Rebbenő szemmel ülök a fényben, rózsafa ugrik át a sövényen, ugrik a fény is, gyűlik a felleg, surran a villám s már feleselget fenn a magasban dörgedelem vad dörgedelemmel, kékje lehervad lenn a tavaknak s tükre megárad, jöjj be a házba, vesd le ruhádat, már esik is kint, vesd le az inged, mossa az eső össze szivünket.
Julia két szemem, olthatatlan szenem, véghetetlen szerelmem, Julia víg kedvem s néha nagy keservem, örömem és gyötrelmem, Julia életem, egyetlenegy lelkem, ki egyedül bír vélem.
Julia az lelkem, mikoron szól nékem, Szerelem beszél vélem, Julia ha rám néz, azonnal eszem vész, mert Szerelem néz éngem, Julia hol alszik, még az is úgy tetszik, hogy ott nyugszik Szerelem.
Ő tüzes lelkemnek, fájdalmas szívemnek kívánt jó orvossága, Ő szemem világa, árnéktartó ága, jó szerencsés csillaga, Ő, kinek kívüle ez világ szépsége nem kell, sem vigassága.
Vagy áll, ül, nevet, sír, örül, levelet ír, Szerelem is azt teszi, Vagy múlat, énekel, vagy sétál alá s fel, Szerelem azt míveli, Mert mint jó barátját, Venus asszony fiát kézen fogva viseli.
A Paradicsomba termett szép új rózsa dicsőséges orcája, Testszín ruhájába aki őtet látja, szép Venusnak alítja, Új formában illik, mint nap, úgy tündöklik gyöngy között fényes haja.
Duna lefoltába rugaszkodott sajka mely sebességgel mégyen, Táncát ő úgy járja, merőn áll dereka, mintha csúszna sík jégen, Valahová lépik, sok szemek kísérik csudálván, jár mely szépen. Midőn néha térül vagy mellettem kerül, szoknyája elterjedvén, Szerelmével belül vészen akkor körül éngemet felgerjesztvén; Udvari jó módját látván, érzem kínját, keservesen ránézvén.
Akkor az én dolgom azonképpen vagyon, amint a bölcsök írják, Hogy egy kárhozottnak Pokolban nagy kányák szívét rágják, szaggatják, De nem fogyathatják, noha rágton-rágják, mert nőttön-nőni látják. Én szívemet is így, mikor énhozzám víg, ő nevelten neveli, De viszont, mint kánya, ő kegyetlen kínja rágja, szaggatja, eszi, Én állapotomot, mint egy kárhozatot, oly keservessé teszi.
Dolga mind egyenlő, Szerelemmel egy ő, csak erkölcse különböz, Kegyes a Szerelem, s Julia kegyetlen, éngem halálra üldöz, Szerelem mely édes, Julia oly mérges, mert éngem csak ver földhöz.
Fölmagasodni nem bírhatsz. De lobogsz még, szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat kígyóként a talaj szintjén iramítva - sziszegvén néha a kíntól, többször a béna dühtől, megalázott. Elhagytak szellemeid.
Újra a fű közt, a gazban, az aljban. Mint évszázadokon át a behúzott vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem fáj fejem aggjai közt. A nádkúpban remegő lányok közt, mialatt átrobogott a tatár. A szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak néma ajak-mozgás mímelte a szót, mert hangot sem tűr a török, mert arcba csap ostor -: most mutatod meg, most igazán - nekem is, mire vagy jó, most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek kőharapó erejét.
Összemosolygás nyelve; a titkon össze-világló könnyek nyelve; a hűség nyelve; a föl nem adott hit tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja; szabadság (percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság) nyelve; tanár-kigunyolta diák, szerzsán-legyalázta baka, összeszidott panaszos, hivatalnokok-unta mamácska nyelve; csomaghordók, alkalmi favágók, mert gyárba se jó, szakmára sem alkalmas (mert nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve; az ifjú főnök előtt habogó veterán nyelve; a rendőrőrsön azonnal fölpofozott gyanúsított mélyebbről fakadó tanúság- tétele, mint Lutheré; kassai zúgárus, bukaresti cselédlány, bejruti prostituált szüle-hívó nyelve; köpések- mosta, dühpírja-törölte orcájú fiaid közül egy, íme: szólni tudó más nyelveken is, hű európaiként mondandói miatt figyelemre, bólintásra becsült más népek előtt is: nem léphet föl oly ünnepi polcra, nem kaphat koszorút oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád vinne, ne lábad elé tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló ajkad, fölnevelő édesanyám.
Egyedül hallgatom tenger mormolását, Tenger habja felett futó szép zúgását - Egyedül, egyedül A bujdosók közül Nagy Törökországban!... Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugovó Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó Tenger haragjában!
Peregnek a fákról az őszi levelek, Kit erre, kit arra kergetnek a szelek S más vidékre száll a Csevegő madárka Nagy Törökországból... Hát én merre menjek, hát én merre szálljak, Melyik szögletébe a széles világnak, Idegen hazámból?!
Zágon felé mutat egy halovány csillag, Hol a bércek fején hókorona csillog S a bércek aljában Tavaszi pompában Virágok feselnek... Erdély felé mutat, hol minden virágon Tarka pillangóként első ifjúságom Emléki röpködnek.
Ah! miért nem szállhatok hozzád, szülőföldem, Mikor minden bokrod régi ismerősöm! Mért vagy szolgaságban, Gyászos rabigában Oly hosszú ideig? Ha feléd indulok, lelkem visszatartja Az édes szabadság bűvös-bájos karja. Vissza, mind a sírig!...
Itt eszem kenyerét a török császárnak, Ablakomra titkos poroszlók nem járnak Éjjeli sötétben Hallgatni beszédem Beárulás végett... Magános fa vagyok, melyre villám szakad, Melyet vihar tördel, de legalább szabad Levegővel élhet!
Egyedül hallgatom tenger mormolását, Tenger habja fölött futó szél zúgását - Egyedül, egyedül A bujdosók közül Nagy Törökországban. Körülöttem lebeg sírjában nyugovó Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó Tenger haragjában.
Ó tavaszi játszadozás a partokon, a réteken! Szerelmet hajszol a legény, lányban szunnyad a szerelem. Ó röpke labda, lenge tánc, a tavasz gyilkos bársonyán rosszul alszik a szerelem, mocorog, ébredni kiván.
Lányban szunnyad a szerelem, gomolygó hajfürtjeiben melyekről pattogzik a fény ahogy üllőn parázs terem, ravasz varázs-lepleiben miket cifrára fest a fény: álomi tarkaság a lány, mögötte árnyék a legény.
Lányban szunnyad a szerelem, szénserpenyő-szemeiben hol felgyűl és kihuny a tűz de mindig rejtve kényesen; lányban szunnyad az ölelés, ringatózó karjaiban hol a toll-bábu üldögél, hol a halál bilincse van.
Magányos éjek tőrei vér-erek dörgő dobjai két külön tűzvész kanyarog egymást akarja oltani, két szerelem egymás felé kígyózik mint a gyűlölet s az ősökkel telt temető s usogva bíztat, integet.
Ó a hináros férfi-szem ó a homályos nő-sikoly ; mikor tavasz indái közt két test először összeforr, ott a fehér kút angyala vonaglik, meghal csöndesen s jövendő koporsók hada nyüzsög sötéten, férgesen.
Lányban szunnyad a méz, a tej, övé lesz konyha, kamara, cukorral, dísszel telt fenyő, fosztja férj, gyermek, unoka. Lányban dereng az éjszaka minden hulláma, csillaga, csípője urna-íve közt a virrasztó halál maga.
Ó a közös kétféle vágy vakon egymás felé szalad e egyetlen cérnaszál-hidon és a híd mindig leszakad! Ó tavaszi játszadozás, egy érintés a lomb alatt, belőle mennyi könny fakad és nem lehet és nem szabad!
Játszótársam s hű követőm fatetőn, kerítésen, mindent tűrő, néha dühös, de soká sose durcás, víg ragyogószemű gömböc - hirtelen átalakult és fényes karcsú sudárrá nőtt, nézték mosolyogva, s másra ha visszakacsintott, majdnem az ördög evett meg: ő gyönyörű nagylány, én kóchaju vad siheder csak. Kószáltunk, veszekedtünk, összehajolva tanultunk, mint azelőtt; mégis valahogy más nap lobogott ránk, másképpen dulakodtam hullámzó derekával, fű-szagu szőke haját másképp szimatoltam; akár ha áram-ütést szikrázna feszes sima bőre, az ujjam szinte bizsergett, hajló rejtekeit simogatva.
S ő testvéries egyszerűséggel hagyta: halásszak száz kicsi rejtelmére, mi felcsillan meg elillan, míg eredendő gyengéd ősanya-gonddal ügyelt rám ócska cipőmadzagtól sapka lyukas tetejéig, elnyelt, mintha a kisbárány falná föl a farkast, tündöklő rabságba vetett, hálásan imádtam; vagy húztam-nyúztam: mindent szabad, úgyse haragszik.
Kék tavasz-estén, elmerülő Nap s élesedő Hold őrváltásakor összefonódó tarka sugárban . birkóztunk, leterítettem kazalon, puha szénán, arcom az arcán, küzdő gyors szuszogása fülemben, kúposodé ruganyos kebelére feszítve a mellem, . lágy hasa, izmos combja, meleg lágyéka alattam elnyújtózva hanyatt; csúfolt-kacagott, nem ijedt meg: "Mondd, mit akarsz? tüzet oltsak?" “Még ahhoz te gyerek vagy."
“Hát ne szoríts le! Babát sajtolsz ki belőlem azonnal és a tied lesz, füstszemü mint te, aranyhaju mint én, szalma közé rejtjük, s kiszökünk hozzá a sötétben, öltöztetni, etetni. . . Eressz, ne bubolj, te kakaska, mert megcsípdes a jércéd!" Fickándozva a szénán, karral, röpke bokával, széttárt térddel ölelt át, fojtogatón tekerődzött, csókolt záporesőként, elsűlyedtem az örjöngésbe, kazalba, leányba, s gyík-fürgén siklott ki alólam: “Mégse való ez - Mint a rigók a sövényben. Nem leszek én feleséged,' szűz maradok száz évig, az ujjam közt liliomszál. Bántottál?" “Te vacak, gyere mellém, semmi se történt."
“És ha, no, történt! Hogyha szüzességemre fogad fáj, hozzád vágom, mint a lyukas pénzt, légy vele boldog, : többet is elveszítettem. Az ép eszemet. Te vigyázol lányságomra, nem énrám; hozzá tartozom én is!" Anyja kiáltott: “Hol vagytok, gyerekek? Vacsorázni!" Erre kibújtunk, mint két ördög a szecska-pokolból, mégis az anyja szemet hunyt, nem szólt; benn a szobában hozta a gőzölgő vacsorát: “Nesztek ti zsiványok, elfogytok, ha nem esztek bőven, két libatolvaj." '
Később - tán kikapott a gyerek? - zokogott a sarokban, engesztelni akartam s végigmért gyűlölettel, kérdtem, szót se felelt. Csak az ifjú csinos mama hívott, megsimogatta fejem: “Most menj haza. Morcos a hölgyed, holnapig újra kibékül. S eztán jó ha vigyázol, meg ne kapard a csikót: rúg!" - Más házban, külön ágyban, éjszaka, ébren, csillagok és vad szívdobogás közt; és másnap folytattuk a jótanulást, kusza sétát, nő-titkot, kamasz-ámulatot, bőséges ebédet, '
váratlan kitörő lány-sírást, zsenge szerelmet. Ámor mondja: - Boldogok az összekulcsolódó szeretők: úgy kapnak hogy adnak, s úgy adnak hogy kapnak; adott és kapott ajándékot itt nem lehet megkülönböztetni, sem adományt és zsákmányt. Sebezve sebesülnek és sebesülve sebeznek. Egymás iránti féktelen szomjukban tulajdonképpen vágytalanok: hiszen karjukban tartják a kielégülést, aki éppúgy szomjazik. Dulakodnak, sírnak, haragusznak: de dulakodásuk ölelés, könnyük ékesség, haragjuk szerelem. Boldog, aki az élet minden állapotában ugyanúgy küzd, sért, haragszik, mint az első egyesülésben: folyton a bizalom perceit éli, az ős-örök Aranykort - mondja Ámor.
Ámor mondja: - Engesztelő máglyatűz minden bántalomért és bánatért: ez a két szeretőnek rohama egymás ellen, valamennyi gátat áttörve, csak egy lassítja: akaratlan kímélet a másik iránt, ő maga sem tud róla. De párja semmitől sem szenved inkább, mint éppen e kímélettől, pedig benne is ugyanez lakik. Végül a kettő eggyé olvad, és mégsem egy: nem marad más feloldatlan, mint ez a tétova mozdulat: fátyolvékony, mégis páncél-erős határ mindörökre; titok, melyben az irgalom a szerelemnél is hatalmasabb. Ez a pillanatnyi megingás, parányi késlekedés veti borúba, viszályba és szenvedésbe a világot; mégis nélküle a szerelem mindent rögtön elhamvasztana, tüzet az érzéketlen porszem se bírná - mondja Ámor.
Mint akit ölnek, törzse hanyatt dűlt, lába kalimpált, csontos mellem alá gömbölyű keble szorult. Szép pajtásom, az égszín pillantásu kisasszony, fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhaju szűz,
most szepegett: “Mit akarsz, te bolond? Tréfáltam, eressz el!" Tűzben a tűz-okozó még sikogatni se mert, hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért hogy hab-remegése fölé már bika-súly nehezül, inkább karmok és harapott, s csókkal borítottam széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait, válla fehérét, mell-kupoláit, lenge csípőjét, táncos térde közé csúszva kerestem a rést, s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába. Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért. fejemet megölelte anyásán: “Csúnya te! jó volt? Most könnyebb teneked. Hagyj, csacsi, bajt ne csinálj." Simogatott szelíden s halk gúnnyal: “Uram, kielégült?" Karba ragadtam a lányt: “Fölfalom ezt a rigót." Arca hevült, pihegett: “Szétszaggatsz! várj kicsit, édes: gyűrött rongy a ruhám! össze ne tépd, levetem." Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya, néhány könnyű rúgás, lenn a selyem bugyogó, és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem, titkon a párja elé meztelenül kibomolt. Lázban rája-fonódtam, szerte vetette bokáit, hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott, így forrt össze tüzes zivatarral telt levegőben lány s fiú egy-testté, kétfejű ősi alak. . Szégyenkeztek a lány szoba tarka cserép-figurái, nézni se merték szép szende kisasszonyukat: mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyú vonaglott, s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt. Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban, vittem meztélláb, ölben a csermelyen át, tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját: itt velem egy, mégis távoli, új, idegen, fénylő fürge tekintete most ködfátylu tehénszem, asszonyi lett, megadó, lángba-borult szerető. Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba gurulva hátat fordított: “Jobb neked így, te betyár?" Kértem súgva: “Bocsáss meg!" Hátravetette fejét és kék szeme rám-ragyogott cinkosán és kacagón.
Édes bogyót, csörgő húsú gyümölcsöt, sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek, tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot holnapra is hagyjatok, gyerekek! késő este van.
Tücsökdal szőttesén madárfütty-kacskaringók, és ti álmodtok illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán. Majd sorra járom szobáitokat, s alvó arcotok fölött megcsókolom a levegőt és tenger ragyog szivemben.
Rendületlenül » A második világháború alatt és után
Alig hogy az ősz pap ajakát bezárta, Lebben az ajtónál Etelének sátra; Bulcsu vezér jött be, egy szolga suhanccal, Nagy dolgot előre mondani költ arccal.
Kard vala jobbjában, meztelen és görbe: "Ez az! ez az!" - robbant Etele kitörve; Zúgás, valamint szél a pagonyt ha rázza, Lőn; azután Bulcsu ily szót magyaráza:
"Király! jöve hozzám az imént e gyermek, - Gondold barom-őrző hitvány sühedernek - Kengyelemig elsőbb köszönt lehajoltan, Amint legelőjén által lovagoltam.
"Azután beszéle hihetetlen dolgot: Csordája ma reggel, hogy a mezőn bolygott, Veszi észre, sántít egy kedves ünője, Vérnyom is a fűvön harmatozik tőle.
"Nyomra, okát tudni, vissza legott mégyen, Gondolja, tövis, kő, valami csont légyen: Ím vasat a fűben végtére talála, Mint hadi szerszámnak érc hegye, kiállva.
"Ott hagyja először, térül egyet, fordul, (Fölvenni szegénység jele vaskót porbul) De viszont megbánván siet oda ismég, Nehogy a jószágban kára megint esnék.
"Hát ihol, a kard-hegy kétannyira nőlve Nyúlni akar hozzá: láng csap ki belőle; Megriad és elfut. Szünvén riadása, Harmadszor is arra közelít, hogy lássa.
"Közelít lábujjon, szíve dobog szörnyen; Óva megáll sokszor: menjen-e? ne menjen? Ágaskodva tekint s nyújtózik előre - Úgy mondom el, amint hallám vala tőle.
"Messzire már látja, mint a vizek sássát, Magoslani fűből szép kard ragyogását: Penész aranyán nincs, acélán nincs rozsda, Mintha csiszár kézből jött volna ki most a.
"Ekkor - a fegyverhez járulni se' mervén, Hozzám fut, lovamat messze megismervén; Elmondja. Riasztom: igazat beszél-e? Bátran hí s vezet; én megyek oda véle.
"Ó, emberi szemnek ily csuda látatja! Földben alig volt már, csak a markolatja; Láng nem üté jobbom' - engede is könnyen: Itt van: te viseld azt, te királyom, fennyen!"
Szól vala, s a bojtár bizonyítá hévvel, Verte reá naptól kesely üstökével, Nagy jutalom bezzeg tenyerét is verte; Most a jövendőlők eloszoltak szerte.
Maga pedig fordul a fegyveres házba, Hüvellyel a kardot Etele ruházza, Legszebb hüvelyébe illett csoda-képen; Felköti, kivonja; forgatja kezében.
Vág vele háromszor a négy anya-szélnek Keletre, nyugotra, északfele, délnek; Vasa, mint zúgattyú, a levegőt szelte; S így szóla Etelből tornyosodó lelke:
"Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak! Ihol én, ihol én pőrölyje világnak! Sarkam alá én a nemzeteket hajtom: Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szivünket.
Mint te, olyan rózsaszál;
Még nagyobb díszt nyerne Sáron,
Csak te ott virítanál.
Rózsaszínnel játszadoznak
Két virító arcaid,
Rózsamézzel harmatoznak
Csókra termett ajkaid.
Látta kellemid Citére.
Látta és irígykedett,
Hogy pirosló lába-vére
Képeden büszkélkedett.
Hófehér tekintetednek
Hajnalán nyílásba jött
Rózsaszálacskák ferednek
Tiszta téjhabok között:
Szűz mellyed fehér ölére
Ők is úgy mosolyganak,
Mint mikor rózsák tövére
Gyöngyvirágot raktanak. -
Rózsa vagy te, rózsa lészel,
Rózsa még a selymed is:
Jaj, de bezzeg kínra tészel,
Hogyha van tövisked is!
Rózsa! engedd, hadd heverjek
Éltető bokrodba már,
S édes árnyékodba nyerjek
Fészket én, rideg madár.
Hajótörött vagyok a tengeren.
Palackomat a tengerbe vetem.
Belesóhajtottam a sorsomat,
félelmemet és sok bús gondomat.
S most száz pecséttel elzárt bánatom
a hullámok kedvének átadom.
Merül, örökre tán, a mélybe le
s aranyhalacskák játszanak vele.
De lehet, hogy még perce jő neki,
s egy bús hullám majd egyszer fölveti.
S kidobja egy kéz – tán az istené –
egy gondtalan kor lábai elé.
Borzadtan olvassák, kik rátalálnak
és úgy suttogják döbbenve, egymásnak.
"Valahol szörnyű vihar lehetett...
S a viharban egy nemzet elveszett...!"
Előadó: a Kormorán együttes és Kalapács József.
véghetetlen szerelmem,
Julia víg kedvem s néha nagy keservem,
örömem és gyötrelmem,
Julia életem, egyetlenegy lelkem,
ki egyedül bír vélem.
Julia az lelkem, mikoron szól nékem,
Szerelem beszél vélem,
Julia ha rám néz, azonnal eszem vész,
mert Szerelem néz éngem,
Julia hol alszik, még az is úgy tetszik,
hogy ott nyugszik Szerelem.
Ő tüzes lelkemnek, fájdalmas szívemnek
kívánt jó orvossága,
Ő szemem világa, árnéktartó ága,
jó szerencsés csillaga,
Ő, kinek kívüle ez világ szépsége
nem kell, sem vigassága.
Vagy áll, ül, nevet, sír, örül, levelet ír,
Szerelem is azt teszi,
Vagy múlat, énekel, vagy sétál alá s fel,
Szerelem azt míveli,
Mert mint jó barátját, Venus asszony fiát
kézen fogva viseli.
A Paradicsomba termett szép új rózsa
dicsőséges orcája,
Testszín ruhájába aki őtet látja,
szép Venusnak alítja,
Új formában illik, mint nap, úgy tündöklik
gyöngy között fényes haja.
Duna lefoltába rugaszkodott sajka
mely sebességgel mégyen,
Táncát ő úgy járja, merőn áll dereka,
mintha csúszna sík jégen,
Valahová lépik, sok szemek kísérik
csudálván, jár mely szépen.
Midőn néha térül vagy mellettem kerül,
szoknyája elterjedvén,
Szerelmével belül vészen akkor körül
éngemet felgerjesztvén;
Udvari jó módját látván, érzem kínját,
keservesen ránézvén.
Akkor az én dolgom azonképpen vagyon,
amint a bölcsök írják,
Hogy egy kárhozottnak Pokolban nagy kányák
szívét rágják, szaggatják,
De nem fogyathatják, noha rágton-rágják,
mert nőttön-nőni látják. Én szívemet is így, mikor énhozzám víg,
ő nevelten neveli,
De viszont, mint kánya, ő kegyetlen kínja
rágja, szaggatja, eszi,
Én állapotomot, mint egy kárhozatot,
oly keservessé teszi.
Dolga mind egyenlő, Szerelemmel egy ő,
csak erkölcse különböz,
Kegyes a Szerelem, s Julia kegyetlen,
éngem halálra üldöz,
Szerelem mely édes, Julia oly mérges,
mert éngem csak ver földhöz.
nem bírhatsz. De lobogsz még,
szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat
kígyóként a talaj szintjén iramítva - sziszegvén
néha a kíntól,
többször a béna dühtől, megalázott.
Elhagytak szellemeid.
Újra a fű közt, a
gazban, az aljban.
Mint évszázadokon át a behúzott
vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem
fáj fejem aggjai közt. A
nádkúpban remegő lányok közt, mialatt
átrobogott a tatár. A
szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak
néma ajak-mozgás mímelte a szót,
mert hangot sem tűr a török, mert
arcba csap ostor -:
most mutatod meg,
most igazán - nekem is, mire vagy jó,
most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek
kőharapó erejét.
Összemosolygás nyelve; a titkon
össze-világló könnyek nyelve; a hűség
nyelve; a föl nem adott hit
tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja; szabadság
(percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság)
nyelve; tanár-kigunyolta diák, szerzsán-legyalázta baka,
összeszidott panaszos, hivatalnokok-unta mamácska
nyelve; csomaghordók, alkalmi favágók, mert
gyárba se jó, szakmára sem alkalmas (mert
nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve; az ifjú
főnök előtt habogó veterán
nyelve; a rendőrőrsön azonnal
fölpofozott gyanúsított
mélyebbről fakadó tanúság-
tétele, mint Lutheré;
kassai zúgárus, bukaresti cselédlány,
bejruti prostituált szüle-hívó
nyelve; köpések-
mosta, dühpírja-törölte
orcájú fiaid közül egy, íme:
szólni tudó más nyelveken is,
hű európaiként
mondandói miatt figyelemre,
bólintásra becsült más népek előtt is:
nem léphet föl oly ünnepi polcra,
nem kaphat koszorút
oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád
vinne, ne lábad elé
tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló
ajkad, fölnevelő
édesanyám.
Tenger habja felett futó szép zúgását -
Egyedül, egyedül
A bujdosók közül
Nagy Törökországban!...
Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában!
Peregnek a fákról az őszi levelek,
Kit erre, kit arra kergetnek a szelek
S más vidékre száll a
Csevegő madárka
Nagy Törökországból...
Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,
Melyik szögletébe a széles világnak,
Idegen hazámból?!
Zágon felé mutat egy halovány csillag,
Hol a bércek fején hókorona csillog
S a bércek aljában
Tavaszi pompában
Virágok feselnek...
Erdély felé mutat, hol minden virágon
Tarka pillangóként első ifjúságom
Emléki röpködnek.
Ah! miért nem szállhatok hozzád, szülőföldem,
Mikor minden bokrod régi ismerősöm!
Mért vagy szolgaságban,
Gyászos rabigában
Oly hosszú ideig?
Ha feléd indulok, lelkem visszatartja
Az édes szabadság bűvös-bájos karja.
Vissza, mind a sírig!...
Itt eszem kenyerét a török császárnak,
Ablakomra titkos poroszlók nem járnak
Éjjeli sötétben
Hallgatni beszédem
Beárulás végett...
Magános fa vagyok, melyre villám szakad,
Melyet vihar tördel, de legalább szabad
Levegővel élhet!
Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja fölött futó szél zúgását -
Egyedül, egyedül
A bujdosók közül
Nagy Törökországban.
Körülöttem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában.
a partokon, a réteken!
Szerelmet hajszol a legény,
lányban szunnyad a szerelem.
Ó röpke labda, lenge tánc,
a tavasz gyilkos bársonyán
rosszul alszik a szerelem,
mocorog, ébredni kiván.
Lányban szunnyad a szerelem,
gomolygó hajfürtjeiben
melyekről pattogzik a fény
ahogy üllőn parázs terem,
ravasz varázs-lepleiben
miket cifrára fest a fény:
álomi tarkaság a lány,
mögötte árnyék a legény.
Lányban szunnyad a szerelem,
szénserpenyő-szemeiben
hol felgyűl és kihuny a tűz
de mindig rejtve kényesen;
lányban szunnyad az ölelés,
ringatózó karjaiban
hol a toll-bábu üldögél,
hol a halál bilincse van.
Magányos éjek tőrei
vér-erek dörgő dobjai
két külön tűzvész kanyarog
egymást akarja oltani,
két szerelem egymás felé
kígyózik mint a gyűlölet
s az ősökkel telt temető s
usogva bíztat, integet.
Ó a hináros férfi-szem
ó a homályos nő-sikoly ;
mikor tavasz indái közt
két test először összeforr,
ott a fehér kút angyala
vonaglik, meghal csöndesen
s jövendő koporsók hada
nyüzsög sötéten, férgesen.
Lányban szunnyad a méz, a tej,
övé lesz konyha, kamara,
cukorral, dísszel telt fenyő,
fosztja férj, gyermek, unoka.
Lányban dereng az éjszaka
minden hulláma, csillaga,
csípője urna-íve közt a virrasztó halál maga.
Ó a közös kétféle vágy
vakon egymás felé szalad e
egyetlen cérnaszál-hidon
és a híd mindig leszakad!
Ó tavaszi játszadozás,
egy érintés a lomb alatt,
belőle mennyi könny fakad
és nem lehet és nem szabad!
Játszótársam s hű követőm fatetőn, kerítésen,
mindent tűrő, néha dühös, de soká sose durcás,
víg ragyogószemű gömböc - hirtelen átalakult és
fényes karcsú sudárrá nőtt, nézték mosolyogva,
s másra ha visszakacsintott, majdnem az ördög evett meg:
ő gyönyörű nagylány, én kóchaju vad siheder csak.
Kószáltunk, veszekedtünk, összehajolva tanultunk,
mint azelőtt; mégis valahogy más nap lobogott ránk,
másképpen dulakodtam hullámzó derekával,
fű-szagu szőke haját másképp szimatoltam; akár ha
áram-ütést szikrázna feszes sima bőre, az ujjam
szinte bizsergett, hajló rejtekeit simogatva.
S ő testvéries egyszerűséggel hagyta: halásszak
száz kicsi rejtelmére, mi felcsillan meg elillan,
míg eredendő gyengéd ősanya-gonddal ügyelt rám
ócska cipőmadzagtól sapka lyukas tetejéig,
elnyelt, mintha a kisbárány falná föl a farkast,
tündöklő rabságba vetett, hálásan imádtam;
vagy húztam-nyúztam: mindent szabad, úgyse haragszik.
Kék tavasz-estén, elmerülő Nap s élesedő Hold
őrváltásakor összefonódó tarka sugárban .
birkóztunk, leterítettem kazalon, puha szénán,
arcom az arcán, küzdő gyors szuszogása fülemben,
kúposodé ruganyos kebelére feszítve a mellem, .
lágy hasa, izmos combja, meleg lágyéka alattam
elnyújtózva hanyatt; csúfolt-kacagott, nem ijedt meg:
"Mondd, mit akarsz? tüzet oltsak?" “Még ahhoz te gyerek
vagy."
“Hát ne szoríts le! Babát sajtolsz ki belőlem azonnal
és a tied lesz, füstszemü mint te, aranyhaju mint én,
szalma közé rejtjük, s kiszökünk hozzá a sötétben,
öltöztetni, etetni. . . Eressz, ne bubolj, te kakaska,
mert megcsípdes a jércéd!" Fickándozva a szénán,
karral, röpke bokával, széttárt térddel ölelt át,
fojtogatón tekerődzött, csókolt záporesőként,
elsűlyedtem az örjöngésbe, kazalba, leányba,
s gyík-fürgén siklott ki alólam: “Mégse való ez -
Mint a rigók a sövényben. Nem leszek én feleséged,'
szűz maradok száz évig, az ujjam közt liliomszál.
Bántottál?" “Te vacak, gyere mellém, semmi se történt."
“És ha, no, történt! Hogyha szüzességemre fogad fáj,
hozzád vágom, mint a lyukas pénzt, légy vele boldog, :
többet is elveszítettem. Az ép eszemet. Te vigyázol
lányságomra, nem énrám; hozzá tartozom én is!"
Anyja kiáltott: “Hol vagytok, gyerekek? Vacsorázni!"
Erre kibújtunk, mint két ördög a szecska-pokolból,
mégis az anyja szemet hunyt, nem szólt; benn a szobában
hozta a gőzölgő vacsorát: “Nesztek ti zsiványok,
elfogytok, ha nem esztek bőven, két libatolvaj." '
Később - tán kikapott a gyerek? - zokogott a sarokban,
engesztelni akartam s végigmért gyűlölettel,
kérdtem, szót se felelt. Csak az ifjú csinos mama hívott,
megsimogatta fejem: “Most menj haza. Morcos a hölgyed,
holnapig újra kibékül. S eztán jó ha vigyázol,
meg ne kapard a csikót: rúg!" - Más házban, külön ágyban,
éjszaka, ébren, csillagok és vad szívdobogás közt;
és másnap folytattuk a jótanulást, kusza sétát,
nő-titkot, kamasz-ámulatot, bőséges ebédet, '
váratlan kitörő lány-sírást, zsenge szerelmet.
Ámor mondja: - Boldogok az összekulcsolódó szeretők: úgy kapnak hogy adnak, s úgy adnak hogy kapnak; adott és kapott ajándékot itt nem lehet megkülönböztetni, sem adományt és zsákmányt. Sebezve sebesülnek és sebesülve sebeznek. Egymás iránti féktelen szomjukban tulajdonképpen vágytalanok: hiszen karjukban tartják a kielégülést, aki éppúgy szomjazik. Dulakodnak, sírnak, haragusznak: de dulakodásuk ölelés, könnyük ékesség, haragjuk szerelem. Boldog, aki az élet minden állapotában ugyanúgy küzd, sért, haragszik, mint az első egyesülésben: folyton a bizalom perceit éli, az ős-örök Aranykort - mondja Ámor.
Ámor mondja: - Engesztelő máglyatűz minden bántalomért és bánatért: ez a két szeretőnek rohama egymás ellen, valamennyi gátat áttörve, csak egy lassítja: akaratlan kímélet a másik iránt, ő maga sem tud róla. De párja semmitől sem szenved inkább, mint éppen e kímélettől, pedig benne is ugyanez lakik. Végül a kettő eggyé olvad, és mégsem egy: nem marad más feloldatlan, mint ez a tétova mozdulat: fátyolvékony, mégis páncél-erős határ mindörökre; titok, melyben az irgalom a szerelemnél is hatalmasabb. Ez a pillanatnyi megingás, parányi késlekedés veti borúba, viszályba és szenvedésbe a világot; mégis nélküle a szerelem mindent rögtön elhamvasztana, tüzet az érzéketlen porszem se bírná - mondja Ámor.
Mint akit ölnek, törzse hanyatt dűlt, lába kalimpált,
csontos mellem alá gömbölyű keble szorult.
Szép pajtásom, az égszín pillantásu kisasszony,
fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhaju szűz,
most szepegett: “Mit akarsz, te bolond? Tréfáltam, eressz el!"
Tűzben a tűz-okozó még sikogatni se mert,
hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért hogy
hab-remegése fölé már bika-súly nehezül,
inkább karmok és harapott, s csókkal borítottam
széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait,
válla fehérét, mell-kupoláit, lenge csípőjét,
táncos térde közé csúszva kerestem a rést,
s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába.
Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért.
fejemet megölelte anyásán: “Csúnya te! jó volt?
Most könnyebb teneked. Hagyj, csacsi, bajt ne csinálj."
Simogatott szelíden s halk gúnnyal: “Uram, kielégült?"
Karba ragadtam a lányt: “Fölfalom ezt a rigót."
Arca hevült, pihegett: “Szétszaggatsz! várj kicsit, édes:
gyűrött rongy a ruhám! össze ne tépd, levetem."
Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya,
néhány könnyű rúgás, lenn a selyem bugyogó,
és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,
titkon a párja elé meztelenül kibomolt.
Lázban rája-fonódtam, szerte vetette bokáit,
hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott,
így forrt össze tüzes zivatarral telt levegőben
lány s fiú egy-testté, kétfejű ősi alak. .
Szégyenkeztek a lány szoba tarka cserép-figurái,
nézni se merték szép szende kisasszonyukat:
mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyú vonaglott,
s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt.
Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban,
vittem meztélláb, ölben a csermelyen át,
tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját:
itt velem egy, mégis távoli, új, idegen,
fénylő fürge tekintete most ködfátylu tehénszem,
asszonyi lett, megadó, lángba-borult szerető.
Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba gurulva
hátat fordított: “Jobb neked így, te betyár?"
Kértem súgva: “Bocsáss meg!" Hátravetette fejét és
kék szeme rám-ragyogott cinkosán és kacagón.
Édes bogyót, csörgő húsú gyümölcsöt,
sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek,
tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot
holnapra is hagyjatok, gyerekek! késő este van.
Tücsökdal szőttesén madárfütty-kacskaringók, és ti álmodtok
illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán.
Majd sorra járom szobáitokat, s alvó arcotok fölött
megcsókolom a levegőt és tenger ragyog szivemben.
az úttalan bozótokon.
Seb a vállam és seb a markom,
de fogom, viszem és megtartom.
S fogcsikorgatva hirdetem:
nem ért véget a küzdelem!
Mert valami még megmaradt.
Görcs zsibbasztja a markomat,
de markomban még itt a Szó:
a láthatatlan lobogó!
Ereklyém. Kincsem. Fegyverem.
Magosra tartom s lengetem!
És védem, foggal és körömmel!
Vad dühvel és õrült örömmel!
És mentem, mindeken által,
íntépõ, végsõ akarással!
Dúlt otthonom rég összedõlt.
Kifordult alólam a föld.
Társaimat ár elsodorta.
Mögöttem ég a poklok pokla.
Elõttem vad sziklák merednek.
De nekivágok a meredeknek!
Mert élek még! Ha törten is,
Ha vérben is, ha görcsben is,
még ha utolsó is vagyok,
kit az özönvíz meghagyott,
de harcom végigharcolom
s a lobogót megmarkolom!
Megmarkolom és nem hagyom,
ha le is szakad a két karom,
ha két lábam térdig kopik:
de feljutok a csúcsokig!
S utolsó jussomat, a Szót,
ezt a szent, tépett lobogót
kitűzöm fent az ormokon
s a csillagoknak meglobogtatom!
Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sirhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.
Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéh-nek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egy testvér, Ménrót fia.
Ötven-ötven jó leventét
Kiszemeltek, hogy követnék;
Mint valamely véres hadra,
Fegyverkeztek könnyű vadra.
Vad előttük vérbe fekszik,
Őz vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették már a hímet -
Üldözik a szarvas-gímet.
Gím után ők egyre törnek
Puszta martján sós tengernek,
Hol a farkas, hol a medve
Sohasem járt, eltévedne.
De a párducz, vad oroszlán
Végig üvölt a nagy pusztán,
Sárga tigris ott kölykezik,
Fiát eszi ha éhezik.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Már a nap is lemenőben,
Tüzet rakott a felhőben;
Ők a szarvast egyre űzik, -
Alkonyatkor im eltűnik.
Értek vala éjszakára
Kur vízének a partjára;
Folyó víznek partja mellett
Paripájok jól legelhet.
Monda Hunor: itt leszálljunk,
Megitassunk, meg is háljunk,
Monda Magyar: viradattal
Visszatérjünk a csapattal. -
Haj, vitézek! haj, leventék!
Micsoda föld ez a vidék,
Hogy itt a nap száll keletre?
Nem, mint máshol, naplementre?
Szólt egy bajnok: én ugy nézem,
Hogy lement az déli részen.
Szólt egy másik: nem gondolnám:
Ott vöröslik észak ormán.
Folyamparton ők leszálltak,
Megitattak, meg is háltak,
Hogy majd reggel, viradattal
Hazatérnek a csapattal.
Szellő támad hűs hajnalra,
Bíborodik az ég alja;
Hát a szarvas nagy merészen
Ott szökdécsel, túl a vizen.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Nosza rajta, gyors legények!
Érjük utól azt a gímet.
És – akarva, akaratlan -
Űzik ismét szakadatlan.
Kur folyót ők átalúszták,
Még vadabbak olt a puszták,
Ember ottan egy fűszálat,
Egy csöpp vizet nem találhat.
A föld háta fölomolván,
Sziksót izzad csupasz ormán,
Forrás vize nem iható,
Kénköves bűzt lehel a tó.
Forrás keble olajt buzog;
Itt is, ott is égnek azok,
Mint sok őrtűz setét éjjel
Lobban a láng szerteszélyel.
Minden este bánva bánják,
Hogy e vadat mér’ kivánják,
Mért is üzik egyre, nyomba, -
Tévelyitő bús vadonba.
Mégis, mégis, ha reggel lett,
A gímszarvast űzni kellett,
Mint töviset szél játéka,
Mint madarat az árnyéka.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Vadont s a Dont ők felverik
A Mejóti kis tengerig;
Süppedékes mély tavaknak
Szigetére ők behatnak.
Ott a szarvas, mint a pára
- Köd előtte, köd utána -
Mig az ember szélyelnézne:
Szemök elől elenyésze.
Hóha! hóha! Hol van a vad? -
Egy kiáltja: ihon szalad!
Más kiáltja: itt van, itten!
A harmadik: sehol sincsen!
Minden zugot megüldöznek,
Minden bokrot átaldöfnek;
Gyik ha rezzen, fajd ha rebben:
De a gímvad nincs ezekben.
Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé -
Anyám, anyám, meghalsz belé!
Szóla Hunor: itt maradjunk!
Tanyát verjünk; itthon vagyunk;
Selyem a fű, édes a víz,
Fa-odúból csöpög a méz.
Kék folyam ad fényes halat,
Vőrhenyő vad izes falat,
Feszes az íjj sebes a nyíl,
Harczkalandon zsákmány a díj.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek,
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Hogy eluntak otthon űlni,
Halat csalni, őzet űzni:
Új kalandra, szebb csatára
Ereszkedtek a pusztára.
Puszta földön, sik fenyéren
Zene hallik sötét éjen,
Zene, síp, dob, mély vadonban,
Mintha égből, mint álomban.
Tündér lyányok ottan laknak,
Tánczot ropnak, ugy mulatnak;
Szőve ködbül sátoruk van:
Ugy mulatnak sátorukban.
Férfi egy sincs közelébe’;
De a földi lyányok szépe:
Lyányai Belárnak, Dúlnak,
Tündérséget ott tanulnak.
Dúl királyé, legszebb, kettő;
Agg Beláré tizenkettő;
Összesen mind: száz meg kettő
A tündérré válni kezdő.
Kemény próba: férfit ölni,
Kilencz ifjat megbüvölni,
Szerelemre csalogatni,
Szerelemtől szűz maradni.
Így tanulnak tündérséget,
Szivszakasztó mesterséget;
Minden éjjel számot adnak,
S minden éjjel úgy vigadnak.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Hang után ők, szembe széllel,
Fény után ők, födve éjjel,
Mennek óvást, mennek árnyon;
Ki lepét fog, lopva járjon.
Monda Magyar: ez a síp-hang,
Bátya, bennem végig csikland;
Monda Hunor: vérem’ hatja
Szűzek árnya-fordulatja.
Haj vitézek! haj elébe!
Kiki egyet az ölébe!
Vigyük haza asszonyunkat;
Fújja felszél a nyomunkat.
Sarkantyúba lovat vesznek,
Kantárszárat megeresztnek;
A leányság benn, a körbe’ -
Mind a körbe’, sok az ölbe’.
Nagy sikoltás erre támad,
Futna szélyel a leányhad;
Elől tűzbe, hátul vízbe,
Mindenkép jut férfi kézbe.
Tündér lyányok ott eltűntek,
Szárnyok lévén elrepűltek;
De a többi hova legyen?
Földbe bújjon? elsülyedjen?
Abbul immár nincsen semmi:
Szűzi daczczal tündér lenni;
Vágtat a ló, és a pusztán
Nagy üres éj hallgat oztán.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek,
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Dúl leányi, a legszebbek,
Hunor, Magyar nője lettek;
S a leventék, épen százan,
Megosztoztak mind a százon.
Büszke lyányok ott idővel
Megbékéltek asszony fővel;
Haza többé nem készültek
Engesztelni fiat szüllek.
Tó szigetje édes honná,
Sátoruk lőn szép otthonná,
Ágyok áldott nyugalommá:
Nincs egyéb, mi őket vonná.
Fiat szültek hősi nemre,
Szép leányt is szerelemre;
Dali törzsnek ifjú ágot,
Maguk helyett szűz virágot.
Hős fiakból ketten-ketten,
Két vezéré kétszer-ketten,
Feje lőn mind egy-egy nemnek:
Száznyolcz ágra ezek mennek.
Hunor ága hún fajt nemzett,
Magyaré a magyar nemzet;
Szaporúság lőn temérdek:
A szigetben nem is fértek.
Szittya földet elözönlék,
Dúl királynak dús örökjét; -
És azóta, hősök párja!
Híretek száll szájrul szájra.
Latinovics így szavalta:
Alig hogy az ősz pap ajakát bezárta,
Lebben az ajtónál Etelének sátra;
Bulcsu vezér jött be, egy szolga suhanccal,
Nagy dolgot előre mondani költ arccal.
Kard vala jobbjában, meztelen és görbe:
"Ez az! ez az!" - robbant Etele kitörve;
Zúgás, valamint szél a pagonyt ha rázza,
Lőn; azután Bulcsu ily szót magyaráza:
"Király! jöve hozzám az imént e gyermek,
- Gondold barom-őrző hitvány sühedernek -
Kengyelemig elsőbb köszönt lehajoltan,
Amint legelőjén által lovagoltam.
"Azután beszéle hihetetlen dolgot:
Csordája ma reggel, hogy a mezőn bolygott,
Veszi észre, sántít egy kedves ünője,
Vérnyom is a fűvön harmatozik tőle.
"Nyomra, okát tudni, vissza legott mégyen,
Gondolja, tövis, kő, valami csont légyen:
Ím vasat a fűben végtére talála,
Mint hadi szerszámnak érc hegye, kiállva.
"Ott hagyja először, térül egyet, fordul,
(Fölvenni szegénység jele vaskót porbul)
De viszont megbánván siet oda ismég,
Nehogy a jószágban kára megint esnék.
"Hát ihol, a kard-hegy kétannyira nőlve
Nyúlni akar hozzá: láng csap ki belőle;
Megriad és elfut. Szünvén riadása,
Harmadszor is arra közelít, hogy lássa.
"Közelít lábujjon, szíve dobog szörnyen;
Óva megáll sokszor: menjen-e? ne menjen?
Ágaskodva tekint s nyújtózik előre -
Úgy mondom el, amint hallám vala tőle.
"Messzire már látja, mint a vizek sássát,
Magoslani fűből szép kard ragyogását:
Penész aranyán nincs, acélán nincs rozsda,
Mintha csiszár kézből jött volna ki most a.
"Ekkor - a fegyverhez járulni se' mervén,
Hozzám fut, lovamat messze megismervén;
Elmondja. Riasztom: igazat beszél-e?
Bátran hí s vezet; én megyek oda véle.
"Ó, emberi szemnek ily csuda látatja!
Földben alig volt már, csak a markolatja;
Láng nem üté jobbom' - engede is könnyen:
Itt van: te viseld azt, te királyom, fennyen!"
Szól vala, s a bojtár bizonyítá hévvel,
Verte reá naptól kesely üstökével,
Nagy jutalom bezzeg tenyerét is verte;
Most a jövendőlők eloszoltak szerte.
Maga pedig fordul a fegyveres házba,
Hüvellyel a kardot Etele ruházza,
Legszebb hüvelyébe illett csoda-képen;
Felköti, kivonja; forgatja kezében.
Vág vele háromszor a négy anya-szélnek
Keletre, nyugotra, északfele, délnek;
Vasa, mint zúgattyú, a levegőt szelte;
S így szóla Etelből tornyosodó lelke:
"Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak!
Ihol én, ihol én pőrölyje világnak!
Sarkam alá én a nemzeteket hajtom:
Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!