Hogy ifjú tested átsüt a halálon, másfélezer magányos éjszakámon, hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek, hogy árvaságom ablakát beverted, hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak, hogy a temetők rám ujjal mutatnak, hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség, nincs más erény már, csak az ifjú szépség, hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded, napkeltét lesik a didergő éjek, hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak, mert arcod fénye nem szűnik fölöttem, s kiver a boldogság, mint a verejték - oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!
Petőfi él! De nem mint hiszitek, Nem int bágyadt tekintetű öreg. A kor arcára nem vésett redőt, Fehér hajjal ne képzeljétek őt. Fejét fenn hordja most is; szeme is fényes; Oly fiatal még: csak huszonhat éves!
Petőfi él! De nem volt soha rab. Ne higgyétek, nem hord ő láncokat! Kard van kezében, ajkán harci dal; Előreszáguld mint a bősz vihar, És túlharsogja az ágyúk moraját Szent himnusza, egy szó: Világszabadság!
Petőfi él! Lánglelke fenn virraszt. Vénség, halál sohasem érik azt. Lázas szívével, ifjan, szabadon Él és fog élni, édes magyarom. Lesz trónok és országok pusztulása; - De az ő sírja mégse lesz megásva!
(Részlet Zalán futása I. énekéből) Alpár messze terűlt síkján búsongva körűlnéz A fejedelmi Zalán. Valamint a sárga halálnak Birtoka, oly szomorú csendes most vára, s előbbi Pompáját alacson gyásszal fölváltva hanyatlik. Büszkén állt ezelőtt: ellenségére hatalmas, Jámbor szívvel jött szomszédnak kedvet ajánló: Szüntelen a szabados vigságnak zenge zajától. Mostan mély csendét panasz, és jaj hangja szakasztja, És az ürült teremen bágyadt lépéssel inognak Elréműlt hölgyek, szívetlen férfiak, és a Harc veszedelméből sebbel jött csonka vitézek; Vagy zörgő buzogányokkal diadalmi örömben A rohanó magyarok jőnek hírt hozni uroktól, Párducos Árpádtól: mint küzdött gyáva Gelóval A szörnyű Tuhutum, Nyirségen mint vala harca; Méni Marót mily sorsra jutott; a büszke Zobornak Mint vete dárdával rohanó nagy Kádosa véget; Elmondják, mit tett Nyitránál karja Szabolcsnak, Tátra magas bércén Bors mint szágulda hadával; Hogy telepedtek meg szabados kéjökre Sajónál, Zagyva futó vize mellékén, a szőke Tiszának Partjain, és felhőbe kelő nagy Mátra tövénél. S merre Szamos, s az aranyfövenyet hordó Körös omlik S a kis partu Maros dagadó hullámait önti, Mint jártak tábort, diadalt mint nyertek időnként; Ő pedig űl komoran, s amint néz messze Sajónak Tája felé, s néz Zagyva felé, a szerte virágzó Téreken elbúsúl, s szeme fényei könybe merülnek: Szólani kezd, s amint szavait folytatja, rezegve Meg-megzördűl a fegyver düh-emelte kezében: "A hálátlan! ezért engedtem birni Sajónál, S Zagyva lementében a gazdag földet, ezért volt Mindenem oly készen hadi szükségére, hogy ő most Büszke követséget küldvén mindegyre boszontson? Hírt ád harcairól azt mondva, hogy én is örüljek Boldog előmentén, mikoron már szinte körűlvesz Népeivel, s minden részről vad fegyvere csattog. A hitvány jövevény!... mi egyéb is ez a ravasz Árpád? Hányja magát, s hazugúl Etelével mondja rokonnak. Mondja, holott tán a latrok barlangja nevelte, S mérges oroszlán, vagy tigris szoptatta szilajjá: Hah! de miért epedek?... Menj Ungnak gőgös urához, Nemtelen Árpádhoz, s fenyegesd meg, Kladni, nevemben, Mondd: fejedelmi Zalán Árpádnak küldi parancsát. Mondd: takarodjék el földemről még ma, s ne merje A csendes folyamok hullámit nyomni hadával, Mert ön népemmel, görög és bolgári sereggel Rajta ütök, s leverem végkép, hogy nem marad, aki Társai romlását hírül vigye Volga vizéhez." Kladni, Zalán öreg apjának, nagy hírü Reánnak Harcaiból maradott bajnok, hogy karja legyengűlt, Késő vénségén bölcs, s biztos békekövet lett. Most ura szózatján fölkél, és tisztesen őszült Hajfürtét lesimítva komoly figyelemmel előáll. Hallja kevély üzenetre fakadt fejedelme parancsát, S dorgáló szemeket vetvén, így válaszol egyben: "A győző seregek fejedelme, dicséretes Árpád, Ily szókat halljon tőlünk, unokája Reánnak! S én a békekövet fenyegetve beszéljek-e nála?" Igy szólott; de Zalán komoly intésével elűzé. Mint a csillapodó tenger, hogy látta megindúlt Hű követét, enyhűle Zalán; de haragja helyett most Félelem, és bajos aggodalom szállt gyenge szivébe, S már kezdé sajnálni, hogy oly fenyegetve beszélett; A rohanó magyarok harcát juttatva eszébe, Már iszonyú leve lelkében bús képzeletének A győző seregek fejedelme, dicséretes Árpád.
Hagyjátok el azt a piros-fehér-zöld színt, Lejárt az ideje! Más szín illeti most a magyar nemzetet: Piros és fekete. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Kicsiny sziget vagyunk tenger közepében, Erős vihar támad, Mindenfelől jőnek és megostromolják A habok hazámat, Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Készül az ellenség; és mi készülünk-e? Mit csinál a kormány? Ahelytt, hogy őrködnék, mélyen, mélyen alszik Fönn a haza tornyán. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Fönn a kormány alszik, mi pedig itt alant Vígadunk, dőzsölünk, Mintha mind a három isten nem gondolna Mással, csak mivelünk. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Eszembe jut Mohács, az a szomorú kor! Akkor is így tettünk, Terített asztalnál telt poharak körül Bút és bajt feledtünk. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Mohács, Mohács!... tarka lepke, gondtalanság Röpködött előttünk, Azt űztük, pedig már a török oroszlán Elbődült mögöttünk. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Hol lesz az új Mohács? hol megint húszezer Magyar vitéz vész el, Mérföldekre nyúló rónát borítva el Kiomló vérével. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Hol lesz az új Mohács? ahol megint lemegy Majd a haza napja, S háromszáz évig vagy talán soha többé Arcát nem mutatja! Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Hallottad a szót: "rendületlenül -" Midőn fölzengi myriád ajak S a millió szív egy dalon hevül, Egy lángviharban összecsapzanak?... Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájon Merő szokássá szent imád ne váljon!
Sokban hívságos elme kérkedik, Irányt még jóra, szépre is az ád; Nem mondom: a hont ők nem szeretik; De jobban a tapsot, mint a hazát... Oh, értsd meg a szót és hiú dagályon Olcsó malaszttá szent imád ne váljon!
Fényt űz csinált érzelmivel nem egy, Kinek világát csak divat teszi: Őnála köntös, eb, ló egyremegy, S a hon szerelmén a hölgyét veszi... Oh, értsd meg a szót s függve női bájon, Külcsillogássá szent imád ne váljon!
Van - fájdalom! - kinek cégér hona. Hah! tőzsér, alkusz és galambkufár: Ki innen! e hely az Úr temploma: Rátok az ostor pattogása vár!... Oh, értsd meg a szót: kincs, arany kináljon: Nyerészkedéssé szent imád ne váljon!
Szeretni e hont gyakran oly nehéz: - Ha bűnbélyeg sötétül homlokán, Gyarló erényünk öntagadni kész, Mint Péter a rettentő éjtszakán. Oh, értsd meg a szót: fényben, vagy homályon - De kishitűvé szent imád ne váljon!
Szeretni a hont - ah! még nehezebb, Midőn az ár nő, ostromol, ragad... És - kebleden be-vérző honfiseb - Bújsz a tömegben, átkos egymagad. Oh, értsd meg a szót s győzve a ragályon Káromkodássá szent imád ne váljon!
Hallottad a szót: "rendületlenül"? Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, - Lenn a sikamló tér, nyomás felül, Vész és gyalázat el ne rántsanak. Oh, értsd meg a szót: árban és apályon - Szirt a habok közt - hűséged megálljon!
Úgy szabták rám ezt a nyelvet: Lelkem csak ezzel felelhet.
Más nyelven is mutathatok Önmagamra, hogy - ím, vagyok! De hogy milyen vagyok és ki, Anyanyelvem mondhatja ki.
S ha teljes emberségemben Akarsz megismerni engem, A lélek mély rejtekéig Ez a nyelv vezethet végig.
Másnyelvű, más embertársam, Szeretni legigazábban Azon tudunk mind, melyet ránk Õ hagyott, az - Édesanyánk. Nincs még olyan kincs, se műszer, Melyet ember annyi ezer Esztendõn át használt volna: Emberséget igazolva.
Igazolva anyanyelven. Mellyel úgy kellett feleljen Mások közt, hogy át az idõn Tudja, mi volt, mi van, mi jön.
Akadhat oly galád, talán, Ki ezt a szót: Édesanyám Megfojtani volna képes. De az emberként is kétes.
S ahol kivetkõztethetõ A nyelv, helyében temetõ, Sír marad - vádló enyészet. S lesz a nagyvilág szegényebb.
A nyelv csak élve tündököl, Balga, ki gyilkosként rátör. A kincs helyén hiány marad. S nem lesz a rabló gazdagabb.
másfélezer magányos éjszakámon,
hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
hogy árvaságom ablakát beverted,
hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
nincs más erény már, csak az ifjú szépség,
hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded,
napkeltét lesik a didergő éjek,
hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
s kiver a boldogság, mint a verejték -
oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!
Hogy vénülő arcomba ássam,
Hogy én magam pompásnak lássam.
Add nekem a te szemeidet,
Kék látásod, mely mindig épít,
Mindig irgalmaz, mindig szépít,
Add nekem a te szemeidet,
Amelyek ölnek, égnek, vágynak,
Amelyek engem szépnek látnak.
Add nekem a te szemeidet,
magam szeretem, ha szeretlek
S irigye vagyok a szemednek.
Nem int bágyadt tekintetű öreg.
A kor arcára nem vésett redőt,
Fehér hajjal ne képzeljétek őt.
Fejét fenn hordja most is; szeme is fényes;
Oly fiatal még: csak huszonhat éves!
Petőfi él! De nem volt soha rab.
Ne higgyétek, nem hord ő láncokat!
Kard van kezében, ajkán harci dal;
Előreszáguld mint a bősz vihar,
És túlharsogja az ágyúk moraját
Szent himnusza, egy szó: Világszabadság!
Petőfi él! Lánglelke fenn virraszt.
Vénség, halál sohasem érik azt.
Lázas szívével, ifjan, szabadon
Él és fog élni, édes magyarom.
Lesz trónok és országok pusztulása; -
De az ő sírja mégse lesz megásva!
Alpár messze terűlt síkján búsongva körűlnéz
A fejedelmi Zalán. Valamint a sárga halálnak
Birtoka, oly szomorú csendes most vára, s előbbi
Pompáját alacson gyásszal fölváltva hanyatlik.
Büszkén állt ezelőtt: ellenségére hatalmas,
Jámbor szívvel jött szomszédnak kedvet ajánló:
Szüntelen a szabados vigságnak zenge zajától.
Mostan mély csendét panasz, és jaj hangja szakasztja,
És az ürült teremen bágyadt lépéssel inognak
Elréműlt hölgyek, szívetlen férfiak, és a
Harc veszedelméből sebbel jött csonka vitézek;
Vagy zörgő buzogányokkal diadalmi örömben
A rohanó magyarok jőnek hírt hozni uroktól,
Párducos Árpádtól: mint küzdött gyáva Gelóval
A szörnyű Tuhutum, Nyirségen mint vala harca;
Méni Marót mily sorsra jutott; a büszke Zobornak
Mint vete dárdával rohanó nagy Kádosa véget;
Elmondják, mit tett Nyitránál karja Szabolcsnak,
Tátra magas bércén Bors mint szágulda hadával;
Hogy telepedtek meg szabados kéjökre Sajónál,
Zagyva futó vize mellékén, a szőke Tiszának
Partjain, és felhőbe kelő nagy Mátra tövénél.
S merre Szamos, s az aranyfövenyet hordó Körös omlik
S a kis partu Maros dagadó hullámait önti,
Mint jártak tábort, diadalt mint nyertek időnként;
Ő pedig űl komoran, s amint néz messze Sajónak
Tája felé, s néz Zagyva felé, a szerte virágzó
Téreken elbúsúl, s szeme fényei könybe merülnek:
Szólani kezd, s amint szavait folytatja, rezegve
Meg-megzördűl a fegyver düh-emelte kezében:
"A hálátlan! ezért engedtem birni Sajónál,
S Zagyva lementében a gazdag földet, ezért volt
Mindenem oly készen hadi szükségére, hogy ő most
Büszke követséget küldvén mindegyre boszontson?
Hírt ád harcairól azt mondva, hogy én is örüljek
Boldog előmentén, mikoron már szinte körűlvesz
Népeivel, s minden részről vad fegyvere csattog.
A hitvány jövevény!... mi egyéb is ez a ravasz Árpád?
Hányja magát, s hazugúl Etelével mondja rokonnak.
Mondja, holott tán a latrok barlangja nevelte,
S mérges oroszlán, vagy tigris szoptatta szilajjá:
Hah! de miért epedek?... Menj Ungnak gőgös urához,
Nemtelen Árpádhoz, s fenyegesd meg, Kladni, nevemben,
Mondd: fejedelmi Zalán Árpádnak küldi parancsát.
Mondd: takarodjék el földemről még ma, s ne merje
A csendes folyamok hullámit nyomni hadával,
Mert ön népemmel, görög és bolgári sereggel
Rajta ütök, s leverem végkép, hogy nem marad, aki
Társai romlását hírül vigye Volga vizéhez."
Kladni, Zalán öreg apjának, nagy hírü Reánnak
Harcaiból maradott bajnok, hogy karja legyengűlt,
Késő vénségén bölcs, s biztos békekövet lett.
Most ura szózatján fölkél, és tisztesen őszült
Hajfürtét lesimítva komoly figyelemmel előáll.
Hallja kevély üzenetre fakadt fejedelme parancsát,
S dorgáló szemeket vetvén, így válaszol egyben:
"A győző seregek fejedelme, dicséretes Árpád,
Ily szókat halljon tőlünk, unokája Reánnak!
S én a békekövet fenyegetve beszéljek-e nála?"
Igy szólott; de Zalán komoly intésével elűzé.
Mint a csillapodó tenger, hogy látta megindúlt
Hű követét, enyhűle Zalán; de haragja helyett most
Félelem, és bajos aggodalom szállt gyenge szivébe,
S már kezdé sajnálni, hogy oly fenyegetve beszélett;
A rohanó magyarok harcát juttatva eszébe,
Már iszonyú leve lelkében bús képzeletének
A győző seregek fejedelme, dicséretes Árpád.
Lejárt az ideje!
Más szín illeti most a magyar nemzetet:
Piros és fekete.
Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Kicsiny sziget vagyunk tenger közepében,
Erős vihar támad,
Mindenfelől jőnek és megostromolják
A habok hazámat,
Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Készül az ellenség; és mi készülünk-e?
Mit csinál a kormány?
Ahelytt, hogy őrködnék, mélyen, mélyen alszik
Fönn a haza tornyán.
Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Fönn a kormány alszik, mi pedig itt alant
Vígadunk, dőzsölünk,
Mintha mind a három isten nem gondolna
Mással, csak mivelünk.
Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Eszembe jut Mohács, az a szomorú kor!
Akkor is így tettünk,
Terített asztalnál telt poharak körül
Bút és bajt feledtünk.
Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Mohács, Mohács!... tarka lepke, gondtalanság
Röpködött előttünk,
Azt űztük, pedig már a török oroszlán
Elbődült mögöttünk.
Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Hol lesz az új Mohács? hol megint húszezer
Magyar vitéz vész el,
Mérföldekre nyúló rónát borítva el
Kiomló vérével.
Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Hol lesz az új Mohács? ahol megint lemegy
Majd a haza napja,
S háromszáz évig vagy talán soha többé
Arcát nem mutatja!
Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivû sihederje,
Verje csak, verje, verje.
Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.
Ha van Isten, földtõl a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.
Midőn fölzengi myriád ajak
S a millió szív egy dalon hevül,
Egy lángviharban összecsapzanak?...
Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájon
Merő szokássá szent imád ne váljon!
Sokban hívságos elme kérkedik,
Irányt még jóra, szépre is az ád;
Nem mondom: a hont ők nem szeretik;
De jobban a tapsot, mint a hazát...
Oh, értsd meg a szót és hiú dagályon
Olcsó malaszttá szent imád ne váljon!
Fényt űz csinált érzelmivel nem egy,
Kinek világát csak divat teszi:
Őnála köntös, eb, ló egyremegy,
S a hon szerelmén a hölgyét veszi...
Oh, értsd meg a szót s függve női bájon,
Külcsillogássá szent imád ne váljon!
Van - fájdalom! - kinek cégér hona.
Hah! tőzsér, alkusz és galambkufár:
Ki innen! e hely az Úr temploma:
Rátok az ostor pattogása vár!...
Oh, értsd meg a szót: kincs, arany kináljon:
Nyerészkedéssé szent imád ne váljon!
Szeretni e hont gyakran oly nehéz: -
Ha bűnbélyeg sötétül homlokán,
Gyarló erényünk öntagadni kész,
Mint Péter a rettentő éjtszakán.
Oh, értsd meg a szót: fényben, vagy homályon -
De kishitűvé szent imád ne váljon!
Szeretni a hont - ah! még nehezebb,
Midőn az ár nő, ostromol, ragad...
És - kebleden be-vérző honfiseb -
Bújsz a tömegben, átkos egymagad.
Oh, értsd meg a szót s győzve a ragályon
Káromkodássá szent imád ne váljon!
Hallottad a szót: "rendületlenül"?
Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, -
Lenn a sikamló tér, nyomás felül,
Vész és gyalázat el ne rántsanak.
Oh, értsd meg a szót: árban és apályon
- Szirt a habok közt - hűséged megálljon!
zsidók földjére nagy próféta támadt.
Emlékének, mely bágyadt, égi bánat,
szenteljük ezt a sárga pergament.
Rágondolok, míg járom Golgotámat.
Mivelhogy nincs igazság idelent,
Pilátus alatt a keresztre ment,
de harmadnapra új életre támadt.
Alleluja! - nagy bástyákat ledöntőn
rivalg s csodára váró tűzben ég
falu és város, ház, tébolyda, börtön,
minden üszkös, az arcok feketék!...
Feltámad-é a bús erdélyi földön,
ki meghala és eltemetteték?
Lelkem csak ezzel felelhet.
Más nyelven is mutathatok
Önmagamra, hogy - ím, vagyok!
De hogy milyen vagyok és ki,
Anyanyelvem mondhatja ki.
S ha teljes emberségemben
Akarsz megismerni engem,
A lélek mély rejtekéig
Ez a nyelv vezethet végig.
Másnyelvű, más embertársam,
Szeretni legigazábban
Azon tudunk mind, melyet ránk
Õ hagyott, az - Édesanyánk.
Nincs még olyan kincs, se műszer,
Melyet ember annyi ezer
Esztendõn át használt volna:
Emberséget igazolva.
Igazolva anyanyelven.
Mellyel úgy kellett feleljen
Mások közt, hogy át az idõn
Tudja, mi volt, mi van, mi jön.
Akadhat oly galád, talán,
Ki ezt a szót: Édesanyám
Megfojtani volna képes.
De az emberként is kétes.
S ahol kivetkõztethetõ
A nyelv, helyében temetõ,
Sír marad - vádló enyészet.
S lesz a nagyvilág szegényebb.
A nyelv csak élve tündököl,
Balga, ki gyilkosként rátör.
A kincs helyén hiány marad.
S nem lesz a rabló gazdagabb.
Köztek szép zászlók lobognak,
Dobok, trombiták harsognak,
Mikor Jézust kiáltonak.
Ágyuk, puskák ha ropognak,
Az szép kopják romladoznak,
Az vitézek vagdalkoznak,
Pogány fejek földre hullnak.
Rettenetes fegyver fénylik,
Majdan leszen ágyúzengés,
Seregek közt nagy üveltés,
Sebesedik, sok fő esik.
Könyörögjünk istenünknek,
Adjon erőt seregünknek,
Bátorságot mi szívünknek,
Vígasságot mi lelkünknek.
Örök isten légy mellettünk,
Pogányokkal víjj érettünk,
Hogy ne legyen ellenségünk,
Kivel téged mi dícsérünk.
Szégyent vallnak, kik elfutnak,
Azok mernek, kik próbálnak,
Ha meghalnak is, hírt hagynak,
Igaz hitért kik megvínak.
..............................................
Támaszd már fel csillagunkat,
Tanítsd víni fiainkat,
Vagdalkozni mi karunkat,
Szabadítsd meg országunkat.
Ezerötszázkilencvenhétben
Szerzé ezt egy jókedvében
Az nagy isten seregében,
Áldott légy örökké, ámen.
(1597)