Irodalom - Rendületlenül - Századfordulónk

   

A katonának olcsó a vére
A katonának olcsó a vére,
Három-négy krajcár egy napi bére.
Azt sem költheti el szegény mindig kedvére,
Keserüség, bánat, inség száll a fejére.

Szegény legénynek testi ruhája,
Ha van kenyere és szalonnája,
Felesége csinos gondos, meleg szobája,
Bár bocskoros, ha nem adós, nincs semmi baja.

Erdélyi János, 350
Ábrányi Emil - Él a magyar
Fessétek bár sötétre a jövőt,
Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,
Beszéljetek közelgő, hosszu gyászról,
Mély sűlyedésről, biztos pusztulásról:
Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!
Szentűl hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Többet ki küzdött és ki szenvedett?
Hiszen vértenger, temető a mult!
Vetettek rá halálos szolgaságot,
Irtották szörnyen… ámde a levágott
Törzsek helyén még szebb erdő virult.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Ki a saját pártos dühét kiállta,
Annak nem árthat többé idegen!
Hányszor harsogták kárörömmel: Vége!
S csak arra szolgált minden veresége,
Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Szükség van arra nemzetem, hogy élj!
Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy,
Van egy erényed, mely fényt vet te rád,
S melyért az Isten mindent megbocsát –
Hogy a szabadság leghűbb véde vagy!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Ha minden nemzet fásultan lemond,
S a szent rajongás mindenütt kiég,
S a büszke jognak minden vára megdől:
A te szabadság-szerető szivedtől
Új lángra gyúlad Európa még!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar örökre élni fog!
Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,
Ki trónusán bírói széket űl!
És hogyha minden búra, bajra válik,
Romok között is hirdetem halálig,
Erős, nagy hittel, rendületlenűl:
Legyen bár sorsunk még oly mostoha,
Él a magyar s nem veszhet el soha!
Ábrányi Emil - Hazádnak rendületlenűl
- Vörösmarty emlékére. -

A sok nagy úr kiment Párisba, Bécsbe,
És életét ott künn dőzsölte át.
Legtöbbet kaptak a hazai földből,
Hát legjobban feledték a hazát.
Csak egy maradt halálig hű: a költő!
Mint a madár, mely énekelve űl
Szegényes fészkén: itt maradt s dalolta -:
Magyar! Hazádnak rendületlenül!

Ha elszegődik más ország fiának,
Ha szent lantjával vándorútra kel,
Ha megvetéssel néz csekély fajára,
S kis nemzetét nagyobbal váltja fel:
Dúsgazdaggá lesz s Európa-szerte
Nevére hallgat a kiváncsi fül.
De itt maradt. És ezt dalolta híven,
Csak ezt: Hazádnak rendületlenűl!

E földből itt, bár nagygyá te daloltad,
Kevés jutott osztály gyanánt neked.
Mégis te voltál mindnél gazdagabb úr:
Te adtál vissza roppant kincseket!
Mert nincs vagyon, nincs ércek milliója,
Olyan mesés, nagy gyémánt sem kerűl,
Mely többet érne a te Szózatodnál,
Ennél: Hazádnak rendületlenűl!

A bánatos mult, bús történetünknek
Sok szép emléke, fenkölt vígasza:
Ez volt a gazdagságod! Képzeletben
Tiéd volt, költő, az egész haza!
Nagy társaságod: Árpád, a vezérek,
A had, mely büszkén Pusztaszerre gyűl,
És kardjuk élén villámlik parancsod:
Magyar! Hazádnak rendületlenűl!

A nyelv pompáját öltötted magadra
Mint egy király. Azzal takartad el
Vékony szerencséd. De föl-ért e köntös
A trónusok bíbor-kelméivel!
Végig himezted bűbájos szavakkal,
S király-palástod legfőbb díszeűl
Rátűzted ezt a fényes drága-gyöngyöt:
Magyar! Hazádnak rendületlenűl!

Multunk fölött dicsőn borongva szállasz,
És szárnyalás nincs több ilyen magas!
A legnagyobbak is tőled tanultak
Röpülni, tőled, ó királyi sas!
Még a világ legbüszkébb csalogányát
- Hasonlót földünk többé sose szűl -
Petőfit is te oktattad ki ezzel:
Fiam! Hazádnak rendületlenűl!

Mi, unokák is, édes fájdalommal,
Bús hévvel nézünk a magasba rád!
Tőled tanultuk, mester, hogy szeressük
Forrón e sokszor hálátlan hazát!
Hogy itt szenvedjünk s itt legyen a sírunk,
Ha testünk majd e föld porába dűl!
Hogy végóránkig azt mondjuk, amit te:
Igen! Hazádnak rendületlenűl!

Míg bennünk szív lesz, hogy szeretni tudjunk,
Míg érezzük, mi a valódi szép,
Míg büszkeségét gyáván eldobálva
Meg nem tagadja önmagát e nép...
Míg nem leszünk olyanná, mint a holt víz,
Mely északon örök fagypontra hűl:
Nagy, szent hűséget esküszünk lobogva
Neked s hazádnak, rendületlenül!
Ábrányi Emil - Magyar nyelv
Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged
Ajkára võn, többé nem dobhat el!
Szentség gyanánt hogy befogadja éked,
Õrzõ oltárrá válik a kebel.

Pajzán, derüs vagy, mint nõink szeme,
S erõs, szilárd, mint hõsök jelleme!
Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék,
S dörögni úgy tudsz, mint villámos ég!

Minden, mi fejben, vagy szívben fakad,
Tõled nyer pompát, színdús szavakat.
Nagy eszme, érzés oly ragyogva hord,
Mint egy király az ünneplõ bíbort!

Bír-e más nyelv úgy epedni,
Annyi bájjal, annyi kéjjel?
Olvadóbb, mint lant zenéje

Holdvilágos langyos éjjel,
Mely virágot s dalt terem,
Mikor ébren semmi sincs más,

Csak a fák sötét bogán:
Hangos, boldog csalogány
S boldog, néma szerelem ...

Hát a csapongó
Gyorsszavú tréfák
Játszi szökését
Festi-e más nyelv
Oly remekül?

Pattog a víg élc,
Ám sebe nem fáj,
Mert csak enyelgés,
Tarka bohóság
Volt az egész! ...

Magasztos gyásznak bánat-dúlta hangja
Úgy zendül benne, mint egyház harangja,
Mely messze hinti mély, komor szavát.
Búg, mint a gyászdal, mint sír-fáklya lobban,
S mint súlyos léptek kripta-csarnokokban,
Úgy döng minden szó a kedélyen át! ...

Ciklopsz pörölye, hogyha csatát fest,
Csatakürtök bõsz riadása!
Halld! Halld!
Száguldva, vihogva, kapálva
Dölyfös paripák robbannak elõ.
Százak keze vág, százak keze lõ.

Nem szárnyal a vér-ködös égre más,
Csak ágyudörej, szitok és zuhanás!
Rászkódik a föld, iszonyodva reng,
Amerre a kartács vad tánca kereng! ...
Dúl a szilaj kéz, csattog a kard,
Sebet osztva süvölt: ne bántsd a magyart!

Hatalmas, szép, nyelv,
Magyarnak nyelve!
Maradj örökké
Nagy és virágzó!
Kísérjen áldás,
Amíg világ áll!
S legyen megáldott
Az is, ki téged
Ajkára vesz majd:
Elsõt rebegve,
Végsõt sóhajtva!
Ábrányi Emil - Petőfi
- A segesvári csatatéren. -


Ki az, aki hamvát sírva össze szedte?
Senki! Tán az Isten, ő maga temette.

El sem is temette - föl vitte magának:
Szabadság, szerelem kettős csillagának.

Ifjan halt. De látjuk: nagygyá lenni rá ért.
Költő volt. Szeretett. S meghalt a hazáért.

Ám előbb a lelkét égő szenvedéllyel
Millió szegény közt osztogatta széjjel.

Gazdaggá így tette az egész világot.
S aztán az öröklét ormaira hágott.

Tisztán olvadt át a halhatatlanságba.
Csupa lélek volt! Por nem maradt utána!

Hol a teste? Nincsen! Hol a lelke? Itt van.
Itt van, ó magyar nép, legszebb dalaidban!

Hol a sírja? Sehol! - Hol a dicsősége?
Az egész világon! S nem lesz soha vége!
Be megvertél engem
Istenem, istenem, be megvertél engem,
Micsoda vétkemért sanyargatsz így engem?
Kard az oldalamon, lovamon a nyereg.
Mennem kell rég jóm, az isten áldjon meg.
Szánlak rózsám, szánlak, de mit tudjak tenni,
Fujják a trombitát, el kell masirozni

Erdélyi János, 359
Benedek Elek - Becsüld a népet
Dolgos népet ha látsz a réten,
Köszöntsed őt, köszöntsed szépen.
Bár ócska, foltos a ruhája,
Kincseket ér az ő munkája -
Becsüld a népet!
Neked pihenés a meleg nyár.
Te alszol s ő munkába kezd már.
Peng a kasza már virradatkor,
A legszebb álmot alszod te akkor -
Becsüld a népet!
Búzával él a vadgalamb
Búzával él a vadgalamb,
Szomorán szól a nagy harang,
Azét szól olyan szomorán,
El van írva az én rózsám.

Tőtik az erdélyi utat,
Viszik a sok magyar fiat,
Viszik ki Galiciába,
Idegön szegény országba.

Állj meg lelköm, hadd kérdjem meg,
Ha elvisznek, hol kaplak meg?
Jere ki Galiciába,
Ott megkapsz egy kaszárnyába.

Galicia közepibe
Két kaszárnya van építve,
Abba vadnak a legényök,
Abba búsulnak szegényök.

Kihajolnak az ablakból,
Rózsa nyílik csákójokból,
Rózsa nyílik, szögfű hajlik,
Az én rózsám szava hangzik.

Mi haszna, hogy szava hangzik,
Ha Erdélybe nem lakhatik;
Galicia hetven posta,
Ott az én rózsám katona.

Hazajönne, nem eresztik,
Meghasad a szüve estig;
Ha meghasad eltemetik,
Azt is csak értem cselekszik.


Udvarhelyszéki gyűjtés, Kriza János
Ugyanennek a népdalnak erdővidéki (háromszéki) változata, szintén Kriza gyűjtése:

Seprik a baróti utcát,
Viszik a székelyek szikját;
Áll meg rózsám, kérjelek meg,
Hogy ha elmész, hol kaplak meg?

- Jere fel Csík-Szeredába,
Ott megkapsz a kaszárnyába;
Ha ott meg nem találsz kapni,
Jer Galiciába lakni.

Galicia közepibe
Két kaszárnya vagyon szembe,
Abba vadnak a székelyek,
Abba busulnak szegények.

Kikönyököl az ablakba,
Rózsa nyílik csákójába,
Rózsa nyílik, szegfű hajlik,
Édesanyám szova hallik.

Rózsa nyílik, szegfű hajlik,
Édesanyám szova hallik.
Mi haszna, ha szova hallik,
Ha szűvibe nem nyughatik!
Csehországba
Csehországba voltunk veszedelembe,
Ott hullott le sok szép magyar a földre.
Még a nap is gyászba borult felettünk,
Úgy gyászolta szegény magyar nemzetünk.

Piros rózsa hullatja a levelét,
Sok szép legény elveszté az életét.
Temetőbe ki kiséri ezeket?
Fejfájukra ki irja föl nevöket?

Csak egy sir van ötnek-hatnak megásva,
De név nincsen fejfájokra felvágva.
Csak egy kereszt van emlékére felásva,
Sirhat az is, ki ezt a sirt meglátja.

Udvarhelyszéki gyűjtés, Benedek Elek
De szeretnék
De szeretnék a császárral beszélni,
De még inkább szobájában sétálni,
Megmondanám a császárnak magának,
Ne vigye el szeretőmet bakának.

Háromszéki gyűjtés, Benedek Elek

54 cikk | 1 / 6 oldal