Mint minden tudományágban, a történelemben is csak nagy módszertani kétségeskedés és mérlegelés után foghatunk hozzá a népi jellem és annak a hatásai kutatásához. Bizonyára vannak történészek, akik ilyen vizsgálatot eleve is meddőnek tartanak, mert ismérik a történeti módszertan egyik alapelvét az emberi természet identitásáról. Az emberek mindenütt, minden korban, minden évszakban és éghajlat alatt ugyanazok, az élet ugyanazon törvényeinek engedelmeskedve sírnak és nevetnek, dolgoznak és henyélnek, csoportokba állanak és gyilkolják egymást. Éppen mert mindig egyformák, mert a természet fenyegető veszedelmeire és életet megkönnyítő bőségére, a baráti ölelésre és az ellenség nyílvesszőjére, ágyúgolyójára és repülőbombájára ugyanoly érzésekkel és az érzésektől irányított hasonló tettekkel reagálnak: épp ez teszi lehetővé a történetírást, megengedve a Föld bizonyos pontján és bizonyos korban álló történésznek, hogy a bárhol másutt és bármely más korban lejátszódó emberi cselekményeket megértse és leírja. A madarak vagy páfrányok történetét nem tudjuk megírni, mert ezek természete más, mint a mienk, de viszont nincs emberi történet, melyet lefolyásában és motívumaiban pontosan meg ne ismerhetnénk éppen azért, mert minden ember természete egyforma.

Ebből persze az következik, hogy a történet alkotó erői és azok hatásai is mindig és mindenütt ugyanazok, s ha mégis van különbség egyes korokban, éghajlat alatt, népek közt a ható erők munkájában, akkor ez a különbség szemmel láthatólag nem az emberi természet többféleségéből, hanem az éghajlatból, műveltségből, tehát külső természeti és történeti erőkből származik. Amint már Montesquieu és Voltaire óta közhellyé vált e természeti és kulturális erők hatása a történet legkülönbözőbb terein, erkölcsök, szokások, jog- és államélet kialakulásában. Ha tehát ma a tengereken uralkodó angol nép történetét másnak látjuk, mint az oroszét vagy olaszét, ez a különbség nem azon alapszik, mintha az angolnak más lenne az emberi természete, mint a többi népnek, hanem inkább azon, hogy különböző és egymástól eltérő természeti és történeti tényezők hatása alatt mindegyik nép története idővel más útra tért, azaz módosult.

De vajjon nem módosult-e ugyanazon külső tényezők hatása alatt, évszázados vagy évezredes külön, elszigetelt kultúra ölében maga az ember, maga a nép is ? Ez a döntő kérdés, melyre ha tagadólag válaszolnánk, akkor minden siker reménye nélkül fogtunk légyen ehhez a vizsgálathoz. De viszont ha igenlőleg felelünk, – aminthogy így is kell felelnünk – akkor már a módosulás, módosulhatás tényének felismerésével sokat nyertünk: biztos kiindulópontot és egyúttal a kutatás számára parancsoló korlátokat.

Kiindulópontot: ha hosszú, mondjuk inkább, történeti jellegű külön élet változtatásokat, módosulásokat hozhat létre valamely embercsoportban, akkor mi sem világosabb, minthogy egy olyan hosszú ideig együttélő és olyan organikus embercsoport, minő a nép vagy nemzet, idők folyamán saját jelleget vesz fel, mely őt minden más néptől megkülönbözteti. 

Még testvéreitől, legközelebbi rokonaitól is, ha ezek tőle különböző történeti életet éltek. Innen a német és hollandi nép külön jellege, nem is olyan hosszú külön élet eredményeként. Innen a magyar és keleti testvérei, a vogulok és osztjákok annyira ellentétes népi jellege. A lényeges az, hogy van népi jelleg és hogy ezt a népi jelleget a természet és történet alakítja, módosítja, változtatja, sőt ezek az ő szülői is.

És itt tűnnek fel a kutatás korlátjai is. Ha az emberi természét identitását, mint történettudományi alapelvet szemünk előtt tartjuk, akkor nem hihetjük, hogy mielőtt a népek tarkasága kibontakozott volna, mielőtt az egyes embercsoportok az ő saját külön természeti és történeti környezetükbe bekerültek volna, ezen differenciálódás előtt is lehetett volna akármely embercsoportnak, népnek is külön jellege. Azaz a népi jelleg nem örök, aminthogy tudjuk is, hogy például embertanilag minden nemzet, mely tehetséges és alkotó: keveredésből, azaz sok-sok hosszú ideig tartó módosításból állt elő, így az olasz, spanyol, francia, angol, magyar, még a német is.

A kutatás során tehát szivárványthajszoló gyermekek volnánk, ha a nemzeti jelleg egy archetypusát akarnók megkonstruálni, melyből aztán kényelmesen levezethetnők az összes történeti magatartásokat, amelyeket az illető nép életében tanúsított.

Mindenki hajlonghat az „örök” nép előtt, csak a historikus nem. Beöthy Zsolt nem tudta levezetni a magyar irodalom évezredét a volgai lovastól, hasonlókép délibábos kezdemény volna történetünket is belőle, a nomád lovasból következtetni ki vagy például a ,,magyar paraszt” ideálképletéből, vagy akár, amire ma nagy a hajlandóság, Ady Endréből múltunkat visszakövetkeztetni. A dolog nem ily egyszerű és ez szerencsénk, mert ilyen merev, változásoknak alá nem vetett népi jelleg esetén történetünk színtelen, problémátlan lett volna.

De ne felejtsük el, hogy örök, változatlan népi jelleg csak elméletben képzelhető el, a valóságban a jelleg lassan alakult, a természeti, éghajlati, életmódbeli, táplálkozási viszonyok és a szomszéd népek, ezek embertani és kulturális behatásaira. Az összehasonlító néprajz ezeket a kérdéseket állandóan magyarázza; minket ebben a kapcsolatban csak egy tény érdekel. Az embercsoport valamely tartós benyomás alatt felvesz bizonyos tulajdonságokat s mikor a benyomás abbamarad, az életviszonyok megváltoznak, ezek a tulajdonságok nem mindig tűnnek el nyom nélkül, megmaradhatnak, különösen ha hosszú behatásnak eredményei. Ha az angolszász nép hirtelen elvesztené tengereit és azokat csak száz év múlva nyerné vissza, nem kétséges, hogy ugyanoly természetes módon uralkodnék a habokon, mint korábban. Az eurázsiai pusztákat lakó nomád törzsek sem vesztették el teljesen ott szerzett tulajdonságaikat; voltak köztük, mint az avarok és ozmántörökök, akik csak igen nehezen alkalmazkodtak az új viszonyokhoz, nomád-lovas jellegük ellenállott a módosulás szükségének; az avarok így inkább elpusztultak s a törökök évszázados haldoklása is így, már rég tárgytalanná, értelmetlenné vált tulajdonságok makacs továbbéléséből származott. Ezeket tekintetbe véve elismerhetjük, hogy a magyarságnak nomád-lovas életében szerzett tulajdonságai sem múltak ki; története, folyamán itt is, ott is felbukkannak és így cselekedeteinek rugói között a mai napig is számbavehetők.

Örök, változhatlan alapjelleg hiánya és a természeti és kulturális hatások mint igazi jellegképzők: mindez kizárja azt, hogy a népi jelleget elméletileg, filozófiai, morális, metafizikai alapon, vagy akár a társadalomtudomány és lélektan eszközeivel közelítsük meg. A népi jelleg alakul és alakítható, innen a nemzetnevelés lehetősége és reménységei. De a jelleg új formájában, mely egyegy történeti fordulatnál váratlanul felvetődik, nem kell mindig új vonásokat keresnünk; a természet és kultúra változásai folytán letűnt, elveszettnek hitt nemzeti erők újra feltörhetnek, vagy pedig amúgy is meglévő és ható tulajdonságok hirtelen új vegyülékben jelentkeznek: a korábban hatalmasok egy-egy „történeti krízis” hatására meggyengülnek és addig elhanyagoltak, sápadtak egyszerre kivirulnak. Itt persze nagy a lehetőség és változatosság, mint a történeti életben általában, – számunkra csak a tényleg lefolyt dolgok jönnek tekintetbe, s ezért sem lehet előadásmódunk egyéb, mint történeti: a magyar népi jelleget csak mint történeti képződményt, időrendileg elrendezett vizsgálattal ismerhetjük fel.

Hogy pedig el ne merüljünk a történeti élet tengerében, partjain két fogódzónk van. Az egyiket a természeti és kulturális változások együttesen nyújtják: életbevágó változás, vagy hoszszantartó, állandósult behatás könnyen átalakíthatja, ha nem is mindjárt a nemzeti jelleget, hanem annak belső összetételét. Így tehát elvándorlás, katasztrófák, évszázados kulturális behatás kulminációja, vagy megszűnése esetén a történésznek fel kell emelnie fejét, nem veszi-e észre a nemzeti jelleg változását, szegényedését, vagy kiteljesülését. A lovas-nomád életmód elhagyása, a letelepülés, a városi életmód, vesztett háború, s ennek következéseként a nemzeti szabadság elvesztése, hosszantartó idegen uralom, kulturális téren katolikus, protestáns szellemiség, humanista vagy barbár szellemi áramlatok: mindez kihathat a nemzeti jellegre, bár nem tehetjük fel, hogy minden ilyen változásnak okvetlenül megvan a nyoma benne. Másik fogódzónk, évszázadokon át vándorolva, a nemzet belső összetételéből adódik, még pedig fajilag és társadalmilag. Mi sem természetesebb, mint hogy a nemzettestbe benyomuló nagyobb idegen tömegek megzavarják az eredeti tulajdonságok érvényesülését, hiszen ezek az idegenek korábban más testnek voltak tagjai, arról szakadtak le s így most jellegük és szerepük heterogén. Ezzel függ össze az asszimiláció történeti jelentősége.

Nem kevésbbé fontos szerepe lehet a társadalmi és abból következő politikai változásnak: az egyensúly eltolódásával korábban befolyástalan társadalmi osztályok veszik át a nemzet vezetését, amelyekben egyes népi tulajdonok erősebben, vagy lányhabban működnek, mint a korábbi uralkodóosztályban. Ilyenkor az egész nemzeti jelleg, látszólag, más képet mutat, sőt, ha elöregedett és nemzetileg elfakult osztályok helyébe frissebbek lépnek, az sincs kizárva, hogy a nemzeti jelleg nemcsak látszólag, de valóban is megváltozik.

Egy helyütt Hóman Bálint mesterien foglalja össze az egykorú görög, nyugati, szír, arab források alapján a honfoglaló magyarok lelki tulajdonságait: elénk állítja „a honfoglaló magyart, kiben nem nehéz a szabadságot szerető, jogait ismerő, politizáló, idegenekkel szemben óvatos, körültekintő, sőt körmönfont, de alapjában nyíltszívű és egyenes, de sokszor állhatatlan, az élet küzdelmeiben bátor, munkabíró, nélkülözést tűrő, de a jólétet, pompát kedvelő, hallgatag és szófukar, de mulatozás közben kedélyes magyar paraszt lelki ősét felismernünk.” Ez a nézetem szerint legteljesebb jellemzés a mi további kutatásunk érdekében néhány vonásra redukálható, melyből a többi is könnyen kikövetkeztethető. Bölcs Leó kiemelte, hogy az egész nép szabadságszerető: Εστί. .. εAεύθερον τοΰτο το ενός továbbá, hogy főgondja, hogy ellenségeivel szemben vitézül viselkedjék és végül, hogy törzsei „álnokságuk miatt minden bizalomra érdemetlenek.” Hóman fogalmazását alapvonásaira egyszerűsítve: a magyarok szabadságszeretők, vitézek és körmönfont politizálok.

Szabadságszeretetük bizonyára egész más tartalommal bírt, mint amit ma értünk alatta, aminthogy középkori viszonyaink megértését semmi sem zavarja annyira, mint ha 19. és 20. századbeli nemzetiségi fogalmainkat magyarázzuk beléjük. Szabadságszeretetük nem akadályozta az ősmagyarokat, hogy évszázadokon át más népektől vezetett államszövetségben éljenek, a bolgárok, türkök, szavirok, kazárok uralma alatt. Ez az alárendeltségük időnkint oly erős volt, hogy kívülről nézve, népi egyéniségük is eltűnt, s őket gyakran a főnép, türkök, szavirok nevén nevezték. Itt azonban az a lényeges, hogy az eurázsiai nomád-lovas népeknél az ily formájú alárendeltség nem zavarta meg sem a népi egységet, sem az önállóságot, azaz a nép szabadságszeretetével még nem állott feltétlenül ellentétben. Amikor egy-egy ily nomád népet valamely esemény, vagy hirtelen támadt tehetséges vezére kiemelt a többi közül, s szomszédait leverte, nem semmisítette meg ezeket, hanem magához csatolta és további hódításainál támogatásukat igénybe vette, – lehetőlég előre küldte őket a csatában, önmagának tartva fenn a döntést, mikor ezek már elhullottak, vagy szétszaladtak. Harc és hódítás célja zsákmányolás lévén és minél nagyobb állattömegek és „kincsek” megszerzése, a már hegemóniához jutott néphez maguktól is csatlakoztak az útjába került népek, hogy a gazdag zsákmányban ők is résztvehessenek. Az így létrejött hatalmas államszövetségek ugyanily hirtelen pusztultak el, folytak szét, s kereteik széthullásával ott álltak változatlan népi egyéniségükben az alávetett népek, melyek ekkor vagy elindultak a saját hegemóniájuk megalapozására, vagy pedig más népnek vetették alá magukat, hogy annak bukásával ismét felmerüljenek. A magyarok is túlélték váltakozó államszövetségeiket, s legfeljebb kulturális javakban gyarapodtak egy-egy ily kapcsolat folytán, vagy pedig az államszövetség felbomlásakor egy-egy menekülő, bolyongó „Lázadó” vagy töredék „Rész”törzs csatlakozásával, aminő volt a Kabar- és Keszi-törzs.

A nomád államszövetségben az alárendelt törzs bizonyára nem rendelkezett – mai kifejezéssel élve – sem külpolitikai önállósággal, sem pedig hadi erejének önálló felhasználási jogával. De hadi ereje mégis önálló sajátja volt, mert az egész nép fegyveres tömegekből állott, s az államszövetség, tudomásunk szerint, sohasem érintette a nép belső szerkezetei és annak belső kormányzati viszonyait. Amikor, Konstantin császár szerint, a magyarok a vezető kazár nép tanácsára fejedelmet választottak, ez sem állt ellentétben azzal, hogy az államszövetség nem befolyásolja a tagnép politikai életét, hiszen a fejedelemválasztásnak már megvoltak a magyar életben is előzményei, melyek azt szükségessé tették. A belső önrendelkezésben kell megtalálnunk a Bölcs Leótól meglátott szabadságszeretet értelmét. A magyarok eurázsiai nomád szabadságszeretete megkívánta a nép egyéniségének önállóságát, azt, hogy ősi szokásai és szabályai szerint élhessen, azaz a törzsek és nemzetségek fejei, s a legfőbbek, a „hadnagyok” igazgassák az egészet. Az is valószínű, hogy még a vezető, idegen nép parancsait is ezek a hadnagyok közvetítették, az uralkodó nép kormánya ezekkel beszélte meg a mindkét nép és az egész államszövetség érdekében lévő hadi és külpolitikai dolgokat és azok végrehajtását. Azaz az alárendelt nép saját körében, saját jószántából és szervei által engedelmeskedett, nem pedig körébe helyezett idegen hivatalnokok vagy katonaság nyomására. Ebből pedig érthető, hogy amint a magyarság érintkezésbe jutott a keresztény európai világgal, akár annak nyugati, akár bizánci felével, az ott szokásos népi alárendelés és hódítás ellen kezdettől fogva egész szabadságszeretetének tiltakoznia kellett. A lovas nomád világban az alárendelt nép egyenrangú harcos és zsákmányoló volt, az európai keresztény világban a legtöbb népet szűk határok közé szorítottak, keményen adóztatták, időnkint kirabolták és a nyugati császárság és Bizánc területén egyképpen idegen hivatalnokokkal próbálták kormányozni. A magyar szabadságszeretet az új, európai levegőben nem találta meg a lovas-nomád életlehetőségeket és kénytelen volt az új, ismeretlen veszedelmek között féltékenyen őrizni teljes, érintetlen függetlenségét.

Más néppel államszövetségbe csak évszázadok múlva lépett, „mikor saját államának katasztrófája nem hagyott neki más élet lehetőséget.

A vitézség és a politizáló hajlam a lovas-nomád szabadságszeretet kísérője; mindkettő benne gyökerezik az eurázsiai életmódban, mindkettő nem specifikus tulajdonsága a magyarnak, hanem általános jellemzője a kínai faltól a Kárpátokig egy évezrednél tovább hullámzó pásztor-nomád népeknek, a mongóloknak és hunoknak csakúgy, mint a bessenyőnek és a kunnak. Mindkettő akkor lesz a magyarság jellemzője, mikor a honfoglalás után új viszonyok közt kiderült, hogy közelebbi és távolabbi szomszédjai idegenek ettől a lovas-nomád fogalmazású vitézségtől és politizálástól. A tőszomszédok, akikre részben ki is terjesztette uralmát a magyarság, sem vitézek nem voltak, sem politikai szervezetük nem volt. A lovas-nomád vitézség különben is feltételezte az egész nép harciasságát olyképpen, hogy az állami szervezet egybeesett a katonaival; ebben mindenkinek egyformán vitéznek kellett lennie; a harciasság az egyetlen lehető szellem, a vitézség az egyetlen lehető tartalma volt az életnek. Ilyen értelemben sem a szervezetlen szlávok, sem a már feudális keretekben szervezkedő olaszok és németek nem voltak vitézek, hiszen náluk már végbement a foglalkozási ágak szétválása, már voltak békés életmódot folytató osztályok és a nemzetnek csak egy része ápolta a harci erényeket. A magyaroknál pedig még minden szabad vitéz is volt és csak a rabszolgák nem gyakorolták a harci mesterséget. Ugyanez volt a helyzet a „politizálás” dolgában. A néprajztudomány a patriarchális (a matriarchális ellentéte) lovas-nomád „nagy család” és abból kifejlődött államok fejét abszolút uralkodónak minősíti, de nem tagadja, hogy az ily uralkodónak elhatározásai a nép véneivel, vezetőivel folytatott eszmecserék, tanácskozások eredményeként születnek meg. Ilyen eurázsiai, lovasnomád értelemben még az Árpádok is abszolutisztikus uralkodók voltak, aminthogy bizonyos, hogy ha ők valamit erősen akartak, legalább is a XI. és XII. szádadban, II. András koráig, azt véghez is tudták vinni. De ők is megbeszélték az ország ügyeit főembereikkel, akiknek sora a honfoglaláskori, hadiszínezetű hadnagyok óta erősen szaporodott és színeződött: a király senatusában a főpapok, világi főhivatalnokok és megyeispánok, s a nemzetségfők utódai, még idegen származású nagybirtokosok is helyet foglaltak. Freisingi Ottó püspök a XII. század közepén jellemzőnek találja a magyar életre, hogy az. előkelők, „primőrök” magukkal viszik széküket a királyi udvarba, ott leülve „az ország dolgait tárgyalják és megbeszélik” és ugyanezt teszi közülök a fagyos télen kiki a saját házában.

Bölcs Leó politizáló magyarjai tehát a keresztény királyság idejében is megtartották ezt a sajátságukat, mely joggal feltűnt és idegenszerűnek látszott a német püspök szemében, aki a nyugati kereszténység feudális világában sokkal szigorúbb alárendelési viszonyokhoz szokott hozzá és természetellenesnek találta, hogy az urak „more patrio” beleszóljanak a király és udvara, főhivatalnokai politikai elhatározásaiba. Amikor pedig IV. Béla helyre akarja állítani az ősi abszolutizmust, melyet nem annyira ezek a beszélgetések, mint a király tényleges hatalmának elhanyatlása veszélyeztetett, és szimbolikus cselekedettel tűzre vetteti az urak székeit, akkor már, évszázados társadalmi rétegződés eredményeként készen van a nemesi osztály, s az aranybulla értelmében a szentistvánnapi székesfehérvári törvénynapok továbbfejlesztésével az új, szélesebb politizáló osztálynak tanácskozó helye, a rendi gyűlés. Anélkül, hogy Anonymus viszszavetített képleteihez, a vérszerződéshez vagy Pusztaszerhez kellene nyúlnunk, vagy hogy a magyarságot születésétől kezdve eleve kiválasztott alkotmányos népnek kellene tartanunk, a történeti folyamat e közismert adataiból is bizonyos, hogy népünk kezdettől fogva politizált, azaz maga intézte dolgait, s a rendi országgyűlések kifejlődésétől fogva mindenkor az elnyomatás, idegen uralom jelének tartotta, s így tiltakozott, háborgott és harcolt ellene, ha politikai véleményét meg nem kérdezve „parancsuralomnak” vetették alá. Ez a tulajdonsága méltán megkülönbözteti szláv, német és olasz szomszédaitól, akik nemzeti egységhez és ennek keretében saját sorsuk ily „megbeszélő”, tanácskozó irányításához csak a XIX. században, s akkor is igen fogyatékosán jutottak el. A magyar és angol alkotmány sokat emlegetett rokonsága sem igen állhat másban, minthogy mind a két nép a korai középkortól kezdve megszokta, hogy politikai dolgait megbeszélje s ennek érdekében tanácskozó és elhatározó szerveket fejlesztett ki magának. Az igaz, hogy az angoloknak ezek az évszázados tanácskozások boldogabb jelent szereztek, mint nekünk, de viszont bizonyos, hogy a magyarság „parlamentáris” történetében a feudalizmustól okozott semmi megszakítás nincsen; a lovas-nomád tanácskozást felváltotta a „sellán”, széken ülő tanácskozás, ezt a rendi gyűlésezés, majd a parlament. Igaza lehet tehát a szellemes mondásnak, mely szerint mi magyarok már akkor is tanácskoztunk, mikor még nem volt székünk, mert azelőtt nyeregben tanácskoztunk; bizonyos azonban az is, hogy a sátorlakó lovas-nomád magyarok nem ültek addig nyeregbe, mielőtt a sátor patkájan vagy szőnyegén el nem határozták, miért üljenek nyeregbe.

De vajon a mai hazában megtelepedés és a kereszténység felvétele nem taszította-e ki a természetes fejlődés menetéből a magyar népet és elnyomva ősi tulajdonságait nem alakította-e át jellemét is? Ilyen és hasonló kérdések könnyen feltolakodhatnak, ha ismerjük az életmód azon gyökeres eltéréseit, melyek a lovas-nomád pusztai nép és a keresztény-nyugati letelepedett, földművelő és iparűző élet közt vannak. Azzal is tisztában vagyunk a legújabb kutatások óta, hogy a kereszténység a magyarságnak nemcsak vallási képzeteit alakította át, gyúrta egészen újjá, hanem állami és jogi gondolkodását is megváltoztatta. Még az Árpádok dinasztiája is, melynél mélyebben egy dinasztia sem gyökerezhetett népében, kénytelen az ősi trónöröklési rendről lemondani és az Egyház kívánalmainak megfelelően új rendet tűrni el. A nemzet büntető és magánjogi gondolkodása is megváltozott, ami természetes is, hiszen a lovas-nomád viszonyok mindörökre letűntek, s ami jogszabály és szokásjog azokat szabályozta, az új helyzetben már alkalmazhatlanná vált. Az új magyar jog, a szomszédos szláv államnépekéhez hasonlóan, a keresztény polgárosultságból nőtt ki és bizonyos, hogy reá. a katolikus egyházjognak nagy befolyása lehetett. Hadrendszerünk is megváltozott, minthogy annak szociális feltételei is egészen újak lettek, hiszen a letelepedett, földművelésre áttért, magánbirtokot szerző magyarság nem fért el többé a nemzetségi alapon megszervezett társadalomban; szétrobbantotta azt és helyébe a kérésztény nyugati népekhez hasonlóan mélyen tagolt, egyenlőség nélküli társadalmat épített fel. Mindez oly lényeges változást jelentett, hogy joggal felvethetjük a fenti kérdést: nem tűnt-e el nyom nélkül a magyarság ősi jellege?

Minden adatunk arra mutat, hogy nem tűnt el, sőt változáson is csak annyiban ment keresztül, amennyiben ezt az új viszonyok feltétlenül szükségessé tették. A „politizálás”, láttuk, tovább élt és kifejeződött a rendi testületekben; a vitézség helyébe sem lépett gyávaság: a magyar igazi katona maradt és vitézségén az egymást felváltó, új és új fegyverek, harci eszközök, taktikai és stratégiai felfedezések sem változtattak, a kopjától a repülőgépig. Ezeket magyar közönség előtt felesleges bizonyítgatni. A lényeges mindezen jellemvonások gyökerének, a szabadságszeretetnek alkalmazkodása az új, európai keresztény viszonyok között. A magyar nép a Kárpátok karéjában végkép elszakadt rokonaitól; eleinte még Kelet felé vérrokon lovasnomád törzsek voltak szomszédjai, bessenyők, kunok, de ezek már, az eurázsiai puszta íratlan törvényét érezve, nem ismerhették el rokonnak a letelepedett keresztény magyart, aki zsákmányolásuknak éppoly tárgyává lett, mint a szlávok vagy bizánciak. Az utolsó rokonok így részben épp a magyarok csapasai alatt hulltak el, s eltűnésükkel vált a magyar nép igazán testvértelenné idegenek, szlávok, németek, románok között. A jellemkép teoretikus megrajzolói a magyar melankóliában és pesszimizmusban valami trauma-képletet szeretnének látni, ősi katasztrófák, kudarcok, elvetéltség tudatalatti emlékeit. Ezer esztendő óta élő nép soha nem lehetett múltjában idegbeteg, különben nem érhette volna meg az ezer esztendőt. A melankóliát, a nemzethalálon való elmélkedést amúgy sem tekinthetjük igazi nemzeti tulajdonságnak; csak akkor merül fel, mikor a nemzet tényleg veszedelmes óráit éli, s ilyenkor a pesszimisztikus gondolkodás megjelenése egyenesen a józanság, realisztikus világosan látás jele. (A testvértelenné vált nemzet, tudatára ébredve, hogy itt többe nem remélheti fennmaradását vérrokon népek államszövetségétől, lezárta a kapukat és minden búskomorság, rossz előérzet nélkül alkalmazkodott az új helyzethez. Ebben legfőbb eszköze az ősi szabadságszeretet volt, mely most már levethette azon korlátozásokat, melyeket a lovas-nomád államélet reákényszerített. Mióta nincs többé a magyarnak rokona, nem bízik többé senkiben, senkivel nem áll össze élet-halálra, s mindenkit a gyepűn túl lévőnek tekint, akivel csak a gyepük járhatatlan rengetegjeiben épült szűk kis kapukon át hajlandó érintkezni. És a kapukat maga őrzi, vagy az országába fogadott vérrokonaival őrizteti. A gyepük minden oldalról, kelet és nyugat, dél és észak felé megvédik; e nagyszerűen funkcionáló védelmi őrvonal mögött ősi életkedve hatalmas munkára ösztökéli, hogy szabadságát megvédje és mindenkor biztosíthassa. Az, amit ma szentistváni államszervezetnek nevezünk, ennek a magyar életkedvnek volt munkája az ősi dinasztia legnagyobb sarja, Szent István agyán át. Szent István volt az, aki az ősi magyar szabadságszeretetet földhöz kötötte, tájakhoz, folyókhoz, a négy folyó és a Kárpátok országához. A nomád és félnomád magyar szabadságszeretete csak a nemzetségek és törzsek szokásjogától őrzött, védett életet és még legföllebb a törzs nyári füves legelőit, folyókmenti téli tartózkodási helyét szerette szabadnak látni; még a kalandozások korának magyarja sem zárta le határait, hogy azok mögül minél gyorsabban kitörhessen a gazdag nyugati vagy bizánci tájakra, melyekből élt és reájuk szinte éppúgy szüksége volt, mint saját szállásföldjeire. Csak Szent István vonta meg az éles választóvonalat, mely nélkül nincs önálló nemzeti élet: mi a haza és mi az idegen, külső föld. Az ő rendelkezései jelölték ki a szabadságszeretet méltó tárgyát, a hazát és a haza földjét, s az ő államszervezése bocsátotta a magyar szabadságszeretet rendelkezésére annak legfőbb eszközét, a magyar államot. Amit félretolt, a nomád szabadságszeretet, az új viszonyok között már úgyis külső végveszély és belső anarchia felidézőjévé vált, de amit helyébe állított, a haza, a föld, az állam és az államnak honvédő és nemzetfenntartó erői, mindenkor hatni fognak.

A magyar szabadságszeretet ettől fogva irányul Magyarország és a magyar állam függetlenségének megvédésére. Ez a föld egységes, zárt, ugyanazon uralom alatt álló terület. Szent Istvánnak sikerült a Duna völgyében, a Kárpátok alján minden lakott területet uralma alá hajtani, s ezzel a magyar történeti folyamatot évszázadokra kihatóan megkönnyíteni. Más népeknek hosszú, keserves munkájukba került államterületük és népi egységük biztosítása, a széthúzó erők elfojtása, a külön kis területek és azok kormányzatai egybekapcsolása. Az első magyar király, könyörtelenül legyőzve az erdélyi Gyulát, a marosi Ajtonyt, a somogyi Koppányt, a szabadságszeretet hajtóerejét kiterjesztette a Kárpátok vonaláig; az ő uralkodása óta már tizedik százada, hogy folyvást megújuló nemzedékek féltékenyen néznek a négy világtáj felé, nehogy itt vagy ott idegenek tegyék rá kezüket az ország részeire. A központ, a magyar állami kormányzat, ellenáll országrészek és határterületek leszakításának, s viszont a végeken sem vehető észre évszázadok folyamán, amíg még túlnyomóan magyar a lakosságuk, elszakadási szándék, szétforgácsolódási hajlam. Még a legnagyobb közigazgatási egység, Erdély sem akart soha elválni a többi magyar területtől mindaddig, míg Szolimán parancsa és hódítása rá nem kényszerítette az önállóságra. A nomád szabadságszeretet nagyszerűen alkalmazkodott tehát, karjaival szorosan átölelte azt a földet, melyet Szent István népe hazájának rendelt el. A magyar vitézségnek pedig, mint a szabadságszeretet derivátumának, nem a marhacsordák és ménesek számának gyárapítása és zsákmányszerzés lett többé a feladata, hanem a haza földjének és az állam függetlenségének megvédése.

A harmadik ősi tulajdonság, a politizáló hajlam, azaz politikai tehetség is tovább alakult Szent István működésében. Először mint politikai hagyomány, másodszor mint az új, kérésztény nemzetközi élet eszközeinek és lehetőségeinek felhasználása. A nomád eurázsiai lovasnépek politikai hagyománya, mint láttuk, abban állott, hogy a hatalmi körükbe lépett más, kisebb, gyöngébb népeket és néptöredékeket nem nyomták el, hanem békében és háborúban társaikká tették. Bizonyára ez a hagyomány is érvényesült Szent István azon rendelkezéseiben, melyekkel idegen lovagokat, papokat, iparos mesterembereket hozott be az országba és kinek-kinek meghagyta a saját szokásai szerint, saját nyelvében való életet. A beköltöző idegenek szerepének e szentistváni szelíd gyakorlatából fejlődött ki a középkori magyar államnak, mai szóval mondva, nemzetiségi vagy kisebbségi politikája, mely az utóbb beköltözött nem-magyar népeknek: bessenyőknek, erdélyi szászoknak, szepesi és más német, olasz városoknak, oláh kerületeknek, rutén, vlach és tót hegy lakók telepeinek, a síkság kun és jász lakóinak területi, személyi és kulturális autonómiát adott, s őket ezen önadta jogaikban évszázadokon át megtartotta. Igaz, hogy a középkorban az államterület szétforgácsolódása különböző területi autonómiákra másutt is szokásban volt, de a szentistváni államberendezés két alapvető vonásával eltért az akkori európai gyakorlattól. Az egyik az volt, hogy Szent István és utódai csak idegen néptöredékeknek adtak ily autonóm jogokat; magyar egyházi vagy világi fejedelemségek territoriális autonómiával soha nem alakulhattak ki magyar földön. Azaz az államélet egységét a magyar királyok mindig megóvták, kivételt csak akkor tettek autonóm területek alakításával, amikor idegen népelemek elhelyezéséről volt szó. Másrészt a beköltöző idegeneket privilégiumaikban meg is tartották, minek következtében olyan nemzetiségi harc, véres jelenetek sorozatával, mint például a német-szláv népek érintkezési vonalán, nálunk nem is ütött ki soha, amíg ez a régi rendszer életben volt, s amíg új idegenek tömege be nem költözött a török háborúk alatt és után. A magyar rendszer biztosította a belső békét és az idegenek megelégedését, s így bízvást tekinthetjük a magyar politikai tehetség, közelebbről: józan realizmus bizonyítékának. Hogy benne határozott nemzeti politika és szabadságszeretet működött, azt világossá teszi az a körülmény, hogy a területi különállással visszaélő, s a magyarság veszedelmévé válható idegeneket, mint II. András a német lovagrendet, eltávolították az országból, s a XV. század eleje óta mind nagyobb tömegekben idemenekülő rácoknak sem adtak ily privilégiumokat, mert tudták róluk, hogy alkalom adtán szívesen cimboráinak a pogány törökkel.

A főérdek a magyar nép és állam sérthetetlensége volt, de azokat az idegeneket, akik beleilleszkedtek a magyar állam kereteibe, szívesen fogadták és támogatták. Az emberséges magyar kisebbségi politika és annak türelme ilyképpen az ősi, nomádkori politikai hagyományban gyökerezett, de az új viszonyok között új, életerős hajtásokat növelt.

Ez a politikai hagyomány azonban nem állt útjába az idegenek teljes beolvadásának sem. Tudjuk, hogy a „nagycsalád”, az „aul” nem vérségi kapcsolatot jelentett, benne idegenvérűek is felvételre találtak, egyéni „asszimiláció” az eurázsiai lovasnomádok közt gyakori lehetett. Szent István sem vágta ennek útját, ebben is az ősi hagyományt alkalmazva megváltozott viszonyokra. Beköltözött német és olasz lovagjai magyar nőkkel házasodtak össze, magyar földesurak és magyar nemzetségek alapítói lettek. Azok a német urak, akik Koppány ellen diadalra vitték Szent István törzsi seregét, harminc esztendő múlva, maguk vagy fiaik, már mint magyar urak segítették kiverni az országból II. Konrád német császár hadát. Idegenek szokásainak és életmódjának sértetlen fenntartása, de a nemzethez közeledő idegenek magyarosodásának megengedése és elősegítése egyképpen a régi politikai tehetség hagyatéka Szent István államában.

Az ősi tulajdonságok tehát, melyek a magyar nép vándoréletén őrködtek, továbbra is végigkísérték őt európai keresztény útjában is. A kereszténység felvétele és a nyugati civilizációba való beilleszkedés viszont végtelen sok új eszközzel és lehetőséggel gyarapította a politikai tehetség hatókörét. A lovasnomád nép egyszínű élete most tarkult meg igazában, nagy feladatok, veszedelmek, sikerek rejtőztek a Kárpátok medencéjében azon nép számára, mely bele tudott törni a letelepedésbe és bele tudott tanulni az új eszközök használatába. Azzal, hogy az eszközök keresztények voltak, ellentétben az ősi politika eszközeivel, még nem sokat mondtunk, hiszen az „evilági” politika eszközeit a keresztény hit a középkorban sem tudta megszentelni, a politika akkor is a „civitas terrena” dolga volt, erőszakkal, fegyverrel, alattomos eszközökkel. A keresztény népek mégis, bármennyire harcoltak is egymás ellen, képeztek valamiféle egységet, melyből a pogány ok ki voltak zárva s amely egységnek bizonyságául szolgálnak a Szentföld felszabadítására irányuló kereszteshadjáratok. Ebbe az egységbe Magyarország is beilleszkedett, nemcsak II. András kereszteshadjárata megrendezésével, hanem azzal is, hogy a magyar politikai géniusz a kereszténységre térés után maga is hozzányúlt a keresztény szellem adta lehetőségekhez az állam erősítésére, a nép egységének és biztonságának növelésére. A király felkent személye, a korona vallásos ereje más nyugati népeknél is nemzetpolitikai szerepet töltött be, elkezdve a franciáktól egész a csehekig, de a szentkoronának egyik nép sem tulajdonított oly nagy összetartó nemzeti erőt, mint a magyar. A lovas-nomád pogány fejedelmek leszármazol most már csak akkor igazi vezetői nemzetüknek, ha Szent István koronája, a „corona angelica” megérintette homlokukat. A koronás király egész magyar szimbolikája és nagyon is reális politikai jelentősége nézetem szerint pozitív bizonyítéka annak, hogy az ősi magyar politikai tehetség töretlenül működött tovább és az új, keresztény anyagból geniális módon tudta kiformálni a nemzet fenntartására szükséges eszközöket. Az eredeti szabadságszeretetet most már keresztény gondolkodással valósította meg a nemzet: a szentkoronát hordozó király senkinek sem szolgálhatott, – ezt még I. Lipótnak is el kellett ismernie, s még a XVIII. század bárok regnum Marianum-ának magyarja is büszkén kiáltotta: nemini servivimus unquam – soha senkinek sem voltunk alattvalói.

Az államterület egységének fenntartása is új erőt nyert a keresztény szemlélettől, a magyar állam és tartományai a szent-korona testévé és tagjaivá lettek, s a magyar korona sokkal erősebb összetartó erőt sugárzott ki magából, mint akár a német birodalom koronája, mely egész országrészeket, német lakossággal, mint Svájcot, Hollandiát engedte, hogy kicsússzanak hatalma alól.

Ez a keresztény alapokra helyezkedett államkormányzás idővel még az emlékezetéből is kivetette a pogánykori politika eszközeit és módszereit, de megőrzött valamit abból a formaérzékből, melyet mai kutatóink a magyar művészetben is megfigyelnek. Fantasztikus tervek, a reális talajtól ellendült és így biztos bukásra kárhoztatott vállalkozások nincsenek a magyar középkorban, amíg a nemzet politikai érzéke szabadon, önmaga törvényeinek engedelmeskedve alkothatott. Figyeljük meg: királyaink az országhatárt lassú, szívós telepítési munkával lépésről-lépésre tolták kifelé a Kárpátok rengetegeiben, s amikor végre elérték a hegylánc élein a vízválasztókat, a természetes határokat, megálltak és nem gondoltak a gyepűvonal továbbhelyezésére. A „természetes határokat” felismerték és respektálták, ez a tény magában is mutatja politikai genialitásukat, mellyel sok-sok más népet felülmúltak és egyszersmind azt is, hogy a magyar uralom Kelet- és Közép-Európa határain békés állandóság és józan nyugalom uralma volt. És figyeljük meg azt is, hogy középkori királyaink közt nincsen hódító, aki ragadozó módjára ugrott volna a szomszéd nyakának s aki a szentkorona hagyományos övezetébe oda nem illő területeket vont volna be. A magyar királyok nem a „birodalom növelői”, – Mehrer des Reiches – őket a koronázási eskü a terület megtartására és visszaszerzésére kötelezi. 

A két első század Árpádjainak makacsul folytatott halicsi és horvát-balkáni hadjáratai nem hódítást céloztak, hanem az akkori közép-keleteurópai dinasztikus felfogás szerint a rokonoknak trónjukon való megtartását vagy visszahelyezését; ezek a háborúk a magyar politikai bölcsességtől független dinasztikus epizódok voltak, ami abból a jelenetből is kiderül, amikor a magyar urak királyukat, II. Istvánt ott akarják hagyni, hadd ostromolja egyedül azt a ladoméri várat! Más értelme volt a balkáni előnyomulásnak, melyre a magyarság az onnan fenyegető veszélyek megelőzésére volt kénytelen; ezeket az idegen lakosságú területeket nem is csatolta be országába; mint bánságokat külön igazgatás alatt, többnyire odavaló bánok vezetése alatt hagyta meg, valami halvány emlékeként annak a módnak, mellyel lovas-nomád korában idegen törzseket csatolt magához. Keleten az oláh vajdaságokra csak akkor és rendesen csak pillanatokig tette rá kezét, amikor saját biztonsága érdekében szükséges volt. Ugyanez volt a helyzet a nyugati határokon: Ausztria, Stájerország ügyeibe csak akkor avatkoztak, amikor – így II. Ottokár részéről – veszély fenyegetett onnan. Talán Nagy Lajos volt az egyetlen, aki a magyar politikai hagyomány útjából kitért, nem is egy, hanem két irányban. Egyrészt nápolyi hadjárataival, – Itália ege alá lovassereg élén vonulva a magyar király a német és francia uralkodók közé vegyült, elvetve a józan magyar mérlegelést, mely mindig tudta, érdemes-e és a nemzet érdekében van-e kimozdulni. Másrészt balkáni térítő működésével, amire az Egyház kedvéért vállalkozott, a magyarság igazi szükségétől függetlenül. Nagy Lajos bizonyára monumentális lovagkirályunk volt, de a magyar „észjárást” nem egészen sajátította el, talán kevésbbé, mint energikus, realista atyja. Az ő mély Szent László-tisztelete, Zsigmond királyéval együtt, talán úgy is értékelhető, mint a még nem régóta magyarnak bizonyságkeresése magyarságáról, önmaga meggyőzésére. 

És a századok egymást váltották, új és új nemzedékek keltek és hulltak a sírba, a keresztény Európa civilizációja új és új hullámokkal öntötte el az egykori nomád lovasokat. A román és gótikus szellemiség meghozta egymást követően a maga politikai, vallási, öltözködési divatjait, új és új fegyvereket és mindennapi eszközöket, de mindezek a változások nem érintették a történetalkotó erőket, melyek a felszín alatt munkálva, a nomád és keresztény világ szintéziseként állandósították a magyar nemzet életét. A nagy változást a humanizmus és renaissance áramlata hozta magával, tudatosan elszakítva az állam transcendens kapcsolatait, melyek azt minden gyatra tévelygés és vétek mellett is az „égihez” kötötték. Macchiavelli még meg sem született, mégis az ő elvei mozgatták meg az új légkörben élő politikusokat. Igaz, a Principe önző elvei minden politikában fellelhetők, mely ellenséges viszonyok közt akar egy népet vagy államközösséget életben tartani; emlékszünk, hogy már Bölcs Leó is álnokoknak nevezte a türkök, azaz magyarok vezéreit. Nagy azonban a különbség az elítélendő dolgok leplezése és nyílt bevallása között. A renaissance államférfiai nemcsak bevallották, hogy a keresztény erkölcstől éltérően cselekszenek, hanem alkalmilag minden lépésüket a transcendens igazságszolgáltatástól függetlenül, azt egyenesen kihíva tették meg. A magyar politikai hagyománnyal, mely az elérhető és a szükséges korlátai közt szeretett maradni, bizonyára ellenkezett ez a szenvedélyes ágálás, nagyralátó mozgékonyság, mely a kirakatba tett halálos vétkek politikusaitól elkezdve, a groteszk megalomániás költőkig minden renaissance-embernek többé-kevésbbé jellemzője volt. A magyar politikát ebben a korszakban a két Hunyadi, atya és fiú, irányította. Az atya, akár oláh származású volt, akár, mint újabban gyanítják, Luxemburgi Zsigmond király fia, a hagyományos magyar erőkkel dolgozott, és egész egyénisége, hadvezetése és belső szervező munkája legszebb szintézise a keresztény színezetű magyar szabadságszeretetnek, vitézségnek és politikai józanságnak. Fia, Matyás, már lelkében felszabadult a kereszténység és hagyomány korlátaitól; ő az első magyar király, aki tisztán egyéni hajlamból külső hódításra indul: a cseh koronatartományok és Ausztria birtoka valóban nem volt szükséges a magyar boldogsághoz vagy biztonsághoz. De még ez a korlátlanul nagyravágyó renaissance királyunk is mennyire aláveti magát a valóságnak, ellentétben idegen kortársaival, kalandos, szinte világuralmi tervek kovácsolóival, Merész Károlytól Miksa császáron át Podjebrád cseh királyig, aki egész szerényen csak Bizánc császára akart lenni.

Corvin Mátyás németrómai császársága nem volt ily elérhetetlen álom s ami pozitív lépést magas céljának érdekében tett, az mind arról tanúskodik, hogy benne is élt a magyar politikai hagyomány. Diplomáciájával évtizedeken át végigtapogatja a németrómai terület erőit, melyiket tudná szolgálatába hajtani; pénzt, fenyegetést, fegyveres erőszakot mindig csak ott alkalmaz, ahol annak eredményéről szinte bizonyos; a kellő pillanatokat kivárva, otthon hatalmas hadsereget alkot, s ezt soha nem kockáztatja; céljait sokáig nem tűzi ki, de amikor elindul, szívósan megmarad az úton és végül is nagy kitérjedésű idegen területeket szerez meg; ezek kormányzásában a bennszülötteket is részelteti. Mindez a politikai tett és módszer nem egyedül renaissance, hanem magyar renaissance jellegű: Mátyás renaissance korlátlanságát a magyar politikai hagyomány kötötte meg. Ha életben marad és ha halálával nem indul meg Magyarország bomlása, hódításai bizonyára nem pattannak szét renaissance légbuborékként, mert gyakorlatias magyar belátás alapozta meg őket.

A középkornak ez aránylag egyenes vonalú fejlődését végignézve, két kérdés merül fel. Vajjon a vezető osztály, mely ezt a hagyományos magyar politikát megvalósította, valóban magyar volt-e? és másodszor, hogyan viszonylott a nép egész tömege ehhez a vezető osztályhoz? Mind a két kérdés öszszefügg egymással s mindkettőre kielégítő választ tudunk adni az utóbbi negyedszázad hazai társadalomtörténeti kutatásai alapján.

A vezető osztály, ebben nincs kétség, túlnyomóan, nagy többségében mindenkor magyar volt. Az Árpád-ház kihalása után, igaz, idegen származásúak ültek a trónon, de ezeknek tanácsosai is magyarok voltak, nagyrészt régi magyar nemzetségek leszármazol. Nem hiányoztak azonban, a szentistváni államgondolatok értelmében, idegen születésű főpapok, főurak sem, gyakran olyanok, akik csak első generációban, éppen akkor váltak magyarrá. Az olasz Gellért püspök, a francia Róbert érsek nagy szerepet játszott és nagy hatással volt a magyar dolgok menetére. Szent István teuton és olasz nagyurain elkezdve később is, főként királyi házasságok alkalmától elősegítve, jöttek be idegenek, akik a legmagasabb vezető osztályban helyezkedtek el, olaszok, spanyolok, franciák, lengyelek, „merániak”, szerbek és más délszlávok. Az egymást követő kormányokban négyszáz esztendő alatt végeláthatatlan hosszú sora követte egymást a főhivatalnokoknak, akiknek egyéniségét és családi kapcsolatait Hóman Bálint oly alaposan megismerte, mint másvalaki a saját korának embereit. Az ő könyvének átlapozása után nem lehet kétséges előbb kifejtett nézetünk: a középkori magyar politikát egészben véve született magyarok, még pedig régi családok tagjai intézték, ami egyszeriben érthetővé teszi régi hagyományok érvényesülését. A sok rendszerváltozásnál, amit főként erélyesebb királyaink eszközöltek, gyakran kerültek fel szegény, kisnemesnek mondható családok tagjai, de valódi homo novusok, akiknek ősei jobbágyok voltak, látható módon csak Mátyás királynak minden előítélettől ment, a személyes virtù-t minden származási táblánál többre becsülő uralma idején. Ő alatta indul meg a délszlávok előretörése is az egyházi méltóságok és kormányhivatalok felé.

Nem kell azonban gondolnunk, mintha a kormányzó körökét szellemileg 15 áthatolhatlan fal választotta volna el a nép többi részétől. Az első századokban a politikát is intéző főrangúak többségének műveltsége még aligha vált el a népi műveltségtől; urak és „parasztok” ugyanazon népi nyelvet beszélték és Horváth János megmutatta, minő emberfeletti nehézségekkel született meg a középkor második felében a magyar nyelvnek európai keresztény kultúrát kifejező készsége. Legalább is a Zsigmond korabeli protorenaissanceig, amikor először kapcsolódik be a vezető osztály tekintélyes része a nyugati főrangú életbe, fel kell tennünk, hogy a vezető réteg ugyanazon magyáros légkörben élt, mint az alsóbb néposztályok, – Garai Miklós nádorról és Mátyás humanista püspökeiről ezt már nem tehetjük fel. Ami annyit jelent, hogy a hagyományos magyar politikát a XV. századig még nem vékony intellektuális réteg képviselte, az uralkodó osztálynak még megvolt a szellemi egysége a nemzet egész tömegével és nem égette fel maga mögött a hidat, mint később, a rendiség teljes kialakulása után.

Az első századokban különben sem voltak a társadalomban mereven elkülönített osztályok. A település a XI. és XII. században ősi nomád szokásokból következve, földközösség kéreteiben ment végbe s mikor már a faluközösségek is létrejöttek, ezekben igen sok fajta jogú és különböző uraknak szolgáló emberek szorultak össze. Több birtokos emberei közösen művelték ugyanazon földet s közöttük szolgák, szabadosok, szabad telepesek vegyesen laktak. A XII. és XIII. századi reánk maradt oklevelek az esetek százait sorolják fel. mikor e chaotikus viszonyokat felhasználva, a földesúri népek iparkodtak magasabb osztályokba bejutni, jobb kondíciójú népek közé. Ezeket a viszonyokat persze csak a mi kiszikkadt és agyonegalizált, majd agyonetatizált jogérzékünk nézheti chaotikusnak; akkoriban mindezen szolgáknak, ministerialisoknak, udvarnokoknak, várnépeknek megvolt a maguk körülírt helye, joga és kötelessége s társadalmi helyzetében kiki védelemre számíthatott minden hatóságnál fel egészen a királyig. A műveltség kettészakadásáról még szó sem lehetett, ennyire egymásba folyó társadalom idején; ehhez az kellett, hogy az úri, parancsoló osztály végkép elváljék a jobbágytól, a szolgálótól, ami csak a középkor végén ment végbe. A nemesi osztálynak XIII. századbeli kialakulásával még mindig nem vonódott meg ez az éles határvonal, sem pedig azzal, hogy a XIV. század közepén már erélyes törekvések jelentkeztek abban az irányban, hogy a szolgáló népek kötelességei egységesíttessenek, ami előfeltétele volt az alsó néposztály megmerevedésének. Egységes jobbágyosztályról még a következő század első felében sem lehet szó; ehelyett nagyszámmal vannak adataink, melyek azt mutatják, hogy úr és jobbágy közt sokkal szélesebb területen áll fenn az érdekközösség, semmint gondolnók. A század magánharcaiban, melyek egyszerű határsértéstől és útonállástól nagyhatalmú szomszéd földesurak népeinek fegyveres hadjáratáig fokozódtak s amelyeket Mátyás király csak nagy nehézséggel tudott megszüntetni, a földesúr nemes gazdatisztje, udvarbírája vagy familiárisa vezetése alatt főként jobbágyok, parasztok, mesteremberek vesznek részt, akik természetesen maguk is részesednek az ily rablóhadjáratok zsákmányaiban. A jobbágy még ekkor is fegyveres, fegyverforgató, vitézséget gyakorló ember, akit be is soroznak az országot fenntartó banderiális és portális katonaságba. Szabad költözése még nem vitás; Mátyás király a földesuraknak földhöz kötő törekvéseit még erélyesen elutasítja. Vagyonhoz, sőt birtokhoz is bizonyos körülmények közt joga van; földesúri uralom alatt álló jobbágyok más úrtól földet, így különösen szőlőket bérelhetnek s adataink vannak arra, hogy a kor viszonyaihoz képest nem egy jobbágy gazdagnak is volt mondható. Mindebből következik, hogy a jobbágy még nem volt kizárva a nemzeti műveltségből, tehát a népet és vehető osztályát szoros anyagi és szellemi kapcsok és közös kultúra tartotta össze. Ennek nemzeti jelentőségét igazában csak mi tudjuk méltányolni, akik magunk előtt látjuk, „magaskultúra” és népi kultúra, politizáló vezető osztály és nemzetileg közönyös szegény nép borzasztó kettészakadását. Az egységes jobbágyosztályba utóbb lesüllyedt parasztság is megtartotta ősi kultúrájából amit szegénysége megengedett neki, ennek bizonyítéka népzenénk, népművészetünk és nem utolsó sorban népnyelvünk; az is bizonyos, hogy szabadságszeretettől meghatározott ősi nemes emberiességét sem vesztette el új, lealázó helyzetében sem, aminek bizonyítására legyen elég a XVII. századi magyar utazó, Szepsi Csombor Márton megfigyeléseire hivatkoznom: ő felháborodva szemlélte a francia jobbágy alázatosságát, koldulását, térd- és főhajtásait és ezzel szemben rámutatott a magyar jobbágy önérzetére és földesuraihoz való elfogulatlan viszonyára: „hazánkban gyakorta az nemesember is betér az szegény parasztember házához s nem szégyenli túrót és kenyeret kérni tőle”, amit persze a magyar jobbágy ingyen ad urának, azaz a földesúr vendége jobbágyának. Ilyen és hasonló adatok szerint a szegény nép és vezető osztály közt még nem fejlődött ki nagy jellembeli eltérés; mindkettő lelkében ott működött még az ősi szabadságszeretet, az „úri” gondolkodásnak és a más ember megbecsülésének igazi kútfeje, a rabszolgaságnak és a rabszolgatartásnak ellentéte, de a magyar történet tényleges alakulását ez már nem befolyásolta: az alsóbb néposztályok a nemesség és parasztság végleges jogi elválása után kiestek a nemzeti élet irányításából.

Több mint egyszázados előkészület után, melyet Mátyás király jobbágybarát törvényhozása csak megszakított, de megállítani nem tudott, a végzet az 1514-i jobbágy törvényekben teljesedett be, melyeket Verbőczi István felvévén Hármaskönyvébe, ezzel érvényüket 1848-ig biztosította. A jobbágyságnak ez új helyzetében lehetetlenné vált mindennemű politikai működés, a legkisebb befolyás is a magyar történet alakítására; véleményét politikai dolgokban soha többé nem kérdezték meg, látköre túl nem nőhetett kijelölt foglalkozásán, az agrármunkán és azt kiegészítő falusi kisiparon. Igaz, hogy a földközösség egyes vidékeken még sokáig megmaradt, ami a birtokos és a parasztság között valami lelki közösséget is jelentett: később pedig, amikor a földesúr birtoka végkép kivált és elkülönződött a jobbágyfaluétól, a parasztok akkor is többé-kevésbbé legális haszonélvezői maradtak az úr erdejének, mezőjének, legelőjenek, tehát a kapcsolatok végkép nem szakadtak meg.} Mindez azonban csak bizonyos kulturális értékek csereforgalmát tette lehetővé: a parasztok átvették az úriházból a „lesüllyedő” kultúrjavakat, legelőször a renaissance bútorformákat, hímzéseket, színgazdagságot, az urak pedig továbbra is azt az ősi magyar beszédmodort használták, fordulataival, szóbőségével, finom elhallgatásaival és kihagyásaival, mely régebben az egész nép tulajdona volt s most, a nyugatias gondolkodás térj édesével, mindinkább viszavonult a parasztlélek érintetlen mélységeibe.

Úr és paraszt még tudott egymás nyelvén, megértette egy mást s így még jó ideig feltehetjük, legalább is a XVI. századra nézve, hogy az úri politika az egész nemzet számára érthető formákban folyt le.

De bármennyire megvolt is, egyelőre még, a szellemi hátvédje a nemesi osztálynak a jogtalanná tett parasztság gondolkodásában, ez lényegesen nem könnyítette meg a feladatot, melyet magára vállalt. A Verbőczi-féle kategóriák fennállása idején az országnak, mondjuk, tizenkilenc-huszadrésze fölidbirtoklásra, hivatalviselésre, műveltségszerzésre képtelenné vált, a felülről jött parancsok végrehajtásán kívül minden más tévékenység tilos volt számára. Felelőssége többé a parasztnak nincsen a magyar sors alakításában, még akkor sem, ha a végvárakat az ő „ingyenes munkája” építi és tartja karban, ha a végvonal hajdú és huszárcsapataiban ő is harcol s ha az ország felszabadítása után a hadiadót, a seregek ellátását, a vármegyei közigazgatás költségeit szinte egyedül fedezi is. felelőssége mindenért a nemességnek van, hiszen ő zárta ki a nemzet tevékeny közösségéből annak túlnyomó részét s a rendiség fenntartásával, ellenállva I. Ferdinánd püspökei, III. Károly nagyurai, Mária Terézia és II. József hivatalnokai, Széchenyi Istvan és társai humánusabb kezdeményeinek, a nemzet többségét tehetetlenné, mellőzhetővé, semmivé tette. Elismerjük, hogy az újkon jobbágyság más népeknél is megvolt, sót német, cseh, lengyel, osztrák területen gyakran embertelenebbül sújtotta a jobbágyságot, mint Magyarországon, de azokban a nemzeti életet ily széles tömegek degradálásával mégsem sebesíté oly végzetes módon, mert a legtöbb ily jobbágytartó országban nemesség és jobbágyság közt volt már polgári osztály is, melyben a nemzeti jellemvonások az új idők szükségleteinek megfelelően új formákra találhattak s így a nemesség állam- és nemzetfenntartó munkáját lényegesen megkönnyítették. Magyar polgári osztály hiánya következtében nemes és jobbágy közt rémítő mélység nyílt meg s a vezető osztály még nagyobb felelősség elé került.

Mohácsnál már ez a kizárólagos uralomra tört vezető osztály bukott el. Az erőknek az a józanul elrendezett viszonya, mely még a rendi magyar alkotmányt is jellemezte, már Mátyás halála óta megbomlott: a királyi hatalom, korábban a nemzet szükségleteihez képest egyképpen nagy a fékezésben és előrelendítésben, már évtizedek óta erőtlen viaszfiguraként statisztált a pártküzdelmekben, melyek során a főpapok és főurak tekintélye is lehanyatlott, a döntés a nemzet életkérdéseiben kortesbeszédektől felizgatott, politikailag analfabéta kisnemesek fegyveres tömegeire szállott át. Nem csoda, ha a nemzet örökölt belső szervezetének ily szétbomlása közben a hagyományos népi jellemvonások sem funkcionáltak többé. Vitéz katonák helyébe vakmerő kalandorok léptek, a tájékozatlan sereg sokszoros túlerővel szemben harcba kényszerítette vezérét, a tanácskozás nyugalma és lehetősége eltűnt, azé a tanácskozásé, mely évszázadokon át erőssége volt a magyarnak. Ebben a kapcsolatbán nyernek jelentőséget adataink, melyek szerint már a Mohácsot megelőző országgyűléseken sem volt nyugodt diszkusszió, a tömegek nem hallgatták meg szónokaikat, lehurrogták őket, minden tumultuárisan, terror hatása alatt ment végbe. Amint ez természetes is. A szabadságszeretet nem vezetheti többé azokat a tömegeket, melyekben szabadság már szabadossággá fajult el: nekem minden szabad, neked semmi; aki csak parancsol és nincsenek kötelességei, az önmagában és alattvalóiban is megöli az egyenlőség érzését, mely pedig az ősi szabad magyarságban bizonyosan megvolt. A jobbágyság örök időkre szolgaságba taszíttatott s akik ezt megtették, Mohács idején már remegve ültek otthon, lesve jobbágyaikat, nehogy fellázadjanak és a nemesek ellen forduljanak. Az uralomra jutott egyhuszadrész magyar közt már csak kevés akadt szabadságszerető, vitéz és belátó; ezek mind ott voltak Mohácsnál; elvesztették életüket, de megmentették a magyar becsületet.

Mohács után egyetlen feladat hárult az életbenmaradottakra: az ország védelme és ennek érdekében az államegység helyreállítása. A török fenyegetés állandó súlya alatt, mintha egyszeriben elvágták volna, megszűnt a kisnemesség túltengő befolyása; a politika megint a nagybirtokosok, egyházi és világi főurak dolga lett, amióta fejenként nem gyűlhetett többé össze a nemesség a rendi gyűlésekre. Ha a főnemesi osztály Mohács után csak annyira magyar, mint még Zsigmond és Hunyadi János korában, kétségtelenül rátalál a kivezető útra. 

Külső segítség egyedül I. Ferdinándtól volt várható, s ezt a segítséget minden kockázat nélkül el lehetett fogadni, amíg Férdinánd nem volt császár, csak Ausztria és Csehország ura. Ez a két terület ugyanis együtvéve sem volt olyan erős és hatalmas, mint Magyarország, tehát ha az ország Ferdinánd segítségével visszanyeri integritását, ennek fejében nem kellett tartania attól, hogy Bécs uralma alá kerül. Ferdinánd csak ritkán és nagynehezen kapott segítséget bátyjától, V. Károly császártói, de ami fegyverest őmaga, saját tartományaiból összeszedett és ha azt nem János ellen kellett volna küldenie, hanem az egységes Magyarország haderejével együtt Szolimán ellen, azzal bizonyára helyreállíthatta volna a déli védvonalat. A tragédiát az okozta, hogy a vezető főurakból épp ez időben hiányzott a hagyományos politikai bölcsesség, a helyzetet nem voltak képesek a tényekből kiindulva megítélni, s ehelyett előbb azt a főurat választották királlyá, aki akkor már két évtizeden át szinte naponként bebizonyította kormányzásbeli tehetetlenségét, azután pedig ennek a királynak védelmében behívták az országba az ősi ellenséget, a pogány törököt. Alig képzelhető el a hagyományos magyar politikai bölcsesség súlyosabb arculcsapása, mint János kormányának török segítséggel fenntartása. De ezt is megértjük, ha ismerjük János tanácsadóit, pártszenvedélyben felnőtt néhány magyar úr mellett délszláv főpapokat és egy mással rokonságban álló szerb-oláh családok fiait. Zápolyai nevű király alatt Petrovics, Perussith, Cserepovics, Drágffy, Patócsy, Frangepán, Majlád, Statileo, Brodarics, Verancsics nevű kormányférfiak, diplomaták, hadvezérek akadályozták az ország egyesítését; a magyar urak végül is csak akkor tudtak összeállni két királyuk erőszakkal kibékítésére, mikor már elmúlt a több mint tíz esztendeig tartó „psychologiai pillanat” és sem János nem akarta többé családja királyi jövőjét feláldozni, sem Ferdinánd nem volt képes a polgárháborúban elhasznált csapatait idején pótolni, a török pedig e huzavona alatt rájött Magyarország szervi gyöngeségére. Budavár 1541-i elveszte, éppúgy, mint Mohács, a régi államfenntartó erők teljes meggyengülését demonstrálta.

Két olyan csapás, mint Mohács és Budavár, végre is életre keltette a magyar energiát. 1541 után valóban olyan volt a magyar helyzet, hogy a leghiszékenyebb optimistákat is kellett, hogy kijózanítsa s a legfeketébb pesszimisták jóslatait is igazolta. A három részre vagdalt országban alig volt többé lehetőség arra, hogy a magyarság régi független életét tovább élje, hiszen mindenütt idegenek parancsoltak neki: Nyugaton Bécs, Erdélyben Szolimán, a hódoltságban basák és bégek. Ha a magyar még megtartott valamit ősi nomád szabadságszeretetéből, akkor lehetetlen volt fel nem lázadnia, hiszen sem állami, sem egyéni élete nem volt többé az övé. Ilyen katasztrófa nem érte a népet még soha, bár hasonló krízist élt át a Magyarországra költözés előtt a bessenyő támadáskor és Utóbb, amikor Szent István alkotó munkájának a törzsfők egymásután ellenszegültek. De ez a két krízis nem romlott katasztrófává, Árpád és István még igazi magyarok voltak. Mohács után is bizonyára éltek igazi magyarok, – mi lenne egy népből, ha nem lennének jobbjai? – de a földrengés második lökéséig vagy nem jutottak szóhoz és hatalomhoz, vagy pedig szabadságérzetük és bátorságuk mellől hiányzott a harmadik nemzeti erény, a politikai belátás. Budavár elvesztése után egymást követve álltak talpra nagy politikai tehetségek, akik a hazai föld primer szeretetéből éveket és évtizedeket átdolgoztak a szétszakadt ország egyesítésére. Munkájuknál érdemes egy pillanatra megállanunk, egyrészt, mert bőven folyó adataink miatt közelebbről is szemügyre vehetjük őket, semmint a középkor régebbi államférfiait, másrészt, mert szinte megoldhatatlan feladatok előtt állva a hagyományos politikát új, hatékonyabb eszközökkel folytatták s egyszersmind olyan szenvedéllyel, a hazának idejüket, becsületüket, egész sorsukat áldozatul dobva, aminő szenvedély régebben talán csak Szent Istvánban izzott, amikor Magyarországért saját rokonait is kiirtotta. Három nemzedéknek három nagy magyarját, Fráter Györgyöt, Báthory Istvánt és Bocskai Istvánt nézzük meg politikai munkájában.

Fráter György nem volt ugyan magyar származású, de politikai magatartása az országot és nemzetet fenyegető veszélyekkel szemben ugyanaz volt, mint az ősmagyar Báthoryé és Bocskaié. Akkor is a közismert asszimilációs törvény bizonyosodott be: túlságos nagy idegen tömegeket nem lehet beolvasztani, ezért viselkedett a sok délszláv János udvarában a magyar érdekek kárára; egyesek azonban éppoly jó magyarrá váltak, akárcsak a vérbeliek. Fráter Györgyről is elég, ha lesimítjuk az idegenszerűséget, mely részben külsőleges volt, a politika alacsonyrangú eszközeit illette, részben irigy kortársai, vagy késői történetírók aggatták rá s megláthatjuk nála azt a módszert teljes tisztaságában, melyet nagy veszedelmek idején magyar államférfiúnak hasznos és kell alkalmaznia. A barát nem volt cselszövő, sem hintapolitikus; mögötte sem intrika szövevénye, sem misztérium árnyéka nem sötétlett. Ellenkezőleg, őszinte magyar politikus volt, aminthogy a nagy magyar politikusok rendesen annyira őszinték, hogy ellenfeleik nem mernek nekik hinni s ezzel önmaguknak ártanak a játszma végén. Igaz, hogy két politikát, egymással ellentéteset folytatott Fráter György, de nem egyszerre, hanem egymásután s mind a kettőt meggyőződéssel, életét mindkettőre feltéve. Az elsőt Budavár elvesztéig, abból kiindulva, hogy neki, mint a Zápolyai-ház elkötelezett hívének, kötelessége Jánost fenntartani trónján és hogy természet szerint, János uralkodása Magyarország megmentése is lesz. Tizenkét esztendőn át szolgált János királynak s mint kincstartó, ő gereblyézte össze az elpusztult országban az összegeket a király diplomáciai és hadi céljaira. A Zápolyaiház érdekében a legnagyobbat is merészelte: inkább Szolimánnak, mint Ferdinándnak adta át a kisfiút és székvárosát. Egészen János-párti volt, tévelygés és megtorpanás nélkül, de hasonlókép egészen Ferdinánd-párti lett, mikor Szolimán brutalitása ráébresztette korábbi politikája hamisságára. A Budavárt elveszejtő év után mondja: „eddig nem tévedtem cselekedetimben, csak egyszer, mikor a török kezébe adtam Budát”, az igaz, hogy ez főbenjáró tévedés volt, melyért ő haláláig vezekelt és amelyet életének még hátralevő tíz esztendejével próbált jóvátenni. A tévedést felismerve oly elfogulatlanul teszi félre eddigi politikáját és veszi elő a másikat, hogy Machiavelli Fejedelme jut eszünkbe. 1541 augusztus 29-én, a mohácsi csata évfordulóján lesz Buda Szolimáné s még nem múlik el ez az év, december 29-én megköti Ferdinánddal a gyalui szerződést s abban megígéri Erdély átadását; őmaga is leteszi a hűségesküt Ferdinándnak. Élete most már csak folytonos kísérletezés, hogy ígéret, fenyegetés, erőszak eszközeivel megvalósítsa az ország egyesítését a Habsburg-király koronája alatt. Felépíti Erdély önálló kormányrendszerét, de úgy, hogy hatalmában legyen azt bármikor megsemmisíteni, hiszen ő nem Erdélyért, nem két magyar államért dolgozik, izzad, sír és könyörög, borul a könnyelmű és éretlen gondolkodású királyné lábai elé, táncol vele és ágyúkat vonat fel ellene; nem, ő mint koráig minden magyar, az egyetlen, örök Magyarországért dolgozik. A törökkel is tárgyal, de azért, hogy simán, magyarok vére hullása és pusztulása nélkül hajthassa végre az ország egyesítését. Nem az ő hibája volt, hogy csodálatos őszinteségében az átlag-machiavellizmushoz szokott olasz hadvezér nem tudott hinni, mögötte misztériumot szimatolt, remegésében keresztet vetett, és mint ez nem egyszer történt így, halálos félelmének tárgyát leszúratta. 

Szenvedélyes és fáradhatatlan munka, ugyancsak két, ellentétes irányú, egymást kizáró ritmusban, jellemezte Báthory István államférfiúi életét is. Az eltérés Fráter György pályájától főként abban állt, hogy ez utóbbi előbb Kelettől várta a magyarság megmentését, később a Nyugattól, holott Báthory, Bocskaival együtt, eleinte a nyugati nagyhatalomhoz csatlakozott és utóbb hagyta el azt, ellene fordulván. Erdély éppen Báthory István trónralépését megelőzőleg kötötte le János Zsigmond és követe, Békés Gáspár, a speyeri szerződés által Miksa királynak; ezen Báthory nem változtatott, hanem a szerződés értelme szerint elismerte Erdélyt Magyarország részének, magát a magyar király alattvalójának, titkos tanácsülésben hűségesküt tett, mint erdélyi vajda Miksának és megígérte, hogy kívánságára bármikor visszaadja hivatalát. Nem is vett fel egyéb címet, mint az erdélyi vajda és székelyek ispánja hagyományos titulusát. Az Erdély területén fekvő királyi, azaz vajdai várakat csak Miksa engedelmével vette kezébe. Bécsbe követséget küldött, osztrák hercegnőt kérve magának feleségül. Nem is annyira Békés Gáspárnak a bécsi udvartól támogatott felkelése idegenítette el a nyugati szövetségtől, mint inkább politikai látókörének tágulása és az a sok új hatalmi eszköz, mellyel a lengyel királyi trón elfoglalása után rendelkezett. Egy pillanatig sem folytat érzelmi politikát, s amint a varsói királyi palotából kitekintve horizontja megváltozik, politikáját is megváltoztatja. Célja azonban mindig ugyanaz; a lengyel király sem akar mást, mint az erdélyi vajda, mai kifejezéssel Nagy-Magyarországot. 

A lengyel haderő élén, egyesítve azt az erdélyivel, lehetségesnek tűnt fel előtte Magyarország felszabadítása és területi egyesítése Nyugat és Kelet nélkül, a török és német hatalom ellenére.

Ehhez azonban előzetesen a legsürgősebb lengyel kérdéseket kellett megoldania: az 1569-ben megkötött lengyel-litván unió következéseit levonni, Liv-, Lett- és Kurországot felmenteni az orosz nyomás alól és Rettenetes Iván támadásaival szemben Lengyelországot hosszú időre biztosítani. Hogy tervét, a magyar tervet megvalósíthassa, a törököt döntőleg megverhesse, Magyarországot alóla s utóbb a Habsburgok alól is felszabadíthassa, ehhez az orosz cári hatalom megtörése lett volna előzetesen szükséges. Báthory vállalta az egymásba fonódó feladatokat, szemét a végső pontra, Magyarország felszabadítására függesztve; több éves küzdelemben elűzte az oroszt az északi provinciákból, de mielőtt döntőleg megverte volna, 1581-ben megkötötte vele a kiwerowa-horkai lengyel-orosz békét. Lengyel történészek híbáztatják ezt a korai békekötést, magyarázatául Possevino és más jezsuiták illúzióit szokták felhozni, akik hittek Iván cár ígéreteinek s akkor is könnyen elérhetőnek találták az orthodox schisma megszüntetését – mert nagyon erősen kívánták ezt.

Báthory hasonló vágyakozással várta saját végcélját, a magyar felszabadulást, s talán nem tévedünk, ha azt hisszük, hogy már nem volt türelme ott északkeleten viaskodnia a muszkával, minél előbb a török és német ellen akart fordulni, s azt hitte, hogy az addigi vereségek is kordában fogják tartani hátában az orosz hatalmat. Tudjuk, hogy a török és német hadjáratra már nem maradt ideje, őt is felőrölte a szinte lehetetlen feladat: szétesett hazájának újra egybekovácsolása.

Pedig ő, Fráter Györggyel és Bocskaival összehasonlítva, látszólag sokkal kedvezőbb helyzetben volt, hiszen egy barátságos nagyhatalom összes hatalmi eszközei felett rendelkezett. De éppen az ő példája mutatta meg, hogy a magyar kérdés egyedül kívülről nem oldható meg. Nem tehetjük ki önmagunkból a saját súlypontunkat, és ha igen, akkor az már nem a mi súlypontunk, hanem másoké. Lengyelország erejét felhasználhatta Báthory István, de csak addig, ameddig a lengyel érdek engedte.

A magyar érdek, a magyar államrezon Magyarországnak régi határai közt helyreállítását és szabadságát kívánta; a lengyelek bármily barátságosak voltak is, de nem fogadhatták be a magyar államrezont a sajátjuk helyébe. J A lengyel államrezonnak pedig sok egyéb sürgősebb feladata volt, mint Magyarországot óriási, minden más célt kizáró erőfeszítéssel helyreállítani. Az északi és keleti, orosz és német kérdések után a török kérdés súlypontja lengyel szempontból nem Erdélyen és Magyarországon volt, hanem attól keletre, Podolián, Volhínián, Beszarábián, ezek voltak a százados török-lengyel harcok színhelyei.

Báthorynak hatalmas terve kellett hogy terv maradjon, még akkor is, ha tervezője tovább élhet, – sem akkor, sem később nem volt oly európai hatalom, melyet Magyarország a saját érdekében korlátlanul, a maga szempontjai szerint, felhasználhatott volna.

Bocskainak már csak kettő közt volt választása, akárcsak a Barátnak. Ő előbb választotta a németet, csak utóbb a törököt.

Az ifjú Báthory Zsigmond udvarában, mely fényre, pompára, műveltségre és erkölcsökre annyira hasonlított a Cinquecento olasz városállamaihoz, neki, mint a fejedelem nagybátyjának és Várad kapitányának előkelő helye volt, de még egyelőre háttérben állott Báthory Boldizsár és ennek apósa, Kendy Sándor mögött. Mikor Boldizsár a fejedelem beleegyezésével megölette a kitűnő Gyulai Pált és Gálfi Jánost, Bocskai közbelép barátaiért könyörgő levélben és személyesen is, de sikertelenül.

Nemsokára eljött az ő ideje is. Boldizsár és törökbarát pártja elől Zsigmond Kővárba menekül, onnan Bocskai vezeti vissza az erős váradi haddal Kolozsvárra, Boldizsár és apósa kivégzése is a Bocskaitól gyűjtött sereg védelme alatt, az ő helyeslésével, részben értelmi szerzőségével megy végbe. Az öreg Kendi mindvégig ellenállt a török háborúnak: „amíg Budát a keresztények fegyverei el nem foglalják”, addig nem szabad szerinte nyílvanosságra hozni, hogy Erdély el akar a töröktől szakadni. Bocskai nem gondolt akkor arra, hogy tíz esztendő múlva maga is ezt fogja vallani. Boldizsárékban udvari vetélytársait, személyes és elvi ellenfeleit semmisítette meg, s ezzel megnyílt számára az út, Fráter György második útja, hogy Erdélyt, államiságának megszüntetésével, felszabadítsa a török alól és újból egyesítse a szentkoronát viselő Habsburg-király alatt Magyarországgal. Ő ment el Zsigmond követeként Prágába, megkötötte Rudolffal a szövetséget, letétette Zsigmonddal a hűségesküt, s ugyancsak ő állt élére a magyarországi vitézekkel és hajdúkkal megerősített erdélyi seregnek, mellyel a törököt Havasalföldéből kiverte és Mihály vajdát megszabadította. Tovább is kitart a nyugati szövetség mellett, amikor Zsigmond idegbeteg állhatatlansága, folytonos kiszámíthatatlan elmenetelei és visszatérései, majd oláh vajdák és Basta rémuralma veszélyeztetik a német kapcsolatot és az erdélyieket elidegenítik. A mezőkeresztesi vesztett csata után ő kíséri Zsigmondot Prágába, első lemondását elrendezendő. Mikor az ország átvételére kijelölt helytartó, Miksa főherceg késik és a zavart felhasználva Jósika István feltámad Zsigmond ellen, megint Bocskai áll fejedelme mellé, ő javasolja mint első votum Jósika elítélését és ő tartóztatja le. A Sziléziába távozott Zsigmonddal ő levelez, ő készíti elő visszatérését Fejérvárra, az udvari gyalogokat ő esketi fel újra Zsigmondra, s mikor az ország főkapitánya, Kornis Gáspár, kit éjjel sátrában fog el, szemébe vágja: „ha a Maros a hátadon átmegy is, nem mossa le az áruló nevet”, pillája se rezdül, válaszolva: „élet és halál előtted van”. Annyira hitt politikája helyességében, s ennek érdekében oly gondosan járt el erői összegyűjtésében, hogy még csak védekezni sem tartotta érdemesnek az árulás vádjával szemben. Pedig ekkor már megtörött politikája: a császártól megígért német katona, pénz nem jött be, kétségei támadtak a német irány helyességében, s Báthory Zsigmondot azért hozta vissza, hogy vele esetleg más politikát kezdhessen.

Seregével és a fogoly Kornissal Fejérvárba nyomul, a császári biztosokat elfogja és a katonáknak beszédet tart: Miksa főherceg nem tartotta meg ígéretét, a németre nem lehet számítani, vissza kell hozni Zsigmond fejedelmet. Átfordulásának igen logikus oka is volt: úgy látta, hogy Rudolf és Miksa nem akarják a török háborút folytatni, s azt remélte, hogy Zsigmond az ő befolyása alatt erélyesebben fordul a török ellen. De Zsigmondban újra csalódnia kellett: még őneki kellett Prágába ménnie, s ott Zsigmond második lemondásának feltételeit megállapítania: távolléte alatt Zsigmond átadta az országot unokatestvérének, András bíborosnak. Ezzel Bocskai, Prágából visszatérve, már mint Rudolf császár megbízottja, követe kezd tárgyalni, de éppen német orientációja miatt sikertelenül. Nem tesz hűségesküt Andrásnak, erdélyi birtokairól a katonát és ágyút kivonja váradi kapitányságába és ottani birtokaira, végül András országgyűlésre idézi, mint árulót és Boldizsár halálának okozóját A bíbornok gyászos bukása után Mihály vajda kérésére és Rudolf utasítására bemegy Kolozsvárra, megnézi a helyzetet, eleinte még együttműködik az északi Erdélyt elfoglaló Bastával, még Mihályhoz is elmegy Fejérvárra, de már nem tesz eleget annak a kívánságának, hogy az erdélyi várőrségeket levélben szólítsa fel, hogy az oláhnak engedelmeskedjenek. Prágába küldött jelentéseiben Mihály ellen nyilatkozik, aki erre lefoglalja és szétosztja erdélyi birtokait. Helyzete mindinkább bonyolódik: Basta országgyűlésén az erdélyiek is száműzik, mint Miksa főherceg és az ausztriai ház ellenségét és „nyughatatlan elmét”, de ő egyenesen Prágába megy, ott Rudolf tanácsosává fogadja és mikor Zsigmond újra visszatér, őt használja fel a fejedelem harmadik lemondása előkészítésére. Rudolf nevében Bocskai kéri Zsigmondot a távozásra, ne higyjen a töröknek, hisz ez János királyt és fiát is megcsalta, Erdély és Magyarország érdekét csak a császár védheti meg. Az ő bizalmas embere, Bánhegyi nevű közvetít Zsigmond és Basta közt és távolítja el Zsigmondot. Ekkor már 1602-t írnak, két évvel Bocskai felkelése előtt.

Basta rémuralmat kezd és visszaadja Bocskai, mint Rudolf hű embere és tanácsosa erdélyi birtokait. Ekkor újra bemegy Erdélybe, végigjárja birtokait és megismeri az állapotokat, melyeket a német segítség hozott létre. Az ő józan érzékének ez elég volt. Nem kell azt képzelnünk, hogy hamut hintett fejére, látva, hogy tíz esztendőn át hiába ontotta nagyúri összeesküvők és hadseregek vérét, hiába járt vérözönben – az út rossz útnak bizonyult, Nem kesergett és nem vezekelt, amint a nomád-lovas ősök sem érzelegtek, ha az orosz puszta úttalan útjain eltévedtek, s közel az éhhalálhoz vissza kellett fordulniok. Talán vállat vont, talán ezt sem tette. De azonnal visszafordult a rossz útról. Kiment bihari birtokaira, érintkezésbe lépett a törökhöz menekült erdélyiekkel és előkészítette a felkelést, mely egész életének megtagadása lett. A törökhöz állva nem melegedett vele össze; azt kell hinnünk, hogy a haza boldogulásának akadályozóit, törököt és németet, sem nem szerette, sem nem gyűlölte. Mindegyiket hidegen nézte és nyugodtan mérlegelte hatalmi eszközeiket és módszereiket. Nemcsak magát, a magafajta magyar politikust is jellemezte, mikor feleslegesnek tartotta, hogy a főherceg bőbeszédű követet küldjön hozzá, mert bár „sem az dialektikához, sem az rhetorikához nem tudunk, a dolgot önmagát nézzük, csak az mi nemzetünk javát és magunk megmaradását, azonkívül a szók és rábeszélések minálunk semmit nem fognak”. A „dolgot önmagát” néző politikustól semmi sem áll távolabb, mint az érzelmi politika, gyűlölet, hála, szeretet, reménység; Bocskai a török szövetségese lett, mert végcélja, Magyarország megmentése ezt kívánta újabb elképzelése szerint, de soha nem bízott benne: Rákos mezejéről a török táborba indulva úgy rendelkezik, mint aki halálba készül; már lovon ülve félrehívja fővezérét, Homonnait, s megígérteti vele, hogy ha neki „a török közé meneteléből nyavalyája lenne”, „soha a török nemzetségnek kérlek ne higyjetek”. Homonnai is őszintén utálkozik, mikor új szövetségeseikkel lakomáznia kellett és szerencsésen visszatérve Rákos mezejére, fejedelmével együtt hálákat ad Istennek, hogy kihozta őket a farkasok közül. A szövetséget azonban megtartották, mert azt érzelmeiktől függetlenül, tisztán politikai érdekből kötötték. 

Bocskai történésze, Károlyi Árpád finom történeti érzékkel vette észre hőse alakjában Machiavelli tanítványát, el is nevezte őt a brachykephal II Principének. Fráter György, Báthory István és még sok más régi magyar politikus nem kevésbbé machiavellista volt, ha éppen ezt az elhasznált kifejezést akarjuk rájuk húzni. A saját portánkon maradva, talán joggal megállapíthatjuk, hogy a török hódítás, s ennek következtében az idegen földre kitelepedett királyság emberfeletti feladatok elé állította a magyar történetet, és azok az emberek, akik ezekben a nehéz időkben szolgálták hazájukat, minél élesebb eszközöket kerestek, hogy hagyományos céljukat, az ország és nemzet szabadságát megközelíthessék. Az eszközök éle gyakran nem maradt el azokétól, melyeket Machiavelli szabadalmazott, de ebből még nem következik, mintha magyarjaink az olasz bölcsnek perfekt tanítványai lettek volna. Két dologban nagyon is különböztek az ő mintaképétől. Az egyik: hiányzott belőlük az ember és az emberiség megvetése. Ez pedig lényeges eltérés, mert Machiavelli a „forza” alkalmazásának jogát abból vezeti le, hogy az ember csak feliben ember, feliben állat, s ezért kormányzása- tisztán törvényekkel, erőszak nélkül lehetetlen. A történelem annyiban igazolja ezt a tételt, hogy mindazok, akik a tömegeken ily eszközökkel tudtak uralkodni, megvetették az embereket. A sikeres demagóg lenézi uralkodásának tárgyait, éppen úgy, mint a renaissance kényúr. De a magyarok soha se vetették le az embep szeretetet, közöttük nem is igen akadtak sikeres demagógok, sem renaissance zsarnokok Fráter György lelke mélyén aszkéta szerzetes volt; az isteni parancs szerint szerette az embereket és lelki gyötrődést szerzett neki a jobbágyság szomorú sorsa, melyen mindenkép segíteni szeretett volna. Bocskai sok vért ontott, de mint hadvezér és mint az állam rendjének és biztonságának őre, politikai szükségből és kényszerűségből, de nem könnyelműén, az emberéletet semmibe nem véve. A másik tulajdonságuk a magyar machiavellistáknak, hogy politikai eszközeiket ugyan a célszerűségtől vezetve válogatják és cserélgetik, de ezt a szabadságot saját személyükre nem viszik át. Egyéni bűnökkel, melyek a magánélet erkölcsi kötetlenségéből származnak, jóformán soha sem találkozunk a magyar történetben szereplő nagyobb formátumú politikusoknál, holott a nyugati népek története, az angoltól és spanyoltól a németig, teli van ily kétes világi tású kormányférfiakkal. A magyar levegőben Báthory Gáborok és Csernátony Lajosok nem nőhettek meg nagy politikusokká. És ezt a negatívumot talán érdemes megjegyeznünk magunknak manapság, mikor nem is egy oldalról szoktatnak bennünket kisebbségi komplexusokra.

A török hódoltság véres korszakában a magyar politikusok is véres emberekké lettek, akik a „dolgot önmagát” nézve tudták, hogy az államélet minden lehetőségét fel kell használniuk, különben elbuknak és velük az ország. Eszközeik lehettek pogányok;

ma megtagadhatták, amit tegnap nagyratartottak; a köröttük levő embereket megnyerhették hízelgéssel és hódolattal, mely mögött a lélek üres volt, vagy megfenyegethették és kivégezhették, de sohasem voltak Borgia Cézárok, sem kicsinyek, sem nagyok. A XVI század bűnökben fetrengő francia történetéből szinte egyedül emelkedik ki Coligny admirális tiszta alakja; a történészek nem is tudják eléggé csodálni. A mi történetünkben jóformán minden nagyobb alak ilyen Coligny-féle, azzá teszi mindegyiket mély vallásos érzése, mely politikáját is át meg áthatja. A jámbor hitű bíboros szerzetes, a jezsuitától vezetett lengyel király, a protestáns vallásszabadságnak Európaszerte ismert kálvinista harcosa, mindezek itt is csak példák, kiemelve a sok közül. Ország, föld és nemzet szabadságának lebírhatatlan vágya mindegyiknél vallásos színezetet nyer, – ez az új politikus típusban, hogy úgy mondjuk, a szentistváni vonal. Tárgyilagosságuk talán a másik, még régibb vonalat; a lovas-nomádot dicséri. Legmélyebbről bizonyára a közönyből származik ez a tárgyilagosság, saját népükön kívül senkit sem eresztenek közel magukhoz; szeretetük és gyűlöletük tárgyai a saját fajta emberei, a többi csak ritkán emelkedik fel horizontúkon nagy meszszeségekből, s akkor, ha már észre kell venniök, egyetlen képzetet ébreszt fel bennök minden ilyen, gyepükön túlról jövő lény: ártani vagy használni fog-e? Mit kell tennünk, hogy támadását elutasítsuk és esetleg hasznunkra fordítsuk? Erre az elemi kérdésre válaszol a magyar politika, mely nem gyűlöl és szeret, hanem szemlél és saját érdekeivel összeveti. Az érzelmi attitűd e hiánya miatt sokszor vádolták álnoksággal és megbízhatatlansággal, rendesen azok, akik olyan politikát szeretnek űzni, melyet valóban ajánlatos érzelmekkel kifesteni, anélkül nyilvánosan hazug. Az igazi magyar politika azonban sohasem tudja elfelejteni, mert ősidőktől fogva vérében van szomorú tapasztalata, hogy népe egyedül van a világon és sem barátja sem ellensége nincs önmagáért, hanem csak érdekből. Aki pedig megtanulta, hogy a nemzetközi életet érdekek és más semmi nem mozgatja, az elvégezte politikai iskoláját. Kifelé közöny és meg nem vesztegethető hideg számító pillantás, benn föld és nép szabadságának izzó vágya, ez tette a török korszak emberét nagy politikussá.

A török uralom Magyarországon több mint másfélszáz évig tartott. Vegyük hozzá előtte a Jagelló-korszakot és utána a Lipót abszolutizmusát és a Rákóczi-fölkelést, akkor látjuk, hogy több mint kétszáz esztendőn át tartott az idegen uralom és a belső anarchia korszaka, amikor külső népek hadseregei özönlöttek el az országot és uralkodtak rajta, a magyarok pedig egymással örök viszályban vitatkoztak azon, mit kellene tenniök, de közmegegyezésre soha nem jutottak. Az ősi tulajdonságok ilyen viszonyok között nem működhettek egységesen; a szétbomlott ország, egymás ellen agyarkodó nép jelleme is kellett, hogy megváltozzék. Valóban ez a kétszáz esztendős idegen uralom és belső nyomorúság nem maradt hatás nélkül a nemzeti jellegre. Amint a mai magyar élet sok egyéb megnyilvánulása, látszólag ősi örökség, csak a XVI–XVIII. században lépett a török hódoltságtól elpusztított régi helyébe, így a nagy parasztvárosok, a tanyai élet, a Hortobágy pusztája, a népművészet hímzései és ruhadivatja, városaink mai, barokkos formái, hasonlókép lényeges átalakuláson ment át a népi jelleg is. Itt nagy szerepe volt a vezetőréteg lelki szakadásának, másrészt úr és jobbágy további eltávolodásának egymástól; egységes nemzeti lélek ezóta lesz ritkán megvalósuló jámbor kívánsággá, s a ténylegesen megnyilatkozó tulajdonságok ezóta válnak kettősekké, alkalmat adva a hegeli dialektikán felnőtt teoretikusoknak, hogy hatásos ellentétpárokat fedezzenek fel a korábban egységes jellemben. 

Kétszáz esztendőn át a vezető réteg, melyben a faji jelleg többé-kevésbbé tudatosan élt, éppen a nemzet életbevágó kérdéseiben nem tudott soha egy véleményre jutni. Minden második embernek más volt a véleménye, mint az elsőnek. Az állandó ellentétet Nyugat és Kelet vonzóereje okolta; a Habsburg-királyság és a török uralom hívei századokig vitatkoztak és évtizedeken át fegyverrel pusztították egymást. De más ellentétek is rombolták az ősi egységet: néha társadalmiak, főpapok és világiak, fejenként felkelt megyei nemesek és nagybirtokos mágnások ellentétei, hosszú időkön át katolikus és protestáns felekezeti viszályok, melyek ugyan távolról sem öltöttek magukra oly véres formákat, mint angol, francia, német földón, de talán éppen azért, mert nem robbanhattak ki, hiszen az egyik fél,, előbb a protestáns, utóbb a katolikus, akkora túlerővel rendelkezett, hogy a kisebbségnek csak panaszkodnia és keseregnie lehetett, de fegyverfogásra alig gondolhatott – éppen ez elnyomott keserűségekből nőtt ki a két fél elidegenedése. Közvéleményünk ma is szereti megkülönböztetni a kálvinista és pápista magyart, mint az alapjellem két, élesen elhatárolható változatát, nézetem szerint hibásan, anekdotikus vonásokat komolyan véve. Józan történeti szemléletünknek nincs is nagyobb akadályozója, mint az anekdotákból kialakított történeti tudás. A valóságban a katolikus és protestáns magyar között a nemzeti jellem dolgában nincs számbavehető különbség, akárcsak egykoron I. Rákóczi György és Pázmány Péter, Zrínyi Miklós a költő és II. Rákóczi György, vagy Thököly és Rákóczi közt sem volt, nem is lehetett nemzeti jellegbeli eltérés. A XVII. század erdélyi támadásaiban a szembenálló protestáns és katolikus magyarok mint két testvér hasonlítottak egymásra, beszédjükben, szokásaikban, harcmodorukban, s viszont élesen elkülönült mindegyik a saját szövetségeseitől, a töröktől, svédtől, német-osztráktól. De ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a hosszú időn át fennálló felekezeti ellentét hozzá nem járult az ősi jelleg megváltozásához. A változás ugyanis nem abban állott, hogy kétféle magyar típus alakult volna ki, például protestáns és katolikus, labanc vagy kuruc; nem ilyen egyszerű osztódásról van szó, hanem arról, hogy kuruc és labanc egyformán más magyar lett, mint a középkori, egységes jellegű nép. 

A magyarság új árnyalataiban is hasonszőrű, egyforma színű maradt, de ez a szín nem volt többé a régi. 

A változás menetét a nemzeti önkritika világánál, a magyarság bűneit feddő, ostorozó szövegekből könnyen felismerhetjük.

Hosszú időn át, a XVII. század közepéig ez a „feddő” költészet és próza tudtommal nem szolgáltat adatokat a népi jellem megváltozását illetőleg. Szidalmazza ugyan a magyar bűnöket, de ezek általános kereszténytelen bűnök, aminőknek bűn jelleget a keresztény morális parancstól való eltávolodás ad. Aki talán légelőször átkozza meg népe bűneit Mózes „nagy haragjával, rettenetes átkával”, Szkhárosi Horvát András tályai prédikátor, csupa ily vétket sorol fel, melynek a nemzeti jelleghez semmi köze nincsen, egyszerűen a felebaráti szeretet és keresztény hitelvek megtagadásának eredménye:

Nagy bőséggel ugyan nyilván jargal a hamisság.

Mindennemű uzsoraság, kalmárság, csalárdság,

Méltatlanság az föld népén, hamis hatalmasság.

Egyiptomnak rabságában esik Magyarország! 

Horvát András üti meg már 1547-ben az alaphangot, melyet másfél századon át annyit variálnak: a magyar nemzetet kihozá Isten Szittiából a jó kövér földre, felülteté asztalfőre, de nem becsülte meg Urának nagy kegyes voltát, bűnökkel töltekezett, s ezért romlásba jutott. A jóvátétel útja is egyetemes vallási: viszsza kell térnie a keresztény erkölcshöz, s akkor Isten megint kegyelmébe fogadja. Tudjuk, hogy ezeket a vádakat katolikusok és protestánsok egymás ellen fordították, de mindketten megmaradtak a keresztény morális alapon, – ez az egész irodalom azt bizonyítja, hogy akkor még senki sem vette eszébe, hogy a magyar egészében, vagy akár egyik, katolikus vagy protestáns részében más lenne, mint korábban. A nemzet kondíciója, létfeltételei, mozgási szabadsága, reménységei romlottak már, s mint egy tatár rab éneke panaszolta:

Elváltozott színünk,

Elhervadott orcánk,

Beesett két szemünk,

Mint az írott képnek!

a költő már betegségről szólt, de azért még mindenki meg volt győződve, hogy ha a nép elveti bűneit, az Úr megkönyörül rajta, helyreállítja az országot és szabadságát. A régi magyar lélek önbizalma kellett ehhez a hithez; kétségek az önjellemet illetőleg ekkor még nem jelentkeztek.

Az új formák, melyek a régihez képest rosszabbodást és bomlást jelentettek, csak a XVII. század közepe táján lépnek fel oly nyilvánosan, hogy az egykorú szemlélők is észreveszik. Eddig tartott, míg a nemzeti élet zavarai a lélek nyugalmát is meg tudták zavarni. Mert először tényleg csak zavarról lehetett szó: a két-háromfelé szakadozott országban hiányzott az egységes gondolat és ha még megvolt is csorbítatlan egységében a szabadságszeretet, senki sem ismerte többé a biztos utat, melyen a régi, szabadságot újra meg lehetett valósítani. Hiszen mint láttuk, a legnagyobb szellemek is, Fráter György, Báthory István, Bocskai arra kényszerültek, hogy egymásután két ellentétes úton próbálják meg a haza megmentését. Pedig német és török szövetség csak szélsőségek voltak; közöttük az eszközök nagy változatosságában válogathattak a hazafiak, amit meg is tettek, s a vége az lett, hogy az egységes közszellem végkép eltűnt, már a mohácsi vész századában. Még súlyosabbá vált a helyzet 1606 után, amikor Bocskai új” életképes, a királyságtól független erdélyi államot alkotott, s ennek a saját államrezonja ellentétbe került az addigi egyetlen magyar állam-rezonnal, mely az ország és nép egységét követelte. A független Erdély II. Rákóczi György bukásáig, a török hadak 1657. évbeli bevonulásáig élt, tehát annyi ideig, mint a dualisztikus osztrák-magyar berendezés, de ezen idő alatt politikai és kulturális tekintetben kielégítvén lakosait, elszoktatta őket a nagy magyar gondolattól. A királyság területén viszont a Habsburg-pártiság különböző árnyalatai harcoltak egymással, s az országgyűlési küzdelmek messze felülmúlták jelentőségben a középkori rendi harcokat, mert most már nem osztálykülönbségekről és szociális dolgokról volt bennük szó, hanem a nemzeti jellem dolgában alapvető magatartásról: hogyan, mennyire lehet a némethez vagy tőrökhöz csatlakozni az ország érdekében. Mindennek a lelki káosznak tehetetlenség, cselekvésbeli tétlenség lőn a következése, hiszen adott esetben, mikor valamely pozitív tettre lett volna szükség, lehetetlen volt communis opiniót hozni létre az illető tett helyes vagy akár szükséges volta tárgyában. A szilárd Habsburg-meggyőződésű Esterházy Miklós nádort sem a török, sem Erdély ellen nem követik a harcba a felvidéki urak, s ugyancsak ezeknek a bátor kiállástól lapulását, mindennemű áldozatkészségük hiányát ócsárolja a másik oldalon, becsületsértő kifejezésekkel Bethlen Gábor. A nemzeti gondolat egységét nem tudták megvalósítani, de ami még súlyosabb, lassankint el sem tudták képzelni, még a legnagyobbak sem. Olyan egyéniségek, mint ammőkkel a XVI. században találkoztunk, nincsenek többé; a politikusok nem áldozzák fel többé életük nyugalmát az ország egyesítéséért, belenyugszanak a változhatlanba. Bethlen Gábornak nem sikerülvén magyar királysága, másfelé veti ki diplomáciája finom szövésű hálóját. Pázmány Péter belátva azt, hogy uralkodóját lehetetlen eltávolítani nyugati érdekköreitől a török-magyar felé, ha nem is Bethlennel, de utódával szívélyes viszonyba lép és megbékül a kettészakítás gondolatával. Az öreg Rákóczi György fejében már meg sem fordul az egyesítés; megelégszik, ha a királyság néhány vármegyéjét elszakítja és Erdélyhez csatolhatja. II. Rákóczi György lengyel hadjárata meg ugyanoly tévedés volt a magyar államrezon szempontjából, mint Nagy Lajos olasz útjai. S ha a nagyok is így tévelyegtek, s belső keserűséggel, vagy akár anélkül, elfogadták a tényleges helyzetet, akkor nincs mit csodálkoznunk azon, hogy az egész vezető réteg hazaszeretetéből sem születtek új cselekedetek. Az ősi szabadságszeretet már csak ott tudott alkotni, ahol a személyes érdekkel, családi biztonsággal egyesülhetett: a vidéki nemesség még egyre fegyverbe áll és hősiesen harcol, mikor arról van szó, hogy a környékére, megyéjébe betört török csapatokat elűzze. Nagy nemzeti vállalatra sem közszellem, sem nemzeti fegyelem nincs többé.

Ennek a helyzetnek persze sötét hátterét sem szabad elfelejtenünk: Nyugat képviselőiként Castaldo, Schwendi Lázár, Basta, Khlesl püspök váltotta fel egymást, a magyarság tönkretételének, kipusztításának, német, oláh vagy török kézre juttatásának egyre megújuló programmjával; a török „szövetségest” pedig még ellenség korából eléggé ismerte a magyarság és látta, hogy szerződéses félként sem változott; a mindkét oldalról fenyegető végveszély és a saját gyöngeség tudata nagyban hozzájárult a régi szellem lehanyatlásához, a politikai anarchiához, s vele a régi jellem megromlásához.

Legelőször Esterházy Miklós veszi ezt észre; az ő indulatos kitörései az országgyűlés és vármegyék tunyasága és önzése ellen már a nemzeti jellembe vágó hibákat emlegetnek. A megyék protestálnak felkelést elrendelő levelei ellen, amit ő a nemzeti fegyelem megsértésének minősít. Az adónemfizetéssel kapcsolatban kijelenti, hogy „sokakban igen meghűlt az ő hazájokhoz való igaz szeretetök”. Helyteleníti, hogy a honvédelem céljaira a nemesség nemcsak vért, de pénzt sem akar áldozni, s az adóterhet is jobbágyaira tolja át. I. Rákóczi György fővezére, Kemény János, a későbbi fejedelem, egyenesen a „magyar nemzetnek elvetemedettségében” látja annak okát, hogy senki se akar harcolni, a nép „elkedvetlenedett, gazzá lőtt”, „elfajult”, s hozzáteszi: ,,nem most jött be ez nemzet közé az az elvetemedettség”. Ha ilyen a vezető réteg, nem lehet más a parasztság sem, melynek politikai jogai ugyan nincsenek, de mindkét fél szívesen besorozza a nemességtől csak gyéren kitöltött hadi kereteibe. Kemény szerint a parasztság „csak azt várja, ha melyik fél egymást megnyomja, azon kapdos; efféléhez keveset vagy semmit sem kell bízni”. Az emberek érzik, hogy a baj gyökere a szabadság körül van, annak különböző értelmezésében; a nemzet, mely szabadsága biztosítását nem ugyanabban látja, hanem egymást kizáró megoldásokban, természet szerint nem is szabadulhat. Rákóczi György szabadságot ígér a királyság lakóinak, mire Esterházy visszakiált: „ez-e a szabadság? nem szabadság, hanem rabság”.

Egyik fél sem hallgatta meg, utóbb már nem is értette a másik érvelését, a nemzet nem egyesült, akciói ellanyhultak, végül is minden tettrekész hazaszeretet elhallgatott. Nádasdy Ferenc, Lipót országbírája, a legélesebben támadja a bécsi kormány rosszindulatát, de a rendekben sem talál hazaszeretetet; a magyar társadalom osztályairól, főurakról, nemesekről, városi polgárokról egyenkint kimutatja, hogy önzők, tunyák és lusták; a nemesek nem harcosok többé, hanem ügyvédek és szatócsok, akik a katonáskodás alól kivonják magukat. Ugyancsak az ősi vitézség meggyöngülését panaszolja Zrínyi Miklós, miután hadtudományi módszeres vizsgálatai és saját tapasztalatai egyként meggyőzték erről. A „magyar romlás seculumjának” nevezi korát, s a magyar „géniusz” romlását abban látja, hogy a cél kitűzésében, sem az eszközök megválasztásában nem működik többé ősi ösztönszerűseggel. Előbb a török áfiumban mutatja meg az „emésztő tüzet”, s élete végén közel van ahhoz, hogy Bocskai fordulatát utánozva a német ellen induljon. De sem törökellenes, sem németellenes politikájában nem számíthatott többé az ősi magyar érényékre: a szabadságszeretet megzavarodott és képtelenné vált utat mutatni, a vitézség és politikai belátás meggyöngült, egészen elhalt. Csúfsága lettünk a nemzeteknek és magunknak, ellenségünknek pedig prédájává. Miért? a vitézségnek disciplinája meg nem tartásáért, a részegségért, a tunyaságért, az egymás gyűlölésért és ezer ilyen vétkünkért.” Kétségtelen, hogy Zrínyi e „nemzeti vétkeket”, melyek ekkor kerülnek be a magyar nyelvhasználatba, nem tartja ősi hibáknak; ő még világosan látja egészen friss voltukat és azt, hogy az ősi magyar jellem egészen más volt, nemzetfenntartó és országvédő. Hiszen „téliek a históriák a mi magyar nemzetünknek dicsőségével”, s bármily rendetlen, pénzsóvár, fegyelmetlen és tudatlan rabló is a korabeli átlagos magyar hajdú, katona, mégis ha kérdik: ,,kit kívánok s micsoda nemzetet akarok oltalmamra, azt mondom, a magyart kívánom” Mert ,,ez a legalkalmasabb, legerősebb, leggyorsabb és ha akarja, legvitézebb nemzetség.” Csak megint rendbe kell szedni, meg kell jobbítani, reformálni, s akkor megint úgy lesz, mint korábban mindig: „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”. Ugyancsak a katonai szellemből indult ki II. Rákóczi Ferenc kritikája, aki fegyelmezetlen, zsákmányoláshoz szokott, ujjongó lelkesedéssel támadó, léhán bizakodó és a következő pillanatban szétszaladó kuruc csoportokból próbált szabályos ezredeket alakítani, de kritikájában továbbhaladva a vezető rétegek hiúságát, gőgjét, dolgokhoz nem értését is leleplezte. Tapasztalataival, melyek folytonos kiábrándulásokat okoztak érzékeny lelkének, igazolta Zrínyi keserű panaszait, s kétségtelen, hogy az ő megfigyeléseivei is bizonyíthatólag egy-másfél nemzedékkel Zrínyi után a magyar jellem nem javult, inkább talán rosszabbodott. 

Esterházy Miklós, Kemény János, Nádasdy Ferenc, Zrínyi Miklós, Rákóczi Ferenc megfigyelései (hogy másokat ne idézzünk) egyértelműleg megerősítik az általános fejlődésből nyert azon benyomásunkat, hogy a magyar jellem kettőssége, melyben ideális erények és rendetlen, értelmetlen viszonyokat teremtő vétkek egymás mellett szoronganak, nem genuin, ősi tulajdonságunk, hanem csak azóta jelent meg, hogy a kétszázesztendős nemzeti nyomorúságban a magyarság szem elől vesztette célját és útját, az összekötött vesszőcsomó széthullott, s ezzel a nemzet erőtlenné vált. Nagy dolog volt, hogy a nemzet jobbjai felismerték a helyzetet, s ellenmérgét azonnal alkalmazni próbálták. Ettől kezdve nincsenek többé illúzióik a nemzeti jellemet illetőleg, de mindnyájan erősen hisznek a jobbíthatás, a reformálás lehetőségében.

Zrínyivel és Nádasdyval egész iskola kezdődik, mely a nemzeti jellem hibáit kutatja és megjavításukat nemzetneveléssel akarja elérni. Mivel azonban a hibákat azon méltatlan életviszonyok hozták létre, amelyek közt a magyarságnak élnie kellett, a reformtörekvések mindaddig sikertelenek voltak, amíg e viszonyok meg nem javulnak. De az életfeltételek a török kiűzésével hiába változtak meg, középkori fényébe és függetlenségébe nem került vissza a magyarság, s így jellemének árnyoldalai is csak változtak, színeződtek sötétből világosabbra és viszont, de végkép el nem tűntek. Először jellemünk alakította történetünket, s utóbb történetünk jellemünket.

Zrínyi Miklós már szinte ugyanazon árnyoldalait figyelte meg nemzeti jellemünknek, mint utóbb Széchenyi István. A nemzeti hiúságot, üres kérkedést és a tetterő hiányát, melynek tétlenségben töltött falusi élet felel meg: „Egy nemzet sem pattog úgy, s nem kevélykedik a nemesség titulusával, mint a magyar; maga annak megbizonyítására s megőrzésére, látja Isten, semmit sem cselekszik. Fiaink haszontalanul élnek” – otthon atyjuk hazánál, korán házasodnak anélkül, hogy világot látnának, s maguk is folytatják az atyák tunya életét, mely már rég elszokott a fegyverforgatástól; harci munka helyett vadászat a napi foglalkozása a nemesnek, persze nem nagy vadra, hanem ártatlan nyulakra. Az egyének ez általánosan jelentkező hibái a kollektív nemzeti szellemet is sötétre árnyékolták, még pedig az ország kettészakadása következtében két különböző formában. Az ország nyugati részein a Habsburg királysághoz hű magyarokban az ősi szabadságszeretet gyengült meg idők folyamán, miután már évszázados tapasztalataik szerint lehetetlen volt a „német sas” körmei közül kimenekedniök. Beletörődtek tehát a változhatlanba, lépésről-lépésre lemondva a nemzeti függetlenség érvényesítéséről.

így állott elő az a kormányzási rendszer, melyben a magyar ügyeket a bécsi német hatóságok intézték a legfelsőbb fokon, de itthon úgy látszott – s aki akarta, el is hihette, hogy a törvények értelmében a magyar főhatóságok, kancellária, helytartóság, kamara igazgatják az országot. Elvben és elméletileg ezek a nyugati magyarok sem mondtak le az ősi szabadságszeretettől követelt nemzeti önállóságról, s amikor pl. Miksa és Rudolf király a tényleges állapot elismerését kívánta, hogy a rendek fogadják el a bécsi hatóságok jogszerinti befolyását a magyar dolgokra, ezt ők erélyesen elutasították. Még a Lipót korabeli abszolutizmus nyomása alatt sem nyugodtak bele a magyar alkotmány megszüntetésébe az „aulikus” főurak és főpapok, Esterházy, a későbbi nádor, Széchenyi érsek, Pálffy püspök kancellár sem A Rákóczi-felkelés alatt is a labancok fenntartották a magyar közjog érvényét és alkotmányos módon, országgyűlésen tárgyalták meg az ügyeket. De arra már nem volt erejük, hogy a függetlenséget teljességében követelték volna. És amint az idők haladtával, a szatmári béke után mindinkább kifejlődött ez a kormányzati kettősség: független magyar hatóságok rendelkezései, de olymódon és oly tartalommal, ahogyan a bécsi hatóságok nekik, a király személyén keresztül, megparancsolták – ezt a helyzetet elviselhetővé már csak bizonyos önáltatás tehette.

A vezető réteg – a XVIII. században már nemcsak a labancoknak, hanem a kurucoknak is leszármazol, tehát az egész politikai nemzet – óvakodott tudomásul venni a nemzeti önrendelkezés ez állandó sérelmét, s ehelyett a közjog illúzióiba burkolózott. Megelégedett azzal, hogy időnként, így 1711-ben, 1722-ben a pragmatica sanctióban, 1791-ben a híres 10. törvénycikkben, s emellett a koronázások alkalmával napnál világosabban elismertette teljes és tökéletes függetlenségét, megfogadtatta a királlyal, hogy azt mindenkor tiszteletben fogja tartani, – s ebben meg is nyugodott. Már arra sem volt kíváncsi, hogy maguk ezek az alkotmánybiztosító törvények is csak idegen hatóságok jóváhagyásával, velük folytatott hosszadalmas tárgyalások után jöhettek létre, aminő tárgyalásokat éppen ezen törvények akarták lehetetlenné tenni. Gyermekes volna azt hinnünk, hogy ezt az alkotmány betűjével és szellemével egyként ellenkező játékot csak az udvari emberek és főtisztviselők ismerték; az országgyűlések minden tagjának, s általuk a megyei nemességnek épúgy tudomása volt róla, hiszen nem egyszer hetekig várták, míg felirataikra a bécsi hatóságok összekotyvasztották a választ, mely persze alkotmányos formában, magyar királyi leirat útján adatott eléjük. Akinek lelkiismerete még tovább lázongott és követelte az alkotmányosságot, az még egy további jogi illúzióval nyugtathatta meg magát: a rendszer jó, a király alkotmányosan uralkodik, a baj csak az, hogy tanácsosai rosszak, ezeket kell megbüntetni és a magyar alkotmány respektálására szorítani. A gondolat nem volt új; már a két gyönge Jagelló-királlyal is szembe szegezték a rendek, de akkoriban még elég erejük volt, hogy fegyveres országgyűlésen a tanácsosokat lemondásra kényszerítsék.

Holott a XVIII. és XIX. században a tanácsosellenes akciók görögtüzes támadások voltak, melyek az oppozíciónak népszerű beszédekre adtak alkalmat és minden egyes esetben király és rendek kibékülésével végződtek, anélkül, hogy a „rossz tanácsosoknak” hajuk szála görbült, vagy a bécsi hatóságok törvénytelen hatásköre a legkisebb mértékben visszaszorult volna. Az illúzió rendkívül veszedelmes volt a jellemre és a nemzet jövőjére egyaránt: a szabadságszeretetet elaltatta, a politikai érzéket és a védekező ösztönt meggyöngítette; a vezető osztály fegyver, fegyver, fegyver helyett jogi érveket, üres formulákat, fikciókat halmozott fel fegyvertárába és végül is hajlamossá vált egyéb súlyos nemzeti kérdéseknek is a valóságtól távoli külsőleges, palliatív, vagy pedig káprázatos, illuzionista kezelésére!! Nádasdy és Zrínyi még csak azt hibáztatták, hogy az egyes nemesekben terjed az ügyvédi gondolkodás, kétszáz év múlva az egész vezető réteget átitatta a jogi rabulisztika, s a nemzet, mely fegyvertől, lótól, ősei szokásáitól elszokott, büszke lett arra az új fikcióra, hogy „jogász nemzet”.

A keleti fél sem maradt el a nyugati mögött az ősi jellem továbbforrnálásában, azaz rongálásában. Amint a labancgondolkodás a tényleges viszonyok nyomására, kényszerűségből fordult az illúziók felé, mert nem volt ereje a valóság megváltoztatására, úgy a kurucok is csak az ő sorsuknak engedelmeskedtek mikor vakmerő, meggondolatlan támadásokkal és hirtelen szétfutásokkal leszállították a hagyományos vitézség nemzetvédelmi jelentőségét, s a politikai belátást hányaveti optimizmussal, alaptalan bizakodással, s végül is fekete lemondással vagy a valóságot szidalmazó, de tehetetlen „következetességgel” helyettesítették. Kuruc- és labancénekek egyforma hitelességgel rajzolják meg ezt a fényes katonát, a „nyalka kurucot”, kinek friss a járása, sebes a futása, vitéz a karja, ezüstös a kapcája, gyönggyel fűzött a bocskora (dicsekszik maga a kuruc), aki olyan volt, mint a szép strucc, hosszú pántos karddal, majd tízfontos, csatos forgóval, kócsagtollas prémes csákóval, cifrán varrott nagy tarsollyal, míg ez világból ki nem futott, sok cifra káromkodás, nyelvelés, senki személyének nem becsülése, a jövendőre nem gondolás után (mint a labanc kárörömmel mondja). „A jövendőt nem gondoltad”, ez a szemrehányás éri Thököly bujdosóit, Rákóczi kurucait, ami eredetileg igaztalan vád volt, hisz épp a szebb jövendő miatt vetették el jelenüket és indultak bujdosni és álltak szervezetlenül csapatokba. De idővel kiderült, hogy a jövendőt a bujdosók és kurucok eszközeivel sem lehetett biztosítani, – mint a labancokéval sem – s a számukra is keserű valóság elől a kurucok is illúziókba menekültek, optimista, önmagát túlbecsülő, az ellenfélt lenéző és kigúnyoló, ködös jövőváró reménységekbe. A hasonlóság labanc- és kurucsors között abban is megvolt, hogy míg a labancilluziók a szabadságszeretet érvényesülését akadályozták meg, addig a kurucoknál a haza lett a cél a győzelem minden reménye nélkül, a szabadság nemzeti jelentősége frázissá vált és idővel megelégedett a – cinkotai itcével. A látókör és politikai érzék végül is összeszűkült, emberi és kulturális szükségletek, a nemzeti ösztön ez alapjai is háttérbe szorultak, – a világháborút megelőzőleg az akkori „kuruc” szellemiség képviselői, a 48-asok még Rákosi Jenőt is felülmúlták a kuruc Ady kigúnyolásában.

De ez is csak évszázadokat egybekötő racionális vonal; a labanc és kuruc szellemiség időnként más és más formákban jelentkezett, melyeket egyenkint nem vehetünk szemügyre. Voltak igen magas erkölcsiségű képviselői, akik egyéni tragikumukban a nemzet tragikumát hordozták, a szabad életében megakasztott, el nem hárítható külső nyomás alá helyezett nemzetét. Rákóczi kurucos optimizmussal hitt a felkelésnek orosz és más diplomáciai támogatással való új életre keltésében, de miután elindult csalóka csillagokat követve útjára, minő lelki szilárdsággal, egyéni bátorsággal, nélkülözést és megaláztatást megvető hittel és szabadságszeretettel viselte sorsát! A kuruc hadak vezérlő fejedelme, tudjuk, seregében a legkevésbbé kuruc egyéniség volt, aki egyesegyedül diplomáciájában volt optimista, minden egyébben ironikusan keserű, kételkedő ember; végzetes optimizmusát Rodostóig megtartotta, de szabadságszeretete a kuruc hadak élén és a száműzetésben egyként ősi magyar örökség volt, a nomád-lovas ősök jellemének kivirágzása egy egész gyökeréig nyugati, keresztény-humanista lélekben. Részletes vizsgálat ugyancsak megállapíthatná, hogy labanccá vált tábornoka, Károlyi Sándor viszont az ősi magyar politikai bölcsesség, a lehetőségeket józanul mérlegelő realizmus embere volt. Az pedig a nemzet tragikumát jelentette, hogy ezek a hagyományos jellemvonások nem egy emberben egyesítve jelentkeztek, hanem fösvény kézzel darabokra törve és szétosztva. Kuruc és labanc egyik sem lett volna baj, ha az egész nemzet kuruc vagy labanc lehet; egymással szembeállva azonban mindegyik akadályozta a nemzeti jellem teljes, hiánytalan kifej lését – és a politikai célok elérését. A kettészakadt magyarság immár csak a nemzeti fájdalom, a honfibánat hangjaiban tudott egyesülni és „ínségben lévőkként” kérni „Boldog édes Anyánkat”:

Magyarországról, mi édes hazánkról,

Ne feledkezzél el árva magyarokról.

Igazán árva magyar a jobbágy volt a mohácsi vész óta, s nem csoda, hogy a magyarság számára Isten irgalmát kérő egyházi énekek is a nép száján éltek tovább. Míg a vezető osztályok nemzeti jellegét az ország kettészakadása, s az annak következtében előálló politikai nehézségek gyöngítették és betegítették, addig a „szegény nép” a ránehezedő szociális nyomás súlya alatt vesztett mind többet ősi jellemvonásaiból, s azoktól biztosított akcióképességéből. A török uralom alatt rájasorba jutva, minden politikai és önigazgatási szabadsága megszűnt, egyedül a menekültek nagy számától felduzzadt néhány új nagy parasztvárosban fejleszthette ki önállóságát és, igen szűk korlátok közt, szabadságszeretetét. A török elűzése után felszabadult ugyan a rájasorból, de ehelyett Verbőczi Hármaskönyvének kivételt nem ismerő, könyörtelen uralma alá került. A fentidézett Csínom Palkó nótáját éneklők közül kevesen veszik eszükbe, hogy az ének utolsóelőtti versszaka, XVI. századi példát másolva, a paraszt sorsát gúnyolja nemesi háborúkban:

Az parasztembernek

Fogd meg az szakállát, 

Hajtsd el az marháját, 

Verd pofon ő magát.

Békében is ő volt a teherhordó, aki nemcsak földesurát, hanem az államot is köteles volt robotjával, fizetésével, vére hullásával eltartani. A kuruckor elmúltával a nemesi vármegye szervezi meg a jobbágy szolgáltatásainak beszedését, statutum-alkotó jogát elsősorban arra használja, hogy a jobbágyfalvak életét a legkisebb részletekbe menően szabályozza azon célból, hogy a szolgáltatásokat biztosítsa és a jobbágynépességet alávetettségében megtartsa. Kezdeményező tehetség e nemesi gyámkodás alatt alig mutatkozhatott többé. A jobbágyok magángazdasági tevékenysége a földesúr gazdatisztjeinek felügyelete alatt állott, ugyancsak ez rendelkezett az uraság szolgálatáról, robotról, fuvarozásról, pénzbeli és természetbeli kötelezettségekről. A hadiadót az államnak, a mind súlyosabbá váló, mert állami ellenőrzés nélkül kivetett háziadót a vármegyének a falusi bírák szolgáltatták be, akiknek esküdtek és szolgabírók, katonai és polgári biztosok parancsoltak; maguktól semmire sem volt hatalmuk. A községek igazgatása alatt jóformán semmi sem maradt; idők multával a földközösség is mindinkább bomladozott, a földesurak elválasztották allodiumukat, a saját kezelésbe vett földet a jobbágy birtoktól, magára hagyták a falut, igazgatásába csak annyiban folytak már be, hogy kinevezték házsor szerint a bírákat, miután magától már nem volt hajlandó a jobbágy a bíróságot elvállalni, így haldokolt az önkormányzat szelleme; szabadságszeretet, politikai bölcsesség tárgytalanná vált, legföllebb a vitézség maradt meg a császári hadsereg magyar ezredeiben szolgáló jobbágy keblében. És ezt nem kell kevésbe vennünk, hiszen a nemes később már annyira süllyedt, hogy a katonáskodás terhét is teljességgel a jobbágyra tolta. A mai volt jobbágycsaládok ősei közt így aránytalanul több volt a katona a XVÍII. és XIX. században, mint a nemes és kisnemes családok ősei között. Viszont a jobbágysorból való felemelkedhetés teljes reménytelensége, a földesúrtól minden tőke hozzáadása nélkül szabályozott extenzív gazdálkodás, melyben javítás és kezdeményezés ki volt zárva, a másnak dolgozás leverő tudata végül már emberi méltóságában és öntudatában is megtámadta a jobbágyságot: ellustult, munkakerülővé vált, egyetlen reménysége volt, hogy mint „hajdú” bekerüljön a nemesúr udvarába, házi szolgálatra, ahol legalább a robottól, mezei munkától volt szabad, s emellett a földesúr pártfogásával a hadiadó alól is kibújhatott.

Voltak idők, mikor a felnőtt jobbágyoknak nem kevesebb, mint egyharmada folytatott ily céltalan házicseléd, léhűtő életet, mely annál rombolóbb hatással volt a nemzeti jellemre, minél kevesebb ösztönzést találhatott a parasztcseléd nemes ura házában a magasabb életre. A vidéki nemes élete is fennakadás nélkül zuhant mind mélyebbre, a Zrínyitől megfigyelt fokról a Széchenyi könyveiben leírt állapotba, amikor már épp a nemesi élet vált a nemzeti bűnök melegágyává. A jobbágyról, az itt vázolt fejlődés ismeretében, nem mondhatjuk, hogy megromlott, nemzeti jellemét elvesztette volna; a tényeknek inkább megfelel, ha azt mondjuk, hogy társadalmi lesüllyedésében a nemzet köre alá ereszkedett le, ahol nemzeti jellem szóba sem jöhetett többé számára. Szabadságszeretet, politikai belátás, reális gondolkodás a jobbágy életében túlmagas fogalmak lettek, melyekhez anyagi és szellemi nyomora következtében, észjárása nem emelkedhetett fel többé. Az ősi jellem ily körülmények közt legföllebb virtuálisan élhetett benne, rejtve és senkitől észre nem véve, de készen arra, hogy ha egyszer megint visszakerül emberi méltóságába, át tudja venni a nemzet sorsának vezetését a közben elgyöngült és elzagyvult vezető osztálytól. Annyi kétségtelen, hogy amint a XVIII. század végén, Mária Terézia és József reformjai következtében anyagi helyzete javult és élete biztonságosabbá vált, a nemesi vármegye minden tilalmával dacolva kivirágoztatta népművészetét, melyben ősi tulajdonságok bukkantak fel s az is bizonyos, hogy még legelnyomottabb korszakában is hű őrzője volt a távolkeleti múltba vesző magyar zenének. Mindez bizonyítja, hogy lélekben magyarabb volt ekkor is a vezető osztályoknál, melyek sem az ősi zene, sem a többi népművészet iránt nem tanúsítottak érdeklődést, de az is bizonyos, hogy a jobbágyságnak éppen nemzet- és államfenntartó képességei aludtak Verbőczi uralma alatt s így a nemzet tizenkilenc huszadrésze történelmünk alakításában hosszú, döntő időkön keresztül részt sem vehetett.

A politikai történet Mohács utáni katasztrófái és a társadalmi helyzet, a jobbágyság állami elnyomottsága s ebből folyólag legalább is közönye a nemzeti célok iránt, alakította ki a XIX. század helyzetét, mely minden optimista szemlélet csúfjára, még a mára is kihat. A magyar jellem, amint a lovas-nomád alapokon a kereszténység behatására a Duna-medencében kifejlődött s megalakította, vegyes faji eredetű elemekből a magyar nemzeti egységet és a magyar államot, szinte páratlanul szerencsés történeti képződmény volt, elég nagy szilárdsággal és ellenálló képességgel, hogy a középkor politikai krízisén és társadalmi átalakulásain keresztül, változatlanul megtartsa alapvető tulajdonságait. De a török hódítás, az ország ketté és három részre szakadása, az államiság meggyöngülése a külföldre helyezett kormányzat következtében, mindez alapjaiban rázta meg a nemzeti jellemet, melynek egyes vonásai harmóniából zavarba oldódtak, lassankint elvesztették hatékonyságukat és idővel erényekből a nemzet fenntartására ártalmas „nemzeti vétkekké” változtak. Innen érthető, hogy az utóbbi másfél század megfigyelői csupa ellentétes, egymást kizáró jellemvonásokat vettek észre a magyarság arculatján s ezt a zavart eleinte, szinte már Bessenyeitől kezdve azzal próbálták megmagyarázni, hogy a magyar keleti nép, gyökereit vesztve ért ide Nyugatra, ahol máig sem tudott megnyugodni az, idegen, lelkiségének meg nem felelő környezetben; innen van jó és rossz, erény és bűn párhuzamossága. Eddigi fejtegetésünk talán eléggé bebizonyította ily romantikus felfogás helytelenségét, rámutatván arra a történeti tényre, hogy az ősi, lovas-nomád népi jellem kitűnően alkalmazkodott a nyugati keresztény viszonyokhoz, erejébői semmit sem veszített, hiszen nemcsak létrehozta, de a középkor évszázadain át fenn is tartotta az akkori Európának egyik legszilárdabb államát. Ez a romantikus mese kelet bujdosójáról mai napig életben van és külön tanulmány tárgyát képezhetné átalakulásainak története, egészen a mai napig, amikor még egyformán él légies szappanbuborékká finomodott németes szellemű filozófémákban és vaskos tudatlanság öléből felbukkanó „turáni” elképzelésekben. Természetes, hogy ez a romantikus jellemkép idők folyamán maga is hozzájárult a magyar jellem alakításához; hozzá tehetjük, nem az egység, szilárdság és harmónia irányában, de ennek a vonalnak figyelemmel kísérésével már messze túlhaladnók jelenlegi kereteinket. A következőkben csak néhány fordulatra szeretnők felhívni a figyelmet, melyet jellemünk légújabbkorí alakulására fontosnak tartunk.

A nemzeti hibákat már legelső felfedezőik, így Zrínyi és Rákóczi, nemzetneveléssel akarták a magyar leiekből kiküszöbölni. Mivel ezek a hibák nem szervezetbeli, születés óta élő jelenségek, hanem csak idővel fejlődtek ki, bizonyos, hogy nemzetnevelés tárgya lehet megjavításuk. Ezt a nevelési munkát azonben nem pedagógusaink vállalták magukra, hanem költők, írók, a nemzeti létben mélyen gyökerező államférfiak. Bessenyei Györgytől elkezdve nincs nagyobb költőnk, aki hozzá ne janik volna a nemzeti hibák felfejtéséhez és részletes megismertetéséhez s aki a maga körében ne próbálta volna meg azok megjavítását. A XVIII. század végén a költők a magyar vitézség dicsőséges képét tartották a magyarság elé, hogy önmagára ismerjen és visszatérjen az ősi jellemhez, melyet Virág Benedek és társai, meg Berzsenyi Dániel párducos Árpád és római Cato sajátságos keverékének rajzoltak. 

Virág optimizmusa csakhamar helyet ad a „rút szibarita váznak” és Kölcsey pusztuló népének, melynek jobbléte már nem is magától, hanem egyedül Isten irgalmától függ. A nemzeti bűnökben elmerül a nemzet, a „dicső nép, mely tanult izzadni s izzadás közt hősi bért aratni”, megromolva helyet ad új, idegen „más szózatú és más keblű” népnek; sírját Vörösmarty víziója szerint legalább gyász, könnyező népek veszik körül. De ez is illúziónak bizonyul, sem 1849-ben, sem 1918-ban nem vettek körül bennünket részvéttel szomszédaink s már 1849 bukása megtanítja költőinket arra, hogy bűneink nem hogy fogytak volna, hanem gyarapodtak és erősödtek. Arany János és fia, László, már keserű, gyilkos, vagy öngyilkos szatírával nézi nemzeti jellemünket Csóri vajda és dádéi meg Rubele Balázs groteszk alakján át; még a tragikumot is megtagadják népüktől. Mindez azonban csak a vezető rétegek, az „intelligencia” köreiben megnyilatkozó nemzeti jellemre vonatkozik, arra az osztályra, mely történetünket alkotta és életünket irányította ezekben az időkben s mely vékony rétegeződésében valóban már alig tudta hordozni a nemzeti sors súlyát. Közben Petőfi átmenetileg jobb véleménnyel van a nemzeti jellemről, nem ugyan erről a nemesi, „úri” jellemről, melynek ősi bűneiről, gőgös tétlenségéről, patópáloskodásáról, szellemi összeeséséről felejthetetlen zsánerképeket festett; ő végre felfedezi a beteg középosztály alatt a nemzet egészséges ösztönvilágát és azt a népet, melyet jobbágysorsa háromszáz esztendőnél tovább kizárt a nemzeti közösségből.

Petőfit ebben már megelőzték az államférfiak, élükön Széchenyi István az ő nagy felfedezésével a kilencmillió „jó és hű” jobbágyról, aki a magyar jövő záloga. A vezető osztály betegségeit kívülről, könyörtelen szemmel tekintvén meg, Széchenyi elkészíti a nemzeti bűnöknek mai napig legteljesebb diagnózisát, valamint a gyógyulás nemzetnevelői eszközeit is számba veszi. Ha az ő őszinte hazaszeretetét követni akarjuk, be kell vallanunk, hogy meggyógyítani nem sikerült, sem neki, sem kővetőinek, a beteget, de rámutatott az abszolút sikerű gyógyszerre, melyet ő még nem alkalmazhatott, utána pedig senkinek sem volt bátorsága többé al kalmazni. Ez a heroikus szer Széchenyi szerint abban áll, hogy újra elő kell venni a magyar parasztságot, melyben oly ősi erények, oly hamisítatlan monumentális formákban nyugszanak, hogy a fiatal gróf alig tudta azokat könnyezés nélkül szemlélni. A vezető rétegek betegsége tönkre teheti a magyarságot, de minden vihart bizonyosan ki fog állni akkor, ha megint igénybe veszi a parasztságban rejtve élő ősi magyar jellemet. Széchenyi a vezető réteg megjavításáról sem mondott le szívesen, de gondolatainak analíziséből világos, hogy amennyiben a vezető osztályt végkép használhatatlannak találta, a nemzet jövőjét az „utolsó reménységtől”, a parasztság aktiválásától, történeti szerepének visszaadásától várta. Az ő munkájának hatása alatt indult meg a reformkorszak, melynek témánkkal kapcsolatban néhány tanulságos oldalára kell még futólag rámutatnunk.

A Széchenyi mellett működő államférfi-nemzedék, történetünk egyik legszebb kivirágzása, minden egyes tagjában, szinte kivétel nélkül, régi történeti családokból származott. Ez nem azt jelenti, hogy mai, történetietlen értelemben fajmagyarok lettek volna, hanem egyszerűen azt, hogy őseik nemzedékeken, századokon át a magyar vezető rétegben éltek, még akkor is, ha egyesek köztük szláv vagy német származásúak voltak. Azaz új, egy-két évtizedes asszimiláns alig volt köztük s aki ilyen volt, mint Toldy, Irányi, Henszlmann, azok nem játszottak vezető szerepet. Ez volt az utolsó hamisítatlan magyar vezető csoport, mely az ország sorsát hatalommal tudta irányítani. Évszázados gyökeres magyarsága következtében öntudatlan szálak kapcsolták össze egyetlen vérrokonával, a magyar parasztsággal s miután Széchenyi ezeket a szálakat észrevette és jelentőségüket felfedte, az ő nyomdokain megkezdődött a fiatal vezető osztály jobbágy felszabadító munkája. Bár a jobbágy szabaddá tételét Kossuthnak köszöni a közvélemény s bár a tényleges felszabadítás művét az idegen abszolutizmus hajtotta végre, a 48-at megelőző húszéves agitációban Kölcseyt és Széchenyit követve a történeti magyarság képviselői leptek fel jobbágy testvéreik érdekében; Kossuth is ahhoz a történeti magyarsághoz; tartozott. A probléma csak az, hogy vajjon a megromlott nemzeti jellem, a megcsontosodott Verbőczies gondolkodásmód uralma alatt, miként mozdulhatott meg ily emberies irányban ez a vezető réteg? A felelet egyik mondatát már megállapította a történetkutatás: nem az egész nemesség mozdult meg, hanem annak csak egy elit-része, a vagyonos középnemesség és annak is azon fiatal tagjai, akik olvasmány, utazás útján magukba szívták a kor humanitárius szellemét. Mivel a magyarság társadalmi kettészakadásának végső fokon a rendiség volt az okozója, a nemesség privilegizált volta és jobbágy feletti uralma, minden oly mozgalom, szellemi áramlat, mely a rendiség megszüntetésére törekedett, egyúttal elősegítője lett a magyar egység helyreállításának, a magyar jellem foltjaiból kitisztításának is. Innen van, hogy a költők és írók most körvonalozott nemzet javító munkája is csak azóta élénkül meg, hogy Bessenyei átülteti magyar földbe a francia felvilágosodás eszméit: felvilágosodás, francia forradalmi, liberális-demokratikus ideák mind a tüzelőanyag feladatát látták el a magyar önkritika és reform embereinél. Persze a jobbágyság felszabadítása és a nemzeti jellem újra egybekovácsolása más indítóokoknak is lehetett volna következménye. Első sorban a keresztény szellem és a vele kapcsolatos természetjogi ideák követelhették volna a nemzeti társadalomnak jobbágyfelszabadító átalakítását, – történetünk egyik sajátossága, melynek kapcsolata nemzeti jellemünk új, beteges formáival még kimutatandó lenne, az a körülmény, hogy sem a katolikus, sem a protestáns vallás nem gyakorolta nálunk azt a humanitárius társadalmi hatást, melyet az előbbi például a XIX. század Németországában, a másik korábbi időkben angol és más földön közismerten gyakorolt. EZ a megjegyzésünk, sajnos, a mai napig jellemzi a magyar helyzetet; kivétel alig van Széchenyin kívül, akinek humanitárius gondolkodása kétségtelenül keresztény hitével kapcsolatos. A vallási idea gyöngesége miatt a nemzetjavítás és társadalom-egységesítés egyetlen motoraként a felvilágosodás s ennek utóda, a liberális-demokratikus szellem hatott, mindkettő azon természetjogi tartalomnál fogva, mely a kereszténységhez hasonlóan, bár lényegesen kisebb és zavarosabb formában, bennük is megvolt. A magyar reformerek azonban két évtized nyilvános, tárgyi diskussziós munkájával vetették össze a külföldi ideákat a hazai élet szükségleteivel, – e téren Eötvös, Szalay és társaik munkája, Széchenyié után, minden, magyar reformra példaadó lehet, hogy miként lehet a magyar jellemet, szellemi átvétel esetében is, idegen veszélyektől megóvni.

48 meghozta a reformot, a katasztrófát és az idegen elnyomás korszakát. A legjobbak, Arany János, Kemény Zsigmond, a bukást a nemzeti jellem hibáinak tulajdonították, körülbelül azoknak, melyeket egykor a labancok a „nyalka kuruc” jellemén véltek felfedezni. A bajokból a nemzetet külpolitikai szerencséje és a reformnemzedék még megmaradt nagyjai vezették ki a kiegyezés által, de az ő gyors elmúlásukkal semmi sem tudta többé feltartóztatni a nemzeti jellemnek az eddiginél is rohamosabb megzavarodását.r67 után minden bajt rózsaszínnek, minden előnyt feketének lát a politikai bölcsességében mindinkább visszafejlődő vezető osztály képtelen felismerni a kiegyezés nemzeti előnyeit, azt, hogy teljes szabadságot biztosítottunk magunknak, Deák és Andrássy politikai tehetsége által, összes belső ügyeinkben; helyreállítottuk uralmunkat a régi határok között, a nem -magyar nemzetiségek irányítását megint magunk vehettük át és annak fejében, hogy a közös ügyek dolgában engedményeket tettünk, biztosítottuk magunknak anyagi jólétünket s minden külső támadással szemben határainkat, olyan koncentrikus támadásokkal szemben is, aminőknek mi egyedül alig állhattunk volna ellen. 

Azon a 67-es alapon, töretlen magyar jellem, ősi realizmusával, nagyot és tartósabbat alkothatott volna, semmint az az ország, mely 1918-ban süllyedt el. Ehelyett az úgynevezett közjogi küzdelembe vetettük magunkat, szabadságot követeltünk és meglévő szabadságunkkal nem tudtunk élni s saját nemzeti erőinket nem tudtuk felhasználni, de még csak meg sem akartuk azokat ismerni, önismeretünk soha nem volt oly csekély, mint a dualizmus korában. Az idegen eszméket nem tudtuk a magyar föld szükségleteihez alkalmazni; a vezetők politikai bölcsessége elvesztette az ősi mértéktartást, az egyik nádszálként hajlongott a katasztrófa elő-szelében, a másik kemény derékkal megmerevedett és minden új utat, új gondolatot elutasított, a harmadik pedig csak az utolsó pillanatban jutott hatalomhoz, mikor már itt volt a katasztrófa.

A vezető réteg e politikai tehetetlenségének okait ma már eléggé ismerjük. A jobbágyfelszabadítás és azzal kapcsolatos átalakulása a mezőgazdasági termelésnek a birtokos nemességet lejtőre vitte s ennek alján néhány évtized után utolsó menedékként az állami és megyei hivatalokra talált. A süllyedés alatt a nemzeti kultúrával való kapcsolatai is meglazultak s végül már, a század elején az új irodalommal és nemzeti művészettel, Adyval, Babitscsal, Móriczcal, Bartókkal, Kodállyal, nemcsak hogy ismerős nem volt többé, hanem velük szemben értetlen, ellenséges állást foglalt el (ami talán egy vezető, intellektuális réteg munkaképtelenségének legszélsőbb, nálunk eddig egyedülálló bizonyítéka). A régi nemesi réteg elszegényedése akkor ment végbe, amikor az ország kezdett bekapcsolódni a világkapitalizmusba s amikor a gazdasági élet nagy jövőt nyújtó helyeit a mágnások és nemesek egyértelműleg átengedték a túlnyomó többségében idegenből jött kapitalista zsidóságnak. De nemcsak az ipari és pénzbeli nemzetgazdaságot, a szellemi élet sok terét is a zsidóság foglalta el; a régi vezető osztályok passzivitása annyira ment, hogy még hazafiasságuk formáinak kialakítását és irányítását is átengedték a jövevényeknek. Az új állam, a liberalizmus elveit szociális korlátok nélkül alkalmazva, a volt jobbágyság gazdasági elsiklását sem tudta megakadályozni s arról szó sem lehetett többé, amit pedig Széchenyi és társai minden reform végrehajtása esetén természetesnek tartottak: hogy a volt jobbágyság a nemzeti közösség tagjává tétessék, érdeklődése a nemzeti kérdések iránt felkeltessék és végül is saját, tisztább nemzeti jellemével szolgálja a közösséget. A szegény nép továbbra is bevül maradt, passzív tagként, akinek parancsolnak és akit vezetnek; az ősi szabadságszeretet frázisait hajtogatva, a vezető osztály nem gondolt a szegénység szociális nagykorúsítására. A bajokat betetőzte, hogy ez a megzavarodott vezető réteg, a megszaporodott állami feladatokat számszerűleg sem tudta többé ellátni s így kénytelen volt saját soraiba idegeneket bevenni, előbb a Bach-korszakból itt maradt, nagyszámú német és cseh hivatalnokot és gazdasági embert, azután a hazai német kisebbségből felemelkedőket, a városi polgárság megmagyarosodott családjai után a falusi, sváb községeknek a hivatalokhoz sodródó egyedeit. Emellett természetesen a minden magyar, lovas-nomád és szentistváni gondolattal ellenkező magyarosítási szellem uralma alatt szláv és egyéb hazai nemzetiségek szilánkjai is elborították a magyar törzset. A töretlen magyar jellem átvétele annál nehezebb volt, mert ezek az idegenek egy hanyatlásban levő, a magyar történettől és szellemiségtől elszakadt osztályhoz hasonulva, annak erőtlen gondolkodását tették magukévá és így végső eredményként: vak vezet világtalant, beteg középosztály asszimilál idegen tömegeket, melyeknek gyökereit a múlthoz nem képes átvágni. Mi sem természetesebb, mint hogy ebből az új keverékből első sorban az államvezetés öröklött művészete veszett el és hogy politikai érzék híján a korszak egyetlen lényeges kérdését sem tudta döntőre vagy pláne nyugovóra vinni: a dualizmusból folyó kérdéseket, a felekezeti békét, a nagybirtok és nagytőke korlátozását, az akkor még nemzetileg jól használható középbirtok megmentését, a paraszt szegénység gazdasági felszabadítását, a kivándorlást, a földreformot, a mezőgazdasági és ipari munkáskérdést, a zsidó és nemzetiségi kérdést, a demokrácia és emberiesség követelményeit. Mindez megoldatlanul maradt a háború utánra.

A háború után pedig jöttek a katasztrófák s nyomukban minden történeti feladatunkat felülmúló óriási kérdések, melyeket, hogy ez a vezető osztály nem oldhatott meg, az eddigiek után az is természetes. Most már benne vagyunk az új világkrízisben, amikor pedig orientáló képességünk semmit sem erősödött, amikor idegen hatásoknak könnyelműen teret engedve, vezető rétegünknek még meglévő csekély konszisztenciáját is felbomlással fenyegetik egész történetünkkel, tapasztalatunkkal és lényegünkkel ellentétes fogalmak. Az egész világ demokratizálódott, nem utolsó sorban azon népek, melyek a demokrácia ellenségeinek nevezik magukat. Minden nép összefogja erőit és szentimentalizmust megvetve, az Il Principét felülmúló realizmussal várja a krízis megoldását vagy kitörését, jól tudva, hogy minden emberére szüksége lesz mindkét esetben. Mi ezalatt dolgainkat érzelgősen, gyűlölet, hála, szeretet politikátlanságával nézzük, vezető rétegünk pedig a még mindig tizenkilenc huszadnyi öntudatlan magyarnak nemzeti munkásságát oly módon akarja megindítani, hogy saját gondolkodására akarja nevelni. Az ősi jellem letéteményese, a nép igazi valósága iránt éppoly kevés érzék él, mint történeti és régi népi kultúránk egyesítése iránt, ami pedig a magyar jövőnek egyetlen szellemi alapja?

De a magyarságot mindig a szellem tartotta fenn s ősi jelleme is, durva erőszaktól és hazug formalizmustól távol, erőteljes és finom vonások egybefűződéséből állt elő: vitézségtől szolgált szabadságszeretetből és az egyedülálló, senkire nem számítható magányos ember körültekintő, hideg józan érzékéből. Jövőnk ezeknek a tulajdonoknak, mondhatjuk: erényeinknek érvényesítésétől függ, tehát éppenséggel nem reménytelen. De amíg ez ősi erők egyetlen mai letéteményese, a szegény nép és mindazok, akik nem felelősek az utolsó emberöltő hibáiért, ki nem alakítják az új vezető osztályt, mely ismét történeti múltunk és jellemünk szerint fog cselekedni, addig nekünk, a szellem embereinek kell kötelességünket megtenni még akkor is, ha végül bele is hullunk nyitott szemmel Kölcsey, Vörösmarty, Arany sötét kétségbeesésébe.

A szellem legelső kötelessége pedig az önismeret.

Ennek a tanulmánynak legtöbb adata közismert, ami felment pontos idézésektől. A középkor rajzánál Hóman Bálint, Németh Gyula, Deér József, Bartoniek Emma, Eckhart Ferenc, Mályusz Elemér, Váczy Péter, Szabó István eredményeit és a saját idevágó kutatásaimat vettem tekintétbe. A honfoglaló magyarok jellemére vonatkozó idézet Hóman Bálint, Magyar Történet, 3. kiadás, L, 92. lapról való. A középkori irodalmi vonatkozásokra 1. Horváth Jánosnak a „Magyar Szemle Könyvei” közt megjelent köteteit. A versek Toldy Ferenc és Horváth János (Magyar Versek Könyve) gyűjteményéből valók. Nagy Lajos olasz hadjáratai és egész egyénisége megítélésében Hóman id. m. felfogásától eltérek. Az újkort illetőleg 1. Magyar Történet és Három Nemzedék c. könyveimet.

Bocskai Habsburg-párti tíz évének részletes rajzát egykorú iratokból állítottam össze; életének ez a fejezete, mely államférfiúi nagyságának igazi alapja, még megíratlan.

Forrás: Szekfű Gyula - Ά magyar jellem történetünkben

A magyar művészet története s vele a magyar művészettörténet maholnap százéves lesz. 1846-ban indult meg Henszlmann Imre „Kassa városinak ónémet stílű templomai” c. művével, amelyet ugyan csakhamar maga

írója megtagadott. Rájött nemcsak arra, hogy a csúcsíves építészet nem ónémet, hanem francia eredetű, hanem hogy különösképpen a magyarországi Szent Erzsébetről nevezett kassai egyház elrendezése franciás. Ásatások, tehát elsődleges kutatások alapján végzett egész későbbi munkásságának szívósan védelmezett egyik alapgondolata volt középkori művészetünk, különösen építészetünk francia igazodása. Emellett szenvedelmesen kereste románkori székesegyházaink sajátos magyar vonásait. A valamivel ifjabb másik úttörő, Ipolyi Arnold munkáját régi művészetünk iránt hasonló lelkesedés vezette.

A magyar művészettörténet két nagy alapítójának tudása, módszere a kor legjobb külföldi színvonalán állott. Henszlmann az ó- és a középkori építészet arányairól szóló munkáját nagy elismeréstől kísérve mutatta be a francia Akadémián s 1860-ban, III. Napóleon támogatásával adta ki. Ipolyit már fiatal plébános korában conservátorrá nevezte ki a bécsi műemlékbizottság, amelynek kitűnő szakközlönye szívesen adott helyt dolgozatainak. Bennük a nagy kezdeményezők szent lángja, a magyar művészetért való rajongás lobogott, amely a későbbi nemzedékekben lelohadt,

A sőt gyakran kishitűség és lekicsinylés váltotta fel. Nagytekintélyű historikusok, régészek és műtörténészek – csak Marczalit, Pulszky Ferencet és Ébert említem – megtagadtak régi művészetünk értékét és eredetiségét, kétségbevonták a magyar faj művészi tehetségét. Ipolyi hitét a magyar művészetben gúnnyal illették olyanok, akik az ő alapvető munkássága nélkül egy sort se tudtak volna leírni, vagy akik sanda szemmel nézték az egyházművészét fellendítésére irányuló áldozatkészségét. A tudományos tárgyilagosság tiszta ragyogásával folytatta Henszlmann magyar építészettörténeti kutatásait tanszékének is örököse, Pasteiner Gyula. A kedvezőtlen szellemi és tudományos légkör azonban megakadályozta, hogy az „Osztrák-magyar monarchia írásban és képben1” c. nagyszabású kiadványban megjelent s ennek termeszeténél fogva helyrajzi rendben feldolgozott kutatásait történeti szerkezetbe foglalva, mint a magyar művészet első összefüggő történetét kiadja, amint szándékolta. Ez a konstrukció későbbi időre maradt, s művészetünk egész történetét tekintve, még ma is a jövő zenéje.

Az utóbbi időben megjelent néhány vázlatos kísérlet nem is annyira abban a hiányban szenved, hogy a részletkutatások még nem szántották végig az egész területet, mint inkább abban, hogy tisztázatlanok, ködösek és zavarosak, más-más írónál egymással ellentmondóak a magyar művészet lényegéről és jellegéről, egész szerepéről és küldetéséről alkotott fogalmak. Nem

lehet kielégítő az a szemlélet, amely ellenzőt tesz régi művészetünk külföldi kapcsolatainak horizontja elé, s még kevésbbé az, amely ezek mögött nem látja meg a magyar művészi lélek alakító erejét, s művészetünk történetét a külföldi, elsősorban a nem mindig igazolt német hatások és közreműködések mozaikképében tükrözted. Az ilyen felfogás azzal a veszéllyel járhat és tényleg járt is, hogy elfogult külföldi írók (Pinder, újabban berlini tanár) kapnak rajta s érvül használják fel, midőn a saját nemzeti művészetük határait erőszakosan kitolják kelet felé, s megkísérlik régi művészetünket német gyarmatként bekebelezni. Sietünk megjegyezni, hogy ez ellen alább még részletesebben és nyomatékosak bán emeljük fel tiltakozó szavunkat. Leginkább fogyatékosnak mondhatjuk azt a beállítást, amely a letűnt századok hazai művészetét nem ismerve vagy lebecsülve, az újabb művészi élet forgatagától elkáprázva, a sajátos magyar művészetet a XIX. századtól vagy éppen – a Japán kávéház- alapításától számítja. 

Régi művészetünk feledésbe merülésében része volt magának a Szépművészeti Múzeumnak, amelynek épp kötelessége lett volna a régi magyar szárnyasoltárok és egyéb jellegzetes emlékeink gyűjtése és megmentése. Első művészeti intézetünk e mulasztása a régi Nagy-Magyarországnak arra az idejére esik, amidőn a gyűjtés még nem ütközött nehézségekbe. Érthetetlen, hogy ez kívül esett programmján. A hazai és a külföldi látogató azt hihette, hogy nem is volt régi képírásunk és szobrászatunk.

Azt a néhány, – egy híján – jelentéktelen, odavetődött darabot is a múzeumi termek sorozatától különálló teremben helyezték el, de ez is többnyire zárva volt. Biztos magyar műveket idegen iskolákba utaltak. Az esztergomi prímási képtárt kellett felkeresnie annak, aki virágzó középkori táblakép festészetünkkel és faplasztikánkkal meg akart ismerkedni. Örömmel látjuk, hogy a Szépművészeti Múzeumba új szellem költözött, s teljes jogaiba iktatja régi művészetünket, melynek legfőbb őre és őrzője.

RÉGI MŰVÉSZETÜNK KÜLFÖLDI KAPCSOLATAI

művészetünk történetének és nemzeti jellege megítélésének egyik legfontosabb és legkényesebb pontját érintik. Elvi tisztázása, a műtörténeti tények alapján elengedhetetlen és sürgős, mert az idegen hatások meg nem értéséből, idehaza és a külföldön egyaránt sok téves következtetést vonnak le. Rá fogunk jönni arra is, hogy sok esetben igen jelentős kölcsönhatások forognak fenn, melyeket műtörténetírásunk adatilag már régebben feljegyzett, elmulasztva azonban azokat, kellő stílusvizsgálattal a magyar művészet hatóerejeként értékesíteni. A magyar művészet s az egész magyar szellem történetének egyik legszebb vonása, hogy a művelt külföldtől, az idegenből jövő új és újító áramlatok elől, amennyiben azok megfeleltek szellemi alkatának, nem zárkózott el az érzéketlenség vagy a rövidlátó önteltség drótsövényével. Az átvett korszerű idegen eszméket azonban a saját képére és hasonlatosságára tudta formálni, a maga vérmérsékletéhez, szükségleteihez és lehetőségeihez idomítani. Az új áramlatok magyar földön saját medret ástak maguknak, folyásuk és hullámverésük a magyar talaj geológiai alkatát követte, felületük a mi egünket tükrözte.

A nemzetközi látás nem csökkentette művészetünk nemzeti jellegét, annak európai színvonalát emelte, lehetőségeit tágította, erejét felfokozta. Nemzetközi áramlatok az egész európai művészetet átszelték, anélkül, hogy a nemzeti művészetek határsorompóit ledöntették volna.

A művészek épúgy vándoroltak, mint a stílusok. Különösen jellemző a mesterek vándorlása a középkorra, a középkor művészi munkájának egész szervezetére. Legtöbb országban, későbbi korokban is, hazánkban is, a céhek szabályai előírták a külföldi utazást. Mintakönyvek, receptek, standardizált ábrázolási típusok, építészeti műformák és arányossági formulák (triangulatio, aurea sectio) kézről-kézre, műhelyről-műhelyre jártak Európaszerte. A keresztény egyháztól ihletett és irányított középkori művészetnél nagyobb szellemi közösséget, – mai szóval élve – együttműködést és szolidaritást nem ismer az emberi műveltség, s mégis ez a nemzeti stílusok első kialakulásának kora. A legsajátabb francia stílus, a csúcsíves építészet első emlékének, a st.-denisi apátsági templomnak díszítésében idegen mesterek is résztvettek, Suger apát meghívására: „meliores quos intervenire potui de diversis partibus, de diversis nationibus”. Idegen kőfaragókat találunk az egyik legnagyobb és legjellegzetesebb olasz gótikus katedrális, a milánói dóm építésénél. Csak két nagyon jellemző példát emeltünk ki a sok száz és ezer eset közül. Közismert, hogy a középkortól kezdve, különböző korszakokban meny nyi francia (normand), majd német, flamand, sőt magyar mester (a XIII. században ötvös, később festő) dolgozott Angliában, olaszok Avignon óta Franciaországban, s különösen a XVII-XVIII. században Németországban és Ausztriában, utóbb a

reneszánsz és a bárok idején hazánkban és Lengyelországban; és így tovább az európai művészet egész történetén. A külföldi kapcsolatokat egyik nemzet sem resteli, sok művész, író, költő vágyat érez más országok iránt, Olaszország, Róma után szinte honvágya van, bármely nemzet fia legyen is. Minden költő és művész egy kissé civis romanus. Goethe 1828 október 9-én azt írja Eckermannak, hogy sohasem volt oly boldog, sehol sem éiezte magát annyira embernek, mint Rómában. Fejedelmi és főpapi udvarok, gazdag és művelt városok dicsekedtek külföldi művészvendégeikkel. Művészi áramlatok gyakran mint ellenállhatatlan divatok harapóznak el, ha hatásuk ennél mélyebbre száll is. Gyorsan lángot vetnek, bárhonnan is hozta a szél szikrájukat. A nagy korstílusoknak egyik ország sem tudott ellentállani, siettek azokat befogadni és áthonosítani a saját hagyományaik ízlésük szerint, így történt Magyarországon is. Különös, hogy az egyetemes művészet fejlődésében és életében általánosan érvényesülő ezt a tényállást a magyar művészet helyzetét illetően tévesen ítélték meg olyanok, akik époly felületesen ismerték vagy ismerik a külföldi, mint a magyar művészetet, s ennek európai bekapcsolódását egynek veszik a nemzeti jelleg hiányával vagy csorbulásával. 

A nemzetközi kapcsolatok ellenére sem jött létre nemzetfölötti művészet. Az egymást követő korstílusok mindenütt nemzeti fogalmazásban jelentkeztek. E sajátos vonásokat a különböző országokra nézve beható vizsgálat tárgyává tették s tisztán látjuk például a román stílus nemzeti változatait, felismerjük azokát a változásokat, melyen a gótika Olasz- és Németországban vagy Angliában, a reneszánsz Franciaországban és Belgiumban, a bárok Ausztriában és Bajorországban, stb. keresztülment, hogy csak a legszembetűnőbb példákat említsük. Ezt a munkát román művészetünkre nézve megkíséreltük beható részletességgel elvégezni, XV-XVI. századi festészetünkre, a magyar bároképítészetre vázlatosan rámutatni, míg a magyar reneszánsz és régi ötvösségünk stílussajátságait már régebben, mások is kimutatták. A munka még mindig hézagos, serényen kell tovább dolgoznunk rajta már azért is, mert némely idegen írók, régi művészetünk felületes ismeretével egyre buzgóbban esnek neki művészi hagyatékunknak és sajátítják ki szemrebbenés nélkül. A német Akadémiától 1934-ben kiadott, „Die deutsche Kunst in

Siebenbürgen” c. munka a magát „Thomas de Colosvar” szignált XV. századi úttörő festőnkkel együtt sok más magyar mestert és művet sajátít ki jogtalanul a német művészet számára, holott – amint azt más helyen pontosan kimutattuk – a tényleges helyzet az, hogy az erdélyi művészetet, magát az erdélyi szász telepesek provinciális ízű művészetét is a legszorosabb szálak fűzi Magyarország többi vidékéhez és iskoláihoz, sőt a román korban több szál fűzi Franciaországhoz, semmint ahhoz a földhöz, ahonnan kivándoroltak, s ezek a francia hatások is a Dunántúlon keresztül, a magyar művészet kapcsolatai révén, nem pedig Németország közvetítésével jutottak Erdélybe. A nevezett német kiadvány egész történeti felfogására és beállítottságára jellemző, hogy a honfoglalást a „magyarok betörésének” a honfoglalókat pedig „magyar hordának” nevezi. Schürer és Wiese társszerzőknek, a szepességi műemlékeket tárgyaló s 1938-ban megjelent műve diszkrétebb hangszereléssel nagyjában ugyanezt a melódiát pengeti. Az erdélyi kötet előszavában Pinder, a német középkor művészetének époly buzgó, mint elfogult búvára, Felső-Magyarországot épúgy, mint Erdélyt, minden megkülönböztetés nélkül a „keletnémet gyarmati művészetibe kebelezi; legújabb művében pedig többek közt Jakot, Egert és Kassát is beleszervezi a német művészetbe, oly megdöbbentő tájékozatlansággal, amely tulajdonkép minden tudományos vita alól felmentene. Ha tanaival mégis szembeszállunk, ez nemcsak azért történik, mert a mai politikai gondolkodásra kivetített műtörténetírásnak legjellegzetesebb képviselője s mert a Pázmány-Egyetemnek is egyideig cseretanára volt, hanem azért is, mert módszere és iránya a hazai műtörténetírók egy csoportjára, sajnos, nem maradt hatás nélkül, aminek elhallgatása udvarias lelkiismeretlenség volna.

Kisebb baj, s inkább csak a német tudomány közmondásos aláposságába vetett hitet rendíthetné meg olyanokban, akik mást nem olvasnak, hogy Pinder úr Jakot Szt. Jaknak nevezi, s Kassát földrajzilag a Szepességbe helyezi, bár az utóbbi esetben bizonyos célzatosság gyanúja is felmerülhet. Nehezebben menthető, hogy középkori szobrászatunk oly kimagasló mestereit, mint a Kolozsvári-testvéreket és Kassai Jakabot (I. tábla) habozás nélkül sorozza a német művészek közé. A két szobrász-testvérnek nemcsak magyarsága tisztázott kérdés, hanem művészetük eredete is. A fejlett magyar ötvösségből nőttek ki, stílusuk, technikájuk, egész plasztikai felfogásuk oda kapcsolódik. Művészegyéniségük kívül esik a német szobrászat fejlődésén. A XV. század közepén működött Kassai Jakabot sem lehet a német szobrászat előzményeiből levezetni, ezt maguk a német kutatók is látják, noha kétségtelen, hogy bécsi működésének idejétől a német szobrászatra elhatározó befolyást gyakorolt, ö vezette azt ki a késő gótika modorosságából és mozdulatlanságából az egészséges realizmus új útjára.

A magyar kutatás kimutatta, hogy stílusa szülővárosából, kassai dóm egyik műhelyéből indult ki, ami logikus is, Pinder azonban nem vett róla tudomást. Fel kellett volna vetnie a kérdést magától is, vajjon mit hozott magával Kassáról bécsi műhelyébe. A mulasztást talán azzal lehet magyarázni, hogy hiába kereste Kassát – a Szepességen. Elkerülte figyelmét az a körülmény is, hogy Kassai Jakabbal egyidőben és még ugyanannak a századnak, a XV. századnak további folyamán, valamint a következőnek elején több más kassai művész, szobrász, kőfaragó, festő, ötvös is dolgozott Bécsben, s rajtuk kívül egy egész kis magyar művészkolónia, amelyhez Jakab mester is tartozott. Az utóbbin kívül, hasonló időben két másik kassai mester dolgozott a bécsi Szent István-templomon, melynek egyik legbőkezűbb mecénása Korvin Mátyás volt. A nagy műbarát magyar királyra emlékeztet a templom piros-fehér-zöld színben csillogó cserépfedése.

Szimbóluma ez a magyar uralkodó áldozatkészségének éppúgy, mint a dómon dolgozott magyar művészek közreműködésének. 

Emlékeztetünk rá, hogy a dóm legrégibb részének, a még románstílű főhomlokzati, úgynevezett Óriáskapunak gazdag szobrászi díszét a jaki műhely mesterei faragták. Az újabb kritika pedig megállapította, hogy a déli oldalkapu, a „Fürstentor” kődomborművét (Saul bukása) Nagy Lajos idejében a Kolozsvári-testvérek készítették. Tény továbbá, hogy köveinek egy részét magyar bányákban fejtették, s mint a középkorban általános szokás volt és ma sem történik máskép, a kövekkel bizonyára kőfaragók is érkeztek.

A XV. században fejlődése tetőpontjára érkezett kassai

művészet más téren is előmozdította Bécs művészi életét és fejlődését. A korabeli bécsi festészet legkiválóbb táblaképsorozata, az ú. n. Schottenstifti mester műve a legszorosabban kapcsolódik a kassai főoltárhoz. Ez a mester valószínűleg azonos a Bécsben okmányilag 1494-ben kimutatott Kassai Jánossal s az ő hatásán jött létre a késő XV. századi bécsi festészet sajátos stílje, melyet a részletezőbb, aprólékoskodó, finomkodó előadásmód jellemez az egyszerűbb, világosabb, összegzőbb látású, közvetlenebb életérzéssel telített kassaival szemben. Ennek a stílusnak kassai eredetét eldönti először az a körülmény, hogy a kassai főoltár a schottenstiftinél mintegy 15 évvel korábbán készült, másrészt pedig az okmányoknak az a szilárd tanúságtétele, hogy míg ebben az időben Bécsben több kassai festő mutatható ki, Kassán nem tudnak bécsi festőről. A helyzet tisz tább nem lehet. A kassai művészet kisugárzását külső történeti körülmények is magyarázzák. Két nagy hulláma érkezett az osztrák tartomány fővárosába, az egyik Zsigmond, a másik Matyás korában, aki egyik építtetője volt éppúgy a Stephans-Dómnak, mint a kassai Szent Erzsébet-egyháznak. De az utóbbit, a szentély boltozatán Zsigmond címere is díszíti. Zsigmond uralkodása alatt, Kassai Jakabbal inkább a bécsi s rajta keresztül az osztrák és a német szobrászatot érte jótékonyan a kassai hatás, megfelelően annak, hogy túlnyomórészt ekkor készültek a Szent Erzsébet-templom gazdag kőfaragványai, ekkor élte virágkorát a kassai kőplasztika. A kassai festészet pedig Mátyás király idejeben gyakorolt Bécsben döntő befolyást, az 1474-77 közt készült s szárnyain 48 festett képmezővel bíró főoltár által, amely a világnak legnagyobb – s túlzás nélkül mondhatjuk – legszebb festett és faragott szárnyasoltára.

Midőn a magyar művészek, friss magyar művészzsenik – a jaki mesterektől a Kolozsvári-testvérekig, Kassai Jakabtól Kassai Jánosig élesztgetik s előbbre lendítik az Ostmark lassújáratú művészi fejlődését, megélénkítik Bécs művészi életét, Magyarország nagy, erős, hatalmas birodalom. A jaki apátsági templom építésének és pazar díszítésének idején, IV. Béla korában könnyen kiheverte a tatárdúlás epizódját s a távolkeleti hordákat gyors visszavonulásra kényszerítette, elsőízben teljesítvén azt a hivatását a művelt Európával és a nyugati keresztény műveltséggel szemben, hogy azt a keleti barbár áradatokkal és áramlatokkal szemben megvédelmezze.

Nagy Lajos korában Európa egyik legmodernebb állami és gazdasági berendezésű, katonai, politikai és műveltségi erejével egyik leghatalmasabb birodalma. Zsigmond idejében a nemzetközi politika egyik legfontosabb tényezője és központja, uralkodója elnyeri a szomszédos német császárság koronáját. Korvin Mátyás alatt hatalma, tekintélye egyre emelkedik, műveltsége fényesen ragyog. A reneszánsz és a humanizmus új eszméit Olaszország után elsőnek vette át s közvetítette nyugati és északi szomszédai felé. Ebbe a keretbe illeszkedik a kassai művészet hatása az egy ideig magyar uralom alatt álló Bécsben. Múltunknak, államilag, hatalmilag és műveltségileg egyképpen dicső e századaiban Ausztria szerény határgrófság, majd hercegség, s felváltva német és cseh őrgrófi és hercegi családok uralma alatt állott. Utóbb bámulatos szerencsével magasba ívelt karrierje akkor kezdődött, midőn Mátyás alatt egy hatalmas királyság védelme alá kerül, s midőn több mint negyedszázad multán uralkodó hercege, Habsburg Ferdinánd a magyar királyi méltóságot is elnyerte. Ausztria Nagy Károly lehanyatló birodalmának keleti őrhelyeként keletkezett, s a nagy frank császár örökségének utolsó morzsáin élt. 

Keletebbre, Pannónia földjén a frankok foszlányait egy új, friss, tehetséges nép, a magyar s a szervezkedő új magyar állam szívta fel. A XVI. századig a magyar birodalommal szemben Ausztria hatalmilag és műveltségben alárendelt szerepet játszott. S bár a művészet nem függvénye a politikai helyzetnek, s igazi megnyilatkozásai a maguk útját járják, a szerencsés hatalmi, gazdasági és politikai adottságok lehetőségeket biztosítanak számára, amelyek a művészet belső erőit teljesebb kifejtésre képesítik. 

A magyar történet tragikus határpontjáig, Mohácsig a művészet terén Ausztriával szemben Magyarország volt a többet adó fél. Ez a viszony később az ország szétdarabolása és az abból folyó vérveszteség következtében megváltozott, bár a közös forrás, amelyből Ausztria és örökös tartományai, valamint, részben Bécs közvetítésével Magyarország és Erdély merítettek, Olaszország, az olasz művészet volt. Ausztria, vagy épp a nagyon kétséges osztrák nemzet vezető szerepét a XVII-XVIII. században túlozták az olasz bárok hatásának, műtörténetileg sok tekintetben összefüggő azon a területén, amelyhez Ausztria, Bajorország, Csehország, Magyarország s bizonyos fokig Lengyelország és Szilézia tartozott, s amelyen belül az olasz, közelebbről római eredetű baroknak vidéki, nemzeti változatai keletkeztek. Az osztrák-magyar művészeti kapcsolatokat kedves szomszédaink sem mindig ítélték meg helyesen, amiért sok esetben magunkra vethetünk, mert a mintaszerű osztrák műemléki kiadványokkal szemben mi hosszú ideig lemaradtunk s mert magunk sem adtunk számot árról, amink van, sőt nem egyszer botorul lemondtunk róla. így történhetett, hogy a legutóbb, 1939 június–októberben rendezett s a ,,Dunavidék régi művészetét11 bemutató bécsi kiállítás magyar miniátorok, festők, szobrászok és ötvösök alkotásaival, mint hamis ostmarki vagy bécsi tollakkal dicsekedhetett. A kiállítás legfontosabb darabjai magyar mesterek művei, vagy legalább is hangsúlyozottan magyar vonatkozásúak voltak: V. László miniált grammatikája, a valószínűleg Zsigmond udvarában is dolgozó, stílusában Kolozsvári Tamással nem egy tekintetben rokon Tűbingiai János, akinek a törökverő Nagy Lajost ábrázoló főművét láthattuk a kiállításon, továbbá Kassai Jakab Madonnája a térdeplő donátorral, Nicodemus della Scala-val (I. tábla), a kassai iskolába tartozó mestertől a Schottenstifti oltár táblaképei, Mátyás király bécsújhelyi serlege, amelyet a katalógus (igaz, megkérdőjelezve) , a valósággal épp ellentétben III. Frigyes Mátyásnak adott ajándékakép tüntetett fel és a sorok között osztrák munkának tartott, holott alakjában és technikájában egyaránt a legjellegzetesebb magyar ötvösmű. És a sor nem is teljes, csak a legkirívóbb példákra utaltunk. Eltévelyedett szlovák testvéreink is megkísérelték a magyar műemléki állomány kárára egy soha nem létezett szlovák művészet kigondolását, bár örömük nem soká tartott.

Sajnos, az a helyzet, hogy a régi magyar művészet elismertetéséért két front, egy külső és egy belső ellen kell harcolni.

Szerencsére egyre kevesebben, még mindig akadnak olyanok, akikben művészetünk múltjával szemben valami különös félelemérzet, önkisebbítési gátlás él, amelynek szellemi eredetére és hátterére már rámutattunk. A tudományos módszer elégtelensége is hozzájárult ennek a különös mentalitásnak a létrejöttéhez. Másod- vagy sokszor a népművészet határát súroló harmadrendű falusi táblaképek ikonográfiái kölcsönzéseit közkeletű német metszetekből arra használták fel, hogy hamis és rövidlátó következtetéseket vonjanak le nemcsak az illető munkára és festőjére, hanem régi művészetünk egész igazodására, szellemére és jellegére vonatkozólag. Külföldi hatások és áramlatok, idegen elemek vizsgálatánál és azok megítélésében nem annyira az átvétel nyers ténye, mint inkább átalakulása a fontos, az az értéktöbblet, amit az átvevő nemzeti művészet sajátos szelleme hozzáad. Nemzetközi ábrázolási sémák és motívumok vándorlásában ezt a többletet, a nemzeti stílusakarat alakító hatását kell kielemezni és kiemelni. A tudományos módszer fogyatékossága és valami ernyedt szkepszis régi művészetünkkel szemben, együttesen magyarázza azt az egyébként érthetetlen kísérletet, mellyel irodalmunkban legutóbb régi festészetünk két legkiválóbb és a legbiztosabban megkonstruált egyéniségének, Kolozsvári Tamásnak és M. S. mesternek művészetét szétrombolni próbálták, bizonyos szomszédok tapsai közt A kísérlet tulajdonképpen kivül esik a tudományos polémia körén, s említést sem érdemelne, ha – mint több más esetben – sajnálatosan és bizonyára akaratlanul alkalmat nem adna félremagyarázásra a dolgokat közelebbről nem ismerő oly külföldi íróknak, akik erre egyébként is hajlamosak.

Ha rámutattunk némely német és osztrák kutató rövidlátására és elfogultságára s közülük Pinder tanár úrral keményebb tornára is szálltunk, sietnünk kell megyjegyezni, hogy a legkisebb szándékunk sincs általánosítani. Sőt ki kell emelnünk nem egy olyan német vagy osztrák szaktársunk nevét, – Brinckmann, Hamann, Loehr, stb. – akik a legnagyobb megértéssel és méltánylással viseltetnek régi művészetünk, régi és mai kultúránk iránt. Richárd Hamann, a románkori művészetnek Európaszerte egyik legkiválóbb kutatója dunántúli román építészetünk stíluserejét bizonyos tekintetben a német fölé emelte. A. E. Brinckmann, a mai német művészettörténetnek egyik legmélyebb és legcsiszoltabb elméjű képviselője, aki épp annyira gyökeresen német, mint amennyire emelkedett gondolkodású európai, műemlékeinknek egyik legjobb ismerője, a magyar művészettörténészek műnkajának s általában a mai magyar kultúréletnek egyik legnemesebb barátja. Freiherr von Loehr, a jeles bécsi numizmata megtanulta nyelvünket, hogy Hóman Bálint alapvető anjoukori magyar pénztörténetét tanulmányozhassa.

Épp mert barátokról és szomszédokról van szó, régi művészetünk kapcsolatát a némettel és másodsorban az osztrákkal sürgősen, minden elfogultságtól és begyökeresedett tévhittől mentesen tisztáznunk kell. Ez a vizsgálat hasznos lesz azért is, mert némely ponton rávilágít művészetünk európai elhelyezkedésére, s mert a nemleges körülhatárolással közelebb visz jelen célunkhoz, a magyar művészet egyéniségének megismeréséhez.

Bár a szomszédi viszonyból és Ausztriát illetően a négy századra terjedő uralkodói és állami közösségből bizonyos kapcsolatok már önmaguktól következnek, ezek éppenséggel nem voltak egyoldalúak, amint arra rámutattunk. A követel és a tartozás mérlege, különösen a középkorban, inkább Magyarország javára billen. Bizonyos stílusbeli párhuzamok pedig nagyon gyakran a közös olasz és francia forrásból fakadnak. Történeti, egyháztörténeti, kultúrhistónai okok és tények önként hoztak létre a magyar művészet első századainak latin-mediterrán, olasz és francia igazodását, amit megkönnyíteti a magyar szellemi alkat összetétele. A magyar művészi alkotó képzeletet és képességet a római szellem, a lombard és a toszkán műgyakorlat, a francia középkor gazdag művészetének Európaszerte kisugárzó hatása nevelte, ugyanazok a tényezők, amelyek, nagyobb bizánci befolyás mellett a német művészetet is megszületni segítettek. Az eredmény mégis két, pontosan elhatárolható, egymástól lényegileg különböző nemzeti művészet (a németre s a magyarra utalunk) létrejötte volt, mert különbözött az idegen elemek adagolása s különböző volt az a lelki tégely, melyben ezeket egybeolvasztották.

Legújabban, a mai politikai helyzetet visszavetítve a múlt művészetére, az osztrák művészetet a némettel összevonják. Nem vitatkozunk e beállítással, amelynek művészettörténeti szempontból sok sebezhető pontja van, csak megjegyezzük, hogy fejtegetéseinkben különválasztjuk az osztrák művészetet a némettől, amint eddig, a nemzetközi műtörténeti irodalomban, a németben is szokás volt. Ha tisztán a nyelvterületet vennők csak alapul, s mellőznők a topográfiai, a vallási és a szociális szempontokat, különösen pedig a történeti összetartozásnak visszamenőleg nem korrigálható tényét, magán a német művészeten belül is egészen különös összefüggések és hasadások tűnnének elő. Kitűnnék az, hogy mennyivel közelebb áll a bajor művészet az osztrákhoz, semmint a frankhoz, távolabb a kölni iskola a svábtól, mint a franciától, mint Burgundtól. Észre kellene vennünk, mily éles demarkációs vonalat húzott a német és a német nyelvterületű iskolák közé a protestantizmus elterjedése. Meg kellene állapítanunk, hogy az osztrák barokot mennyivel szorosabb szálak fűzik a csehhez, mint – mondjuk – az úgynevezett porosz stílushoz. 

A művészettörténelem, sok fontos jelenségét nem tudnók megmagyarázni, ha elfogadnók azt a túlságosan egyszerű képletet, hogy a művészet a nyelvvel egyenlő megnyilatkozás. Ha így volna, ki kellene tépni a művészettörténetnek azokat a szép lapjait, melyek a flamand és a belga művészetről szólnak.

Az újjabban divatos vérségi vizsgálat sem magyarázza a nemzeti művészetek jellegét, hanem inkább a nemzeti lélek alkata. A nemzetben gyülekező erők együttműködése és erkölcsi együttérzése, történeti edzettsége váltja ki, hozza létre az egyes nemzetek művészetének félreismerhetetlen, különleges vonásait. A faji érzés is elsősorban ezen erkölcsi indítékokból táplálkozik. Az antropológia megállapította, hogy tiszta fajok ma már nincsenek, a művelődés története pedig azt a tanulságot nyújtja, hogy mennél keveretlenebb a faj, annál merevebb és mozdulatlanabb a műveltsége. A művészet a szellemnek és a léleknek sokkal bonyolultabb megnyilatkozása, semmint a koponyavizsgálat mérőlécével, vagy a vérkutatás lombikjával meg lehetne fejteni.

A spirituális és a morális tényezők, a történeti együttélés döntő szerepét a nemzeti művészet kialakulásában és egész életében sehol sem lehet meggyőzőbben kimutatni, mint a régi, vagy az újabb magyar művészetben. A magyarság vezető szerepe ezer éven át a művészetben éppúgy érvényesült, mint az irodalomban vagy a politikában. A magyarság géniusza mégis a nem tiszta magyar származású, de magyar érzésű művészeket, költőket, államférfiakat, hadvezéreket, a nemzeti lélek éppoly hivatott és hatásos tolmácsaivá avatta, mint a törzsökös magyarokat, – hivatkozzunk akár a két Zrínyire vagy Petőfire, Munkácsy Mihályra vagy a mai nemzedékből vitéz Aba-Novákra. Szent István óta a magyarság egy nagy erkölcsi és szellemi szolidaritás s ez a fogalmazás művészetünkre is érvényes. Okmányaink, az Árpádok korától kezdve nagyszámú színmagyar művészről adnak hírt, s ma már nagyrészüket ismert művekkel is össze tudjuk kapcsolni.

Nemzetiségeink közreműködését sem tagadjuk, bár művészi életük többnyire a népművészetben merült ki, vagy kisebbigényű helyi iskolákat hoztak létre (erdélyi szászok), ezek is belefonódtak azonban az egész országot átfogó nagy nemzeti stílusba. Ez a tényállás voltakép feleslegessé teszi a némely külföldi írótól magyar művészekkel szemben megkísérelt névelemzéseket vagy genealógiai vizsgálatokat, annál is inkább, mert tudvalevőén számos magyar család cserélte fel eredeti nevét a századok folyamán idegen hangzású névvel és viszont, másrészt pedig idegen fajúak vagy nemzetiségűek gyakran házasodtak össze a mi fajtánkkal. Német kézikönyvek szeretik aláhúzni Munkácsy német származását, holott nála magyarabb temperamentumú művészt nem ismerünk. Köztudomású, hogy a mester eredeti családi neve Lieb volt, de az idézett külföldi munkák már nem veszik figyelembe, hogy anyja a színmagyar Reök Cecília volt, hogy bajor ősei már a XVIII. században Magyarországba költöztek és magyar nemesi családokkal kerültek rokonságba, s hogy a családban, Magyarországba települése után nem Munkácsy volt az első művész.

Minden barátság ellenére sem vagyunk hajlandók hasonló ferdítéseket és kisajátításokat elnézni. Türelmünk és hallgatásunk folytan csak a magyar művészettel lehet ilyen tréfát űzni? Jutna eszébe valakinek elvitatni Cézanne vagy Zola franciaságát azért, mert olasz eredetű családból származott? 

Assisi Szent Ferenc olasz voltát, mert anyja provençal-francia asszony volt?

Nemcsak az egyetemes művészettörténet, de maga a német művészet története is zátonyra futna, ha követné a vérből fakadt művészet zászlóvivőjét, Pindert, aki a német művészet jellegét, sorsát, vélt uralmát más népek művészete felett a „Kunstaus deutschem Blute” elve alapján helyezi sokszor egész ferde világításba. Ezen az úton megbotlanék magának Dürernek, a legkiválóbb német művésznek személyében, akit a legklasszikusabb német művészettörténeti író, Wölfflin, a német nemzeti művészet szimbólumának mond. Dürer édesatyja, az id. Dürer Albert tudvalevőleg magyar volt s Gyuláról, mint kiváló ötvös vándorolt Hollandiába, onnan pedig Nürnbergbe, ahol megtelepedett és megnősült. A család a békésmegyei Ajtós községből származott, s Németországban használt nevét is (Thürer = Ajtósi) innen nyerte. A legnagyobb német művésznek ez a sokszor elhallgatott kapcsolata Magyarországgal nem volt elszigetelt eset, s nem is szorítkozott csak e család genealógiájára. Magyar művészekkel a XIV. század óta találkozunk Németországbán. Különösen a magyar ötvösöket látták szívesen. Az ötvösség egyik legnemzetibb művészetünk volt, amelynek rendkívüli fejlődési lehetőségeit az országnak nemes fémekben való gazdagsága biztosította. Sajátos magyar ötvösségi műformák és technikák keletkeztek. Jó anyag, ötletes szerkesztés, a zománcok különböző fajainak alkalmazása által színes, derűs pompa, finom s mégsem a részletekbe vesző, hanem az egészbe illeszkedő kivitel tüntette ki a magyar ötvösműveket, amelyek éppúgy, mint mestereik keresettek voltak Sienától Nürnbergig és Krakóig, Angliától Moszkváig.

A magyar ötvösművészet sorra átvette a dívó korstílusokat, – gótika, reneszánsz, barok stb. – ezeken belül azonban hagyományos technikai és különleges formaérzése, kifinomult díszítő érzéke meg tudta őrizni a magyaros jelleget, s azt nehézség nélkül simította a kor ízléséhez. A magyar élethez és szokásokhoz, a magyar asztalhoz és ruházathoz illő külön típusokat teremtett, kupákat, serlegeket és ú. n. talpas poharakat, csobolyókat, díszkardokat és forgókat, női ékszereket, „ál tál vetőket”, „koronkát”, „másht”, amelyek a külföldre is elkerültek. De az istentiszteletet szolgáló liturgikus ötvösművészet terén is jellegzetes szép darabokat alkotott s a magyar művészi exportnak ezek is kedvelt darabjai voltak. Ma is találkozunk velük külföldi kincstárakban és múzeumokban (Aachen, Monza, Rieti, Krakó, Gneso, Prága, Boroszló, London) s magyarságukat első tekintétre elárulják.

A magyar ötvösség jelentőségét bizonyítja nemzeti művészetünkben, hogy segítette a testvérművészetek: a szobrászat és a festészet fejlődését. A Kolozsvári testvér éknek az egész európai plasztikát megelőző úttörő művészete az ötvösműhelyből robbant ki. Michele Pannonio, a XV. század közepén a ferrarai udvarnál működő festő rejtélyét a budapesti Szépművészeti Múzeumban őrzött egyetlen hiteles művén, a „Ceres”-en a magyar jellegű ötvösművek szokatlan gazdag szerepeltetése oldja meg. A ferrarai iskolától ezen kívül a formáknak ötvösművészre valló hajlékony, sima s a felületen zománcos kezelése különbözteti meg. Pannóniái Mihály eredetileg bizonyára ötvös volt, mint ahogy nem egy firenzei festő kortársa az ötvösmesterségen kezdte, ami a pontos formakeresésre törekvő Quattrocento festészetnek jó kezdő iskolája volt. Egyike volt azoknak a magyar ötvösöknek, akik a XIV. és a XV. században Itália felé vették útjukat. Az ecset forgatását Ferrarában, Cosmé Túra műhelyében tanulta. A régi magyar festészet legkiválóbb képviselője, a XVI. század elején (1506) kimutatott M. S. mestér is kapcsolatban állott az ötvösséggel, amint azt a lillei múzeumban őrzött, s a Három királyok imádását ábrázoló táblaképe elárulja, ötvösművek, magyar típusú serlegek és ékszerek csillognak rajta, hasonlóan mint a prága-strahowi premontrei rendház négy táblából álló sorozatán, (II. tábla) amelyet M. S. mester, némileg már modoros, később kori művének tartunk. Úgy ezeken, mint a mesternek eddig kimutatott többi képén (Esztergom, Bpest-Szépműv. Múz., Hontszentantal, Lilié) feltűnik az ebben a korban már meglehetősen szokatlan és ritka arany háttér, az ötvösség művelésének emléke.

A magyar nemes családból származott idősebbik Dürer Albert atyja, Antal is ötvös volt. Magyarországon, Gyulán űzte mesterségét, s műhelyében tanult a nagy Albrecht Dürer atyja és első mestere. Ez a magyar ötvösség legjobb korának tudását vitte magával Németországba, ahol művészetét megbecsülték, ami abból is kitűnik, hogy 1489-ben Hans Krug nevű társával együtt rendelést kapott III. Frigyestől. Népes családjából ötvös volt András fia is, aki megmaradt atyja mestersége mellett, s 1535 táján Krakóba költözött, amelyet ebben az időben a magyar ötvösök különösen szívesen kerestek fel. Dürer Andrást a lengyel király is foglalkoztatta. Az idősebb Dürert követte Gyuláról László nevű testvérének fia, Miklós, akit 1482-ben vettek föl a nürnbergi ötvöscéhbe; húsz évvel később Kölnben találjuk, ahol még 1520-ban is működik, Niklas Unger néven, ami világosan mutatja, hogy a család magyar eredetének tudata nem halványodott el. Az id. Dürer Alberthez hasonlóan Gyulán tanulta az ötvösséget, majd Szegeden működött s a XVI. sz. közepén Münchenben telepedett meg Szegény (Zeggin) György.

Kiváló ötvös volt, éppúgy, mint fia Ábrahám, aki idegenben is megtartotta szép magyaros családi nevét. Mind a kettőnek több munkája maradt fenn. A XVI. és a XVII. században Nürnbergben mind több magyar ötvös tűnik fel, így 1533-ban a kassai Endris (Andris, Endre) Unger, 1564-ben Gregory Unger, 1616-ban Hans Balk, akit az illető okirat szintén magyarnak említ, stb. Még hosszú a Németországban dolgozott magyar ötvösök sora, amelyből a fentieket annak bizonyítására ragadtuk ki, hogy a magyar származású Dürer művészcsalád megjelenése Németországban s belekapcsolódása a német művészetbe nem véletlen kirándulás, hanem a magyar ötvösök szélesebb odaáramlásának hulláma, egy folytatólagos láncnak egyik szeme volt. Nem akarunk szerénytelenek lenni, – bár a műtörténet nem ismer szerény vagy szerénytelen tényeket – s Albrecht Dürer atyjának magyarsága alapján nem vitatjuk el művészetét a németektől. Mégis emlékeztetnünk kell rá, hogy az öreg Dürer, mint művész, nem ment üres kézzel Nürnbergbe. Személyes művészi képességein kívül a virágzó magyar ötvösség hozadékát vitte oda, magyar gondolkodásának, művészi felfogásának adottságát és adományát, amelyet fia is örökségként kapott. Maga az ifjabb Dürer írja naplójában atyjárói, hogy kevésbeszédű volt, amiben az Alföldről odaszakadt mester jellemző magyar vonását ismerhetjük fel. De a Dürer művészetébe beszüremkedett magyarságot nem az ilyen elejtett megjegyzésekből óhajtjuk levezetni, bármennyire rávilágítsanak is a helyzetre. Dürer nagy tette a német művészet, közelebbről a német festészet előhaladásában elsősorban abban állott, hogy világos, tiszta látásra, a mélyreható részletmegfigyelés mellett is a lényeg kihámozására, áttekinthető, értelmes képszerkesztésre szoktatta. A német művészetet a későgotika zavarából töredezett formahalmazatából, elmerevedő modorosságából, kicsinyességéből ő vezette ki olyan alapvető szellemi tulajdonságok és szemléleti hajlam által, melyeket egyenes ágon atyjától örökölt, s amelyek a magyar művészi látásnak kezdettől, kibontakozásukban az olasz művészet sokszoros hatásától elősegített sajátosságai voltak. Ezek a veleszületett tulajdonságok vezették ösztönszerűleg Olaszországba, az olasz művészet megértéséhez, amire német művész előtte nem volt képes s ebben később sem érték utói. Az ötvösséget atyja műhelyében tanulta. A festészetben a nyers és darabos Wolgemut volt mestere. Később a colmari Schongauer gyakorolta rá a legnagyobb hatást. Művészi fejlődését úgy értjük meg a legjobban, ha e két idősebb festővel hasonlítjuk össze. A köztük lévő különbség nem a generációk különbözőségében, hanem a művészi alapalkatban rejlik. Wolfflin a német művészet sajátságait, főként az olasztól való éltérés alapján nagy elmélyüléssel és finom elemzéssel vizsgálva, egyik fő vonását a művészi zavarosságban („künstlerische Unklarheit”) látja. Ezt oldotta fel Dürer egyidőre, ha nem is örökre, atyja adoptált hazájának művészetében. Tanítványai újra a sötétben botorkáltak, s a nagyobbvonalúságra, a válogatott formai kifejezésre való törekvését tulajdonképpen nem

ezek, hanem a baseli ifjabb Holbein fejlesztette lényegesen tovább. E fejtegetések önkényt vezetnek Dürer helyének megjelöléséhez a német művészetben. Bár elismerjük, hogy magasabb esztétikai szempontból ő volt a legnagyobb német művész, a német művészi szellem, az egész germán lélek legigazabb s légőszintébb kifejezőjének, a „legnémetebb német művésznek” nem őt, hanem a teuton erdők félelmes misztikumát szinte szimbolikus erővel megelevenítő Mathias Grünewaldot kell tartanunk, aki éppoly nagy művész, mint amilyen gyökeresen német volt.

A kitörő, szenvedélyes, expresszionista, a jellegzetest torzán érzékeltető német művészi ösztönnel éles ellentétben áll Dürernek higgadt szemlélete, világos rendszerezése, formai választékossága, kifejezésbeli mértéktartása, ami nem ürességet leplez, hanem mindenkor megőrzi tiszta ítéletét. A helyes mértéket, annak szabályait behatóan kutatja. A természet sokféle jelenségét azzal a nyugodt szemmel tekinti át, amint az alföldi pásztor nézi a magyar táj végtelen horizontját. Dürert nem művészi vérmérséklete, hanem művésszé válása, iskolázottsága, beiktatása a német fejlődésbe teszi német művésszé. A magyar mag, atyja műhelyében művészi nevelésének kezdetén szintén kisarjadzott, de művészetébe mihamar más hajtóerők kapcsolódtak. Kétségkívül az ötvös gyakorlottságának és figyelmének köszönhette egész pályáján végigvonuló formai gondosságát és hajlamát, különös készségét a fa- és a rézmetszet iránt.

A magyar művészet lényegi megismerésének egyik legcélravezetőbb módja, ha a történelmen keresztül éppúgy, mint ma érvényesülő állandó vonásait elsősorban a német művészettel való összehasonlításból, a két nemzeti művészet között fennálló alapvető különbségekből vezetjük le. Ezt a vizsgálatot egyes részleteiben kiterjesztjük majd a többi nemzetre, a magyar művészet többi külföldi kapcsolataira, párhuzamaira és ellentéteire, egész európai helyzetére. Német példák egybevetésével azért kezdjük, mert itt mutatkozik a legélesebb ellentét s mert e téren történt a legtöbb félreértés és félremagyarázás.

A magyar művészet egyéniségének, a magyar művészi képzelet és látás sajátságainak kielemzésére az a priori esztétikai kategóriák felállítása helyett ez a pozitív, induktív művészettörténeti módszer vezethet megbízható eredményre.

A látási formák tisztasága és zártsága, a tömör, egyszerű előadás, a tartalmi kifejezés érthetősége a magyar művészi akaratnak kezdettől fogva a némettől eltérő, sőt azzal ellentétes vonása. E vonások határozottan megnyilatkoznak már románkori művészetünkben, amely nemcsak azért fejlődött magas művészi fokra, mert mögötte állott Árpádházi gazdag művelődésünk s a nemzeti királyság hatalma, hanem azért is, mert az ösztönös magyar művészi sajátságok egybeestek a kor stílusának általános törekvéseivel. E sajátságoknak minden időben érvényes első, határozott megfogalmazását románkori szobrászatunk adja, akár a kalocsai királyfejet (III. tábla) említjük, – melynek értelmesen leegyszerűsített plasztikai formáival, nyugodt kifejezésével szembeállítjuk a braunschweigi dóm hasonlókorú feszületének tépett és torz Krisztus-fejét,. – akár pedig a jaki Krisztus és apostolok tömör erejét és biblikus nyugalmát hasonlítjuk össze az egykorú bambergi apostoloknak, a tartásban, a fellazított formákban és a viharzó redőzetben éreztetett lázas szenvedélyével. Kassai Jakab nagy újítása, amelyet hazájából hozott magával s oltott a német szobrászatba, az alakok szilárd kiállásában, az emberi alak szerves

részének a burkoló ruhatömegtől való különválasztásában, az alaknak szabaddátételében állott. A magyar szobrászat már két-három nemzedékkel korábban, Nagy Lajos idejében, a Kolozsvári-testvérekkel közvetlenebb érintkezésbe lépett a valósággal, mint a német.

Kassai Jakab ezen az úton egy további nagy lépést tett s elérte azt a nagyszabású valóságlátást, azt a monumentális realizmust, amely annyira jellemzi az egész kassai XV. századi faplasztikát. 

Madonnája, tagbaszakadt, egészséges erejével, fenségben és szépségben fogant, újszerű arctípusa, az anyja ölében életvidáman ficánkoló, vasgyúró kis Jézus az új magyar művészi felfogás légkörében született meg; merőben különbözik ennek a kornak német alkotásaitól, a gótika modorosságában elakadt, kilengő testtartásban libegő, lábán alig álló, szokványos arckifejezésű Máriájától és csenevész testű kis Jézusától. Kis mérete ellenére nagyvonalúan mintázza meg s való élettel hatja át a freisingi oltár adományozójának, Nicodemus della Scalának térdrehulló alakját (I. tábla). Mozdulata, széttárt kezeinek hódoló gesztusa, egész magatartása felszabadul a gótika megkötöttségétől. A fej eleven realizmusa vetekszik Donatello legjellegzetesebb szoborképmásaival. Palástja szegélyének és infulájának vésett díszítményeimellcsatja megerősítik az okmányok azon közlését, hogy ötvösseggel is foglalkozott. Újabb bizonysága annak a fontos közreműködésnek, melyet művészetünk megújhodásában az ötvösség nyújtott. Nicodemus öltönyén, bő tunikáján és köpenyén a redőzet elhelyezése egyszerű és világos, szélesen és természetesen folyik, úgyhogy teljesen érvényre juttatja a test tartását s egyes részeinek cselekvő szerepét. Épp ellenkező a ruházat szerepe a korabeli német plasztikában: az alakot nem kibontja, hanem elrejti; a redők az alaktól független sémákat, bonyolult, zavaros képleteket követnek, százfelé töredeznek; a köpeny az alak lábainál felesleges bőségben szétterjed, hogy az alaktól független redők cik-cakos játékának mennél több teret biztosítson. A ruharedők túltengésének a XV. századi német plasztikában következménye, hogy a lábak eltűnnek, az alak elveszti statikai biztonságát, egész tektonikai erejét és szervezeti igazságát, ami a német művészetnek akár az olasztól, akár a magyartói egyik fő megkülönböztető vonása, a román korszakban éppúgy, mint a gótikában, a reneszánszban, vagy a bárokban. 

E lényeges stílussajátságok a német festészetben éppúgy kiütköznek, mint a szobrászatban s ellentétük a magyar festészetben és szobrászatban egyaránt mutatkozik.

A magyar formaképzésre, világos előadásra, józan, egészséges valóságlátásra rendkívül jellemző azoknak a fafaragású, színezett kassai szobroknak csoportja, amelyek Mária családjának tagjait ábrázolják, s ma a Szent Erzsébet székesegyház Mária látogatása oltárának oromzatán állanak. A XV. század közepén készültek, s azt a keretet szolgáltatják, amelyből Kassai Jakab művészete kinőtt. Az alakoknak a XV. századi kassai kőplasztikával közös régies arányai, tömzsi alkatukkal, aránytalanul nagy fejükkel a korai keltezés mellett szólnak. Remek karakterfejeket találunk köztük. Mesterük finom pszichológiai megfigyeléséről tanúskodnak, mégsem torzítanak, mint a német szobrászok és festők művei. ízes, jó magyar alakok és fejek is felbukkannak, mint Zebedeus és József, s szebb, magyarosabb női fejet sem képzelhetünk, mint e mester Madonnáját. A jellemzésbe a kezeket is bevonja, még pedig úgy, hogy rendszerint mind a két kéz gesztikulál, párhuzamosan vagy ellentett irányban, amit a főoltár Erzsébet-legendájának képein is megfigyelhetünk. A szimultán gesztus Kassai Jakab Nicodemusán is feltűnik. Az alul nem egyszer egyenesen levágott, vagy csak mérsékelten kanyargó köpenyek és tunikák redői egyszerűek, hosszan hullanak alá, s türemlésük követi a szabadon hagyott kezek akcióját és az alul kilátszó, arányos lábak elhelyezését.

A Mária látogatása-oltár oromcsoportozatának egyenesági leszármazottjai a dóm orgonakarzata alatt elhelyezett, 1480 táján készült, ugyancsak színezett faszobrok. Szent Imre alakja klasszikus példája a redőrendszer tisztaságának, az alkat organikus kifejezésének, a világos szobrászi megjelenítésnek. Mesteri az a mód s az az önként adódó könnyedség, amint a művész Szent István köpenyének felső, függőleges redőit néhány öblös hullámzással átvezeti az alsó átlós hajtékokba. S megkapó Alamizsnás Sz. Jánosnak finom realizmussal faragott, mély lelkiséggel és gyöngédséggel telített nemes feje (IV. tábla). 

A magyar észjárásból folyó állandó és hagyományos, nemzedékről-nemzedékre örökölt jegyei ezek a magyar művészi elképzelésnek, a magyar stílusnak. Egyszerű redőrendszer, a lábak statikai biztonsága, zárt, összefogott körrajz tünteti ki, már a XIII. század fordulóján a veszprémi Gizella-kápolna al fresco festett apostolait, éppúgy, mint a már hivatkozott jaki kőapostolokat. Leegyszerűsített formák és redőformulák, tiszta, egyszerű rajz, világos képszerkesztés jellemzik az 1400 tájt festett báti diptychont, amely ugyanakkor, midőn elárulja az olasz, a sienai trecento-festészet hatását, ennek szintetikus előadását és lendületesebb vonalritmusát, a rokon, de mégsem azonos magyar formaérzés értelmében méginkább leegyszerűsíti és lassúbb ütemre fogja. Ez az alaptörekvés nem változik a mintegy félszázaddal fiatalabb II. csegöldi mesternél (Mária látogatása, Esztergom), aki a haladottabb kor igényét követve, plasztikai erőben növekszik. Az 1470–80-as évek kiforrott magyar stílusát is elsősorban világos képszerkesztés és a leegyszerűsített formaadás, a nyugodt és tiszta szemlélet különbözteti meg s e kor magyar táblaképeit és szobrait ezek a vonások teszik egy szeriben felismerhetőkké. Vessük egybe a II. báti mesternek esztergomi Szent Katalinján a lakonikus, áttekinthető redőrendszert Moser azonos alakjának (Strassburg), vagy magának Schongauernek, e kor legjellegzetesebb német mesterének „Madonna im Hofe” c. rézmetszetén a földön szétterülő köpeny bonyolult, halmozott, töredezett redőivel, s a legélesebben fog szembetűnni a két nemzet művészete közötti nagy elvi különbség, ami a lényeget tekintve, olyan esetekben sem csökken, amidőn a magyar mester közkeletű német metszeteket vesz ikonográfiái alapul. A XV. és a XVI. század fordulóján, a régi magyar szobrászat legmonumentálisabb és legmagasabb rangú alkotásán, a kassai főoltár három, méretre is hatalmas alakján, a karján a kis Jézust tartó Márián, bibliai és árpádházi Erzsébeten (V. tábla) a ruházat rendkívül gazdag redővetésén ugyanaz az előkelő választékosság ömlik el, mint magukon az alakokon, testtartásukon, nemes arcvonásaikon, ápolt, kecses kezükön: a mennyország királynéja körül finom udvari légkör lebeg. Mégis, ez a – talán Alexander nevű – nagy kassai mester a bő öltönyök és a széles fejkendők redőinek áramlását művészi számítással tudja a test funkcióját követő s mégis ritmikus, nagyvonalú egységekbe fogni. Valósággal mesteri fogás, amint Árpádházi Szent Erzsébet szép fejét kendőjével bekereteli, ezt széles lendülettel kanyarítja át a nyak alatt, s így az egész alakon belül szinte még egy külön mellképet vág el és mutat be. Német kortársa, Tilman Riemenschneider Szent Erzsébetjén (Marburg) a ruházat csupa apró törés, a fejkendő a fejnek s a nyaknak nem kiemelésére, hanem megzavarására szolgál. A részletek finom átdolgozásában ez is mestermű, – de a kassai szoborral ellentétes a művészi elgondolása, a fej nem oly sugárzóan szép, ellenkezően, póriasabb, öreg, morcos; lélekkel van ez is átitatva, de más lelkiségből fakad.

Már az eddigi példákon is a magyar művészetnek, a magyar lelkialkattal rokon egyéni vonásai gyanánt ismertük meg a világos látást és egyszerű, értelmes formai közlést, az emberi alak nyugodt és zárt, gyakran nagyvonalú bemutatását, a fejlett tektonikai érzéket. Régi és újabb művészetünk mesterműveinek egész sorozatát hívhatjuk tanúságtételre. Hivatkozhatunk a mateóci oltárnak, 1430-1440 körül Kassától Krakóig működött mesterére, aki főművén, a mateóci szárnyasoltár középső részén Szent István és Szent Imre alakját festette meg, a szárnyképeken pedig életükre vonatkozó jeleneteket tiszta előadásban, egyszerű, de határozott és kifejező vonalakra redukált formákban ábrázolt. A kassai Szt. Antal-oltár páros alakjait se lehetett volna kevesebb eszközzel és ugyanakkor érthetőbben szemléltetni. Alig megy túl a fogalmi ábrázoláson s szemlélete mégis teljesen meggyőző. A valóságot a maga eszközeivel szerkeszti meg, s ezek az eszközök a legkorszerűbb problémákat érintik, különösen a térbeliség éreztetését. Alakjai a szűkszavú ábrázolási módból folyó bizonyos merevség ellenére is cselekvőképesek. Ért a jellemzéshez, a történeti jellemkép kialakításához. Szent Istvánt királyi méltóságában, Imre herceget szentségében éppúgy, mint vitézi erejében, kezében lándzsával, oldalán karddal, atyjához hasonlóan páncélban s díszes palástban ábrázolja. Egyénien alakítja a királyi öltözeteken és a háttérben kifeszített s kecses angyaloktól tartott kárpiton ornamentikáját, amellyel egyébként takarékoskodik. Egyéni utakon keresi a művészi fejlődést, oly korbán, amidőn a valóság felfedezése Európaszerte mind gyorsabb ütemben halad. Kassai Mihálynak 1516-ban festett oltárán lekérekitett formák, tiszta s igen fejlett térszemlélet a szemet messzire vivő hangulatos tájképen (VI. tábla), a bibliai jeleneteken (VII. tábla) egyszerű, mesterkéletlen csoportképzés, a külső szárny képek alakjain nagyvonalú felfogás és határozott, szilárd kiállás jelzi a XVI. század elején tetőpontjára jutott magyar festészet egyéni vonásait. E vonások kialakulását épp ekkor, a reneszánsz magyarországi kiérésének idején segítette az olasz művészet hatasa, amelyre a két nemzeti lélek sok rokon vonása következtében szívesen reagált régi művészetünk. Kassai Mihálynál közelebbről érezhetjük s nevén is nevezhetjük az olasz befolyást, amely a szelíd umbriai festészet, közelebbről a kedves és üde Pinturicchio révén érte.

A magyar festészet már korábban érintkezésbe jutott Umbriával. Az első, névleg és műveiben ismert magyar táblaképfestő, a középkorból előderengő új magyar festészeti stílus vezető egyénisége, Kolozsvári Tamás az olasz korai reneszánsz egyik úttörőjével, a fabrianói Gentilével jutott stílusbeli s valószínűleg személyi kapcsolatba, aminek megállapítása eszünkbe juttatja, hogy az okmányok Gentile de Fabrianónak Michele, Mihály nevű magyar segédjéről és tanítványáról tudnak. Mint idefűződő régészeti adatot fel kell továbbá említeni, hogy Bakócz Tamás Esztergomban őrzött miseruháját, casuláját ugyancsak Pinturicchio rajza alapján hímezték. Kassai Mihály tanítványánál, Babocsay Jánosnál az olasz hatás már teljesen felszívódott s a kerekded formaképzésben, az öszegezett látásban megnyilatkozó magyar vonások már közvetlen olasz emlékezések nélkül jutnak kifejezésre. Czottman Bertalan kassai patikus és neje epitáfiumán a magyarosan festett szentek dicsfényén olvasható latin névjelzések is magyarosan vannak írva: S. Pongracius, S. Sebastianus. Hasonló folyamat ment végbe a reneszánszkori magyar kő- és márványplasztikában. Az ú. n. Visegrádi Madonna, olasz mester műve magyar anyagban, esztergomi vörös márványban, jelképe az olasz-magyar művészet termékeny frigyének, egyike az új stílus példaadó darabjainak. A mintegy negyedszázaddal későbbi Báthory-Madonna (VIII. tábla) magyar művésze a finomabb és részletbemenőbb olasz formákat összevonta és lesimította, a kecsesebb olasz Madonna-típust meggömbölyítette, közelebb hozván a magyar formaérzéshez, melyet hiánytalanul fejez ki nemcsak a két főalak, Mária és az egész alakban egy szerű eszközökkel, de gondosan megmintázott kis Jézus, a Mária feje fölött koronát tartó két lebegő angyal is. Magyaros vonás a korona díszes kiképzése; egész formája a magyar ötvösség gazdagságára emlékeztet. Hasonló motívumot találunk, angyaloktól tartott koronás Mária feje fölött a brassói fekete-templom trónoló Madonnáján, melyet Mátyás és Beatrix címere ékesít, s bizonyára Mátyás adományából, 1467-i látogatása emlékére valamelyik udvari művész festett. Maga a falkép az olasz Quattrocento festészetben annyira kedvelt Santa Conversazione-k magyaros változata, reneszánsz festészetünknek egyik kiváló, jellegzetes, eddig nem eléggé figyelemre méltatott alkotása. A déli kapu ívmezejében foglal helyet. Az egész ábrázolás olasz eredetű, de – hogy úgy mondjuk – magyarra van fordítva. A két főalakon, Márián és a kis Jézuson a firenzei korareneszánsz hamvas üdesége ömlik el, mégis van bennük valami idegenszerűség, ami nem olasz. Mária a régibb magyar falképekről, miniatúrákról, többek közt a képes krónikából, peesetekről ismert trónon ül. A lábai alatt látható félhold naiv kevéreké a Szeplőtlen Szűz és Mária Mennybemenetele ábrázolásanak. A kétoldalt térdeplő Sz. Katalinnak és Sz. Borbálának is magyaros akcentusa van, s vonatkozásban állanak a királyi adományozóval, amennyiben Mátyás első felesége, Katalin, Korvin János anyja pedig Borbála volt. A két szent tisztelete egyébként általános volt Magyarországon, magában Brassóban is. 

XV. századi magyar oltárainkon gyakran találkozunk velük.

A talaj virágokkal teleszórt pázsit. Nagyon szép a szélesen nyíló tájképi háttér, melynek lírai jellege Kassai Mihályt idézi emlékezetünkbe, bár ez későbben működött. A két sarokban elhelyezett címereket gotizáló lombdíszítés fogja körül, ami szintén arra vall, hogy a kép olaszos vonásai ellenére sem olasz, hanem magyar mester műve. A szász keretlakosság provinciális művészetéhez nincs köze. Magyar Quattrocento ez a javából, Mátyás magasszintű udvari művészetének remeke. Tömör formaérzés idomitja magyarrá a fővárosi kőtárnak félalakos angyalt, illetve Madonnát ábrázoló szobrait.

Az osztrák és bajor bárok szentek és angyalok viharzó szenvedélye vagy ellágyult nosztalgiája, szélsőségeken táncoló s nem ritkán hamisan hangolt egész skálája a magyar plasztikában lehalkul és lehiggad, mennél keletebbre megyünk, annál inkább kerüli a szélsőségeket, távolabb esvén a különleges német-osztrák bárok bűvkörétől. A bécsi udvari bárok görögtüzének lángjai a nyugati magyar végeket és a Dunántúlt megperzselték ugyan, keletebbre és északon, attól lényegileg különböző, egyéni bárok stílus keletkezett, amely mélyen a magyar talajban és a magyar lélekben gyökerezett A II. Rákóczi György özvegyétől, Báthory Zsófiatól 1670-80 tájt alapított s faragott kövekből épült kassai jezsuita, jelenleg premontrei templom (IX. tábla) zárt tömbszerűségével, tiszta és egyszerű tagolásával a felsőmagyarországi reneszánsz építészet törekvéseinek örököse. Ugyanannak a szílárd tektonikai gondolkodásnak képviselője, mint amely a román templomoktól kezdve a gótika legjellegzetesebb hazai alkotásain: a kassai Mihály-kápolnán, dómon és domonkosrendi templomon (X. tábla), a budai helyőrségi s eredeti alkatában a Mátyás-templomon, a brassói „fekete”- és a soproni „kecske”-templomon, a felsőmagyarországi reneszánszon és az erdélyi kastélyépítészeten keresztül a Palatínus-stílusig és a klasszicizáló magyar kúriákig kifejezésre jut. Ugyané vonások: zárt és szilárd formák, – amint láttuk – a magyar stílusnak, a művészet különböző ágaiban és egymásra következő korszakaiban állandó és lényegükben változatlan ismertető jegyei. A magyar barok festészet egyik legegyénibb mesterét, az ifjabbik Spillenberger Jánost leginkább a zárt képszerkesztés, az egyes alakoknak és csoportoknak tömegben jól összefogott egysége különbözteti meg a hazánkban is sokat működött osztrák barok festők lazább formai felfogásától és széteső kompozíciójától, amint azt a kassai származású festőnek a bécsi Szt. István-templomban lévő hatalmas oltárképén láthatjuk. Ugyanez áll II. Rákóczi Ferenc udvari festőjének, Mányoki Ádámnak tömören előadott arcképeire.

Nem változnak a korábbi századokból átöröklött alapvonások akkor sem, ha átlépjük a XIX század küszöbét. Ha végigfutunk a század folyásával egyre izmosabb magyar tehetségein, olyanok fognak megállítani, szobrászok és festők, mint a magyar karakternek különösen erős és szuggesztív kifejezői: Izsó és Fadrusz, Madarász és Székely, akiknek művészete elsősorban az egyszerű és tiszta látáson, a statikai biztonságon, a formai tömörségen épül fel. Vessük csak egybe a legmonumentálisabb magyar szobrász kolozsvári Mátyás királyát vagy pozsonyi Mária Teréziáját a kor reprezentatív német szobrászának, Reinhold Begasnak színpadias és agyondolgozott berlini Vilmos császár-emlékmű vével, vagy Székely Bertalan nagyvonalú történeti freskóit Rethel széttöredezett formákban és vonalakban megfogalmazott falképeivel, s meglátjuk a szakadékot, amely a két művészi szellem között tátong.

Történeti emlékeink, de az újabb, a mai, az élő magyar művészet alkotásainak elemzéséből és más nemzetek művészetével való összehasonlításából más lényeges és állandó jegyekét is megállapíthatunk, amelyek az eddig leszűrtekkel szorosan és szükségszerűen összefüggenek, mert ugyanannak az alkotó géniusznak velejárói, ugyanazt a nemzeti szellemet sugározzák ki. Ezek a következtetések a legmerészebb történeti akrobatákat is megengedik, éppúgy helytállanak a múltra, mint a jelenre nézve. Ilyen vonás a világos szemléleti tájékozódást célzó lényeges fonnák kiemelése, a valóság sokféleségének csökkentése. Az ábrázoló művészeteknél ez magyarázza a részletek halmozásától való idegenkedést, az egyszerű, de kifejező rajzot, az összevont plasztikai formákat, a tiszta térábrázolást s a képen a tér képzetét keltő építészeti részletek csekély díszítését, ami a báti, a jánosréti vagy a szászfalvi mesternek, a XV. századi magyar festészet átlagos tőrekvéseit oly tisztán bemutató táblaképein éppúgy kitűnik, mint

Székely Bertalan pécsi falképein. A formák leegyszerűsítéséből következő rokon vonás a képszerkesztés takarékossága, a kevés alakkal megoldott jelenetezés, ami elősegíti a tiszta képbenyomást és a tartalmi kifejezés érthetőségét. A magyar ember általában kevés beszédű. Kerüli a szószaporítást az élőszóban éppúgy, akár a művészet nyelvén. A II. csegoldi mesternek, a Krisztus töviskoronázása bemutatására (Esztergom) mindössze három, kitűnően jellemzett és jól beállított alakra van szüksége, míg a német Wolgemut és Grünewald ugyanezt a jelenetet népes csoporttá dagasztja, melynek kavargó, hadonászó, zavaros tömegében szinte eltűnik maga a főszereplő, s értelmetlenné válik a sok mellékalak ágálása. Az esztergomi képtár két kuruc csatajelenetén két lovas katona, egy kuruc és egy labanc viaskodása adja a kompozíció magvát. Szélesen festett alakjuk, 2-3 mellékalakkal teljesen kitölti a képteret, s a harc hevességét jobban érzékelteti, mint a német Reulingnak, ugyanott látható, a szentgotthárdi csatát és a sziléziai harcokat ábrázoló két népes és száraz csataképe. A magyar festő képei egész más stílusvilágot képviselnek, mint akár Reulingnak, vagy a harmincéves háború legnépszerűbb csatakép festőjének, a holland Philips Wouwermannak sokat utánzott művei. A képszerkesztés és a csoportképzés világossága, érthetősége, a kevés eszközzel való sokat mondás a magyar mentalitásból folyó jellemvonása művészettörténetünk java alkotásainak, akár a már említett példákra, középkori falfestészetünk jelenetes ábrázolásaira, XIX századi epikai festészetünkre, vagy az újabb iskolák figurális festőire, Ferenczy Károlyra, Csók Istvánra, Szőnyi Istvánra, Medveczky Jenőre, stb. gondolunk.

Noha a magyar művészetnek világosságra és egyszerűségre, formai redukcióra törekvő constans vonásait könnyebb megérttetni az ábrázoló művészetekben, festészetben és szobrászatban, azok építészetünket szintúgy megkülönböztetik. Műemlékeinkről mindenki leolvashatja őket, aki érti ezt a nyelvet. Román templomaink egyszerű, zárt falsíkjait és tömör faltömbjeit a korstílus is magyarázza, bár – mondjuk – a pisai, vagy a poitiersi székesegyház, a pármai Battistero külsejének erős tagolása, a francia és a rajnai katedrálisok belső terének emporiumos, oldalkarzatos fellazítása a román stílus különböző nemzeti válfajaira mutatnak. A magyar román templomok alaprajza egyszerű, könnyen olvasható, a hagyományos bazilikális elrendezéshez jobban ragaszkodik, mint a különösen gazdagabb szentélyképzésű francia templomok, bár ezek hatása is kiütközik.

A legáltalánosabb típus a félköríves apszisokkal bíró, kereszthajónélküli három hajó, nyugati homlokzati és déli kapuval. A német alaprajzok nem ily áttekinthetők, a homlokzaton nem ritkán hiába keressük a kaput, mert az oldalt nyílik; máskor úgy a nyugati, mint a keleti oldalon találunk kaput, úgyhogy első tekintetre bizonytalanságban vagyunk a homlokzat felől. A magyar gótika a csúcsíves építészeti rendszert leegyszerűsíti, ami nem a járatlanság, hanem a többi művészetekben is érvényesülő, határozott stílusakarat következménye. A gótika korában építőmestereink és kőfaragóink jártak és dolgoztak a külföldön, Bécsben, Strassburgban, Baselben, talán Prágában is, s ott nem” csak tanultak, hanem meg is becsülték őket, fontos munkákat bíztak rájuk. Éppenséggel nem voltak elmaradva. A Franciaországban létrejött csúcsíves rendszert nemcsak elsajátították, hanem annak jellegzetes, s a magyar építészeti hagyományt követő nemzeti változatát hozták létre. Nem másoltak, hanem újat és eredetit alkottak, még olyan esetekben is, amidőn kiindulási pontúl, érthetőn, francia mintát választottak, mint például a kassai Szent Erzsébet-egyházon, amelynek alaprajza a braisnei St-Yvedet követi, felépítése mégis egyéni (XI. tábla), vagy a csütörtökhelyi Zápolya-kápolna, amely a párisi Sainte-Chapelle építészeti gondolatát veszi át. A gótikán belül sok új ötletet, szerkezeti újítást és eredeti megoldást hoztak létre építészeink. Hivatkozzunk a kassai Szt. Mihály-kápolna szinte lebegni látszó tornyának merész konstrukciójára, a dóm ú. n. király lépcsőjének egymásba fonódó, kettős menetére, Kassai Istvánnak, a dóm egyik építőjenek a gótika minden eszközét, fogását igénybevevő, kicsiben egész enciklopédiáját felölelő, páratlanul elegáns szentségházára, avagy mélyen benyúló nyájas déli kapujának kápolnaszerű kiképzésére.

Említsük továbbá a pozsonyi ferencrendiek és klarisszák egyéni ízű kis tornyát, a brassói fekete-templom teres, világos szentélyének megkapó térhatását, az erdélyi templomerődöknek, a magyar harcos sorsot idéző különleges építkezését. Legjellegzetesebb és legnevezetesebb csúcsíves templomaink, a már felsorolt kassaiak és budaváriak, Sopron, Brassó, Lőcse, Bártfa, Garamszentbenedek, stb. a gótikus rendszert leegyszerűsítik. A falakat kevésbbé bontjak fel, kevésbbé anyagtalanítják, mint a franciák, németek és németalföldiek, a külső támasztóívet mellőzik, mint legtöbbször az olaszok is, az alaprajz egyszerűbb, de mindig világos és áttekinthető. A magassági törekvés nem uralkodik annyira, mint Francia- vagy Németországban, a vízirányos tagolások, osztó és záró párkányok egyensúlyban tartják, ha nem is oly mértékben, mint az olasz gótikus emlékeken, ahol a horizontalizmus az ókori római építészet hagyományának kötelezettsége, s ahol nem ritkán, a gótika szellemével éles ellentétben a vízirányos kiterjedés uralkodik s elnyomja, gátolja, lefogja a fölfelé törekvő struktív elemeket (Or San Michele, Loggia dei Lanzi, Bigallo, Frari, Toscanella stb.). Igazi magyar típus a zárt tömbű, nyolcszögletű, hasábos torony, úgy nagyobb városi (kassai dóm és Domonkos-templom, a restaurálás előtti Mátyás-templom, budai helyőrségi, soproni bencés-templom, lőcsei Jakab-templom), mint pedig falusi templomainkon (Gyöngyöspataj, Bélabánya, Nógrádsáp, Sopronbanfalva). Legtöbb esetben arányos ritmusú párkányok tagolják, mint a fenti példákon kívül a kolozsvári Mihály-templom felfelé karcsusodó szép tornyát. A torony olyankor is megtartja zárt formáit, midőn magának a templomnak gazdagabb a tagolása s falai áttörtebbck, aminek példáját a kassai székesegyház nyújtja. Gotikus templomépítészetünkre az is jellemző, hogy a torony nem teng túl, nem nyomja el tömegével és igényével magát a templomot, amint gyakran Németországban látjuk, ahol a tornyok nagy szerepe és szaporítása, túlsúlya már a román építészetben mutatkozik. Az ulmi székesegyház, vagy a bécsi Szent István-dóm tornya annyira uralkodik a templomon, annak tömegén és egész külső képén, hogy szinte az a helyzet keletkezik, mintha a templom csak a torony függeléke volna. Viszont ha a kassai dómra pillantunk, a templom egész rendszerével, tisztán tagolt, lenyűgöző hatású kötésiével világosan áll előttünk; külsejéről leolvashatjuk belső elrendezését, a szentély, a kereszthajók a külsőn is érvényesülnek, s a torony vertikális hangsúlya csak kíséri és kiegészíti az egésznek felemelő képét. Ezek egytornyú templomok. A kölni dóm vagy a szerényebb, de a német gótika szellemére nem kevésbbé jellemző nürnbergi Lorenz-Kirche szélesen terpeszkedő s magasba törő két nyugati tornya a homlokzatot teljesen uralja, a széles főhajót a külsőn csak nagyon mérsékelten képviselő homlokfalat összepréseli, miáltal az építészet egyik klasszikus szabálya: a külső és a belső egybehangolása erősen csorbát szenved. A magyar ellenpéldán, a garamszentbenedeki apátsági templom homlokzatán a két szilárd állású, hasábos torony távolsága tökéletesen megfelel a belső keresztmetszetnek; a köztük emelkedő homlokfalat nem elnyomják, hanem testőrökként őrzik, még jobban kiemelik, úgyhogy rajta a kassai déli kapura emlékeztető, szép, széles, kettős tagozású, gazdagon kiképezett, hívogató főbejárat is pompásan érvényre jut. Ezeken a. példákon a két építészeti gondolkodás, a német és a magyar közötti különbség világosan szólal meg.

Gótikus építészetünkben a magyar román stílus örökletes vonásai ütköznek ki. Nem egy alkotásában és sajátságában szinte egy, csúcsíves formákban tovább élő késői román stílus paradoxonát adja. Különösen a kisebb igényű, egyhajós falusi gótikus templomainkon élnek hosszú ideig a román szerkezeti hagyományok, ami könnyen érthető. Egyhajós román templomainknak érdekes sajátsága, hogy a homlokzati torony gyakran akként ékelődik a templom testébe, hogy a bejárat a torony alsó részében nyílik, s ennek nyitott alsó szakasza egyúttal kis előterül szolgál.

Rendkívül ügyes alkalmazása ez a nagyobb, háromhajós templomainkon megnyilatkozó s a magyar román építészet egyik legjellemzőbb azon szerkezeti különlegességének, hogy a tornyok üres alsó szakasza belenyílik, beleáramlik a templom belső terébe s a mellékhajók meghosszabbítása gyanánt szolgál. Egyhajós, egytornyos román templomaink említett sajátságát gótikus falusi templomaink is átvették s nem ritkán a bárok- és a copfstílus idején is találkozunk vele.

Minden nemzet művészetének történetében kiemelkedik egy stílus, vagy stíluskorszak, amely rá különösen jellemző, mert azt létrehozta, vagy mert idegenből átvéve és átalakítva, magát abban tudta a legjobban kifejezni, az kísérte történelmének, nemzeti létének legszerencsésebb korszakát. Csak kevés nemzet dicsekedhetik, különösen az építészet terén azzal, hogy olyan stílust alkotott, amely nemzetközileg elterjedt. A keresztény korban csak Bizáncról, Francia- és Olaszországról lehet ezt elmondani, a többi művésznemzet hozzájuk képest csak adoptív, felvevő szereppel bírt, bár az átvett stíleket nemzeti vonásokkal ruházta fel, nemzetiekké alakította. Ez áll a németre éppúgy, mint a magyarra.

A festészetben még Flandria és Spanyolország bírt nemzetközien oly újító, ösztönző szereppel, mint az építészetben a gótikára vonatkozólag Franciaország, a reneszánszra és a bárokra nézve Itália. Tulajdonkép csak két nagy építészeti alapstílust ismer a művészet világtörténete, a görögöt s ennek leszármazottait, a rómait, reneszánszot, barokot és a gótikát, amelynek a román előzménye, előkészítője. 

A magyar művészetnek legkifejezőbb, leggazdagabb stíluskorszaka, amelyben leginkább közelítette meg a legmagasabb mértéket s amely leginkább felelt meg gondolkodásmódjának és művészi temperamentumának, a román volt. Ugyanaz, mint a németnek a késői gótika, melytől sokáig nem tudott elszakadni.

A tiszta és józan szemlélet, világosságra törekvés, amelyet a magyar művészet különböző korbeli alkotásairól leolvastunk, s amely a művészet különböző ágaiban egyaránt megnyilatkozott, mégsem azonos a francia szellemet megkülönböztető racionalizmussal, amely a skolasztikában oly szilárd vázat épített a francia gondolkodásnak, s amely a gótikus építészetben oly fényes művészi kifejezést nyert. A mienk nem volt Descartes és az enciklopedisták racionalizmusa, hanem a költő Zrínyi Miklós és Széchenyi István éleslátása, abstrakt elméletektől mentes gondolkodásmódja, az életből merített okfejtése. Nem a francia raison, hanem a magyar józan ész. Ez a különbség a művészetben fennáll. A XIX. századi festészet egyik főiránya, a Franciaországban keletkezett plein-air és a vele szorosan összefüggő impreszszionizmus optikai pontosságával ugyanannak a francia ratio-nak megnyilatkozása, mint a középkorban a gótika. Magyar leszármazottja, a bölcsőjében Nagybányán ringatott magyar impreszszionizmus szabadabban bánik a fény jelenségeivel, faktúrája nyersebb (Ferenczy), de nem egyszer több erőtől duzzad (Koszta), színlátása sem tapad annyira az exakt megfigyeléshez, de annál több benne a magyar nép színfantáziájával rokon, talán tudatlanul is abból sarjadt zamat (Csók, Vaszary, Iványi-Grünwald). 

Végeredményben racionalista volt az impresszionizmus és a postimpresszionizmus ellenhatásaként jelentkezett kubizmus. 

Megalapítója a francia Braque, s egyik legtudatosabb híve, az ugyancsak francia Andre Lhote, aki tollával is harcolt az új irányért. Matisse a Braque kiállításán használta először a „kubista” elnevezést. A naturalizált francia, eredetileg spanyol Picasso csak leghangosabb, bár éppoly tehetséges népszerűsítője volt, s a világháború után Parisba sodródott idegenek, – köztudomás szerint főként oroszok és lengyel zsidók – az ú. n. École de Paris tagjai, nem mindig jóhiszemű művészi eszközökkel és műkereskedelmi irányítással csak kihasználták, s tisztulás helyett fokozták annak a kornak esztétikai káoszát. A kubizmus eredeti intenciójában, a természeti fonnák stereometriai átváltásával és elvont elemekből alkotott képszerkesztéssel közelibb rokona a francia gótikának, a csúcsíves építőrendszernek, ugyanúgy a logikai törvényszerűségek megvalósítója. Végzetes tévedése azonban az volt, s ott mondott csődöt, hogy abstrakt logikai elemekből abstrakt építészeti formák létesíthetők ugyan, mert maga az építészet sem dolgozik természeti elemekkel, az emberi alak s általában a természeti valóságok közlésére és kifejezésére azonban képtelen. Ma már a kubizmus és társai, az egyéb izmusok a művészettörténet lezárt fejezetét alkotják. Ismerjük tévedésüket, de értjük szükségszerű szerepüket is, amely az volt, hogy a vak művészi materializmust, a banális és kicsinyes valóságábrázolást, a megmerevedett, de pozicióját hatalmi eszközökkel és kiépített szervezeteivel védő akademizmust meg kellett rohamozni s az első frontáttörést kiharcolni, ha ebben – mint az első tűzbe dobott csapatok mindig – el is véreztek.

A józan magyar látás a természettől, a szemléltető valóságtól elvonatkoztatott formáktól ma éppúgy idegenkedik, mint művészete múltjában. A lényeges forma kiemelését, az abstrakciót, a nem lényeges és nem jellemző részletek kiküszöbölését sohasem vitte az értelmetlenségig, sőt éppen a könnyebb érthetőség érdékében választotta ki a lényeget. Művészetünk azokban az években, a háború utáni világpolitikai és társadalmi, szellemi és esztétikai válságban, amidőn a legkülönbözőbb, merész, sokszor elvadult újító irányok feltűntek s egyidőben valósággal divatba jöttek, nem zárkózott el az idegenből jött irányoktól – ami a múltból örökölt fogékonyságából folyt – s bár maga is válságba jutott, a művészi szélsőségek nem tudtak mélyebben gyökeret verni s egyes kilengések nagyon hamar lehiggadtak vagy elvesztették hitelüket. Braque és a többi ortodox kubista alig talált visszhangra. Az előtérbe jutott tehetségesebb festőink közül Kmetty már a kubizmusnak egy későbbi, a természettel összeegyeztetett formáját vette át. A finom érzésű Szobotka Imre is nagyon hamar visszaváltotta az abstrakt geometriai formákat termeszetiekké; újabb zebegényi tájképein oly diszkrét hatással megnyilatkozó poetikus hajlamának nehéz lett volna térmértani elemekkel kifejezést adnia. Bizonyos fokig Egry József is tudomást vett a kubista törekvésekről, de az ő eredeti tehetségét és egyéni kifejezésmódját nem lehet a kubizmusba vagy annak bármely ágazatába beskatulyázni. Az öreg Schreiber maradt leginkább hű a régi bálványokhoz, bár ő közelebb áll a futurizmushoz, amely kezdetben (Severini, Soffici) szintén fenntartott kapcsolatokat a kubizmussal.

Sokkal inkább hajlott az újabb magyar művészet a termeszetet a kubistáknál nagyobb tiszteletben tartó Cézanne, az egész modern európai festészet e nagy felszabadítója felé, akinek szigorú formai számításában és konstruktív képszerkesztésében szintén a francia raison, ez a legmélyebben fekvő francia qualité maitresse nyilatkozott meg.

A magyar látás végzetes elferdülésétől sohasem kellett tartani.

A rút eszményítése, a festés vagy a szobrászi munka mesterségbéli kvalitásának, „szépségének” tudatos szétrombolása, – ami az École de Paris sekélyesebb, tehetségtelenebb részének programja volt, s amibe a modern német művészet, az „entartete Kunst” is mélyen belesüppedt, ami után oly mohón kapott az akkor mesterségesen összekovácsolt csehszlovák köztársaság művészete, s komolyabb veszély nélkül érintett oly nemes hagyományokkal bíró művészeteket is, mint a belga és holland, újabban utat találván a brit szigetre, – a mi művészi életünket, nagy tehetségekben oly gazdag modern művészetünknek valóban fényes fejlődését komolyan nem zavarta meg.

A fonnák tisztelete és a technikai kivitel tisztasága, becsületessége végigvonul művészetünk egész történetén, amelynek ezer éven át ápolt és kialakított hagyománya lett, vérévé vált.

Festőink és szobrászaink ezt a vonalat ma sem adták fel s nem tért el tőle a közönség ízlése, a magyar esztétikai közvélemény sem, amely ugyan nem egységes, de magasabb rétegei tisztult elvekkel bírnak.

Formai választékosságra, az emberi alak megjelenítésének méltóságára, nemes ideáltípusok képzésére az olasz művészet szinte szünet nélküli hatása is nevelte festészetünket és szobrászatunkat. Az ókori klasszikus művészet kánonja biztos mértéket adott az olasz művészetnek, anélkül, hogy akadályozta volna a sajátos olasz alkotóerők kifejlését. A klasszikus formai pallérozottsag, a klasszikus formai ideál többnyire olasz közvetítéssel, Itálián átszűrve jutott művészetünk vérkeringésébe, a magyar reneszánszba és romanizmusba, Ferenczy István szobrászatába, Pollack Mihály neoklasszikus építészetébe, legújabban pedig a római magyar akadémikusok stílustörekvéseibe. Példaadása archeológiái értelemben sokszor nem is tűnik ki, inkább csak fegyelmező erejében mutatkozik. A lelki adottságon és hajlandóságon kívül az olasz és az attól közvetített klasszikus befolyás segítette a magyar formaérzés kialakulását. Kisebb mértékben részes volt benne a magyarországi provinciális római művészet, amely csökevényesen tovább élt románkori emlékeinken. Ez természetesen nem volt azonos a klasszikus művészettel, noha a pannoniai leletek igen szép római importtárgyakat is felmutatnak. A tulajdonképpeni klasszicista áramlatok később, közvetlenül Itáliából érkéztek s szívódtak fel művészetünkbe. 

A meg-megújuló olasz hatásokat sem vettük át átdolgozás nélkül, s a rokoni vonások mellett a különbséget is érezzük az olasz és a magyar formaalkotás között. Az olasz formai pátosz nem fűtötte a hűvösebb és mérsékletesebb magyar művészi képzelmet, s a képrendezés színpadi hatása is csökkentebb a mi művészetünkben. Arról sem feledkezünk meg, hogy az olasz művészet nagy korszakai ontották a rendkívüli tehetségeket, melyekkel a mi művészetünkben éppúgy, mint a németben csak egy-egy kirobbanó zseni mérkőzhetett.

A világosságra és áttekinthetőségre való törekvés kap meg régi templomaink belsejében, bárok és klasszicizáló kastélyaink belső elrendezésében és külső tagolásában, régi városaink topográfiájában. A kassai dóm tágas térhatása, egyszeriben felfogható térképzése, napos derűje és világossága például élénk ellentétben áll a bécsi Stefans-Kirche nyomott és sötét belső terével.

Szentélyének arányosan képzett csillagboltozata példája a kivirágzott magyar gótika e kedvelt boltozati típusának, amellyel szemben a bonyolult, szakadozott német hálóboltozat ugyanarra a különbségre mutat rá, ami a gótikus szobrokon és festményeken a túltengő, széttöredezett, zavaros redőképzés és az egyszerűbb, tisztább, racionálisabb magyar redőstílus között fennáll. 

Magyar sajátosság, ha nem is kizárólagos, az építészeti szerkezet világos éreztetése a külső képen, ami nagyobb építményeken, világiakon és egyháziakon, a templomokon éppúgy feltűnik, mint a szerényebbeken. Kis méretük és egyszerű konstrukciójuk ellenére a helyes építészeti gondolkodásnak tökélyét képviselik s egyúttal tökéletesen fejezik ki a magyar művészi szándékot, a toronnyal hangsúlyozott bejárati rész, nyugati homlokzat, a hajótest és szentély hármas ritmusával a csempeszkopácsi, a börzsönyi, a veleméri középkori román és gótikus templom. S ezt a képet kapjuk az északkeleti Kárpátok, az ú. n. Kárpátalja nem egy fatemplomán, mint pl. a középapsai felsőtemplomon. 

A töröktől el nem pusztított régi városaink elrendezésében is az áttekinthetőség, a józan, gyakorlati célszerűség tűnik fel. A várost rendszennt hosszú, egyenes út szeli át, amely beleesik a fő kereskedelmi útvonalba, s amely közepén kiszélesedik. Ez a város szíve, itt emelkedik a nagytemplom, a középkorban az egész élet központja, amelyhez a lakosság élete a születéstől a halálig hozzá volt kötve. Polgárait itt keresztelték, ide mentek az első áldozásra, itt tartották esküvőjüket, benne szólalt meg a lélekharang. Más országokban is a templom volt a városok bölcsője, növekedésük középpontja, ami azonban más-más elvek szerínt történt. Rendszerint négyzetes tér képződött körülötte, városházával, kereskedelmi csarnokokkal s más középületekkel. Franciaországban és Németalföldön ebbe a főtérbe torkollott a főutca (Chartres, Reims). Olaszországban, ahol a tér, a piazza a városi életnek oly fontos tényezője volt, két nagyobb tér között vonult a főút, s az egyik téren a dóm, a másikon a városháza, a palazzopubblico uralkodott (Firenze). A német városokbán (Regensburg, Nürnberg, Bécs) a főteret centrálisán veszik körül a zeg-zugos utcák, amelyek közt sokszor nehéz eligazodni, az egész városkép zavaros. Krakóban és Varsóban a nagy piacból (rynek) sugárszerűen áradnak szét az utcák. A régi magyar városokban, mint Kassán (XII. tábla), Eperjesen,Besztercebányán, Egerben, Buda-Vízivárosban a főtértől kétoldalt fut a főutca s a város további sejtképződése a hosszanti főutcával párhuzamos és az ezeket összekötő mellékutcákkal megy végbe. Kassán a főutca kiszélesedett közepére, épp a dóm főhomlokzata és szentélye elé torkollik a két legszélesebb keresztutca, ami még áttekinthetőbbé teszi a város térképét, könnyebbé a tájékozódást és a köziekedést. Az utcáknak ezt a világos rendszerét a várfalak mentén, az egykori vársánc és vársétány (glacis) maradványaként széles körút övként fogja körül. Eperjesen a plébánia-templomnál széttáruló főútba lejtősen nyílnak bele a mellékutcák, vagy a mély udvarral bíró átjáróházak, ami Sienára emlékeztet, aminthogy az egész város, fent a sárosi kárpátok lábánál a régi kis olasz városok kedves, patinás benyomását kelti. De újabb városaink úrbanizmusára, a legjellemzőbbek közül Debrecenre, Szegedre, Kaposvárra s magára a világmetropolissá növekedett Budapestre is a városkép nyájas derűje vagy széles nyugalma mellett a világos és nagyvonalú helyrajzi elrendezés nyomja rá bélyegét.

A monumentális megnyilatkozásokból leszállva iparművészetünk vagy a magyar népművészet apróbb és igénytelenebb termékeihez, bennük a magyar művészi léleknek azonos lélekzetvételét leshetjük meg. Régi ötvösművészetünk emlékein, gótikus kelyheinken, XVI-XVII. századi kupáinkon, talpas poharainkon, fedeles kancsóinkon, a kor nehéz küzdelmeiben sem sötét magyar életnek e jellegzetes darabjain ugyanazt a zárt formaadást, hajlékony formaérzéket, nagyvonalú alakítást csodáljuk meg, ami a nagyobb testvérművészeteket is megkülönbözteti. A körteformákban kivert s fedelükön ág-bogakkal díszített nagyváradi ámpolnák, a régi magyar ékszerek sok kedves naturalista ötlete – a rezgőtűk rózsái, a „másli” formájú s régi nyelvünkben így is elnevezett melltűk, eperformájú mellcsatok, a buborékot jelképező gyöngyök, stb. – az egészséges, közvetlen természetlátásnak éppoly megnyilatkozásai, mint régi táblaképeink keresetlen természetlátása. A legjellegzetesebb magyar ötvöseljárás, a sodronyzománc virágmustráinak egyszerű stilizálásában ugyanaz a szintetizáló ösztön munkált, mint festészetünk és szobrászatunk nehezebb feladataiban.

A régi magyar ornamentika mindig kedvelte a könnyen folyó, nem bonyolult, tiszta és érthető motívumokat s előnyben részesítette a természetből kölcsönzött, különösen növényi eredetű díszítményt az elvont, geometrikus és az állati jellegű díszítményekkel szemben, ami viszont az északi, a germán ornamentikát jellemzi, kezdve az írektől, wikingektől, a normannoktól. Kerülte az alapmotívumok bonyolítását, elhomályosítását, ritmikai nyugtalanságát, amibe szívesen merült el a német ornamentika. Ha nem is rendszerezte azokat oly utolérhetetlen és hibátlan érzékkel, mint az olasz, oly kifinomult ízléssel, mint a francia díszítőművészet, ízléses alkalmazásukra és egyéni alakításukra gondot fordított és sokszor idegen átvételekből is sajátos nemzeti formarendszert alakított ki. Figyeljük meg közelről a kassai főoltár predelláján (1470 tájt) a gótikus levélornamentika tiszta kezelését és világos formai érzékelését, a reneszánsz klasszikus ornamentikái vonalvezetéséhez közeledő folyamatos lejtését, s vegyük utána kezünkbe Sohongauernek összegabalyított és zsúfolt gótikus levéldíszítményt feltüntető, hasonlókorú rézmetszetű lapját – s menten megérezzük a német és a magyar díszítőhajlam, merő különbözőségét.

Tipikusan magyar az ú. n. „virágos reneszánsz” színes, kedves és vidor ornamentikája, amely főként az építészeten élt, különösen az erdélyi templomok famennyezetén, szószékein, az orgona-karzatok deszkamellvédjén, s kissé lazább fogalmazásban régi úri hímzéseinkről is ránk mosolyog. Legutóbb a gömör-pelsőci orgonakarzaton is előkerült, az 1629. évből, ami azt az eddig rejtve maradt tanulságot hozta, hogy Erdélyen kívül Felső-Magyarországon is viszonylag korán tűnt fel s hogy ez volt az útja Lengyelország felé. A magyar virágos reneszánsz élénken rávilágít arra a folyamatra, miként alakult át, miként aklimatizálódott a magyar talajban és a magyar művészet légkörében az olasz reneszánsz formakincse, amit a dekoratív plasztikában Mátyás, majd II. Ulászló pesthidegkúti vadászkastélyának némely márványfaragványán, fában pedig egyik-másik nyírbátori padon szemlélhetünk, ahol – mind a két helyen – olasz mesterek mellett tanulékony, de az átvett elemeket a saját módjukon átíró magyar segédek dolgoztak. 

A magyar „virágos reneszánsz” már népi művészetünk határmesgyéjén áll, melynek gazdag ornamentikáját nyersebb és ösztönösebb kézzel ugyanaz a képzelet, ugyanaz a rendező és alakító készség hozta létre, mint egész díszítőművészetünket. 

Népi ornamentikánkat is a floreális eleinek, virágok és levelek túlnyomó alkalmazása jellemzi, szemben a szomszédos s részben a velünk együtt élő népek geometriai jellegű díszítményeivel.

Egész népművészetünk, festészetünkhöz hasonlóan, szereti az élénk kolonizmust, örül a mélytüzű, telt színeknek, melyeket sokszor csudás összhangba tud fogni, lefokozva rikító hatásukat. 

Mennyivel sápadtabb, erőtlenebb ezzel szemben akár a szlovák vagy a rutén, akár a szász és román népművészet kolonizmusa, rikítóbb és nyersebb a szerbek színfantáziája. Mindegyik más színérzéknek, a sajátjának engedelmeskedik. Ezek a tulajdonságok, több más jellegzetes vonással együtt, annak ellenére kiütköznek a magyar népművészetből, hogy vidékenként különboző skálában s más sajátságokkal keveredve jelentkeznek, s hogy nemzetiségi határvidékeken más népek kölcsönös hatásával is találkoznak.

Felvetődik a kérdés, vajjon régi művészetünk épúgy meritett-e a népből, mint irodalmunk, melynek története népies irányokat, iskolákat ismer. S vajjon újabbkori nagy mestereink - gondolunk különösen a XIX. század második felére, gondolunk Munkácsyra, Székelyre, Mészölyre, stb. – épúgy gyökereznek népi talajban, fantáziájukat épúgy ihlette, kifejezési eszközeiket épugy gazdagította a nép művészi világa és sokfajta művészi álkotása, mint a kor költészetét, a legnagyobbakat, Petőfit és Aranyt? Vagy ma, Móricz Zsigmond paraszti ereje, Kodolányi János elmerülése a magyar nép sorskérdéseibe, párhuzamos tűnete-e szellemi életünkben a festő Pekárynak azzal a módjával, amint a falu népét és világát mű-primitív eszközeivel, némi ironikus mellékízzel ábrázolja s alapfelfogásában a néptől és annak művészetétől idegen dekoratív céljainak szolgálatába állítja? – vagy rokon-e Diósy Antalnak és Bazilidesz Barnának azzal az átértékelésével, hogy a magyar parasztot dekorativen átstilizált népviseleti bábbá alakítja, a lelket és az értelmet utolsó cseppig kiszíva belőle? – vagy azonos tünet-e a kerámiai plasztika kiváló mesterének, Gádor Istvánnak, technikailag tökéletes, mindig érdekesen és szellemesen előadott parodisztikus parasztfiguráival és domborművű jeleneteivel? Fel kell tennünk azt a kérdést is, egyet érnek-e az irodalmi és a művészeti őstehetségek? s végül azt, vajjon régi vagy új, múlt vagy élő művészetünk fejlődésében, megtorpanásai után nekilendüléseiben, felfrissülésében szintúgy szerepe van-e a népi indítékoknak, a népművészet példáinak vagy elveinek, mint ahogy irodalmi szemléletünket, nyelvünket annyiszor megújították a népies elemek?

E kérdésekre határozott nemmel kell válaszolnunk, annak ellenére, hogy a magyar nép művészi életének egészét tekintve, a nagy művészeteket a népi, etnográfiai művészettől meg nem különböztetve, ez utóbbinak önmagában nagyobb szerep jut benne, mint sok más népnél. Olaszországban például, különösen a művészetileg jelentős vidékeken alig volt és alig van külön népművészet, aminek főoka bizonyára az, hogy szuggesztív erejű nagy művészeik mindenkihez szóltak, a Mediciekhez ép úgy, mint a legegyszerűbb contadino-hoz. Az egészen nagy művészek privilégiuma az, hogy mindenki megérti. Ez áll az írókra és muzsikusokra, szónokokra és színjátszókra is. Giottót vagy Ticiánt, Donatellót és Michelangelót, a Sixtinát vagy a Porta dél Paradisót minden olasz értette és érti, szakkönyvek és baedekerek nélkül is.

Művészetünk viszonya a néphez merőben más, épp ellentétes, mint az irodalomé, mint ahogy más tekintetben, a fejlődés menetében, a korszakolásban, a szellemi hatásokban sem lehet a magyar művészetet az irodalommal egy nevezőre hozni. Nem a saját, meredekebb és magasabbra vezető útját járó művészet merített a nép művészetéből, hanem inkább fordítva, ez vett példát a monumentális építészettől, a festészettől, szobrászattól, kiválasztva, lecsökkentve, átalakítva a saját igényeinek, gusztusának, lehetőségeinek megfelelően. A falusi népi építkezés így őrizte meg máig a magyar polgári bárok építészet és az úri kúria-típus csökevényeit, sőt helyenként a szecesszió utolsó nyomait. A parasztbútor is nem ritkán elárulja „úri” eredetét, A népi ornamentikába beleszövődtek, az alapmotívumokat adó keleti, perzsa és török elemek mellett, főként az olasz reneszánszbrokátoktól, bársonyoktól és a magyar úri hímzésektől közvetített reneszánsz, majd rokokó elemek. Érdekes volna tanulmány tárgyává tenni, miként csapódik le régi festészetünk stílje és ikonográfiája a népies festészetben, kereteit képeken, templomi deszkaképeken, különböző alkalmi nyomtatványok, ájtatossági képecskék, ponyvák fametszetein. Középkori szárnyasoltáraink szobrai és bárok plasztikánk népi leszármazottjai is tovább élnek falusi betlehemeken s egyéb figurális faragványokon.

Újabban a falu mindinkább utánozza a várost művészi szükségleteiben, dalaiban, muzsikájában, beszédében, öltözködésében. Ennek a nivellálódásnak vannak szellemi, gazdasági és szociális okai. Az etnográfusok bizonyára sajnálják, meg bizonyos szép lelkek is, akik úgy vélik, hogy a paraszt kötelessége úgy öltözködni, hogy az ő elképzelésüknek megfeleljen. A folyamatot különböző mentőkísérletek ellenére sem lehet feltartóztatni. Az etnográfiai érzelgősség helyett inkább arra kellene törekedni, hogy a nép a változott életkörülmények közt, változott művészi berendezettségében is megtalálja a helyes művészi elveket, amit a magabiztos ösztönével és józan eszével jobban el is fog találni, mint a teoretikusan kiagyalt és központilag irányított akciók.

A falusi proletár öltözete mindinkább elveszti művészi rátartiságát s közeledik a városi proletáréhoz. A pazarul díszített és színekben dúskáló cifraszűrök, pruszlikok stb. lassan a múzeumokba vándorolnak, vagy a városba költöznek. Divatos nyári vendéglők portásai vagy pincérlányai veszik magukra, bekerülnek az idegenforgalmi boltokba s bűnrészesei lesznek annak a magyar giccsnek, amelynek álarcában a magyarságot a külföldi turistákkai elképzeltetik, sőt káros propagandautakat tesznek a külföldre is. Nem tévesztjük össze ezt a hamis hangot azzal a szép és okos kezdeményezéssel, amely a modern női öltözködésnek ad magyaros ízt (Tüdős Klára), s amelynek igazi művészi választékossággal készült „kreációi” stílust adnak a magyar divatnak.

A népművészet a magasabb művészi szempontok érvényesítésével hasznosan tudta szolgálni a közelmúltban (Gödöllő) és tudja ma is az iparművészet fejlődését és magyaros törekvéseit.

Szerepét helytelenül értelmezi azonban az utóbbi időben elburjánzott sok vásári áru, amely a népies ornamentika tolakodó és többnyire silány kivitelezésű alkalmazásában látja csak a magyaros jelleget, s ennek inkább félreismerésére, semmint kidomborítására szolgál. A magyar népművészet szellemétől, a magyar alkalmazott díszítőművészet igazi színvonalától távol állanak azok a mind gyakrabban létesített vendéglői kiképzések, amelyek a német sörházak berendezését öltöztetik magyar népszínműi gúnyába. Ebbe a kategóriába tartoznak a közönséget és a népet idehaza ferdén nevelő, a magyarságot a külföldön torzán bemutató paprika-filmek és revüoperettek, az egykori Hős-Terkák modernizált leszármazottjai.

Rég megbukott a millennium után örömharsonák közt fellépett az a hamis építészeti irány, amely magyar építészetet úgy akart teremteni, hogy vakolatba burkolt idegen vázakra a cifraszűrök és mézeskalácsok díszítését tarka mázas cserépben, anyagtalanul, belső, szerkezeti összefüggés nélkül rakta fel. Ez a nagy tévedés egy zseniális magyar építész, Lechner Ödön, nevéhez fűződik, tehetségtelen és túlzó utánzói azonban hamar lejáratták. Ez a mondvacsinált magyar stílus mai megítélésben annál ellenszenvesebb, mert sok szecessziós dekoratív elem vegyült belé; szecessziós volt maga a keret is, amelybe a magyaros díszítményeiket, úgy, ahogy, befoglalták. Lechnernek és követőinek fő tévedése annak a fel nem ismerése volt, hogy az építészeti stílust nem az ornamentika, hanem a szerkezet, az épülettömb arányjátéka, aritmetikája, a függőleges és vízszintes elemek viszonylata, a nyílások és az osztatok ritmusa határozza meg. Csekélyebb mértékben a népi építkezés, a falusi ház is adhat a városi, a monumentális építészetnek, bizonyos fokig fejleszthető, ilyirányú ötletekét, útbaigazításokat, bár ez a művelet, a magyar építészeti stílus ilymódú megteremtése is gyakran mesterkélt, erőszakolt, mert hiszen maga a falusi ház is sokszor a városi építészet redukciója, történeti stílusok naiv maradványa.

Valójában történeti stílusaink rejtik magukban a magyar építészet sajátságait. Amint fennebb kimutatni megkíséreltük, belőlük szűrhetők le azok az időtlen vonások, amelyek a magyar gondolkodásmódnak és érzésvilágnak, a magyar életviszonyoknak és adottságoknak kifejezői. Amint a népművészet mázával nem lehetett magyar építészeti stílust elővarázsolni, úgy egyetlen történeti stílusunkat sem lehet kiemelni és általános érvényre emelni, legfeljebb azt mondhatjuk, hogy egyik vagy másik – a román, a reneszánsz, az újklasszikus – jobban megfelelt a magyar kifejezésmódnak s hazai virágzását egyéb okok is előmozdították. Minden stílus csak a maga korában érvényes. A múlt század historizáló stílusai, a század második felének eklekticizmusa tulajdonképpen új stílusok, bizonyos értelemben másod- vagy harmadvirágzású reneszánszok voltak, a sok plágium mellett is, amelyet elkövettek. Tiszteletreméltó tévedéseknek kell tehát minősítenünk azokat a törekvéseket is, amelyek a felsőmagyarországi reneszánszt, vagy a magyar, vidékies, sőt igénytelen falusi barokkot – amely sokszor nem más, mint sebtiben felöltöztetett gotika – akarták feltámasztani s belőlük kialakítani az új magyar stílust. Régészeti játék ez csak. Ezeknek, a ma már végkép időszerűtlen történeti stílusgyakorlatoknak építészeti hiábavalósága és nagy tévedése különösen akkor tűnik ki, ha képzeletben lehántjuk díszítésüket s az építészeti mag stílustalan marad. Egy egy történeti idézetet, a mai építészet nyelvéhez idomítva még el lehet viselni, csupa régi idézetből azonban mégsem állhat a mai ember beszéde. A művészet órájának mutatóját sem lehet erőszakosan vissza tolni. A művészet története, az építészet fejlődése rég megállott volna, ha Sugerus apát azt kívánta volna kőfaragóitól, hogy a st.-denisi templomot a clunyi stílusban építsék, ha Lorenzo il Magnifico azt parancsolta volna Donatellónak, hogy Nicoló Pisanót utánozza, ha II. Gyula vagy X. Leó előírta volna Rafaelnak vagy Michelangelónak, hogy a Cimabue modorában fessen, ha Alessandro Farnese kardinális nem tűrte volna, hogy Vignola a római Gesú-templom építésénél új stílussal kísérletezzen, amiről akkor még nem tudták, hogy a francia énciklopédisták, csupa meg nem értésből bároknak fogják nevezni. A magyar művészet története is elakadt volna a késő gótika hínárjában, ha Mátyás, a Korvin nem oly merész és el nem rendeli olasz vendégművészeinek és ezek magyar segédeinek, hogy a budai várat a reneszánsz alig feltűnt új stílusában építsék tovább és díszítsék. A művészet ma is előrelátások és gátlások sziklái közt tör magának utat. A mai magyar falfestészet sem született volna újjá, ha Hóman Bálint kultuszminiszter – miért ne jegyezzük fel az utókor számára – a maradibb közvélemény ellenére mellé nem áll és munkát nem ad Aba-Nováknak, ha alkalmat nem nyújt egy fényes tehetség kibontakozásának a neki legjobban megfelelő művészi területen. Mert akadt, valamivel korábban arra is példa, hogy egy ifjú magyar művésztől, mai modern piktúránk egy másik kiválóságától (Kontuly) hatóságilag azt kívánták, hogy Domenichino (1581-1641) modorában fessen freskókat.

Mai építészetünk igazi magyarságát csak a korszerű építkezésben lehet elképzelni, ahol minden tehetség szükségszerűen a maga magyarságáról adhat bizonyságot, s ahol tudatosan is ki lehet fejleszteni és kidomborítani azokat az alapsajátosságokát, amelyek korok fölött jellemezték s a mai technikai haladáshoz és esztétikai hajlamokhoz képest is jellemzik a magyar építészeti gondolkodást. A hiteles művésztehetség magyarsága külsőséges színpadi és néprajzi kellékek nélkül is keresztül tör és félreismerhetetlenül megnyilatkozik. Kotsis Iván, Arkay Bértalán, Rimanóczy, Körmendy modern építkezéseiben felismerhetjük minden külsőleges történeti reminiszcencia és népies sujtás nélkül is azokat a lényegi vonásokat, amelyek régi építészetük két is megkülönböztetik: a fegyelmezett tömegelosztást, nyugodt s mégsem nehézkes, inkább könnyed ritmusérzést, nemes tartózkodást és formai kiegyensúlyozottságot.

Az új anyagokból folyó műszaki újításokkal fellépő és ezek formai, esztétikai következményeit viselő, elsősorban is a célszerűséget és az új szociális követelményeket szolgáló modern építészet, felületesen nézve nemzetközileg egyforma, mégis, mélyebben szemlélve, éppúgy nemzeti jegyeket visel, mint a múlt stílusai, sőt bizonyos, hogy nemzetibb, mint a múlt század éklektikus építészete, amelyhez érthetetlenül ragaszkodnak ma is bizonyos konzervatív s magukat nemzetinek valló körök. Michael Kurz új bambergi temploma (Hl. Heinrichskirche, 1928) nem kevésbbé német, mint a bambergi román székesegyház, a Notre Dame du Raincy Parisban, Perret műve éppoly jellegzetesen francia, mint akár a reimsi katedrális, Piacentini Cristore temploma nemcsak azért római, mert ott épült, hanem szellemében is az. A fascizmus nagyszabású építkezései a leghaladottabb elveket követik, egyúttal azonban gyökeresen olaszok. A Hármadik Birodalomnak, képzőművészetétől eltérően teljesen korszerű építészete sugározza a komor német erőt, a rideg tárgyilagosságot és rendet, a halmozott biztonságot. A harmadéve emelt új müncheni művészház, a Deutsches Haus der Kunst mereven sorakoztatott, hosszú homlokzati oszlopsora a kérlelhetetlen német fegyelmet éppúgy jelképezi, mint ahogy a tagoló elemek felesleges halmozódását jelenti, amiben a begyökeresedett német művészi ösztön szólal meg. Épp annyira jellemző és hagyományos magyar vonás a mi modern építészeinknél a szabadabb ritmus, a tagoló elemek leegyszerűsítése, nem a szegényebb, hanem a világosabb és tisztább megjelenítés céljából. Arkay Bértalán szélesebb oszlopállásaiban, íveinek meghúzásában, épülettömegeinek könnyebb kapcsolásaiban, falnyílásainak méreteiben és arányaiban szuggesztív magyar formaérzék, magyar nyájasság és derű mosolyog.

Több és jobb magyarság ez, mint amit közömbös építészeti szerkezeteken a népies ornamentika tolmácsolni képes, s történeti architektúránkhoz is közelebb áll. Régi építészetünk szerkezeti tömörítéséhez, egyszerű és világos tagolásához jól illett a díszítéssel való takarékoskodás. Hogy ez nem szegénységet vagy leleménynélküliséget, hanem stílust jelentett, még jobban szembe fog tűnni, ha például a káprázatos pompával díszített spanyol építészetre gondolunk, ahol a díszítmények gyakran elhomályosítják magát a szerkezetet. A nagybittsei Thurzó-kastély (1571), vagy a lőcsei Fő-utca 41. sz. házának monumentálisán kiképzett udvara, a sárospataki vár Perényi-loggiája szerkezetileg a legtisztább reneszánsz, az ornamentika teljes hiánya ellenére is, mint ahogy kétségkívül az a hasonlóan „dísztelen” firenzei palazzo Pitti, vagy a Medici-Riccardi-palotának szintén nyitott, íves oszlopcsarnokkal körülzárt udvara. Bár reneszánsz építészetünk, megfelelő helyen és mértékben, különösen a kapuk kiemelése céljából (a gyulafehérvári székesegyház Lászay-kápolnáján, kolozsvári és lőcsei kapukon) nem idegenkedett az olasz reneszánsz ornamentális készletének magyar kőfaragóktól kissé darabosabban átstiluált alkalmazásától, a felsőmagyarországi reneszánsz a pártázaton meghúzódó igen jellegzetes, tektonikai érzésű, sgrafittós ornamentikát hozott létre. Bárok építészetünk még a nyugati vidékeken sem szenvelgett külső megjelenésében a díszítmenyek örömében, a Felvidéken meg különösen feltűnik a homlokzatok ornamentális tartózkodása, s ezzel a formaérzéssel nem ellentétes az a néhány szórványos eset, amidőn a falhoz simuló, finom hatású és festőién kezelt, nem tolakodó stukkó-díszítés élénkíti meg a homlokzatot, mint az eperjesi Klobusiczky-házon, az eperjesi és a kassai franciskánus templomon és néhány főutcái házon.

A magyar általában nem retorikai természet, csak időnkint azzá rontják. Inkább szófukar, keveset beszél, de világosan, egyenesen és értelmesen, ami művészetének is alapvető tulajdonsága. Nem is fellengős, nem ájultan szentimentális és barok-stílje sem az, ellentétben a délnémet-osztrák barokkal. Pátosza nem a kongó vagy csengő-bongó szavak akusztikája, hanem az erő sugárzása és a cicomátlan igazság megvallása. Ezt a magyar karaktert rakta fel erőteljes kváderkövekben a kassai premontrei templom építésze (IX. tábla) s ez testesül meg a Pázmány Péter és a költő Zrínyi Miklós magyar bárok típusában. A kassai, mai premontrei, egykori jezsuita templom a Pázmány századában épült, aki két évet töltött Felső-Magyarország fővárosában, hogy a megrendült katolicizmust szavának és tetteinek erejével restaurálja.

Mily remek és igaz bárok még a XVIII. század végén épült kassai tüzérutcai kerti pavilion, amely nyolcszögű főépítményének és a hozzácsatlakozó téglányalakú toldalékának zárt tömbjével, széles falpilléreinek és párkányainak értelmes tagoló fűnkdójában, falfelületeinek ritmikus dinamikájában, cikornyátlan derűjében sűríti magába építészetünknek s fejezi ki egész művészerünknek magyar jellemvonásait. Konstrukciója éppoly széllemes, mint a kassai építészet kezdetén, félszázaddal korábban – más stílusban és más módon – a Mihály-kápolnáé, jeléül annak, hogy a kassai építészet rendkívüli alkotó ereje még ekkor, az elsődleges történeti stílusok életének vége felé sem lankadt el.

A magyar építészet történetében eddig figyelemre nem méltatott e kis remekműnek Kassán még két további ikeremléke maradt fenn, s típusa rokon a szepességi kisebb méretű kastélyépítészet egy csoportjával. (Márkusfalva, Hunfalva.)

Mélyen helyi gyökerű magyar barokot képvisel az eperjesi franciskánus templomnak kiegyensúlyozottan tagolt, monumentális nyugalmú homlokzata, amely a kassai premontrei és ferencrendi templom építészeti gondolatainak keveréke s azokat a tornyokon továbbfejleszti.

Történeti emlékeink vizsgálata azt mutatja, hogy hamis a magyar ízlésnek, a magyar művészi szellemnek olyan beállítása, mintha azt a pompaszeretet, a csillogó fényűzés, a pazar hajlam jellemezné. Épp ellenkező a helyzet, nemcsak a művészet, hanem az egész magyar életforma tekintetében. Művészetünknek ez a félreismerése romantikus irodalmi elképzelésekből, másrészt pedig a magyarság keleti származásának hamis következtetéseiből táplálkozik. A felületes közfelfogásban a Kelet és a pompa egyazon fogalom. Holott a Kelet óriási világa sem egynemű. Művészete többféle, kevésbbé egységes, mint az európai kontinensé, ahol alapjában csak két nagy stílusterület van, a rendkívül gazdagon fejlődött és szétágazott nyugat-római és a korán sémákba merev védett keleti-bizánci. Az előbbit a katolikus Egyház nevelte, az utóbbin az ortodoxia lett úrrá. Eltekintve attól, hogy a magyarság egyénisége mai hazájában vérségileg, a kereszténységtől újjáalakított erkölcsiségében, műveltségi igazodásában, egész életfelfogásában gyökeresen megváltozott, keleti rokonaink, amelyektől elszakadtunk, akár a finn-ugor, akár a turáni népeket tekintsük, éppenséggel nem tűnnek ki pompaszeretetük által s művészetüket sem különbözteti meg a pazarló díszítés, ami inkább a távol délkelet sajátsága. Egészen bizonyos, hogy a burgundi hercegeket, vagy a francia „napkirályt” több fény és pompa vette körül, mint Batu kánt és utódait. A magyar díszítőstílus kétségtelen keleti hajtásai, a honfoglalók magukkal hozott perzsa-szasszanida őrnamentikája, később a jórészt olasz retortán átszűrt bizánci és a török díszítőmustrák is délkeletről érkeztek, ezeknél összehasonlíthatatlanul erősebb volt azonban az általános európai érvényű, nyugati elemek hatása, mintahogy a magyar ornamentika alapszervezete, a kereszténység felvétele óta túlnyomóan a nyugati normát követte, különösen a monumentális művészeiben.

A magyar művészet, a magyar művészi érzés keleti örökletességű pompaszeretete az ezeregyéjszaka meséinek világába tartóuk. Ott született a külsőségekben tetszelgő „műmagyar” típusa is. Ha ilyennel ma találkozunk, annak nincs őse a magyar történelemben, nem rokona a magatartásában nem hivalkodó és mégis méltóságot árasztó magyar úr, amilyennek már régi századaink ismerték, s ami a magyar parasztot is a világ minden népei közt megkülönbözteti.

Művészetünknek az eddig megismertekkel szorosan és logikusan összefüggő vonása a torzítástól való idegenkedés. Amint láttuk, inkább a nemes formákat kedveli s egyik legfőbb jellemvonása a mértéktartás. A szemnek nem kellemetlenkedni, hanem inkább gyönyörködtetni akar s a lelket nem zaklatja fel rémlátásokkal. Egész alkatában inkább optimista és derűs, szemben a német művészet sötétenlátásával, pesszimista világszemléletével.

A drámai kifejezést nem fokozza a végletekig, az alakok arcvonasait nem torzítja el a fájdalom és a kétségbeesés, mint oly gyakran a nemet művészetben. Krisztus kínszenvedését és a vértanúk halálát nem alakítja kínzókamrajelenetekké; mint a XV-XVI. századi német táblaképeken látjuk. A német formai érzés a jellegzetest gyakran a rúttal fejezi ki, az olasz s a vele rokon magyar művészi felfogás a formailag visszataszítót is megnemesíti, idealizáló vonásokkal vagy a lelki kifejezés szépségével.

Az irtózat, az izgalom, a szenvedély felkorbácsolása a német művészetet sokszor formai anarchiára vezeti. A drámai kitörés végiétes realizmusában van az ereje. A legnagyobb és egyúttal a legnémetebb középkori német festő, Grünewald megdöbbentő realizmussal állítja elénk a f el f eszi tett Krisztust, egy emberi roncsot, akiből hiányzik az isteni méltóság legkisebb szikrája is. Magyar kortársa, M. S. mester Kálváriáján Krisztus alakját nemes körvonalakkal rajzolja meg. Grünewald Magdolnája magából kikelten jajveszékel és tördeli kezét a keresztfa tövében, míg a magyar festő Máriája csöndesen befelé szenved s könnyei végigperegnek fájdalmában is szép arcán. Hangtalan bánattal merül magába s kulcsolja össze megadóan kezeit a kassai dómnak, ugyanezen időben, színezett fából faragott hétfájdalmú Szűzanyája. Az Isten akaratában megnyugvó ez a csöndes fájdalom hat meg és a nemes formai kifejezés kap meg faragott kálváriánkon és feszületeinken, a kassáin, bártfain, késmárkin és a lőcsein, a remekművű kis bártfai Pietán. Munkácsynak, istenségében és emberségében egyaránt fenséges Krisztusa, Pilátus előtt vagy a Golgotán, a magyar kálváriák Krisztus típusának késői leszármazottja, melyet épp azzal a mélységes magyarsággal érzett és formált meg, mint középkori művészősei.

Régi festőink nem ritkán a drámába is enyhítő lírai vonásokat elegyítenek. Az esztergomi képtárnak vértanújeleneteket ábrázoló, 1480 körüli kassai sorozatát szelíd lírai hangulat lengi át, amit a tájkép is elősegít. Ugyanott egy, a XV. század közepére keltezhető s Aranyosmarótról előkerült és egy vele rokon másik táblakép vértanúi szelíd megadással, a túlvilági pálma örömében hajtják fejüket a hóhér bárdja alá. B. E. mesternek, 1498-ra datált és az 1510 körül működött garamszentbenedeki mesternek vértanúcsoportján is mennyei nyugalom honol. Az umbriai és a bolognai festők (Perugino, Francia) álmatag mártírjainak rokonai s egész más családhoz tartoznak, mint szenvedelmes és kínban vergődő spanyol vagy német sorstársaik. Ha az esztergomi képtárnak az említett magyar mártírjeleneteket őrző első terméből átsétálunk a harmadikba, egy, a Wolgemut irányába tartozó, s Szt. Julietta elevenen megnyúzását nyers és kegyetlen valóságábrázolással visszaadó, ugyancsak XV. századi képen lemérhetjük a magyar és a német művészet lelki tartalma és annak formai kivetítése közti távolságot.

A kassai főoltár Erzsébet-ciklusának mestere egészen máskép dramatizálja a szent életét, mint hasonló korban a frankfurtsachsenhauseni festő. A drámai részekben is megőrzi a legenda költői hangulatát. Egyik gyermekét kezén vezető, a másikat karján magához ölelő özvegy Erzsébetet anyósa szinte gyöngéd simogatással taszítja ki ura várából, s a várnép szánakozva kíséri vagy néz utána a Wartburg falai mögül. A német festő jelenetén Erzsébetet kegyetlen anyósa és szolgálói mint a f úriak seprővel űzik ki.

Atmenve a bárok dagályos világába, az a féktelen szenvedelem, amely különösen a német bárok szobrokban lobog, a magyar mesterek vésője alatt lehiggad, anélkül, hogy alakjaik elvesztenék a stílustól megkövetelt mozgalmasságot és felfokozott lelki életét. A természeténél fogva drámai lüktetésű bárok magyar változatában inkább a líra felé hajlik. Bárok szobrainkon az alak tartása természetesebb, nem annyira mesterkélt, csípőben kiugró, mint a német vagy osztrák bárokban; a bő köpenyek redőzete kevésbbé örvénylő, lendületes ritmusát nem akasztja meg az aprólékos feltöredezés, ami a német bároknak még gótikus öröksége; a körvonalak zártabbak, a belső kifejezés szelídebb és nyugodtabb, az arcvonásoknál nem szaggatja meg a túlfeszített szenvedély. A magyar bárok plasztika akárcsak a gótika a németnél fegyelmezettebb. Stílusvonásait leolvashatjuk például Tornyosi Tamásnak kassai Szentháromság-szobráról (1720-22), a franciskánus templom homlokzatának fülkékbe zárt alakjairól (1718-24), az 1750-ben Kassán polgárjogot nyert Hartmann Józsefnek, a dómból a Felsőmagyarországi Rákóczi-Μύzeumba került aranyozott faszobrairól. Hartmann kis gyám-fejei, díszítő alkalmazásuk ellenére a tiszta, objektív látásnak és karakterképzésnek remekei. A restaurálásakor bárok berendezésétől megfosztott dómból előkerült allegorikus női alakokat (XIII. tábla) ugyanazzal a kecses, de a bárok szélsőséges szenvelgéstől tartózkodó formaérzéssel faragták, mint amellyel 1725-ben, a gazdag keretbe foglalt szép Szeplőtlen Máriát festették. Szinte klasszikus szépségű és nyugalmú a bártfai múzeumnak, Angyali Üdvözlet Máriájáról, mellszobor formájában levágott feje, a XVII. sz. végéről.

Nem az érzelgős, hanem a mély baritonra hangolt, férfias líra csendül ki legjobb táj kép festőink, Paál László, Mednyánszky, Mészöly, Rudnay Gyula, Csánky Dénes, Szőnyi István műveiből, amint lírai az Esztergomba került kassai vértanusorozatnak (l 480 kör.), a szepességi Szent An tál-oltárok mesterének (1505), a szászfalvi mellékoltár festőjének (1515 körül), Kassai Mihálynak (1516), s a kassai dóm kanonoki sekrestyéjében őrzött kéttős oltárkép mesterének, névszerint valószínűleg Babocsay Jánosnak tájképi felfogása.

Minden nemzet művészetének vannak lírikusai, s éppúgy drámai, dinamikus temperamentumai. A magyar festészet lírai hajlama azonban túlmegy e szorosanvett műfaji tagoláson, mert egyike azon alapvonásainak, amelytől egész szemlélete függ. E szerepére régi művészetünkben már kellően rámutattunk, de legújabb festészetünk alakulásának éppúgy fontos lelki tényezője.

A modern művészet kereszteshadjárata Európaszerte az antimaterializmus lobogójával indult felszabadító útjára. Franciaországban a francia szellemben fogant dekoratív abstrakció (Gauguin és Matisse), a Cézanne konstruktivizmusától előkészített kubizmus, Olaszországban az olasz dinamizmustól hajtott futurizmus, Németországban a középkortól örökölt torzító expreszszionizmus hajtotta végre az azóta lecsöndesedett lázadást és kiforrott átalakulást. Az új magyar művészet is a saját művészi alkatának megfelelő módon vitte véghez a korszerű reformot. Mérséklete távoltartotta a nyugati nihilizmustól, de a kor parancsa neki is szólt. A materiális valóságtól szabadulni akart s örökletes ösztöne a természeti formákat nem felrobbantotta, hanem líraian átköltötte, ami távolról sem azonos az irodalmi líra hamis művészi áttételével. Ebben rejlik a Szőnyi, a Bernáth, az Egry, Márffy stb. úttörésének jelentősége s egyúttal mély magyarsága. Végeredményben hasonló munkát végzett, dinamikusabb erővel, formai átértékeléssel és újrarendezéssel a gigantikus erejű Aba-Novák, a konstruktivista Medveczky Jenő és az éppoly szelíd zengésű, mint modernül kifinomult Molnár C. Pál. Valamennyi tudatos művész, s valamenynyit a spirituális átélés is összeköti egymással.

Régi művészetünk egyik legszembetűnőbb vonása a fejlett ritmusérzék. Sajátos lejtése van. Nem azonos az olasz klaszszikus művészet hibátlan és méltóságteljes ritmusával, bár ehhez áll a legközelebb s bizonyos, hogy a magyar ritmusérzék fejlesztéséhez erősen hozzájárult a szinte szünetlen olasz hatás. Nem oly kecses és túlfinomult, de nem is oly keresett, mint a francia. S éppenséggel különbözik a nehézkes vagy izgalmas, nyugtalanul szakadozó német ritmikától. Könnyed és természetes, széles és szabadon folyó. Nem teng és leng túl, nem válik se játékossá, se tisztán öncélúvá. Hozzásimul az alakhoz vagy épülethez, melyet kísér, s melyet funkciójában nem gyöngíteni, hanem erősíteni, nem megzavarni, hanem előmozdítani, még világosabbá és érthetőbbé tenni akar. Szerepe hasonlít a vezérdallaméhoz. Művészetünk belső melódiáját szólaltatja meg. Ez a sajátos ütemű magyar ritmus lengi át már a XIV.

századi szlatvini és az 1400 körüli időben faragott ruzsbachi és hervartói Madonnát, XV. és XVI. századi szobrászatunk és festészetünk alakjait a kassai (XIV. tábla), lőcsei, bártfai oltárokon, teszi különösen vonzóvá a kassai főoltár szekrényének karcsú alakjait (V. tábla), a Mária-halála oltár szárnyképeinek bájos női szentjeit, a lőcsei Vir dolorum oltár és Betlehem (Lőcsei Pál) szép Máriáját. Ez a nyugodtabb és egyenletesebb, tartózkodóbb, de kifejező, hajlékony és változatos magyar ritmus mérsékli bárok szobrászatunkat és festészetünket. Ez nyilvánul meg építészetünkben, járul hozzá bárok és méginkább klasszicizáló emlékeink magyaros jellegéhez, a Grassalkovich és Palatínus stíluson, az eddig még alig tanulmányozott kassai késő bárok építészeten, melyet a homlokzat enyhe plasztikája, a tagolások könnyed ritmusa, a nem tolakodó, de rendkívül finoman kezelt részleteknek az egészhez simulása, derűs és könnyed összmegjelenés foglal egybe különleges stílussá.

A ritmussal függ össze a sajátos magyar arány érzék, amely az emberi alak ábrázolásában inkább a zömök, mint a túlkarcsú arányokat szereti, ami alól természetesen egy-egy mester vagy alkotás kivételt képezhet. A magyar szépségérzet inkább a szabályos és kerek, semmint a hosszúranyúlt arctípust kedveli. Általában a természethez tartja magát, azon nem tesz erőszakot.

Ideálképzésében sem tér el sokban a valóságtól, melynek kellemesebb, szebb vonásait, nem pedig a visszatetszőket keresi ki. A magyar mimika kerüli a grimaszt, akár a fájdalom, akár az öröm kifejezését nem túlozza. A magyar művészet típusalakjainak átlagos lelkiállapota a derűs nyugalom. 

Középkori művészeink szobrain és képein, a román kortól kezdve a vatikáni magyar legendárium és a Képes Krónika miniátoránál, a nagyszebeni Kálvária freskó (1445) mesterénél, Rozsnyai Jánosnál, a kassai Erzsébet-ciklus festőjénél (XIV. tábla), a Mária látogatása-oltár szobrászánál, M. S. mesterig gyakran találközünk félre nem ismerhető, jellegzetes magyar arctípusokkal és magyar ruhaviselettel. Ez magában még nem magyar stílus, mert hiszen hozzánk került idegen mesterek is megfigyelhették a jó magyar fejeket és felhasználhatták a magyar díszruha festőiségét, amint a bárok korban meg is történt. Azonban ha más magyar stílusvonások is kísérik, ami a fenti példák esete, – a magyar stíluskifejezés tartozékai lehetnek. Sőt a magyar formai látással visszaadott fej és alak, gesztusával, egész magatartásával önmagabán is elárulja a magyar művész kezét, akkor is, és akkor csak igazában, ha a fejen nem pöndörül magyar bajusz és az alak nem visel díszmagyart vagy lobogó gatyát. A magyarság a művészedben sem a néprajzi kellékek kérdése, igazi kifejezése nagyön mélyről fakad.

Vegyünk csak sebtiben néhány jó példát. Az elsőt az esztergomi királyi palotából, illetve a hozzá csatlakozó udvari kápolnából. A baloldali ikerfülkék két szélső oszlop fejezete egy egy, hasonlóan körszakállas, bajuszos fejet ábrázol. Az egyiknek nemcsak hosszúkás alkata és választékosán göndörített haja, hanem méginkább stilizálása és faragása rávall a francia mesterre, éppúgy amint a másik, rövidebb és kerek fej magyaros fiziognomiaja, valamint tömörebb formaképzése és nyersebb technikája nem hagy kétséget aziránt, hogy az előbbinek magyar munkatársa faragta. Középkori Madonnáink és női szentjeink viruló telt arcán felismerhetjük a magyar típust és női szépségideált, olyankor is, midőn német és flamand telepesektől is lakott vidéken készültek, mert hiszen ezek, a századok folyamán keveredve, a magyar antropológiai alkathoz közeledtek, művészeti típusaikat meg éppen a közös és egyetemes magyar fejlődés határozta meg.

Igazi magyar szépség az 1500 táján faragott Selmecbányái Szent Katalin (XV. tábla). Fejdíszének és ruhája mellkivágásának finomkivitelű ornamentikája és hullámos haj fürtjeinek fémszerű csavarása arra enged következtetni, hogy mestere az ötvösszerszámokat is virtuózán kezelte. Éppúgy képviselik az olasz női típust Simoné Martini, Rafael vagy Ticián, a németet Schongauer és Cranach, a spanyolt Murillo Madonnái. A cseh-szláv antropológiai típus nagy nyomatékkal jut érvényre a XIV–XV.

századi festészetben, az egyik legnevezetesebb középeurópai iskolában, sőt a virágzó cseh kódexfestésben is.

A művészi ábrázolás főtémája, az ember csak ritkán és masodlagos korszakokban, mint a neoklasszicizmusban és az irány adó nagy stíleket követő manierismusokban jelenik meg a műveszeti alkotásokon elvont emberi mivoltában. Egyébként megjelenítése a stílusképzés különböző változataiban alá van vetve az illető nemzet vagy faj fizikai adottságának, sőt tartásában, mozdulataiban, taglejtésében magánviseli a társadalmi és a nemzeti életformák bélyegét is, az idegen mestereket utánzó sekélyes művészek kivételével, akiket figyelmen kívül hagyhatunk.

Természetesen, mennél kiválóbb a művész, annál inkább viszi bele alakjaiba a saját elképzelését, de egyúttal annál meggyőzőbben és hatásosabban tudja kifejezésre juttatni nemzete fórmai akaratát, fajtájának lelkiségét éppúgy, mint testi létének jellemző vonásait. A francia könnyedség és kellem éppúgy áramlik IX. Lajos kódexeinek, a fontainebleaui iskola, vagy Watteau, Fragonard és Boucher, a XIX. században Renoir vagy Degas alakjairól. A „Corteggiano”-ban irodalmilag megszemélyesített olasz emberideál formai választékossága és szellemi előkelősége sugárzik Rafael madndi bíborosáról és magát a Corteggiano szerzőjét, Baldassare Castiglionct ábrázoló arcképéről, Ticián Aretinójáról vagy Sebastiane del Piombo előkelő felfogású búdapesti portréjáról. Dürer Pirckheimere vagy Cranach szász választófejedelmei a vaskosabb és esetlenebb, de őszinte közvetlenségében és megjelenésének erejében igazi német típust jelenítik meg. Régi és újabb művészetünk éppígy képes volt a magyar karaktert megörökíteni, méltóságában a szertartásos merevséget kerülő, szabad és büszke tekintetű, nyugodt erőt mutató, örömében nem bizakodó, bánatában és szenvedésében sem toporzékoló örök magyar típusát az együttérzés melegségével kiformálni. Ez a hiteles magyarság lüktet középkori falképeink Szent László legendáiban, szárnyasoltáraink festett vagy faragott nemzeti szenjeiben, ez csillog a győri Szent László herma nyílt homlokán és erős tekintetében, ez domborodik ki Thurzó György árvaváraljai síremlékének (XVI. tábla) harcos és dacos kiállású, buzogányos alakjában. Ez a magyarság buzog Izsó Miklós szobraiban és borong Munkácsy örökérvényű, fojtott temperamentumú magyar népi alakjaiban, Székely Bertalan, Madarász Viktor és Benczúr Gyula igazi magyar szemmel meglátott történeti hőseiben, ez a magyar erő dagasztja Fadrusz Hollós Mátyásának páncélba öltözött mellét. A méltatlanul elfelejtett Greguss Imre kuruc alakjainak és jeleneteinek magyarságát az akkor dívó müncheni szabványtól eltérő magatartásuk, egész lelki tartalmuk, a Pilotyiskolától eltérő szcenikája, s a külső anyaghatás csillogtatására irányuló ottani recept helyett a tömörebb és zamatosabb festői előadás adja meg, – pedig Greguss Münchenben tanult és tűnt fel egészen fiatalon, épp jellegzetes magyar kifejezésmódja által. Csók István egyik újabb mesterművének, a „Keresztapa reggelije” c. képének magyarosságát a színes, napfényes, szabad és széles festőiségen kívül az ábrázolt alak jó magyar vidékies típusában, természetes derűjében és közvetlenségében találjuk meg.

Borbereki Kováts Zoltán bronzba öntött kubikosa a földhöz ragadt magyar paraszt méltóságát csodálatraméltó erővel és egyszerűséggel fejezi ki. Állása és egész magatartása, amint két mezítlábát megveti, amint két hatalmas, munkás kezét ásóján nyugtatja, amint csontos, tatáros fejét felkapja s elnéz felettünk a messze rónaságba: annyira magyar lelki megfogalmazásában, mint amennyire az tömör szobrászi előadásában.

A magyar művészi megjelenítésre jellemző az ábrázolt alakok mérsékelt gesztusa, amiben kétségkívül a magyar vérmérséklet nyilatkozik meg. A magyar ember keveset gesztikulál, nem handabandázik, a kevés beszédet kevés taglejtéssel kíséri. Középkori szobraink és táblaképeink alakjai, nyugodt magatartásukhoz mérten csak kevés, de jellemző kézmozdulattal érzékeltetik akciójukat vagy segítik a belső kifejezést, amint azt megfigyelhetjük akár a kassai oltárokon, vagy Lőcsei Pálnál, a jánosréti mesternél, stb. Sőt a stílus általános követelményeinél is nyugodtabb, az olaszoknál, spanyoloknál, németeknél kevésbbé heves az alakok gesztusa bárok szobrainkon és festményeinken. Munkácsy Krisztusa, a Pilátus előtti jelenetben isteni fenségének lenyűgöző benyomását méltóságteljesen kiegyenesedett alakjának, kezei teljes mozdulatlanságának köszönheti. Éppígy, Honfoglalás c. képén, amely érthetetlenül nem élvezi a magyar kritika kegyét, a fehér paripájára odacövekelt Árpád, jobbjában a lova nyakára támasztott buzogánnyal, egyenes tartásának méltóságával érezteti a honfoglaló vezér fölényét a meghódolt tótok görnyedő, alázkodó vezetői fölött.

A „l’art pour l’art” hamis esztétikájának a magyar kritika bizonyos maradi köreiben túlhosszúra nyúlt uralma kizárta a művészi megismerésből a tartalmi elemeknek, a tipológiának és ikonográfiának éppúgy, mint a művészetpszichológiai tényezőknek vizsgálatát, pedig éneikül a magyar művészet egyéniségéről is csak csonka fogalmat alkothatunk.

A tisztán művészi problémák kiegészítéséül röviden szólnunk kell még a magyar művészet színbeli, kolorisztikus és technikai sajátságairól. Külön tanulmányt igényelne annak beható taglalása, milyen színérzékenységgel és milyen technikai kvalitásokkal valósítja meg a magyar művészet belső elképzeléseit, s mennyiben különlegesek ezek? A magyar színfantázia túlnyomóan élénk, bár nem lármás és nem kápráztató. Inkább a mélyebb és tüzes, semmint a hideg és letompított színeket szereti, s ezeket egyszerű, de tisztán és jól hangzó akkordokba fogja.

Ezzel a színfelfogással találkozunk legtöbb táblafestőnknél, kőzépkori falképeinken, gyakran barokkori mestereinknél. A magyár kolorizmus hatását látjuk abban, hogy az osztrák származású, de legjobb műveit hazánkban alkotó Maulpertsch színezése magyarországi művein megélénkül, könnyebbé, áttetszőbbé, lazúrosabbá, egyszóval festőibbé válik (Sümeg, Győr, stb.). Régi művészetünk kolorisztikus hajlamára vall középkori és bárok faszobrászatunk gazdag többszínűsége, ami ugyan mindenütt fellép, ahol a faplasztika virágzott, Németországban és Flandriabán, közelebbről Brabantban, Lengyelországban, Dániában és Svédországban, de sehol sem oly gazdagon, mint Magyarországon. Németországban és Brabantban sokkal nagyobb szerepe van a festetlen, nyers faplasztikának, mint nálunk. Az észtergórni királyi palota pazar polychromiáját, a falképeken és diszítő festésen kívül az ornamentális és a figurális kőplasztikának, ma is, kopása ellenére tüzesen virító színezése növeli. Polychrom kövekből alakították az elpusztult esztergomi székesegy ház porta speciosájának és a kalocsai II. székesegyház főkapujának díszítését. Kétszínű – rózsaszín és szürke – mészkőből raktik az apátfalvi ciszterci templom homlokzatát (XIII. sz.). A szín öröme tette kedveltté már a XII. század óta (Esztergom, Kalocsa) az ú. n. esztergomi vörösmárványt, amely a magyar reneszánsz építészetnek (Budavár, esztergomi Bakócz-kápolna) és szobrászatnak egyik legfőbb anyaga lett s mint magyar export, Lengyelországban is elterjedt. 

Régi és újabb festészetünkben egyaránt nyomon követheti egy másik, mélyebb és sötétebb, de nem tompa és egyhangú, az általánosabb élénk színadáshoz hasonlóan telt és festői színskála. Ez ad mély és meleg vöröses-barna színbenyomást a régi magyar festészet legmagasabb fejlődési fokán, a XVI. század elején Kassai Mihály és Babocsay János képeinek, ugyanakkor, amidőn a másik vonalon M. S. mester, gyöngéd rózsaszínjeivel, finom liláival, élénk fűzöldjeivel, amelyek közé erősebb hangsúly gyanánt egy-egy égő bíborvörös folt vegyül, az élénkebb, költőibb színlátást képviseli. Ugyanest a kettősséget, ugyanebben az időben megtaláljuk a legsajátabb magyar ötvösműveken, sodronyzománcos kelyheinken és az ilyen technikával díszített egyéb egyházi szerelvényeken, amelyek közül a felsőmagyarországiakat a világosabb, az erdélyieket pedig a sötétebb színskála jellemzi. Viszont a XVII. és XVIII. században, az abban az időben kedvelt festettzománcos ötvösműveken Felső-Magyarországon a mélyebb (Szilassy), Erdélyben viszont az élénkebb színezés uralkodik.

Munkácsy és Paál László művészi temperamentumának, egész lelkialkatának, Székely Bertalan és Madarász nagyvonalú, elmélyülő történeti stílusának a mélyebb és sötétebb színskála felelt meg, ahogy Mészöly derűsebb hangulatvilága az élénkebb színezést, Benczúrnak a felületi hatásokat kiaknázó szemlélete a kápráztató, szikrázó szín- és fényjátékot kívánta meg. Mednyánszky, Rudnay, Koszta, Szüle Péter, a fiatalabbak közül Barcsay mély tónusokra hangolt festőisége a Munkácsyból kiinduló, de a magyar középkori festőkig visszamenő festői hagyományt folytatja, míg a szélesebb áramlat, a nagybányaiakkal, szolnokiakkal, Vaszaryval és Csókkal, Márffyval és Pécsi-Pilch-hel, Szőnyivel és Aba-Novákkal, szóval a magyar kolorizmus legkiválóbb modern mestereivel más-más előadásban az élénk, változatos, sokszor pazar hatású magyar színlátomást csillogtatja meg. Ez a derűs, gazdag színesség mosolyog népművészeti tárgyainkon is, bár némely csoportot (Habán edények) és vidéket (Hódmezővásárhely, Erdély) a sötétebb ős tompább, kevésbbé változatos, gyakran egyhangú színezés jellemez.

Rá kell még mutatnunk a magyar ecset sajátos vezetésére, a magyar festészet műgyakorlatára, mely koronként változik s egyénenként is a legkülönfélébb lehet, mégis századokon át kialakult, örökletes közös jelleggel bír. A magyar festészetből és a magyar művészetből általában hiányzik, a középkortól a mai napig, az a mesteremberi gondolkodás, a kivitelnek az az úgynevezett tökélye, kínos technikai aprólékossága, a nyárspolgári esztétikának az az igénye, ami annyira jellemzi és megkülönbözteti a német művészetet, leginkább a XVI. századi „kismestereket”, s ami a német művészet egész szellemének, tolmácsoló-képességének megfelel. A magyar művészet egyszerűsítő formaképzése, világos és nyílt szemlélete viszont szabadabb, kevésbbé részletező, gyorsabb kezű, közvetlenebb festési módot vont maga után. Egész más a magyar művész vonalmenete, mint a németé, amelynél, határozottsága ellenére, lendületesebb, más, mint a franciáé, amelynél vaskosabb és nyugodtabb, s inkább kerekítő és egyszerűsítő, semmint német módra töredezett vagy szakadozott, bár nem törekszik a klasszikus olasz felfogás stílusbeli szigorára.

Középkori táblaképeinken egészen különleges technikát figyelhetünk meg. A rajz az alsó vékony gipszrétegre gyors kézzel, lendületes, sötétkék, kereső vonalakkal van felvázolva, amelyek gyakran a felső festékrétegen és a lazúrokon is átütnek a sötétbarna festékkel határozottan húzott végleges körvonalak alatt vagy mellettük. Munkácsy képei különleges festői hatásukat a tartalmas, mély, telt színek tónusszépségének, a figurális műveken nyugodtabb, széles, bársonyos, a tájképeken, virágcsendéleteken, interieurökön olykor szikrázva száguldó ecsetvezetés varizsának köszönhetik. A XIX. század utolsó negyedében, a müncheni iskola taposó malmába került festőinket első sorban a szabadabb festői előadás, melegebb és tüzesebb színlátás különbözteti meg a müncheni Akadémiának, még legkiválóbb, vezető mestereitől is. A teátrális kompozíció szokványos merevségének feloldásán kívül, ez emeli magasan Piloty és társai fölé Benczúr Gyulát és Liezen-Mayer Sándort. A századunk elején festészetünket a megmerevedett, elsekélyesedő akademizmus uralma alól, francia hatás alatt felszabadító impresszionisták szabadabb és kötetlenebb, tónusban olykor nyersebb előadásukban nem követték a franciáknak, Monet-nak, Manet-nak, a neoimpresszionista Sisleynek és Seurat-nak szinte tudományos exaktsággal kiszámított, a fényjelenségeket tudatos biztonsággal lerögzítő, finomságokban gazdagabb festési módját, még a köztük leghidegebb szemű Ferenczy sem. A Nagybányáról elinduló magyar impresszionizmusnak Szőnyi köré csoportosuló továbbfejlesztői is hívek maradtak a szabadabb, egyéni tónusérzékű előadásmódhoz. Aba-Novák kirobbánó egyénisége sem érhette be a művészi tolmácsolás száraz és kimért eszközeivel. Egyéni technikát alkotott magának, mely látszólagos zabolátlan önkényessége, zajos színessége és szédítően biztos rajzának rögtönzései ellenére tudatos elgondolásokon alapszik, s amelyet páratlan virtuozitással kezel.

A múltban és a jelenben legkiválóbb mestereinktől használt szabad és kötetlen, nem kicsinyeskedő és nem kínosan pedáns, a magyar képfantáziának hűen engedelmeskedő technika alól vannak természetesen kivételek, amelyek többnyire kívül esnek a sajátos magyar előadásmódon. Ilyen Karlovszky Bertalannak, Holbein és Meissonier műveit őrző képtártermekben született szőrszálhasogató, a sejtanalízisbe vesző, az anatómiát bőralatti nyerseségében éreztető, a szövettextúra legapróbb részleteibe elmerülő, s festői hatását a díszruhák rendjeleinek és gombjainak fényességére, a lakkos csizmák csillogására alapító technikája, amelynek hatása annál kellemetlenebb, mert monumentális képméretekkel jut súlyos stílusbeli összeütközésbe. Ma már azt is tudjuk, hogy a sokaktól a magyar nemzeti művészet főképviselőjeként bálványozott festőnek ez a technikája nem annyira a művészi látás meggyőződésén, mint a fotografikus lencse képességén és vászonra nagyított pontos megfigyelésein alapult. Festési módja azzal sem lett magyarabbá, hogy kiváló közéleti modelljeit pazar díszmagyarba öltöztette és színpadias pózba állította. 

Művészetünk magyarságának megvallása nem egyenlő a nemzeti öntömjénezéssel vagy önámítással. Tagadása nemcsak az önbecsülés, de az önismeret hiánya is. A múltban és a jelenben egyaránt megnyilatkozó állandó, időtlen vonásait, módszeres egymásutánban, a fennmaradt emlékek és a mai élő művészét vizsgálata alapján igyekeztünk kimutatni s művészetünk egyéniségét megrajzolni. Ez a kép más nemzetek művészetétől különböző vonásokat tüntet fel, ha azokkal összeköttetést tartott is, rokonvonásokat árul is el, ami természetes, hiszen a magyar művészét Szent István óta az európai művészet közösségébe tartozik, azt a maga nemzeti stílusváltozásaival gazdagította és gazdagítja. Fejlődése, a közös civilizációs munka, a hatások és kölcsönhatások ellenére sem volt odaláncolva más nemzet művészetéhez, egyiknek sem volt és ma sem gyarmata, aminek bizonyítására, nem ok nélkül különös súlyt helyeztünk. Függetlenségét és történetien kialakult határozott egyéniségét a magyar sors legmostohább korszakaiban is meg tudta védeni, akkor is, midőn idegen művészek árasztották el az országot, akiknek nem sikerült a magyar művészetet jellegéből kiforgatni, sőt legtöbb esetben ők érezték a magyar szellemi éghajlat átalakító hatását.

Ha néhány szóba akarnók sűríteni a magyar művészet lényegét: azt a magyar szellemi alkatnak megfelelő nyugodt és tiszta szemléletben állapíthatjuk meg. A magyar művészet története azonban nem pusztán a magyar látás története. A sajátos magyar érzés- és gondolatvilágnak kifejezője, a magyar léleknek tolmácsa. Ma is fennálló emlékeiben történelmünk igazi értelmének hitelesebb, szemléltetőbb magyarázója, mint akár a legpontosabb és legbővebb adatokat közlő okmány vagy egyéb írott forrás és kommentár. Történeti művészetünk nemcsak a faji magyarságé, hanem a vele állami, műveltségi és erkölcsi közösségben élő idegenajkú népeké is volt, egyik abroncsa az együvétartozásnak És s művészetünk nemcsak mai életformáink tükrözője, problémáink kovácsolója, vágyaink álmodója, hanem nemzetünk külföldi megbecsültetésének is egyik legeredményesebb bajvívója. De befelé a magunk megismerését és megbecsülését is szolgálja. Világosan válaszol, mint szellemi életünk minden más megnyilatkozása, arra a kérdésre: mi a magyar?

Forrás: Gerevich Tibor - A magyar művészet szelleme

E tennivalók részint egyéniek, részint közösségiek. Tehet-e valamit az egyén (az alkotó zenész) azonkívül, hogy veleszületett tehetségét végső gonddal kiműveli? Már ez is nagy munka. A zenész „nascitur et fit”, kiművelése soká tart és sohasem kész. De vajjon a magyarságot készen kapja bölcsőjébe? Nem. Születése még senkit sem tesz magyarrá. Azért is meg kell dolgozni.

Minél több szál fűzi a magyar élethez és kultúrához, annál magyarabb lesz, amit ír. De hol lehet abba a magyar életbe, kultúrába beleszületni? Ismét Karácsony Sándor könyvére utalok. A nyugati nagy nemzetek fia csak él, mert azáltal már eléggé angol vagy francia, – él és ír. Nálunk az értelmiség szülöttének valósággal ki kell harcolni a magyarságot a maga számára. Ami körülveszi, mind idegen. Át kell vágni magát rajta, utat törni a magyarsághoz. (Hogy a falu szülötte első nemzedékben zenész lehessen, ahhoz előbb tetemesen meg kellene rövidülni az útnak a falu és város kultúrája közt.)

A magyar kultúra fellegvára még csak részletekben, darabokban van meg, a zenész sem talál ott kész műhelyre, azt maga kell hogy megépítse, szálanként összehordja, mint a fecske a fészkét. A nagy nemzet fia kész fészekbe száll költeni.

A magyar író sem kap örökbe nyelvet, stílust: mind maga kénytelen megalkotni. Egyáltalán mindenfajta magyar művész csak úgy tud dolgozni, ha megfogta az eljövendő magyar kultúra víziójának varázslata. Ha az szinte kézzelfogható valóság számára. Máskép bajjal tudná elviselni a „reális” valóság számtalán hiányát és ferdeségét.

Itt érünk a közösségi tennivalóhoz. Mi lehet az egyéb, mint az elgondolt kultúra feltételeinek minél sürgősebb megteremtése, hogy valóra válhasson. Közszellem kell, mely óhajtja, szomjúhozza azt a kultúrát. Intézmények, amelyek érlelik, ápolják. Eddig a magyar eredetiség jóformán intézményeink ellenére, lopva és élni akarásának végső megfeszítésével tudott megmaradni. Eddig kertünket úgy műveltük, hogy idegen palántákat ültettünk bele, s néztük hogyan senyved a nem neki való talajban, vagy hogyan burjánzik, elfojtva a kert régi nemes növényeit. Ezentúl a talajban önként termő növényt ápoljuk, nemesítsük.

Zenében: igen szerény kívánságoknak kell eleget tenni. Az iskolán át magyar zenei köztudatot teremteni, a néphagyomány, – a zenei magyar nyelv, az egyetlen klasszikus magyar zene – közkinccsé tételével: egy-két nemzedék alatt kevés fáradsággal sikerülhet. Ahhoz sem kell sok, hogy ne csak a tanterv papírján, hanem valósággal tanuljanak meg kótát írni-olvasni. Ha már elhagyjuk az írástalan kultúrát, sürgősen át kell térnünk az írásosra, különben betelepszik az írástalan kultúra helyére a kiirthatatlan analfabétizmus. Amúgy a régi kultúra minden értékét átmenthetjük. Város és falu egyaránt otthon legyen, magára és egymásra ismerjen az új kultúrában. Ma a városnak nem a kultúrája, csak az idegensége érthetetlen a falunak. S a falut azért nem érti a város, mert magyar.

Sokan a város kultúráját féltik a falutól. Pedig a magyar urbanitás sajátos formái csakúgy a hagyományos, népi gyökerekből fejlődhetnek ki, mint a művészet. Fővárosunk tele van idegenséggel, a nagyváros nemzetközi külsőségein kezdve, egész a köszönés idegenből fordított formájáig s a beszéd hanghoz dozásáig. Ezek a nemzeti életbe sohasem fognak szervesen beleilleszkedni, annak elmélyülésével lassankint el fognak tűnni.

Ami kevés magyar gyökerű városiasságunk van, arra féltő gonddal ügyel mindenki, aki a kultúrát akarja, hisz város nélkül nem élhet, magyar városi életben való hit nélkül el sem indulhat.

De a város felemelkedésében vegyen részt a falu is. Az egész ország szinte egyetlen nagy város legyen, ahol a falunak is jut anynyi a városi kultúrából, amennyire szüksége van. A városi ember otthon legyen falun is, s a falusi se legyen idegen a városban.

Ez nem utópia. A falu valósággal éhezik a kultúrára, s a város sem fog konokul ragaszkodni idegenségeihez, ha megérti: nem mind kultúra, ami idegen, s nem szükségképpen idegen, ami kultúra. Megérkeztünk az örök problémához: magyarság és európaiság szintézise, Szent Istvántól máig és örökké.

Addig él a magyar, míg meg tudja oldani.

De hisz tőlünk keletre, délre, északra mind ezzel küszködnek a népek. Nekik könnyebb: indogermán a nyelvük, s a nyugát hatékonyabban segíti elő megoldásukat. A mienk legalább is közömbös előtte. Ha megoldjuk, magunknak oldjuk meg. Akkor, de csak akkor tudunk talán nekik is mondani valamit magunkról.

Magyar kultúra: örök harc a hagyomány és a nyugati kul- 417

túra közt. Béke csak úgy lehet, ha a népkultúra nő fel magas

kultúrává, saját törvényei szerint, Európától csak azt veszi át,

ami erre kell, s azt is szervesen magába olvasztja. Elérhetjük-e?

Janus-arcúnk lehet-e valaha egyakaratú, magával egyes lélek arca?

Egyik kezünket még a nogáj-tatár, a votják, cseremisz

fogja, másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli

világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-

oda hányódó komp lenni, hanem híd, s talán mindkettővel ősz-

szefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb ezer évre.

[1] II. könyv, 38. fejezet. A bőbeszédű pongyola írás szószerinti közlésre nem alkalmas. Német fordítása, O. Bohn-tól könnyen hozzáférhető. Leipzig, 1888.

[2] J. A. Herbst, Musica poetica. 1643. Id. W. Danckert. Das europäische Volkslied. 1939. 54. 1.

[3] G. Jenner: Brahms als Mensch, Lehrer und Künstler. Die Musik 1903. II. 15. 187 1. Könyvalakban: Leipzig, 1923. – „Meine kleinen Lieder sind mir lieber, als die grossen.” – Wagner levelei Wesendonk Matildhoz. 1858. okt. 9. „Besseres als diese Lieder habe ich nie gemacht, und nur sehr weniges von meinen Werken wird ihnen zur Seite gestellt werden können.” – 1861. szept. 21. „Auch das Bleistiftblatt des Liedes fand ich, aus dem die Nachtscene (a Trisztán II. felv.-ban) enstanden. Weiss Gott! Mir gefiel diess Lied besser, als die stolze Scene! Himmel, das ist schöner als Alles, was ich gemacht!

[3] Érthető: egy dal születése tanult zeneszerzőnél éppúgy nem „munka”, éppoly érthetetlen csoda, mint a naiv népköltőnél. Brahms azt is mondja- akkor jó a dal, ha el lehet fütyülni. Vagyis ha önálló élete, értelme van egy szólamban is. A népdal, mint műfaj pótolnatatlan maradt még a nagy zenei formák kifejlődése után is. Wagner a „Trisztán” matrózdalában egy képzelt népdalt írt, amely a maga szögletes mesterkéltségében elég erőltetett ugyan, de az egész mű stílusához képest mégis népdalféle. Jobban eltalálta a hangot Debussy a Pelleas és Melisande 3 felv -ban.

[3] H. Kretzschmar: Geschichte der Oper. Leipzig. 1919. 157.1. „Den grössten Nutzen aber zog von ihr die deutsche Musik. Sie ward durch die Italiener geschmeidig, und von der Oper her verbreitete sich die Liebe und Lust zur Musik auf neuen Wegen und auf neue Kreise.

Die Entwicklung auch der deutschen Instrumentalmusik ging von der Oper aus; den Musikreichtum Böhmens, Österreichs, Süddeutschlands, und damit unsere Wiener Klassiker verdanken wir der Opernliebe der österreichischen Kaiser.”

[5] L. „A magyar népzene” c. tanulmányomat. Bpest, 1937.

[6] L. „Néprajz és zenetörténet” c. dolgozatom. Bpest, 1933.

[7] Kiadta: Sztankó Béla. Magyar Zenei Dolgozatok 1. és Zenei Szemle 1927.

[8] Kiadta Bartha Dénes: A XVIII. sz. magyar dallamai. 1935.

[9] Magyartalanságok különösen a szövegtelen csárdásokban jelentkéznek. A nemzeti versformájú szöveg többnyire már ritmusával is biztosít valamelyes magyar hatást. Sok csárdás voltaképpen álcázott valcer, polka. Ilyenekből kerültek a Brahms-féle táncok magyartalan témái.

[10] L. Ötfokú hangsor a magyar népzenében c. dolgozatom. 1917.

[11] L. Bartók: Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje. 1934. az 8 alatti munkában.

[12]  Szabolcsi B.: Egyetemes művelődéstörténet és ötfokú hangsorok. Ethnographia, 1936.

[14] L. W. Danckert cikkét. Anthropos 1937.

[15] W. Danckert: Das europäische Volkslied. Berlin, 1939. 24. sk. lap.

[16] „Német zene” címszó alatt – V. ö. ezzel egy gondolkodó német zeneszerző tanácsát: „Sok fiatal zeneszerző jobban tenné, ha ahelyett, hogy filozófiai és szociálpolitikai tárgyú szimfonikus költeményeket ír, előbb becsületesen megtanulná a formaalkotás elemeit.” St. Krehl, Musikal. Formenlehre. Leipzig. Göschen. 1900.

[17] Akik figyelemmel kísérték az Operaház 1913-20 körüli előadásait, észrevették, hogy ugyanazok a színészek jobb kiejtéssel énekeltek az olasz Tango Egisto, mint a Kerner István által betanított művekben. Kerner megelégedett olyan lágy, félig elmosódó kiejtéssel, aminő a saját, kissé svábos magyar beszéde volt. Tangó, bár magyarul nem tudott, az olasz énekben szokásos éles, gondosan kifaragott kiejtést követelte s ezzel is közelebb jutott a magyar kiejtés igazi mivoltához.

[18] L. A magyar kiejtés romlása c. előadásom. 1938.

[19] Vagy 30 éve a Petőfi-társaság a kultuszminisztertől anyagi támogátast kért egy nótaszerző tagja műveinek kiadására. Az indokolás egyik pontja így szólt: „A közönség is unni kezdi már az örökös Asz-durrookat”. Nehéz ugyan belátni, hogy mért kell az adófizetők pénze a hazafias célra, ha már a közönség is alig várja a megváltó nótákat. De látjuk: a műveletlenségnek is van tradíciója: már akkor két ττεί írták a dúrt. Herczeg Ferenc, az akkori elnök alighanem olvasatlanul írta alá a kérvényt.

Forrás: Kodály Zoltán - Magyarság a  zenében

A zene az életnek olyan szükséglete, mint a levegő.

Sokan csak akkor veszik észre, ha már nagyon hiányzik. Némely ember igen kevéssel beéri, mikor pl. éjszakákon át füstös szobában kártyázik. Mégsem élhet nélküle. 

Hogy milyen és mennyi zenét fogyaszt: rendkívül jellemző minden népre és nemzetre. Ezért a zenei élet formái mindenütt mások. Változtak: a századok folyamán, de mindig a nép vagy nemzet karakterét, annak esetleges változásait követték.

Az olasz zeneélet már harmadik százada az opera jegyében áll. Egy idő óta mindinkább tért hódít a szimfonikus zene. Az operettnek semmi talaja. A német zenei érdeklődés körülbelül egyformán oszlik meg az opera és szimfonikus zene közt. Hollandiában, Angliában nagy szimfonikus és énekkari kultúra mellett opera egyáltalán nincs, csak mint külföldi vendég. Látjuk, a civilizáció nivelláló hatása a zeneéletre nem terjed ki.

Nincs két ország, melynek zeneélete teljesen egyforma. Melyek a mi zeneéletünk jellemző formái? A nép, ott ahol még nem bomlottak föl a falusi kultúra formái, az ősi önellátással gondoskodik zenei szükségletéről. Mindenki dalol, maganak is, együtt is, s a régi hagyomány, hogy napjainkig életben maradt, erejét és ellenállóképességét bizonyítja a városi befolyással szemben. A bomlás fokai szerint, sokféle falu típus van, a várost mindjobban megközelítő formákkal és anyaggal. A hivatásos cigányzenész megjelenése falun elég új keletű. Még félszázaddal ezelőtt vagyonos helyeken is megelégedtek egy dudással a tánchoz. A dudás (citerás, tekerős) ugyan szintén kapott fizetést, de csak alkalmi zenész volt, más főfoglalkozásból élt. A cigánnyal a városi zene is egyre jobban terjedt és ma már a mezővárosok, nagyközségek zenei légköre alig különbözik a városokétól.

Zeneéletünk tipikus formája ugyanis még mindig a cigány melletti borozgatás. Középosztályunk nagy tömegei számára a zene még nem olyan lelki táplálék, amely nem tűr maga mellett testi táplálkozást, és némi figyelmet, koncentrációt kíván.

Amint a Nemzeti Színházban sincsenek asztalok és a harmadik felvonásban még emlékezni kell az elsőre. 

Ezért a magasabb zenét ápoló intézményeink közönnyel küzdenek. A 70 milliós Németországra 70 operaház esett, több mint 100 szimfonikus zenekar. E kulcs szerint nálunk 10 operaháznak kellene működni, s vagy 15 szimfonikus zenekarnak.

De ha nem mérjük is állapotainkat a decentralizáció e bőségéhez, mely még a német fejedelemségek korában gyökerezik, bizonyos, hogy a magasabb zenének aránytalanul kevés nálunk a kőzönsége.

A kultúra palántái nem egyszerre nőnek, nálunk a zene maradt hátra leginkább. Kultúránk inkább vizuális jellegű, nagyműveltségű emberek zeneileg teljesen tájékozatlanok. Az egyoldalúan vizuális (francia) vagy auditív (német) kultúrák mellett ott az olasz példa, szerencsés egyensúlyával a kettő közt és nagy alkotásaival mind a kettő terén.

A cigány melletti mulatás, bár eredeti magyar szokás, még nem zeneélet, csak zenével kísért szórakozás, melyben naiv módon nyilvánul az egyéni aktivitás ősi hajlama. A parasztnál természetes, mert kultúrájába harmonikusan beleillik, a városi művelt embernél kissé groteszk csökevény, egy általa alsóbbrendűnek tartott életformából hozta át mostani felsőbbrendű életformájába. Kétségtelen: hagyományszerű elem (bár múltját nem látjuk világosan), csak az a kár, hogy tartalma, a zene már éppen nem hagyományos.

Értelmiségünk kultúrája nem a nép kultúrából fejlett, szervés, homogén kultúra, hanem innen-onnan összekapkodott mozaik, a magyar és idegen elemek kellő egyensúlya nélkül. Ilyen zenekultúrája is. A nép és a régi irodalom gyökeres nyelvétől elidegenült, egy, már csak külsőségekben magyar, lényegében fordítás-nyelvvel él. (Részletesen kifejti Karácsony Sándor, Magyar észjárás c. könyvében.) így járt a zenével is. Az elhagyott népzene helyett fejlesztett magának egy felemás, fél- vagy álnépi stílust. Népies sallangjai még visszavágynak az elhagyott falusi életformába, de idegen elemei nem hoztak magasabb kultúrát. Ez a zene formában nem fejlettebb mint a népé: csakúgy egyszólamú: igénytelen és lényegtelen kísérete veszteség nélkül elválasztható a dallamtól. Formában sincs felette, de tartalomban, etikai és esztétikai értékben, ízlésben, magyarságban mélyen alatta van. Hogy a nép beéri 20-70 szótagnyi dalstrófával, mint legnagyobb zenei egységgel, az nála igen fejlett zenekultúrát jelent. Ha az értelmiség felfogóképessége sem több ennél: az, egyéb kultúrájához viszonyítva, műveletlenség.

Hogy lehetséges ez? Hisz csak az érettségizett ember 6-8 évvel tovább járt iskolába, mint a paraszt. Ennyi idő alatt nem vitte többre a zenében? Nem, mert köznevelésünk a zenét sem mint általános nevelő eszközt, sem mint a nemzeti tudatosítás eszközét nem használja fel. Innen ered középosztályunk zenei pauperizmusa és magyar zenei érzékének bizonytalansága. Mert magyar zenei tájékozottságát az a pár nóta és csárdás jelenti, amit véletlenül megismert. Mint egész műveltségében, a zenében is féllábbal (a táncos lábával) idegen talajon áll. Sőt tán ez a nagyobb fele zeneismeretének. A bálokon szereplő töméntelen idegen tánc miatt alapos tanulmányokat végez a külföldi tánczenében. Itt már a cigányhoz is hűtlen lesz, gramofonlemez és jazz-zenekar szolgáltatja az anyagot. Angol nyelvismerete gyarapítására megtanulja és énekli e táncok szövegét is. S ez még jobb, mint ha a szörnyű magyar szövegeket énekli. Van egy réteg, mely teljesen ennek a zenének világában él. A magyarság számára már elveszettnek tekinthetjük.

Ha itt-ott magasabb zenével találkozik, számára érthetetlen, akár magyar, akár idegen, mert ábécéjét sem tanulta meg. Általában messze el is kerüli az olyan helyet, ahol effélét hallhatna. Más kérdés: Operánk és zenekaraink mindig a legjobb utat választották-e a közönség megnyerésére és nevelésére? Bizony nem egyszer kínálták olyan táplálékkal, hogy joggal menekült vissza a cigányhoz. 

Most azonban a rádió házhoz szállítja a nemesebb zenét is. 

Úgylátszik nem mindig csavarták el, legalább elegen akadtak, akik levélben tiltakoztak a „komoly” zene túltengése ellen, sokallták a „Cé-durr, Bé-durr” és „ópusz” elnevezésű műveket. [19]

Igaz viszont, hogy a rádió komoly műsoraiban valamelyes tervnek, nevelő, vagy tájékoztató rendszerességnek árnyékát sem sikerült felfedeznünk. Pedig nagy hivatása volna e téren is.

Mert rendkívül vékony réteg az, mely igazi, mélyreható zenei műveltséget tudott szerezni, akár otthon, akár a zeneiskolákban. Annak is túlnyomó része a zsidóságból és az idegen eredetű városi lakosságból kerül ki, s így a magyar zene felől teljesen tájékozatlan. Nem ismeri egyik hagyományt sem, s ha véletlenül elébe kerül, egyaránt lenézi, akár néphagyomány, akár cigányzene, mert a magasabb műzene egyik ágába sem tudja beleilleszteni. Még a zenei szakképzés is csak néhány éve gondoskodik róla, hogy a leendő zenetanárok a magyar zenének legalább elemi kérdéseiben eligazodjanak.

A cigányról, mint a nemzeti hagyomány fenntartójáról kőtetnyi frázist olvashattunk az utolsó évtizedben. Aki még nem látott cigányt kótából muzsikálni, láthat a Gyöngyösbokréta estéin. Nem ismeri ugyanis a falusiak dalait, s hogy kísérhesse, papíron kellett elébe tenni, így is sok a baj a próbákon. Nehezen megy. Sokszor csak zavar a kíséret. „Se testem, se lelkem nem tudja bevenni ezeket”, mondta a prímás. (Ethnographia, 1938, 427. 1.) Pedig a Gyöngyösbokréta a hagyománynak csak csekély, felületi töredékét mozdította meg idáig. Annál kevésbbé ismeri a cigány a mélyebb réteget. Hát akkor mit játszik tulajdonképpen?

Műsora jó része, talán a nagyobbik fele, nemzetközi szórakoztató zene. Közönsége ezt kívánja tőle elsősorban. Magyar része: 1850 utáni csárdások, nóták. A XIX. századnál régibb pár darabjukat félkezünkön megszámlálhatjuk. Az sem folytonos hagyomány náluk, hanem a millennium körüli felújítások eredménye. De főképpen és elsősorban élő szerzők nótáit játszszák. Ez volna „nemzeti hagyományunk”? Az avatatlan idegennel el tudjuk hitetni, ahogy gyanútlanul megveszi az álnépi iparművészet termékeit is. S vajjon hány érettségizett magyar tudná külföldi vendégét pontosan felvilágosítani, mi az, amit a cigánytól hall, s mi van itt még azon kívül?

A magyar közönség látókörét tágítani kellene, de Magyarország felé is.

A cigány, a legjava is: félművész, akkor van igazán elemében, mikor félművészetet játszik. Magyar tánczenét, „talp alá valót” alig lehet jobban előadni. A magyar előadóstílus ritmikus hagyománya itt teljes virágában van. Már a lassú, érzelmes dalokban nem tudom hány magyar vállalja azt a nyivákoló, vinnyogó, a folytonos csúsztatás következtében betegesen érzelgős hangot, ami inkább a sátoros cigányok kocsi után futó rimánkodását fejezi ki, mint a magyar karaktert. Igen kevés prímást találni ma, aki a lassúban azt a nemes, heroikus hangot meg tudja szólaltatni, amiért Biharit magasztalták kortársai.

Igaz: az újabb nóták egyre vizenyősebb siránkozása szinte követeli azt a könnyfacsaró előadást. A derű, az egészséges tréfa, minden időkben annyira jellemzője a magyarnak: jóformán kiveszett belőlük. S ha igazi, magávalragadó táncritmust keresünk, azért is vissza kell mennünk a XIX. századba.

Az a társadalom, mely a cigányok mai műsorával minden zenei igényét kielégíti, művészi érzéke fejletlenségén kívül végtelenül megszűkült nemzeti öntudatról tesz tanúságot. Azt bizonyítja ezzel is, amit egész életével: hogy a néphagyományban élő régibb, tágabb nemzeti lélekhez nincs köze. Ezért zárkózik el a néptől, bízza sorsára, ezért közömbös a nagy átfogó nemzeti gondolatok iránt. Végül ezért nem teljesíti azt a funkciót, amely nemzeti művészet megteremtésében a közösségre vár.

Mély gyökerű művészet csak akkor keletkezik, ha milliók éreznek és gondolkodnak egyformán, s ezt egyeseknek sikerül kifejezni. A magára hagyott művész olyan, mint a vezér sereg nélkül, vagy a pap hívek nélkül. Legjava erejét nem fejtheti ki.

S itt nem segít, ha – mint pl. az újabb magyar zenének – külföldön is van közönsége, több, mint itthon. Sőt ez újabb veszedelem. Ha a művész nem érzi maga mögött a saját nemzetét, könnyen lankad az ereje, mint Antheusé. Vagy akarva, nem akarva, idegen ízlés felé hajlik. (Egy pillantás az ügy gazdasági oldalára: a magyar komoly zenének még nyomtatási költségét sem fedezi a belföldi fogyasztás. Kiadói üzletünk, kótanyomó iparunk fejletlensége miatt a kóták sem készülhetnek itthon, s így a szellemi export ipari és kiadói haszna nagyrészt külföldre jut. Szép sikerrel nevelünk szakzenészeket immár 60 éve. De semmit sem tettünk, hogy a zeneértő közönség is szaporodjék. Ezért nagyrészük itthon nem jutott munkához. Fölösleges zenészeink azelőtt külföldön találtak kenyeret. 

Ma minden ország elzárkózik idegenek elől. Rákosi Jenő már a 80-as években vezércikkben tiltakozott az ellen, hogy magyar pénzen külföldnek neveljünk zenészeket. A kivándoroltakat rendszerint elvesztettük. A külföldön élő olasz zenész mindenütt hazája zenekultúráját terjesztette, olasz maradt. A magyar, mert nem vitt ki magával olyan kultúrát, amely szinte akarata ellenére megtartaná magyarnak, igyekezett beolvadni új környezetébe.)

Társadalmi életünk elavult, kisvárosias formái sem kedveznek a zeneéletnek. Nálunk elképzelhetetlen, amit Angliában falun látunk, hogy a földesúr családja, személyzete, a tanító és egyszerű munkások közös énekkarba állnak össze. Pedig az angol csakúgy, vagy még jobban fenntartja a társadalmi korlátokat. De a közös munkával elérendő célt mindennek elébe teszi. Nálunk hiányzik az összeműködés, szolidaritás szelleme, ezért nem fejlődnek énekkaraink. Pedig számunkra ma és jóidéig az énekkar az egyetlen járható út a nagy zene, a zenei közművelődés felé, mert a legkevésbbé költséges. Nem a férfikar, korlátolt és művészeten inneni irodalmával, hanem a vegyeskar. De hol vagyunk még attól, hogy köztudattá legyen: amit a zene nagyjai mondtak a világnak, azt nem pótolja semmi más, s a nélkül emelkedettebb életet nem élhetünk.

„A magyar közéletnek kevés az esztétikai tartalma, hiányzik abból a levegőből, amelyben a társadalmunk lélekzik, a művészeti érzék szomja, hiányzik a bensőség melege” – mondotta Prohászka 1903-ban. Ma ugyanezt mondhatná, zenéről különösen. Vannak biztató jelek, de lényegében semmi sem változott, s még minden tennivaló hátra van.

Forrás: Kodály Zoltán - Magyarság a  zenében

Az ember minden zenei tevékenysége összefüggő, zárt rendszer. Ha vannak nemzeti vonások a zeneművekben, kereshetünk ilyeneket az előadóművészetben is. De van a mozdulat, gesztus, tánc minden nemében, s nem utoljára a beszéd zenei elemeiben. Végül igen jellemző a társadalom viszonya a zenéhez.

Ismert, mélyreható különbség van az olasz, francia, német énekes és hangszeres stílus közt, féltékenyen ápolt nemzeti hagyománya van mindnek. Az énekstílus a nyelvből születik, de hat a hangszerstílusra is. Nem véletlen, hogy a ritmus azoknál a népeknél jelentkezik különös erővel, akár a produktív, akár a reproduktív művészetben, akik nyelvükben is éles ritmuskülömbségekkel élnek, mint az olasz, francia, magyar. Az olasz énekes, hangszerész századokon át világszerte első helyen állt. A francia inkább otthon maradt, de az egész nemzetben tudatossá tette stílusát. Magyar földről mintegy 100 év óta hangszertehetségek hosszú sora került a világba, s a magyar előadásmód külön stílus lett, mely más nemzetekre is erős hatással volt.

Liszt és Joachim korszakalkotó jelentősége nem pusztán egyéni adottságukból nőtt. Stílusuk csíráját szülőhazájukból vitték magukkal. Előttük jóformán csak cigányhegedűsök előadásmódjabán volt megfogható. Általuk és utánuk, számtalan tanítványuk révén önálló iskola lett. Jellemzi: a tónus tömörsége, sötét tüze, az énekszerű előadás drámai beszédessége. A ritmus ereje és plasztikája, a tempó módosításai, de nem önkényes ötletszerűséggél, hanem a kisebb-nagyobb szerkezeti egységek minél élesebb megvilágítása érdekében. Az utolsót nyilván Wagner is Liszt hatása alatt fejlesztette ki elméletben és gyakorlatban. (L. Über das Dirigieren c. írását.)

A magyar énekstílus még megteremtőire vár. Alapköve élőttünk van, a népi énekmódban. Eddig nem alakulhatott ki, mert az Opera – egyetlen intézményünk, ahol tervszerűen ápolhatták és fejleszthették volna – túlnyomóan idegen műsorral volt kénytelen beérni. Már pedig az operafordítás nem alkalmas talaj eredeti magyar énekmód kitermelésére. Sőt mennél simább, annál jobban alkalmazkodik az idegen zenei frazeológiához, mely pedig a magyarral homlokegyenest ellenkezik. Ráadásul eredeti operáink legnagyobb része is fordításnak hangzik.[17]

A zenei főiskola lehetett volna a másik, énekstílus fejlesztésere alkalmas intézményünk. Azonban eddig nem tűzött maga elé magasabb célt, mint hogy az Operát utánpótlással ellássa. 

Ezenkívül évtizedeken át olyan tanárok tanítottak éneket, akik magyarul rosszul, vagy sehogysem tudtak. Úgylátszik, gyökeres magyarság és európai kultúra találkozása az ének terén különösen ritka.

A mozdulat minden fajtája, kezdve az egyszerű járáson, mélyen jellemző az egyénre, s így a nemzetre is.

A mi néptáncunk a nemzeti jelleg változatos és beszédes kifejezője. Mégsem formálódott ki magasabb magyar stílus a táncban.

Hivatásos táncművészeink az Opera színpadán túlnyomórészt a külföldi táncokat művelték, s egyáltalán nem ismerték a magyar tánc néphagyományát. A magyar táncot, mint színpadi rekvizitumot néhány kopott sablon szolgáltatta.

Újabban kissé jobban gondozzák a magyar táncot is. Azonban az Opera balettkarának néhány falusi autóbusz-kirándulása, vagy a Gyöngyösbokréta bármily szorgalmas látogatása nem oldja meg a problémát. Nem lehet magyar tánckultúra, míg nem jönnek olyan táncművészek, akik egyébként is benne élnek a magyar kultúrában, s magukévá téve, átélve a magyar tánchagyományt, azt magasabb feladatokra alkalmassá tudják fejleszteni. S nem lehet ennek visszhangja a társadalomban, ha az maga nem karolja fel jobban a magyar táncokat. Száz éve faluról vitték a szalonba a csárdást. De ma is az idegen tánc uralkodik a bálteremben, magyar csak mutatóba van, vagy éppen külön, betanult csoportok, sőt hivatásos táncosok mutatványa. A többség csak nézi.

A beszéd zenei oldala csakolyan jellemző tulajdonsága minden népnek, mint a zenéje. A nyelv is énekel, a zene pedig beszél. Világosan érezzük a nyelv és zene dikciójának még eléggé fel nem derített, talán fel sem deríthető összefüggését. 

Kérdés, megnyílnak-e a magyar dallam és ritmus végső finomságai olyan zenész előtt, abbén nem él a nyelv ritmusa és dallama gyermekkora óta? Valóban, Liszt műveiben találunk olyan ritmusképleteket, félretolt hangsúlyokat, „zenei magyartalanságokat”, amiket csak a nyelv nem tudása magyaráz. Viszont magyar író, kivált versíró sem juthat el mestersége csúcsáig zeneismeretek nélkül. Arany verselő fölénye zeneismeretéből ered, sokat köszönhet annak Kisfaludy Sándor is. Talán még a próza numerusa is zenei törvényeknek engedelmeskedik s a szónok sem lehet el kiművelt zenei érzék nélkül.

Nyelvünk zenei sajátságait még igen kevéssé vizsgálták, s így még alig tudatosak. Kétségtelen, hogy az idegen nyelvek tanulása, különösen zsenge korban, nagy veszélyt jelent rájuk.

Ennek a veszélynek éppen legműveltebbjeink tudnak a legkevésbbé ellenállni, idegen és magyar nyelvtudásukat ritkán tudják egyensúlyban tartani. A mérleg majd mindig az idegen nyelvek felé billen. Művelt rétegünk stílusban sem tud a feltoluló idegen minták szolgai fordításától szabadulni, kiejtése is tele van idegen nyelvek hangfoszlányaival.[18]

Pettenkofer szerint szenny mindaz az anyag, ami nincs helyén. A magyar kiejtés megtisztítása a rátapadt idegen elemektől egyik legégetőbb feladata volna minden rendű iskolánknak. Valószínű, hogy a nyelv zenei elemeinek tudatossá tételét nagyban segítené a zene alapfogalmainak behatóbb és gyakorlatibb tanítása.

Forrás: Kodály Zoltán - Magyarság a  zenében

Akik a külföldi műzenében élnek, de fejlődése történetét nem ismerik, nem igen értik, mi köze lehet a primitív népzenének a magasabb műzenéhez. Pedig a nyugati nagy népek műzenéje is a népzenéből keletkezett, mint minden nemzeti művészet. Csak századokkal előbb végbement, s részleteiben alig követhető fejlődés során.

Általában a XVI. században fejeződött be náluk a többszólamúságra való végleges áttérés. Odáig csak szórványosan művelték. Azóta nem is zene nekik, ha nem többszólamú. A XVI. század fejlesztette ki oly egyszerű, de mégis művészi formáit, hogy a széles rétegek számára is hozzáférhető, élvezhető lett.

A mi zenénk csak a XIX. században érkezett el ide. A század egész folyamán tapogatózva keresi többszólamú megtestesülését. Kezdetleges formáit (dudaszerű 3-szólamúság) már régóta ismerhette a nép, ha énekében nem alkalmazta is, túlzas volna hozzávaló érzékét is kétségbevonni. Ez érzék fejlődése azonban századokra megszakadt. Amint parasztságunk nem tudott idejére középosztályt kitermelni s bevándorlókkal vegyes rétegnek kellett annak funkcióit ellátni, úgy népzenénkbői sem nőhetett fel műzene. Nem volt türelmünk a magunk  zenei formáinak lassú kiteljesedését bevárni. Gyorsabb, kényelmesebb volt az idegen formákat készen átvenni. Csakhogy velük idegen tartalom is bejött, s rátelepedett a magunkéra. Addig nem káros az idegen hatás, míg a nemzet a maga képére tudja formálni, vagy új ösztönzést merít belőle. Sőt, nem egy példáját látjuk a művészettörténetben, hogy idegen ösztönzés szabadította fel a nemzeti géniuszt eredeti alkotásra. De ha nagyon egyoldalú s nagyon erős a hatás, veszélyessé válhatik.

A latin irodalomnak a „Vos exemplaria Graeca” végzete lett.

Mi is majdnem úgy jártunk. Amint a XVI. században flamand, a XVIII.-ban olasz, úgy a XIX.-ben német zenészek árasztották el a világot, többnyíre ők álltak az e században megszületett nemzeti stílusok bölcsőjénél, így a mienkénél is. Két nagy német hatás érte kezdődő műzenénket a XIX. században: elején a jambusdallam, vegén a Wagner-opera. Mind a kettőt kihevertük, mind a kettőből tanultunk is sokat. De részben a magunk kárán.

Az első kiszorította az értelmiségből a magyar hagyományt, s lett belőle a „nemesi népdal”, ahogy Színi Károly elnevezte.

Nemzeti viszahatásképpen jött a 40-es évek óta az új népies dal gazdag flórája. De itt maradt emlékűi a jambus, mai költőink jambomániája, s vele versformáink végtelen egyhangúsága. Ez az oka, hogy magasabb magyar dalirodalom máig se tudott kifejlődni. Költőink egymástól örökölték azt a végzetes balhitet, hogy „fenkölt” tartalom csak idegen formával fér meg.

Végleg a jambushoz szegődtek, a magyar versforma dilettánsok és kontárok kezére maradt, s nem tudott tovább fejlődni. Pedig már Arany János megmondta, hogy idegen versformára csak idegen dallamot lehet írni. Ezért idegen ízű az égess magyar műdal-irodalom.

A Wagner-korszak ellenhatása a megújuló népzenekutatás és a belőle kiinduló újabb műzenei törekvések. Itt maradt belőle egy, a magyar leiektől idegen színpadi pátosz, a zene-szövedék mesterkéltsége és vastagsága, a rézfúvók kultusza. Ha van nemzeti ízlés a hangszínekben (és bizonyára van), a magyar nem szereti a rezesbandát és a nagy lármát. Különben nem tartott volna ki oly híven annyi ideje a kamarazene színe és hang-volumene mellett. Talán nem véletlen, hogy itt annyi kamarazenét írtak, noha ezidőszerint olyan a látszat, mintha ide kamarazene nem is kellene. (Sonate, que me veux-tu?)

Ha pedig a német műzenének azt a jellemzését olvassuk, melyet H. J. Moser írt a Magyar Zenei Lexikon számára, [16] láthatjuk, hogy jóformán pontról-pontra ellenkezik a magyar ízléssel. „ . . . Szereti a bonyolult lelki folyamatok félhomályát, a rendet kereső lélek küzdelmét az alaktalan elemek káoszával... Olyan jelenségekhez, melyekben a küzdelmes alkotás ctoszát és szenvedélyét érzi, odatapad lelkének minden szálával és nem tulajdonít jelentőséget a formai megoldások nyilvánvaló gyengeségeinek, technikai fogyatkozásoknak sem.” (Minden valamirevaló magyar zenész öntudatlanul is követte azt a közmondásunkat: „ki minek nem mestere, hóhéra az annak”)

. .. „szívesen keresi az elvont lineáris komplikációt, a mű és a lelki struktúra polifóniáját” ...

Brahmsról feljegyezték, hogy órákig el tudott gyönyörködni egy-egy bonyolult régi német metszetben, míg az alakok kaotikus nyüzsgésében el tudott igazodni. Kötve hiszem, hogy valaha magyar embernek gyönyörűség lesz olyan műalkotás, amelyet órákig kell kibogozni. Nem mintha csak felületes műélvezetre volna teremtve. Lehet órákig gyönyörködni oly műben is, amelynek közvetlen hatása már első percben érvényesül. A bonyolult metszet kibogozása, egy kép tárgyának, zenemű „programmjának” megértése tisztán intellektuális öröm. A közvetlen művészi hatás ettől lényegben különbözik.

Egyszerűség, világosság még nem zárja ki a mélységet. Sőt a legmélyebb művek sokszor egyúttal a legvilágosabbak. A magyar ízlés mindig a lényeget keresi s mindig idegenkedni fog oly művektől, melyek a belső ürességet bonyolult külsőségekkel takarják, de olyanoktól is, amelyekben értékes lényeget labirintszerű külső rejt. A magyar nem szereti a ceremóniát, az üres formaságokat, de azért megadja a formáját, a módját mindennek. A gordiusi csomót inkább szereti kettévágni, mint kibogozni.

Ezért nálunk német zenéből csak az olasz kultúrán nőtt nagymestereknek van igazi talaja, Schütztől Brahmsig. Azoktól, akik a német „mélységet” latin formakultúra nélkül inkább vélik megtalálni, a magyar ízlés józansága visszariad.

Józanság a művészetben? Éppen a legnagyobbak közt találjuk a legjózanabbakat. Csak más a neve: forma, szerves egység, cél és eszközök egyensúlya, a rendező értelem uralma a forrongó anyag fölött. A mélységet nem a bonyolultságban keresni, hanem az egyszerűségben megtalálni. 

Józan Dante, Palestrina, Mozart, minden nagy poéta impeccabilis. Józan Arany, s ennyiben tán egy fokkal magyarabb Petőfinél. De józan Petőfi is a „János vitéziben és annyi másban.

Nem lehet egy nemzet jellemét egy jelzővel, egy formulával, vagy egyetlen művésszel meghatározni. Arra túlságosan összetett, sokrétű a legkisebb nemzet is. Csak századokon át kibontakozó teljes életével mutatja meg magát. De úgylátszik, fiatal többszólamú zenénk már alig egy százados léte alatt is elég egységesen rámutat a nemzeti ízlés irányára, azzal, amit következetesen kerül és keres.

Amiben oly különböző egyéniségek, mint Erkel és Liszt megegyeznek: a dallam uralkodó szerepe, gazdag, beszédes ritmusok, világos formák, tiszta színek, mind kedves a magyar ízlésnek.

Amiben különböznek: egyiknél olasz, másiknál német elhajlás.

Hogy Liszt műveinek nem elég magyar a levegője, természetes: nem élte eléggé a magyarság életét, nem ismerte kultúráját. Ifjúkori halványult emlékekre és írott, nyomtatott forrásokra volt utalva, ha magyarul akart zenélni. (Mikor szabadon írt, a „Neudeutsche Schule” alapítója lett.) Mégis: nem egy régi, törzsökös családból származó zeneszerzőnk műveiben magyar jellegnek nyomát sem találni. Liszt, Erkel, Mosonyi régi családfa híján is közelebb jutottak egy magyar stílusideálhoz, mint korukban bárki más. Lelki magyarságuk többet tett, mint a vér. Ami gátat vetett törekvéseiknek: a magyar zenei önismeret akkori fejletlen állapota. A hagyományt nem ismerték, hogyan kapcsolódhattak volna bele? Meg közönségük sem volt elég, hogy bátorító visszhanggal kísérje útjokat.

A magasabbigényű többszólamú zene megértő közönsége nálunk ma is igen kicsiny. A nagy többség – még egyébként igen művelt rétegek is – zeneileg oly igénytelen, hogy a cigányzene többszólamúsága teljesen kielégíti. Már a népies műdal első virágzása óta mindig zongorakísérettel jelentek meg a lényegükben egyszólamú dallamok, s ma sem igen hallhatók kíséret nélkül.

Akár a nyomtatásban megjelent, akár a zongorán rögtönzött vagy cigányoktól hallható kíséretet nézzük: szinte kivétel nélkül gyarló fércmunka, a közízlés emelkedésének állandó akadálya.

Míg a közönség a többszólamúságnak csak ezt a torz, fejletlen alakját hallja, – mert oda, ahol jobbat hallhatna, elvből nem megy – hiába várjuk, hogy megnyíljon füle a jobbnak.

Régi kiadványok kísérete, erdélyi vagy bukovinai, továbbá román és szerb cigányok mai játékmódja sejtet valamit az egykori magyar cigányok többszólamúságáról. Rögtönzött kíséreteikben lehetett valami hagyományos, primitív eredetiség.

Ma ennek vége. Névtelen átíróik rákapatták őket egy sablonos, iskolás, gyámoltalan, kontár kísérő módra. Szinte tragikomikus: ha egyszer kivételesen régifajta népdalt vesz vonójára a cigány, stílusából kiforgató, sablonos, németes funkcióharmóniákkai kíséri, mert erre nevelték. S ezt a kontárságot sokan magyarságnak nézik.

Ha külföldi tánc- és szalondarabokat be tudnak tanulni eredeti (és mesterség szempontjából kifogástalan) alakjukban: magyar daloknak magyar művészek által készített stílszerű és eredeti átiratait is meg tudnák tanulni, ha volna, aki tőlük ezt követelné. De nincs, s marad minden a régiben.

Nem vizsgálta még senki, milyen a harmóniaérzéke azoknak a rétegeknek, melyek még cigányzenét is ritkán hallanak, s csak egyszólamban énekelnek. Akármilyen, bizonyos, hogy fejleszthető, ezt bizonyítják a feltűnően szaporodó falusi dalárdák. Nem fog idegenkedni a legszélesebb magyar közönség sem a többszólamúságtól, ha az a magyar melosz sajátságaiból fejlik ki, azokat nem nyomja el, hanem új világításba helyezi. Ha úgy érzik, nem vész el semmi abból, ami bennük él, csak még szebb lesz.

Nem mondom, hogy a többszázados távolság köztünk és a nyugati népek közt örökre megmarad. Gyorsabban is megfuthatjuk a pályát, meg nem is kell minden népnek pontosan ugyanazt végigcsinálni. De a többszólamúság Rubikonján át kell lépnünk, azután elválik, hogyan fejlődünk tovább.

A XVI. század óta nem voltunk annyira egy vonalban Európa fejlődésével, mint most. A népdalból való megújulás ott is majdnem minden országban új törekvések zászlaja lett, a mai s a XVI. századi népdalt egyaránt igyekeznek a zeneéletbe kapcsolni. A spanyol, francia, angol felújító kísérleteknél is nagyobbszabású a németeké, ők az utolsó századok alatt elbanalizálódott, sablonokba fúlt népszerű dalaik elől a XVI. századba menekülnek, újra köztudattá akarják tenni.

Mennyivel könnyebb a mi dolgunk. Csak le kell hajolnunk a néphez, ott él és virul még az ősi zene, nem szorul mesterséges felújításra. Csak bele kell merülni, hamarosan megtaláljuk benne magunkat s a mai életet. Csak le kell vetkezni tudni a nemzetközi mázt, amivel magyarságunkat, hogy civilizáltabbat mutasson, átfestettük. Aki zenész elmélyed benne, megtalálja az utat a „népdalfeldolgozás” anyagi magyarságától a legmagasabb szellemi magyarság felé, amely, ha külsőleg eltávolodik is a népdaltól, láthatatlan, eltéphetetlen szálakkal kapcsolódik hozzá, mint termő talajához.

Forrás: Kodály Zoltán - Magyarság a  zenében

Bartalus gyűjteményében már 1883-ban megjelent egy különös dallam, összesen négy változatban. (III. 8., 9., 79., VI. 4.) Nem tűnt fel senkinek, míg 1906-ban nagyobb számú rokona nem került elő. Ekkor világos lett, hogy e dallamokban a középázsiai, kínai ötfokú hangrendszer él nálunk. [10]

Nemcsak egyes, szórványos példákban, hanem átjárja a nép egész zenei gondolkodását s olyan dallamokban is felbukkan, egy-egy jellemző fordulattal, melyek voltaképpen egészen más, esetleg nyugateurópai hangrendszerbe tartoznak, ötfokúság és pentatonizáló hajlam néphagyományunk alapvető sajátsága.

Európai szomszédoktól nem vehettük át: egyiknél sincs meg. [11] Már ebből valószínű, hogy a honfoglalók kultúrájának tartozéka volt. De van erre közvetlen bizonyíték is. Legújabban előkerült néhány volga-uralvidéki dallam, oly népektől, kiknek ősei a magyarsággal nyelvi, faji vagy műveltségi kapcsolatban voltak. E dallamok nemcsak hangrendszerben egyeznek a mieinkkel, hanem dallamban, ritmusban is azonosak, valóságos variánsok. [12]

Minthogy azokkal a népekkel a magyarság sokszáz éve nem érintkezett, újabb átvételről, dallamvándorlásról nem lehet szó, így hát csak a régi közös dallamkincs maradványait láthatjuk bennük.

Maga az ötfokúság még nem népi sajátság, hisz számos, különbözo nyelvű és fajú népnél megtaláljuk. [13]

Eredete és múltja tökéletes homályban van. Legújabban a matriarchátus kultúrájávai akarják kapcsolatba hozni. [14] Nemzeti jelleget a sokféle, magában semleges zenei elem egyszeri, sajátos összetétele ad. A magyar zene minden eleme megtalálható más népeknél is egyenkint. De így együtt sehol.

Már az ötfokúság is elkülönül aszerint, hogy melyik hangja szerepel záróhangnak. Nálunk csak egy lehet záróhang (gbcdf sorban g). További tényezők: a szerkezet, a dallamvonal, a ritmus.

Az említett volgavidéki népekkel közös szerkezetünk a kétrétű, mikor a dallam első fele egy kvinttel mélyebben ismétlődik. Ez is magunkkal hozott sajátság lehet, mert szomszédainknál ritka. Sok dallamunkban nincs meg már pontosan, hangról-hangra, de látszik, hogy valaha megvolt. Ezekben, de más dallamainkban is a vonal többnyire esik. (Descendens.) Elején találjuk a legmagasabb, végén legmélyebb hangjait. Explozív kezdet, lelankadó vég, az energia feszültsége a kezdő pillanatban a legnagyobb, végéig egyre alábbhagy.

Szalmatűz? vagy inkább támadó lendület, és lemondás arról, amit nem lehet első rohammal megnyerni? Hagyjuk az általanosítás ingoványos talaját. Bizonyos: a magyar dallamkincsben mindig kirívó és idegenszerű az ellenkező járású dallam: alul kezdi, óvatosan, lassan felkanyarodik, s fent végzi. (Ascendens.) Pl. „Elszegődtem Tarnócára bojtárnak”. Tehát a magyar jobb szereti a magasjárású, mélyen záródó dallamot, mint a mélyjárású, magas végűt. 

A ritmus egyfelől a táncból ered, onnan hozza magával az ősi, ösztönös mozdulatok időbeosztását, hangsúlyait. Másfelől a nyelv nyomja rá bélyegét. Aszerint, melyik tényező érvényesül inkább, van egyenletes mozgású táncritmus, tempó giusto, és egyenlő ütemekre nem osztható tempó rubato.

Táncdalunk már ritmusával elüt szomszédainkétól. Az átlagember aszerint fogad vagy nem fogad el valamit magyar zenének, hogy mennyiben emlékezteti ismert csárdásokra. A rubato szintén keletre mutató sajátság, szomszédaink, ha ismerik, alkalmasint tőlünk vették át. Benne a szöveg ritmusa mintázza meg a dallamát, strófánkint máskép. Vannak a szövegbői nem magyarázható ritmusbeli sajátságok is, de általában a dallam a természetes deklamáció ritmusát követi (parlando).

A táncdalban a szöveg, alárendelt helyzeténél fogva inkább eltűr egy-egy félretolt hangsúlyt, bár legtöbbje itt is együttjár a zenei hangsúllyal. A szótagok strófánkint változó kvantitása rendesen itt is érvényesül, magához igazítva a dallam ritmusát.

Lehet nem ötfokú dallam is magyar? Dallam nélkül is tudunk magyar hatást kelteni, puszta ritmussal. (Dobszóval.)

Ha ilyen ritmus nem ötfokú dallammal társul, akkor is lehet magyar hatása, feltéve, hogy a dallam nem valami más nép jellegét hordozza. Minden nép dallamára egyes tipikus szerkezetek, figurák, hangkapcsolatok jellemzők. Ezeknek sűrű ismétlésében vagy mások kerülésében ösztönös, mélyen gyökerező hajlam jut kifejezésre. A magyar dallam tipikus hangkapcsolatai mind az ötfokúságban gyökereznek. A magyarnak is lehetett olyan korszaka, melyben, mint az említett uráli rokonnépek ma is, mást mint ötfokúságot nem ismert. Az ötfokúság a magyar melopoeia alaprétege. Minden más, bármennyire meghonosult és magyarnak érzik: jövevény vagy későbbi fejlemény. A magyarság kialakulása előtti időkbe mai eszközeinkkel még nem látunk bele. Török és ugor elemeket még nem tudunk megkülönböztetni.

Nem termelt a magyar ezer év óta újat, ami szintén jellemzi? Nem lehet jellemző az is, ahogy az idegen hatásokat magához hasonítja, vagy elutasítja? Kétségtelen: valami magyar minden műzenei próbálkozásunkban volt, Tinódi óta, mégha idegen elemeket olvasztott is be. Különösen magyar a XIX. század népies dalirodalma. Már általános elterjedése is bizonyság, mennyire magára ismert benne a nemzet. Még a néphez is eljutott, annyira, hogy 1910 táján a középkorúak sok helyt nem tudtak egyebet Blaha Lujza műsoránál. A régi hagyományt félretolta náluk az új divat. Az öregek, a 70 év körüliek alig tudtak belőle valamit, ők a régit őrizték s átadtak belőle a harmadik nemzedéknek, amennyit az még át tudott venni. Szüleitől is átvett valamit, s a kettő frigyéből született az új hang, amely máig betölti az országot. Mellette a népies műdal hátraszorult, helyenkint egészen eltűnt.

Benne új erőre kap az ötfokúság, mintha az ősi lélek felelne a nagy, felülről jött behatásra: itt vagyok még. A dúr-moll rendszer egyházi énekekben már egy századdal előbb kezd beszivárogni, de csak most, a műdal által jut végleg a nép közé.

Tisztán csak kevés dalban marad meg tartósan, többnyire az ötfokúság elemeivel vegyül.

Ilyesformán képzelhetjük a felülről kapott hatások feldolgozását a régibb időkben is. Bár bizonyosnak látszik, hogy a XIX. századéhoz hasonló forrongás sem a magyar néplélekben, sem a zenében nem volt azelőtt soha. Nálunk most először ment végbe olyanfajta demokratizálódás, aminőt a nyugati népek a XVI. században átéltek. Innen a zeneélet sok hasonlósága a magyar XIX. és a nyugati XVI. század közt.

Mint nyelvünkön, valószínűleg zenénken is nyomot hagyott minden érintkező nép, bár ezt ma még nem tudjuk kimutatni. 

Szomszédainkkal való évezredes érintkezés eredménye a sok közös dallam. Néha nem könnyű megmondani, melyik honnan ered. Értelmiségünk leginkább még ezeket ismeri, s persze mind magyarnak tartja, mint legutóbb is a tót himnuszt. Pedig annak formája, ritmusa, helyzete a két nép dalkincsében: mind tót eredete mellett szól. Legkevesebbet talán a németektől vettünk át. Nem csoda: homlokegyenest ellenkezik már a két nyelv ritmusa és hangsúlya, ezenfelül a tisztán zenei sajátságok is ellentétesek.

Némi kétkedéssel kell fogadnunk azt ás egységes jellemzést, amit a sokágú németség zenei sajátságairól újabban felállítottak.[15] De ha megáll, szinte minden pontjában ellenkezik a mienkkel. A német motívum majd mindig súlytalanul kezdődik, a magyar soha. A dallam ascendens, tercekből épül: a magyar descendens, kvartokon épül. A német szereti nyújtani és magas hanggal kiemelni a hangsúlyt. A magyar a hangsúlyos rövid szótagot sohasem nyújtja, s nem gondol azzal, hogy hangsúlyos helyre mindig magasabb hang kerüljön.

S ha a hangsúly megnyújtása egyik legfeltűnőbb német sajátság, ennek poláris ellentétekép a magyarban, mennél nagyobb az énekes egyéni, a vidék kollektív vitalitása, annál rövidebb a rövid hangsúly. A rövid-hosszú rendes 1:3 aránya 1:5, 1:7, sőt 1:15-ig élesedik.

A német dallam apró motívum-elemekből rakódik össze, a magyar szereti a nagyobb vonalat. A német dallamban nincs ősi ötfokúság, ahol van valami nyoma: átvett, másodlagos fejlemény. Végül a német szeret legalább kétszólamúan énekeim: a magyar soha, az ötfokú rendszer erre nem is alkalmas.

A tisztán ötfokú, archaikus stílus az öregekkel lassankint elhallgat. De a pentatonizáló új stílus még a műdalnál is nagyobb lelki közösséget teremtett. Minden falu minden lakója ismeri, még másnyelvűek közt is elterjedt.

Néztük párhuzamosan az írott és íratlan hagyományt. Meddig világítanak a múltba? Az írott alig 400 esztendőre. Inkább az európai ösztönzések tükre, a felülről és kívülről jött kultúra lábanyoma, mint a magyar gondolkodás ösztönös, magátol lett kifejezése. Az íratlan hagyomány a honfoglalás előtti időkig visz vissza. Benne találjuk zenénk minden mástól különböző képleteit. Zenénk törzse éppoly rokontalan Európában, mint nyelvünk. Eredetiségéből ezer évnyi érintkezés, idegen hatás sem tudta kiforgatni. Régibb, mégis újabb, élőbb az írott hagyománynál. Amit írás örökített meg, mind a múló, változó réteghez tartozik, mindnek van valami avult íze. Megbecsülhetetlen kincs így is, s tán nem kell letennünk minden remenyről, hogy még gyarapodik.

Az íratlan hagyomány viszonylagos gazdagságát az is magyarázza, hogy zavaró beavatkozás nem sok érte. Énekben, táncban szabadon nyilatkozhatott a néplélek. Minden másban elnyomta vagy eltérítette az élet sokféle gátja, a felsőbbség ezernyi rendelkezése. Hivatalos jellegű beavatkozást csak kettőt tudunk, de ezek hatását szemmel kísérhetjük. Egyik az egyházi ének a XVI. század végétől fogva, másik az iskolai ének az utolsó 70 év alatt.

Az előbbi túlnyomóan idegen volt, s már azért is, de rendeltetése miatt is megtartotta különállását a dalkincsben. Bár volt idő, mikor a mindennapi életet erősen megszínezte. Ha akkor magyarabb alapokra tud helyezkedni, bizonyára mélyebben hat a nép vallásos fejlődésére.

Az iskolai ének a népben nem sok kárt tett. Igaz, hogy az iskola mindmáig kölcsönvett módszerekkel s részben idegen dalokkal tanított éneket, de mi jutott ebből a népig? Vagy nem is látott iskolát, vagy nem hajtották végre a tantervet.

Hogy az iskolázottabb rétegek zenei érzéke elidegenedett, abban nagy része van az iskolának, óvodának. Ha régibb iskolai énekeskönyveket lapozgatunk, jobban megértjük, hogyan tűrhette oly soká a magyar közönség a Liedertafel-stílust: csíráit az iskolában oltották belé.

Lássuk, hogy áll az értelmiség a régi és megújult hagyománnyal szemben? Nem ismeri egyiket sem, nem is kívánja ismerni. Elég neki a maga dala, ez a csenevész másodvirágzása a XIX. századnak. Felemás, „úri népzene”, éltető nedvek híján, makacsul ragaszkodik elavult formáihoz, s igazi művészi zenévé lenni nem tud.

Az értelmiség kivetkőzött a magyar nyelvből, elidegenedett a magyar zenétől. Ha találkozik vele: idegennek érzi. El lehet hinni, hogy őszintén. Akár asszimilált, akár „törzsökös”, nem közvetlen folytatása a népnek, nem él benne a nép kultúrája, mint a felnőttben a gyermek; más a lelke, nem érti a nép beszédét, zenéjét, baját, örömét. 

Hosszabb ideig azonban egy népet sem lehet hajlamai ellenére vezetni. Meg kell tanulnunk egy ország nyelvét, ha benne élni akarunk. Ha a népet érteni akarjuk, meg kell ismernünk zenéjét is. Hiszen magyar a XIX. század műdala is. (A mai városi ifjúság már azt sem ismeri.) De múló, felületi magyarság tükre. A néphagyomány az állandó, változásaiban is változatlan gránitréteg. Ott van még benne a honfoglalók dala: egyszerű barna ruhában, de elsodró lendülettel. Nem csoda, hogy a mai elfajzott magyar „elhűl ős színe láttán”.

Az idők a honfoglaló lélek újjászületését követelik. Mindenütt meg kell ragadni, ahol még van belőle. Azt mondhatná valaki, az ősi réteg a nemzet műveltebb feléből már kiveszett.

Hisszük, hogy csak alszik, még felébreszthető, tudatosítható. A magyarság sohasem alakulhat úgy át, hogy ez a réteg kihulljon leikéből, akkor nem lenne többé magyar. Csakúgy, mintha a nyelvből kiveszne az alapszókincs és szerkezet.

Történeti kutatás, irodalom, mostanában nagy kedvvel bontogatja alkotó elemeire a magyarságot. A zenei néphagyomány nagy lelki egységről beszél. Eddig nem tudunk külön kun, besenyő, palóc, matyó stb. zenét kimutatni. Egykét tucatnyi székely és dunántúli dallam bizonyult eddig helyhez kötöttnek. Egyébként minden fajta dallam közös az ország minden részében. Meglepő egyezések akadnak a legtávolabbi vidékek közt. Naiv tudatlanságból néha „székely dal” címén szerepelnek országszerte ismert dalok. Hogy a székelyek, sőt moldvai, bukovinai magyarok is tudják, amit mind az egész ország tud, azt bizonyítja, mily nagy a centripetális erő a magyarság legkülönbözőbb eredetű, egymással nem is érintkező összetevőiben.

Bár belejutna e centripetális erő sodrába az értelmiség is. A nemzeti egység nélküle is megvan itt: neki kell beleilleszkedni. Csak magát menti vele: a nép úgyis megmarad. Ha van még lelki újjászületés a számára: itt megtalálja.

Nem lehet magyar, aki nem iszik a magyar kultúra csodaforrásából. A kultúrában pedig benne van a népkultúra. Zenében majdnem teljesen azonos vele. Nem tekintjük művelt embernek, aki nem ismeri a magyar népballadákat. El kell jönni az időnek, mikor a népzene is a magyar műveltség alapköveihez számít.

Forrás: Kodály Zoltán - Magyarság a  zenében

EGYSZÓLAMÚ ZENÉNK egyik ága műzene, másik néphagyomány, írott emlékeink a XIX. század elejéig tisztára műzenét tartalmaznak. Akkor ébredt a tudatos érdeklődés a népdal iránt, megkezdődött az addig íratlan szájhagyomány írásba foglalása. A század derekától sűrűn megjelenő gyűjtemények többé-kevésbbé vegyesen közlik a kétféle eredetű dallamot, népdalok címe alatt. De a tulajdonképeni néphez csak a XX. század gyűjtői fordultak következetesen, erre az időre maradt a néphagyomány mélyebb rétegeinek feltárása.

Műzenénk csak a nyomtatás korában jelentkezik. Tinódi „Cronica”-ja előtt (1554) nincs számottevő írásos feljegyzésünk. 

Utána mintegy harmadfélszáz esztendeig nincs világi kótanyomtatványunk. Kézirat is alig valami: néhány lírai és táncdallam a XVII. századból. Csak a XVIII. század vége felé szaporodnak a dallamfeljegyzések.

Mi a magyarázata e, nyugati szemmel nézve, megdöbbentő szegénységnek? A török hódoltság sokat megértet, de nem mindent. Zene minden időben több volt itt, mint amennyit leírtak.

Azonban a magyar zeneélet, mint általában az egyszólamú kultúrák, nem kívánta, nem használta az írást. Úgyszólván mai napig megélt nélküle. Ma is találunk elég cigányzenészt és úri dilettánst, aki kótaismeret nélkül ügyesen kezeli hangszerét, vagy dalol, s nagy dallamkészletet halmoz föl emlékezetében.

Évezredes keleti kultúrák zeneírás nélkül élnek máig. Csak az európai többszólamúság tette nélkülözhetetlenné a zeneírást.

A könyvnyomtatást azután egyszólamú új dallamok terjesztésére is felhasználták. Históriás és egyházi énekek már nyomtatásban indultak útnak, ha utóbb szélesebb körökben a régi módon, szájról-szájra terjedtek is el.

Ezért oly kevés a régi kótánk. Hogy abban népzene nincs: természetes. Ritkaság ez nyugaton is. De nálunk még egy külön oka is van. A keleti kultúrák nagy gyújtópontjaitól elszakadt magyarság minden kultúrát nyugatról kapott. Ezért elfogult lett magávalhozott ősi hagyományaival szemben, vezetői mindig azok ellenére akarták civilizálni és boldogítani. Ha nem idegen származása miatt, e miatt vetette meg a nemzet művelt rétege a néphagyományt, Anonymustól máig.

Irodalmunk első írott emlékei fordítások, pedig tudjuk: századokkal előbb voltak már epikus énekeink. Azokat nem ítélték leírásra méltóknak, dallamaikat mégúgysem. Később is csak egyházi énekek láttak nyomdafestéket. Balassa világi énekei hajszálon múlt, hogy mind el nem vesztek. A zenei írástudás még sokkal ritkább lehetett, mint ma. Ezt a tudományt nem pazarolhatták paraszti énekekre. Ezért néphagyomány féljegyzésére a XVIII. század vége előtt nem került sor. Ami írott emlékünk addig van, mind külföldi átvétel, vagy külföldi ösztönzés után induló próbálkozás. Ilyen Tinódi zenéje is. Hogy van valami magyaros esés néhány dallamában, főkép ritmusában, az kétségtelen, hisz dallamait a szöveg recitálása szülte. De az is inkább új kezdésnek, bizonytalan tapogatódzásnak látszik, mintsem régi hagyomány folytatásának. Körülbelül ezt mondhatjuk el többi XVI. századi dallamunkról is.

Belső okokból bizonyosnak kell vennünk, hogy az ötfokú néphagyomány élete folytonos volt ezer év óta. Tinódi egyetlen dallamában van csak némi nyoma (Sokféle részögösről), az pedig nyugati kölcsönzés, másodlagos ötfokúságával együtt. 

A török hódoltság nemcsak az Alföldet tette sivataggá, hanem csírájában letaposta a XVI. században nekizsendült zenekultúránkat is. Ezért nem lehetett folytatása Tinódinak, ezért veszett el egy csomó, énekszövegek fölött jelzett dallamunk. 

Még jobban rejtőzik előlünk a tánczene. Első pár adatunk arról is XVI. századi, még pedig külföldi nyomtatványokban. 

Itthon nyomtatott magyar tánc 1820-ig nincs. Pedig ha egyéb nem, tánczene mindig szólt itt. Elszórt kéziratos feljegyzésekben is 50-100 éves hézagok mutatkoznak. Azokból ugyan sem jellegét, sem fejlődését soha meg nem ismerjük. Nyilván egészen írás nélkül adták tovább, szaporították nemzedékről nemzedékre. Még legtöbb magyar levegőt érzünk néhány XVII. századi lőcsei táncban.

Idegen táncok régen is csakúgy elárasztották az országot, mint manapság. A néphagyomány néhány dallama azt sejteti, hogy egyik-másik a népig is eljutott. Alkalmasint ott kereshetjük az elveszett magyar tánczene jórészét is.

A XVI. század fejlett lantirodalma őrizte meg első adatainkat. De például a brassai Bakfark műveiben eddig senki egy atomnyi magyarságot sem tudott kimutatni. Ilyen jelenségek erőszakos magyarrá minősítése tisztára illúziókergetés. 

Hogy a XVIII. század vége felé szaporodnak a dallamfeljegyzések, azt Maróthi György kezdésének tulajdoníthatjuk. 1743-ban kiadott négyszólamú zsoltárával és a mellékelt kis zenetanítással elsőnek egyengette a kótaismeret útját. A debreceni és pataki iskola a melegágya a nekünk új négyszólamúságnak. Hozzánk került formája nyugaton akkor már régi és elavult. Mégis bölcsen tette Maróthi, hogy azt hozta be, s nem valami fejlettebbet, bonyolultabbat. Nekünk az is nehéz volt. Annak mintájára később megpróbáltak a diákok mindenféle magyar dalt is többszólamúvá tenni s újonnan szerzett tudományukat egy sor egyszólamú dallam feljegyzésére is felhasználták.

E pataki és debreceni melodiáriumok anyaga igen vegyes. Még ki sem alakulhatott egy jellegzetesebb magyar dallamstílus (ami benne eredetibb, a kuruckor hagyománya), már betört a barokk, idegen dallamképleteivel. Majd 1800 táján a németes jambusdallam. Az idegenség áradatában félénken üti fel fejét egy-két magyarabb dallamtípus.

Mikor a népiesség ráirányítja az irodalom figyelmét a népdalra, lassankint dallamát is kezdik észrevenni. Egyre jobban elválnak a magyar és nem magyar dallam útjai. Megjelenik a „Magyar Nóták Veszprém vármegyéből”, a félszázad óta alakuló új, úri tánczene összefoglaló gyűjteménye. (E „nótáknak” nincs szövege, néha a dallamra utólag próbáltak verset írni.)

Erre, a mai hallgatónak inkább csak külsőségeiben magyar zenére építi Erkel Ferenc első operáinak nyelvezetét.

Majd egyre többet írnak szövegre, s a tánczene mellé egy új, magyarosabb énekstílus fejlődik. A nemzet mintha újra megtalálná a hangját. A jambusdallamok lassankint elhallgatnak, az egész országot betölti az új hang, társadalmi rétegeket áthidalva, még eddig nem sejtett mértékben tágítva a magyar lelki közösséget.

A verbunkos megrekedt az előkelők klavírján, legfeljebb néhány jobb cigánybanda közönségéig jutott el. Az új dal a főrangúaktól (dalszerző is akad köztük: gr. Festetics Leó, a „Kondorosi csárda mellett” szerzője) a városi polgárságon át az egyszerű falusi népig eljut. Nyomtatásból indul, de szájról-szájra terjed, főleg a népszínművek révén. A szaporodó népdalgyüjteményekbe is bejut, bár kirívó bennök, ha nincs többségben.

Mert e szerzők eleinte a népdal hangját még annyira sem találják el, mint az írók.

A fejlődés, mint az irodalomban, itt is egy eljövendő tehetség útját egyengette, de az a tehetség nem jött el. Egressy, Simonffy, majd Szentirmay együtt sem tesznek egy Petőfit, sem tehetségben, sem kultúrában, hisz valamennyien többékevésbbé zenei dilettánsok, csak phonascus-ok. Munkásságuk inkább a Petőfi-utánzókéval párhuzamos.

Kétségtelen: ez az első tömeges megjelenése egy közérthetően magyar, népszerű zenének, amit még ma is mindenki annak érez. Félszázadon át ez volt az ország zenei köztudata. Magyarsága nem mélyebb a népszínművekénél, hisz ugyanegy kor, ugyanazon szellem szülöttei. [9]

Egyoldalúságaik, hibáik is közösek. De ily világos, közérthetően magyar kifejezésmódra bennük jutott először a magát kereső magyarság, mióta a XVIII. végén kezdődő szellemi újjászületés a zenében is megindult. Ez az újjászületés meg nem áll, zökkenők, katasztrófák ellenére máig folytatódik, a magyarabb magyarság felé.

Nagyritkán megcsendült a népszínműben is, másutt is egy egy másféle, messziről-került dallam. Nem oly tetszetős, fülbemászó, nem oly hajrázó, zárkózottabb, keményebb. De mélyebben magyar, messzibb múltba mutató.

Ez elszórt dallamok hívogattak arrafelé, ahol termettek, mikor a millennium mámora elszállt, s az itt maradt sivárságban egyre bizonyosabb lett: ez nem a teljes magyar élet, kell még egy mélyebb magyarságnak lenni, igazi arcát még rejti előlünk.

Forrás: Kodály Zoltán - Magyarság a  zenében

Bizonyos külsőségekkel, a magyar népdal és tánczene ritmikaival, a szó mélyebb értelmében nem teremtünk magyar zenét; ezek alkalmazása a maguk helyén igen előnyös és tetszetős lehet, de sem nem nélkülözhetetlen kellékei a magyar zenének, sem önmagukban azt nem alkotják. Felhasználták őket idegen zeneszerzők is anélkül, hogy zenéjük ezzel magyarrá lett volna. Brahmsnak magyar táncai példának okáért, bár igen szépek, de éppoly hamisítatlan német jellegűek, amilyen német katona a porosz huszár, atillájának dacára. A forrás, amelyből a magyar zene fakadhat és fakad, nem más, mint a művész erőteljes magyar egyénisége, mely önműködően nyomja reá a magyar bélyeget alkotásaira.”

Ezeket mondotta gr. Apponyi Albert a Zeneakadémia ötvenéves ünnepén tartott beszédében. Amennyire igaza van első és utolsó mondatában, annyira téved a középsőben. Ha van itt-ott magyartalanság Brahms táncaiban, aminthogy van, annak oka nem Brahms, hanem a szerző. Hisz e táncok majdnem egész dallam-anyaga magyar emberek műve, amin ő keveset, vagy semmit sem változtatott. Ha ettől is megtagadjuk a magyarságot, mi marad?

Célszerűbb lesz a legtágabbra vont körből kiindulni, ahol még valami nyomát találjuk a magyarságnak, s úgy jutni beljebb és beljebb, egyre sűrűbb magyarság felé. A nyelv kutatója még a latin oklevelekben itt-ott elszórt, vagy külföldi írókhoz vetődött, eltorzult, félreértett szavakat is figyelemmel kisér.

Idegen zeneműben is felötlik néha egy dallamfrázis, egy ritmus, amiben magyar nyomokat ismerünk fel. Vizsgálnunk kell tehát idegen szerzők magyarnak szánt, vagy akaratlanul magyaros műveit is. Megőrizhettek régi magyar dallamot, amire hazai fórrásunk nincs. De átvett dallam nélkül is eltalálhatják, megközelíthetik a magyar jelleget. Külön magyar zenei idióma létének bizonyítéka már az is, hogy idegenek is megtanulhatják, s élhetnek vele jól-rosszul, mint egy nyelvvel. Viszont átvett dallam-anyaga ellenére is felülkerekedhetik a szerző nemzetisége, különösen magasabbrendű zenében. Beethoven orosz témákra épült műveit nem mondhatjuk orosz zenének, török indulóját töröknek. Skót dalaiban néha még a dallamot is a maga zenei nyelvezetéhez idomította. Mégis ott a „cantus firmus” s némely esetben kétnyelvű zenéről beszélhetünk: más zenei nyelvhez tartozik a kíséret mint a dallam.

De még ott is lehet kétnyelvűség, ahol nincs átvett nemzeti dallam, s nem is választható el a dallam a kísérettől. A zene nagymesterei szinte mindnyájan több nemzet zenei hagyományát összegezik egységes stílussá. Ez a stílus egy és oszthatatlan, ha tán életük folyamán változott is.

Palestrina olasz és flamand hagyományt egyesít új-olasszá; Lasso négy nemzet stílusában mozgott egyformán otthonosan, de uralkodó jellege az északi: flamand-burgundi, ami már eredetében is germán-román keverék. Bach olasz, francia és német stíluselemekből alkotta meg a maga német stílusát. Haydn, Mozart egyes műveikben legalább annyira olaszok, mint németek.

Egynyelvű nemzeti tradíció jóformán csak kismestereknél található. S abban is ott van a már előbb beolvasztott idegen hatás. Mégis: a maguk nemzeti jellegét legjobban a legnagyobbak tükrözik, amellett, hogy nemzetfelettivé, más nemzetek számára is érthetővé tudják tenni. 

Az első értelemben vett kétnyelvű zenét, amelynek fele (dallama) magyar, eleget írtak Haydntól Ravelig sokféle nemzet szerzői. A spanyolon kívül tán egy zenei idiómát sem próbáltak annyian utánozni. S ha ez espafiοlade-ok és a lPοívgarese-k nem is lehetnek a nemzeti jellemvonások első fórrásai, megvan a maguk értéke. Annál nagyobb, mennél nagyobb a művészi rangjuk, s mennél mélyebbre jutottak a nemzeti sajátságok megfigyelésében.

Legkevesebbet érnek a nemzetközi szórakoztató- és ponyvazene gombamódra termő magyaríádái. Hamis magyarságuk egyenesen kártékony. Mint az az irodalom vagy film, mely a rosszul megfigyelt vagy elképzelt magyar életet hamisítja a nemzetközi közönség elé.

Annál becsesebb ránk nézve, ha kiváló művész ad kifejezést irántunk való érdeklődésének és rokonszenvének, akár művébe szőtt eredeti magyar dallamokkal, akár azok szellemét idéző saját ötleteivel. Valamennyiök közt Brahms jutott hozzánk legközelebb, s tudott még magasabb műformában is magyaros hangot megütni és végig megtartani.

Természetesen nem várhattuk e külföldi mesterektől, hogy helyettünk a magyar műzenét megteremtsék. Ez mégis csak az itt élőkre, a magyar sors osztályosaira várt, akik a nemzet életét élik, s a hagyománnyal állandó, mély érintkezést tartanak fenn. Akik számára nem alkalmi kirándulás a magyar hang, hanem otthon, anyanyelv.

Hogy a XIX. századnál hamarabb nem tudott világra jönni: annak megvan a magyarázata.

Ha nyugati országban vetik fel a nemzeti jelleg kérdését, elsősorban a nagy formákban, szimfonikus és opera-zenében keresik. Mert nekik a többszólamú zene minden. Nem is tekintik zeneszerzőnek, aki, mint mifelénk ma is előfordul, csak a dallamot „szerzi”, a kíséretet másra bízza, mert maga képtelen rá. (A párizsi ,,Société des Auteurs et Compositeurs” ilyet föl sem vesz tagnak.) Amint nem tekintenék festőnek, aki csak kontúrokat rajzol, s másra bízza a színezést, távlatot. 

De nem volt ez mindig így náluk sem. A többszólamúság első írott nyomai alig ezer évesek.

A magyarok bejövetelekor még Európa is csak egyszólamú zenét ismert. A kezdődő többszólamúság még soká nem volt általános, egyes központokra szorult.

Egy 1547-ben megjelent latin zeneelméleti könyvben (Glareanus: Dodekachordon) olvassuk ezeket:

„Korunkban rég felvetett kérdés, mi érdemel nagyobb dicséretet: egyszólamú egyszerű dallam kitalálása, vagy több szólam hozzátétele, már meglevő, más által kitalált dallamhoz.” A XVI században tehát még élesen különválik a dallamszerző, Phonascus, és feldolgozó, Symphoneta, mint Glareanus elnevezi. Tudjuk, hogy a többszólamúság eleinte csak kész dallamok feldolgozása. Az egyházi zene az ősi gregorián témákra, de gyakran világi chanson-okra is, a világi zene pedig jobbára ismert, közszájon forgó dallamokra épült. Ezek szerzőit nem tartották számon, nevük csak kivételesen maradt fenn.

Glareanus úgy véli, hogy mindkétfajta zenei tevékenység inkább veleszületett ösztön munkája, mint megtanulható művészet.

„Ez lehet az oka, hogy olyanok is kitűnnek dallamok kitalálásában, akik a zenéhez semmit sem értenek.” Egy emberben is találkozhatik mind a két képesség, de ő azt vizsgálja, melyik előbbrevaló. A dallamnak adja az elsőséget. Mert ez a voltaképeni első kitalálás, alapeszme, s mert hasznosabb: sokak gyönyörűségére szolgál, míg a többszólamú zenét az igen művelt emberek közül is valójában nem sokan értik. Dicsérik ugyan, mikor hallják, nehogy műveletlennek látsszanak. De legtöbben csak a dallamot tudják követni.

Glareanusból a középkor bonyolultsága ellen lázadó humanista és az akkoriban felmerült egyszerű népies ízlés embere beszél. Akár egy mai átlagos magyart hallanánk: „egy jó nóta többet ér tíz szimfóniánál”.

De ne feledjük: egyrészt Glareanus nem érte meg a többszólamú zene igazi fénykorát, Palestrinát, Lasso-t, akik sokszor szintén csak symphoneták, mint később még Bach is. Nem érte meg oly művek születését, amelyekben az alapul vett dallam csak ürügy: vagy hivatalosan kötelező, mint egyházi zenében a liturgikus téma, Bachnál a korái; vagy valami hagyományhoz kapcsolódás a célja, de sokkal több a kitaláló erő és eredetiség a „feldolgozásiban, mint a témában. Másrészt Glareanus önnönmagával is ellenkezésbe jut. Könyvében ugyanis több mint száz többszólamú darabot közöl, s ki nem fogy szerzőik, különősen Josquin dicséretéből.

Az idők változó forgása Glareanus kérdését újra meg újra fölvetette. Száz évvel utána már így ír egy nürnbergi karmester: „... und weil solche Lieder keinen sonderlichen Gebrauch und Nutzen haben, auch mehrenteils nur in u s u und Übung bestehen, werden solche billich nichts geachtet.“ De a dallam elsőbbségét tartósan sohasem vonták kétségbe. Dallam és kíséret a többszólamú zenében elvben egyenrangú tényező. A többszólamúság minden túltengésére a dallam újabb virágkora következett, s nemcsak a tanulatlan tömegek, a nagy mesterek is mindig nagyra becsülték.

Tanulságos erre nézve a XIX. század két ellentétes, de erősen többszólamú érzésű szerzőjének egybehangzó vallomása.

Wagner egész művészete az egyszerűtől, népiestől a lehető legtávolabb esik. Népdalok iránt sohasem érdeklődött. Brahms egész életén át vonzódott hozzájuk, sokat ki is adott kísérettel, alázatos symphoneta módjára. Magyar táncai is ide számíthatók. De főművei sokszólamú bonyolult alkotások. Wagner pedig az opera terjedelmét is előtte hallatlan méretekig nővélte. Mégis mind a ketten rövid dalaikban látják zeneszerző működésük tetejét. S ismeretes mindkettejük rajongása Strauss János táncdarabjaiért.

Mindazáltal a többszólamúság 900 éves hatalmas fejlődése annyira hatalmába kerítette az európai lelket, hogy a tisztán egyszólamú zene iránt már alig van érzéke. Többszólamú gondolkodását arra is rákényszeríti. Kíséretet kíván tisztán egyszólamú fajtákhoz: a népdalhoz, a gregorián énekhez. S kívánja a zeneileg félművelt réteg is, noha csak a dallamot tudja teljesen felfogni.

A magyarság, bár eleinte együtt élte Európával a kultúra életét, a többszólamúság útján lemaradt. Egyrészt történeti okokból: nem fejlődhetett ki magyar városi élet, s benne a többszólamú zenét fenntartó, tápláló intézmények. Elzárt német várósaink esetleges zeneélete, melyről különben nem sokat tudunk, a magyar életre semmi hatással nem volt. A királyi udvarból kisugárzó kultúrateremtő erőt pedig Mohácstól máig nélkülöznünk kellett. A magyar zenei hagyomány tovább is külön élte a maga életét s akkor sem tudott az európai zeneélettel kapcsolatba jutni, mikor az rövid időre idáig nyújtotta ágait.

Talán, ha Mátyás Budája egy-két századig zavartalanul hat: megindult volna a zenében is valami. Idegen volt, igaz. De idegen volt Bécsben is az olasz opera és mégis a harmadfélszáz éves olasz invázió teremtette meg a nagy bécsi klasszicizmus talaját.

Másik oka lemaradásunknak a magyar zene sajátossága. Ne feledjük, hogy a világ legnagyobb része, így az a régi keleti kultúrakör, melyből a magyarság is származik, mai napig tiszta egyszólamú zenével él.

Keleti egyszólamúság nem jól tűri az európai meloszból fejlett többszólamúság jármát. A többszólamúság ugyanis idővel módosítja a dallamstílust: a függőleges összetevő (a harmónia) befolyásolja a vízszintest: a dallam már nem csaponghat oly szabadon. Hegy a dallam a harmóniával együtt járhasson, először ritmusa egyszerűsödik, sőt szegényedik. De a hangmenet is kőtöttebb lesz, jobban kezére jár a harmóniának. Öncélú daliamok helyett lassanként összhangot kívánó dallamok fejlődnek.

A mai nyugateurópai dallam szinte magában hordja harmómáit, az öncélú keleti dallam harmonizálása, amit természete voltaképpen nem kíván, mindig új, egyéni feladat elé állítja a symphonetát.

Mindazáltal a keleti zene többszólamúsítása lassan, de biztosan bekövetkezik. Nyomon követi az európai civilizáció útját. Előbb idegen zenészek segítségével meghonosítják az európai zeneélet formáit, egyideig az európai és hagyományos hazai zeneélet két külön ágban folyik tovább. Majd lassanként külföldön képzett bennszülöttek veszik át az európaias zeneélet veretését is, végül megindul valamilyen szintézis a kettő közt: új nemzeti zeneszerző iskola keletkezik.

Ezt látjuk Japánban, ez történt nálunk és minden más orszagban, ahol nem művelték a többszólamúságot eleitől fogva: Oroszországban, a Skandináv, a Balkán államokban, legújabban Törökországban. Ez történt Észak-Amerikában, s mivel ott nem volt egységes ősi néphagyomány, hol az indián, hol a néger zenével kísérleteztek, s máig keresik az amerikai stílust. A föld népei zeneileg is közelednek egymáshoz. Ebből nem kell okvetlenül teljes egyformaságnak következni. Ha kialakul is valamilyen zenei világnyelv, ez csak kifejező eszköz lehet: a mondanivalót azontúl is csak a maga talajából szívhatja minden nép.

A mi első symphonétáink, néhány elszigetelt kísérletet nem számítva, mintegy 100 éve tűnnek fel. Eleinte alig tehettek mást, mint készen átvett európai sablonokat alkalmaztak akár régebbi, akár magukszerzette magyaros dallamokhoz.

(Idegen iskolákhoz csatlakozó epigonizmusuk a magyar fejlődés szempontjából nem számos.) Talán csak Erkel operáitól fogva lehet már a többszólamúság stílusában is nemzeti vonásokat keresnünk.

Ha például a német többszólamúságot jellemzi a kíséret bizonyos túltengése, Erkelnél észrevehető, mennyire őrizkedik ettől, mennyire vigyáz, hogy a dallam szárnyalását a kísérő apparátus túlságosan meg ne kösse. Dallamstílusa eklektikus, az olasz stílussal való nagy közössége nemzeti önállósága rovására esik. De vertikalizmusa latin mérsékletével olyan útra lépett, melyről a magyar többszólamú zene később sem igen fog letérni.

Mennél régibb valahol a többszólamúság, annál több lesz benne a nemzeti vonás, s annál mellőzhetőbb lesz a még meglevő egyszólamú hagyomány a nemzeti jelleg leírásánál. Hisz a nagymultú többszólamú zenékben a régi egyszólamú hagyomány jórészt felszívódott, s zavartalan fejlődés mellett az újabb dallamtermés a réginek szerves folytatása.

Zenénk mai állapotában nemzeti sajátságokat elsősorban az egyszólamú hagyományban kereshetünk. Fiatal többszólamúságunk csak másodsorban és nagy óvatossággal vonható bele a vizsgálatba, amennyiben önállónak bizonyul külföldi iskolákkal szemben. Aki zenénket gyökeréig meg akarja érteni, annak az egyszólamú dallam glareanusi túlbecsülésével kell hozzá közeledni.

Forrás: Kodály Zoltán - Magyarság a  zenében

Legalább félszázada, de egyes tárgykörökben száz, esztendőnél is több ideje, hogy gyűjtjük-gyűjtögetjük magyarságunknak a népi, tárgyi és szellemi, kultúrában jelentkező megnyilatkozásait. Gyakorlati szempontok és tudományos irányelvek változatos jelszavai szerint s rövidéletű tervszerűségek és alkalmi lehetőségek mértékével is meghatározva, ennek a százesztendős gyűjtő-kutató, rendszerező munkának eredménye – a nemzetközi tudományosság mértékével mérve – nagyon szerény. Nagy hiányok területenként és tárgykörökben, földrajzi, népközi és történeti széttekintésben; egyik helyen erőpazarlás jelentéktelenségekre, másutt fontos, sürgős teendők ellátatlansága. Elmaradottságunk fő oka a céltudatos, tervszerű munkára való szervezetlenségünk – s hogy mindjárt előrebocsássunk valamit abból, ami magyar: alacsonyfokú szervezhetőségünk. Szervezet és intézményes munkabiztosítékok dolgában ma sem állunk sokkal különben, mint a munka kezdetén, száz esztendővel ezelőtt. Ez a kutatók gondja, másik nagy ok: annak a közmeggyőződésnek a hiánya, hogy - nemzeti életünk kiteljesedése érdekében szükség volna a magyar szellem, a magyar lélek ismeretére; nem egyesekére, hanem a közösségére, amelyet egyszerűen népnek nevezünk. Ez a tudománypolitika gondja.

A magyar néplélekre fogott, közszájon forgó szólamok két világos csoportba tartoznak. Az egyikbe a jobbára romantikus, népies-irodalmi, népszínművi, neokuruc szemléletűeké, a másikba a néppel együtt, vagy a népből élőké. Az egyik szerint például a nép fia bátor, nyílt, szókimondó, a másik szerint „huncut a paraszt, mihent egy araszt”. Az ellentmondás kibékíthetetlen. Száz hasonló ellen tét-példa is csak azt igazolná, hogy a magyarság ismerete dolgában alig vagyunk túl az ősztönszerű tapogatódzáson.

De valamit mégis csak tettünk, valamelyes ismereteink mégis csak vannak s ha ezzel a szerény készültséggel a kérdés, lényege szerint ma még nem is oldható meg, azaz a magyar népiélekről nem is alkothatunk formás, vagy éppen befejezett képet, legalább az irányt, amely felé haladnunk kell – néhány példával megmutathatjuk.

E mentegetődzés után hozzá is foghatnánk a felelet megfogalmazásához arra a kérdésre, ami elé ez a könyv a magyar néprajzot állította, ha nem kellene azokra is gondolnunk, akik a néprajzi szemlélődés módjában esetleg járatlanok. A jártasak bizonyára megbocsátják, hogy emiatt nagyobb kerülővel, lassabban közeledünk tulajdonképpeni feladatunkhoz.

Az egyéni lélek, szubstanciája szerint, érzékeinkkel meg nem fogható, csupán megnyilatkozásaiból következtethetünk létezésére. Ami bennünk gondolkodik, ítéleteket formál és megszólaltat, ami érzelmeket ébreszt, ami cselekvéseinket megindítja és cselekedtet, az a lélek. Egyénenként olyan, amilyennek érzékelhető, vagy másként fölfogható megnyilvánulásai útján nekünk sajátosan, egyénien jelentkezik. A mindenütt jelenvaló néplélek, azaz a kollektív egységnek gondolt közösségi lélek megismerésére sincs más mód, mint nyilvánulásai útján közeliteni meg; lehetőleg a jellemzésre alkalmas megnyilatkozások összessége segítségével. E megnyilatkozások foglalata a nép hagyományos műveltsége: nyelve, költészete, zenéje, szokásai, díszítőművészete, háza és házberendezése, öltözete, társadalmi magatartása, szokásjoga, hite, erkölcsisége, vágya, cselekedete stb., szóval hagyományosan alakult kultúrája teljessége. Mindenki közvetlenül tapasztalhatja, hogy a zólyomi tót, a kiskunsági magyar s a baranyai német vagy sokác között a fenti megnyilatkozások dolgában milyen különbségek vannak. Mi teszi őket különbözővé?

A mai néprajzi gondolkozás szerint sem a fenti megnyilatkozásoknak, sem ezek összességének, azaz a nép hagyományos kerek műveltségének kutatása, vizsgálata nem ezekért önmagukért történik. Történhetik ugyan ezekért önmagukért is, de ilyenkor a munka irányítója a nyelv-, irodalom-, zene-, művészet-, építészet-tudomány stb. érdeke. Ezért foglalkoznak nyelv tudósok az élő nyelvjárásokkal, irodalomtörténészek a népköltészettel, zenetörténészek a népdallal, építészek a parasztházzal, művészetkutatók a nép díszítőművészetével. Vannak természetesen a néprajztudományban is specialistái a népnyelvnek, a népköltészetnek, népszokásoknak s egyéb megnyilvánuláscsoportoknak, de a megismerés végső célja mindezekben – ha nem is a kutató egyén, de a személytelen tudomány számára – nem a nyelv, a zene, a költészet önmagában önmagáért, hanem a mindezeket éltető nép, mint közösség s e közösséget irányító néplélek, népszellem. Mi volna a magyar népzene vagy népmese néprajzi értelmű kutatásának egyéb célja, ha nem ez: mi a helye, szerepe, rendeltetése és sajátos megnyilatkozási formája a zenének vagy a mesének a magyar nép életében?

Miképpen vetítődik az érzékelhetőségek világába a magyar lélek, a magyar szellem feltehetőleg sajátos magánvalósága zenéje vagy meséje útján? A további, végső kérdés: miért így és nem másképpen? ha ezekre meg tudunk felelni, néhány lépéssel közelebb jutunk a magyar néplélek megismeréséhez.

Már most előrebocsátjuk, hogy ezekre a végső kérdésekre, főleg az utóbbiakra, ma még nem tudunk megfelelni.

Nem tudnak megfelelni nálunk sokkal előrehaladottabb tudományú nemzetek tudós kutatói sem a magukéira, bár egyre jobban közelednek a megoldáshoz. Mint minden tudomány végső kérdéseire adott feleleteknek, végső tételeknek, a magyar néprajz végső magyarázatainak, tételeinek lehetősége is a módszeresen egybefoglalt részleteredmények mennyiségétől és minőségétől függ, valamint attól, hogy milyen mértékben keletkeztek ez eredmények szigorúan néprajzi tudományos szemlélet alapján, a fenti végső célok állandó szemmeltartásával. S ha szkeptikusan hozzátesszük, hogy maga az egyetemes tudomány sem befejezett soha, elgondolhatjuk, hogy olyan fiatal tapasztalati tudománynak, mint a néprajz, mik lehetnek mai „végső” eredményei. A tudomány egyébként ráér, csak a gyakorlat türelmetlen, amely alkotásait a bizonyosság alapjaira szeretné építeni.

Ezzel az óvatossággal szembe lehetne fordítani, hogy egy Madariaga, egy Keyserling ilyen előtanulmányok nélkül is nemcsak egy, de mindjárt több vagy egész csoport nemzet lelkiségégének jellemzésével elkészült. Nálunk sem hiányoznak az inkább csak jelszószerű s csupán jelszóértékű öröklött vagy a mindenkori cél szerint szerkesztett megállapítások politikában, pedagógiában, esztétikában s egyéb ideológiákban. Lehetnek ezek igen tiszteletreméltó (szubjektív) meggyőződések eredményei s közülük egyik-másik később igazságnak is bizonyulhat, hiszen összefüggések meglátása, mintegy „látomása” intuitív úton is lehetséges, sőt nincs okunk tagadni a lényegintuitio, valami magasrendű lényegszemlélet lehetőségét sem.

Sok gondolkozó magyarnak például a német „népközösség” világos egésznek, jól, mondhatni véglegesen jellemezhető, s egyszersmind irígylésreméltó egységnek látszik. Nagy német gondolkozók azonban tartózkodóbbak. Goethe bizonyára a német kialakulatlanság ellenében csodálja meg az angolok „tökéletesen teljes emberi mivoltát”. A németségnek ezt a félkész állapotát Hölderlin fogalmazta meg eképpen: „Wir sind nicht, was wirsuchen, ist alles.” Fichte szerint a német karakter csak eljövendő, Nietzschének pedig az a meggyőződése, hogy „német még nincs, csak lesz, alakul”, ezért semmiféle meghatározással (definitióval) meg nem fogható. Szerinte a németség ez alakulóban levő, ellenmondásokkal és meglepetésekkel teljes, befejezetlen állapotának oka „a legszörnyűbb (ungeheurlichste) rassz-keveredés”. S itt egy pillanatra elgondolkozhatunk az emberi gondolatrendezés játékos kedvén: ebből a nietzschei jelzővel ellátott rasszkeverékből éppen napjainkban bontakozik ki a „tiszta északi rassz”, mint egy nietzschei „felsőbb emberiség” ígérete, sőt gyakorlati jelenvalósága . . . Kinek van igaza?

Annyi bizonyos, hogy már maguk a – mindig természettudományos értelmű – rasszkeveredések is egykori, talán még őskori, kőkori testi-lelki fajok, népek keveredésére is utalnak. Később még inkább szolgálta a keveredés ügyét a sok népvándorlás, az államhatárok változása, a telepítés, a szabad költözködés, városok alakulása, s újabban tudatosan és célzatosabban az asszimilálást, beolvadást szolgáló nacionalizáló politikai törekvések és intézkedések, – hogy éppen csak figyelmeztetőül idézzünk valamit.

Európában s a minket különösebben érdeklő Közép- és Kelet-Európában, még inkább a mindenkori magyar birodalom határain belül olyan rassz-, s főként olyan testi-lelki fajkeveredés történt, amit – aki kedveli a túlzó jelzőket – bátran felbokrétázhat a nietzschei „szörnyű” igével. Mi magyarok s egyéb józanabb európaiak természetesen nem látunk ebben a keveredésben semmi „szörnyűt”, sőt nekünk, magyaroknak egyik sorsadta nagy tennivalónk – már az önmagában is ismeretlen eredetű hét, azaz nyolc törzs egyesülése óta – a nagy keverés, amihez öblös, jól peremezett medencénk is megadatott.

Tudni méltó azonban, hogy bármely nép (nemzet) látszólagos egysége kérdésében országonként nagy különbség van abban, hogy a keveredés menete, itt vagy ott, kezdő, haladott, vagy befejezettnek mondható mozzanatában van-e. Laikus vélemény szerint – amely mindig a legszembeszökőbb jeleken alapul – a befejezettséget már a korán jelentkező egynyelvűség jelzi. Pedig írek-angolok, szerbek-horvátok-bolgárok, sőt korábban németek vagy olaszok, vagy fehéroroszok-muszkák nyelvi egysége nem mindjárt jelent azonosulást. A nyelven kívül minden, kultúrájával is jellemzett, meghatározott (determinált) fajnak, sőt fajtának, népnek, (tehát nem rassznak) száz más jelből tevődik össze népisége, lelki fajisága, amelyből egyes jeleket elhagyhat, vagy elcserélhet, másokat pedig maradandóan megőrizhet, mindig inkább tudat alatti, mint tudatos közösségi irányítással

E szerint, néprajzilag, a keveredés sok évszázados menetének egyes mozzanataiban lehetnek csak magyarul tudó tótok, svábok, cigányok s lehetnek csak oláhul beszélő magyarok, bármiként tiltakozik is ez ellen a néprajzi gondolkozásban járatlan s tisztán a nyelv alapján különböztető köztudat (példa az utóbbira: a „csángónak” emlegetett moldvai magyarok, „ungur”-ok magyarul már nem beszélő, de „valáh”-okkal világért sem keveredő csoportja). A jászok, kunok, székelyek népisége egymástól különböző, nemcsak azért, mert másként formálta őket történeti sorsuk és hivatásuk, társadalmi rendjük és rendtartásuk, népközt helyzetük, földrajzi környezetük, tájbeliségük, gazdasági kötöttségük s mindenekfelett – ezekkel együtthatóan – öröklött, azaz öröklődő mindenkori lelkiségük, hanem azért is, mert eredetileg mindeniknek más volt az etnikuma, s egyéb etnikus jegyei között egykor a nyelve is: jász, kun, székely (magyar) nyelv; ma is más-más nyelvjárásban szólalnak meg.

A faji, azaz hagyományos műveltségbeli s ezzel szellemi, lelki egymáshoz közeledés mértékét nézve nagy különbség van abban, hogy például a magyarság közé kilencszáz éve települje német fajiságú népcsoport, mint az Árpádok hospesei, vagy csak százötven-kétszáz éve, mint egyes németnyelvű csoportjaink; még akkor is, ha amaz ma is németül beszél, emez pedig magyar nyelvre tért. Nem közömbös ugyanis, hogy megélte-e vagy nem a magyarság történeti testi-lelki életének lélekformáló kilencszáz keserves esztendejét.

Aligha van Európa jelenében vagy múltjában még egy olyan nép, amelyet birodalma területén belül egészében, de részeiben is, úgy fogtak volna körül más fajiságú népcsoportok, mint a magyart. A magyarság helyenkénti műveltségbeli fölénye s különösen korábbi hatalmi helyzete nem mindenütt volt akadálya elfajzásnak; ezt nem csupán a nyelvcserében, hanem – néprajzi szemléletünk szerint – a műveltségállomány más részeinek cseréjében is látjuk. A magyarság kisebb-nagyobb csoportjainak, etnikai egységeinek tehát éppen úgy lehet délszlávos tánca, oláhos öltözete, a ruszinságot jellemző vallása, németes dallama, szász háza, mint ahogy a szerbségnek magyaros étele, a tótnak magyar dallama, az oláhnak alföldi, az erdélyi szásznak erdélyi magyar öltözete. Ezeket a kölcsönös átvételeket a közösség, sajátos lelkisége szerint többé-kevésbbé a maga állományához s ezzel önmagához asszimilálja; rendszerint annál inkább, minél tovább őrzi hagyományos javai között.

A népi közösségek kölcsönös közvetlen egymásra hatásán kívül meg kell említenünk egy másik nagy formáló erőt és gyarapító forrást: a távolabbi nemzetközi eszmei áramlatokkal, újításokkal és divatokkal is érintkezést tartó magasabb társadalmi rendből az alantibb, szélesebb közösség egészébe vagy részeibe átászálló hatásokat. Ezeket a szállom anyókát a közösség részben visszautasítja, esetleg tudomást sem vesz róluk, részben azonban, több-kevesebb idő multán, – mindig egyéni kezdeményre – egészében vagy részeiben, megértve vagy értetlenül elfogadja s ugyancsak lelkisége szerint a maga javaihoz, tehát népi egyéniséget jelentő korábbi hagyományaihoz, azaz önmagához asszimilálja. Ezzel a szállománnyal gyakrabban megtörténik, mint az elébbi népi eredetű átvételekkel, hogy a közösség félreérti, félreérzi, félremagyarázza, vagy nincs meg a változatlan átvételre szükséges fonetikai, zenei hangsorbeli, kézügyességi, mondjuk általában pszichofizikai arravalósága, s emiatt a cselekvés elvét félreértékeli (elméri), az epikus hagyományt félrebeszéli, a dallamot félreénekli, a díszítményt elrajzolja, mint ahogy maga szerinti értelmet ad meg nem értett szóknak vagy legalább sajátos fonetikája vagy hangtörvényei szerint asszimilálja szokatlan alakjukat, így lesz Achilles-ből: Ág Illés, Lichtenstem-ből: Lily István, a scrin (schrein) szóból: szekrény, sőt szökröny, a az esmails: email, (schmalz) szóból: zománc, (a régi nyelvben még: zomálc). E népetimológikus asszimilálások szemléletes példáiból következtethetünk a kevésbbé megfogható, vagy hosszú leírást, magyarázatot kívánó s ezért itt szóba sem hozható másféle átvételek sorsára, új környezetükben újra kezdődő élet-formájukra. Az asszimilálás gyakran oly mértékű, hogy a tudomány is csak nehéz, módszeres vizsgálattal tudja az asszimilált tárgyi vagy szellemi javak eredetét kimutatni.

Az érintkező népek és belső társadalmi rétegek jobbára békés, állandó egymásraható érintkezésén kívül időnként erélyesebben alakító tényezők a népre telepedő idegen hatalmak s megosztott társadalomban az alsóbb primárius rétegre, mintegy rátelepülő, a változtatás helyes vagy helytelen szándékával eltelt felsőbb rendek, amelyek törvények és szabályok, biztatások és tilalmak, engedelmek és büntetések áradatával öntik el a népek testi-lelki életét. Tiltják a boszorkányokban való hitet, a pogány áldozást, a katolikus, protestáns vagy más tételes vallás hitét, a felekezetté szervezkedést, a virágéneket, a karácsonyi alakoskodást, a kockajátékot, az italozást, a sarkantyút, a széleskarimájú kalapot, a cifra jármot, a vadászatot, a kéménytelenséget, a nád tetőt, s apró-cseprő dolgok ezeredét; szabályozzák a lakodalmat, a szüreti mulatságot, az erdő használatát, a nádvágást, a fonó béli szokásokat, a halászatot, a vetésforgó rendjét, a szűrgallér nagyságát s száz meg száz más megszokott tevékenységet, munkát, szokást és formát, mégpedig minden közösség életében, hiszen ez a törvény, az állam, az uralkodás, a „regnálás”... így vész ki gyakran a régi örökségnek még az emléke is.

A világi idegen hatalmak közül kettő mért végzetes csapást a magyar életformára: a német és a török. Teljes idegenségükben hagyományainkkal egyiknek sem volt eredetileg semmi közössége. Lelkiségünk dolgában jó és magyar ebben a két csapásban csak az volt, amivel reakcióként visszafeleltünk, amikor erre időnként valamennyi erőt összegyűjthettünk. A tatárjárás e kéttős sorscsapáshoz képest a mérhetetlen anyagi kár és vérveszteség ellenére csak múló mozzanat, amely lelkiségünkben kárt alig tett; megrettentett, de meg nem változtatott. De a hódoltság százötvenéves s délen majdnem kétszázéves barbársága, a végek örök nyugtalansága, leggazdagabb földjeink sivataggá tétele, vagy elnyomorítása, a hagyományőrző kis közösségek (faluk) szétszórása, a lakosság örök futása, bujdosása olyan katasztrófa volt népünk és népiségünk történetében, amelyet – néprajzi szemmel nézve – sohasem tudunk kiheverni. Betetőzte ezt a csapást a rákövetkező német szellemű és szándékú telepítések sorozata, amely főleg a nagy magyar medence rendeltetésszerű, fajokat összehangoló, lassú, de folytonos működését nagyon hosszú időre megzavarta, ha tán egyébként – minket most nem érdeklő – művelődési, különösen gazdasági tekintetben áldásos is lehetett nemzetünkre. 

A sok irányú és más-más-kori és -környezeti hatás, elegyülés, keveredés nem volt mindenütt egyenlő mértékű és egyenlő hatású s a magyarság ezért sohasem is lehetett teljesen azonos összetételű, azonos megnyilatkozású, lelkiségű tömeggé. Nem is kell ezt bizonygatnunk, hiszen országszerte benne van a köztudatban, hogy egymással nem mindenben azonos etnikai csoportjaink vannak. Jelzésükre élnek köznyelvünkben a kiskun, nagykun, jász, matyó, hajdú, székely, csángó, kalotaszegi, göcseji, őrségi, sárközi, nyírségi, stb. megkülönböztető nevezetek. Még azt sem mondhatjuk, hogy a közös eredet, származás tudata e csoportokat egybefogja, hiszen a kunokban, jászokban, székelyekben mai napig él a magyartól különböző származás emléke.

Néprajzi értelemben tehát a magyar etnikai egységek egymással való azonosságáról nem lehet szó, sem a köztudat, sem a tudományos megfigyelések szerint, ha nagyobb számúak is az azonos jelenségek. Minden csoportnak, sőt ezen belül kisebb egységeknek, sőt községeknek is van bizonyos egyénies megjelenési és megnyilatkozási formája: néha egészen jelentéktelennek látszó csekélységekben is. (Példaként idézhetem az udvarhelyszéki siklódi székelyt, aki az előttünk, „a falu között” arcra, korra, ruhára fölismerhetetlenül távol, elfelé haladó emberről megállapította: „a járásáról úgy nézem, hogy szolokmai ember”.)

Ha az etnikus szellemi és tárgyi megjelenést, tehát a néplélek néprajzilag lehető megnyilatkozását nézve, a magyarság csoportokra oszlik, akkor arra a kérdésre, hogy néprajzilag mi a magyar, részletesen nyilván csak e csoportok külön-külön jellemzésével lehetne megfelelni, ha ezek a csoportok egymástól határozottan el volnának különíthetők. Valósággal csak egyes jelenségeknek vannak határaik, s ezek nemcsak az egyes csoportokon, hanem gyakran még az annyira határvetőnek gondolt más nyelv területein is áthaladnak s fokozatosan alakulnak át vagy enyésznek el. A nép természetesen minderről semmit sem tud, s ami tárgyi vagy szellemi életének része, föltétlenül a magáénak vallja; ebből ered kultúrájához való bizodalma, biztonságérzete és műveltségbeli tudatossága (amiről később még lesz szó), annál élénkebben, minél több oldalról kerítik körül más etnikumú népcsoportok.

Egyik tudatosságformáló öröksége a természetfölöttihez való viszonyának formája. Sajátos vallásfelekezeti helyzetünkben ennek egyébként is nagy jelentősége van s más népiségjelző hagyománnyal együtt különösen érinti létünk, népközi létlehetőségünk kérdéseit. Ezért kissé részletesebben kell vele foglalkoznunk.

Hitvilágunk, s az ehhez kapcsolódó babona és szokáscsoport mind tartalma, mind elterjedtsége tekintetében, egyaránt szegényesebb, mint a minket övező szlávságé (ideértve a romano-szláv oláhokat is), viszont éppen ez érintkező magyar-szláv sávokon bővebb, mint egyebütt. Közelebbi rokonságban a szlávokéval van, akiktől, nyelvünk tanúsága szerint, a keresztyénséget is tanultuk. A keleti hozománynak mutatkozó hit- és szokás-maradvány, ha ugyan egy része nem bizonyul újkori ozmán-török eredetűnek, mint az áldomás-csök, táltos, kopjás-temetés, stb., egyre csökevényesebb alakú s kisebb területen él, ha ugyan napjainkra ki nem veszett.

Eredetileg a keresztyénséghez több hajlamunk nem volt, mint általában azoknak a népeknek, amelyeket pusztai világszemlélet jellemez: az elvontságok iránti érzéketlenség, a tépelődés, lelki elmerülés, rendszeres elmélkedés iránti hajlam hiánya, tehát a tételes tanítások iránti közömbösség, amiből a polgáriasodás emelkedettebb szintjén a versengő ideológiák iránti türelem magas foka fejlődhetik ki.

A népi világrend keretében a vallásfelekezetiség szokás-erkölcs, amelybe mindenki úgy születik bele, mint nyelvébe, zenéjébe, társadalma szokásrendszerébe, hagyományos közösségi rendjébe. Ahogy vannak kétnyelvűek, kétzenéjűek, akadnak olyanok is, akik két felekezet templomába járnak, a naptárilag nem egyidejű ünnepeket mindkét félen megünneplik, s gyakran két nyelven is tudnak imádkozni; – káromkodni is. A „hét szentséget” gyakran emlegetik, különösen a pogányabb szóra hajlandó részen, de felnőttek közt is ritkaság, aki mind a hetet el is tudná sorolni. A Hiszekegyet, Miatyánkot nemcsak pásztorok, tanyaiak és egyéb elhanyagoltabb rétegek nem tudják.

Arról, hogy a vallásfelekezeteket egymástól elválasztó lényeges különbségekről, rendbeszedhető ismeretük volna, szó sem lehet. Amit általában nagyon jól tudnak a nép szerint „vallásos” templombajárók: a vallásfelekezetek, szertartások külsőségei; ezeket többnyire buzgón szemlélik, a rájuk tartozókat gyakorolják, kiki a magáét; de gyakran a másét is. Hogy mi van a mise szövegében, az evangélium mely részét mikor miért olvassák – ismeretlen rejtelem; hogy a prédikációnak mi volt a lényeges gondolatmenete, keresztyén erkölcsi tanulsága: elhangzása után fél órával szinte senki sem tud számot adni. A keresztyén vallások gyönyörű szimbolikája, a szertartások mélységesen szép jelentésrendszere a lélek maradandó, formáló érintése nélkül csendül vagy villan itt cl évszázadról évszázadra.

Az istentiszteleten való részvétel valami különös, a mindennapiság keservéből fölemelő elrévülés, rövid időre elzsongító állapot, amelynek mivoltáról nem tudnak számot adni. De az istentisztelet egyúttal alkalom a közösség s benne minden egyes magamegmutatására s előtte vagy utána világi dolgok megbeszélésére, egymással való ünnepiesebb érintkezésre. Némelyek szinte csak effélékért „templomoznak”, de sok helyen a gyakran majdnem üres templomok azt bizonyítják, hogy még ezért sem. 

De nagyon értékelik Isten szolgáinak szép hangját, szónoki művészetét.

Az egyházon kívül vagy helyesebben a keresztyénség elemeivel elkeverve pedig tovább élnek, hatnak, félemlítenek vagy bizakodóvá tesznek azok az ősi természetfölötti vagy -mögötti hatalmak, akiknek a mindkét rendbeli kuruzslók, tudósok, táltosok, javasok, helyenkint ráolvasó pópák a szolgálattevői, ruhájuk minden ráncában a babona és varázslat százaival vagy talán még ma is a Bornemisza Péter százezerével. Ezek a hatalmak jók és rosszak, s segítségük vagy rontásuk vagy csak tisztán meg nem jelenésük szerint illeti őket hála vagy átok és káromkodás, a foszladozó ősi hitvilág helyébe lépett keresztyén vallás úgyszólván csak névszerint ismert szentséges személyiségeinek szentségtelen emlegetésével. Pásztorok gyakran magyarázzák, hogy a káromkodás nem oda megy, ahová az imádság, de ezt csak az érti, aki a nép szellemvilágának kettős felekezetével, sőt egyazon szellem, hitvilági alak hol jó, hol rossz kettős személyiségével tisztában van, s tudja, hogy Orbánt tisztelik is, de a sárban is meghurcolják képmását.

Ennek nyilvánvaló kísérője, a mások felekezete iránti közömbösség, türelmesség, amit, ha valamivel tudatosabb volna, – népközi viszonylatban, sőt a szektázókat nézve még azonos népi egységen belül is – vallási liberalizmusnak nevezhetnénk. A szójáték voltában kétségkívül eredeti magyar közmondás ezt így fejezi ki: „minden vallás jó vallás, csak a kárvallás rossz vallás”.

Ha ez nem csupán szólás, stilisztikai fogás, hanem lelkiségünk szava, valóban belső szózat, akkor mégis, közel járhatunk már a keresztyénséghez, amelynek – ,, lény ege az igazságosság és a szeretet”. Talán nem is véletlen, hogy vallásfelekezetek szabadságát Európában magyar földön iktatták először törvénybe. 

A vallás tehát - mondottuk - szokáserkölcs, tehát etnikus jel is, amibe beleszületünk, mint fajiságunk egyéb meghatározó hagyományába. Ezért beszél a magyar nép szász papról, rác templomról, oláh temetésről, magyar vallásról. Akiről Erdélyben tudják, hogy katolikus, református, vagy unitárius, arról az is bizonyos, hogy magyar; az evangélikus – szász; a görög vallású – oláh. A moldvai csángó, ha magyarul már nem is tud – „ungur” (magyar), mert – egyéb jelekről nem szólva – „magyar” a vallása, viszont a hétfalusi csángók egyéb jeleken kívül azért is „csángó magyarok” s korántsem székelyek, mert egyik erdélyi magyar vallást sem „tartják”, hanem ebben is a brassai szászokhoz igazodtak.

Ha Erdélyben vagy egyebütt vallás és népnév egyet jelent, a nyelvi különbség sem egyéb öröklött, a közösséget jellemző hagyománynál, amibe szintén beleszületünk, mint a vallásba.

S ebben a hagyománykülönbségben a magátólértetődő türelemnek éppen olyan magas foka jellemez bennünket, mint a vallás kérdésében.

Ha a magyar néppel kapcsolatban „kultúrfölényről”, vagy magyarul: lelki, szellemi emelkedettségről beszélünk, ez semmiben sem nyilatkozik megkapóbban, mint a körülöttünk s velünk együtt élő fajok, népiségek s az ezekkel gyakran egyet jelentő vallásfelekezetek iránti valóban fölényes türelemben, sajátos életformájuk magátólértetődő voltának természetes tudomásulvételében. Ezt az ősi gyökerű s ezer év megpróbáltatásaiban kinevelt hagyatékot mint a magyar lét alapvető testamentomát tartjuk; igéit nem beszéljük, ősi psalmus hungaricus-ainkat nem énekeljük félre.

Ennek az elfogulatlan szemléletnek az alapja magyar népi voltunk, azaz magyarságunk tudatossága, tehát bizonyossága.

A tudatosság foka országrészenként és szűkebb etnikai csoportonként változó, a más népiségekkel való szomszédság vagy együttélés térbeli és időbeli (múltbeli) mértéke szerint. Mert minél több módunk van a sokoldalú összehasonlításra, annál bizonyosabbá világosodik, hogy miben nem vagyunk másokkal azonosak, azaz miben különbözünk tőlük. A pontról-pontra, vonalról-vonalra, mozdulatról-mozdulatra aprólékosan ismert különbségek összegéből adódik itt vagy ott magyari mivoltunk foglalata. Egy színes vonal a ruhán, forma a fejkendő megkötésén, ízárnyalat az ételben, tenyérnyi különbség a tűzhely magasságában, egy szent említése, a szótalan köszöntés módja már kimutatja, hogy ki hová tartozik. Még inkább így volt ez a múltban; s ennek a szemléletnek és szemlélődésnek magyar múltja nem kevesebb, mint egész történeti, sőt – a törzsszerkezetek természetét nézve – történetelőtti multunk. Ebben a sokoldalú tudatosulás! lehetőségben Európa bármely nagy népi közössége messze marad mögöttünk, egyszerűen azért, mert neki ez a lehetőség történetileg nem adatott meg vagy nem ilyen mértékben.

Tudatosságunk gyakran vegyül az önérzetesség, büszkeség s bizonyos zárkózottság lelki formájával. Ennek okát, a fentieken kívül három történeti lélekalakítóban látjuk: az örökös kardforgatásban, újkori magunkrahagyottságunkban s népi társadalmunk egyes, de nagy terjedelmű részeinek különös alkatabán. A két elébbi történeti megvilágítását mellőzve, szólanunk kell a harmadikról. Nemesi községek, az őrség, az alföldi kunok, jászok, hajdúk, az erdélyi vitézi telepítések, a szepesi lándzsások, a székelyek a múltban kiváltságos, tehát nem jobbágy sorsú közösségek. Hozzájuk sorakozik a szétzüllesztett kiváltságos városok bujdosó polgárságának serege, s a valóságos, egyenként „kutyabőrös” magyarok társadalmilag régen alácsúszott s a parasztságban elvegyült sokadalma. Az elébbi csoportokon kívül a „kutyabőrösökébe- minden huszadik magyar beletartozott, holott például Ausztriában csak minden háromszázötvenedik. Ha mindezeknek e kiváltságos helyzetéből mára, sőt jóval korábbi időre is, alig maradt meg egyéb közérthetőségű bizonyság az okleveleknél, a néplélekben átöröklődött a hagyomány; nemcsak az egykori állapot puszta emlékezete, hanem az átöröklődéssel járó megkopásokkal, csiszolatokkal és megfényesedésekkel formaváltozatokat teremtő lelki örökség; nemcsak a szimbólumként emlegetett sarkantyú, az ősök „véres kardja”, a kunok, hajdúk „kálvinista keresztje” (a fokos), hanem a tudat alatt lappangó, de fel-fel is bukkanó bizonyos lelki, magatartásbeli, néhol csak a családi kötelékben továbbélő hagyományos elkötelezettségek és elpecsételések is. Ebben a lelki örökségben mit sem számít az, hogy a kézzelfogható alig több egy „félsarkantyúnál” és „hét szilvafánál” vagy még ezeknek is csupán emlékezeténél. Az etnográfus jól látja, miképpen nőnek százezrek ősei testi-lelki javakkal és kiválósággal, növekvő fényben, ahogy időben egyre távolodnak. Ha népünk alapvető, széles rétegeiben, elsősorban természetesen a nem egészen elnyomorodottakban, itt vagy ott egész etnikai közösségekre jellemző, tartózkodással elegyült önérzetességet, „úri” kiállást, megszólalást és gesztusokat látunk, ezeket s más hasonló arisztokratikus jeleket – azt gondoljuk – inkább magyarázhatjuk az elébbiekkel örökségnek, mint valami misztériumnak, égből kapott angyali hozománynak. Bizonyára keletről is hoztunk valamit s a „nemes” magyar nemzet arcképének rajzához a török hódoltság is járulhatott néhány keleti színnel és vonallal.

Azokban az anekdótaszerű epikus hagyományokban, amelyekben a világ teremtésekor az Isten egyet-mást kiosztogat a népeknek, tartózkodása miatt rendszerint a magyar marad alul, vagy jár legrosszabbul. Szemérmes, „úri” tartózkodása miatt sűrűn ez a sorsa az életben ma is. Nehezen ejtjük a kérő szót.

Az iméntiekből azonban nem következik, hogy történeti ismeretekről is lehetne beszélni. A legszűkebb környezet gyér, szűkszavú egykét mondáján túl vége minden történeti érdeklődésnek. Semmi ismeret a nemzet egészére ható történeti esemenyek vagy akár krónikás adatok világából. Évszám csak egy van: 48, de nem sok idő multán ez is eltűnik. Mintha ma is a keleti puszták időtlen életét elnök. Kossuth nevét még ismerik, Rákócziét is északkeleten, inkább mint a népköltés, sem mint a történeti valóság alakjáét; a hajdúk nem felejtik Bocskait. Királyi név csak kettő-három van: Mátyás s inkább csak Erdélyben: Szent László, Dunántúl itt-ott Szent István. Mátyás – az igazságos uralkodó hagyományaihoz tartozó, nagyrészt nemzetközi bolygó anekdoták gyűjtőszemélyisége. Ami nagyon régi, az „még 48 előtti”, „a csehek idejéből” vagy egyszerűen az „ántivilágból” való. A regések, hegedősök, énekmondók készletéből alászállt vagy hagyományából újabban keletkezett, egyébként büszkélkedni való népballadaköltészetünk eseményei nem köztörténeti érdekűek. A literátusok kezéből eredő, helytörténeti, részben verses, egyébként népies epika csak szórványosan bukkan elő kéziratos másolatokban (pl. a madéfalvi veszedelem, hódvilági veszedelem, stb.). A családtörténet nem terjed túl a nagyszülők szüleinél, csak ritka helyen ismerik a családfő „hetedíziglen” való elődeit; de a nemesség-szerzőnek s a család esetleges régi kiválóságainak eleven az emlékezete. A következő első, második társadalmi emeletben azonban már jellemzően élénk a címerkutató, családfaszerkesztő tevékenység. Paraszti eredetével senki sem büszkélkedik.

Mégis - történeti tudat nélkül - szeretjük az epikát, különösen a képzeletalkotta világrendet, amelynek egy törvénye van: az igazságosság. Mesekedvelő nép vagyunk s nálunk jobb mesemondó aligha van Európában. A mesét nemcsak hallgatjuk, hanem – amíg varázsa alatt vagyunk – hiszünk is benne, mint egy emberibb, megtisztult világ lehetőségében. A mesehallgatás, ott, ahol igazi helye van: munkálkodó vagy pihenő gyülekezetben – feledhetetlen élmény. Mesénk a magyar hang és szó fordulatosságának, leleményének, szemléletességének ragyogása. A mesében mi, hallgatók is benneélünk, sőt a mesemondás művészi alakulásában is részesek vagyunk. Nemcsak az a mester, bár mindenesetre főmester, aki mondja, hanem az is, aki kellő tapintattal – alig egykét szóval – tódítja vagy árnyalja, aki megfelelő pillanatban a helyi, személyi vonatkoztatások szellemes intézője, mintegy a szemenszedve szólaló hallgató-kórus szószólója. Hozzáértő hallgatóság nélkül megbénul a mesemondó.

Ötszáznál több mese típusunkban, Berze Nagy megállapítása szerint, legtöbb változat a tulajdonképpeni mesék típusából van lejegyezve, amelyeknek „hősei a nagy testi erő, személyes bátorság, jóhiszeműség, leleményesség és önzetlen önfeláldozás által tűnnek ki”. Ez az eszmény. Meséinknek megvan az állandó, magyar kifejezőforma- és fordulatkészlete, sok keleti elemmel (,,hol volt, hol nem volt”, ,,ahol még a madár se jár”, „szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál”, „ment, mendegélt hetedhét ország ellen” stb.; 1. Solymossy Sándor mesetanulmányait.) 

A magyar mesében „nem mese” a hős lovagiassága s a mindenkori tökéletes igazságszolgáltatás. Szemléletesen alakul ki benne a mindenestől élő, sőt megszólaló világ képe: az ősi élő és élettelen környezet egyaránt való lelkessége, meglelkesítése; elkülönülnek a világ régiói, felvonulnak a természetfeletti lények, megelevenedik az ősi társadalom, elvillannak a csodás elemek, fölbukkannak az ősvallás romjai, az ősi mennyország képei. Sok jel: magyar, vagy keletiségünk bizonysága.

De kedveljük a világszerte kerengő trufaszerű meséket is, talán jobban, mint egyebütt bárhol Európában. Nyilván ebből az ősi jókedvű, tréfáló, csipkelődő trufakedvelésbol nőtt naggyá a következő felsőbb réteg anekdótaszerelme. Kétséges, hogy ez a társadalmi rend, kivált politikus színezetű része, látná-e értelmét a magyar életnek anekdótázás nélkül. Mindig „fabulás” nemzet voltunk, akármennyit pirongattak érte régi mérges prédikátorok jobb- vagy baloldali felekezetben. Azok is maradtunk. Az anekdótázó művésznek nálunk fejedelmi rangja van, s nem egy jeles pályának ez a tehetség volt az elindítója vagy magasralendítője. A politikai életben rendkívüli értéknek számit. Nehéz helyzetek és hangulatok pillanatnyi felengesztelésében ez a műfaj különös magyar panacea, s ha kell, komoly kérdések félretételének legkipróbáltabb, szinte észrevehetetlen eszköze. Nem véletlen, hogy anekdotás stílusú íróink munkái terjedtek el a legszélesebb körökben, s hogy a táblabíró típusú Józsa Gyuri vagy Kocsi Sebestyén Gábor után az anekdoták gyűjtőszemélyiségévé két nagy politikusunk vált, az idősebb Andrássy és Deák, egyébként maguk is kiváló anekdótázók.

Az is jellemző, hogy anekdotás könyveink kötetszáma közel jár 300-hoz. Az ezeregy-éjszakát kitöltő magyar anekdota-készlet igen nagy része nemzetközi vándor-anyag, s ránk, alkotókedvünkre és tehetségünkre az a jellemző, ahogy ezeket a nemzetközi csavargókat magyar, szót nem sajnáló, de minden szó helyét, hangsúlyát kiszámító elbeszélő stílusunkban, az előadás ideillő művészetében, gesztussal és mimikával is megtetézve, a mi külön viszonyainkhoz, aktuális helyzeteinkhez, alakjainkhoz, világszemléletünkhöz, szóval a „magyar glóbushoz”, azaz magunkhoz asszimiláljuk, ha az eredeti forma mindjárt 500 vagy 1000 éves is. Az anekdotát ne tévesszük össze a „viccel”, az anekdótázót a „viccelővel”; ég és föld.. .

Jellemző művészeteink közül ki ne felejtsük a másik búfelejtőnket, a táncot. A középkor óta „táncos magyarok” vagyunk mind a mai napig. „Tanchos kiral” veszítette el az országot Mohácsnál, s a hódoltság végén olyan táncdühvel keszültünk a végső pusztulásra, amilyent – „nunquam vidi nec audivi” – mondja az egykorú idegen szemlélő. A ,,tánc pestise” – írja a régi kálomista prédikátor – még azokat is elkapja, „akiknek féllábok... koporsóban vagyon”, s példa van rá, hogy halotti torban is reggelig táncoltak. Egyike a rajtunk „regnáló”, elveszejtő bűnöknek. Választék is volt ebben az ősi bűnben, legalább hatvanféle táncunk, s hozzá a táncmozdulatok gazdagságához illő, finoman árnyaló táncműszók sorozata. A nyelv életének nem szokatlan tréfája, hogy ezt a hagyományos művészetünket – bizonyára valami divatos idegen forma átvétele óta – idegen szóval nevezi köznyelvünk. Pedig nagyon magyar volt ez a hagyomány. Még a mennyországba is szerettűk volna ezt a búfelejtőt magunkkal vinni. „Ki merészli tehát mondani, hogy ott [t. i. a mennyországban] tánc nem lenne?” – kérdi a XVIII. századi katolikus prédikátor, Csúzy Zsigmond; „ez a világi élet egy tánciskola” – vigasztalja hallgatóit. S minden meg lesz ott is, ami a tánchoz szükséges, – biztat a mohácsi vész táján a Sándor-kódex dominikánus apacája: „helynek szép volta, szélös volta, világos volta, erős volta, testnek szép volta, könnyű volta, ékös volta, erős volta”. Magyarul táncolni ezek nélkül nem lehet. S vajjon lesz-e ott zene, – kérdezi – hegedős, lantos, dobos, cimbalmos?” – „Lészön; énököt is mondanak az táncban.”

De ne gondoljunk mindjárt az „úri” csárdásra; közismert formája, mint a neve is, a múlt századi romantikából nőtt népiesség táncdivatjának magyarkodó kifejezése; többnyire nem egyéb paródiánál.

Táncunk lényeges része a férfiak egyes tánca, még páros táncban is önállósultan, fölszabadultan, úgy, ahogy Arany János az öldöklő angyal-bán mesterien leírja. A pillanatnyi hangulat diktálta szabad, szeszélyes mozdulatok magyar ritmusú együttese. Egy német katonatiszt megfigyelése szerint (1792): „vitézi tánc, amely a nemzet jellemét rendkívüli módon kifejezi; a szabad, korlátozatlan férfi mozgásművészete; eredetileg lovas nép haditánca”. Legtöbbet megőrzött belőle, már bizonyos katonás rendbe fogott formában, népünk néhány katonai eredetű vagy szabadabb csoportja: a kiskunok, székelyek, hajdúságiak, aztán a kalotaszegiek, rábaköziek s a hétfalusi csángók.

A katonás rend az egykori hajdútáncok s a XVIII-XIX. század fordulója verbunkos táncának hagyománya, öltözet is kell hozzá s „őrnek” (a ritmus végett) sarkantyú; frakkban-iniben nem járható; már Csokonai megmondta, hogy 

Ha ki csak vitézi módra nem öltözött,

S ha nincs sarkantyúja, csúf a többi között.

Ehhez a férfias, szabad, szeszélyes, virtuóz, komoly tánchoz képest a ma közismert, csárdásnak nevezett testmozgatás olyan, mint a múltszázadvégi dalköltők „népdala” a nép – díszítmenyben, az egyéni előadás módjában annyira gazdag – zenejéhez képest. Páros alakjában, ahogy még Arany is látta:

Száz pár mozog, egyszerre mind,

Lesz véghetetlen labyrinth,

Egy összeszőtt-font tömkeleg,

Megfoghatatlan egyveleg,

Melyben ahány pár annyiféle

A tánc alakja és szeszélye,

Mégis azonegy zenemérték

Kormányozza mindenki léptét.

A zenei ritmus fegyelmén belül teljes szabadság, egyénenkénti magamegmutatás, belső, lelki irányítás szerinti rögtönzés, mondhatni pantomimikus kifejezés; akkor is, ha páros. Nem hóra, nem kóló. Nem „olezánc – mint a német tánc”. A lassúját Apor Péter szerint „szép halkkal”, Gvadányi szerint „nagy méltóságosan”, Csokonai szerint „ázsiai gravitással” kell járni; éppen ezért járható „násznagyosan” (öregesen) is. A fiatalja és tudója követheti Gvadinyi Rontó Pál-ját: 

Tettem is előttük olyan figurákat,

Hogy szemek meredett, tátottak rám szakat. ..

A székely „legényes”-nek ma is a „figurádzás” a teteje. Keményen „ki kell rakni benne a pontot”. A szabadság tánca;  hiszen Berzsenyi szerint:

Titkos törvényit mesterség nem szedi rendbe,

Csak maga szab törvényt s lelkesedése határt.

A rekedt rikácsolás, süvöltözés, padlóromboló toporzékolás a népieskedő idegen eredetű táncmesterek s az újabban színpadon paraszttáncrevüket rendező s az előbbiekkel egy nyüstben szőtt városi vállalkozók szárnyai alól csúfolja a magyar táncot.

Helyenként, például a Duna Sárközeiben, palóc vidéken, „énököt is mondanak az táncban”, de csak a nők körtáncában s a gyermeki ritmusos mozgású énekes játékokban. A jellegzetesen magyar férfitánc sokszor akrobatikus virtuozitása az énekszót már nem bírná el; legfennebb a mindig vidám, hangulatlendítő, ösztökélő pársoros táncszót. Ebből a műfajból gazdag, jellemző készletünk van.

Táncunknak tehát a ritmus a lelke. Tér adtán szívesen bizonygatnók egész életünk bárkájának ritmikus hánykódását az égő munka – heverés, fellobbanás – hamvunkbahalás, éhezés – dáridó, mezítlábasság – páváskodás, sírás-vigadás, fecsegés – szótlanság, ellágyulás – keménység, lakodalmi sírás – torbéli nagy vígság hideg-meleg végleteiben, a tánc, „ázsiai gravitásának” és „rakott”, „ropott” kettőségének mértéke szerint.

Hogy gyermekjátékainkban a zene-költészet-tánc ősi hármas egységéből s egyéb őshagyományból mi mindent megőriztünk, inkább az egyetemes néprajztudományt érdekli, ide ebből csak annyi tartozik, hogy éppen ebben a hármasságban milyen nagy mértékű a magyar néplélek megtartó, konzerváló képessége és hajlama.

De a játékok szelleméből nem maradhat említés nélkül menetük fegyelmezettsége és szabályainak szigorúsága s magából a játékanyagból a csoportos vetélkedésre különösen alkalmas, nagy testi ügyességet kívánó labdajátékaink változatgazdagsága, különösen a Tiszától keletre. Sok botos labdajátékunk és rokonai a botforgatásban, a cél eltalálásának vagy elérésének feladatában nagy gyakorlatot, éber figyelmet, ügyességet, fegyelmet s lovagiasságot kívánnak. Sokszor megfigyeltem, hogy négy-hat-nyolc személyes kótya-játékban a „bent”, tehát kellemes helyzetben levő két-négy játékos siheder a vesztés feltételének szinte alig észrevehető jelére, amit a „kint” levők talán észre sem vettek, azonnal, együtt dobta le a botját, jeléül annak, hogy a játékot elvesztette; mint ahogy a vívás fegyelmében az szólal, mégpedig nyomban, aki „tust” kap.

Játékgyakorlatunkból – ne érjen a romantika vádja! – aki figyelte, megállapíthatta a fenti mellőzhetetlen játékerényekhez szükséges, velünk született lelki örökséget. Alighanem ebben az örökségben, ösztönös vetélkedő hajlamokban gyökerezik sportszeretetünk és sportbeli teljesítményünk.

A játékhoz adjuk hozzá pásztorainknak hivatásbeli fegyverükkel, bottal, baltával mívelt meglepő mutatványait és botos, baltás táncainkat, régi fegyvertáncaink e maradványait. Naiv, vidám, sommás, takaros fogalmazású alkotótehetségünket példázzák gyermekjátékszereink.

Lelkiségünk teljes megmutatására valamikor az előbbieknél sokkal többet vártunk a szóban élő hagyomány bizonyos csoportjától. Régebben azt hittük, hogy példabeszédeink, közmondásaink s egyéb szólásaink a magyar világ- és életszemlélet legjobban eligazító kifejezései s valamikor – rendszerbe szedve – gyakorlati életbölcseletünk mozaiktükrét csiszolhatjuk ki úton-útfélen megcsillanó tömegükből. Ma már tudjuk, hogy ezek a szólások közös-általános, mindennapi emberi tapasztalatok stilisztikai célra készült fogalmazásai s bennük a magyar néplélek csak annyiban mutatkozik meg, mint általában a nyelvi sajátosságokban, idiotizmusokban. Jellemzők lehetnek, de csupán a nyelvi megnyilatkozás szellemére. Nem a gondolati tartalom, mondjuk: gyakorlati tapasztalati elv a miénk nagy részükben, hanem a sajátos szemlélet s a szemléletes kifejezés magyar formája. Nem is dicsérhetünk tehát benne egyebet, mint Sylvester János (1541): „dicsirem az beszidnek nemessen való szerzísit”.

A bibliai eredetű: „más szemében meglátja a szálkát, a magáéban a gerendát nem” – nálunk is bőven hallható szólásban kifejeződő általános emberi tapasztalatnak magyar szemléletű formája ez: ,,bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű"-. Nevelők, tanítók, közéleti prédikátorok otthon, műhelyben vagy gyülekezetben gyakran korholnak bennünket ezzel: „várjuk, hogy a szájunkba repüljön a sült galamb” s azt hisszük, hogy ezt a szólást a magába szálló magyar lélek alkotta örök magaserkentőjéül. Megnyugvással látjuk azonban, hogy a „legtüchtigebb” nép közösségnek is szüksége van rá: „er hofft, dass die gebratenen Tauben ihm ins Maul fliegen werden”; s másutt, tekintettel a galamb mégis túlságos méreteire, van elegánsabb formája is: „il attend, que les alouettes lui tombent toutes róties dans le bee”. Azt hinnők, hogy csak a magyar szellemből kelhet ilyen merészen könnyed szólás: „kinek a pap, kinek a papné”, pedig egyebek közt már a görögben is megvan: „allos hierea thelei, heteros hiereian”. Természetesen a magyarban is vannak olyan eredeti formák, – s láttuk, szemléletek is – amelyeknek hiába keressük idegen párjait, különösen – idők multán hozzánk igazodott – ritmusukat, rímeiket, tehát alakiságaikat is nézve, mint például: „vak vezet világtalant”, „szegény ember szándékát – boldog Isten bírja” stb. De ezek a formák csak idővel csiszolódnak ki; a „kutyából nem lesz szalonna” s számtalan más szólás a múltban sokkal terjengősebb, formátlanabb volt, mint ma. Fejlődésüket Decsi: Adagiorum... chiliades-én (1589) kezdve Margalits gyűjteményéig (1896), amely már több, mint 25.000 címet tartalmaz, a kiadványok szép sorozatán figyelhetjük, s a távoli jövőben magyar tanulságait is leszűrhetjük, ha a mieinket az egyetemes irodalom 5000-nél több kiadványával összehasonlítjuk.

Már szóltunk arról, hogy a magyar nép több etnikai egységből, csoportból álló közösség, s hogy ezt a többféleségünket külön-külön tájbeliségével együtt a köztudat is számontartja: Ormányság, Hetes, Kiskunság, Nyírség, stb. Minél kisebb egységekből, községekből (falukból) áll egy-egy ilyen csoport, annál erősebb az egyes, mindenben azonos hagyományú közösség-egységek tagjainak összetartozási tudata, s annál bizonyosabb minden egyén abban, hogy e szűkebb közösség hagyományos törvényeinek uralma, de egyúttal védelme alatt is áll.

Mindenkinek világos, félreérthetetlen a rá és más falubelire tartozó kötelességek és jogok sora, a szokás, megszólás, magatartás, munkálkodás, szereposztás módja, ami az élet minden apró-cseprő fordulatában, mozzanatában szabályként követendő.

Ez a hagyomány: a közösségi íratlan törvény, amely e szűk határokon belül az életfolyamatnak nyugalmat, s a helyes cselekvés dolgában kinek-kinek bizonyosságot ad, mert mindenki ismeri és követi. Nem is lehet máskép a nevetségesség vagy kirekesztés következménye nélkül. Ezért közvetlen, határozott, bátor, tudatos a népbeli ember faluja sövényén belül s válik ügyetlenné, félénkké, gyámoltalanná községétől távol; viszont azért csetlik-botlik az idegen, az „úr” s válhatik nevetségessé is a népbeliek otthoni körében. Vannak községeink, amelyek emberemlékezet óta – de a történeti tudomás szerint is – mindig azonegy helyben ültek, ahol ma vannak, s amelyekbe, hagyomány és történeti ismeret szerint, számottevő idegen elem sohasem települt, legfennebb gyéren, egyenként szivárgott. Ezek ősformájú, történeti életüket zavartalan, természetes folyamatban élt s élő községeink; a közösségi élet és közösségi lélek tőkéletes alaki megnyilatkozásai.

Ezeket azért kell előrebocsátanunk, hogy fölfoghassuk a súlyát annak a tragikus fordulatnak, amely a legmagyarabb, mert a magyarság középpontjában megszállt, alföldi népünk középkori apró faluközösségeinek soha többé jóvá nem tehető fönt vázolt elsodrásával s földönfutóvá tételével ért bennünket a törökhódoltság átkával. Eredménye két magyar települési jellemző: 1. a korábbi viszonyainkhoz mérten óriási méretű faluváros és 2. a tanya világ; két új, addig ismeretlen forma, ha úgynevezett „szállások” (bizonyos tanyaformáknak név szerint is elődei) már a középkorban is voltak. Az elébbi – térjedelme, az utóbbi – szétszórtsága miatt a hagyományos kőzösségi élet korábbi rendjének követésére már e sajátsága miatt is alkalmatlan. Közösségben- együttesség még annyi sincs bennük, hogy az így egy közigazgatási keretbe tartozók ismernék egymást. Tovább bomlasztja helyenként a már úgy is szétzűllesztett szűkebb közösségű tudat elkevert csökevényét az ország különböző részeiből közéjük telepített akár magyar, akár más fajú „gyütt-ment” sokaság. A faluváros és tanya magyar formaján kívül itt, az Alföldön (főleg a faluvárosban) alakul ki a primárius néprétegnek sajátos társadalmi megoszlása: a „pásztoremberek”, földtelen „szegényemberek” és „parasztok” osztályszerű tagozódása, amely olyan egymással szemben álló rendekbe rakja a faluváros népét, amilyenre az ősformájú községek sorában nincsen példa. Fokozta a megoszlást az út- és vasútépítések, de kivált a vízszabályozások során kialakult kubikosok összeverődése, az újon nyert területekkel s ezek intenzívebb (szemtermelő) hasznosításával járó betelepülő munkásszükséglet, a magas lélekszám miatti még intenzívebb kertművelésre való áttérés kényszere (paprika, zöldség, hagyma, gyümölcstermelés), a meghódított homoknak a kezdet kezdetén holdanként 5 forintos csalogató ereje, a faluvárossal együttjáró nagyobb tisztviselő-, iparos- és kereskedőrend kinövekedése, stb. A faluvárosnak társadalmi, gazdasági, s ezzel egyúttal világnézeti megoszlását általában a következő szimbolikus értékű alakulatok jelzik: 1. kaszinó (,urak’), 2. gazdakör (elsőbirtoklású jobbmódú kisgazdák), 3. katolikus kör (református helyen új települők, ,gyütt-mentek’), 4. népkör (földtelen szegényemberek).

Nem véletlen, hogy az ősformájú kisközösségekből kiforgatott, a sors által összekevert népelemekből minden terv és vezetés nélkül összerakott nagy faluvárosokban a magyar közösségi hagyományok állandó ütközései, súrlódásai közt leghamarabb színtelenedtek el az életforma ősi bizonyosságai. A békés, világosrendű keretek, s a bennük öröklött tartalmak elvesztésével csak itt az Alföldön tapasztalható olyan fokú csoportonkénti zárkózottság, gyanakvás, ingerlékenység, egymás iránti idegenség, s valami kitapinthatatlan forrongó hangulat, amilyenhez még foghatót sem találunk ősformájú, az ország peremén élő, többnyire sokkal nagyobb nyomorban tengődő faluinkban. Legkönnyebben itt az „óvakodva vigyázó tanyaházak” között s messzi „városaikban” jutnak eszünkbe Ady – egyébként is anynyira jellemző szavai:

Sem utóda, sem boldog őse,

Sem rokona, sem ismerőse

Nem vagyok senkinek...

Csak példaképpen említjük, hogy nyelvjárásközi kiegyenlítő áramlatok az Alföldről indulnak el, s nagy faluvárosból kaptuk az első értesítést arról, hogy ott az emberek nem énekelnek.

A mi mostani szemlélődésünk során nem az a fontos, hogy milyen történeti, társadalomalakulati, vagy gazdasági okok nevelték fel ezt a csillapíthatatlannak látszó nyugtalanságot, hanem az, hogy ez a helyzet és eredmény középkori alföldi lelkiségünk nyugalmas, önmagához mindig hű folyamatos alakulását, vagy mondjuk fejlődését lehetetlenné tette, s nem tudott ható példaképpé erősödni körötte lévő etnikai csoportok számára. Más volt ez a nép később is, Buda visszafoglalása előtt, mint ma, rácok, tótok, oláhok, svábok tömegével is elszíntelenítve. Örök vagdaltatásában is egység, ahol üggyel-bajjal megmaradhatott. Vattay szolgabíró így dicséri a kiskunokat 1670 körül: „Ti istentelen, nyakas, nemvármegyés, szófogadatlan, töröknek engödelmös szabadszállásiak, filepszállásiak, kunszentmiklósiak... jobban szeretném, 25 rác falunak parancsolnék, hogysemmint tinektök...”

Bizony a rácok, s a későbbi jövevények – mások voltak, könynyebb is volt nekik parancsolni.

A másik súlyos megmozdulás az együttesség örökletes lelki alkata ellen: a közösség végletes cserbenhagyása, azaz a tanyarendszer kialakulása akár a szállások (tanyák) farmszerűsége, akár kettős gazdálkodású (tanyai termelés: városi háztartás) formájában. Ez a települési forma még kevésbbé volt alkalmas valamely közösségi hagyomány átörökítésére, mint a faluváros.

De mindkettő történeti kényszerből alakult magyar forma, ha vannak is többé-kevésbbé hasonló külföldi párjai.

Amit a közös magyar néplélek veszített az alföldi települési, azaz közösségi formák szétzúzódásán, pótolja az a vigasztaló felismerés, hogy új életforma keresésében és megtalálásában s ezzel az Alföld magyarrá mentésében egyetlen más magyar csoport, népegység sem alkotott olyan nagyszabású települési-gazdasági életmentő rendszert, mint az alföldi magyarság a maga sajátos, részben egymással szorosan összetartozó faluvárosában és tanyarendszerében. Nem ment örökre világgá, hanem anyagi és lelki áldozatok, veszteségek, keservek és zaklatások árán (különösen a farmszállás népe) – csúffá téve mindenkit, aki maradiságot, ósdiságot fogott rá (s fog még ma is) – új gyökeret vert s elterebélyesedett az ősi földön, megtalálván a földből élő gazdálkodásnak egyetlen lehetséges alakját. S vajjon ósdi, maradi-e az a nép, amely a futóhomok sivatagjából ország jó hírére gyönyörű veteményes és gyümölcsös óriáskerteket teremtett, helyenként a bolgárokéval vetekedő szorgalommal? Viszont megőrizte a mezőgazdálkodás épületek nélküli gyakorlását, mert aridus jellegű éghajlatában nem látta szükségüket.

Nem lehetetlen, hogy a szállások, tanyák képében, különösen fentebb említett kettős gazdálkodású formájukban valami el nem alvó, ősibe vágyó hajlamot is megőriztünk egykori kétlaki nomádságunkból, annál inkább, mert „nagy ősfoglalkozásunk”,

a nomád és félnomád állattenyésztés az Alföld „pusztáin” egy két évszázaddal ezelőtt is virágjában volt. Ennek a nomád, extenzív állattenyésztő gazdálkodásnak lelki hagyományát és tárgyi hagyatékát ősi örökségünknek kell tartanunk. Végső őrizője a nagy alföldi közlegelők kivált „maga kezére dolgozó” pásztorrendje, amelynek szemében csak alacsonyabb rendű foglalkozás a szántás-vetés. Nem is mondaná magát világért sem „parasztnak”, ő nem „paraszt”, hanem „pásztorember”. Külön, sajátos, régi szabású kultúrája a parasztétól különböző; sokkal derültebb, magabízóbb, elégedettebb világszemlélet, magatartás; más hajlék, életberendezés, sajátos mozgékonyság, mesterségbeli tudás, művészet; jellemzően szemléletes, eleven beszédmód, hatalmas szókészlet, természetesen főleg az állatvilág, a nyájbeli állat tárgyköréből, különösen a lóra tartozóból. Akár a parasztság nemzetközi azonosságokkal teli emberével és életformájával, akár a földtelen szegényember (földmunkás, cseléd), vagy a szomszédos pásztornépek kultúrájával hasonlítjuk össze, annyira sajátos rend, hogy mását országszerte hiába keressük. Nem veletlen, hogy a romantika legelőször bennük látta meg a sajátosan magyart s a múlt század egész népies irodalma, művészete sokkal többet foglalkozott velük, mint a hozzájuk képest mérhetetlen tömegű parasztsággal.

Megfigyelhető, hogy az örökre földmívelésre tért paraszt, kisgazda hogy tud órahosszat gyönyörködni a közlegelő nyájaibán, kivált a ménesben s mennyi mondanivalója van közelében.

Egyébként közöttük is a férfinép legszívesebben állataival egy fedél alatt, az istállóban tartózkodik, sőt hál, s jellemző alföldi tüzelős óljaiban itt gyűl össze „tanyázásra”, beszélgetésre a szomszédságbeli is. A ház asszonyoknak, öregnek, betegnek való. 

Messze is vagyunk a házban lakó nyugateurópai népek házkultúrájától. Jellemző, hogy országszerte szokásos, helyi jellegű háztípusaink változatos sorában a házfejlődés olyan kezdetlegességeit is megtalálhatjuk, amelyek a középázsiai sátor kultúrával kapcsolatosak, mint például a körülpadkás ház padrészeinek külön-külön neve, aszerint, hogy melyik mire szolgál: evésre, asszonyi mázolódásra, a vendég leültetésére, fazekaknak, víznek, stb. így vagyunk a bútorral és a tűzhellyel is. Bármily sokféle is alakilag a magyar tűzhely, tüzelőhely, igazában napjainkig élt mindenütt a házbeli szabadtüzelő, hol főzésre-sütésre, hol egyúttal világításra és fűtésre is.

Ezekről a kezdetleges tűzhelyekről nőtte ki magát a ma már világszerte elismert magyar konyha, magyar szakácsművészet.

De ehhez ezer esztendőre volt szükség. Viszont szégyelnivaló jellemzőnk, hogy népünk legszélesebb rétege a mindentermő „tejjel-mézzel folyó Kánaánban” gyatrán, észszerűtlenül, egyoldalúan, egészségtelenül táplálkozik, akár a szegényembert, akár a „zsíros parasztot”, vagy az Alföldnek azt a rétegét nézzük, amelyre a jó mód adta rá a „vastagnyakú” jelzőt. Mindenek felett való eszmény a hús, (ennek híján ma már a szalonna is), ahogy a „nagy ősfoglalkozás” ezt a legfőbb jót a „paraszttá” lett magyarra is ráörökítette. Járuléka az egykori mindennapi kása („kása – Istennek áldása”) helyett ma már a kenyér, mióta búzánk elég van. De az Alföldön csak az a kenyér, ami fehér, még a szegényember szemében is. A húsnak köszönhetjük a „morbus hungaricus”-t, a csömört. Ez is a miénk. A disznóöles valóságos ünnep s napja szünet az iskolába járó gyereknek.

A disznótornak hosszú listájú külön étrendje van s felér holmi kisebb lakodalommal. Hogy mi nélkül nem lehet bőséggel dicsekedni, Arany hajdúi így fejezik ki: „minden van, mint Árpadón, csak kenyír nincs, meg szalona”. A kenyér az első:

Élj mértékkel, lyukacsos, költ, puha kenyérrel,

De ne vegyed melegen, ne vegyed, ha béle sületlen,

tanítja a régi jó Hármas Kis Tükör is. A tej nyugaton, a jobb módú erdélyi részeken látható, inkább savanyú, keleti formáiban; a vajat alig ismerik, legfennebb az olvasztottat, süteményben.

Főzelékből, a téli szemeseket kivéve, csak a káposzta általános, fő fűszer a hagyma, az Alföldön a paprika, amely minden főzeléket, lében-húst pirosra fest: „magyar bors”, pedig nem régen kaptűk a Balkánról. Sokra ezeket nem tartják a húshoz képest.

A gyümölcs nem eledel, az általános szilvaíz mellett az álföldi szegény embernek – idejében – gyakran a dinnye a főeledele kenyérrel, télen heteken át sült-tök, főtt krumpli nyers, savanyított káposztával s általában a gyér levesek, „löttyök”.

Dunántúl a hajdinakása, Erdélyben a puliszka, a Felvidéken a burgonyából készült pépek, az Alföldön korábban a köleskása, újabban a laskafélék („száraztészta”, „lebbencs”) általánosak.

Ebben sem voltunk konzervatívok; a jövevény tengeriről („török búzáról”), a krumpliról azt hinnők, hogy ezer év óta ezen élünk; az ősi kölest maholnap el is felejtjük. 

Egykori nemességünk eszem-iszomjának vágya természetesen népünkben is megvan. A kiváltságos rendek bősége s otthonülő unalma, a holnap bizonytalansága nevelgette bennünk vendéglátó kedvünket és vendégmarasztaló szokásainkat. Az „extra Hungáriám non est vita” szólás az evés-ivásban fáradhatatlan, latinul beszélő rendünk szólása. A szélesebb népréteg jobbmódú része a lakodalomban tesz ki magáért olyan, akár napokig tartó eszem-iszommal, aminek gazdasági böjtje évekig is eltarthat.

„Egyszer hopp, máskor kopp”. Nemzeti italunk a bor volna, de a kisüstért évtizedeken át csattog a politikai csetepaté.

E sok észszerűtlen primitívség ellenére megállapítható, hogy tehetséges szakácsok vagyunk, s nagy szakértők az ízelésben; nagy evők-ivók; „igyunk, hogy rongyosodjunk” – biztat a borközi szólás; „amit megeszünk, az a miénk”. A „szegények vagyunk, de jól élünk” úri szólás sem értendő az evés-iváson kivül egyébre. Nagyon értünk a fogyasztáshoz, de nagyon az elkészítéshez is. Elég például a káposzta, húsfélék, főtt és sült tészták ama hosszú sorára hivatkoznunk, amelyeket népünk széles rétegeinek asszonyai is kitűnően tudnak sütni, főzni, kiki a maga vidéke szerint valót. Szakácskönyvünk is bőséggel van.

Ezek egyike már 1662-ben a halételek elkészítésének 189-féle módját ajánlja. Volt min ínyességünket hegyesre köszörülni.

Nem lankadó buzgalommal hirdetjük, hogy „agrárország” vagyunk, holott a lakosságnak felénél nem sokkal nagyobb része foglalkozik a föld munkájával. Semmit sem akar enyhülni az a jelszó sem, hogy iparra semmi vágyunk, hozzá semmi érzékünk. Az etnográfus azt tapasztalja, hogy a kézi munkára termett, tehetséges embernek igen nagy a becsülete; sokkal nagyobb, mint a kétkezi munkásnak, még ha rózsabokrot kell is kapálnia. Van is belőle bőven. A paraszti élet nehéz, testszaggató, pihenéstelen s fölötte a bizonytalanság – vihar, jég, fagy, szárazság, tűz – örök nyugtalanító réme. Szűk reménységek és bő csalódások váltakozása, örök egy helyben tapodás. A párholdas embernek minden valamelyes gyarapodást meg kell éheznie s a családdal, öreggel, gyerekkel meg kell éheztetnie. 

Mindig szemmel kell tartanunk a tenyerünkbe írt két M betűt: „Markolj Magadnak!” s naponként emlegetni: „több nap, mint kolbász” Ridegen, keményen, elszántan fogni mindent: élőt és élettelent, embert, állatot, földet, családot, szomszédot. Földje és hasznosítása válogatja, hogy 5-10 holddal vagy nyolcvannal kezdődik-e az emberségesebb élet. Földéhség van; mert több föld több reménység. Hogy szeretet is van-e a föld iránt? Az is van. Mikor a szalontai jómódú parasztköltő (1912) visszaemlékezik rá, hogyan delelt apjával, hatéves korában tavaszi szántás szünetében a barázdaszélen, „lobogó tűz mellett", ezt mondja:

Míg a giz-gaz tüze lobogott mellettünk,

Mezei pacsirta énekelt felettünk.

Pacsirtaénekkel lopódzott lelkembe

A kenyéradó föld forró szeretete.

De ha azt kérdezzük a szegényembertől, hogy néhány hold földet kívánna-e vagy hajdúságot a vármegyén, kalauzságot a villamoson, – a feleletekből ne szerkesszünk statisztikát. Nem a föld, hanem a földmunka szeretetére nem tudtuk magunkat ránevelni.

Nagy a becsülete tehát a mesterkedésre termett embernek.

Ül az árnyékban, tesz-vesz, faragcsál, pepecsel s jobban él, mint aki odakint hőben-hóban az igát húzza. Hányszor halljuk: „aranyat ér a keze!”

A fa munkájában messze meghaladtuk fenyvesvidéki környezetünket. Kitűnően ismerjük a fafélék természetét, erre-arra való alkalmasságát. Eszköz, szerszám, díszmunka, ház és egyéb építmény tömege készült fából házimunkával, háziiparként, vagy a had, utca erejével, mióta megültük est a földet. „Nagy ősfoglalkozásunk” hagyományaképpen szinte napjainkig virágzott nagy ipari „kultúrfölénnyer bőr-, szőllösbor-, gyapjúiparunk minden ága, pásztori munkától céhbelüg. Evszázadról-évszázadra fejlődő, gazdagodó konyhánk fokozódó igénye fejlesztette naggyá cserépedényigényünket, páratlanul sokoldalú fazekasmesterségünket. A magyar liszt növelte esi finomította sütőiparunk minden ágát, a ,,kenyérsütögető” asszonyok mesterségétől az idegenből asszimilált népies mézeskalácsosokéig és városi cukrászokig.

Kereskedtünk is a magunk módján. Száma nélkül volt iparosfalunk, – különösen hegyvidéken, ahol a föld nem elég az életre – s szekerező népe faluzva, vásárokon adta-cseréké kezemunkáját. De a „venni és eladni” sohasem volt kenyerünk. 

Ezt görögökre, örményekre, zsidókra bíztuk.

„Nagy ősfoglalkozásunk"-kal járó s a természethez is igazodó szokás szerint ruházatunk jó része bőrből készült.

A magunk foglalkozásából, az állattenyésztésből – s korábban a vadászatból is – eredő bőrruha-hagyaték még ma is jellemző népünk nagy részének ruházkodására. Nyugaton már alig van nyoma. Egyébként Nyugat és Kelet között átmeneti állapotban vagyunk öltözetben is. Sok helyen még hagyományos anyagokból hagyományos fonnák készülnek, másutt a szegényember nemzetközi öltözete általános; ebben az utóbbiban össze lehet téveszteni szegényemberünket akár városi, akár falusi, a levantei vagy finnországi kikötők népével.

A múltbeli, születés szerint kiváltságos rendeink kétségkívül ragyogó öltözetűek voltak, ha pompázni akartak. Ennek az öltözetnek férfiúi része lovas vitézi, ahogy mai maradványán, a „díszmagyaron” is látható: vitézi süveg, kard, sarkantyú is tartozéka. Ennek szerényebb mása a múltban kisnemesi: városi polgári öltözet s ebbe a csoportba tartozott a kunok, jászok, hajdúk, székelyek többé-kevésbbé vitézi ruhaféléje is. Az úri rend nem győzi tiltani a jobbágyságnak a fegyver, csákós-süveg, csizma, daru- vagy kócsagtoll, kacagány, posztóruha, vitézkötés, s egyéb rendi jelek viselését. A széles néprétegeket is elfogta tehát már régen a színes, pompás, csillogó, kevélykedésre, „negédességre” alkalmas öltözködés vágya, a „bujaságnak, kényességnek” e szembetűnő bizonysága. Ebben is csak magyarok voltak. A jobbágyság fölszabadítása ezeket a gátakat elsodorta s valóban az öltözetek „buja” gazdagságú változatbőségét árasztotta szét az országban. Most derült ki, hogy a pompaszeretetnek milyen rejtett vágyai szabadultak fel. Anyagra, színre, formára minden környező néphez képest páratlan gazdagság volt ez. Igazában csak ekkor alakult ki etnikai csoportjainknak a köztudat szerint annyira jellemző sajátos külön-külön ruhakészlete. A napjainkban folyó elszíntelenedés az Alföldről elindulva, terjed rohamosan, új formáiban is a „bujaság, kényesség” irányában. Ezt az irányt bárki megállapíthatja, ha a budakörnyéki jómódú sváb nők öltözetét, például ünnepi vastag kék harisnyáját, posztópapucsát, összehasonlítja távoli magyar vidékek divatos színű selyemharisnyájával, magassarkú lakk félcipőjével. Mintha „az a miénk, amit megeszünk” párjaként azt vallanók: „az a miénk, ami rajtunk van”. De azért a ruha mégsem minden. Ember is kell belé. Nem egyezünk az angollal abban, hogy a „jó ruhának minden ajtó megnyílik” (good clothes open all doors); még kevésbbé a némettel abban, hogy „ruha teszi az embert” (Kleider machen Leute); de régen mondjuk, hogy „pénz emberség, ruha tisztesség”. De csak ami illő, azaz megillető, hogy ránk ne mondják: „szamáron bársony nyereg”; mint cigányon veres nadrág. Tán nem is annyira a ruha pompája, mint viselésének takarossága, delisége, nyalkasága, kényessége jellemez. A palóc lány földre támasztott tükörből nézi, nincs-e hiba száz ráncú tíz szoknyája fodorodásában. Más szomszédos vagy távoli nép is visel díszes és drága ruhát, de bizony sokszor szerintünk csak úgy áll rajta, mintha „villával hányták volna rá”.

Az öltözet pompáját anyag, forma és díszítmény adja. Az ősi bőr- és gyapjúposztó hátrál, de veszendőben van a forma és a díszítmény is. A gyári anyag olcsóbb, a formák kényelmetlenné kezdenek válni, s velük vész a hozzájuk kapcsolt díszítmény is. A pusztulás társadalmi oka a parasztságnak és a szegényemberek rendjének az a törekvése, hogy a „parasztság” külső jeleit letéve a felsőbbnek, elismertebbnek vélt réteghez közeledjék s lehetőleg el is keveredjék benne. Már a pásztor is jobbára csak ott tartja a régit, ahol erre – idegenforgalmi érdekből – rábeszélik, ráveszik. A korábbi, hagyományosan alakult formákhoz, színekhez, díszítményekhez való ragaszkodás csak a szélek felé, a peremek egyes területein erősebb, de ott sem sokáig, így lassanként az anyag, forma, díszítmény korábban annyira gazdag örökségének végső és egyetlen értékelője, őrizője a múzeum üvegszekrénye, mint a korábbi zenei, népdalhagyományé a múzeumi fonogramm. Az ezek helyébe lépő új – napjainkban van alakulóban; erről még nincs ideje nyilatkozni, de nem is tudnánk, mert a mai gazdasági, társadalmi viszonyok gyorsabb ütemű menetében nincs is módunk a gyors változást mindenütt nyomon követni.

Ami így igaz a ruhára, igaz a népművészet egészére is. A nép a korábbit, amit a maga számára a maga ízlése szerint készített, éppen olyan célszerűtlennek, haszontalannak vagy nevetségesnek tartja, mint a mai úri rend a múlt század divatjait.

A korábbi állapot, azaz a ma már javarészt muzeális emlékek vallomása szerint díszítőművészetünk az etnikai csoportok egységei keretében külön-külön sajátos megjelenésű. Emiatt ország szerint olyan változatos, sokrétű, színes, pompázatos, amivel egyetlen szomszédunk sem vetekedhetik. A nép erről persze semmit sem tud, nem is érdekli, de kívülről, összességét látva, kétségkívül megállapítható. Egyúttal olyan történeti hitterű, amiben egész múltunk, keleti örökségünk s az új hazában szerzett asszimilált művészeti állomány megmutatkozik. A félreértések, elrajzolások, művészeti népetimológiák újabbkori tömegében is annyira magyar, hogy semmi más kor és nép művészetével össze nem téveszthető. A díszítőművészet külön magyar nyelve ez; a magyar díszítő kedv, mód, tehetség sajátosan naiv, naturális ábrázolásra nem törekvő, de a lényegest hangsúlyozó, kevéssel sommázó, lehetőség szerint a maga szemléletvilágából ihletődő, csoportonként helyi színezésű és formakincsű művészi megszólalása. Különösen szembetűnő a bőr-, vászon- és posztó-hímzések, tehát a ruhafélék, és a magunkkal hordozható apróbb tárgyak (tükrösök, botok, szarumunkák) gazdag sorozata. A népi jellegű kisipari termékek között a szűcs, szűrszabó, fazekas emelkedik ki magyarságával; a cserépholmik a hímzések változatosságával vetekednek. Házunk művészi jellegzetessége Dunán túl, az Alföldön és Erdélyben egyaránt – fából, kőből, téglából, sőt vályogból (sárból) is – a formásabbnál formásabb oszlopos tornác, mint átmenet a szabadból a házba; ez a tornác időző, munkálkodó s nyáron hálóhely is. Hozzá foghatjuk előzőjét, a kaput, különösen a fejedelmi alkatú és díszű székely nagykaput, a székely „faragó molnárok”, a régi magyar várak „abrakos molnárai”, örököseinek remekét.

Népművészetünk egésze igazolja a leleményben, szerkesztésben, színérzékben, formában és díszítményben való „bujaságunkat” és a művészkedés megítélésében való „kényességünket”.

Ebben is ínyeskedhetünk, mert dús szókincsű, színesen árnyaló stilisztikájú, külön hangsúlyozású, ritmusú művészeti nyelvünk van, vidékenként más-más nyelvjárással. 

Tér adtán nem volna nehéz folytatni szemlélődésünket, más példákat sorolva az elébbiekhez. Hiszen bárhova nézünk, új európaiságunk jegyeiben is mindenütt van egy-egy vonal, szín, különös rezzenetű fény, vagy árnyék, más lendületű fogás, mozdulat, sajátos szemlélet, kép, magános hang, gondolat, ami a miénk, amiben mások, – magyarok vagyunk s ha akarjuk, tudatosan mások lehetünk ezután is. De mások leszünk tudattalanul is, legfennebb gyengébb vagy hiányzó önismerettel és öntudattal.

Minden magyar jel-jegyünknek, jellemzőnknek alkata mögött kellett, és kell lennie valami titokzatos irányítónak, ami ilyenné teremtette vagy formálta. Ez a titok a magyar köziéi ék: tízmilliónyi szemetükrében – akár kék, akár fekete bogarában – egy, oszthatatlan, magában való.

Külön magyar „néprajzi lélek” nincs, csak magyar lélek van s példáink csupán egyoldalú (néprajzi) útmutatások feléje, hogy az elül mondott, végső kérdésekre elébb vagy utóbb igazul megfelelve, közelebb jussunk megismeréséhez.

 Forrás: Viski Károly - A magyar jelleg a néprajz tükrében