Ne higyj magyar a németnek, Akármivel hitegetnek; Mert ha ád is nagy levelet, Mint a kerek köpönyeged, S pecsétet üt olyat rája, Mint a holdnak karimája: Nincsen abban semmi virtus - Verje meg a Jézus Krisztus.
Putnokon már kihajtották a nyájat, Katonának elvitték a rózsámat. Bejött a nyáj, odamaradt a rózsám. Jaj istenem, csak még egyszer láthatnám.
Korán reggel megütik a rézdobot, Kiadják a kemény parancsolatot: El kell menni, kedves rózsám, harcolni, A hazáért, szabadságért Piros vért kell ontani.
Be szépen szól a putnoki nagy harang, Az alatt ül három fehér vadgalamb, Azok hozzák a szomorú levelet: Édes, kedves galambocskám, Szabadíts ki, ha lehet!
Az óriási, sárga ház, Hol hajdanában annyi gyász Meg annyi jaj fakadt, Ahonnan annyi szörnyű vész És kő-lágyító szenvedés Veré az eltiprottakat;
Hol csúf odú meg pincebolt Hősök siralomháza volt S gaztettek színhelye, Amelyről ha csak olvasnánk, Káromkodásra nyílna szánk, S undorral lett szivünk tele:
Eltűnt hát az Újépület! És ím, hatalmas szép teret Alkottak a romok helyén, S egymásután kerűl oda Palota mellé palota, A szenny helyébe fény.
És - óh öröm! - az ifju tér, Hol annyi könny folyt s annyi vér, Sabadság-tér leve, S - óh diadal! - ahány az ut, Mely mint sugár a térre fut, Mindannyin egy mártir neve.
S a téren, azt rebesgetik, Majd egy szobor emelkedik, Fenségben és dicsőn: Szabadság-hírdető szobor, Nagy és csodás, mint az a kor, Melynek jelképe lőn.
S azt mondják, hogy mártirjaink Fel lesznek rája írva mind Márvány - vagy érclapon, És évről-évre ifju, agg Elébe zarándoklanak Egy szent emléknapon.
Járok-kelek az útakon S a hősök nevét suttogom, És áldom hamvaik porát, S boldog vagyok köröskörűl Hogy ama ház köveibűl Szemem már mit se lát.
De csakhamar lelkem borúl S elémbe egy kérdés tolúl: "Tán jobb volt ezelőtt... Tán kár, hogy aki erre jár, nem látja többé a sivár Nagy emlékeztetőt..."
S lassan leszáll az éji csönd És hallom, hogy a légbe' fönt Halk sóhajtás repűl. Tán vértanúink lengnek itt, Talán aggódó lelkeik Beszélnek a jövő felűl.
A felhőben, mely ott suhan, Talán Batthyány árnya van, S lenéz, magyar! reád, S mutatván azt a rém-helyet, Azt súgja halkan: "Ne feledd Októbernek hatodikát!
S mikor megéred a napot, Min annyi jó hős elbukott S min összeestem én: Gondold át azt a szörnyű gyászt - És tégy egy csöndes fogadást A Szabadság-terén!"
Hivatlanul is megjössz minden évben, Szép március, bilincs-oldó tavasz! De azt a régi márciust nem érzem; A naptár mond csak annak; nem vagy az; A hit kidőlt, a szívnek semmi lángja; Fásultan él a kor s eszmétlenül; Multon mereng a költő, és dalába Villám s haragvó mélabú vegyül.
Megalkuvás iránya most a kornak; Ábrándnál egy kis állás többet ér; Egy zsiros koncért százan marakodnak, Hogy EGYnek jusson mentül több kenyér. Az igazságot, elvet megtagadják, S ki értük harcra kelne, nincs olyan, Csak szóvirág ma a magyar szabadság S az érte hősen ontott vérfolyam.
Nem, ez nem az a márciusi szellő! Nem a szabadság éltető lehe, Egy alvó népet új életre keltő, Hogy százados rabláncát tépje le! A nagy, a negyvennyolcas márciusnak Nincs más emléke: néhány béna kar, S távol,hol citrom és narancs virulnak, Honán kivül a legnagyobb magyar!
Ezért löktél hát annyit hősi sírba, Hogy ami véred, óh hon, megmaradt, Mohó ajakkal, éhesen kiszívja Egy ingyenélő parazita-had?... Ezért áldoztál annyi vért, vagyont hát, Hogy megtagadjanak gyáván előbb S örököd oszt arcátlanul felosszák Kétszínű,romlott,léha kegylesők?...
Csak vissza e sivár korból! Nem ég itt Ember-méltóság tiszta ihlete! Álmodjunk, hívjuk vissza azt a régit!... S ha van még a magyarnak Istene: Őt kérjük, adjon még egy csoda-kardot, Büvös csapásitól hadd hulljanak A hitvány léhűtők, kik, mint a barmok, Csak ettek-ittak és meghíztanak.
Katonának szült az anyám,
Zöld erdő zúgásán,
Vadgalamb szólásán
Nevelt fel jó apám.
Mihent zekés gyerek lettem,
S a kabalát megülhettem,
Mentem a szántóba,
S apám háborúba,
A franciák ellen.
Nyílj mélyebben, te barázda,
Patakként folyt könnyem árja,
Apámat háború
Anyámat sok gond, bú
Szegényt elragadta.
Holnap indul a legénység,
Komondóba semmi mentség.
Zöld erdő zúgását,
Vadgalamb szólását
Majd meghallom esmég.
Mondjátok csak, mi a haza?
Tán e ház, amelyben vagyunk?
Amelyben mindnyájan lakunk:
Ez a haza?"
"Nem, gyermekem, ez csak házunk,
De amit itt körül látunk,
Merre földeink terülnek,
Merre kertjeink feküsznek:
Ez a haza!
Minden, amit a szem belát,
Itt e föld, mely kenyeret ád,
E folyók tele halakkal,
E szõlõhegyek falvakkal:
Ez a haza!
Amerre a hegylánc kéklik,
Merre a berek sötétlik,
Merre a róna kanyarul,
Melyre a kék ég leborul:
Ez a haza!
Hol egykor õseink laktak,
Itt csatáztak, itt mulattak,
Ahol a határt õk szabták
S örökségül reánk hagyták:
Ez a haza!
Ahol csontjaink porladnak
S mindig a földben maradnak,
Ahová bennünket tesznek,
Midõn egyszer eltemetnek:
Ez a haza!
Ez a föld, mely drága nekünk,
Melyet legjobban szeretünk,
Ahová, bármerre járunk,
Mindig vissza-visszavágyunk:
Ez a haza!"
Megfogják a szegény legényt erővel,
Hátra kötik a két kezét kötéllel,
Úgy kisérik be Kassára fegyverrel.
A gazdagnak öt, hat fiát nem bántják,
A szegénynek, ha egy is van, elfogják.
Utána megy apja, anyja, siratják;
Kérik pénzért az uraktól; nem adják.
Eredj haza, szegény ember, azt mondják,
Neveld apró árváidat, hadd hordják.
De megveri az ur isten idővel,
Ki a szegényt elfogatja erővel.
Erdélyi János, 351.
Nem lesz több Magyarország.
Hej hazudik az osztrák,
Mindig lesz Magyarország!
Benedek Elek közlése, 1896.
Ha a harc piacán végzem életemet.
Hozd utánam fejér zsebkendődet,
Úgy takard bé igaz szertődet.
Háromszéki gyűjtés, Benedek Elek.
Akármivel hitegetnek;
Mert ha ád is nagy levelet,
Mint a kerek köpönyeged,
S pecsétet üt olyat rája,
Mint a holdnak karimája:
Nincsen abban semmi virtus -
Verje meg a Jézus Krisztus.
Benedek Elek közlése, 1896.
Mégis besoroztak gyalog-katonának.
Verje meg az isten Szeben mészárossát,
Hogy mér vágta vót le kicsi bornyu lábát!
Szegén kicsi bornyu ben tud lábán járni,
Gyalog-katonának hátán kell hordozni.
A gyalog-katona mikor masírozik
S köti a bakkancsát, nagyot káromkodik:
Teremtette bakkancs, be kurta a szára!
Menyen az utcára, megmerül a sárba.
Marosszéki gyűjtés, Kriza János
Változata Erdélyinél:
Soha nem vétettem Székes-Fehérvárnak,
Mégis bejutottam lovas katonának.
Lovasnak állottam, bokancsosnak tettek,
Hej illyen teremtettét! már mindjárt rászedtek.
A lovas katona mikor masírozik,
Felül a lovára, csak ugy dohányozik.
A szegény bakancsos mikor masírozik,
Hej kerüli a nagy sárt, csak ugy káromkodik.
Átkozott csizmája! be rövid a szára,
Hej minden órában elmerül a sárba.
Verje meg az isten mészáros bárdját,
Hej mért vagdosta el a kis borju lábát.
Mostan a kis borju nem tud lábáb járni,
A szegény bakancsosnak hátán kell hordani.
Katonának elvitték a rózsámat.
Bejött a nyáj, odamaradt a rózsám.
Jaj istenem, csak még egyszer láthatnám.
Korán reggel megütik a rézdobot,
Kiadják a kemény parancsolatot:
El kell menni, kedves rózsám, harcolni,
A hazáért, szabadságért
Piros vért kell ontani.
Be szépen szól a putnoki nagy harang,
Az alatt ül három fehér vadgalamb,
Azok hozzák a szomorú levelet:
Édes, kedves galambocskám,
Szabadíts ki, ha lehet!
Közli Benedek Elek, 1896.
Az óriási, sárga ház,
Hol hajdanában annyi gyász
Meg annyi jaj fakadt,
Ahonnan annyi szörnyű vész
És kő-lágyító szenvedés
Veré az eltiprottakat;
Hol csúf odú meg pincebolt
Hősök siralomháza volt
S gaztettek színhelye,
Amelyről ha csak olvasnánk,
Káromkodásra nyílna szánk,
S undorral lett szivünk tele:
Eltűnt hát az Újépület!
És ím, hatalmas szép teret
Alkottak a romok helyén,
S egymásután kerűl oda
Palota mellé palota,
A szenny helyébe fény.
És - óh öröm! - az ifju tér,
Hol annyi könny folyt s annyi vér,
Sabadság-tér leve,
S - óh diadal! - ahány az ut,
Mely mint sugár a térre fut,
Mindannyin egy mártir neve.
S a téren, azt rebesgetik,
Majd egy szobor emelkedik,
Fenségben és dicsőn:
Szabadság-hírdető szobor,
Nagy és csodás, mint az a kor,
Melynek jelképe lőn.
S azt mondják, hogy mártirjaink
Fel lesznek rája írva mind
Márvány - vagy érclapon,
És évről-évre ifju, agg
Elébe zarándoklanak
Egy szent emléknapon.
Járok-kelek az útakon
S a hősök nevét suttogom,
És áldom hamvaik porát,
S boldog vagyok köröskörűl
Hogy ama ház köveibűl
Szemem már mit se lát.
De csakhamar lelkem borúl
S elémbe egy kérdés tolúl:
"Tán jobb volt ezelőtt...
Tán kár, hogy aki erre jár,
nem látja többé a sivár
Nagy emlékeztetőt..."
S lassan leszáll az éji csönd
És hallom, hogy a légbe' fönt
Halk sóhajtás repűl.
Tán vértanúink lengnek itt,
Talán aggódó lelkeik
Beszélnek a jövő felűl.
A felhőben, mely ott suhan,
Talán Batthyány árnya van,
S lenéz, magyar! reád,
S mutatván azt a rém-helyet,
Azt súgja halkan: "Ne feledd
Októbernek hatodikát!
S mikor megéred a napot,
Min annyi jó hős elbukott
S min összeestem én:
Gondold át azt a szörnyű gyászt -
És tégy egy csöndes fogadást
A Szabadság-terén!"
(1900 körül)
Szép március, bilincs-oldó tavasz!
De azt a régi márciust nem érzem;
A naptár mond csak annak; nem vagy az;
A hit kidőlt, a szívnek semmi lángja;
Fásultan él a kor s eszmétlenül;
Multon mereng a költő, és dalába
Villám s haragvó mélabú vegyül.
Megalkuvás iránya most a kornak;
Ábrándnál egy kis állás többet ér;
Egy zsiros koncért százan marakodnak,
Hogy EGYnek jusson mentül több kenyér.
Az igazságot, elvet megtagadják,
S ki értük harcra kelne, nincs olyan,
Csak szóvirág ma a magyar szabadság
S az érte hősen ontott vérfolyam.
Nem, ez nem az a márciusi szellő!
Nem a szabadság éltető lehe,
Egy alvó népet új életre keltő,
Hogy százados rabláncát tépje le!
A nagy, a negyvennyolcas márciusnak
Nincs más emléke: néhány béna kar,
S távol,hol citrom és narancs virulnak,
Honán kivül a legnagyobb magyar!
Ezért löktél hát annyit hősi sírba,
Hogy ami véred, óh hon, megmaradt,
Mohó ajakkal, éhesen kiszívja
Egy ingyenélő parazita-had?...
Ezért áldoztál annyi vért, vagyont hát,
Hogy megtagadjanak gyáván előbb
S örököd oszt arcátlanul felosszák
Kétszínű,romlott,léha kegylesők?...
Csak vissza e sivár korból! Nem ég itt
Ember-méltóság tiszta ihlete!
Álmodjunk, hívjuk vissza azt a régit!...
S ha van még a magyarnak Istene:
Őt kérjük, adjon még egy csoda-kardot,
Büvös csapásitól hadd hulljanak
A hitvány léhűtők, kik, mint a barmok,
Csak ettek-ittak és meghíztanak.