Bús ősz borong a Kárpátok alatt, Dermesztve napfényt, szárnyas bogarat; Ködfátylas csendben hallgat a határ, S te már úton vagy, jó gólyamadár. Indulsz te is már, sürgő fecskeraj, Hisz igazad van, - éhen itt ne halj; Hisz igazad van: szomorú az ősz - S ha új tavasz lesz - újra visszajősz. Könnyű szárnyúak hasznos igaza: Hol sok bogár van, ott van a haza; Szomorú, felhős magyar ég alatt Mit keresnétek, kényes madarak? Itt őszre jár most, aztán jön a tél, Verébhad itt majd koldulgatva él; Lent, messze délen most van kikelet, S ti nem lehettek hitvány verebek Könnyű szárnyúak, jó - csak menjetek! Én a verébről mondok éneket, S dicsérem ezt a kicsi madarat: Koldús, kopott, de hű és - itt marad! Zord télen, majd ha éhség kergeti, Jut kenyeremből morzsa is neki, Szelíden hívom: jöszte közelébb Osztályos társam, szürke kis veréb! Lásd, egy a sorsunk, ez köt engem is: Hűség e földhöz zordon télben is, S bár soh´se érjünk enyhébb sugarat - Szenvedve, sírva, ha így van megírva, Élünk-halunk a magyar ég alatt!
Ha egy fára ragyog a nap fénye, hogyne lenne életre reménye! Meleg a fény, fakad a rügy tőle, zöld levélke bújuk ki belőle. Sok kis virág, fehér kelyhű, tiszta.
A kék égre úgy mosolyog vissza. S ha lehullik mindenik virága, gyümölcsöktől hajlik a fa ága: Ha egy fára ragyog a nap fénye, hogyne lenne életre reménye!
Mért látom hát kopáran a fámat, az én szegény, szomorú hazámat? Hiszen Isten kegyelmének napja sugarát rá bőséggel hullatja. Mért mered hát csupaszon az ága? Miért nem fakad rügye és virága?
Kis rügyecskék, ti talán tudjátok. Hívogatón, ha letekint rátok, talán ti nem engedtek szavának, kis rügyei a nagy magyar fának! Tavaszt csak nap melege adhat. Tavaszt csak az Úr Jézus fakaszthat. De hogy a fa virágba boruljon, kis rügyecske kell, hogy kiviruljon, engedjen a napfény melegének, Megváltója nagy szeretetének.
Rügyszívecske nyílj meg valahára! Meleg árad le a magyar fára: az Úr Jézus kegyelmének fénye. Hogyne lenne életre reménye!
Ide tartozik Románia magyarlakta területének középső része, Tárkány vidéke, Kalotaszeg, Kolozsvár, Torda, Dés és a Maros vidék.
Hangszín tekintetében igen tarka ez a vidék, „ó, ő, é” helyett „ou, öü, ëi”-t ejtenek, az „a” kissé zártabb, az „ö” pedig nyíltabb. A szóhangsúly Lózsád és környékén az utolsó szótagon van:- sara.glya. Kalotaszeg „ë”-ző és „í”ző, míg nyelvjárás többi része símán „e”-ző, „é”-ző vagy „í”-ző, bár kelet felé inkább az „a”-zás a jellemző:- bagár, batat, szaba, szamaru. Ezzel szemben viszont, ha „á”t mondanak akkor a mondatban utána rendszerint „o”-t találunk.:- járok, várom, házon, ágot.
Mássalhangzó tekintetében „l, r, j” előtt csak félhosszú magánhangzó áll:- álma, ájtó, éjti, élment. Szinte majdnem az egész terület „j”-zős, csak kevés elszigetelt területen haszmálnak „ly”-t. A „t, d, n, l” nem palatizálódik. A „v” nem hasonul Dés környékén zöngésít:-ödven, élezs, borodva.
Használatosak a családi helyhatározók:- Sándorni, Sándornul, Sándornit. A honnan kérdésre bol, böl, rol, tol, tök, bo, bö, ro, rö, to, tö alakok jelennek meg. Udvarias felszólító módban az ikes igeragozás jellemző:- üjjék le!A megyek, teszen, viszen alakok majdnem mindenhol megjelennek, ahogyan a járék és jöve is. Határozott névelőt ritkábban használnak, mint más tájakon.
"Élment haha az idesannyáhó. Ó fijam, menyit ülté, aszmongya az annya, miféle kócsokat hosztál? Ó idesanyám, aszmongya, vettem ëgy nagy udvarházot. Szedöggyünk össze mennyünk az uj lakázsba. Elírkeznek az uj lakázsba. Na, idesanyám, mennyünk, aggy ide a kócsokat! Jaj fijam, hogy mennyünk mük ide bé, ëjen szoba még a kirájnak sincs. Hunnet tuggya idesanyám, hogy a kirájnak nincs ijen háza? Há én nem tudom, csag gondolom, én kirájt soasem láttam. Kinyittya Ződvitéz az ajtókot. Na, idesanyám, id vannak a kócsok ennek a tizenkét ajtónak. Egyéb dóga semmi sincs, csak a kócsokra vigyázzon és a tizenegy szobát takariccsa. Reggëre kélnek. Az udvar előd vót ëgy nagy dijófa. Az a dijófa aszt jeleszte hotyha Ződvitéz ment vadászni az erdőbe, dijófa száratt el. Mikó ment hazafelé má szipen zőggyelt a dijófa. "
Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács! Hollószárnyaival lebegett a zordon enyészet, S pusztitó erejét rád viharozta dühe, S vak diadalma jelét robogó villámival itten Honni vitéz seregink holttetemikre süté. Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked? Nem halt volna hazánk disze, virága veled. Harcz tüze lángitá bizton viadalra kikelted', S érted mennyi dicsők estenek áldozatúl! Szük vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod; Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad. Nyúgodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse; A békitő sír enyhe takarja porod. Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavész! Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála, Kit nem rég az öröm lágy öle ringata még! Dísztelen itt fekszik, deli termete összerútítva, Száguldó paripák vasszegü körmök alatt. Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé, Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok. Hasztalan áll az uton váró hive fris koszorúval, Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz. Hogyha levél zördűl, őt sejteti véle szerelme, Néz, piheg, arcza tüzel s keble feszülve haboz. Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe; Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered. Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként Hervad el a szép szüz néma keserve között, Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő S a hűség csendes angyala őrzi porát. Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni, Fénytelen itt szúnnyad s kő se' mutatja helyét! Ősi szabadságért harczolt bár férfikarokkal, Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát, Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar? Testhalmok közepett küzd, noha élte szakad. Sínli szokott terhét tűzménje, nyikogva kapar, vág, Rugdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog; Elszáguld, haza tér, s igy hírli vitéz ura húnytát, Kit repedő szívvel hölgye zokogva sirat; Mig sürü könnye apad, s ő is hű férje után hal, S a kiürült háznak csak düledéke marad, A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen, Dőltében viruló ágait így temeti. Hány bajnok hala így, de csak a boldog leli bérét; A meggyőzöttnek csillaga véle tünik. Igy hamvadtak el ők alacsony moh-lepte gödörben, S a feledékenység éje borítja nevök', Hantra dül a pásztor s fütyürészve legelteti nyáját; És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt; Titkon mégis eped, szomorú dalt zengedez ajka: A hősárnyékok csendesen ihletik őt. A csatasíkon mély borulattal ballag az útas, Elgondolva minő kétes az emberi sors; Néz, és elkomorúl s lesütött szemmel halad ismét. Felpattant sebeit belseje érzi maga. Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt úsztat az éren, Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk: Ott vergőde Lajos, rettentő sorsu királyunk, Sülyedező lova ércz himzetü terhe alatt. Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segitse! Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt! Tátogat a mélység, aranyos pánczélja fakó lesz, S összuzott testét hab fedi s barna iszap. Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed igy tűnt! Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt. Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál; Szendergő porodat béke lebegje körül! Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység, Egységünk törten törve, hanyatla erőnk. A sorvasztó láncz igy készüle árva hazánkra; Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét. Gyász emlékü vidék! mi sok inség kutfeje lettél: Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez. Nagygyá lett Szolimán, gőgét Buda ormai nyögték, S kénye vadon dúltán annyi viszályra jutánk. Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor, S a Duna szőke vizén hány rabok úsztak alá! Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon; Félhold kérkede szét városi tornyairól - El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati félre! Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után. Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most, S égve honért bizton nézzen előre szemünk, És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében, Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!
Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap. Szaladgálsz dolgainkban, távol egy éjjel, egy nap. Rendet csinálsz a házban, vesződöl pénzügyekkel; ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel. Várnak, mint máskor is, kicsinyes napi harcok, leszid goromba árus, morózus hivatalnok. Vár a teknő, a tűzhely, varrógép - s még mi minden!
Ügyetlen választottál, látod, amikor engem; Lélek kalandosát, örökkön tépelődőt, kapkodót, megviselt idegzetű elődök nyugtalan ivadékát; költőt, kinek nem ízlett a testi munka malma, se hivatal, sem üzlet; ki volna bárhol is, sosincs egészen ottan; búsong csak, a világ bajával megrakottan.
Láttam én, megjegyeztem, még könnyebb léptű, táncos idődben menyi szívet, szemet vonzott magához szép lábad, kedves arcod, hegyes, rugalmas emlőd. Kérleltek derekabbak,m hogy választ adj, igenlőt - mégis hozzám szegődetél., Így lett inden napod tizennyolc óra munka után, huszonnégy óra gond. Talpon csak, egyre résen: bajban voltál a higgadt, tudtál bármely keservben álarcot venni, vígat - voltál hozzám igaz, ha kellett: színleléssel, nyugtató szép szavakkal, szerelmes öleléssel.
Ó, asszonyi karok, lábak, ti kulcsolódók, összefogók a férfit, int abroncsok a hordót! Lágy voltál és megedzett, fonódtál rám tüzesen, magad hajlítva hozzám, tartottál: szét ne essem! S mivel tölt meg a kor? szerelmed mire őriz? nemes bor lesz-e éltem vagy poshadó esővíz? - mit gondoltál te azzal! lelkedben élt olyan hit - De jó is volna hinni magamban tizedannyit...
Becsapódott mögöttünk immár két évtized két nehéz kapuszárnya - mit bír el még szíved, mit látsz kecsegtetőt, háttal az ifjúságnak? Csuklóit fájlalod, eres, dagadt a lábad; be vagy kerítve végképp: egy férfi, négy gyerek, ragadozó fogakkal faljuk fel életed.
Lázadtál volna fel! - ne mondd, hogy nincs okod rá: hisz éppen gyöngeségem, csöndem tett zsarnokoddá. Te mégse lázadoztál - voltál, hogy én lehessek; adtál oly egyszerűen, mint fényt az égitestek. S én mindent elfogadtam, magától értetődőn, szelídségnek hazudván alantas férfigőgőm, s adtam nevet neki: Sors, Hivatás, Költészet!
Futnék el már előle, dobnám el az egészet, zajostul, sikerestül,kínostul odahagynám, bújnék egy zugba véled, kenyéren élni, hagymán, ha másképp nem találhatsz pihenőt már, nyugalmat, hőség és fagy között még nyárvégi jó fuvalmat. Futnék, vinnélek el... s aztán, ha mégsem így lesz - segíts meg egyszer azzal, hogy magadon segítesz!
Nem ittam életemnek fenékig még a rosszát, sebek várnak, kudarcok, csont-hajlító Canossák, s az ördög tudja,még mik - s nem bírok szökni mégsem. Valamit kezdtem ifjan: hát lássuk, mire végzem! Sorsom előre lódít? korán a föld alá tesz? Nekem e sors fonákja, a rossz is - mint a mágnes.
Töprengve, bűntudattal mindez eszembe ötlött, miközben hánykolódó szívem jelenti jöttöd. Késő a délután már, most szállsz fel a vonatra, ideges vagy, rohantál, sóhajtva ülsz a padra; hajad rendezgeted, lesimítod a szoknyát, élénkebb ívre húzod ajkad halvány pirosát. Most, hogy leülhetsz végre,k gyereksírás se hajszol, foglalkoznál magaddal - de ültödben elalszol.
Kúnfajta, nagyszemû legény volt, Kínzottja sok-sok méla vágynak, Csordát õrzött és nekivágott A híres magyar Hortobágynak. Alkonyatok és délibábok Megfogták százszor is a lelkét, De ha virág nõtt a szivében, A csorda-népek lelegelték.
Ezerszer gondolt csodaszépet, Gondolt halálra, borra, nõre, Minden más táján a világnak Szent dalnok lett volna belõle.
De ha a piszkos, gatyás, bamba Társakra s a csordára nézett, Eltemette rögtön a nótát: Káromkodott vagy fütyörészett.
Attila, Attila, hunok nagy királya, Mundzuk sarjadéka, híres maradvája! Te ura, királya szittyák s germánoknak, Valál hódítója a rómaiaknak: Napnyugatiaknak, napkeletieknek, Valál rémülete, valál iszonyata Te minden népeknek! De ha könyörögtek, megengesztelődtél, Adófizetéssel te megelégödtél. Mindez nagy dolgokat te megcselekedted, Ez világnak hódítását mind te végbevitted, S sebzetlen maradtál! Ármányság, árulás mégis meg nem ejtett, Sűrű sok ellenség el sem is veszejtett, Haj, mégis meghaltál! Valál vigasságban, fekvél nyoszolyádban, Puha nyoszolyádban, tornyos palotádban. Meglepett a halál a te mély álmadban, Hunok nagy királya, Mundzuk maradvája! Hajh! Ki mondja ezt halálnak, Az orozva járó álmat! Halál, halál, csendes halál, Nem vagy te igazi halál, Rajtad bosszút nem állhatunk, Beléd kardot nem márthatunk: Halál, halál, csendes halál, Nem vagy te igazi halál!
Dermesztve napfényt, szárnyas bogarat;
Ködfátylas csendben hallgat a határ,
S te már úton vagy, jó gólyamadár.
Indulsz te is már, sürgő fecskeraj,
Hisz igazad van, - éhen itt ne halj;
Hisz igazad van: szomorú az ősz -
S ha új tavasz lesz - újra visszajősz.
Könnyű szárnyúak hasznos igaza:
Hol sok bogár van, ott van a haza;
Szomorú, felhős magyar ég alatt
Mit keresnétek, kényes madarak?
Itt őszre jár most, aztán jön a tél,
Verébhad itt majd koldulgatva él;
Lent, messze délen most van kikelet,
S ti nem lehettek hitvány verebek
Könnyű szárnyúak, jó - csak menjetek!
Én a verébről mondok éneket,
S dicsérem ezt a kicsi madarat:
Koldús, kopott, de hű és - itt marad!
Zord télen, majd ha éhség kergeti,
Jut kenyeremből morzsa is neki,
Szelíden hívom: jöszte közelébb
Osztályos társam, szürke kis veréb!
Lásd, egy a sorsunk, ez köt engem is:
Hűség e földhöz zordon télben is,
S bár soh´se érjünk enyhébb sugarat
- Szenvedve, sírva, ha így van megírva,
Élünk-halunk a magyar ég alatt!
hogyne lenne életre reménye!
Meleg a fény, fakad a rügy tőle,
zöld levélke bújuk ki belőle.
Sok kis virág, fehér kelyhű, tiszta.
A kék égre úgy mosolyog vissza.
S ha lehullik mindenik virága,
gyümölcsöktől hajlik a fa ága:
Ha egy fára ragyog a nap fénye,
hogyne lenne életre reménye!
Mért látom hát kopáran a fámat,
az én szegény, szomorú hazámat?
Hiszen Isten kegyelmének napja
sugarát rá bőséggel hullatja.
Mért mered hát csupaszon az ága?
Miért nem fakad rügye és virága?
Kis rügyecskék, ti talán tudjátok.
Hívogatón, ha letekint rátok,
talán ti nem engedtek szavának,
kis rügyei a nagy magyar fának!
Tavaszt csak nap melege adhat.
Tavaszt csak az Úr Jézus fakaszthat.
De hogy a fa virágba boruljon,
kis rügyecske kell, hogy kiviruljon,
engedjen a napfény melegének,
Megváltója nagy szeretetének.
Rügyszívecske nyílj meg valahára!
Meleg árad le a magyar fára:
az Úr Jézus kegyelmének fénye.
Hogyne lenne életre reménye!
7. Mezőségi nyelvjárás típus
Ide tartozik Románia magyarlakta területének középső része, Tárkány vidéke, Kalotaszeg, Kolozsvár, Torda, Dés és a Maros vidék.
Hangszín tekintetében igen tarka ez a vidék, „ó, ő, é” helyett „ou, öü, ëi”-t ejtenek, az „a” kissé zártabb, az „ö” pedig nyíltabb. A szóhangsúly Lózsád és környékén az utolsó szótagon van:- sara.glya. Kalotaszeg „ë”-ző és „í”ző, míg nyelvjárás többi része símán „e”-ző, „é”-ző vagy „í”-ző, bár kelet felé inkább az „a”-zás a jellemző:- bagár, batat, szaba, szamaru. Ezzel szemben viszont, ha „á”t mondanak akkor a mondatban utána rendszerint „o”-t találunk.:- járok, várom, házon, ágot.
Mássalhangzó tekintetében „l, r, j” előtt csak félhosszú magánhangzó áll:- álma, ájtó, éjti, élment. Szinte majdnem az egész terület „j”-zős, csak kevés elszigetelt területen haszmálnak „ly”-t. A „t, d, n, l” nem palatizálódik. A „v” nem hasonul Dés környékén zöngésít:-ödven, élezs, borodva.
Használatosak a családi helyhatározók:- Sándorni, Sándornul, Sándornit. A honnan kérdésre bol, böl, rol, tol, tök, bo, bö, ro, rö, to, tö alakok jelennek meg. Udvarias felszólító módban az ikes igeragozás jellemző:- üjjék le!A megyek, teszen, viszen alakok majdnem mindenhol megjelennek, ahogyan a járék és jöve is. Határozott névelőt ritkábban használnak, mint más tájakon.
"Élment haha az idesannyáhó. Ó fijam, menyit ülté, aszmongya az annya, miféle kócsokat hosztál? Ó idesanyám, aszmongya, vettem ëgy nagy udvarházot. Szedöggyünk össze mennyünk az uj lakázsba. Elírkeznek az uj lakázsba. Na, idesanyám, mennyünk, aggy ide a kócsokat! Jaj fijam, hogy mennyünk mük ide bé, ëjen szoba még a kirájnak sincs. Hunnet tuggya idesanyám, hogy a kirájnak nincs ijen háza? Há én nem tudom, csag gondolom, én kirájt soasem láttam. Kinyittya Ződvitéz az ajtókot. Na, idesanyám, id vannak a kócsok ennek a tizenkét ajtónak. Egyéb dóga semmi sincs, csak a kócsokra vigyázzon és a tizenegy szobát takariccsa. Reggëre kélnek. Az udvar előd vót ëgy nagy dijófa. Az a dijófa aszt jeleszte hotyha Ződvitéz ment vadászni az erdőbe, dijófa száratt el. Mikó ment hazafelé má szipen zőggyelt a dijófa. "
(Bálványosváralja, Dés mellett)
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon enyészet,
S pusztitó erejét rád viharozta dühe,
S vak diadalma jelét robogó villámival itten
Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked?
Nem halt volna hazánk disze, virága veled.
Harcz tüze lángitá bizton viadalra kikelted',
S érted mennyi dicsők estenek áldozatúl!
Szük vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod;
Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad.
Nyúgodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse;
A békitő sír enyhe takarja porod.
Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel
Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavész!
Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála,
Kit nem rég az öröm lágy öle ringata még!
Dísztelen itt fekszik, deli termete összerútítva,
Száguldó paripák vasszegü körmök alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé,
Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok.
Hasztalan áll az uton váró hive fris koszorúval,
Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz.
Hogyha levél zördűl, őt sejteti véle szerelme,
Néz, piheg, arcza tüzel s keble feszülve haboz.
Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe;
Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként
Hervad el a szép szüz néma keserve között,
Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő
S a hűség csendes angyala őrzi porát.
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,
Fénytelen itt szúnnyad s kő se' mutatja helyét!
Ősi szabadságért harczolt bár férfikarokkal,
Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát,
Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
Testhalmok közepett küzd, noha élte szakad.
Sínli szokott terhét tűzménje, nyikogva kapar, vág,
Rugdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog;
Elszáguld, haza tér, s igy hírli vitéz ura húnytát,
Kit repedő szívvel hölgye zokogva sirat;
Mig sürü könnye apad, s ő is hű férje után hal,
S a kiürült háznak csak düledéke marad,
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen,
Dőltében viruló ágait így temeti.
Hány bajnok hala így, de csak a boldog leli bérét;
A meggyőzöttnek csillaga véle tünik.
Igy hamvadtak el ők alacsony moh-lepte gödörben,
S a feledékenység éje borítja nevök',
Hantra dül a pásztor s fütyürészve legelteti nyáját;
És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt;
Titkon mégis eped, szomorú dalt zengedez ajka:
A hősárnyékok csendesen ihletik őt.
A csatasíkon mély borulattal ballag az útas,
Elgondolva minő kétes az emberi sors;
Néz, és elkomorúl s lesütött szemmel halad ismét.
Felpattant sebeit belseje érzi maga.
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt úsztat az éren,
Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk:
Ott vergőde Lajos, rettentő sorsu királyunk,
Sülyedező lova ércz himzetü terhe alatt.
Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segitse!
Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a mélység, aranyos pánczélja fakó lesz,
S összuzott testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed igy tűnt!
Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt.
Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál;
Szendergő porodat béke lebegje körül!
Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység,
Egységünk törten törve, hanyatla erőnk.
A sorvasztó láncz igy készüle árva hazánkra;
Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét.
Gyász emlékü vidék! mi sok inség kutfeje lettél:
Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez.
Nagygyá lett Szolimán, gőgét Buda ormai nyögték,
S kénye vadon dúltán annyi viszályra jutánk.
Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,
S a Duna szőke vizén hány rabok úsztak alá!
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon;
Félhold kérkede szét városi tornyairól -
El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati félre!
Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után.
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk,
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!
Paskolja vér; paskolja ár.
S engem a halál-dáridóra
Cézár parancsa vár.
Itt hagyni minden szentet, drágát,
Asszonyt, búzát, bort, dalt, zenét:
Cézár parancsa nem kegyelmez.
Kell a halál-cseléd.
Már összeszedtem kis cókmókom.
Indulni kell. Jaj, hogy lehet.
Vérben úszik vad hegyek orma.
Cézár, én nem megyek.
Cézár, lásd, ép a szüret áll már,
Gerezd hegyén tömött gerezd.
Vérben úszhat vad hegyek orma,
A földem nem ereszt.
Cézár, énnekem asszonyom van,
Forróölű, dalos, szelid.
Te éretted jaj, hogy áztassam
Könyűvel szemeit.
Kicsi, szegény, ijedt fiókák
Fogják, lásd, erős térdemet.
Cézár, ki visel gondot rájuk,
Ha gőgöd eltemet?
Vért szűr a pajzs Hispániában,
Rengenek a sötét hegyek.
Bús fürtnek a halálszüretre
Cézár, nem mehetek.
Nekem nem házam a te házad.
Nekem nem fáj a bánatod.
Éntőlem véres koronádat
A sárba vághatod.
Mit bánom én Hispániát,
Ha gyémánt-hegyeket terem;
Minden drágakövednél drágább
Az én rongy életem.
Élet, élet, szent gyönyörűség,
Egyetlen, mely nekem ragyog.
Cézár, az életem felett
Én is cézár vagyok.
Melyik Isten nevében trónolsz?
Mily őrület adott jogot:
Hogy istenadta életemmel
Játszik a pallosod?
...Soracte ormán zöld az erdő,
Szivem élet-vágytól dagad,
Jer, asszonyom... A koronádat
Cézár, védd meg magad.
Vagy küldj hamar pretóriánust
Üsse szét e dacos fejet,
De bitangul a mészárszékre
Cézár, én nem megyek.
A lángoló magyar nyár tűzvarázsa.
A Tisza szinte forr, mint néma katlan,
Mit izzó part ölelget lankadatlan.
Selyem felhői sápadt türkisz égnek,
Bolyongó vágyak mély tüzében égnek.
S a végtelen mezőkön szőke fényben
Kazlak hevülnek tikkatag kövéren.
Fülledt a csönd, mint ha üres a kaptár,
Keleti lustán szunnyad a magyar nyár.
Mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma
És föllángol e táj, e néma, lomha?
Ha megutálva száz here pimaszt már,
Vihart aratva zendül a magyar nyár?
Szaladgálsz dolgainkban, távol egy éjjel, egy nap.
Rendet csinálsz a házban, vesződöl pénzügyekkel;
ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel.
Várnak, mint máskor is, kicsinyes napi harcok,
leszid goromba árus, morózus hivatalnok.
Vár a teknő, a tűzhely, varrógép - s még mi minden!
Ügyetlen választottál, látod, amikor engem;
Lélek kalandosát, örökkön tépelődőt,
kapkodót, megviselt idegzetű elődök
nyugtalan ivadékát; költőt, kinek nem ízlett
a testi munka malma, se hivatal, sem üzlet;
ki volna bárhol is, sosincs egészen ottan;
búsong csak, a világ bajával megrakottan.
Láttam én, megjegyeztem, még könnyebb léptű, táncos
idődben menyi szívet, szemet vonzott magához
szép lábad, kedves arcod, hegyes, rugalmas emlőd.
Kérleltek derekabbak,m hogy választ adj, igenlőt
- mégis hozzám szegődetél., Így lett inden napod
tizennyolc óra munka után, huszonnégy óra gond.
Talpon csak, egyre résen: bajban voltál a higgadt,
tudtál bármely keservben álarcot venni, vígat -
voltál hozzám igaz, ha kellett: színleléssel,
nyugtató szép szavakkal, szerelmes öleléssel.
Ó, asszonyi karok, lábak, ti kulcsolódók,
összefogók a férfit, int abroncsok a hordót!
Lágy voltál és megedzett, fonódtál rám tüzesen,
magad hajlítva hozzám, tartottál: szét ne essem!
S mivel tölt meg a kor? szerelmed mire őriz?
nemes bor lesz-e éltem vagy poshadó esővíz?
- mit gondoltál te azzal! lelkedben élt olyan hit -
De jó is volna hinni magamban tizedannyit...
Becsapódott mögöttünk immár két évtized
két nehéz kapuszárnya - mit bír el még szíved,
mit látsz kecsegtetőt, háttal az ifjúságnak?
Csuklóit fájlalod, eres, dagadt a lábad;
be vagy kerítve végképp: egy férfi, négy gyerek,
ragadozó fogakkal faljuk fel életed.
Lázadtál volna fel! - ne mondd, hogy nincs okod rá:
hisz éppen gyöngeségem, csöndem tett zsarnokoddá.
Te mégse lázadoztál - voltál, hogy én lehessek;
adtál oly egyszerűen, mint fényt az égitestek.
S én mindent elfogadtam, magától értetődőn,
szelídségnek hazudván alantas férfigőgőm,
s adtam nevet neki: Sors, Hivatás, Költészet!
Futnék el már előle, dobnám el az egészet,
zajostul, sikerestül,kínostul odahagynám,
bújnék egy zugba véled, kenyéren élni, hagymán,
ha másképp nem találhatsz pihenőt már, nyugalmat,
hőség és fagy között még nyárvégi jó fuvalmat.
Futnék, vinnélek el... s aztán, ha mégsem így lesz -
segíts meg egyszer azzal, hogy magadon segítesz!
Nem ittam életemnek fenékig még a rosszát,
sebek várnak, kudarcok, csont-hajlító Canossák,
s az ördög tudja,még mik - s nem bírok szökni mégsem.
Valamit kezdtem ifjan: hát lássuk, mire végzem!
Sorsom előre lódít? korán a föld alá tesz?
Nekem e sors fonákja, a rossz is - mint a mágnes.
Töprengve, bűntudattal mindez eszembe ötlött,
miközben hánykolódó szívem jelenti jöttöd.
Késő a délután már, most szállsz fel a vonatra,
ideges vagy, rohantál, sóhajtva ülsz a padra;
hajad rendezgeted, lesimítod a szoknyát,
élénkebb ívre húzod ajkad halvány pirosát.
Most, hogy leülhetsz végre,k gyereksírás se hajszol,
foglalkoznál magaddal - de ültödben elalszol.
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát õrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.
Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nõtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.
Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nõre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belõle.
De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.
ha nem tudjuk, merre van előre,
ha már a májusi szikrázó fénytől
se kapunk jártányi erőre,
ha már botokká válnak
körülöttünk a zsenge ágak,
vadak lesnek ránk s minden
tüske csak visszafelé rángat;
ha a csillagokat is ellopják tőlünk
s a kenyeret kezünkből kiragadják -
csak a gondolat maradjon friss,
mint bolyban a szorgalmas hangyák.
Mert ha szólni tudunk még,
nem maradtunk szegények;
itt az is kincs, ha felhangzik
anyánk nyelvén egy ének ...
Majd csak a remény marad meg
s mellette mindennapi jármunk,
de ünnep az, ha kimondhatjuk
valamelyik gyönyörű álmunk
szabadságról és szeretetről
s aztán nagyot hallgatunk, mint a vének;
de az is ajándék, ha ezzel
legalább holnapig élek -
s ha a remény is már elhagy,
- nem simogatnak, nem vesznek ölbe -
a legszebb vágyakkal együtt zuhanunk
az anyanyelvből - az anyaföldbe.
Mundzuk sarjadéka, híres maradvája!
Te ura, királya szittyák s germánoknak,
Valál hódítója a rómaiaknak:
Napnyugatiaknak, napkeletieknek,
Valál rémülete, valál iszonyata
Te minden népeknek!
De ha könyörögtek, megengesztelődtél,
Adófizetéssel te megelégödtél.
Mindez nagy dolgokat te megcselekedted,
Ez világnak hódítását mind te végbevitted,
S sebzetlen maradtál!
Ármányság, árulás mégis meg nem ejtett,
Sűrű sok ellenség el sem is veszejtett,
Haj, mégis meghaltál!
Valál vigasságban, fekvél nyoszolyádban,
Puha nyoszolyádban, tornyos palotádban.
Meglepett a halál a te mély álmadban,
Hunok nagy királya,
Mundzuk maradvája!
Hajh! Ki mondja ezt halálnak,
Az orozva járó álmat!
Halál, halál, csendes halál,
Nem vagy te igazi halál,
Rajtad bosszút nem állhatunk,
Beléd kardot nem márthatunk:
Halál, halál, csendes halál,
Nem vagy te igazi halál!