Irodalom - Legolvasottabb cikkek

   

Garay János - Álmos
Rendületlenül » Attila és Árpád emléke
A Magyarok Mózese

Szép Ázsiának földén, a szittya nagy sikon,
Büszkén miként a párducz, mint sólyom szabadon,
A zúgó Don tövében egy ősi nép lakott,
Dicső Magóg vérének véréből sarjadott.

Nem győzte még meg eddig ellenség fegyvere,
Honn áldás volt tanyája, künn rettegett hire;
De a mit nem tehettek ellenség és halál,
Gyérítni kezdi vérét önátka - a viszály.

A föld, mely édes anyja volt ezred éven át,
Nem bírja már emlőjén a nemzetség sokát,
Följajdul terhe ellen a kimerült anya,
S anyjára s egymás ellen föllázad ön faja.

S forr, zúg a párt dühétől sok tábor és telep,
A testvérháborúnak zászlója fönlebeg;
Tolúl, gyülekszik a nép, gyülése rettenet!
Hangos torokkal ordít fegyvert és kenyeret.

Ott, mint a vészkavarta tenger hullámiból
A mennydörgés igéje, egy edzett hős kiszól;
Megismerik szaváról, s szavára csend leszen,
Megismerik, felállván, a hősi termeten.

Hős Álmos ő, hatalmas Ügek dicső fia
Mint a fehér galambtoll hótiszta őszhaja;
Fényes, bogár szemével mint nap körültekint,
Izmos, vitéz karáról erő hatalma int,

"Halljátok - szólt s hallgatták - vitézlő magyarok!
Mért rontsanak mi rajtunk dúlongó belzajok?
Van a földnek hazája még e hazán kivül,
Hol gyermekinknek áldás, nekünk jobb lét derül.

Túl bérczen és lapályon a szép hon ott vagyon,
Halakkal és vadakkal s aranynyal gazdagon;
Miénk, csak kell akarnunk, mert rég miénk vala,
Megvette azt vérével nagy ősünk Attila.

Miként sasok csattogva megszálljuk a hazát,
Belé vetjük virágul a szent egység magát;
Az évek nagy könyvébe vért s tetteket irunk,
És a mi vért elontunk, érette lesz honunk."

Szólt, s mintha százezer láng buknék ki föld alúl,
Egyszerre százezer kard az ég felé vonúl,
S kétszáz ezer vitéz zúg harsogva: "Esküszünk!
A merre sorsod elhív, mindütt veled leszünk."

S azonnal hét nemzetség egymással egyesűl,
Költözni más hazába az ős hazán kivűl,
A földet megkeresni a messze nyúgaton,
Mely a nagy «Istenostort;» uralta egykoron.

S azonnal Álmos és még hat nemzetség feje
(Kund, Tuhutum, Előd, Und, Tas, Huba a neve,)
A frigyet szentesítni megvágja hős karát, -
Arany serleg fogadja a hét vér hét faját.

Egyűve folyt a hős vér s együtt ivák meg ők,
Nagy, szent kötést e naptól egymásnak esküvők.
Az eskü törvénynyé lőn; a törvény pontja öt:
"Még él csak Álmos vére úr a nemzet fölött."

"A harcz dijából osztályt nyer minden törzsvezér."
"Törvényhozás a törzsök fők nélkül mit sem ér."
"De vére folyjon, a ki a főhez hűtelen."
"Mint számüzendő a fő, ha hitszegő leszen."

S völgyön, hegyen keresztül huzódik a sereg.
Imígy huzódik égen a terhes förgeteg;
Délczeg, kemény vitézek, és őszek s gyermekek,
S hősek virági, szép nők, vándorlanak velek.

Előttük, mint felhőben az üstökös sugár,
Az ősz vezér bogláros lován rohanva jár;
Lépése egy-egy ország, nézése győzelem, -
Igy jár a szittya nép közt a szittya fejdelem.

Országot ért és népet útjában számtalant;
Volt útja harcz és munka, fáradság és kaland, -
Mig végre táborával Munkács és Ung felett
Kárpát egekbe nyúló ormára érkezett.

Ott néma, szent örömmel megáll az ősz vitéz,
Örömkönyűs szemekkel a szép országra néz,
Mely hallal és vadakkal s aranynyal gazdagon
Mint egy virágkert elfut a termékeny sikon.

Majd, mint kinek lelkében nagy gondolat fakad,
Megrázkodik valója s a téren elmutat:
"Itt van hazátok - így szól - határinál vagyunk!
De a ki megszerzendi, csak istenünk s karunk.

Istenbe s karotokba, ne másba bízzatok;
Csak úgy leend tiétek e hon s ti szabadok!
Erő s vitézség kell most; van az ti bennetek,
Én nyúgalomra szállok, - ti tenni menjetek!

S te, a ki e munkára égtől hivatva vagy,
Fiam, légy munkabíró, légy hőslelkű, légy nagy;
A fejdelem kezében a nép viaszdarab, -
Jaj annak, a ki abból csak bábokat farag!"

Szólott, s a honvadászó szilaj, vitéz hadak
A párduczos Árpáddal előrezúgtanak:
Kürt harsan, szól az ének, a harczra felhivó,
A felriasztott ország egy óriás echó.

És Kárpát hegytetőjén fenn áll az ősz vezér,
Egekbe nyújtott karral áldást a népre kér;
Hosszú fehér fürtével szellők enyelgenek,
Lelkében egy leendő hon álmi rezegnek!

(1847)

a Szekszárdi bordal:


Simonyi Imre - Rendületlenül
Rendületlenül » A második világháború alatt és után
S ha másként nem - hát legbelül:
hazádnak rendületlenül!
S ha restelled, hogy hangosan;
Nehogy meghallja más kívül?
Hát szakálladba dörmögd hogy:
Nincs hely számodra e-kívül.

De aztán - rendületlenül!
Ezt aztán - rendületlenül!
Hogy e-kívül, hogy e-kívül:
nincs más belül, nincs más belül!
Váci Mihály - Kelet felől
Rendületlenül » A második világháború alatt és után
Utam kétezer éve lelt út:
- szolgák, rabszolgák, vad nomád
pásztorok, keresztesek, hajdúk,
kurucok hólepte nyomán
jövök, - honnan a pórhadaknak
élén - mindig Kelet felől! -
jött a Szabadság! - s forradalmak
rügye volt minden zárt ököl.

Itt néztek szét, lóról leszállva:
- legelőnek jó lesz e táj?
Itt kezdődött nehéz próbája:
- hazának milyen lenne már?!
Az első sátorfa helyére
itt verték az első karót,
s indultak ezerévet késve
a földet és hont foglalók.

A véres kardot mindig innen
vitték körül habos lovon,
és előbb állt meg itt a szívben
tatár nyíl, dzsida, fájdalom.
Ki láng volt - itt gyorsabban égett,
- Apáczai, Csokonai! -
Ki itt felállt: - nem hajtott térdet!
rebellis volt, sehonnai.

Itt dobta el a követ Toldi,
mely kilenc százada nehéz,
itt mert Matyi urat porolni,
sárkányt ölni János vitéz;
az Ér innen fut Óceánig,
itt dobbant meg a Tiszta Szív,
itt egy krajcár mindig hiányzik,
mely örök gyaloglásra hív.

Babona, mák-tea, a szekták
ölték a tört cselédeket,
s nyomorultabban, mint a leprát,
szenvedték szegénységüket;
közös pitvar nyirkos földjére
négy család köpte tüdejét.
Ki innen jön: - a nép nevére
görcs fogja ökölbe szívét.

Baloldala ez a Hazának!
- a szív is e tájra esik;
botlásai itt jobban fájnak,
vergődése is közelibb.
Mint aknamezőn a harctéren:
- e tájon fojtott dobogás
van a dolgokba ásva mélyen,
s mindenben rejtett robbanás.

Ki innen jön, az mind kevesli
a költészet kis pózait,
indul a had-utat keresni,
merre elődök sorsa vitt;
a nép szíve fölött megőrzött
vörös rongyok után kutat,
s hall kétezer éve rögződött
vágyakat: - vezényszavukat!
Kölcsey Ferenc - Régi várban
Rendületlenül » Reformkor
Bús düledékeiden, ó Husztnak vára megállék,
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, szakadott a fal, s a visszanyögő hang
A szirt erdeje közt zúg vala lábam alatt.
S hév kebelem dobogott, s e könny, mely forra szememben,
Titkosan omladozó szent Haza, néked ömölt.
Vas István - Zászlók
Rendületlenül » A második világháború alatt és után
Oroszlánok, griffek, sasok, medvék,
Szép, karcsú címerállatok.
Címerpajzsok, sávok, halmok, mezők,
Tornyok, félkezek, kardot emelők,
Bogáncsok, rózsák, sóskák, lóherék!

Te minden szín és minden keverék!
Tettek, hódítások és mesék, mintás jelbeszéd!

Mit számít, hogy kié voltatok,
Turulok, keresztek, csillagok,
Ami értünk harcolt, valamennyi jel,
Mindent, amit nem felejtek el,
Mindent, amiért szívünk dobogott,
Sávok, színek, tiszta lobogók,

Mit számít, hogy hányféle mocsok,
Száradt meg és fakult el rajtatok.

Piros, fehér, zöld, láttunk szállani,
Bukott forradalmak zászlai,
Foszlányok a foszló egeken,
S amiket nem láttunk sohasem,
Pro Deo et Libertate szállt,
Elérte még Petőfi pirosát,

S a miénket a bíbor egyveleg,
Melyben a vér, a láng, s a rózsa egy.

Lobogjatok bennem, ne szűnjetek,
Ne szűnjek még lobogni veletek,
Összesen, mind kell, nem hullhat ki egy sem,
Csattogjatok az ég felé helyettem.

Repüljetek, ha nem repülhetek.
Csáti Demeter - Ének Pannónia megvételéről
Rendületlenül » Attila és Árpád emléke
Emlékezzenk régiekrel,
Az Szythiából kijüttekrel,
Magyaroknak eleikrel,
És azoknak vitézségekrel.

Szythiából kiindulának,
Hogy ez földre kijüvének,
Istentíl is kísziríttetének,
Erdélységben letelepedének.

Ott jól tének űmagokkal,
Hét sereget nagyot szerzének,
Hét kapitánok emelének,
Mindeniknek várat szerzének.

Mind eggyessek ű dolgokban,
Hatalmassok viadalokban,
Nincs fílelmek országokban,
Csak lakoznak bátorságokban.

Nagy erejek mint Sámsonnak,
Bátor szívek mint oroszlánnak,
Mindent rontnak ha indulnak,
Rettenetesek sokaságokkal.

Az egyek kezettek jelesb vala,
Kinek neve Árpád vala,
Mindeniknél gazdagb vala,
Azért keztek fő kapitán vala.

Mikor azt hallották volna,
Hogy az Duna jó víz volna,
Lakófölde nagy jó volna,
Hogy annál jobb sohol nem volna;

Egy kevetet választának,
Duna látni bocsátának.
Hogy ha bizont mondhatnának,
Ők az földre bészállanának.

Kevet juta Duna mellé,
Földet, fivet megszemléle,
Duna vizit es megkímlé,
Őmagának jónak ítélé.

Herceg akkor az földen lengyel vala,
Ki mind ez országot bírja vala,
Lakóhele Veszprém vala,
Ez föld népe mind német vala.

Kevet futa bé Veszprémben,
Az hercegnek eleiben,
Magyaroknak ű szovával,
Keszeneti lén nagy tisztességvel.

„Engem kildtek téged látnom,
Országodat mind megjárnom,
Lakóheleden megtudakoznom,
Néped tervínit tanálnom.”

Herceg azt igen erílé,
Az kevetet megvendíglé,
Űmagának jónak ítélé,
Mert azokat keznépnek viélé.

Kevet onnyat elsiete,
Egy palackot kerestete,
Duna vizében belé teltse,
Feldet, fivet hamar kerestete;

Azt Erdeibe el-bévivé,
Árpád elett mind letevé,
Árpád látá, jó neven vívé,
Kapitánoknak mind hírré tevé.

Kapitánok odagyűlének,
Duna vizét ők megláták,
Földet fivet es megláták,
Ottan reá tanácsot tartának.

Egy fejér lovat hozatának,
Féket, nyerget aranyast hozának;
Az herceghez bocsátának,
Hogy ilyen szóval neki szólnának:

„Ez szép lóval azok tisztelének,
Kik Szythiábul kijűének,
Nagyságodtul feldet kérének.
Országodban letelepedének.”

Herceg azval veszté magát,
Hogy az dolgot meg nem érté,
Az szép lovat megszereté,
Hogy ki miatt földét elveszté.

Az szép lónak eriltében,
Az szót mondá az kevetnek:
„Annat adok én feldemben
Mint kívánnak ők, nagy bősséggel.”

Kivetek vadnak nagy eremben,
Mert járának nagy jó véggel,
Elbúcsúzának nagy tiszteségvel,
Bésietének Erdely feldében.

Kivetek beszélnek kapitánokkal.
Kapitánok tanácskoznak,
Hogy ha ez földre juthatnának,
Az herceggel megvínának.

Istent ők ott imádának,
Háromszor Deust kiáltának;
Arról nevezték ott az várast,
Számos mentében az nemes Dézsnek.

Tűlek maradott nekenk az szokásonk,
Hogy, ha mikoron árút mi szakasztonk.
„Deus, Deus !” ott kiáltonk,
Bizonságonk, hogy megárultonk.

Hamar mind felkészilének,
Harmad kevetet választának,
Az herceghez bocsátának,
Hogy ilyen szóval neki szólnának:

„Herceg, jól meggondold magad,
Hogy ez feldet hamar elhagyjad,
Mert magyaroknak árún adtad,
Immár őnekik megbocsássad.”

Kevetek jutának az herceghez,
Tiszteségvel neki keszenének,
Az Árpádnak ő szavával
Ezt megbeszéllék nagy bátorságval:

„Feldedet attad fejér lovan
És fivedet aranyas féken,
Duna vizit aranyas nyergen,
Akkort való nagy szökségedben.”

Herceg hallá, mosolyodék,
Azzal semmit nem gondola;
Az kevetnek akkoron szóllala;
Haragjában azt mongya vala:

„Ha az szép lovat azért kildték,
Egy sulyokkal majd agyon verjék,
Nyerget vessék az Dunába,
És az féket az fíben elrekentsék.”

Kevetek azt mondák az hercegnek:
„Nem kell tenni kegyelmednek;
Azzol az magyarok károsok sem lesznek,
Inkább lesznek nyereségesek.

Mert ebek lóval mind meghíznak,
Nyerge leszen halászoknak,
Az fékével kaszások osztoznak,
Azért teutánnad ők sok jót mondonak”

Kevetek onnyat elbúcsúznak.
Herceg ottan megfélemlék,
Seregekkel gyilekezék.
Az Duna mellen el-békeltezék.

Árpád juta magyar néppel,
Kelem földén a Dunán elkelének,
Az Csekén ők csekének,
Az Téténben el-feltetének.

Érden sokat ők értenek.
Százhalomnál megszállának,
Az herceggel megvívának.

Isten vala magyar néppel:
Ott járának nagy nyereséggel.

Az herceg ott megvereték,
Csak egyedül futnia essék.
Az Dunára őt keríték,
Semmiképpen meg nem érheték.

Abban egyeb nem lehete:
Az Dunában bészöktete,
Hogy már magát ott megmentenéje
Inkább magát ott elrekkenté.

Árpád vala nagy eremben,
Mert az ország lén kezében,
Ő megszálla fenn egy hegyben.
Székesfejérvárhoz lén ű kezeiben.

Ott ez ország nekiek adaték,
Magyarországnak nevezteték,
Némettől mert megvívék,
Fegyverekkel evékkén tevék.

Egyiknek neve Buda vala,
Ki ez országot megvette vala;
Hogy az Árpád megholt vala,
Árpád után ő kapitány vala.

Lakóhelye lőn Duna mentében,
Pest ellenében, fenn egy hegyben,
Arról neveztík ott a várost
Duna mentében kincses Budának.

Ezt szerzettétk Szilágyságban
Csáti Demeter nagy gondolatjában,
Mikort nagy bú vala Magyarországban,
Egy némi-nemű múlatságában.
Gyóni Géza - Sírvers
Rendületlenül » A háború
Hazai domb lesz vagy idegen árok
Bús sirom fűve amelyen kihajt,
Kopott fejfámon elmosódó írás
Bolygó vándornak ezt hirdesse majd:

Boldog, ki itt jársz, teérted is
Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt;
Véres harcok verték fel hírét,
De csak a béke katonája volt.
Juhász Gyula - Milyen volt…
Szeretni tehozzád szegődtem » Klasszikus



Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
Arany János - Néma bú
Rendületlenül » Elnyomás és kiegyezés
Halnak, halnak,
Egyre halnak,
Színe, lángja a magyarnak.
Itt is egy név,
Ott is egy név,
Hányat elvisz minden egy év.

S aki még él,
Minden névnél
Összerezzen, búsan, árván:
Mint a néma
Lomblevél, ha
Egy-egy társa hull le sárgán. -
A Balaton a magyar irodalomban
Érdekességek »

A Magyar Tenger élővilágát, egészen más szempontból mutatjuk be, Közép-Európa legnagyobb állóvizét. A Balaton ugyanis nem csupán egy csokoládégyártó cég fantáziáját ragadta meg, hanem számos fotós is megörökítette különleges természeti adottságait, és emellett megannyi magyar költőt és írót is megihletett.



Első nyelvi emlékünk a Tihanyi alapítólevél, melyet 1055-ben készítettek el I. András rendeletére. Az okirat a tihanyi monostor birtokának összeírását tartalmazza, és bár csak szórványemlék (néhány szó szerepel magyarul benne), mégis igen fontos szerepe van irodalmunkban. A Tihanyi-félszigeten ma is megtalálható az a bencés apátság (bár az épület rég nem ugyanaz), amely kibocsátotta e jeles dokumentumot.


A szépirodalmi alkotások között szinte kimeríthetetlen ama nagy szerzők sora, akiknek műveiben megjelenik a Balaton. Berzsenyi Dániel verse, A füredi kúthoz az 1820-as évek elején íródott, a költő akkoriban lelkes látogatója volt Balatonfürednek. Pozitív érzelmeket fejez ki versében, amiket a füredi kúthoz köt: 


” Így adta vissza életadó ered,


Oh, kútfő, nekem az életet és reményt.


     Így ébredék fel, s így ölelt meg


          Partidon új öröm, új rokon kéz.”


Csokonai Vitéz Mihály 1796-os A tihanyi ekhóhoz című verse szintén Balatonfüredhez köthető, a vers eredeti címe ugyanis A füredi parton volt. Szántódon emléktáblát is állítottak költőnknek, amely szerint a szántódi révcsárda falai között írta meg művét. A költő 1800-ban ellátogatott Tihanyba is.



Czuczor Gergely 1866-ban írta meg A Balaton tava című tömör, ám tanulságos epigrammáját, mely így szól:


„Lelked szép erejét a sors hullámai edzik:


   E tó testednek nyújt üde életerőt.”


Gróf Festetics György egykori palotájában található a Helikon Kastélymúzeum és a Helikon Könyvtár. Ritkaságszámba menően ép főúri gyűjtemény ez, mely egyaránt tartalmaz ősnyomtatványokat és kódexet, valamint első kiadású Voltaire-, Rousseau- és Descartes- műveket. A gróf a 18. század végén Keszthely fejlesztését a szívén viselve az ország egyik legfontosabb kulturális központjává emelte a települést. Nevéhez fűződik még a Helikon-ünnepségek megrendezése, amelynek hagyománya napjainkban is él. Az első ilyen rendezvényen Berzsenyi Dániel is részt vett.


Garay János 1847-ben egész versciklust szánt a Balatonnak, Balatoni kagylók címmel. Művében magasztalja a tavat, országunk ékességének tartja.


Úszik hajóm feletted,


Vitorlám fenn lobog,


Keblem feszűl örömtől,


Szívem ver és dobog,


Egy új világban állok


Magas hullámidon,


Hazámnak tókirálya,


Tündéri Balaton!”


Jókai Mór számára szintén Balatonfüred bírt különös jelentőséggel: A magyar Tempevölgy című regényében ír róla, kiemelve a hely számára különleges adottságait. Az egyik gimnáziumi kötelező olvasmány, Az arany ember című regényében pedig csodálattal beszél a téli Balatonról. A műben nagy jelentősége van a tónak, hiszen a regény antihőse, Krisztyán Tódor a Balaton jeges vizébe fulladva leli halálát, ezzel mentve meg a főhőst, a kettős életű Tímár Mihályt.



Kisfaludy Sándor szemében a Badacsony bizonyul különleges helynek, oka lehet ennek talán az is, hogy itt ismerte meg feleségét, Szegedy Rózát. Csobánc című versében nagy szerepet játszik a hegység:


„Múlt szüretkor Badacsonyon


Ezt Múzsámtól vettem én,


Egykor, midőn magam bolygék


A hegy szirtes tetején.”


 


Szintén ismert vers Vörösmarty Mihály A tihanyi viszhang című alkotása. Füredhez is köthető műve pedig A füredi szívhalászat.



Ady Endre is megpihent 1917-ben a füredi szanatóriumban kedvesével, Csinszkával. Két verse is született ekkor, a Véresre zúzott homlokkal és a Nagy szárazság idején. Noha ezekben nem a Balatonról ír, a tó partján született mindkettő.


Sajnálatos esemény is fűződik a Balatonhoz: József Attila Balatonszárszón lelte halálát, és itt is lett eltemetve. 


Illyés Gyula feleségével hosszú időn keresztül lakott a tihanyi Alsó-Kopasz-hegy dűlőjében. Számos verse született a táj ihletésével, és ottani emberi kapcsolatairól. Többek között a Tihanyi barátaimhoz, Új nép a parton és egyik talán leghíresebb verse, az Egy mondat a zsarnokságról is.


Akárcsak napjainkban, régen is közkedvelt üdülőhely volt a Balaton, legyen szó bármelyik részéről is. Mi is ihlethetne meg jobban egy művészt a csodálatos balatoni naplementénél, a kikötőben ringó hajók csendes morajánál? Habár manapság inkább csak a fesztiválozás és a szórakozás kapcsán említik az újságokban, plakátokon a Balatont, partján állva azért mégis elkaphat bennünket ugyanaz az érzés, amely nagy költőinket, íróinkat is megihlette.


830 cikk | 7 / 83 oldal