Bizonyosra lehet venni, hogy a krónika és az új történetírás e ponton is találkozik. Semmi sem cáfolja, hogy a görög írók emlegette Muger nem azonos a Mogerral, akit a latin krónikás is nyilván magyarnak akart írni.
Az események most már tisztább világosságban a bizánci történetírók szeme előtt folynak.
Attila öröksége egyre kísért. A Gyula-nemzetségből való Kurt fejedelem, aki 619-678 közt élt, meg is próbálja, hogy népének visszaszerezze a régi, európai hatalmat. Bizáncba megy, egyezséget köt a császárral, még meg is keresztelkedik. Azt tervezi, hogy a Magyarországon tanyázó rokon avarok élére áll, népét a Duna-Tisza közébe vezeti.
Nem valószínű, nem lehetséges. A hunok nem tűntek el, csupán a hun név. A nép más nevet vett fel, vagy mást kapott. De hatalmát sem vesztette el. Attila halála után a birodalomnak csak nyugati része lett oda, a keleti fennmaradt, sőt gyarapodott.
A visszaszorult nép veszteségét pótolta a többi hun atyafiságú altaji néppel. Mivel azonban a birodalomban már sok rokon nép egyesült, az országot nem a hunok, hanem a "kevertek", azaz ősaltaji szóval a bolgárok birodalmának hívták.
A hagyomány szerint a hunok szörnyű testvérharca után Csaba királyfi a hű vitézek egy részét visszavezette az őshazába, a Tejúton át... A történelmi adatok szerint Csaba királyfit Irniknek hívták, és a sereg az Al-Duna mentén vonult el a Volga-Don-Dnyeszter vidékére.
Hetvenöt év múlva Irniknek egy Muger nevű leszármazottja uralkodik a hunokon és a "keverteken".
A magyar krónikák az ősmagyarok akkori fejedelmét Mogernak írják, úgy, mint magát a magyar népet.
A délre húzódott magyariak is a nagy hun birodalomhoz tartoztak. Vajon részt vettek Attila európai hadjáratában, jártak már akkor Magyarországon? A néphagyomány szerint a magyarok azonosak voltak a hunokkal, mert tulajdonképpen ők szervezték és ők vezették azt a roppant áradatot. A legújabb tudományos vizsgálat eddig csak azt igazolta ebből, hogy Árpád törzse hun eredetű volt. Hogy maga Árpád valószínűleg közvetlenül Attila családjából származott.
Attila halála után a hunok eltűntek. Nemcsak Európából, hanem Ázsiából is, mintha a föld nyelte volna el őket. Lehetséges vajon, hogy egy ilyen hatalmas népnek maradék nélkül ily gyorsan nyoma vesszen?
Hogy merre jártak, arról is a szavak tanúskodnak. Az almát, a diót, a körtét, a szőlőt, a bort, sőt a csigert csak jól lent délen ízlelhették először, valószínűleg már a Kaukázus enyhe lejtőjén. Legtöbb helyen rokoni népek közt jártak, a férfias erik rokonai között.
Abban az időben a kínai faltól a Fekete-tengerig annak az altaji ősnépnek a különböző törzsei tanyáztak, amelyhez a hunok és a kunok tartoztak. Egymást is űzték és ölték ezek a népek, amíg nem akadt egy-egy nagy fejedelem, aki összefogta, együttes vállalkozásba vitte őket. A sokféle altaji népet az első nagy vállalkozásra Attila szervezte meg, Krisztus után 450 körül.
Ezeknek az altaji népeknek valami egész rendkívüli tehetségük volt a szervezéshez, különösen a hadsereg és hadjárat szervezéséhez. Attila seregében a hunok leginkább csak vezetői voltak a sokféle népnek, ahogy később a tatárjárásban a tatárok vagy mongolok is tulajdonképpen Ázsia kóbor seregeit állították csatarendbe. Ezt tették még a Magyarországra tört törökök is.
Nagy seregeik lehettek. Az ősi tömény szó tízezer lovasból álló hadat jelentett. Különben a sereg és a gyűlés szót is akkor tanulták meg, és azt, hogy a seregben ki a bátor, ki a gyáva, a gyűlésben meg ki a bölcs.
De a legfontosabb, amit megtanultak, a szervezkedés, az összetartás, a társadalmi élet volt. Megtanulták a törvényt, a békét, a betűt, megismerték, hogy ki a bűnös, és hogy mi fán terem a bilincs, amelyet érdemel az or, ahogy akkor még a tolvajt mondták. Csodálatos világ tárult fel. Csodálatos fejlődés történt, igazán csoda: az alaktalan népből nemzet lett.
Aztán megindultak északról le dél és nyugat felé. Készen voltak a vállalkozásra. Megvolt az egység, az erő.
El lehet képzelni, szépen le lehetne írni azokat a beszélgetéseket, azokat a megható leckéket és jeleneteket, amikor ősszüleink először kicserélték holmijukat és velük a szavakat. Az erdőlakók elcsodálkozhattak, midőn az újonnan jöttek dolgai közt megpillantották az ekét. Vagy a sarlót. Mit lehet azzal csinálni?
- Aratni.
- Mit?
- Búzát, árpát, aztán azt kévébe kötjük, a kévét kepébe rakjuk, a kepét szérűbe. Az ocsút elszórjuk.
Ezek a szavak akkor kerültek nyelvünkbe. Eladdig a halászok sem a búzáról, sem az aratásról s így a kévéről, kepéről, szérűről, ocsúról sem hallottak egy szót sem. Most megtanulták. Nemcsak a szót, de az aratást is.
Az asszonyok gyöngyöt, gyűrűt, gyűszűt, tükröt, teknőt, kancsót kaptak, a sátorba gyertyát; és bársonyt, ami akkor még selymet jelentett. A férfiak baltát, csákányt, bicsakot. Megtanultak kutat ásni, kaput faragni. Mindezeket a szavakat a törökös népek és így a hunok is nagyjából így mondták.
De nemcsak munkaszerszámot kaptak, hanem kantárt, kengyelt is és harangot; ez akkor még rézdobot jelentett, nyilván ütközetre doboltak vele. Megtanultak harcolni.
Bizonyos, hogy az ősmagyarok sokáig még itt Magyarországon is két nyelvet beszéltek. De aztán az egyesülés a nyelvben is tökéletes lett, a csendes erdőlakók beszéde diadalmaskodott. Az új nép a társulást még abban a szóban is kifejezte, amelyet önmagának adott: a csendes halászok manysi, manys nevéhez a harcosok hozzátették azt a szót, hogy "eri", amely az ő nyelvükön férfit, valakinek a férfiát jelentette. Így keletkezett a manys-eri, vagyis manys-törzsbeli férfi, majd ebből a magyeri, azaz "jobban mondva" magyari. Sok helyen a nép, még nemrégiben is, ha megkérdezték, így válaszolt: magyariak vagyunk.
A Hunorról és Magyarról szóló mondában ezt a történelmi tényt őrizte meg a szájhagyomány. Honnan tudjuk, hogy mindez valóban így történt? Igen egyszerű bizonyítékokból. A nyelvből, amelyet ma is beszélünk.
A szavak mindent elárulnak, a történelemben is. Elárulják azt is, hogyan élhettek őseink ott fent az északi erdőkben, mielőtt az a keleti bátor nép délre ragadta őket. Abból, hogy az elég kezdetlegesen élő vogulok a ház, ágy, fazék szavakat nagyjából ma is úgy mondják, mint mi magyarok, következtetni tudunk arra, hogy nemcsak szavunk, hanem házunk, ágyunk és fazekunk is olyan lehetett, mint a voguloké. Ez az élet bizony elég kezdetleges volt. A közös keszeg, sügér, lúd, köles, méz, eper, bogyó szó amellett tanúskodik, hogy táplálékban nemigen válogathattunk. Mert abból is sokat ki lehet olvasni, hogy milyen szavak hiányoztak a közös nyelvből, s hogy melyek azok, amelyekkel külön-külön ismerkedtünk meg, az elszakadás után. Abból, hogy mikor merül fel egy új szó és kitől tanultuk meg, pontosan követni tudjuk, hogy milyen új dolgokkal ismerkedtünk meg, hogyan és kik révén művelődtünk.
Legtöbbet apánktól, ettől a Kína felől jött rokonságú néptől tanultunk. Nemcsak bátor, hanem az akkori időkhöz képest rendkívül művelt is lehetett ez a nép, hisz a föld legműveltebb sarka akkor Kína volt, és a jó harcos először épp ellenségei fogásait sajátítja el.
Ez a kalandozó lovas nép nem sok időt töltött az északi erdők mentén. Épp csak annyit, hogy magához fűzze a jámbor halászgatók legkeletibb részét, s aztán további vágtatásában magával ragadja, mint valami harcias vőlegény a menyasszonyt. Sajnos nem ragadta magával az egész erdőlakó népet. A nép egy része ott maradt; az osztjákok és vogulok, hogy mindenkiről számot adjunk. A rokonság fő ágaival ezzel el is készültünk.
Az ősmagyarok szüleinek házasságába ez az ismeretlen nevű nép hozta az erőt, a világravalóságot. A keveredésnek bámulatos eredménye lett. A két nép atyjafiai a történelem során külön-külön majdnem mind elpusztultak, vagy sorvadásnak indultak. Ez a nép vitte legtöbbre; kivágva magát Ázsiából, ez hatolt legnyugatabbra, ide, ahol ma is élünk.
Az uráliak elköltözése után ezek az altajiak Kína felé húzódtak, ott szaporodtak, a kínaiakkal vívtak kemény harcokat. A mai Mandzsúria területén éltek, belőlük származtak a mongolok, a mandzsuk és a törökös népek is. A török szó hallatán nem kell persze a mai törökökre gondolnunk, csak kései ivadékai a törökök is ennek a törzsnek. E törökös népekből származtak a magyarok elein kívül a hunok s későbbi ágon a kunok és besenyők is.
Annak a harckedvelő népnek a nevét, amely az erdő mentén hirtelen feltűnt, nem tudjuk; a kínaiak, akik a hosszú csaták miatt sok mindent feljegyeztek róluk, a maguk egyéni szavaival ting-lingeknek hívták őket.
Bizonyosra lehet venni, hogy a krónika és az új történetírás e ponton is találkozik. Semmi sem cáfolja, hogy a görög írók emlegette Muger nem azonos a Mogerral, akit a latin krónikás is nyilván magyarnak akart írni.
Az események most már tisztább világosságban a bizánci történetírók szeme előtt folynak.
Attila öröksége egyre kísért. A Gyula-nemzetségből való Kurt fejedelem, aki 619-678 közt élt, meg is próbálja, hogy népének visszaszerezze a régi, európai hatalmat. Bizáncba megy, egyezséget köt a császárral, még meg is keresztelkedik. Azt tervezi, hogy a Magyarországon tanyázó rokon avarok élére áll, népét a Duna-Tisza közébe vezeti.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
Nem valószínű, nem lehetséges. A hunok nem tűntek el, csupán a hun név. A nép más nevet vett fel, vagy mást kapott. De hatalmát sem vesztette el. Attila halála után a birodalomnak csak nyugati része lett oda, a keleti fennmaradt, sőt gyarapodott.
A visszaszorult nép veszteségét pótolta a többi hun atyafiságú altaji néppel. Mivel azonban a birodalomban már sok rokon nép egyesült, az országot nem a hunok, hanem a "kevertek", azaz ősaltaji szóval a bolgárok birodalmának hívták.
A hagyomány szerint a hunok szörnyű testvérharca után Csaba királyfi a hű vitézek egy részét visszavezette az őshazába, a Tejúton át... A történelmi adatok szerint Csaba királyfit Irniknek hívták, és a sereg az Al-Duna mentén vonult el a Volga-Don-Dnyeszter vidékére.
Hetvenöt év múlva Irniknek egy Muger nevű leszármazottja uralkodik a hunokon és a "keverteken".
A magyar krónikák az ősmagyarok akkori fejedelmét Mogernak írják, úgy, mint magát a magyar népet.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
A délre húzódott magyariak is a nagy hun birodalomhoz tartoztak. Vajon részt vettek Attila európai hadjáratában, jártak már akkor Magyarországon? A néphagyomány szerint a magyarok azonosak voltak a hunokkal, mert tulajdonképpen ők szervezték és ők vezették azt a roppant áradatot. A legújabb tudományos vizsgálat eddig csak azt igazolta ebből, hogy Árpád törzse hun eredetű volt. Hogy maga Árpád valószínűleg közvetlenül Attila családjából származott.
Attila halála után a hunok eltűntek. Nemcsak Európából, hanem Ázsiából is, mintha a föld nyelte volna el őket. Lehetséges vajon, hogy egy ilyen hatalmas népnek maradék nélkül ily gyorsan nyoma vesszen?
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
Hogy merre jártak, arról is a szavak tanúskodnak. Az almát, a diót, a körtét, a szőlőt, a bort, sőt a csigert csak jól lent délen ízlelhették először, valószínűleg már a Kaukázus enyhe lejtőjén. Legtöbb helyen rokoni népek közt jártak, a férfias erik rokonai között.
Abban az időben a kínai faltól a Fekete-tengerig annak az altaji ősnépnek a különböző törzsei tanyáztak, amelyhez a hunok és a kunok tartoztak. Egymást is űzték és ölték ezek a népek, amíg nem akadt egy-egy nagy fejedelem, aki összefogta, együttes vállalkozásba vitte őket. A sokféle altaji népet az első nagy vállalkozásra Attila szervezte meg, Krisztus után 450 körül.
Ezeknek az altaji népeknek valami egész rendkívüli tehetségük volt a szervezéshez, különösen a hadsereg és hadjárat szervezéséhez. Attila seregében a hunok leginkább csak vezetői voltak a sokféle népnek, ahogy később a tatárjárásban a tatárok vagy mongolok is tulajdonképpen Ázsia kóbor seregeit állították csatarendbe. Ezt tették még a Magyarországra tört törökök is.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
Nagy seregeik lehettek. Az ősi tömény szó tízezer lovasból álló hadat jelentett. Különben a sereg és a gyűlés szót is akkor tanulták meg, és azt, hogy a seregben ki a bátor, ki a gyáva, a gyűlésben meg ki a bölcs.
De a legfontosabb, amit megtanultak, a szervezkedés, az összetartás, a társadalmi élet volt. Megtanulták a törvényt, a békét, a betűt, megismerték, hogy ki a bűnös, és hogy mi fán terem a bilincs, amelyet érdemel az or, ahogy akkor még a tolvajt mondták. Csodálatos világ tárult fel. Csodálatos fejlődés történt, igazán csoda: az alaktalan népből nemzet lett.
Aztán megindultak északról le dél és nyugat felé. Készen voltak a vállalkozásra. Megvolt az egység, az erő.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
El lehet képzelni, szépen le lehetne írni azokat a beszélgetéseket, azokat a megható leckéket és jeleneteket, amikor ősszüleink először kicserélték holmijukat és velük a szavakat. Az erdőlakók elcsodálkozhattak, midőn az újonnan jöttek dolgai közt megpillantották az ekét. Vagy a sarlót. Mit lehet azzal csinálni?
- Aratni.
- Mit?
- Búzát, árpát, aztán azt kévébe kötjük, a kévét kepébe rakjuk, a kepét szérűbe. Az ocsút elszórjuk.
Ezek a szavak akkor kerültek nyelvünkbe. Eladdig a halászok sem a búzáról, sem az aratásról s így a kévéről, kepéről, szérűről, ocsúról sem hallottak egy szót sem. Most megtanulták. Nemcsak a szót, de az aratást is.
Az asszonyok gyöngyöt, gyűrűt, gyűszűt, tükröt, teknőt, kancsót kaptak, a sátorba gyertyát; és bársonyt, ami akkor még selymet jelentett. A férfiak baltát, csákányt, bicsakot. Megtanultak kutat ásni, kaput faragni. Mindezeket a szavakat a törökös népek és így a hunok is nagyjából így mondták.
De nemcsak munkaszerszámot kaptak, hanem kantárt, kengyelt is és harangot; ez akkor még rézdobot jelentett, nyilván ütközetre doboltak vele. Megtanultak harcolni.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
Bizonyos, hogy az ősmagyarok sokáig még itt Magyarországon is két nyelvet beszéltek. De aztán az egyesülés a nyelvben is tökéletes lett, a csendes erdőlakók beszéde diadalmaskodott. Az új nép a társulást még abban a szóban is kifejezte, amelyet önmagának adott: a csendes halászok manysi, manys nevéhez a harcosok hozzátették azt a szót, hogy "eri", amely az ő nyelvükön férfit, valakinek a férfiát jelentette. Így keletkezett a manys-eri, vagyis manys-törzsbeli férfi, majd ebből a magyeri, azaz "jobban mondva" magyari. Sok helyen a nép, még nemrégiben is, ha megkérdezték, így válaszolt: magyariak vagyunk.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
A Hunorról és Magyarról szóló mondában ezt a történelmi tényt őrizte meg a szájhagyomány. Honnan tudjuk, hogy mindez valóban így történt? Igen egyszerű bizonyítékokból. A nyelvből, amelyet ma is beszélünk.
A szavak mindent elárulnak, a történelemben is. Elárulják azt is, hogyan élhettek őseink ott fent az északi erdőkben, mielőtt az a keleti bátor nép délre ragadta őket. Abból, hogy az elég kezdetlegesen élő vogulok a ház, ágy, fazék szavakat nagyjából ma is úgy mondják, mint mi magyarok, következtetni tudunk arra, hogy nemcsak szavunk, hanem házunk, ágyunk és fazekunk is olyan lehetett, mint a voguloké. Ez az élet bizony elég kezdetleges volt. A közös keszeg, sügér, lúd, köles, méz, eper, bogyó szó amellett tanúskodik, hogy táplálékban nemigen válogathattunk. Mert abból is sokat ki lehet olvasni, hogy milyen szavak hiányoztak a közös nyelvből, s hogy melyek azok, amelyekkel külön-külön ismerkedtünk meg, az elszakadás után. Abból, hogy mikor merül fel egy új szó és kitől tanultuk meg, pontosan követni tudjuk, hogy milyen új dolgokkal ismerkedtünk meg, hogyan és kik révén művelődtünk.
Legtöbbet apánktól, ettől a Kína felől jött rokonságú néptől tanultunk. Nemcsak bátor, hanem az akkori időkhöz képest rendkívül művelt is lehetett ez a nép, hisz a föld legműveltebb sarka akkor Kína volt, és a jó harcos először épp ellenségei fogásait sajátítja el.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
Ez a kalandozó lovas nép nem sok időt töltött az északi erdők mentén. Épp csak annyit, hogy magához fűzze a jámbor halászgatók legkeletibb részét, s aztán további vágtatásában magával ragadja, mint valami harcias vőlegény a menyasszonyt. Sajnos nem ragadta magával az egész erdőlakó népet. A nép egy része ott maradt; az osztjákok és vogulok, hogy mindenkiről számot adjunk. A rokonság fő ágaival ezzel el is készültünk.
Az ősmagyarok szüleinek házasságába ez az ismeretlen nevű nép hozta az erőt, a világravalóságot. A keveredésnek bámulatos eredménye lett. A két nép atyjafiai a történelem során külön-külön majdnem mind elpusztultak, vagy sorvadásnak indultak. Ez a nép vitte legtöbbre; kivágva magát Ázsiából, ez hatolt legnyugatabbra, ide, ahol ma is élünk.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
Az uráliak elköltözése után ezek az altajiak Kína felé húzódtak, ott szaporodtak, a kínaiakkal vívtak kemény harcokat. A mai Mandzsúria területén éltek, belőlük származtak a mongolok, a mandzsuk és a törökös népek is. A török szó hallatán nem kell persze a mai törökökre gondolnunk, csak kései ivadékai a törökök is ennek a törzsnek. E törökös népekből származtak a magyarok elein kívül a hunok s későbbi ágon a kunok és besenyők is.
Annak a harckedvelő népnek a nevét, amely az erdő mentén hirtelen feltűnt, nem tudjuk; a kínaiak, akik a hosszú csaták miatt sok mindent feljegyeztek róluk, a maguk egyéni szavaival ting-lingeknek hívták őket.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?