Az óriási, sárga ház,
Hol hajdanában annyi gyász
Meg annyi jaj fakadt,
Ahonnan annyi szörnyű vész
És kő-lágyító szenvedés
Veré az eltiprottakat;
Hol csúf odú meg pincebolt
Hősök siralomháza volt
S gaztettek színhelye,
Amelyről ha csak olvasnánk,
Káromkodásra nyílna szánk,
S undorral lett szivünk tele:
Eltűnt hát az Újépület!
És ím, hatalmas szép teret
Alkottak a romok helyén,
S egymásután kerűl oda
Palota mellé palota,
A szenny helyébe fény.
És - óh öröm! - az ifju tér,
Hol annyi könny folyt s annyi vér,
Sabadság-tér leve,
S - óh diadal! - ahány az ut,
Mely mint sugár a térre fut,
Mindannyin egy mártir neve.
S a téren, azt rebesgetik,
Majd egy szobor emelkedik,
Fenségben és dicsőn:
Szabadság-hírdető szobor,
Nagy és csodás, mint az a kor,
Melynek jelképe lőn.
S azt mondják, hogy mártirjaink
Fel lesznek rája írva mind
Márvány - vagy érclapon,
És évről-évre ifju, agg
Elébe zarándoklanak
Egy szent emléknapon.
Járok-kelek az útakon
S a hősök nevét suttogom,
És áldom hamvaik porát,
S boldog vagyok köröskörűl
Hogy ama ház köveibűl
Szemem már mit se lát.
De csakhamar lelkem borúl
S elémbe egy kérdés tolúl:
"Tán jobb volt ezelőtt...
Tán kár, hogy aki erre jár,
nem látja többé a sivár
Nagy emlékeztetőt..."
S lassan leszáll az éji csönd
És hallom, hogy a légbe' fönt
Halk sóhajtás repűl.
Tán vértanúink lengnek itt,
Talán aggódó lelkeik
Beszélnek a jövő felűl.
A felhőben, mely ott suhan,
Talán Batthyány árnya van,
S lenéz, magyar! reád,
S mutatván azt a rém-helyet,
Azt súgja halkan: "Ne feledd
Októbernek hatodikát!
S mikor megéred a napot,
Min annyi jó hős elbukott
S min összeestem én:
Gondold át azt a szörnyű gyászt -
És tégy egy csöndes fogadást
A Szabadság-terén!"
(1900 körül)
