Mióta önnálló magyar irodalomszemléletről beszélünk, akár tudva és akarva, akár az öröknek gondolt igazságok magától értetődésével, az Erdélyi Jánostól megfogalmazott következő elvnek engedelmeskedünk: „Nincs világirodalom, mely az egyetemes művelődésben úgy futna végig, mint az Apenninek Olaszországon; hanem van nemzeti irodalom, mely a nyelvek, élet és szokások, polgári és vallásos meggyőződések sokfélesége szerint, a történelem földjéből, mint a balatonvidéki hegyek a síkról, magaszerű alakulással emelkedik föl és betölt egy helyet a szellem országában.” A nemzet önmagát megkülönböztető és elhatároló akarata, a jóval korábban kialakult politikai tudatot kővetve, az írásban rögzített és közvetített szellemiség területén ilyen kizáró hangsúlyozással kezdte meg beláthatatlan időkre szóló érvényét.

Erdélyi Jánosnak ez a mondata azonban több századon át tartó fejlődés betetőzője. Míg az irodalomról való eszmélkedésben a középkori „litteratúrá”-tól, az egyetemes latin írástudástól a „nemzeti irodalom1- tiszta tudatáig eljutottunk, a fogalomalkotó tényezők folytonos szűkítését végeztük. A kizárólagos életű latinitáshoz lassan-lassan csatlakozó, kezdetben fordításokkal simuló, majd önállóan is megszólaló magyarnyelvű írásbeliség ebben a fejlődésben a legfontosabb szereplő. Mintaadójától és hosszú ideig való táplálójától elválva, majd fölébe is kerekedve, a „nemzeti irodalom” fogalmának kialakulási pillanatában egymaga vállalta mindazt a feladatot, amelyet a nemzeti élet és műveltség szükségletei kívántak. Megszervezte és kifejlesztette múltbeli tényeinek számontartóját s ismertetőjét, az irodalomtudományt, ez pedig, megtartván a fogalmi alakulás végső eredményét, a nemzeti elkülönülést, ismét magába ölelte a latinságot is, mert felismerte ennek nemcsak korhoz kötött, hanem az egész történeti folyamatban is meglévő jelentőségét.

Közönségesen nem élünk a nemzeti irodalomnak e tágabb fogalmával. Az elkülönítés legkönnyebben érzékelhető jegyéhez, a nyelvihez, ragaszkodunk. „Az irodalom mindjárt az elemnél fogva, melyben alkotásait előállítja, mely a nyelv, azonnal különösség” – írja ugyancsak Erdélyi János. A „sivatag egyetemesség”-ből ezzel menekedhetünk a legkisebb erőfeszítéssel oly zárt és védett oázisba, melynek tápláló ereit és otthonos zugait ismerjük. Magános nyelvünkkel körülvett világunk nem egyszer annyira zárt, hogy benne fogolynak érezzük magunkat. „Poete prisonnier d’une langue secrete” – mondta Petőfiről, külföldön legismertebb költőnkről, egyik francia fordítója. Amikor az az óhajtásunk, hogy kiáltásunkat messzebb is hallassuk, a nyelvi börtön rácsait döngetjük panaszkodva. Mily sokszor magyaráztunk sikertelenségeket, torzulásokat azzal, hogy íróink lefordíthatatlanok! De ugyanakkor panaszunk volt azok ellen a művek ellen is, amelyek könnyedén átröppentek a nyelvi börtön falain és esetleg oly magyarság-kép formálóivá lettek, melyet semmiképpen sem tudtunk a magunkénak elismerni. Ebből a panaszból jutottunk el mindig a vigaszig is: ha ennyire nem közvetíthető kifelé, akkor kétségkívül olyan, hogy minden mástól meg is különböztethető. Ha mások nem értik, annál jobban értjük mi magunk. Értjük a nyelvet, mely ezt az irodalmat csak nekünk tudja igazán közvetíteni. Értünk ritmusokat, hangsúlyokat, melyekre mas fül süket. Látunk benne színeket és mozdulatokat, melyekre az idegen szem vak. Érzünk hangulatokat, megrázó és nyugtató tartalmakat, melyekre más léleknek nincsen rezdülése. Történetünk összefonódhat másokéval, politikai életünk lehet az idegen akarattal való egyezkedés függvénye, irodalmunk a saját szellemünkre van szabva. Ha idegen elem tolakszik belé, szabadon választhatunk, hogy elfogadjuk-e vagy sem. Irodalmunk a miénk, minket szolgál és minket vezet, így hisszük és valljuk.

Valahányszor a magyar irodalomszemlélet ezt az elkülönítő és ráismerő műveletet elvégezte, mindig sürgető gondok vezérelték, nem pedig valami hűvös megismerési szándék, így volt ez mindjárt akkor, midőn először kezdtünk elmélkedni a magyar irodalom sajátszerűségéről. A nemzeti irodalom tudatára azzal ébredtünk, hogy ez az irodalom még nincs. Kölcsey Ferenc szigorú igényessége fájó hiányt állapított meg, amint irodalmunk egészére és a saját koráéra rápillantott. Nincsenek olyan emlékeink, hagyományaink, melyek a nemzeti hőskor, e mítosz-teremtő ősidő anyagát lettek volna hivatva fenntartani, majd végül a nemzeti fejlődés ,,férfikorában” a művelt irodalmiság szilárd alapjává lenni. „A nemzeti hőskor hagyja maga után a nemzeti hagyományt; s a nemzeti hagyomány és nemzeti poézis szoros függésben állanak egymással. Ahol ősi hagyomány vagy éppen nincsen, vagy igen keskeny határokból áll, ott nemzeti poézis nem származhatik; az ott születendő énekes vagy saját tisztulást és folyamot nem található lángjában süllyed el, vagy külföldi poézis világánál fog fáklyát gyújtani s hangjai örökké idegenek lesznek hazájában.” Ilyen a magyar irodalom: a hagyománytalan múlt és a kortársi irodalom egyaránt bizonyítja. A magyar írói sorsnak torzulásoktól, el ferdülésektől való megmentése, valamint életszerű irodalmi közösségnek a létrehozása csak akkor lehetséges, ha irodalmunk ezt a hiányt valamiképpen pótolja, fejlődésbeli útját pedig a helyes irányba igazítja. Kölcsey előtt egy pillanatra felmerült a „pórdal”, a népköltészet kincseinek felhasználása, de végső tanácsa a nemzeti játékszín, tehát egy írókat és közönséget a legközvetlenebbül összefogó intézmény megteremtése. Talán ez szerinte „azon való költői tartomány, melyben a magosított nemzetiség tulajdon hazáját föllelné”.

Egy nemzedék múlva beteljesedett, amit Kölcsey kívánt. A múlt elveszett emlékeit, a legősibb műveltség költői hagyományait nem lehetett ugyan elővarázsolni, de pótolta őket jelenvaló ihlet, az írók múlt felé fordulása, a történeti tárgyú szépirodalom.

Létrejöttek az irodalmi műveltség intézményei is. Mindez azonban még nem volt elég. Meg kellett lelnünk azt a valamikor elhagyott ősi termőföldet is, melyből idegen nap melege nélkül sarjadhat ki a nemzeti irodalom. Ez volt a népköltészet, íratlan mivoltában bizonyára ugyanazok az erők termik és alakítják, mint amelyek azt az elveszített hőskorit. Idegenség sem érhette, hiszen elzártan és védetten élt. „A népköltészetben a nemzeti autochton szellem öntörvényadó nyilatkozását s tőrül fakadt eredetiségét ismerjük el... A nemzeti költészet a határozottságot, melyre utalva van, a népi elem által éri el.” így hangzott Erdélyi János megfogalmazásában a nemzeti irodalommá levés elve. Az elv valósággá is vált Petőfi és Arany költészetével.

„A magyar költészet újra érintkezik mindazzal, amitől elszakadt” – írta ekkor Gyulai Pál. Sikerült utólag megkorrigálnunk a fejlődésnek végzetessé és hazuggá válható menetét. Az, amit az irodalom ezután létrehoz, „idomban és tartalmilag magyar”, mert van olyan alapmérték, mellyel mérhető. De helyreállt a növekedésbeli folytonosság az időben hátrafelé is. Az irodalomtörténet az addig hibás alakulásúnak mondott múltban is felfedezte a népi munkálkodó erejét. Nemcsak Beöthy Zsolt voltai lovasa nézhetett nyugodt önbizalommal a szétterülő európai tájra, hanem az egész magyar irodalom is. Első s azóta sem megismételt biztonságos tekintet volt ez. Egyszerre tudta átfogni a nemzet és az irodalom képét. Az önmagát megtalált irodalom mintegy hitelesítője volt annak, amit a politikai gondolat gyakran csak bizonyos fenntartással ismert el, hogy t. i. van önálló és a maga törvényei szerint alakítható nemzeti élet is.

Itt azonban nem állapodtunk meg. Elmozdulást kívántak a szakszerű irodalomismeret, az irodalomtudomány friss eredményei. Idegen források, minták, világot vándorló motívumok jelentek meg a magyar irodalom tényei mögött s egyre biztosabban kezdtük használni irodalmunk egyes korszakaival kapcsolatban a nyugati eredetű ízléstörténeti fogalmakat. De maga az élő irodalom is kimozdult helyéből. A kimozdulás iránya olyannak tetszett, mintha a „nemzeti” irodalom merő tagadása lett volna. „Általános emberi” – hirdette az új irodalom, „kozmopolita költészet” – óvott tőle Arany. Végül az új törekvések oly folyóirat köré csoportosultak, melynek címlapján ez a szó állt: Nyugat.

Szükségszerű következmény volt, hogy most a magyar irodalom sajátos arculatának újabb ábrázolásához kellett eljutnunk.

Európában – írta Riedl Frigyes – minden században „közös szellemi éghajlat” van s így azonos időben mindenütt azonos szellemi áramlatok állnak elő és hatnak. Az irodalom ezeknek a szellemi áramlatoknak letéteményese. Egyetlen irodalom sem elszigetelt jelenség, tehát a miénk sem. Benne él a nagy európai irodalmi egységben s tartalomban-f ormában ugyanolyan élményei és megvalósításai vannak, mint minden európai irodalomnak.

A nemzeti irodalomnak lényéhez tartozik a külföldtől való állandó tanulás. A miénk története meg különösképpen azt bízottja, hogy a tanulással nemzeti mivoltában mindig megerősödött. „A mai európai művelődés óriás erejű áramlatával szemén, nemzeti önálló osztályrészünket csak egy módon biztosíthatjuk és fejleszthetjük: ha mennél többet tanulunk a külföldtől.

Az önállóság ma tanultságot tesz fel.

Irodalomszemléletünkben tovább halványodott az a sötét szín, mely a 19. század elején nem egy írónk arcát tette borússá, sőt ott kísértett még később is mindenkiben, aki akár a lényeget önmagáért keresve, akár a jövő fejlődés irányítására gondolva, az eddig megjárt útvonalon végigtekintett. De íme most kiderült, hogy irodalmunk szíve ugyanarra a ritmusra dobog, mint a sokszór vágyódva nézett nagy európai irodalmaké. Mi is az európai szellemi élet szervezetének vagyunk részei. Nem tévedtünk el tehát, nem is tévedhettünk el, hiszen sohasem kell keresgélnünk a haladás irányát: ez készen adva van a középeurópai szellem országában. Irodalmunk át is ment minden irodalom- és szellemtörténeti mágnes értelmet, ízlést alakító erővonalain, hatásokat fogadott be, de ezeket magához idomította. Fejlődésbeli épsége s ennek dokumentáló ereje már olyannak látszott, hogy Bodnár Zsigmond kísérletet tett vele egy az egyetemes emberi szellem alakulására vonatkozó törvény, a történetfilozófiában oly gyakran felbukkanó hullámelmélet egyik fajtájának igazolására.

Hogy a magyar irodalom európai irodalom, ebben az észrevevésben nemcsak újabb megnyugvás rejlett, hanem új problémák csírája is. Irodalmunk elérte azt a sajátszerűséget, mellyel teljes magunkénak, a nemzeti lélek hiány nélkül való kifejezőjének ismerhettük el. Hogy együtt halad és változik Európával, kielégíttettek műveltségi igényeink s nem kerestük magunkban a hibát a fejlődés menetéért. Azok a bizonyítékok pedig, melyeket irodalomtörténet és széptan tárt elénk a magyar szellem idegent áthasonító képességéről, megnyugtattak bennünket arról, hogy az európai közösségbe való beletartozás nem jár önmagunk feladásával. Elértünk addig a pontig, amelyet Erdélyi János így tűzött ki végső célul: „Ha nem csinál is zajt a világirodalomban, légalább elmondhassa magában: ez az enyém, vagy: ez én vagyok.

Az új hiányérzet azonban éppen innen eredt. Beletartozunk a világirodalomba, de mit érünk benne? – tette fel a nehéz kérdést Babits Mihály – olyan-e, hogy egyáltalában érhet benne valamit? Arany János intése, hogy a magyar író ne lépjen ki népéből, ne igyekezzék terjeszteni „honját, nyelvét, istenit”, már nem hangzott oly közvetlen igazsággal, mint korábban. „Mit ér, ha senki sem hallja?” s a senkin a világ volt értendő. A 18. század vége magyar írójának még csak az volt a feladata, hogy a magunk életén belül teremtsen európai színvonalú irodalmat, a 20. századié: – Széchenyi tételét felhasználva – hogy egy irodalommal ajándékozza meg Európát. Kölcseynek azt az aggodalmát, hogy mikép lehet a magyar irodalom valóban magyarrá,

Babits így élte újra: lehet-e világirodalmi értékké?

Válaszában több volt a jövőre tekintő reménység, mint a megvalósulások számbavétele. Azóta már a reményekből is némi valóság lett s irodalmunknak több alkotása lépte át, odakünn is komoly figyelmet keltve, nyelvünk határát, mint régebben. Nem is Babits felelete érdekel bennünket, hanem az az út, amelyen a feleletig eljutott. Megpróbálta kihallani a magyar irodalomból azt a különleges színezetű hangot vagy zenei mondatot, mely kihagyhatatlan alkotóeleme a világirodalom szimfóniájának. Elemzésével első, eredményei sok részében ma is megálló próbát tett abban az irányban, miképpen lehet az egész nemzeti karaktert az irodalom segítségével meghatározni. A magyar nemzeti irodalom innen kezdve nem csupán szép színes kép, melyre, hogy minél több kedvünk teljék a látásában, új és friss színeket rakunk a teljesség érdekében, hanem tükör, mely rejtett lelki arculatunkat, ennek is egészséges pírját éppúgy, mint sötét redőit, mutatja a belenézőnek. Gyakorlati szerepeket már eddig is vállalt. Ébresztette, művelte és fenntartotta a közösség öntudatát, teendőket jelölt meg, bírált és eszményeket sugalmazott, most a legmagasabbra nézett: eszköze lett a maga egészében, nem pusztán alkalmi megnyilvánulásaiban, a legnehezebb műveletnek, a nemzet önmegismerésének.

A közelmúltban újra felmerült irodalmunk sajátságos alkatának kérdése. Németh Lászlónak irodalmunk legutóbbi száz-százötven esztendejéről rajzolt képére gondolunk. Most nem tekintve e kép időszerű politikai és irodalompolitikái, valamint személyes indulatbeli elemeit, vele mintha ugyanaz a sötét és tragikus színezetű vélemény tért volna vissza, amellyel a kezdeten találkoztunk. A különbség az, hogy Németh László szerint nem valami történeti végzet, hanem – immár tudatos és szervezett alakulású másfél századról lévén szó - kártevő szelekció dolgozik a magyar irodalomban s ez olyan íróknak kedvez, akikben magyarságunk legfőbb gondjai csak halványan és bénultan élnek. Egyben ők azok is, akik az utakat eltorlaszolják a „mély-magyarság”-ból feltörni akaró szellemek előtt. A hirtelen elhallgató, az irodalompolitikái harcokba belecsömörlött, „rokkanva az éjszakáig érő”, korán elpusztult írók a magyar irodalom valódi képviselői. A többiek legfeljebb „literátorok”. Irodalmunk arca tehát, ahhoz a szellemhez viszonyítva, mely teremti, torzult és hamis. Az egész nem azoktólkapja jellegzetes vonásait, akik a magyar szellem megszólaltatói.

Németh László állítása, amikor első látszatra a négy évszázadja élő „litteratorum infelicitas”-t emeli értékmérő és válogató elvvé, valójában újabb nyomatékkal hangsúlyozza irodalmunknak ahhoz a különváló szellemhez való kapcsolatát, melyet nemzetinek nevezünk. Ez a szellem Németh László előtt, csak egyetlen ponton végzett mélyfúrás eredményekep, szinte már tapintható valóság, az irodalom bizonyos jelenségeiből lepárolt esszencia. Kölcsey kizárta a nemzeti irodalom köréből mindazt, ami „a költés határán kívül” feküdt, Németh László azt, ami az ő kritiko-aszkétikus magyarság-eszményének nem felel meg. Kölcsey nagy tagadására a nemzeti klaszszicizmus szintetikus igenje volt a felelet. Hogy Német Lászlóéra is ilyen less-e a válasz, nem tudjuk. Az út vége a jövőben van.

És a körülbelül száz esztendőt végigjáró áttekintés némely tinulsággal máris kecsegtet. Amikor ezt a szót: magyar irodalom kimondjuk, egyfelől bizonyos történeti folyamatra gondolunk, mely a végtelen idő valamelyik pontján elindult, majd más időpontokon változott, gazdagodott és nőtt. Valóságos élő szervezetre gondolunk tehát, melynek életfeltételeit ismerni véljük, magát a növekedést, a változást bizonyos értékrendszerre vonatkoztatjuk, s ebből ás értékelésből kiindulva a fejlődést meghatározzuk, megítéljük, útját a jövőre nézve kijelöljük. Mindezt pedig azért, mert e folyamatot elválaszthatatlanul hozzátartozónak valljuk nemzetünk létéhez. „Én hazai plánta vagyok, elsorvadnék idegen ég alatt1- – mondta Kazinczy, s az író nemzeti kötöttsége áll ás egész irodalomra is.

Magyar nemzet nélkül nincs magyar irodalom. Ahogy asonban nemzetünket másoktól megkülönböztetjük eredete, faji alkata, ás időben megtett útja, térbeli helye, nem utolsó sorban nyelve s mindezek együttes szellemformáló ereje tekintetében, ugyanúgy látjuk irodalmunkat is, pusztán már történeti alakulásában, magánvalónak és egyszerűnek.

Mi magyarok est a történeti útvonalat, ennek emelkedéseit és kanyarulatait fessült figyelemmel, ás érzékenységnek igen magas fokával szoktuk nézni. Amióta irodalmunknak újabb értelmű tudatos életéről beszélhetünk, gyakori egymásutánban tettük fel a kérdést: van-e magyar nemzeti irodalom, ott van-e már, ahol lennie kellene, olyan irányban fejlődik-e, mely egyetlenül helyes, nem tért-e olyan álutakra, melyek hanyatlásba viszik? Ez az érzékeny figyelmünk azonban nem az elvonatkoztatott műveltségi folyamatnak szól. örömmel

Jegyezzük fel ugyan egy-egy műfaj vagy forma nálunk való megszületését, gonddal számontartjuk azokat ás intézményes kereteket, melyek az irodalomnak táplálói, vagy általában jelei annak, hogy az irodalom „él és virágzik”: de az életet és virágzást sohasem tudjuk elválasztani azoktól a tartalmaktól, melyeket az organizmus, az irodalom, hordoz magában és közvetít. Ama kérdéseink mögött, melyek az alaki természetű fejlődésre vonatkoznak, minduntalan ott rejlenek a tartalmiak is. Úgy vari-e ott a magyar irodalom, ahol lennie kell, azt mondja-e, amit mondania egyetlenül szükséges? Erdélyi János egy helyütt „a magyar irodalom idegzetéiről beszél. Aligha van találóbb kép, mely e kettős látást úgy magába tudná foglalni, mint ez.

A magyar irodalom eddigi élete folyamán négy ízben ment át gyökeresnek tekinthető átalakuláson. Az első lépést Szent István tétette meg a magyarság keresztyén hitre térítésével. Tagjává lettünk annak az európai műveltségi közösségnek, amelybe ma is beletartozunk. Mert műveltségről és nemcsak hitről volt a döntő változásban szó, mégpedig oly műveltségről, amely az akkori Európában írásos alakban is rögzítődött és plántálódott tovább. A térítést végző nyugati papok behozták magukkal a tisztán vallásos keretben élő műveltségnek írásos eszközeit és közvetítőit, a könyveket, s bennük azokat a műfajokat, elmélkedéseket, imádságokat, bibliai és énekszövegeket, tanulságos példákat, legendákat, a keresztyén üdvtörténet némely forrásait, amelyek az európai keresztyénség életéhez hozzátartoztak. Készen kaptunk tehát egy nemzetek fölötti irodalmiságot, s ezt is az egyház egyetemes nyelvén latinul. A szellemi tartalmak, melyeket ez az irodalom őrzött és közvetített, a magyarságnak egészen újak voltak, s ezen felül csak annak a kezdetben idegenből jött, egyedül írástudó papságnak a tulajdonai, amely a hit terjesztésében és állandósításában munkálkodott De ez az idegenből készen átemelt irodalom igen természetes folyamattal idomult a hazai szükségletekhez. A magyarságnak is lettek keresztyén hagyományai, már saját véréből való szentjei, kiknek példaadó alakjai zökkenés nélkül illeszkedtek bele az egyetemességbe, a nemzeti önelhatárolás kezdő mozdulatai pedig a keresztyén üdvtörténetből különválasztották a nemzet addig megtett történeti útját s kifejlesztették a magyar történetírás középkori formáit. Még mindig latin nyelven létrejöttek tehát a keresztyén hit magyar hőseihez fűződő legendák, énekek és geszták. Mind ezek közül nyilvánvalóan a geszta volt az, amelyik – ha a nemzeti múlt egészét tartotta a szeme előtt – a legtöbb elemét volt kénytelen írásba építeni azoknak az ősi tartalmaknak, melyeket a magyarság az új hitre téréssel oly buzgón megtagadott. A gesztaíró fel is vette őket, először alkalomszerű engedménytevéssel, majd egyre kevesebb aggállyal, elvegyítette idegen anyagrészekkel s végül összeegyeztette a messze elmaradó múltat az élő keresztyénséggel. A „nemzeti író”, e nagyjövőjű szó először őreá illett volna. De rá lehetne illeszteni azokra is, akik a keresztyén írásbeliséget nem így tartalmában, hanem nyelvileg fűzték ahhoz a közösséghez, amelyhez születésüknél fogva tartoztak. A középkor végén, prózában és versben, magyarul is megszólalt mindaz a vallási értékű tartalom, amely az európai keresztyénség közös tulajdona volt.

A második nagy változás, apróbb-nagyobb előzményeit figyelmen kívül hagyva, Mátyás király uralkodásának idejével kezdődik. A renaissance s ennek irodalmi vetülete, a humanizmus, hozta a változást. Az a felsőbb réteg, mely a királyi udvarban és a főpapi székhelyeken élt, olaszországi tanulás vagy olasz mesterek nyomán meggyökereztette azt az új irodalmi műveltséget, mely, nyelvben és formákban a latin-görög antikvitásra való állandó rátekintéssel, szakított a középkori kollektív vallásossággal s a laicizált szépség, valamint az ember magában való értékességét hirdette. A magyar humanizmus is élt az újdonság eszmei és alaki vívmányaival. A magyar múltat antikizálta, átvette a renaissance-irodalom emberközponti tématikaját, a világi műveltség és az egyén gondjait, örömeit és kedvteleseit, s magát az irodalommmal való foglalkozást oly tudatossági fokra emelte, mely már igen kösel áll a legújabb koréhoz.

Emellett tovább folytatta az irodalomnak azt a „nemzeti” elkülönítését, amely a helyi szükségletekből már előbb megindult.

Az európai humanizmus kiválóságaival való gyakori érintkezések kifejlesztették a, nemzetek közötti műveltségi versenyt s a „Duna partjára plántált múzsák” nemcsak az egyéni írói teljesítmény büszke jelképeivé lettek, hanem azé a földrajzi tájhoz kötött irodalmi műveltségéé is, amely a további idő folyamán nevet is kapott: „res litteraria in Hungaria” és „magyar deákság”.

Az irodalmi antikvitás tanulmányozásával együttjáró filológiai érdeklődés felhívta a figyelmet a vulgáris, a nemzeti nyelvre s megalapozta ennek jogait a szélesebb írásos használatra.

A humanizmus a művelt „literatúraiban meghosszabbította a latin nyelv uralmát. A reá következő reformáció és ellenreformáció viszont újra értékmérővé és irányítóvá tette a vallást. A műveltséget, beleértve a világit is, nem tagadta meg egyikük sem, de megszabta határait s bevágta korláttalan útját a renaissance-szal elszabadult emberi egyéniségnek. A tudományos és erkölcsi célzatú, általában a „hasznos” irodalom mögött ott élt az a most már soha többé meg nem semmisíthető „haszontalan” igény, az érdekes, a „szép” históriákban, a tréfában, a szerelmi bánatban és örömben való gyönyörködés, amely minden szépirodalom csirája. Irodalmi létét úgy biztosította, hogy részben maga is tudományos és tanító ruhát öltött, részben pedig megmaradt a szövegközvetítésnek régibb, a kéziratosság fokán.

De kettős arcú volt ez az irodalom nyelvében is. A humanizmus vulgáris-nyelvi érdeklődését a reformáció sem ejtette el, sőt továbbfejlesztette. Vallási céljai nemcsak a műveltekre korlátozódtak, s így azon volt, hogy olvasmánnyal lássa el azokat is, akik latinul nem tudtak. Az Ige „minden népnek az ő nyelvén” való hirdetése a könyvkiadásban is éreztette hatását s az írásbeliséget, legalább a hitbuzgalom területén, újabb szálakkal erősítette a nyelven át tudatosodó nemzetiséghez. Nem egy elvi kijelentés hangzott el annak érdekében, hogy a nemzeti nyelv joga tágíttassék, de a tudós humanizmus örökének ellenállását ekkor még nem lehetett lebírni. Két és fél évszázadon át a magyar irodalom kétnyelvű. Kétnyelvűsége egyáltalában nem akadályozta abban, hogy követhesse és irányíthassa a politikai nemzet sorsát. De nemcsak időszerű eszközi szerepében lett nagyobbá: gazdagodott a nyelvi, alaki és műfaji esztétikumnak a kort túlélő többleteivel is.

A 18. század második felében lépett irodalmunk életének harmadik szakaszába. A felvilágosodás, valamint a vele összefüggő s részben azonosult szellemi irányok, továbbá a kialakult nyugati irodalmak példaadó hatása nyomán a magyar irodalom kibontakozott a nyelvi és tartalmi kétarcúságából. Elbocsátotta magától a tételes hit kizárólagosan és egyetemesen kötő erejét, mondanivalójában, ábrázolásaiban laicizálódott. Eddig történeti szervezetének azt a részét fejlesztette önállóvá, amely addig tartalomban, sőt részben még nyelvileg is, irodalom alatti életet élt. A szépirodalom innen kezdve lett a literatúra legizmosabb tartó oszlopa, műgond és független artisztikum pedig elvszerűen elengedhetetlen alkatelemévé a magyar irodalomnak. Ez az irodalom nyelvében is teljesen magyar. A hazai nyelv ,,művelése” magának a nemzeti életnek a megerősítésében is az élre került.

A kezdetek idején azonban nemcsak arról volt szó, hogy a magyar nyelv az irodalmi használatban egyedül uralkodóvá tétessék, hanem oly irodalmi nyelv és stílus megteremtéséről is, amely mindazt ki tudja fejezni, amit emberi és nemzeti „haladás” sokrétű igénye az irodalomtól elvár. Racionális eszközökkel új, az élet fölé emelt, a szó legteljesebb értelmében „irodalmi” nyelv teremtődött. Nem kis harcok árán. Újnak és réginek első irodalmi vitája, a magyar „querelle des anciens et des modernes”, nemzeti öntudatunk legérzékenyebb pontján, a nyelvben ment végbe. De győzött az új, mert az ő hívei voltak a korszerűbbek, a műveltebbek és a nagyobb tehetségek. Az addig való múlt, nyelvileg és tartalmilag időszerűtlenné válván, messzi távolba tűnt a jelen eredményei mögött. 

A nyelvi és artisztikumbeli, „felülről” indult előretörést hamarosan követte egy másik „alulról”. Az íratlanságban maradt népi költészet felfedezése, stiláris, műfaji és tartalmi sajátságainak az irodalomba való bevitele meghozta a nemzeti jelleget, mert az irodalom, a népiesség elve értelmében, a magyar szellem különváló kincseit őrző legmélyebb rétegbe bocsáthatta le gyökereit. Nyelvi és formai műgond, történetiség és népiesség nagy szintézise: nemzeti klasszicizmusunk. Egyes formákat és műfajokat különösképpen a magunkénak ismertünk fel, s a „magyar széptudomány, szépliteratúra” tapogatózó és még élénken a múltra emlékeztető megjelölések után kimondtuk a magasat és mélyet egybeölelő szót: magyar nemzeti irodalom, írói közösségek, intézmények, írók és közönség egymás közötti viszonyát figyelő és felhasználó vállalkozások, kritika és tudomány törődtek ezután életével.

A legutolsó nagy lépést körülbelül századunk fordulóján tettük meg. Ekkor már nem megteremtésről és teljessé építésről volt szó, hanem a meglevő ízlés átalakításáról. A közízlésnek oly alapról kellett elmozdulnia, melynek szilárdságáról nemcsak megszokottságból és a rendszeres irodalmi nevelésnek engedelmeskedve, hanem a nemzet létérdekei szempontjából is meg volt győződve. Az új írók pedig, úgy látszott, mintha éppen ezt az alapot tagadták volna, s ha a múlthoz fordultak, szívesebben kerestek ősöket az előbbi korszak merész elindítói, mint a nemzeti klasszicizmus megállapodott egyensúlyt tartói között.

Mivel a világnézeti és politikai válságot mélyebben érezték, mint a nehezebben reagáló társadalom, az egyre magánosabbá kényszerülő ember különleges és különc személyességét, tiszta művészeti hajlamait, a politikai-szociális élet súlyos megítélését és a nemzetsors sötét próféciáit mondták a polgári haladás hitében és a nemzeti biztonság zavartalan tudatában élők fülébe.

Embernek és nemzetnek új helyzetérzéshez kellett hozzászoknia.

Mindez igen természetesen együttjárt – bár korántsem olyan mértékben, mint a 18-19. század fordulóján – az irodalmi nyelv, a stílus megváltoztatásával is. Az- irodalmi élet „hivatalos”-nak nevezett intézményei tagadva és tiltakozva, közönségünk nagyobb része pedig értetlenül állt szemben az- újdonsággal. A magyar nemzeti irodalom, mint mondták, „kettészakadt”, s egyik fele még a nemzetietlenség vádjától sem maradhatott ment.

Az irodalom válságát csakhamar az egész nemzet és állam válsága követte. Az irodalmi harcok, melyek eddig is kerülték az elvi megvitatást, nem folyhattak le a nyugodt kiegyenlítődésig. Valójában még ma is sajognak az adott és kapott sebek.

Némi kiegyenlítődés azért bekövetkezett. Közönségünk valamelyest hozzászokott a valamikor szokatlanhoz, íróink meg újra közelebb látták magukhoz azt a közösséget, melynek ők is predesztinált tagjai. Egy évtizede tanúi vagyunk annak, hogy ez a közösség megint a „nép”, teljes anyagi és szellemi vonatkozásaiban, s az „új népiesség” jeligéje tudatos visszatekintéssel idézte az 1840-es éveket. Talán útban vagyunk egy ugyanolyan teljesség felé, mint volt a nemzeti klasszicizmus, és ebben a 20. század művelt magyarsága ismer rá arra az irodalomra, mely hiánytalan megszólaltatója az új tapasztalatokon átment nemzeti léleknek.

Az előbb vázolt négy lépés megerősíti azt, hogy a magyar irodalom európai irodalom. Korszakos mozdulatait a nagy egészhez idomulva teszi meg. Amikor az európai, azaz nyugati irodalmak színt váltottak, a miénk is velük tartott. Keresztyénség, renaissance, felvilágosodás, századvég irodalomformáló erőinek készségesen engedelmeskedtünk. Volt ezek között olyan is, a renaissance, melynek hangjára mi más nagyobbakat megelőzve hajoltunk, de valamennyinek útján mi voltunk kelet felé a legszélsőbb pont, ameddig elhatottak. De irodalmunk még pusztán az európai eszmék története alapján sem azonos ama vezető nagy egésszel. Lehetnek részletek, időszakaszok odakinti részletek és időszakaszok hűséges megfelelői, egészében, térjedelmében és minőségében mégis más. „Európailag é s nemzetilég fejlődtünk Szent Istvántól mostanig” – írta Kemény Zsigmond – s akkor, midőn készen és örömmel, sőt büszkeséggel valljuk irodalmunknak Európához való tartozását, nem felejtjük el azokat a színeket sem, melyeket a „nemzet”-nek az európaiéval egyenrangúan komplex tartalma mutat.

A magyar irodalomtörténet rendszerint más időpontokkal jelöli meg a korszakos változásokat, mint amilyenekkel az imént tettük. „Igen bajos minket a közemberiség hajnala, dele, estvéje vagy déleste után mértékezni” – írta Erdélyi János. A határokát jelölő évszámok többsége a nemzeti élet nehéz fordulatainak dátumaival azonos. A magyar irodalom igaz, hogy vetülete és nyelvileg elhatárolt változata az európai irodalomnak, de egyben oly emberi közösségnek a tulajdona, melynek mindenki mástól elütő történeti élményei vannak. Az alakulás korszakait elválasztó évszámok egyrésze (1526, 1711, 1919) olyan, amely a nemzet életének megroppanásaira emlékeztet. Bizonyos az, hogy irodalomtörténetünket nem pusztán a szellemi múltban való könnyebb eligazítás szándéka vezette, mikor a magyar irodalom alakulását a politikai dátumokhoz fűzte, hanem oly belátás is, amely a nemzetközösségi élet és az irodalom között a szokottnál mélyebb összefüggéseket látott meg vagy tartott kívánatosnak. Az egyik ilyen mindenesetre az, hogy a politikai romlások után irodalmunk is egyike, ha nem a legszilárdabbika, azoknak a fogódzóknak, melyekbe belekapaszkodva tovább élhetünk és megállhatunk. Amikor íróink és tudósaink legelőször próbálták meg a magyar irodalom sajátszerűségének szavakba öntését, ez volt a legfelötlőbb jegy, melyet megragadhattak. A gyászos évszámok után fellépő irodalmi jelenségek egész sorára hivatkozhattak, s a „magyar irodalom és nemzeti önérzet újjászületése” – ahogy Gyulai Pál a 18. század végét jellemezte – címül ott állhat majd minden irodalomtörténeti fejezetünk élén. A magyar irodalom a nemzetfenntartás eszköze – e sok változatban ismert igazság való voltát igen kevés nemzet érzi oly elevenen, mint a magyar.

Szintén nem mai megfigyelés az sem, hogy irodalmunk mindazokat a közös európai szellemi áramlatokat, melyek irodalomteremtők és alakítók voltak, a nemzeti érdek felé hajlította és használta fel. Már iménti történeti áttekintésünkben felmutattunk néhány ilyen tanúskodó vonást. A készen kapott középkori egyházi műveltség ugyancsak kész irodalmi kereteit aránylag hamarosan megtöltöttük a mi tartalmainkkal. Legendák és himnuszok tárgyukkal hasonultak hozzánk. A geszta-író oly torzító rajzolatokat utasított vissza, amelyekkel idegenek ábrázoltak bennünket. A magyar humanizmus öntudatra emelt egy a mainál még szűkebb terjedelmű, de nem kevésbbé céltudatos patriotizmust. A reformáció irodalma abban segített bennünket, hogy Mohács után ismét a transcendensnek vetvén hátunkat, önmagunkat védeni és megtartani tudtuk. Felvilágosodás romantika termette meg nálunk a nemzeti öntudat új formáját, s a századvég európai átalakulásából új magyar felelősségre való felszólítás hangját tudta irodalmunk kihallani és kihallatni.

Hogy azt az összefüggést, mely irodalom és nemzetpolitikai élet közt így fennáll, megállapítjuk, egymagában még nem elegendő. A hozzánk hasonlóan szorongatott helyzetű kisebb népek irodalmában is megfigyelhető ez a tünet. De rögtön igen különlegessé válik, ha meggondoljuk, hogy nálunk a szellemnek az irodalom körén belül végbement előrerúgtatására, kisebbnagyobb időközzel, a nemzeti élet megrendülése volt az idő felelete. Még legszerencsésebb volt az a kor, melynek mai értelmű nemzeti irodalmunk megszületését köszönjük, a 18. század vegétől a szabadságharc leveretéséig terjedő idő. Hogy nemzetünk politikai keretének e korban való viszonylagos állandósága milyen csodálatos teljesítményeknek adta meg a lehetőséget, nem kell felsorakoztatnunk. Viszont az is eléggé ismeretes, hogy a szabadságharc bukása és a rákövetkező reakció még így is helyrehozhatatlan károkat okozott a fejlődésben. Nemzeti klasszicizmusunk a politikai elnyomás idején alakult ki, tehát akkor, amikor a nemzet anyagi és szellemi mozgását százféle bilincs nehezítette. Eredményei nem is lettek úgy közkinccsé, amint kívánatos lett volna. Mégis, ismételjük, volt időnk, hat-hét évtizednyi, hogy a kezdettől a befejezésig eljuthassunk. Két másik alkalommal még ennyire sem voltunk szerencsések. A Mátyás-kori renaissance-ra Mohács, az 1900-as évek nagy kezdeményeire Trianon következett. „Európai” magyar irodalom és politikai magyar nemzet egymásbafonódó életét így sajátságos interferáló mozgás jellemzi. A politikai gyásznapok után mindig úgy tettünk, mint ahogy Arany írja a „Szent László fűvé”ben: a dögvészért az új istennek való áldozást okoltuk. A nemzeti élet megrendüléséért felelősségre vontuk az irodalmat. Mohácsért nem kis részben felelt az udvari renaissance kénye és a humanista individualizmus. Világos után egy kissé el kellett felejtenünk a márciusi ifjakat, Kossuthot, majdnem Petőfit is, legalább is jónéhány versét. Trianon után sem álltunk másképpen. Mily buzgó rostálást végeztünk és végzünk még ma is, hogy az 1900-1910-es évek irodalmi hagyatékából minél kisebb teherrel kelljen átugranunk az 1918-19-es szakadékot.

Egyfelől valljuk, az ösztönösen irányító szellemére méltán büszke nemzet biztonságérzésével, hogy minden nemzetpolitikai haladásunk legigazibb előkészítője az irodalom, másfelől pedig minden összeomlásunk után le kell dobnunk magunkról egy darabját az irodalomnak, hogy tovább tudjunk élni. Ahányszor bizalommal tekintünk az irodalomra, ugyanannyiszor csalódunk is benne. Az antinómián csak egy módon tudunk segíteni: bizonyos tartózkodással, sőt némi gyanakvással, de mindig azzal a nekifeszüléssel, mely az irodalom életformáló erejét, bár nem semmisíti meg, csak erős szűréssel és válogatással engedi érvényesülni.

A magyar irodalom azzal a természetszerű késéssel indult elrendelt útjára, amely a „nyugati” irodalmakkal való összehasonlításban minden középeurópai irodalomra nézve jellemző. A nagy kezdemények nem Közép-Európában eredtek, hanem nyugaton és délen. A nyugati keresztyén műveltségi közösségbe való beleilleszkedésünk nem is úgy történt, hogy már meglévő ősi, pogány vallásos és hősi költészet vett magára keresztyén ruhát s fejlődött át az új műveltségbe és irodalomba, hanem maga ez az új jelentette mindenestül az irodalmat. Átvevése pillanataiban a magyarságnak el kellett felejtenie és a műveltség alá szorítania irodalom előtti műveltségének anyagát és ennek hordozóit. Bár az indulásban történt késés igen természetes következmény volt, a múlt elfelejtése pedig nem mondható ridegen teljesnek, mégis mintha ez a kettő határozná meg a magyar irodalom sajátszerű fejlődés menetét.

Lássuk előbb a másodikat, irodalmunk felejtő magatartását.

Ezt figyelte meg legjobban Kölcsey is, amikor a „nemzeti hagyományok” hiányára rámutatott. Énekmondásunk költői termése végérvényesen elveszett, hasonlókép semmink sincs legrégibb szerelmi dalainkból, az ú. n. virágénekekből, noha mindkettő meglétére nem egy bizonyítékunk van. „Mi magyarok – Arany János szerint – nem vagyunk azon szerencsés helyzet- ben, hogy egy népileg naiv, de nemzetileg önálló irodalomnak a hajdankorból fennmaradt gyöngyeire büszkén mutathassunk.”  

Minden igazán mélyreható irodalmi újításunk szinte elvvé emeli ezt az akart elfeledést. így tettünk a 18. század végén és a 19. elején. Kemény Zsigmond írja, hogy az újítás hangulatából „némi előítélet támadt a 17. század írói iránt is, kiknek művei tartalmasság és még nyelv tekintetéből is többnyire fölülmúlták a későbbi kor terményeit”. De gondoljunk csak irodalmunknak a századunk elején történt változására. A múlt iránt egy a kötelességünk: elfeledni! – kívánta az irodalmi reform egyik vezére, Ignotus. Magára a régiségre való rápillantás is ezt a tanulságot hirdette. Régibb irodalmunk előzmény nélküli oly kedemények sora, melyeket nem követett szélesebb, terjeszkedő folytatás. A nemzeti nyelv jogainak tágabb érvényesítésére törekvő elszórt követelések több mint két évszázad ideje alatt sem tudtak tömörülni: mindenki magános volt, amikor kimondta. Mikor pedig a magyar nyelv ügye megérett a győzelemre, egyetlen fordulással elfelejtettük, csekély kivétellel, a magyarországi latinságot.

Említettük már, hogy a magyar irodalom önszemlélete rendkívüli módon érzékeny. Könnyen engedünk az újság múltat megtagadó kívánságának, de ez az érzékenység hamarosan megtéteti velünk az ellenkező lépést is. Újításainkban, eltávolodásainkban mindig van valami hiányérzet, majdnem bűntudat, mely a reformnak az egész, irodalmiság szempontjából való tökéletlenségére figyelmeztet.

Mert hát csodás, végzetes fajta ez 

S azok is, akik hozzá hasonultak:

Itthon hamar tagad és menekül

S ott künn tömjénnel tiszteli a Múltat. (Ady)

Könnyen felejtünk, de aztán hihetetlen erővel tudunk emlékezni. A hagyománynak, a felidézett múltnak a jelenbe való beépítése meg-megújuló tevékenysége a magyar irodalomnak.

Volt idő, éppen az erős újításé, amikor költészetünk arra vállalkozott, hogy pótolja az egész elveszett ősi történeti énekmondást, de még a soha létre nem jött naiv eposzt is. A nagy epikumok szövevényeiben énekmondó kobzosok járnak és Arany-balladákat énekelnek. Toldy Ferenc azzal, hogy régi irodalmunkat a nyugati tudomány korszakbeosztásának megfelelően rendezte, elérte, hogy ez a múlt terjedelmében megnövekedett s élő cáfolatul állt azok elé, akik a „bús feledékenysége"ét panaszolták. Nincs meg ugyan naiv eposzunk, de voltak „mondakör”-eink, s ugyanígy volt már a régiségben is irodalmunknak „első virágzásba. Thaly Kálmán gyűjtése és utánzatai a múltnak csak egyetlen kis darabját varázsolták élővé, és e mesterséges hagyomány nélkül sem Endrődi Sándor millenáris kurucsága, sem Ady Endre „beszélgetésiéi nem képzelhetők el

Mióta újabb irodalmunk rájött arra, hogy a nyelvújítás cézurdja a teljes hagyománybeli folytonosságot megakasztotta, nyelvi és formai átdolgozásokkal próbáltuk a megszakadt vonalakat helyreállítani. Zrínyi nem a kortársaknak, nem közvetlen utódainak, hanem Ráday Gedeonnak, Vörösmartynak és Aranynak nyújtott kezet. 

Néz nyugatra, borús szemmel néz vissza keletre

A magyar, elszakadott testvértelen ága nemének;

A könyörű eget, a földet vizsgálja hiába:

Nem leli meg nagyait . . .

Nagyság csak a múltban található. A keletre-nyugatra, égre-földre egyszerre néző magyarban nem pusztán a testvértelenség tétovasága rejlik. Nagyon is jól tudja, hogy mit keres. A múltat keresi. És amikor a szükség úgy hozza, az irodalom meg is találja neki.

A magyar irodalom múltbanéző jellegű: a nyomatékos hagyományelevenítés következménye ez. Nagyon is vonakodva kővet oly útmutatást, mely kívülről igyekszik ezt az egyetemes magatartást befolyásolni. Széchenyi István író-kortársai, éppen a legnagyobbak, igen kevéssé vették át a kizárólagos előretekintés gesztusát. Gyulai Pál pontosan meghatározta azt a pillanatot, amikor a magyar íróknak hirtelenül a jövő felé kellett fordítaniok arcukat: „Széchenyi meggyalázta a múltat, a magyar egyetlen büszkeségét s oly jövendőt ígért neki, melyről még álmodni sem mert; kigúnyolta a nemzeti fájdalmat, a magyar egyetlen hű érzését... A költők voltak az elsők, kik befogadták a reményt és a hitet, de csak a kétségbeesésből emelkedtek ki, a nemzeti fájdalomról oly kevéssé mondhattak le, mint szíve mélyén az egész nemzet. Összeolvasztották a kettőt, a reményt és emléket.”

A múltbatekintés műfaji következésekkel is jár. A történeti epika verses és prózai formái, a lírának közösségi és személyes emlékekkel terhelt, reflektáló, elégikus fajtái azok, melyeket leghamarabb ismertünk el a magunkéinak, később pedig gazdag változatokban fejlesztettük ki. Valamennyit beárnyékolja az a „szentelt fájdalom”, mely az irodalom múltidéző képességének végességéből. sőt tehetetlenségéből fakad. A múlt, bármennyire invenciózus és színező képzelet varázsolja is elő, - mert a magyar íróé ilyen – mégis csak múlt, mely soha többé meg nem ismételhető. Valósággal „ezer év előtt” születni csak Petőfi és Zrínyi kiütközően aktív szelleme szeretett volna.

Nemzeti himnuszunkban – az egyetlen Európában, melyet nem véres politikai mozgalom, nem személynek szóló hódolat, hanem elégikus költői múltszemlélet teremtett – nincsen szó nemzetünk mindenek felett valóságáról, sem annak áhítatos kéréséről, hogy Isten zavarja össze ellenségeink politikáját. S ami vér és romlás van benne, az is a mi vérünk és romlásunk. Oly költemény lett himnuszunkká, mely örökkévalón jelen panaszt a „zivataros századokéból szólaltat meg s még innen, a lírai transzponáltság e fátyla mögül is még távolabbi múlt felé tekint.

Irodalmunk a múlt állandó felfedezője. A történelmet is inkább költőinktől tanuljuk meg, mint a tudománytól. Nem egyedüli szerepe ez irodalmunknak, de egyike a legfontosabbaknak. Nem vagyunk igazán a betű, a litterátum nemzete, de a multat tárgyazó művek azok, melyek a legkönnyebben sejtetik meg velünk az irodalomnak ennél a szerepnél még egyetemesebb és tágabb jelentőségét.

A múltéhoz sokban hasonlít a helyzete a mieik ugyancsak időnként „elfelejtett” irodalomformáló tényezőnek, a „népi”-nek, vagy „népies”-nek is. Feltűnése mögött mindig nagyon is világosan láthatók azok az időszerű politikai eszmék, melyek a nemzeti élet szociális-politikai szerkezetének megváltoztatására irányulnak. Ebben a formájában még nem is más, mint része valamely akár demokratikusnak, akár másmilyennek nevezett általános európai szellemi áramlatnak. Mihelyest azonban nálunk az irodalom területére ér s itt is megkezdi a maga átalakító munkáját, nem csupán időszerű politikai színézetéből veszít, hanem olyan gyógyszernek is tetszik, mely az irodalomnak a nemzeti lélekhez legjobban hozzászabott, „egészséges” fejlődési útját van hivatva biztosítani. Petőfinél a népi gondolat még szorosan bele van ágyazva a politikumba. Azért kívánta a népinek az irodalomban való művészetelvi érvényesítését, mert így remélni lehetett, hogy idővel a nép jogai a politikai életben is érvényesülni fognak. Erdélyi János, Gyulai Pál, Arany János – az elmélet és gyakorlat apolitikusan teljessé kidolgozói – már az egész történeti életű magyar irodalom szemszögéből tekintettek reá. Az időbeli alakulás menetét maga előtt látva írta Arany, hogy „kétségkívül nagyobb nyereség lett volna költészetünkre, ha nem mintegy felülről lefelé, tőrül szakadva, vagyis inkább a törzstől soha el nem szakadva, tehát mindjárt eleinte a néptől fejlődik”. A magyar irodalmi népiességből, epigonjait nem tekintve, hiányzik is minden korhoz kötött alkalmiság, minden pásztori idill, műveltségellenes primitivizmus, „völkisch” mítosz vagy „populiste” proletár-gondolat. „A népiesség – írja Horváth János – oly értelemben, mint nálunk kifejlett: magyar specialitás; nem múlékony demokrataság, nem merő romantika, nem színvonal-ejtés, nem puszta naivkodó divat, hanem irodalmunk fejlődéséből és reális szükségleteiből kiserkentett nagy nemzeti gondolat.” A francia klasszicizmus latin, a német görög, a magyar pedig népi eredetű. Az irodalmat irányító szellemi erők között a népiesség nálunk az egyetlen, mely egymagában elég tud lenni ahhoz, hogy mindent egybefoglaljon. Örök ellentétek: nemzet és Európa, hagyomány és újítás, elit és tömeg tudnak benne összebékélni. „Nálunk a népiesség mint jelző szinte pleonazmus.

Népiesség annyi, mint magyarság. Az a magyarság, melynek álomképe a legjobbjaink képzeletében élt, akik közben a légjobb európaiak is voltak”, – mondja Illyés Gyula. Akár Aranyékra nézünk, akár korunk „új népiesség”-éré, a kép mindig ugyanaz. Nélküle, Erdélyi János szerint, „fejlődésünk oly sajátlan és hazug, hogy benne háladatos előmenetel éppen nem található”.

Mert a népiesség ily egyetemessé törekvő gondolatának van egy nagyjában irodalomszociológiainak nevezhető háttere is. A magyar irodalom léte (s vele a nemzeti élet döntő kérdéseire adott válaszainak sorsa) az olvasóközönség terjedelmének problémája is. Történeti útvonalának szaggatottságát, a magános írók visszhangtalanságát tapasztalván, tudatos törekvése, hogy minél szélesebb alapot teremtsen magának. Az igényes író a végtelen mélységű és számtalan változatú népiséghez való fordulással tehet olyan közelítő lépést közönsége felé, mely legkevesebb veszélyével járhat a művészi színvonal elveszítésének. Igaz, hogy „leereszkedik”, de ugyanakkor mélyül is, „tömeg”-hez lép közel, de ez a tömeg tán ismeretlenebb, mint a titokzatos egy-ember. Stílelemek, formák, motívumok és mondanivalók egyidőben lehetnek az egyéni rátalálás hódítmányai és a közösség kincsei. Az író nem veszíti el önmagát és mégis „az, mi népe”.

Múlt és népiség újra és újra való felfedezésében, ezeknek az irodalom fejlesztő és színező tényezői közé besorolásában rejlik a magyar irodalom úgynevezett konzervativizmusa. Az elfelejtett múlt és az elhanyagolt népi gyökerek szoros megragadása nemcsak megizmosodását jelenti az irodalom magyar értelmű magánvalóságának, hanem visszafordulást, megállást, sőt nem egyszer az újjal, minden irodalom létszükségletével való ellenséges szembehelyezkedést is. Ha megtalálta az elvesztettet, a magyar író – függetlenül a személyes írói gondoktól és a mindig meglévő kortársi küzdelmektől – önmagát és népét oly együttállásban látja, vagy legalább is oly eszményien teljes együttállás felé haladóban, melyből kimozdulni és kitérni vészedelmes. Réginek és újnak összeütközése nálunk igen kevéssé a formális ízlés ügye. Ilyenkor a legmagasabb lét-elvek küzdenek egymással. A 18-19. század fordulóján a „nyelv géniuszáét, századunk elején meg a „nemzeti szellemiét szegeztük az újítás mellének. Mindkét esetben a magyarság ösztönös totalitás-vágya próbált megküzdeni a továbbfejlődésben végzetesen bennrejlő megoszlással.

Pedig az irodalmi újdonság nagy mohón és egyeduralmi szándékkal szokott nálunk jelentkezni. Éppen az ő nyomásának engedve felejtünk oly hirtelenül. E mohóság okának azt a körülményt emlegetjük, hogy a magyar szellemi élet, mint az egész nemzeté is, valójában sziget, vagy ostromlóit végvár, gyepűmögötti világ, általában valami igen erős határokkal körülvett terület, mely a folytonos és létét veszélyeztető támadások ellen úgy védekezik, hogy állandóan vastagítja az önmagát a külső világtól elválasztó falakat. A védőfal éppen az a megtalált totalitás, amelyet a múlttal és a népivel történt találkozás hozott. Ezzel a munkával, önmagunkról alkotott eszményünk irodalmi megvalósításával néha igen sok időt is töltünk, hiszen nagy messzeségből és mélységből kell előteremtenünk a múltat és a népit. A szigetre ritkán jár hajó s az ostromlott várba gyéren juthatnak be a külső világ nagy változásainak hírei. Ezeket a híreket is többnyire nem a „népek hazája, nagy világ” juttatja el hozzánk abból a gondoskodásból, mely az előőrsöt a főcsapattal összeköti, hanem ennek a védekezőn zárt világnak nagy utakat járó, nyugtalan vérű, képletes és valóságos peregrinusai. Nem gyáva fugitivusok ők, nem ezt a zárt életet megunt békétlenek, hanem vakmerő hírszerzők, kiknek vakmerősége és bátorsága talán épp akkor a legnagyobb, mikor az új hírekkel visszatérnek és ezeket itt hirdetni kezdik.

A példák számosak. Az egyik a latin múzsákat telepíti a barbár Ister partjaira, a másik a racionális gondolkodás töredékeit, a harmadik a kifinomult műveltséget, a negyedik azt hirdeti, hogy a szigetet össze kell kötni a kontinenssel, az érnek meg kell találnia az óceáni torkolatot. Az új hírekkel visszatérők elmaradt és elkésett világot látnak maguk előtt. Az elkésettség fájó élményét maga az addig megtett történeti fejlődés is sugallja, hiszen már eredetileg is később indultunk, mert a létünkért vívott harcokban sok mindenre nem volt időnk, értékeink megsemmisültek s ami mégis megmaradt, az is csak kicsiny részében vált az egésznek szerves tulajdonává. Az az interferencia, amely az európai szellemi áramlatok és a magyar politikai élet között a nagy változások táján létrejön, ezekben a reformerekben válik különösen fájdalmassá. Hiányokat, elmaradást tapasztalnak némely műfajokban, formákban, sőt magában az egész irodalmi organizmusban: egyszer nincs például dráma, nemzeti eposz, esetleg szonett, máskor a még használt műfajok másutt már meghaladottak. Az az új, amelyet hoznak, szinte a nemzet földi üdvösségének záloga. „Vigyázó szemüket” a nagy szerencsésebb fejlődésű, távoli világra vetik és szenvedélyes, sokszor ideges igyekvéssel sietnek a haladás nyomába.

Nem könnyű utolérni. Az irodalmi reform „csupán a választott elmék” (Arany) szemében mutatkozik létszükségletnek.

Gyorsan adaptálják az újat, ők a nagy felejtetők és múlt-tagadók s növelik azt az aránytalanságot, mely az egyesek és a nemzetnek az irodalmi életben számbajövő egésze között fennáll. Refonnáló vállalkozásuk szinte reménytelennek látszik, mert a visszatartó erők igen hatalmasak. A „szegény magyar költő” letörés-hangulata váltakozik ilyenkor a reménytelenül is alkotó vértanú-tudattal: az üldözött szarvasgím vezeti népét a szellem új és szebb hazájába.

Babits Mihály „Halálfiai” c. regénye hősének erdővári asztalára „mint előkelő madarak szálltak le” a Londonból hozatott könyvek Ilyen valószínűtlen távolból és idegen világból jöttként jelentkezik a magyar irodalomban az újítás. Először is nem ismerjük el a magunkénak. Ahogyan az öregedő Toldi a királyi udvart annak „olaszos” fénye miatt hagyja ott, ugyanúgy hárítottuk el kezdetben a „német moslék”-ot, a reformációt és a „francia” dekadenciát. Az újítást mindenek felett nem újnak, hanem idegennek minősítjük. Ha pedig idegen, akkor az életünkre tör. Ügy érezzük, hogy ki akarja húzni alólunk a teljes élet talaját, melyet nagynehezen megleltünk. Meg akar fosztani bennünket az egésznek attól a tudatától, melyre a magyar életet felépítjük. Annál is inkább, mert ez az idegen és új gyakran oly elkülönző, sőt finnyás arccal mutatja be magát, melyre riadtan bámul a közösség. Éppen ott, ahol a legérzékenyebbek vagyunk, a nyelvben és a stílusban – ez lévén az irodalom látszólag legfoghatóbb eleme – véljük ezt az „idegenes” elkülönülést súlyosnak és kártékonynak. Régi irodalmunkban a „magyaroknak magyarul” és „cicerói szócsavargatás nélkül” írók fel-felhangzó panaszai a „tudósok” latinsága, majd az újban a vádak a nyelvújítás madárnyelve, végül a közelmúlt irodalmában a szimbólumterhesség és a „differenciáltság” ellen mind ide mennek vissza. Petőfi könnyebben jutott uralomra, mint Kazinczy s e párosítást egészen a jelenig nem nehéz meg sokszorozni.

Nálunk ezért az irodalmi újdonságnak mindig két tulajdonsága fejlődik ki a megmaradást parancsoló környezet nyomása alatt. Az egyik annak hangsúlyozása, hogy bár új, „mégis magyar”. A másik az újító írók őskeresése magában a magyar irodalomban. Az új is hagyományt teremt magának: az örök törvénynek engedelmeskedik.

Irodalomtörténetírásunk észrevehetően idegenkedik is minden olyan fejlődésrajztól, mely előkészület nélküli, hirtelen változásokat mutatna. Riedl Frigyes ugyan „egyszer csak egy fiatal ember”-rel, Petőfivel, változtatta meg a magyar irodalom képét, de azok, akik szintétikusabb látásukkal mélyebben átérezték irodalmunknak alakulásbeli nehézségeit, így Erdélyi János, Kemény Zsigmond, Gyulai Pál, Horváth János, egyik fontos feladatuknak tudják, hogy az új „mint logikus láncszem” kapcsoltassék bele az egész életébe. Nincs igazi fejlődésregényünk, de van annál több remekbe készült írói fejlődésrajzunk. Előzmények, források, minták felkutatása és organikus sorba való állítása, az irodalomtudomány e szívesen és nagy rendszerességgel végzett munkája, nálunk nem pusztán egy bizonyos tudományos módszer alkalmazása, hanem ellenállás is a változás váratlan és ideges ritmikájával szemben. Kazinczy a keserves harcok végső, saját személyére vonatkoztatott tanulságaként jutott el az „oly tüzes orthológ, mint neológ” egybelátásáig, de Kemény Zsigmond már az egész magyar irodalomnak kívánta – s a nemzeti klasszicizmus akkori szuggesztiójára bizton remélte is – azt a „Janus-arcot, a vissza- és előrenézést, azon adományt, mely a nemzetek irodalmának férfikorát jelzi s reményt nyújt százados művek alkotására.”

A magyar irodalom "idegzete" nemcsak működése ritmusában különleges szervezet, hanem egyúttal olyan idegpálya is, mely tartalmakat hord és közvetít. Hordozza a nemzeti műveltség tetemes részét, hallhatóvá és foghatóvá teszi s az öntudatnak egyre magasabb fokára emeli a nemzet szellemét; de közvetít befelé is, amikor maga az irodalom teremtően és szervezőén hat vissza a szellemre. A művek érző, gondolkodó és formáló egyesek alkotásai. Egyéni és közösségi ízlés, gondolat és érzelem, stílusok és formák bonyolult összegezései haladnak végig az idegpályán. De, ahogy Arany írja a magyar táncról:

Egy összeszőtt-font tömkeleg,

Megfoghatatlan egyveleg,

Melyben a hány pár, annyiféle

A tánc alakja és szeszélye,

Mégis azonegy zenemérték

Kormányozza mindenki léptét.

Mi ez az „azonegy zenemérték” a magyar irodalomban?

Igen sokféleképpen szoktunk erre a kérdésre felelni. Megkereshetjük azokat az alaphangulatokat, melyeket az irodalom alkotásainak többségéből bérezünk, összegezhetjük az uralkodó s gyakran visszatérő eszméket. Az irodalmat funkcionális egységnek tekintve, innen indulhatunk, Taine elméletének megfordításával, az irodalom mögött élő magyar lélek meghatározására is. Ez utóbbi ugyan már távolabbi feladat, de irodalmunk alapvonásainak keresésében az utak kikerülhetetlenül keresztezik egymást.

A leggyakrabban észlelt és meghatározott vonás, itt is többször céloztunk rá: irodalmunknak a nemzeti lét ügyével összefűzött szerepe. Ami másutt csak válfaj, az nálunk majdnem az egész. A magyar irodalom a szolgálattevés irodalma A középkorban azzal szolgált, hogy biztosította a keresztyénséget, mert a magyarság léte itt azonos volt a keresztyénségével. Mohács után ismét a vallás ügyén át szolgálta a nemzet megmaradását.

A megingott országot újra az Abszolútumhoz kapcsolta, felszabadított, bátorrá tett oly emberi erényeket, melyek a „két pogány közt” való megálláshoz segítettek A magyar műveltség laicizálásával elvégezte azt a munkát, hogy – szakrális jegyekkel ruházván fel – magát a nemzetet tette meg abszolúttá. Távolabbi hatások befogadásával egyensúlyozott oly egyoldalú művelődési és politikai befolyásokat, melyek a földrajzi közelség természetes folyományakép túlságosan erősen próbáltak a magyar életben érvényesülni. A magyarság földi élete, egyik legnagyobb gondunk tárgya, továbbá nemzeti küldetéstudatunk az irodalom eszközi szerepe által emeltetett abba a magasságba, amelyben ma is látjuk. Nemzetfogalmunk, hiszen benne nyelvet, közös múltat és műveltséget hangsúlyozunk, nem pedig pusztán táji és faji összetartozást: az irodalom alkotása.

Ennek a szoros kapcsolatnak az okát már régóta tudjuk. Minden nemzeti szerencsétlenségünk úgy megtört bennünket, hogy egész létünket a megsemmisülés szélén láttuk. Európai elhelyezkedésünk, benne való történeti életünk alapkérdései igazolták az állandó veszélytudatot. Akinek az élete veszélyben forog, mindent megragad a maga védelmére és ellenálló ereje fokozására. De egymagában az, hogy a magyar irodalom tematikájának legállandóbb jegye a nemzeti szolgálattevés, nem különlegesen jellemző és elhatároló tünet. A kis népek irodalma általában ilyen. Bizonyára van azonban valami különbség annak a csomónak a keménységében, melyet nemzeti sorsból és irodalomból kötöttünk. Különbség van abban a hőfokban, mely egymáshoz súrlódásukból létrejön. Olyan nemzet, mint a magyar, amelynek irodalma meg-megújuló emlékezéssel utal a valamikori nagyságra, bensőségesebben éli át irodalom és élet kapcsolatát, mint azok, akikben az emlékezés nem telíti így a lelkeket.

A magyar irodalom annál természetesebb módon vállalta ezt a szolgálattevést, mert történeti fejlődése folyamán is aránylag csak későn, a 18. század végén kezdte meg azt a kibontakozást, amely a gyakorlati élet eszközeként élő irodalmiságból az ú. n. „tiszta” szépirodalom felé vezetett. Említettük, hogy a szórványos szépirodalmi kezdemények sokáig tudomány és erkölcsi haszon leple alá kényszerültek. Az oly következetesen szépirodalmi elv, mint a Kölcseyé, Balassát és Zrínyit kivéve (és őket is igen erős fenntartással), nem is talált olyat, amit a fejlődés szerves előképeként felmutathatott volna. Azok a küzdelmek, melyek a szépirodalmiság elismertetéséért a 18. század végével kezdődtek meg, több évtizeden át tartottak, noha a reformerek minden „irodalmi” és esztétikai gondjuk mellett a nemzet felegyenesítésének ügyét is azonnal magukévá tették.

Kölcsey írta, hogy a játékszín másoknak új, nemes gyönyörködés alkalma, „nekünk pedig úgy kell azt óhajtanunk, mint hanyatló nyelvünk védelmét, mint enyésző characterünk palládiumát, mint süllyedő lelkünk felemelő eszközét”. A politikum 19. századi eluralkodásával irodalmunknak ez a, szerepe csak erősödött.

. . . engem fölver nyájas képzetimből

Komoly valónak súlyos érckara;

Fajom keserve hangzik énekimből

Dalom nehéz koromnak jaj szava.

így mondta Eötvös József. „Én nem vagyok tudós vagy litterátor, én hazafi vagyok!” – ezt a kijelentést, korszerű változatokban, négy évszázad óta halljuk íróinktól, ahogy a „penna” és a „szablya” értékkülönbsége nemcsak Zrínyi Miklósra és korára korlátozódik. Sokáig csak írók és politikusok szobrai álltak tereinken, mert ábrázoltjaik már életükben is sűrűn átlépték egymás munkaterületeinek határait. Széchenyi István ugyanazoknak a széplelkű nőknek ajánlotta Hitel-ét, mint az írók az almanachokat ízlésünk azokat az íróinkat fogadja el a legsimábban, akik műveikben mintegy a szemünk láttára cselekszenek. Hamar emeljük is őket „éltető eszmék”-ké és a gyakorlati erkölcs példázóivá. Költőink kettős tematikai jeligéiben (Kölcsey: „Zeng hazát és zeng szerelmet... a lant”; Petőfi: „Szabadság, szerelem . . .”; Ady: „Politika és szerelem”) az első hely mindig a cselekvést sugalló szóé. A magyar író cselekszik (néha még nemzete kedve és akarata ellenére is), szavai tettek, melyek jogszerűen esnek törvény és közvélemény ítélete alá. „A közdolgok együttfolytatásába beleszokott, de a literatori helyheztetésekkel ismeretlen magyar – irattá Kölcseyvel saját kritikusi tapasztalata – figyelmessé lön, midőn egyszer egy magános író szokatlan példával előállott s ítéletét nyomtatásban elmondá. Szólani, így gondola magában, szabad; de ez a nyomtatott ítélet nem egyéb végzésnél; végzést pedig csak forma szerint összegyűlt törvényhatóság tehet/- Áltálában kevés az érzékünk a műalkotás s vele az egész irodalom, e különös szellemi felépítmény sajátságos logikája és lélektana iránt. „Igen derék politikai nemzet lehetünk, de itt az ideje, legyünk egyszer már irodalmi nép is” – kívánta Erdélyi János,

s kívánságának azóta is csak vonakodva tettünk eleget. Babits Mihály mondja egyhelyütt, hogy minden magyar antológiának az lenne a feladata, hogy a híres ember mögött végre felfedezhessük a nagy írót is.

A „l’art pour l’art” dogmája sehol sem valami hosszú életű. Kizárólagos uralmi igénnyel nálunk nem is jelentkezett. Első, vékony, a romantikus idealizmussal vegyült formájában hamarosan „szobai költészet” és „almanach-líra” lett a neve. Másodszor, századunk elején történt fellépése után, alakulásában oly elhajlások mutatkoztak, melyek messze vitték az eredeti elvtől.

Egyfelől összevegyült az írói szabadság mindig időszerű ügyével, másfelől pedig éppen legnagyobb hitvallójával, a „homo aestheticus” Kosztolányi Dezsővel, beletorkolt abba a mozgalomba, mely az irodalom nemzeti szolgálattevését a legnépszerűbb módon példázza, a nyelvtiszitításba és nyelvgondozásba.

Mivel inkább csak az irodalmi reformok kísérő jelensége, eggyel szaporítja az újítással együttjáró ellentétek számát s egyideig növeli az irodalmi élet feszültség! felületeit.

„Bizonyos vagyok benne, – írja Illyés Gyula – ha az orvostudomány valami ok miatt egyszer csődbe jutna, az emberek a gyógyítást is az íróktól követelnék s árulást kiáltanának, ha azok illetéktelennek mondanák magukat a feladatra.” Élet és irodalom szintagmája már oly pregnáns, mintha az a kis kötőszó benne se volna. A magyar író az életnek ír az életről, azzal a felelősségtudattal, nem egyszer tartózkodással, mely a kényes dolgokkal bánók sajátja, vagy riadva és riasztva, elborultan tépve-szaggatva magát és másokat, mint akinek hangja meghallásától életek függenek. Az irodalom közügy, de ez nemcsak az írói hang erejét mérsékli vagy fokozza. A lírai személyesség, akár vallomásban, akár ítéletben, mindig erős megütközést kelt, s huzamos időnek kell eltelnie, míg, e személyes színek elhalványultával, a közízlés elfogadja. „A mi költészetünk, – írja Kemény Zsigmond – bár nem volt szűkkörű, bár a külföld semmi behatásaitól nem lőn elzárva, bár a szabadság, egyenlőség nagy eszméit nagy szeretettel karolta fel: a forradalmi korszakok alatt sem feledte, hogy hivatása csak nemes lehet, s hogy Múzsa és bachansnő között nincs semmi hasonlatosság”. Irodalom és erkölcs nálunk egészen új keletű vitáiban a kétfajta komolyság, írói és közízlésbeli, áll egymással szemben, s a vita mindig arról folyik, hogy ezt a komolyságot hogyan kell értelmezni. A cinizmussal senki sem száll vitába. „Az irodalom méltósága”, Gyulai Pál irodalmi elveinek e középponti magja, lehetséges, hogy időnként akadálya oly áttöréseknek, melyek az ember még ismeretlen lelki zugait fedezhetik fel, de olyan alap is, melyhez ismételten visszatérünk. Az írói erkölcs belőle meríti bátorságát és igazolását.

Élet és irodalom, de mondhatnék így is: valóság és irodalom. Amikor Vörösmarty ezt írta:

Én is oly dalt mondok világ hallatára,

Melynek égen, földön ne légyen határa,

A mit fül nem hallott, a szem meg nem jára,

mintha maga is érezte volna, mennyire ki kell lépnie a magyar valóságtisztelet kereteiből. Régi irodalmunk epikája „lőtt dolgok”-ról szólt, s a hitelességet, ha más nem, egy-egy „régi cronica” igazolta. Nemzeti klasszicizmusunk a realizmus világáramlatának idején alakult ki s Arany „epikai hitelbe is sokkal több, mint egyeden írói alkat szükséglete. Nyelvünk konkretizáló hajlama, mely szívesen él valóságízű példabeszédekkel, az elvontat foghatóvá tevő metaforákkal és megszemélyesítésekkel, a szemléletességet s a vele majdnem azonos jelentésű világosságot fejlesztette legpontosabban magához illő stíltulajdonsággá. Bármennyire nagy változásnak fogta is fel a közízlés a szimbolizmust, Tóth Árpádnak igaza volt abban, hogy „a Mallarmé-k és Rimbaud-k kusza és szeszélyes szimbólum-tömegeihez mérten Ady valóban magyar mérséklettel tartotta kordában a maga jelképes beszédét.”

Az élet- és valóságközelség általában olyan műfaji és stílusbéli képződményeknek kedvez, melyeket csak egyetlen kis lépés választ el a cselekvéstől. Régi irodalmunk túlnyomóan tanító jellege a maga egészében példa rá. Ennek az időnek legnagyobb alkotása, Zrínyi Miklós eposza, oly mintákra nézett, melyek nem a sürgető aktualitás jegyében fogantak, mégis kora magyarsága legégetőbb kérdésének elkiáltója lett belőle. Egyideig, főleg Vörösmarty Zalánjáig, ez a világirodalom hagyományai szerint legtárgyilagosabb műfaj úgy élt a magyar írói vágyakban, mint a nemzeti felemelkedés egyik elengedhetetlen eszköze

Még Csokonai tervei közt is ott állt a nagy, ősi tárgyú nemzeti eposz megvalósítása. Hogy a játékszín, a dráma modern formáinak megteremtésétől mily feladatok teljesítését vártuk, korábbi Kölcsey-idézetünk eléggé bizonyítja. Kisfaludy Károly drámái ebbe a kívánságba találtak bele. Fáy és Eötvös irányzatos regényeinek kellett Jókai tágabb képzelete előtt az utat kijárniok.

íróink hirtelen műfaj váltásai, ösztönük ellenére való megmaradásuk az új úton, gyakran a külső erőknek tett engedmény folyományai.

Majdnem jelképi értékű, hogy magyarnyelvű irodalmunk legkezdetén egy szónoklatot és egy lírai költeményt találunk.

Mindkét műfaj történeti fejlődése a legfolytonosabb is. Szónokok és lírikusok nemzete vagyunk – szokták mondani. E jellemzés egyik felét, mert néha sajnosán igaznak érezzük, már jóideje szeretnők megváltoztatni. „Miért van oly nagy keleté nálunk a handázó szónoklatnak? – kérdezte elkeseredetten

Erdélyi János. – És vegye komolyan akárki nemzeti jellemünket, nem adna-e cserébe szónoki erünkből, ha rajta költői volna váltható?” A szónoklat ás alkalmas és a szükséges tettre való rábírás műfaja s nekünk, akiknek a tett egyik legállandóbb kérdésünk, elhatározás és cselekvés közvetlen összekötőjének látszik. A renaissance esztétikai hagyatékából a „szép szó”, melyért állítólag oly sok mindenre hajlandók vagyunk, az „ékes beszéd”, az elokvencia haladt tovább a legkisebb zökkenő nélkül, sőt hosszú időre a világi műveltség mindent magába foglaló tartójává is lett. És ha a nemzeti élet gyakorlati ügyeinek vitelében igen megokolt panasszal ítéljük is el ezt a retorikus hajlamot, irodalomiműveltségi szempontból nem lehetünk ily szigorúak.

A műveltség tartalmi elemei, az irodalom szerkezeti és stiláris konvenciói (ebből rengeteg persze sablonná is válva), formált kifejezés- és fordulategységek a szónoklat révén oly mélységekig hatottak, ahová az írás csak üggyel-bajjal ér el.

Líránk is őrzi a szónokiság vonásait. Kevés benne a tiszta monológ, de annál gyakoribb az a fajta attitűd, amely valakit, vagy valakiket lát maga előtt és hozzájuk intézi szavait. Négyesy László mondta a Petőfi-daltípusról, hogy ás mindig egy párbeszéd egyik fele. Csekély tágítással áll ez az egész magyar lírára. Valakihez szóló „ének” volt a régi líra, s ás admonitio és adhortatio patétikus hangja Berzsenyitől Babitsig még a legcsendesebb szavú versből is kihallatszik.

Minden irodalom, ha arra vállalkozik, hogy ás őt kivetítő nemzet életének irányítójává legyen, kettős módon végzi munkáját. Ez a kétféleség ás irodalomnak abból az egyik lényegszerű vonásából ered, hogy az irodalom: kifejezés. Kifejezője annak, ami van és annak, aminek lennie kellene.

Az irodalom ezzel veszi magára azt a helyhez kötött lírai jelléget, mely a saját körén belül való hatás erejét megnöveli, kifelé való érvényesülését azonban megnehezíti. Tartalmak, hangulatok ezer és ezer fajtájával, melyeket csak azok értenek igazán, akikhez adresszálva vannak, határolja el a legbiztosabban a nemzeti közösség otthonos területét. Az irodalom ekkor célzások, képek, tárgyi és történeti allegóriák csak egyetlen kulccsal nyitható zárrendszere, s a hozzávaló kulcs az az azonosságtudat, mellyel az olvasó, mint történeti és minőségi közösség tagja, e tartalmakban önmagára ismer.

A nemzetélet ábrázolásában, meg- és elítélésében kétségtelenül az első hely irodalmunké. A politika is tőle kapja, rendesen erős késéssel, azokat a szempontokat, amelyekkel aztán ez végzi el, a cselekvésbe áthajolva, a maga bíráló tevékenységét. Ebben az irodalmi nemzetkritikában két hang az uralkodó. Az egyik irodalmunk emlékeztető magatartásának egyenes következménye. „Mi a magyar most?” – kérdi ez a hang, s-a kérdésben mindig benne van az, hogy valamikor más volt. Idő és történet tehát végzetes alkalomadás a magyarságnak arra, hogy erényeit levetkezze és elkorcsosuljon. Azt a „mást” megtestesítik egyszer, amikor úgy látjuk, hogy az országvezetőkkel él vagy hal a nemzet, „a régi szent királyok”, majd kiemelkedő hősök, várvédők, hadak vitéz nagyjai s végül, a 19. századra, már maga az egész régi magyarság. Az a múltbatekintés, mely az alkotások borongva-búsongón lírai színét adja, itt válik érezhetően aktívvá.

Aktuális erkölcsi és szociális helyzetképek keltik fel ilyenkor a multat: a „nyúzó urak”, a kevés zsolozsmájú papok, a széthúzás, az egymásra agyarkodó vezetők, a különb-különb vallásokban gyönyörködök, az elidegenedő nagyok, az érzéketlen tömeg és a szájas hazafiak. Velük szemben emeli fel az irodalom, az egyéniségnek és a helyzetnek megfelelő színezéssel, a régiség képét s vele azt a régi hibátlanságot, melynek megsemmisítője az irigy idő. Ha volna magyar Faustunk, az bizonyára nem azért állítaná meg az időt, hogy szépségét kiélvezze, hanem hogy megfordíthassa, nehogy a magyarság az idő kísértéseibe essék és megromolhasson. A magyar irodalom ezt a bűnbe és romlásba csábító időt, noha „egy istenkéz sem tartja vissza”, bírja minduntalan megállásra, hogy a magyarság az maradjon, vagy ismét azzá legyen, „ami igaz maga”.

Ez a nemzetkritika, bármennyire telve van is komor és éles rajzolatú képekkel, lényegében optimista. Oly tapasztalatokra épít, melyek mind azt bizonyítják, hogy a magyar igenis tud élni a megállított és megfordított idővel. A pedagógia, a nemzetpedagógia is, optimizmus nélkül céltalan és önmagát semmisíti meg. Rubele Balázs délibábkergető útja és a „Hunok harcáénak ma különösen időszerű tanulságai után is marad annyi alap, amennyi elég az élethez:

Védett okos ildom, ép, józan, erős ész,

Akarat, mely bátran nagy célja felé néz.

Száz vészt kikerültél, rabigád áttűrted,

Mi hajolt: hajlítád, ami nem: eltörted;

Bölcsen az időhöz idomulni tudtál,

Ha szunyókáltál is, még el nem aludtál

(Arany L.)

De már mérhetetlenül sötétebb és elevenbe vágóbb irodalmunknak az a magyarságképe, mely ugyan szintén aktuális helyzetlátásból emelkedik ki, de múltat, jelent és jövőt egybefogva, pantragikus vízióvá szélesül. Ez az a lírai pillanat, amikor 

Szent Kelet vesztett boldogsága,

Ez a gyalázatos jelen

És a kicifrált köd-jövendő

Táncol egy boros asztalon . . .

Janus Pannonius „nostra barbaries”-étől egészen Ady Endre „halál-tavá”-ig a rezignáció beletörődő kézmozdulatával, de sírva és átkozódva is, a magyar irodalom nem egyszer vágta már arcunkba azt az egyetemes ítéletet, melynek hallatára megdöbbenünk vagy sértődötten felháborodunk, aszerint, hogy a bűnbánatra és a magunkbaszállásra, vagy pedig az egyszerű elhárításra vagyunk-e alkalmasabbak. A magyar – szól az ítélet – balcsillagzat alatt született nép, sorsa felemás és tökéletlen, vaksággal és süketséggel van megverve, igazi nagyjait nem tudja felismerni és mártírhalálra ítéli őket, lomha, mikor cselekednie kellene, de „ha néha felgyűl vérapálya”, akkor céltalanul üt és vág, nincsen célja és nagy akarata, Isten és történelem minden logikus törvénye szerint el kell pusztulnia. A pokoljáró irodalom ilyenkor a nemzethalál szörnyű látomásával ér a felvilágra vissza. Ezt a fekete réteget, mely néha egészen elborítja a magyar irodalom más színeit, sohasem tudja a felszabadító kacagás szétrobbantani. Van egy kacagásunk, Arany János tett vele próbát 1849 után, de ez „kétségbeesett gúny kacaj” volt. Soha többé nem ismételte meg senki, úgy megriadtunk ettől az ismeretlen hangtól. Nem is akarunk megszabadulni a kedély e tragikus ködképeitől, mert a lényünkhöz tartozónak érezzük őket.

Ez már nem puszta önbírálat, még kevésbbé a negatívumoknak az a tudatos nevelői szándéka, amellyel az író „ostorozza és megrázza” népét. A magyar írónak a halál völgyében való járását eddig még meg nem határozott ösztön igazgatja: talán a nagy nemzeti szerencsétlenségek elsüllyedt élményei, talán annak a nagy távolságnak az érzése, mely a magyar író és közönsége közt időnként tátong, vagy általában az ember fölé emelkedett ember („a fajából kinőtt magyar”) és a tömeg örök disszonanciája-e, nem tudjuk. Talán éppen erőnk paradox jele, hogy ilyen sötét mélységbe nézéssel is tudunk élni és alkotni. Irodalmunknak, sajátságos fejlődésmenetén kívül, legjobban megkülönböztető jegye, íróinknak pedig olyan út, melyen keresztül az egyetemes és a magyar humánum rejtett tájaira érnek.

Annak ellenére, hogy a magyar irodalom a nemzet életével oly szoros közelségben él, mégsem teremtett olyan egyetlen emberalakot, abbén mintegy sűrítetten megtalálhatnók önmagunkat. A külföld sem irodalom alkotta ember jelképes egységében szemlél bennünket. Nem vagyunk sem Faust, sem Don Quijote vagy Oblomov nemzete. Amint – szerencsénkre – nincsen olyan egyetlen „mítosz”-unk, melynek fanatikus gőze vinne bennünket a politikai cselekvés útján, hiszen kis népnek nemcsak egy útja van, ugyanúgy nem ragadtunk bele az önszemlélet egyetlen formájába. Viszont az tagadhatatlan, hogy irodalmunkban is élt a vágy – mint Arany János írja – „oly alakot idézni elő, mely a nép minden osztályában ismerőssé válva, mintegy az élők, a járókelők közé vegyül, idő folytán a nemzeti monda hagyományos alakjaihoz csatlakozik s az együgyűek előtt mint valóságos előszemélynek marad fönn emlékezete". Van is több ilyen irodalomból életre kelt személyiségünk s bár létükkel nem hatoltak el oly széles rétegekig, mint Arany szerette volna, az irodalmi nevelés, valamint az irodalomnak az élet gyakorlati erkölcsére való áthatásai következtében, az általános nemzeti jellemkép részszerinti megvalósítóinak tekinthetők. János vitéz, Bánk bán, a fiatal Toldi, ezenkívül Jókai regényhősei ilyenek.

Van-e bennük valami közös vonás? Az, hogy tökéletes emberek. Akár Katona József vagy Arany János lélektanilag részletezett, akár Petőfi vagy Jókai egysíkúbb alakjait tekintjük, mindannyian Isten remekbe alkotott teremtményei. Egy részük az a „homo omnivolens et omnipotens” (Péterfy Jenő nevezte így nem kis iróniával Jókai embereit), akiben minden valósagon győzedelmeskedő erő él. A valóság legyőzéséhez néha elég egy vaskesztyűs kéznek a hirtelen összeroppantása, de máskor a hidegvér, a körültekintés és a leleményesség sok-sok változatára van szükség, mert felhőbe kell kapaszkodni, hogy a hajótörésből szabadulni lehessen, bele kell ugrani a sárkány torkába, hogy a kardvas megtalálhassa a szívet. Nincs olyan akadály, mely meg tudna állni csodálatos képességeik előtt. Korántsem a valóságok elől való menekülés romantikus hősei ők, hanem a valóságok lebírói. Nem a soha nem látott kék virágot keresik, a tündérnek előbb meg kell jelennie látható és tapintható testben, mielőtt kalandos kereső útra elindulnának. Toldi eléri a kezdetben oly lehetetlent, vitézzé lesz, János vitéz eljut Tündérországba, ahogy Csongor is eljutott oda, pedig a hármas út kínzó bizonytalansága rettentette. Jókai zseniális mérnökei és gazdái nemcsak az emberi gonoszság eszén járnak túl, hanem a természet vak szeszélyein is. Igaz, ezt a végső, a valóságokon való győzelmet nem valami kitartó és szorgos munka szerzi meg, néha előbb álmodni kell róla, füllentő fantáziával, mint Háry Jánosnak, vagy úgy, mint Toldinak a viadalt megelőző éjtszakán és inkább a pillanatnyi ötlet sugallata irányítja a cselekvést, mint az előre kitervelés, . . . mindegy, a valóság mégis csak meghajol. „A magyar géniusz megannyi huszártréfái” ők – ahogy Péterfy meghatározta – s minden hiperbolikus jellegüket elfelejttetik velünk a realitás kísérő elemei, nem utolsó sorban az a pátosz és humor, melyek mindegyike könnyen nélkülözi a kitartás és a hosszú lejáratú akarat erőit. Ha az irodalom, különösen a nagy változások idején elégedetlen is ezzel a népmeséből és magyar valóságismeretből összegyúrt embereszménnyel, nem megsemmisíteni akarja, hanem kiegészíteni:

Munkabíró lelket kívánok, félni tudatlant, 

S félni merőt: a mint a haza jobb ügye hí.

(Vörösmarty)

A magyar irodalom ilyen ember-remekekkel életi át a tragédiát is. De az a szorongás és sötétlátás, mely irodalmunknak egyik alapszíne, csak igen ritkán jut el az akciót követelő drámai formáig. A balladás és regényes végzetszerűség pontosabban fedi a mi tragikum-eszményünket, mint a dráma. Tragikus hőseink ritkán kezdeményezők, szerepük a tragédia lavinájának elindításában alig több, mint „a bűnné vált erény”, egy külső erőszakos hatás elhárítására törekvő reakció, egy könnyelmű és a következményekkel előre nem számoló cselekedet. Amint Petőfiig teljesen hiányzik irodalmunkból a korláttalan egyéni cselekvési szabadság hangja, de annál gyakoribb az egyéni és közösségi sérelemé, a becsületben, az emberség egyetemes jogaiban megbántottaké, ugyanúgy a magyar tragédia hőse sem az egyéni becsvágy vagy az eredendően megbillent fantázia áldozata. Bánk bán bukása mögött bemocskolt családi élet és egy ország nyomora áll, Kemény Zsigmond Gyulai Pálja fejedelme szolgálatában, Etele az árnyékkirály-testvér tetteinek megkorrigálásával, Török Bálint az „egyiket a másikkal” politikai kényszerében vetkezik. Balzac és Stendhal nagy ragadozói, Shakespeare Coriolanusa vagy Macbethje nem lehetne magyar tragédia főhőse, még kevésbbé egy Egmont vagy Don Carlos elvont eszmenyiségtől fűtött személyisége. Egy tragikus sorsú Teli Vilmos már inkább.

Az az út, melyet a műben végigjárnak, a folytonos romlás útja.

Mert a nagyra szülötteket

Naggyá lenni kaján végzet irigyli.

(Vörösmarty)

Az istenadta emberi tökéletesség megnyomorodik a jelen rákényszerített akcióiban. Csak a múlt lehet egész és tökéletes, mert ez már megváltozhatatlan. A magyar irodalom a maga teremtette tragikus hősökkel járatja meg a teljes pusztulást, azt a végzetet, amelytől egész népét félti. Vagy talán az egész emberiséget.

Ezt a szavunkat: emberség, abban a műveltséget és erkölcsi magatartást összefoglaló jelentésben, amelyben mi magyarok használjuk, egyetlen mai nyelvre sem lehet lefordítani. A humanizmus és a nálunk meghosszabbított életű latinitás ajándéka volt ez a szó, s teljes akkori értelmében megtartotta nemcsak irodalmunk, hanem népünk is. Magyarság és emberség nem egymást kizáró fogalmak. Ady Endrének erről a két soráról

Nagyot végezni mégis mi jövünk,

Nagyot és szépet, emberit s magyart

azt mondja Illyés Gyula, hogy a nagy, a szép s az emberi után úgy áll ott a magyar, mint az „összeadás számoszlopai alatt az összeg.” A magyar író egy soha el nem érhető emberi szintézisre vágyik, azoknak az igen reális tapasztalatoknak a segítségével, melyeket egy egész nemzet sorsával való azonosulásból szerzett. Hogy az emberiségben, a népek hazájában gyakran oly fájón-keservesen csalódik, csak hitének mélységét és komolyságát bizonyítja. Vallja, hogy ha népe elpusztul, az emberiség is szegényebb lesz.”Nehéz sorsú nemzet fia, de embernek lenni is nehéz. A földnek fájó ember, az „ember-utáni csend” döbbentő látomása a kemény iskolát kijárt magyar író tulajdona. Ha ő szól,

Ember beszél, kinek a sors,

Az élet, évek és napok

Szívének gyökeréig fájnak.

Az ember legyen ember, kívánta változó szavakkal Vörösmarty, Arany, Babits, s Ady hozzátette, hogy még az „embertelenségben” is. Az „ember” tragédiáját, elhanyatló, de a reménytelen vég felé is küzdve, alkotva haladó kozmikus sorsát csak magyar író írhatta meg 

Kazinczy Ferenc 1831-ben meglátogatta a váci siketnémák intézetét. Két fiatal ápoltat állítottak eléje. „Tudsz-e táncolni?” – írta fel nekik egy papírlapra. „A két fiú – írja – elnevette magát. A nevetés engedé gyanítanom a feleletet, de még világosabban akarám érteni, mely képet ragaszt a leírt igéhez: s a fiú kerengést feste ujjával a levegőbe. Német, mondám magamban, ha magyar volnál, bokáidat ütnéd együvé.”

A magyar irodalom a néma magyar lélek közvetett megszólalása. Nem az egyetlen, de kétségtelenül az, aminek a szólására a mi lelkünk is a legérzékenyebb, mert emberi és magyar valónk szavát halljuk benne. Kihallatszik belőle – Gyulai Pált idézzük – „a szégyen és büszkeség, a dicsőség és balsors, az emlékezet és remény, a csüggedés és önbizalom küzdelme, ősi hagyományos lelkesülésünk, melyben az öröm mindig nyomasztó, a fájdalom mindig emel”.

Forrás: Kerecsényi Dezső - Magyar irodalom

Minden igazi költői mű a művészi ihlet alkotása, melyben ha még annyi szerzett tudás és tanultság halmozódik is össze, elsősorban a lélek szólal meg.

Természetesen az egyéni lélek, mely mindig és mindenkor általános emberi, bármely nemzethez vagy fajhoz tartozzék is maga a költő. Minél nagyobb lángész azonban, annál inkább tükrözteti a költő azt a nemzeti közösséget is, amelyhez születésénél és neveltetésénél fogva tartozik. „Hol vevéd gyász tévedésed” – kérdi Arany János – a „kozmopolitától”. „Hogy faját s a nemzeti Bélyeget, mit az rávésett, A nagy költő megveti? Hisz forgattam a javából, Én is egy párt valaha. Mind tükör volt: egymagából Tűnt nekem föl nép s haza.”

Ha azt keressük, hogyan fejeződik ki a magyar népi-nemzeti jelleg a magyar költészetben, akkor legkiválóbb szellemeinkhez kell fordulnunk, azokhoz, akiket a nemzeti köztudat – koronként talán váltakozó értékjelzéssel, de minden kétely nélkül – halhatatlanoknak érez. A csak tehetséges, tehát közepes költő könnyen kerülhet idegen befolyás alá; idegen eszméket tolmácsol kölcsönzött nyelven. A lángész mindig teljes önmagát adja, feltétlen mestere művészete anyagának, a nyelvnek, amely a nemzeti géniusz legsajátabb alkotása. A mi különleges viszonyaink között a lángész már csak azért is az egyetlen értékjelző, mert a magyar irodalom kisebb munkásai között mindig sok volt az asszimilált, az olyan asszimilált, aki éppen csak saját nemzedékében vált magyarrá és talán még gyermekkorában egy idegen kultúrában nevelődött. Az ilyeneket nem igen tekinthetjük a magyar népi jelleg tanúinak, mert a magyarság számukra legjobb esetben élmény és nem természetes lelki adottság. A nemzeti köztudat szerinti nagy költőink azonban Balassa Bálinttól Ady Endréig majdnem kivétel nélkül – apai-anyai ágon századokra visszamenően – a történeti magyarság soraiból kerültek ki. Ha költészetük kincséből hiányoznék is ez a szó, hogy „magyar”, vagy „nemzet”, „nép”, ha egyébről sem énekelnének, mint szerelemről, természetről, emberiségről, eszmékről, akkor is a magyarság lelkét fejeznék ki. – Két kivételt szokás emlegetni, az egyik Zrínyi Miklós, a másik Petőfi Sándor. Egyiküket sem tekinthetjük „asszimiláltnak”. Amikor Zrínyi Miklós élt és működött, a magyar nemes – bármely népiségből szakadtak is ki ősei – természetszerűen magyar volt. Zrínyi Miklós annak született, annak nevelődött, annak nyelvén írt, gondolkozott és álmodott. Nálánál igazabb magyart keveset ismerünk. Petőfi szülői házában „idegen szózat” is hangzott, de a levegő, a táj, a nép körülötte színmagyar volt. Hogy a költő magyarrá, a legnagyobb magyar lírikussá lett, az nem egyéni elhatározás műve volt, hanem – számunkra és számára – a sors nagy adománya. Igaz azonban, hogy Petőfi korbeli helyzete már egészen más volt, mint Zrínyié. A 17. században a nemzetiségi öntudatnak is alig találjuk nyomát, a 19. század közepén pedig már verés harcokat idéz fel a nemzetiségi érzékenység. Zrínyi magyarságában senki sem kételkedett, Petőfi azonban már szükségét látta, hogy magyarságát (melyet különben szintén soha senki nem vont kétségbe) minduntalan dokumentálja. Nemcsak külsőségekkel (így családi nevének magyarosításával), hanem költészetében is. Ámde, ha ez a magyarsága néha kissé tüntető is, költészetében a magyar nép vágya, álma, szerelme és szenvedése szólalt meg. 

A nagy magyar költők sora, akik vizsgálódásunknál számba jöhetnek, elég szűkterjedelmű: Balassa Bálint, Zrínyi Miklós, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Katona József, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Arany János, Petőfi Sándor, Madách Imre, Vajda János, Ady Endre. – Ezek azok a költőink (ha a névsort talán még egy-két költőnk nevével – az élők közül is – ki lehetne is egészíteni), akiknek egész életműve nemzeti művelődésünk gyökeréhez tartozik. Szívesen fogunk azonban hivatkozni egy-egy náluknál kevésbbé jelentékény költőnek (mint pl. a Kisfaludyaknak) jellemző alkotásaira, számba vesszük a régi és a népköltészet műveit is. Figyelmen kívül hagyjuk azonban a szépprózai irodalmat, noha ennek olyan nagytehetségű művelői akadtak, mint Kemény Zsigmond, Eötvös József, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán vagy Móricz Zsigmond. A széppróza mindenkor időhöz kötött és ha akadnak is egyes szépprózai alkotások, melyek évszázadokon át élnek, a széppróza nyelve évtizedről évtizedre jobban fakul, mondanivalója elavul. A vers, mint külön kifejezési forma, ezzel szemben örök frisseséget, örök életet biztosít az igazi műnek és így nemcsak kifejezi a nemzeti lelket, a népi jelleget, hanem annak továbbfejlesztésében és kialakításában is jelentékeny részt vesz.

A magyar, mint minden népi jelleg, nemcsak örökölt faji tulajdonságok összege, hanem százados fejlődés eredménye is.

Mivel a 16. század előtti korból csak egy-két szórványos költői emlékünk van, irodalmunk alapján nem tudjuk megállapítani, milyen volt a pogánykori és a középkori magyar. Mi csak a mohácsi vész utáni magyarral foglalkozhatunk. A mohácsi vész nemcsak a magyar sors, hanem a magyar lélek történetében is hatalmas cezúrát jelent. Az Árpádok, Nagy Lajos, Mátyás diadalmas magyarjának helyét elfoglalja a küzködő magyar. Horváth János egy eszmekeltő tanulmányában ezt írja: „A Bessenyei felléptétől Arany haláláig vivő jó száz év irodalmi szempontból egyetlen nagy lendületű korszaknak fogható fel: a speciálisan nemzeti irodalom nagy korszakának ... E száz év szerves egysége lehetővé teszi, hogy lángelméit azonegy irodalmi áramlat képviselőiként fogjuk fel és caeteris panbus szólhassunk egyéni vagy faji változatajkról.” Horváth János „jó száz esztendejét” bátran kiterjeszthetjük – ha csak a lángelméket tekintjük – visszamenően Balassáig, azután pedig egész Ady Endréig. Valósággal meglepő, mennyire azonos alapjábanvéve mindnyájuknak lelki magatartása. Kifejezési formáik természetszerűen korok szerint változnak, nyelvük alakul, fejlődik, gondolatviláguk bővül. Négy század nagy idő és a magyar irodalom, a magyar szellemiség sohasem volt elzárt melegházi keleti virág, hanem egyik gazdag ere a nyugati eszmeáramlatoknak. Protestantizmus és ellenreformáció, felvilágosodás és romantika, klasszikus realizmus és forradalmi szimbolizmus – mind megtalálták lángelméjű magyar megszólaltatójukat. Bizonyára nagy szakadék választja el – időben, társadalmi rangban, világnézetben – a katolikus Zrínyi Miklóst, a grófot, a szablyaforgató, törökverő hőst a parasztivadék Arany Jánostól.

Mint költők, emberek és magyarok: egy tőről nőtt testvérek.

Mert négy évszázad alatt a világon sok minden megváltozott, csak az ember és a magyarság sorsa nem változott. S így aligha követünk el erőszakot a történeti fejlődésen, ha a magyar költőket Balassytól Adyig egy családnak tekintjük. Hiszen mi költészetünknek nem formai elemeiben keressük a magyar jelleget, hanem – légyen bár a kettő még olyan elválaszthatatlan is – lelki tartalmában.

Ez a lelki tartalom kétféle módon tesz tanúságot a magyar népi jellegről: mint szubjektív vallomás és mint objektív állásfoglalás. A lángeszű költő fajtájának legilletékesebb képviselője, költészetéből – még ha népe agyonkövezné is – népének lelke szól. Ahogyan él, gondolkozik, érez, cselekszik – egyaránt népét jellemei, eszményi csúcsokon. De a költő nemcsak magáról, hanem népéről is dalol. Epikus vagy drámai alkotásokban mintegy szembeállítja magát népével és sorsával, magyarázatot keres és ítéletet mond. Magyarázata és ítélete éppen annyira érvényes, mint önvallomása. A lángészt nem tévesztik meg, nem téveszthetik meg azok a szempontok, melyek szerint a külföld skatulyázza el az egyes nemzeteket és melyek erős öntudattal nem rendelkező népeknél gyakran az igaz önszemleletet helyettesítik, így terjedtek el világszerte a magyarságról is megrögzött előítéletek, a magyar szenvedélyességről, vígságról, vitézségről, úriasságról, betyárságról, stb., melyek egy olyan korban, amikor a magyar öntudat aludni látszott, nálunk is hitelre találtak. (Majd itthon készült regények, színdarabok, operettek, filmek útján ismét a külföldre áradtak.) Az a magyar arc, melyet évszázadok folyamán legnagyobb költőink rajzoltak ki, életükkel és művükké], sokban különbözik attól a képtől, melyet a világ és az utolsó évtizedek eltorzult magyar öntudata alkotott a magyarságról. A mi feladatunk nem lehet egyéb, mint felújítani és minden tipológus módszerezés nélkül csoportosítani mindazt, amit költőink rólunk századok óta tanítanak és jelképeznek.

A magyar arról híres a világon, hogy „úri” nemzet. Arisztokratizmusát érzi főjellemvonásának a külföldi kutató (Keyserling), és magyar irodalomtudós is akadt, aki költészetét elsősorban mint úri költészetet értékelte. Az „úriság” mai fogalma nagyrészt a 19. század második felének bomlási produktuma. A régebbi magyar „nemes"-ről beszélt és ez a fogalom nyelvünkön nemcsak társadalmi osztályt vagy rangot, hanem erényt, lelki nemességet is jelez. A magyar költőben nem ás úri, hanem a lelki nemesség, az emberi méltóság tudata világít századokat bearanyozó fénnyel. – „Ha egy úri ló-csiszárral Találkoztam s bevert sárral: Nem pöröltem, – Félre álltam, letöröltem.” – Ez az igazi magyar magatartás és nem az előkelőséget külsőségekben kereső, barokkos úrhatnámság.

A magyar költő számára mindenkor az „ember” szó volt a legdicsőbb jelző:

Az ember tiszte, hogy legyen

Békében, harcban: ember.

Méltó képmása Istennek,

S polgára a hazának,

Válassza ott, válassza itt

A jobbik részt magának

(Arany János: Gondolatok.)

Csokonai legfőbb vágya visszavonulni a magányba, ahol „ember és polgár lesz”. Petőfi lelket-szívét boldogság tölti el, amikor – véres harcokban megpihenve – a pacsirtaszó eszébe juttatja, hogy nem csak „gyilkos eszköz”, hanem költő és ember is. Vörösmartyt gyakran fogja el a kétségbeesés, látván, mennyire megcsúfolják az „istenarcú lényt”„, az embert:

Oh nem, nem! amit mondtam fájdalom volt,

Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,

Oly fényes elmék a sár fiait

A sülyedéstől meg nem menthetek!

Hogy még alig bír a fold egy zugot.

Egy kis virányt a puszta homokon.

Hol legkelendőbb név az emberé,

Hol a teremtés ősi jogai

E névhez „ember!” advák örökül.

A nagy, felejthetetlen magyar verssorok idézését még hosszan folytathatnók. Nem zúdulhatott a magyarra oly vihar, nem lehetett eléggé emésztő az ellene áradó gyűlölet, hogy költője valaha is megfeledkezett volna eszményi emberiességéről.

Ady Endre a világháborúban hitetvesztett lélekkel is így dalol: 

Ékes magyarnak soha szebbet

Száz menny és pokol sem adhatott.

Ember az embertelenségben,

Magyar az űzött magyarságban,

Újból-élő és makacs halott. ..

S megint élek, kiáltok másért:

Ember az embertelenségben.

És amilyenek a költők, olyanok a képzeletük alkotta örök magyar típusok. Bánk bán emberméltóságának büszke tudatabán van, ez a tudat az, amely nem tűri sem a megaláztatást, sem a megalázkodást. Toldi ezért válik gyilkosává bátyja csatlósának, Ludas Matyi ezért veri vissza háromszor zsarnok urán a rajta esett sérelmet.

Az emberiesség nem ismer társadalmi kasztokat és aki saját magában nagyra tartja az emberi méltóságot, megbecsüli másokban is. A magyar a honfoglalás óta megosztja hazáját más népekkel és szinte szünet nélkül véres harcokat vív puszta létéért a környező népekkel. Mégis a magyar költészetben hiába keressük a más nemzetek irodalmában annyira kedvelt gúny szavakat, vagy gyűlölködő kifejezéseket, melyek nem csak az ellenség, hanem minden idegen ellen is irányulnak. A magyar testvérének érzi a haza minden polgárát és megbecsüli ellenségét. (Csak a kuruc harcok ádáz vérengzése, a szabadságharc elemésztő küzdelme csal ki a magyar költő lantján – nem is annyira gyűlölködő – mint csúfolódó hangokat.) A magyar ellenségnek is emberies. Toldi Miklós egy engesztelő szóra hajlandó megbocsátani a cseh bajnoknak. A Zrínyiász több szép sort szentel a török bátorságnak és amikor hőse végső kirohanásra készül, felöltözik legszebb ruhájába, két zsebébe száz aranyat tesz, hogy ezáltal megbecsülje magát és azt, aki által majd életét veszti. Szondy György, a magyar költészetnek egyik kedveit, sokszor és sokaktól megénekelt hőse, ellenfelére, Ali basára bízza végső küzdelme előtt legdrágább kincsét, két apródját. Aki sajátmagát igaz embernek tudja, felteszi azt még ellenségéről is.

Az emberméltóság tudatával együttjár az egyéniség tisztelete. A magyar nem tömegember, ezért nehezen fegyelmezhető és Istenén és királyán kívül nem igen hajlandó tekintélyt elismerni. A „Bánk bán”, melyet a legtipikusabb magyar tragédiának érzünk, tulajdonképpen egy embernek egyéni tragédiája, aki hazájáért nem nyúlna a gyilkos tőrhöz, ha emberi méltósága nem szenvedett volna sérülést. Toldi Miklós mindenkor a maga útján jár s amikor összeütközik a világrenddel, inkább visszavonul meghalni magányába, mintsem hogy aláketne magát. A mi nemzeti hőseink mind nagy egyéniségek, akiknek halálával vagy bukásával a közösség sorsa is megpecsételődik, akárcsak Zrínyiéval a szigetváriak sorsa.

Az igazi egyéniség jegye a „felemelt fő és az üres kéz” (Vajda János). A magyar jellem, bár története folyamán sokszor és sokat romlott, nem ismeri a hízelkedést, a csalfaságot, az álnokságot, az emberi becsület áruba bocsátását. Jelentős költői műveinkben az intrikus szerepét rendesen idegen játssza, mint a Bánk bánban a német Biberach, „Buda halálában” a gót Detre. Amikor Lajos király „Toldi szerelmé”-ben elmondja a magyar uraknak, milyen csellel kívánja elfoglalni Prágát, Hédervári Lajos „ekkép zabolázza”:

Megkövetem szépen: tudja-e Felséged,

Hogy a cseh király hítt vala, mint vendéget:

S ha Te alattomban így ellene törnél. . .

Árulás ez, uram, a magyar embernél.

Bánk rettenetesen bűnhődik, amiért orozva ölt, noha Gertrud két legféltettebb kincsét sodorta veszélybe: feleségét és hazáját. 

– Toldi Miklós egy elsötétedő élet magányával fizet meg azért, mert egyszer kijátszotta a lovagi törvényt, így látja a magyar önmagát: nyíltszívűnek, szókimondónak, egyeneslelkűnek. Ezen erényeit érzi Petőfi is sajátosan magyaroknak és valóságos kultúszt űz belőlük – életében és költészetében egyaránt.

Az egyéniség – ily erényekkel gazdagon felruházva – csak szabadságban tud lélekzeni, aminthogy a költő is csak szabadságban tud alkotni. És ezért természetes, hogy minden magyar költő az egyéni és nemzeti függetlenség harcosa. Petőfi Sándor annak világviszonylatban is egyik legnagyobb lírikusa.

Arany János megtörtén, öregen így énekel:

Az életet már megjártam:

Mit szívembe vágyva zártam

Azt nem hozta,

Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,

Melyben a dal megfoganhat,

Kértem-kérve:

S ő halászta évrül-évre.

A magyar egyéniség – költészetének tükrében – jellemzően férfiasnak tetszik. Amint a magyar paraszt házánál az asszonynak nincs helye az asztalnál, úgy a magyar költészetben is háttérbe szorul a nő. Zrínyi szükségesnek tartja megmagyarázni, miért elegyít – külföldi mintára – szerelmi epizódokat eposzába. A legnagyobb magyar hőskölteményben, a Toldiban, az anyán kívül nincs is női szereplő, „így szerette anyját a daliás gyermek, Szívét nem bánta még nyila szerelemnek, Nem is lőn asszonnyal tartós barátsága, Azután sem lépett soha házásságra.” – A magyar szerelmi költők, Balassa Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Kisfaludy Sándor, Vajda János, Ady Endre – ha szerelmi verseiket élő nőkhöz intézik is – tulajdonképpen a nőt, a szerelmet, vagyis sajátmagukat éneklik, szimbolizálva a nőt Caeliában, Lillában, Ginában, Lédában. (Irodalomtudósok máig is vitatkoznak rajta, hogy egyiknek-másiknak ki volt a múzsája.) Talán csak egy kivétel akad, a legnagyobb magyar szerelmi költő, Petőfi Sándor, aki leplezetlenül a valóságot adja, legszebb szerelmi verseit a feleségéhez írván. Berzsenyinél, Kölcseynél, Vörösmartynál, Aranynál viszont csak elvétve akadunk szerelmi versre. A magyar jellem férfiasságán kívül ennek oka bizonnyal a magyar szemérem, mely visszariad attól, hogy szerelmi életét „közprédára” bocsássa. Ebben a sokat vádőlt Ady sem kivétel, mert szerelmes versei, ha még oly szenvedélyesek is, nélkülözik a külső élményhez tapadó realitást.

A nő háttérbe szorítása azonban szépen megfér a magyar jellemben a nő lovagias tiszteletével, a férfias szemérem pedig egészséges, férfias érzékiséggel.

A legférfiasabb hivatásnak a magyar mindenkor a katonait tartotta. A külföldi humanisták, akik magyar királyok vendég szeretetét élvezték, a magyarságnak (általuk különben lenézett) katonai erényeiben látták azt a különbséget, mely népünket az úgynevezett művelt nyugattól elválasztja. A katona-tudós ellentét magyar vonatkozásában százados érvényességgel helyet kapott a világirodalomban és erős hatással volt a magyarság önszemléletére is. Balassa Bálint, Rimay János, báró Amadé László derűs versekben dicsőítik a vitézi élet szépségét. Zrínyi Miklós büszkén dalolja: „Nem írom pennával, Fekete téntával, De szablyám élivel, Ellenség vérivel, Az én örök híremet.” Népköltészetünkben a katonadalok majdnem akkora helyet foglalnak el, mint a szerelmi énekek. A magyar irodalom kimagasló hősei: Attila, Árpád, Bánk bán, Toldi, Zrínyi, egytől-egyig mind katonák. Mátyás királyban az utókor költője nem a tudománytkedvelő renaissance-fejedelmet dicsőíti, hanem a bajnokot, aki egyéni bátorságáról tesz fényes tanúbizonyságot.

Petőfinél Kukorica Jancsiból is – János vitéz lesz. A felkelő nemeseket magasztalja Berzsenyi, örvendve, hogy régi dicsőségünk újra feltámad. A 48-as honvédek halhatatlan költője és hősi halottja Petőfi Sándor és még a békés Arany János is büszke rá, hogy ő is ott volt, ahol „halni volt esély”. A magyar költészet sok női jellemet fest, felmagasztosítja a szerető hitvest, az önfeláldozó anyát és a nőt általában mint a magasabb eszményiség képviselőjét látja. De még a nőben is szívesen dicsőíti a katonai erényeket Az egri asszonyok, Rozgonyi Cecília, Szilágyi Erzsébet, Toldi Anikó, Zrínyi Ilona, Széchy Mária... mindnyájan megtalálják a maguk énekesét.

A kard embere mellett háttérbe szorul a tollé – még a költészetben is. A magyar – sok keserű élettapasztalata is lehetett – elhitte a rosszakaratú külföldnek, hogy népe nem tűdományra termett. Már Janus Pannonius úgy látja, hogy a költészetnek nem honja Pannónia. Virág Benedek inti a lantját: „Cifra bokrétát ne remélj azonban: Nem magyar földön terem a borostyán.” Vörösmarty szerint tragikus a magyar költő sorsa: „És így koszorútlan az ifjú megyén, Nem tudva, hol napja, hol éje legyen, S míg honja bolyongani hagyja, kihal Bús éneke, tört szíve lángjaival.” – A szellem embere – így dalolják a költők mindnyájan minden korokon át Ady Endréig – magyar földön pusztulásra van ítélve:

Pocsolyás Értől elszakadt legény,

Sorvadva, várva itt tovább ne ülj.

Nem kellenek itt úri álmodok.

Menekülj, menekülj ...

Dalaid könyvét dobd a tűzbe be.

Sorvadva, várva itt tovább ne ülj:

Pocsolyás Értől elszakadt legény,

Menekülj, menekülj.

Történelmünk megtanít rá, hogy a magyar hazát a vitéz, önfeláldozó magyar katona őrizte, védte meg ezer éven át, de megtanít arra is, hogy a magyar költő és tudós töltötte meg lélekkel. A szellem terén sem vagyunk egy népnél sem alábbvalóak. Ámde a legújabb kong még maguknak a költőknek sem jutott eszükbe, hogy a szellem emberét tegyék meg hősüknek, egy Janus Pannoniust, egy Szenczi Molnár Albertet, vagy Apáczai Csere Jánost. (Csak a legelsőt közülök vette Kisfaludy Károly egy kis darabja tárgyául, de nem is hőséül.) ők is – láttuk – ha nagy magyarokat, úgy katonákat énekeltek. Ez arra látszik utalni, hogy a magyar – évszázados önvédelmi harcában – mindig többre becsülte a katonai erényeket a szellemieknél. Széchenyinek kellett jönnie, hogy új életszemléletet adjon népének, amint már Arany megírta róla:

Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta

Azt, ami fő, s mindent befoglaló:

„Elvész az én népem, elvész – kiálta –

Mivelhogy tudomány nélkül való.”

A magyar jelleg fejlődése nagy utat tett meg Balassa Bálinttól Babits Mihályig, a teltek emberétől, aki karddal kézében hal meg, a könyvek emberéig, aki sebzett ajakkal béke után kiált. Költészetünk, irodalmunk, tudományunk története mégis azt mutatja, hogy ha küzdelmes múltunk néha-néha elnyomta is a szellemi élet utáni vágyat (ami aztán tespedő korokban veszélyessé válhatott), a magyar képes volt a katonai és szellemi erényeket harmóniában összeolvasztani. Nagy magyar volt Zrínyi Miklós, aki véres harcok között a világirodalom alkotásaiban keresett pihenést És a legnagyobb magyar volt Széchenyi István, a vitéz huszárkapitány, a Tudományos Akadémia megalapítója... A sort a világháborúig folytathatnék.

Nyugaton a humanizmus egyoldalú fejlődési áramot indított meg és szembeállította egymással a „nyers” katonát és a „pallérozott” tudóst. A mi különös büszkeségünk, hogy nálunk énnek az ellentétnek a kiegyenlítése lehetségessé vált – magas eszményi síkon. 

A katonaember a valóság embere. A magyar bizonyára már őshazájából hozta magával valóságérzetét, hiszen mindenkor erősen kellett a talpán állnia, hogy el ne sodorják a rázúduló viharok. Aligha véletlen, hogy költészete a realizmusban érte el eddig legmagasabb betetőzését és hogy például a német romantika „kék virága” semmi hatással nem volt raja. A Zrínyiászban a csodás elemeket a költő éppúgy a valóságban élte meg, mint a megénekelt véres harcokat is. „Bánk bán” a lélekrajz valószerűségével döbbent meg. Vörösmartynak, akárcsak Adynak, a nyelve romantikus, egy dús képzelet csodálatos virága, de mindketten minden idegszálukkal benne állnak a magyar élet valóságában. Petőfi azt hirdeti, hogy csak az szép, ami igaz. Arany realizmusát – annyira köztudomású – szinte felesleges idézni, de még Jókai Mór is arra volt büszke, hogy ő realista költő. „Ábrándozás az élet megrontója, Mely kancsalúl, festett egekbe néz” – hirdeti Vörösmarty.

A valóságérzet nem hat bénítólag a költő képzeletére, hiszén – mint Arany János mondja – „nem a való hát: annak égi mássá Lesz, amitől függ az ének varázsa”. Mégis a magyar költő képzelete nem annyira a mesealkotásban (Jókai Mór kivételnek látszik), mint inkább a kompozícióban, a nyelvalakításban és újjáteremtésben tündöklik. Magához a meséhez mintha szükség volna valami valószerű fogódzóra: történeti eseményre, történeti vagy költői forrásra vagy pedig saját külső élményre. Jókai is azért hiszi magát realistának, mert meséinek majdnem mindig van valószerű alapja.

Valóságérzete a magyart józanságra és igénytelenségre nevelte. Bíborban született Konstantinos még a honfoglaló magyarok pompaszeretetét magasztalja. A magyar nemes és mágnás mint a nagyúri fényűzés és pazarlás típusai élnek a külföld tudatában. A magyar költő életpályája és történeti tudata másra látszik tanítani. A magyart sorsa meghurcolta; valóságérzetét dicséri, hogy szükségszerű puritánságából erényt csinált.

A Petur bán köré csoportosuló összeesküvők, mind régivágású egyszerű magyarok, gyűlölködve tekintenek az idegen királyné által kifejtett nyugati pompára. Toldi Miklós a nyers egyszerűség típusa, akit nem szédít meg olasz udvarok ragyogása.

Amint Toldi Miklós szerzetesi gúnyát ölt, úgy a magyar költő is mindenkoron hasonlatos volt a szerzeteshez: e világi élettel, annak anyagi örömeivel vajmi keveset törődött és – abszolút, akár akart, akár kényszerült igénytelenségében – szemeit, ha nem is a túlvilági életre, de eljövendő századok adományozta halhatatlanságra függesztette. Hasonlítsuk össze például egy Goethe pompázó frankfurti szülőházát vagy weimari kastélyát azokkal az agyagpadlójú vályogos paraszti kunyhókkal, melyekben a legnagyobb magyar szellemek születtek, éltek és alkottak.

A magyar költő Tinódi Sebestyéntől kezdve Arany Jánosig soha nem kívánt többet, mint: „Csöndes fészket zöld lomb árnyán, Hova múzsám el-elvárnám, Mely sajátom ...”

A magyar költő a józanságból és igénytelenségből életprogrammot alkotott, hogy mintegy leplezze szíve égő eszményiségét és életvágyát. Már Orczy Lőrinc azt hirdeti: „Aki lakni akar igaz csendességben, Szívét szorítsa be, kisebb kerítésben.”

Ugyanezt a gondolatot ismétli – magasan szárnyaló költői nyelven – Vörösmarty:

Amennyit a szív felfoghat magába,

Sajátunknak csak annyit mondhatunk . ..

Maradj az élvvel kínáló közelben,

S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,

A bírhatót ne add el álompénzen,

Melyet kezedbe hasztalan szorítsz .. .

Berzsenyi a Horatius-i középszert dicsőíti: „Ó ti, elrejtett kalyibák lakói, Régi Jámborság s te arany Középszer! Üljetek mellém küszöbömre: vígan Látlak, ölellek.” Kölcsey azt énekli, hogy e földön minden dicsőség csak hiúság, Arany szerint Földi ember kevéssel beéri”, Vajda János a vaáli erdőbe vágyík: „Oh, milyen jó volna Abban a kis házikóban, Élni, éldegélni szépen, Békességben, csöndességben!”

A magyar mélyen érzelmi lélek. Eszményisége és józansága közti összeütközés éppen ezért gyakran belső meghasonlást idéz fel benne. Józanságában mindig van valami szándékolt, eszmenyiségében valami tompított, önmeghasonlása azonban őszintén keserű hangokat csal ki lantjából. Elég Kölcsey Vanitatum vanitas című költeményére emlékeztetnünk, vagy Vörösmarty feljajdulására: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remeny! Nincsen remény!”

Az önmeghasonlás vagy keserű kacajban tör ki (így írja meg Arany János a „Nagyidai cigányok”-át), vagy tétlen álmodozásba és melanchóliába süllyed, vagy a mámorban keres menekülést. Horváth János említett tanulmányában állapítja meg ezt a magyar kettősséget: „Csokonai ismert tarkasága, Berzsenyiben az erő és tétlen szomorúság, Kölcseyben vágy és önmagát sebző elégületlenség együttese, Vörösmarty bús pátosza,

Arany emésztő „örök” kételye: szinte csábítanak az elemzésre. S mintha Kölcsey fejtegetése „a magyar karakteri szentimentalizmusról”, Himfy szép sora „a magyar szív kedvvel hártyás sebei”-ről, de általában kritikusainknak s nagy költőinknek a magyar „sírva-vigadás” vegyes hangulatfajta iránti mély érdeklődése is azt igazolná, hogy amennyiben van magyar jellemű líraiság, az... elmélkedő hajlammal, tanulással, történelmi és magántapasztalatokkal eleve megfékezett, sokszerűvé tördelt, vagy vegyessé szivárványosodott, öröklött érzelmiség, mely ifjan mindent felölelni vágyik, csakhamar azonban erélye megtörvén, békétlen elemeivel magába borul. Bizonyos józanság belső harca ez talán a költészet illúzióival: magyar kéttősség.”

Ez a magyar kettősség, a belőle származó önmeghasonlás és a magyar sors, együttesen kórokozói a magyar melanchóliának és a legtöbb magyar emberi hibának.

Minden külföldi érdeklődőnek feltűnik az a nehéz tragikus atmoszféra, mely az újabb magyar költészet alkotásait beárnyékolja. Humora keserűbb, mint bármely más nemzeté, tréfájának szatirikus az éle, legjelentősebb költői alakjai mosolytalan hősök, mint Bánk bán, vagy Toldi Miklós. Legnagyobb regényírónknak Kemény Zsigmondot valljuk, akinél még az erény is bűnné és tragikum forrásává válik. Bizonyára az sem véletlen, hogy „Az ember tragédiáját” magyar ember írta meg. Ha magyar költő tréfához, a nevettetés eszközéhez nyúl, azt legtöbbször politikai vagy nevelési célzatból teszi, mint Fazekas Mihály a „Ludas Matyi”-ban, Kisfaludy Károly vígjátékaiban, Arany János az „Elveszett alkotmányiban vagy akár Mikszáth az ,,Új Zrínyiász”-ban. Berzsenyi, Kölcsey, Vajda, Ady nem isménk a szívderítő mosolyt, ajkuk legfeljebb keserű, szívettépő kacagásra torzul. Ritka, szinte páratlan nálunk az olyan harmonikus, optimista egyéniség, mint amilyen Jókai Mór volt (talán ezért is vált a külföldön ír oly népszerűvé), aminthogy magában áll Csokonai komikus eposza is, a „Dorottya”, ami szándékosan éppen azért készült, – a költő előszava szerint – hogy a magyar irodalomban űrt töltsön be. Valószínű, hogy csak a sorsa formálta a magyart búskomorságra hajlóvá. Népköltészetünkből – bús hangok mellett – árad a természetes életöröm. Milyen napfényes képet fest Balassa Bálint a magyar vitézek életéről, mennyi vidámság tombol például a Csínom Palkó-ban! A székely észjárás szívderítő humora, melyet napjainkban Nyírő József, Tamási Áron irodalmi síkra emelt, ősi sajátságnak látszik, aminthogy szinte magyar műformának tetszik az anekdota, melynek olyan jelentős irodalmi művelői akadtak, mint Jókai vagy Mikszáth. A magyar bizonnyal éppen úgy életörömre született, mint más nemzet fia, a búskomorság „vérzivataros” századok folyamán raja rakódott, mint fénylő acélra a rozsda. Innen van, hogy a magyarban oly gyorsan váltakozik a zokogó búbánat a kitörő és eget ostromló jókedvvel.

Bizonyos, hogy a magyar költészetben sok könny folyt. Irodalmunk hajnalán sírva könyörög bűnbocsánatért Balassa Bálint: „Sűrű könnyes szemmel Magát reád bocsátja. Legörögvén könnye orcáján, úgy megkövet, Magad is megszánnád, látván mely keseredett; Mert zokogásokban, Siralmas szép szókban, Kér fejének kegyelmet.” És majdnem ugyanúgy századok multán Ady Endre: „Megbánni mindent. Törve, gyónva Borulni rá egy koporsóra. Testamentumot, szörnyűt, írni És sírni, sírni, sírni, sírni.” Kettejük között egy százados könnypatak. Zokog Himfy a maga szerelmi keserveiben, könnyekben dől lánykájának karjaira Kölcsey, Petőfi „Magyar vagyok” című dokumentációs költeményében így látja magát:

Magyar vagyok Természetem komoly,

Mint hegedűink első hangjai;

Ajkamra fel-felröppen a mosoly,

De nevetésem ritkán hallani.

Ha az öröm lerobban festi képem:

Magas kedvemben sírva fakadok;

De arcom víg a bánat ideiében,

Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Mind e magyar könnyek nem a férfiatlan ellágyulás, hanem a mély érzelmiség jelei. A magyar megveti a szentimentalizmust (mely nálunk csak egy átfutó irodalmi áramlatban jelentkezik) és néha érzelmiségét is igyekszik közönnyel palástolni, nehogy érzelmesnek látszódjék. Józansága és érzelmisége örökös harcokat vív benne, de érzelmeire hatva könnyebben lehet nála valamit elérni, mint akár erőszakkal, akár észokokkal.

Arany János így jellemzi „Magyar Misit”: 

Egy az, amit szíve érez s amit szája mond:

Rászedi őt, megcsalja őt akármi bolond.

Agyonütne, ha elvennél tőle egy kovát:

De egy szóért odaadja legszebbik lovát.

A mély értelmiségnek és melanchóliának társa, a józanságnak és valóságérzetnek ellentéte a tétlen álmodozás, így látja már Berzsenyi, aki maga is „biztos társának” érzi a melanchóliát.

A „keleti magyar tunyaság”, a „tétlen álmodozás” újabban már mint „turáni örökség” szerepel a magyar bűnök kőzött. Valószínűbb, hogy a török harcok után bekövetkező tespedő évtizedek szomorú következménye. Az irodalmi felújulástói kezdve költőink már nem tudják eléggé ostorozni a magyart, aki „hazája feldúlt védfalából Rak palotát heverőhelyének.” Vörösmarty hazafias költeményei – Széchenyi szellemében – nagyrészt tettre buzdító szózatok, mert ő is jól látja, hogy a magyar: „Nagyot iszik a hazáért S felsivít: Csakhogy egyszer tenne is már valamit.” Petőfi Sándor „Pató Pál úr” -ban rajzolja meg a magyarnak torzképét, akinek életmottója: „Ejh, ráérünk arra még.” S ez nem is az ő hibája – mentegeti a költő, – mert Pató Pál úr magyarnak szülétek s hazájában így hangzik az ősi jelszó. Arany László már Hűbele Balázsban látja a magyar típust és ily keserű szavakra fakad:

Elérni rögtön, mert folyvást, kitartón

Haladni célra nem természetünk,

Számítani sem, se időben, se térben,

Hanem: „Hipp-hopp! mint gondolat, gyerünk!”

Szerény kitartás nincs a szittya vérben,

Lassú, kimért munkát nem tűrhetünk.

Vajda János „A virrasztókéban idézi a nagy ősöket, akik verőkön szerezték a hazát, s míg ők immáron alusznak: „Mi virrasztunk ébren, haj csak Ébren is mi – álmodunk.” – A magyar bűnök legnagyobb költője, Ady Endre pedig így ír:

Pimasz, szép arccal látszik, hogy akar,

De közben búsan lekönyököl,

Nyög, sír, ez az én fajtáin, a magyar.

Hogy az álmodozás és tétlenség nem „szittya vérünk” öröksége, hanem az utolsó két évszázad történeti fejlődésének szomorú eredménye, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy korábbi költészetünkben alig találjuk nyomát. A magyar a 18. századig elsősorban katona-nemzet volt, sorsa soha nyugodni nem engedte. Legnagyobb hősei mind a tett, az erős akarat, a józan, világos és valósághű életszemlélet emberei. Költőinek egész sora, Balassa, Zrínyi, a kuruc költők, Kisfaludy Sándor, maguk is katonák. Vajmi veszélyes volna, ha a tétlen álmodozást, a kitartás hiányát, a szalmatűzszerű lelkesedést elfogadnók eredendő bűnöknek, melyeket vérünkben hordozunk. Bár százados, de akut betegség jelei, melyből ki lehet és ki kell gyógyulni. Ezért hirdeti már Vörösmarty bizakodó hittel: „A gyűlöletnél jobb a tett, Kezdjünk egy újabb életet.”

A benső meghasonlásnak egy másik ellenmérge: a mámor.

Mindegy, hogy a nagy szavak, a szónoki páthosz vagy a bor mámora. „Éld a jelenlét Percét s óráját, Együtt lefutja Jó s rossz pályáját S együtt huny véled. Igyunk derűre, Igyunk borura, Úgyis hol kedvre Úgyis hol búra Fordul az élet” énekli a legeszményibb költő, Kölcsey Ferenc. S Vörösmarty még keserűbben: „Gondold meg és igyál: örökké a világ sem áll, Eloszlik, mint a buborék, S marad, mint volt, a puszta lég.” Különösen megrázó az idős Arany János verse:

Ez az élet egy tivornya:

Inni kell, ha rád jön sorja,

Az örömbül, búbánatból,

Karcos borbul, kéjzamatból.

Az egész életében józan költő végül is sajnálja, hogy ezt a nyomorúságos életet nem mámorban töltötte el.

Ady Endrének költeményeiből ily részleteket bizonyára felesleges idéznünk. Hisz ő még egy tanulmányt is írt arról (Magyar Pimodán), hogy a magyar életet mámor nélkül elviselni nem lehet. Egy új erős nemzedéknek, mely cselekvésre születik és melynek erre tere nyílik, mar nem lesz szüksége az ősi magyar józanságból a mámorba menekülnie. Legújabb költészetünkben a „mámor-versek” majdnem teljességgel hiányoznak.

Az egyéniség értékét az is meghatározza, hogy van-e és milyen a világnézete. A magyarról a közhit azt tartja, hogy idegenkedik minden miszticizmustól és nem bölcselkedő kedély. Ezzel szokás magyarázni, hogy „magyar vallássá” a puritán kálvinizmust emelte és hogy nem termelt jelentős filozófusokat. Költészetünk ellenkező tendenciákról tanúskodik. A katolikus hit a középkori századok folyamán a magyar lelki életnek benső tartozékává vált. Erről nemcsak a magyar szentek tanúskodnak, hanem azok a legendák is, melyeket a népi képzelet alakjuk köré font. Első verses emlékünk egy Mária siralom, az első versszerző, akinek nevét ismerjük, Vásárhelyi András, egy Mária-ének költője. Legelső nemzeti eposzunkban, a Zrínyiászban, a katolikus misztérium szolgáltatja a csodás keretet.

Elgondolkozásra késztet azonban, hogy a magyar szentek szinte mind az Árpádok királyi házából kerültek ki, hogy Máriában a magyar ősidőktől kezdve a magyarság nagyasszonyát tiszteli és hogy a Zrínyiász csodás eleme az egész égi világot a különleges magyar sors intézőjének tünteti fel. Nemcsak a magyarság valóságérzete könnyítette meg a protestantizmus diadalát magyar földön, hanem a vallásnak és a hazafias érzésnek ez az eredendő szoros kapcsolata is. A protestantizmus a nemzeti nyelven szólalt meg és így még magyarabbnak tetszett, mint a katolicizmus. Az ellenreformáció és költészetünk barokk azonban nem volna megmagyarázható, ha megtagadók a magyartól a katolicizmus iránti belső hajlandóságot.

A magyar vallásosság – költészetünk és irodalmunk tanúbizonysága szerint – még a katolikus emberben sem éri el az extázis hőfokát. Pázmány Péter, az ellenreformáció félelmes bajnoka, a magyar józanság és realizmus mintaképe. Irodalmi közhely, hogy soha nem az érzelemre, hanem mindig az értelemre kívánt hatni, így a katolikus és protestáns világszemléletet magyar földön nem választja el olyan nagy szakadék, mint más népeknél. Ezért tudott Pázmány Péter kezet fogni I. Rákóczi Györggyel. A katolikus és protestáns magyar közti különbség nem annyira világnézeti, mint inkább kulturális jellegű, különböző irányú történeti fejlődés eredménye. Míg egyrészt a magyart valóságérzete és józansága megőrizte a szélsőségektől, érzelmi élete megóvta attól, hogy a felvilágosodás, vagy később a materializmus nagyobb pusztításokat okozzon lelki életében.

A felvilágosodás következménye volt azonban, hogy a 19. század jelentős költőinek vallásossága már nem felekezeti jellegű.

Apáti Ferenc Cantilenájától (1526) Ady Endre egynéhány harcos verséig számos sort idézhetnénk a magyar költészetből, melyek a magyar költőnek az egyházakkal szemben elfoglalt ellenséges, vagy legalább is tartózkodó álláspontját tanúsítják.

Egyben azonban minden magyar költő megegyezik: a felekezeti kötöttségtől mentes, de mélységes istenhitben. Ez az istenhit olyan bensőséges, istenközelségig szárnyaló vallásos költészetet termelt ki magyar nyelven, mely már kezdeteiben világirodalmi magaslaton áll. Elég Balassa Bálint istenes verseire utalnunk, Berzsenyi Fohászkodására, Kölcsey Himnuszára, Arany Jánosnak „Fiamnak” című költeményére, Vajda János marcangoló, a vallásban vigaszt kereső kételyeire, Madách nagy életművére, Ady Endre Istent kereső megrázó vívódásaira. Ha is a magyar költészetben istentagadó versekre, azokat bizonyára csak a pillanatnyi kétségbeesés szülte. A magyar rendületlenül és mélységesen hisz az egy igaz Istenben, a világ teremtőjében és gondviselőjében. Ez az Isten keresztény Isten.

Pogány mithologia idegen a magyar leiektől, és ha a romantika a (különben idegen eredetű) Hadúrban ilyen ősinek jelzett mithologia elmosódó körvonalait meg is rajzolta, az a romantika számára is csak eposzi keret, hagyományos cifraság volt.

A katolikus költőben talán intenzívebb a metafizikai vágyódás, a protestánsban a valósághoz tapadó józanság (bár kivétel – ilyen Ady is – mindkét táborban akad), mégis mindnyájuknak ez az abszolút keresztényi istenhit alakítja ki életés világszemléletét. Gyakran írtak már róla – és ezért itt talán elég emlékeztetni rá – milyen jelentékeny szerepet játszik a magyar költészetben a Halál. Egyszer, mint a költő társa, kő mája, máskor, mint rettenetes ellenfele, de mindig jelenvaló, szinte személyesített erő. A magyar halálköltészet a középkortól kezdve a legújabb időkig dúsabbnál dúsabb virágokat hajtott.

Mintha a magyar még mindig közelebb állna a természet ős erőihez és misztériumaihoz, mint a nyugati ember.

A halálgondolattal együttjár a túlvilági életbe vetett hit.

Talán Vajda az egyetlen költő, aki irtózik az örökkévalóságtól, de ez irtózása is csak hitének bizonyossága. „Az ember tragédiája” az ember Istenközelségének, az életfolytonosságba vetett hitének hatalmas költeménye. A magyar soha nem volt annyira józan, még a materializmus virágkorában sem, hogy a földi életben látta volna emberi sorsának beteljesülését. Arany írta – s mintha az ő szavaiból költői nemzedékek hitvallása sugároznék:

Ami annyi szívbe oltva

Élt világ kezdete olta,

Mit remélt a hindu, párz,

Amért lángolt annyi oltár,

Zengett Szionon a zsoltár:

Hogy nem addig tart az élet

Míg alant a testbe jársz,

Hanem egykor újra éled,

S költözzék bár fűbe, fába

Vagy keresztül állaton:

Lessz idő, hogy visszatérhet

Régi nemes alakjába..

Megtisztulva, szabadon,

Vagy a „boldogok szigetjén”,

Mint hívé a boldog hellén,

Vagy az üdvezültek helyén,

Mint reméli a keresztyén,

Lesz dicsőbb folytatása:

Én azt meg nem tagadom. –

Mit hisz a tudós? ő lássa.

A vallásnak és tudománynak ez a szembeállítása nem azt jelenti, hogy a magyar költő eleve lemond a végső okok kutatásáról és a bölcselkedésről. Irodalmi felújulásunk élén Bessenyei György halad, aki verseiben és prózai műveiben egyaránt mélyenjáró bölcselkedőnek mutatkozik. Csokonai költeménye a Halhatatlanságról, Vörösmarty „Csongor és Tündé”-je – hogy csak egyes műveket ragadjunk ki – művészi példái irodalmunkban a nagyarányú filozófiai költői műnek, melynek nálunk olyan nagy világirodalmi reprezentánsa is akad, mint „Az ember tragédiája”. S ha Vajdára, Komjáthyra, Adyra gondolunk, akkor valóban érthetetlennek kell tartanunk azt a közhitet, hogy a magyar nem bölcselkedő kedély. Igaz, hogy sem magyar tudós, sem magyar költő nem teremtett új filozófiai rendszert, de viszont az elmélkedésre való hajlam jellemző magyar sajátságnak látszik. A magyart talán csak realizmusa akadályozta abban, hogy – amint a költő sem tud „elvont ideállal dallam”– puszta fogalmakból gondolatpalotát emeljen. Költőt nem fogalmakban, hanem képekben gondolkoznak, amint magának a magyar nyelvnek is egyik főékessége a képszerűsége.

A magyar költő nemcsak a végokokon gondolkozik, hanem saját művészete belső titkain is. Horváth János abban a finom párhuzamában, ahol a frissebb magyarságú Petőfit szembeállítja a gyökeres magyarokkal, e ponton véli értékeltethetni a legdöntőbb különbséget: „Az érzelmi élet oly autochton érvényesülése, aminő Petőfit avatta lírikusi rendkívüliséggé, úgy látszik, nem magyar eredetiség, bármennyire annak tetszik, s olyanul fogadtatott is el (főkép a többi magyar írót alig ismerő külföldön) Petőfi óta és általa. Speciális magyar vonásnak látszik ellenben nagy költőinkben a tanulmányozó, reflektáló hajlam, mely tudós tanulmányokban, s tanszerű, vagy elmélkedő színezettel még lírai költészetünkben is érvényesülni szeret és tud. Erre az elmélkedő hajlamra majdnem minden nagy költőnknek példáját idézhetnők, Csokonaitól kezdve, aki a Dorottyához bevezetőül egy értekezést írt a komikus eposzról, egészen Kölcseyn, Aranyon, Babitson át a legfiatalabb költőkig, akik közt nem egy töri fejét még prózai köteteken át is, a magyar végzet kérdésein.

A magyar költőben mindenkor találkozik az elmélyedő elméletíró a teremtő művésszel.

A magyart eddig mint egyéniséget jellemeztük.

Most meg mint nemzeti közösségének tagját kívánjuk bemutatni. Emberi tulajdonságai, amelyek egyéni életétől elválaszthatatlanok, közösségi életében is döntő szerepet játszanak.

Erényei tették képessé nemzeti hivatásának betöltésére, hibái sodorták egyik katasztrófából a másikba. Emberiessége által vált lehetővé, hogy Hungáriát, különböző nyelvű és fajú népek dunamenti közösségét felépítse, mert az idegenfajtájúban is megbecsülte Isten képmását. Valóságérzete és józansága világosan megláttatták vele történeti és európai helyzetét és megóvták veszélyes kalandoktól. Férfiassága, katonajelleme – szünet nélkül ellenséges népektől övezve – biztosították fennmaradását, vallása, tudománya és művészete Európa részesévé avatták, Istenhite megmentette nemzeti katasztrófák idején a végső kétségbeeséstől. 

A magyarnak, mint nemzeti közössége tagjának, legfelötlőbb (és legismertebb) sajátsága hazaszeretete, mely összes emberi erényeit tündöklőbbnek mutatja és összes hibáit elhalványítja.

Nemzeti érzése koronkint nemcsak eléri, hanem túlhaladja a vallásos érzés, vagy a szerelmi szenvedély hőfokát. Világít már Balassában, aki szívszakadva búcsúzik édes hazájától, jó Magyarországtól és egész életművét betölti Zrínyi Miklósnak, aki nemcsak kardját, hanem tollat is a haza szolgálatanak szenteli. – „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak Hagyd örökül ha kihunysz: A haza minden előtt”, írja Kölcsey. A magyar költő művével és életpéldájával igazolja, hogy számára a hazaszeretet nem költői téma, hanem véres valóság. Petőfi ifjú életét dobja oda áldozatul a szabadságharcnak. Vörösmarty a világosi katasztrófa után feljajdul:

Mi a világ nekem, ha nincs hazám?

Elkárhozott lélekkel hasztalan

Kiáltozom be a nagy végtelent:

Miért én éltem, az már dúlva van.”

Ez nem a pillanatnyi kétségbeesés kitörése, hanem egy valósággal összeomló életnek sírfelirata. A magyarnál az egyén és a haza sorsa elválaszthatatlanul egybefonódik. Csak a kiegyezés utáni materialista korban válik egy rövid átmeneti időre a nemzeti érzés költői kifejezése puffogó frázissá, de meg a hazafias frázis rossz költői is hiszik, amit mondanak.

De aztán elérkezik Ady Endre, aki a fajszeretet új igéit hírdeti és akinél jobban a magyar sors miatt senki nem szenvedett: „Jaj, vajjon mit akar vele Ezredek bűne, súlya, átka, A Sors, a sorsa: A sorsom nagy tragédiája.”

A magyar nemzete sorsát pesszimisztikusan ítéli meg és ezért nemzeti érzése, ha nincs is lelkesedés híján, mégis csupa fájdalom és szenvedés. Még az annyira derűslátású Petőfi sem tud könnyek nélkül hazájára gondolni:

Hazám, oly rég voltál te nagy, hogy

Nagyságod híre csak mese talán.

Már rég nem sírtam, s íme most

Pillámon egy könny rengedez.

Magyar nép, vajjon hajnalodnak

Vagy alkonyodnak harmatcseppje ez?

Berzsenyi lelkében Karthago, Róma, Babylon pusztulásanak rémképe jelenik meg, ha a magyar végzet felriasztja álmodozásából. Kölcseynek szörnyű a látomása a magyarság és a magyar föld sorsáról: „És más hon áll a négy folyam partjára, Más szózat és más keblű nép.” Vörösmarty előtt felrémlik a nemzethalál szörnyű képe: „Vagy jőni fog, ha jőni kell, A nagyszerű halál, Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll” Ady a Duna vallomásaként közli riasztó próféciáját:

A Duna-táj bús villámhárító,

Fél-emberek, fél-nemzetecskék

Számára készült szégyen-kaloda.

Ahol a szárnyakat lenyesték

S ahol halottasok az esték.

A nemzeti érzés pesszimizmusa a mohácsi vész utáni történeti fejlődés szomorú eredménye, akárcsak a magyar melanchólia. Szent László, Nagy Lajos vagy Mátyás király diadalmas magyarja aligha ismerte a nemzeti kétségbeesést, még ha emlékezett is Etelközre, Augsburgra, illetőleg a muhi pusztára.

Történelmi sorsán kívül földrajzi és ethnikai helyzete is mindinkább kifejlesztette benne a sötétlátást. A magyar már nagyon korán rádöbbent arra, hogy magányos nemzet, talán a világ legmagányosabb nemzete. Nincs nép, mely segíthetne rajtünk, mondja Zrínyi, és nincs hazánk Pannonián kívül: „Hic nobis vei vincendum vel moriendum est.” Ennek a prózai mondatnak ad örök művészi formát közel két század múlva a költő: „Hazádnak rendületlenül Légy híve oh magyar... A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell.” – De már Rimay Janos így énekel: „Ki szánhat? Bánd magad nyomorúságodat, Mert nézi s nem érzi az csak romlásodat, Aki építhetné te szép orszagodat, Könnyen mulatja el csak záloglásidat.” A nyugatra néző és keletre visszatekintgető magyar, aki „testvértelen ága nemének”, nemcsak romantikus kép, hanem örök típus.

Petőfi is így látja:

A Kárpátoktól le az ál-Dunáig

Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!

Szétszórt hajával, véres homlokával

Áll a viharban maga a magyar.

Ha nem születtem volna is magyarnak,

E néphez állanék ezennel én,

Mert elhagyott, a legelhagyottabb

Minden népek közt a föld kerekén

A magányosság érzete a magyart történelme viharos századaiban a legnagyobb heroizmusra képesítette, a szabadságharc után bekövetkező nemzeti hanyatlás idején azonban a más által való gyámoltatás szükségét ébresztette fel benne. Arany László már „a politikák legmagyarbikának” tartja a „sült galamb- várás-politikáját”, a Csaba-mondát pedig jellemző magyar álomképnek.

A magyar heroizmusban mindig van valami a végső kétségbeesésből, viszont a legszélsőbb magyar kétségbeesés sincs valami – ha megannyira indokolatlan – hit és remény nélkül. Ez a hit sugárzik Kölcsey Himnuszából, vagy Vörösmarty Szózatából. A magyar akar hinni nemzete jövőjében, akar remélni a reménytelenségben, s ha megannyira elsötétül a lelke, akkor is, megtörtén is hirdeti: „Lesz még egyszer ünnep a világon.” A legpesszimistább magyar költemények, mint Kölcseynek két Zrínyi-dala, mintha csak azért íródtak volna, hogy kihívják, kikorbácsolják – az ellenmondást. Ady már-már kiégő lélekkel dalolja: „Mint ragyogna az én jó magyarságom S tagadnám minden átkom. Minden csúnya Jövőgondot kivetnék: Csak egy kicsit hihetnék. – A reménytelen reménység magyarázza, hogy a magyar a magyar élet célját magában a küzdésben látja. „Mi dolgunk a világon?” kérdi Vörösmarty a sötéthangulatú „Gondolatok a könyvtárban” c. költeményének befejezéseképpen, s mindjárt felel is rá: „Küzdeni – erőnk szerint a legnemesbekért.” S ezért jellemzően magyar költemény „Az ember tragédiája”, noha a magyar sors egy sort sem kap benne, és magyar típus Ádám, aki végigjárva – csalódásból csalódásba bukva – az emberiség fejlődését, egészen a szörnyű eszkimójelenetig, véget akar vetni a maga és az emberiség életének, de még ez sem sikerül neki. S akkor felhangzik – indokolatlanul és magyarázat nélkül – az isteni szózat: „Ember küzdj és bízva bízzál.” Ez a magyar állásfoglalás a nemzeti sorssal szemben.

Küzdeni – e fogalom kimeríti a nemzeti hivatástudatot is.

A magyarság hosszú századok óta úgy áll Európa előtt, mint a nyugati kultúra és a kereszténység védőbástyája. „Oh, én édes hazám, te jó Magyarország Ki keresztyénségnek viseled paizsát”, énekli Balassa Bálint. Nem kétséges, hogy nemzetünk ezt a hivatását példaszerűen töltötte be, politikai vezetői hangoztatták is, de a nemzet saját tudata szerint – költészetünk rá a tanúbizonyság – nem azért vérzett, szenvedett és harcolt, hogy a Nyugatot megvédelmezze, hanem hogy a sajátmaga fennmaradását biztosítsa. Harcolt a kereszténységért, de a sajátmaga kereszténységéért, belső életének értelméért, melyet a török félhold veszélyeztetett. „Kiontom- véremet én szegény hazámért, Ezennel meghalok édes nemzetemért, Nem szánok ontani bizony érette vért, Mert én az Krisztustól veszek jutalombért” (Kődi Farkas János: Vitéz Kádár István éneke. 1657 után). A magyar katona így érzett. A „vérzivataros” századokban nemcsak a „Nyugatért”, de a „Nyugat” ellen is harcolt, ha a nemzeti szükség úgy hozta magával. 

„Engömet kergetnek az kevély némötök . . . Engöm környül vettek az pogán törökök” sóhajt fel a bujdosó Bornemisza Péter. Ez volt századokon át a magyar sors. A költő a török-tatár áradásban nem látott egyebet, mint bűneink szörnyű büntetését, keresztény próbatételt, melyet igyekezett hősiesen kiállani – sajátmagáért, földi és túlvilági üdveért, még ha vezetői tudták is, hogy harca egyúttal Európa védelme is. De az ellenség nemcsak Keletről jött, hanem Nyugatról is. Legszentebb harcaink, melyek a költészetben is dús virágokat fakasztottak, Rákóczi, majd Kossuth szabadságharca, a nemzeti önvédelmet szolgálták a Nyugatot képviselő Bécs ellen. Költészetünknek a nemzeti sorssal foglalkozó kimagasló alkotásai, a Zrinyíász, „A magyarokhoz”, a Himnusz, a Szózat, Arany eposzai, - melyek mintegy villámfény mellett idézik fel a magyar multat – nem szólnak Európa védelméről, hanem csak a küzdelmes magyar sorsról.

Évszázadokon át az erdélyi önállóság megszűntéig és Rákóczi szabadságharcáig az önvédelem és az öncélúság volt a magyar nemzeti hivatás. Attól kezdve – az 1848/49-iki szabadságharc heroikus erőfeszítése kivétel – idegen fejedelmek idegen érdekek szolgálatába állították a magyar katona vérét és vitézségét. A hétéves háború, a napóleoni harcok, majd később a habsburgi olasz birtokokért folytatott csaták, Königgratz, pazarló bőséggel fogyasztották a magyar életerőt, mégsem akadt magyar költő, aki ezeket a küzdelmeket megénekelte volna. (A költő csak akkor szólalt meg, amikor Napóleon a magyar határokat lépte át.) E kor katonatípusa – humoros formában – Háry János, tragikus mezben pedig a „mesebeli János”: „Bajban van a messze város, Gyűrközni kell a Halállal: Gyűrkőzz János, rohanj, János.”

Ahhoz, hogy a magyar ily veszélyek közt fennmaradjon, sok erényre volt szüksége. Állandó küzdelemre, kint és bent, erős történeti tudatra, kegyetlen önismeretre, álmodozás és illúziók nélkül.

A történeti tudat erőssége jellemző sajátsága költőinknek, akik szinte vérükben érzik nemcsak költő-elődeiknek hagyományait, hanem az egész magyar múltat. Ezen „törvényszerűség” alól még egy olyan forradalmár sem kivétel, mint amilyen Ady Endre volt.

Mióta magyar költő magyar sorsról énekel, soha nem másban, mindig magában a nemzetben kereste küzdelme célját, tragikumának okozóját. Szkhárosi Horvát András 1547-ben így szólítja meg a magyar költők örök tárgyát: „Magyar nemzet! Nagy sok jót tőn teveled az Isten”, amikor bűneiért Isten „rövid időn, nyilvábban” megmutatkozó haragjával fenyegeti meg. Ez a motívum századokon át vissza-visszatér a nagy magyar költői művekben. A Zrínyiászban Isten büntető ostorul küldi a törököt a magyarságra, mely sok jótéteményét rút halátlansággal viszonozta. Ugyanezt mondja a Himnusz költője, mikor rabló mongol nyilát és a török rabigát egykép Isten büntető villámának nevezi.

Ez a szinte önmarcangoló meaculpázás, költészetünk vezérmotívuma, teszi emlékezetessé Baróti Szabó Dávid költeményét („Egy ledőlt diófához”: „Nem volt külerőszak: ott benn, Orv magadban volt megölő mirigyed S titkos elejtőd”), megrázóvá Berzsenyi Dániel hatalmas ódáját „A magyarokhoz”, ez zu£ fel Kisfaludy Károly „Mohács”-ában, Vörösmarty, Arany, Vajda számos feledhetetlen versében, míg aztán Ady Endrében a magyar költészet megtalálja a nemzeti önvád legriasztóbb dalosát. Attól kezdve, hogy Zrínyi Miklós leírta e sorokat: „Én nem hízelkedhetem, édes nemzetem, teneked, hogy hazugságommal dicsérjelek, . . . hanem ím megmondom magadnak fogyatkozásidat”, a magyar költő legnemesebb hivatásának tartotta a magyar bűnök ostorozását, a helyes önismeretet.

Azok a költők, akik csak magasztalni tudták, akik még hibáinak is hízelegtek, vagy rossz költők voltak, vagy frisskeletű magyarok.

A magyar nemzeti hibák legfőbbike az egyenetlenség. Már Tinódi kárhoztatja a magyar urak pártosságát. A magyar mindenkor hajlandóbb volt az idegent tisztelni és pártfogolni, mint önvérét. A vendégjogot magasra tartotta és készséggel megnyitotta országa kapuit privilegizált jövevényeknek, ugyanakkor, amikor honfitársát kimarta. „Gyűlöltünk mint kuruc, tatár, Bánkódtunk mint a puszta vár, Ügyünk azért sikert nem ért”, énekli Vörösmarty. – „Buda halála” a testvérgyűlölet eposza. S ha már a nemes a nemest gyűlölte, fegyelmezetlenül és tekintélyt rombolva, még nagyobb volt a szakadék nemes és jobbágy között. Jellemző, hogy a magyar népi képzelet bűbájos meséket sző a magyar parasztlegényről, aki okosságával elnyeri a királylány kezét és a félbirodalmat, meg a királyfiról, aki parasztkunyhóban keresi meg jegyesét, de ha úrnak és parasztlánynak szerelmét énekli, azt csak tragikusnak tudja elképzelni (Kádár Kata). Régi költészetünknek egyik „kedvelt” képe, hogy a pórnak meg kell húzni a szakállát és elvenni marháját, hogy megalázza magát (Apáti: Cantilena, Csínom Palkó). „Ludas Matyi” talán az első költői kiállás a magyar jobbágy mellett, Vörösmarty már Széchenyi szellemében küzd a nagy magyar egységért, míg aztán Petőfiben a sors megajándékozza a magyar népet forradalmi lelkületű harcosával. Az ő harcukat a magyar költők mindmáig állják. 

A kíméletlen önismeretre való törekvés, mely éljen bár a gúny fegyverével (Petőfi: Okatootája, Arany: Eldorádó), ostorozzon bár még oly nekikeseredve (Ady), mindig forró hazaszeretetből fakad, költészetünk legragyogóbb jegye. A magyar irodalomnak nincs Coriolanusa. Másrészt a még oly magas hőfokú nemzeti érzés sem esik soha túlzásokba: a magyar – minden rosszhiszemű értelmezés ellenére – nem soviniszta. Ebben megakadályozza az önmagával szemben elfoglalt kritikai állásfoglalása. A magyar soviniszta költészet a XIX. század második felének csekélyértékű terméke. Éppen olyan kinövés, mint a „petőfieskedők” népnyelvi „sallangoskodása”, még ha olyan nagy mintaképet vindikál is magának, mint amilyen Petőfi volt. A XIX. század végének, a XX. század elejének jelentékeny költői az újkeletű „hazafiaskodásban” látták a magyarság egyik főhibáját, noha ez nálunk idegen növényzet, élősdi fagyöngy volt, gyors elhervadásra kárhozott.

A magányosságnak, az önmagára való utaltságnak tudata, a nemzeti hivatásérzet öncélúsága nem jelenti a magyar költő művelődési elszigeteltségét. Alig volt olyan szellemi áramlat Európában, mely vezető szellemeinkben visszhangot nem keltett volna. Másrészt a magyar költő műveltsége mindenkor mélyebbgyökérzetű volt, mintsem hogy átfutó szellemi áramlatok eredetiségét veszélyeztethették volna. Az első jelentékeny magyar költő, akinek nevét ismerjük és akinek nevét korának művelt világa is ismerte, Janus Pannonius, európai jelentőségű humanista volt. A magyar nem hiába örökölte a római lélekkel áthatott Pannoniát: az ókori, görög és latin klasszicizmus szelleme volt az a biztos és széles alap, melyen a magyar művelődes palotája mindmagasabbra emelkedett. A magyar ízlést dicséri, hogy humanizmusa nem állt meg a római közvetítőknél, hanem a legősibb forráshoz, a görög költészethez tért vissza. Sophokles Elektráját már a XVI. században magyar nyelven mutatják be, Bornemissza átdolgozásában, Zrínyi büszkén hivatkozik Homerosra, mint mesterére, Kölcsey gyermekként megtanul görögül, Berzsenyi a görög klasszicizmust idézi fel, nemcsak költeményeinek külső formájában, hanem szellemében is. Akad magyar költő, aki görög nyelven versel (Ungvárnémeti Tóth László). Aranynak kedves olvasmánya Homeros és neki köszönhetjük Aristophanes vígjátékainak művészi fordítását. Maga a latinos szellem, az iskolázás, a közigazgatás és a politika latinnyelvűsége miatt, egészen mély rétegekig eljut.

Nem meglepő hát, hogy a magyar költő az újabb korban is közelebb érezte magához a latin népek, olaszok, franciák lelkét, mint pl. a németét. Szentmiklóssy Alajos írja ez epigrammát: „Mély juta németnek; büszkén, mint hajdani Róma Hős fia, föllengez Hunnia hős fia is. Egyszerű az; ragyogó szép ennek nemzeti színe. Egymást fogják-e vajjon elérni? – Soha!” –

A magyar költészet bizonnyal sokat tanult a némettől, rengeteg anyagot vett tőle át, de szellemet keveset. Érdekes, hogy éppen az ú. n. magyarkodó művek, minő Dugonics regényei, vagy tovább Kisfaludy Sándor regéi, az első népszínművek nagyrészt németből való átdolgozások. A német szellem inkább reakcióival hatott a magyarra (ellenhatást váltván ki), a latin pedig – mint Eckhardt Sándor igazolja – önmagához vezette és rejtett erőit szabadította fel.

Amint a magyar – egy különös, de gazdag színfolt Európa térképén – különböző történeti erők gyújtópontjában mindig megőrizte létét és állagát, úgy a magyar költő is, az igazán jelentékeny, minden külső hatás ellenére is nemcsak eredeti maradt, hanem koronkint – legnagyobb egyéniségeiben – felemelkedett az európai művelődés héroszainak első sorába.

A magyar költő európai jelenség, noha soha sem vágyott külföldi elismertetésre, külföldi dicsőségre. Arany János híres vallomása minden nagy magyar lelki állásfoglalásának kifejezése:

Nem szégyellem, nem is bánom,

Hogy, ha írnom kellé már,

Magyaros lett irományom

S hazám földén túl se jár,

Hogy nem „két világ” csodája –

Lettem csak népemből egy:

övé (ha van) lantom bája,

övé rajtam minden jegy.

Ám terjessze a hatalmát

Nyelvét, honját, istenit!

Zúgó ár az, mindent elmos,

Rombol és termékenyít:

De is fajban, amely épp e

Rombolásnak útban áll:

Költő az legyen, mi népe –

Mert kivágyni: kész halál.

A nagy magyar költő valóban mindig az volt, ami a népe, erényeiben, melyeket szerényen leplezett, hibáiban, melyeket kíméletlenül ostorozott. Mindenképpen eszmény, melyet ösztönősen élni és tudatosan akarni kell, hogy testvéreinek nevezhessük magunkat.

Forrás: Farkas Gyula - A nagy költők tanúságtétele

A magyar stílus vizsgálata nem választható el a magyar nyelv karakterisztikumának föltárásától. A kettő – nyelv és stílus – lényegileg összefügg, sőt azonosnak mondható. A nyelv konkrét alakba öltözése már stílus és a stílust determinálja fátumszerűen a nyelv szókészlete és alaktana, amelyek kész formákat adnak a beszélő és író mondanivalójának.

A magyar nyelv népszámlálási állapota ugyanazt a képet tükrözi, mint amit a népi struktúra elemzéséből nyerünk: minden népcsoport, amely a magyarsággal érintkezett és amely fölszívódott a magyarságba, nyomot hagyott szavaival a magyar szókincsben.[1] A magyarság számára a magyarnyelvűség tudata előtt, az egész magyar történelem folyamán egy nagyobb életkeret lebegett, mint amit be lehet zárni az anyanyelv szűkebb határai közé. A Kárpátok medencéjében uralmát és nyelvi felsőbbségét megalapító magyarságtól távol állott a gondolat, hogy törökkel hímzett ugor nyelvét az itt talált földrajzi világra rákényszerítse. A honfoglalás utáni századokban valóban szentistváni kép tárul elénk: a magyar nyelv széttárja kapuit, fonetizmusát idegenszerű hangzatokkal, új szótag-kombinációkkal gazdagítja, mindenfajta jövevényt, – szlávot, németet, latint, egy-egy franciát és olaszt is – befogad és magyarrá nemesít, úgyhogy az újkor elején, mikor végre a vulgáris nyelvek irodalmi életre ébredhetnek, a magyar nyelv már nem az orosz síkságok primitív melódiáit hordozza, hanem a Duna-Tisza-táj és a Kárpát-medence gazdagabb kultúráján és a nyugati államiság életharcában technikailag, eszközökben megizmosodva egy komplikáltabb élet realitásaira készült föl. A szláv szavak beözönlése arra vall, hogy a magyar artikuláció semmi nehézséget nem érzett az új hangkombinációkkal szemben, illetőleg, hogy könnyen át tudta alakítani ezeket a baráti néprétegből jött fonémákat az ugor-török szókincs analógiájára. A latinul szólás pedig második anyanyelve, első kultúrnyelve lett a magyar elitnek. Az újkor elején az ugor magyar nyelv – török, szláv és latin elemekkel megerősödve – készen áll arra, hogy a szóbeliség állapotából irodalmi nyelvvé emelkedjék és az alkalmi használat, a gyakorlati közszükséglet kielégítése mellett szélesebb körben megszervezett politikai, vallási, világnézeti célokat szolgálva, közüggyé legyen.

A magyar nyelvben is megismétlődik a magyar csoda: széthullani látszik egy szentistváni sokféleségbe és mégis szilárdan összetartja valami belső atomerő, valami ezeréves gravitáció, örök univerzum-alkotó törvény. Az ősi finnugor szókészlet, az alapszavak számát illetőleg körülbelül felét alkotja a magyar szóanyagnak, ami azt jelenti, hogy származékaival és a jövevényszavak magyarképzős hajtásával együtt diadalmas és fölényes többségét teszi a tényleges szóhasználat anyagának.

Nyelvünk hallatlanul gazdag szóképzési lehetőségekben. Minden grammatikai kategóriát, mindenfajta jelentési és érzelmi árnyalatot ki tud fejezni képzők és igekötők segítségével.

Ehhez járult még a tizennyolcadik-tizenkilencedik század fordulóján lezajló magyar nyelvújítás, mely páratlanul áll a világ szellemi mozgalmainak történetében. A magyar gondolkozás, szemlélet, társadalmi élet, államrend gazdagította önmagát a nyelvújítás nagy kincsével, új kifejezési lehetőségeket adva és a kifejezési lehetőségekkel a lelki élet belső formáit alakítva differenciáltabbá és bonyolultabbá. A képzés-túltengésnek van azonban böjtje is. Mindekelőtt: az esztétikai hátrány, hogy igen terjengősekké válnak szavaink; a hangbeli variáció hiánya: éppen a leggyakrabban használt szavaink azonos kezdetűek és visszavezethetők néhány gyökre. Nyelvünk átlátszósága néha zavaróan világos ... A képzési nyelvrendszernek az a hibája is mutatkozik, hogy az alapszó idővel kénytelen lesz sokféle és tőle idegen jelentést hordozni, de a képzett alakok belső szerkezete még visszautal az alapszóra. Az önmagából való végnélküli nyelvfejlesztés, ez a túlhajtott parthenogenezis, végeredményben unalmassá, sótalanná teszi a nyelvet. Szerencsére nyelvünk természetes ösztöne úgy segít az elszíntelenedésen, hogy tréfás, játszi képzésekkel keveri a komoly beszédet, onomatopoetikus szavakat teremt és ezer éve folyton új, ismeretlen szerkezetű, expresszív idegen szavakat asszimilál magába. A képzés mellett legtermékenyebb belső gazdagodási forrása nyelvünknek az összetétel útján való szaporodás, ami nem a legideálisabb módja a nyelvgyarapításnak. A nyelvújítás nem fukarkodott az összetételekben: mindenáron magyarosítani akarva, nem vette észre, hogy voltaképpen németesíti nyelvünket az idegen gondolkozás szolgai utánzásával. A magyarítások általában nem szüntetik meg az idegen szót, de maguk is elhelyezkednek a szókincsben. Sok előny származott költői nyelvünkre az elvonásból: mintha nyelvünk egészséges ösztöne megtalálta volna a vélt vagy valódi gyökök kultuszában ellenmérgét a képzők kóros elfajulásának. Nem érdektelen, hogy az irodalomba átvett népnyelvi szavak igen gyakran az idegenszerű, választékos stílusréteg jellegét viselik ma is.

A magyar szemlélet egésznek vesz és szintézisbe foglal olyan képzeteket, amiket az indogermán gondolkozás duálissal, vagy többesszámmal fejez ki (pl. ,keze’ ,lába’ de ’féllábú’).

Ugyancsak egységbe foglalja nyelvérzékünk a jelzőt a jelzett szóval, úgyhogy a jelzőt nem ragozza. Leginkább ellenkezik az mdogermán gondolkozással a többesszám hiánya számnevek után. A magyar szintetikus szemléletre jellemzőek a tapadással keletkezett új szavak is, amik a mondatból váltak ki, egyszerű mellérendeltség folytán. Nyelvünk ősi szintetikus törekvéseit teljesítik be romantikus költőinknek sokszor bizarr, de mindig elemi erőt kifejező összetett szavai. Ami nyelvünk morfológiai alkatát illeti, azt mondhatjuk, hogy a magyar nyelvtan – szintézis és analízis hullámzásaiban szerencsés egyensúlyt tartva – igen hajlékony mindenféle forma rendszer irányában. Szinte a szemünk láttára megy végbe az agglutinációs folyamat, amely specialitásokat és érdekességeket termelt, amik az egyetemes emberi nyelvalakulás terén igen figyelemreméltóak. Igerendszerünkben követni lehet a fejlődést, amint primitívebb-konkrét gondolkozásiformából absztraktabb képlet keletkezik. A magyar szemlélet számára a cselekvés mikéntje, lefolyása a fontos: ez az igazi élete a magyar igének, nem az absztrakt idővel való törődés. A tárgyas igeragozás abból az ősi gondolati egységből termett, mely igét-névszót egybefog. A magyar igeragok oly szívós életerővel rendelkeznek, hogy gyökeret eresztenek ott is, ahol nincs verbum finitum, csak állítmány. A formativumok szintetikus rendszerével szemben nálunk is keletkeztek körülírásos, analitikus formulák, mint a futurum újabb alakja jőni fog. A magyar morfológia seholsem merevül egyetlen rendszer keretébe, hanem fönntartja magának az izoláló, flektáló és agglutináló gondolatformák szabad használatát és variálását.

Vannak ragjaink, amik még mindig önálló életet is élnek ... 

Nem lehet említetlenül hagyni, hogy a magyar nyelv az utóbbi hétszáz évben – csekély morfológiai ingadozás mellett – külső hangalakjában alig változott és dialektusai is keveset különböznek egymástól. Azt kell hinnünk, hogy a magyar lelki egység élményéből fakad a magyar nyelv egysége; hogy a magyar lelkiség nem töredezik szét szellemi provinciákra. Pedig egyébként a magyar stílus örök aktivizmus, örök megújulás, különbözni akarás az előzményektől. A szenvedő forma idegen a magyar gondolkozástól: a cselekvő igék dominálnak. A lelki élet szavai, az elvont fogalmak megjelölései, a magyarban épúgy, mint minden más nyelvben, konkrét elképzelésekre vezethetők vissza; de nálunk, nyelvünk képzős természete miatt kevésbbé homályosult el ez a konkrét eredet, mint másutt. A magyar ember képekben gondolkozik és ez sokszor ártalmára is van nyelvünk logikai alkatának.

A magyar ember, ha az élő szólást nézzük, nem pedig az írásban lefektetett nyelvet és könyvstílust, nem szereti a hosszadalmas, sokat „magyarázó” asszonyi beszédet. Merném megkockáztatni azt az állítást is, hogy a magyar nem színészi és nem szónokló nemzet.

A magyar beszédet a rezerváltság, a szenvedélyen való uralkodás jellemzi. Mintha a hallgatás, a „most-pedig-elnémulunk” attitűdje (Ady) volna egyik sarkalatos erénye vagy hibája a magyarságnak. Irodalmunk eddig legjellemzőbb hőse, Toldi Miklós, akiben a magyar ember ezeréves tulajdonságait érezzük összesűrítve, jellemző példája a kevésbeszédűségnek. A halk beszéd, amit Ady annyira kultivált, a „hős-igékkel” szemben, mintha a modern tragikus magyarság attribútuma lenne.

Ha azt a kérdést vetnők föl, hogy melyik az a megnyilatkozási keret, amelyben a magyar nyelv, a magyar stílus a legtöbbet, a legszebbet produkálta, amelyet a nemzet leginkább önmagáénak nevezhet, amelynek hatása mindenkihez szól, amelyben a magyar lélek leginkább önmagára ismer: akkor a lírát kell megneveznünk.

A képszerűség, a hajlékony-szintetikus, önmagát sokszorozó morfológiai jelleg, az érzelem, szerepe a szavak megértésében, a konkrét szavak gazdagsága, a mondatszerkesztés egyszerűsége, a népiesség kultusza: mind arra vall, hogy a magyar a könnyű lírai dalban géniuszának megfelelő műformára talált. Bizonyos általánosítással azt lehetne mondani, hogy a magyar annyira lírikus, hogy nem tudja respektálni az objektív-epikus műfajok kötelező szenvtelenségét és személytelen modorát!

Generálisabb jelenség még a magyar irodalomban a szóképek túltengése, halmozása, a szemléletesség és a természetesség. Talán egy nyelvnek sincs olyan végtelen skálája, mint a magyarnak, bár a biedermeier-kor bizonyos redukciót, finomkodást hozott a természetesen egyszerű és őszinte, néha túlságosan is realista magyar stílusba. Kazinczy modern görögössége, elvont humanizmusa és a racionális nyelvújítás véglegesen szakít a pallérozatlanságában őserejű nyelvgyakorlattal. A magyar költői nyelv Kazinczy óta nem bírja el a rútnak nyers ábrázolásait

A nyelvi realizmus és a précieux finomkodás minden nyelv történetében váltogatja egymást. De talán mégis azt állapíthatjuk meg, hogy a természetesség nagyobb fokban nyilvánul a magyar nyelvben, mint a nyugati népeknél. Hosszú párhuzamokkal lehetne igazolni ezt a tételt. Bizonyítja még az a hármas jellemvonás is, amely a nyelveszménynek és stílustörekvéseknek minden magyar korra jellemző attribútuma, vagy legalábbis polemikus problémája: az érzelmesség, az egyéni szabadság és a népiesség.

Ami az érzelmességet illeti, említettük a szubjektív hangot, amely irodalmunkban még az úgynevezett objektív műfajok hideg kérgein is áttör. A magyar író páncélinge alatt valóban meleg szív dobog, – hogy ezt az elkopott, de jellemző képet használjuk Közönyösség, a tárgy részvétlen boncolása francia stíluseszmény. A pannon költő lázban alkot, még akkor is, ha ,lázát nem árulja” (Babits). Nem tetszelgünk a szuperlativuszókban, mint az olaszok, vagy más nemzetek, kik „a hont ordítva szeretik” (Arany, Vojtina), de a szavainknak annál mélyebb jelentőségük van. Az udvariasság nyelve talán azért nem fejlődött ki a magyarban a franciához fogható mértékben, mert az udvariasság nálunk szívből jön, nem tud üres formulákká, klisévé sematizálódni. Még az alázatos megszólítás is egyesszámú tegezés: Felséged! A magyar értekező próza tele van szubjektív képekkel, hangulati elemekkel, a tárgy iránti lelkesüléssel; a francia a szerelmeslevelet is lehűti és racionális megállapításokba szorítja.

Négy századból vegyünk példát: a kódexek prózáját, Zrínyi hadtudományi értekezését, Gyulai Vörösmarty-életrajzát, mint a múltszázadi objektív tudományosság dokumentumát és Szabó Dezsőt, a modern romantikus stílus harcosát. Horváth János rámutatott arra a lírai ösztönre, amely a kódexíró szóhalmozásai, jelzőkben való dúskálása mögött elevenül működik. Minél gazdagabb, szövevényesebb, misztikus ornamentikával ékesíteni a hangulatárasztó, szeretettel körülvett témát: ez a nyugtalan, égbeívelő gótikus stílus eszménye. Az áhítat érzelmes szavakban őmleng és édes szinonimákkal kiteljesíteni akarja a latin szöveget. Otrokócsi Nagy Gábor kimutatta, [5] hogy a latin ,jaces in lecto contemplationis’ platonikus kifejezést a magyar kódexíró a konkrétebb érzelmesség síkján így fordítja: ,a lelki édeskedésnek ágyában fekszel’ „Édelgő jelzők, lágy és hő érzés” – írta Imre Sándor.[6] A Nagyszombati-kódex szövegében magyar betoldások az aláhúzott szavak: „No én szemeim sírjatok immáron és hullassatok keserűséges könnyeket és meg ne szűnjetek, a keserűséges sírástól és a könnyhullatástól és óhajtástól”. 

Mintha a meglevő boltozatokra a magyar misztikus lélek újabb és ujabb, légies csúcsíveket rakna, égbe-vonzódásának naiv dokumentálására. Nyelvünk érzéki-érzelmi eszközeivel merész versenyre kel a latin teológia építőmestereivel és – többszörösen átérezve a mintául vett latin szöveg élményét – új expressziókra törekszik. Minthogy nem adhat mást, mint mi lényege: a hideg, merev tömörségbe öntött racionális-oskolás latin nyelv ellágyuló, szétfolyó, gyermeki lírára olvad föl a magyar kódexíró meleg lelkében.

Cornelius Tacitus Annaleseinek II. könyvét kommentálva, az „orationem ducis secutus militum ardor” mondat kapcsán, a hadvezér Zrínyi a katonai eloquentiáról értekezik. Csupa megjelenítés, érzelmes elképzelés, elevenség, mozgás, amit a tábori ékesszólás dicséretére elénk dob. „Az eloquentia bőves dicsőséggel; szeretteti magát félelemmel, f élteti magát szeretessél; annyi villamása, amennyi koronája vagyon; uralkodik mindenütt, becsülteti magát mindenkor. A retorikai alakzatokból (pl. chiazmus) Zrínyi lelkesedése beszél. „Istennek nagy ajándéka az.” És mintha egy modern nyelvmagyarázót hallanánk, aki a beszédet a maga intellektuális-érzelmi-fiziológiai egységében látja: „alig mondhatjuk az meztelen szókat eloquentiának; szükséges, hogy a kapitány ne reszketve, és halovány orcával, hanem serényen, bátran mondja ki a szót, hogy azt, mit a nyelve mond, az orcájának színe meg ne hazudtolja; az ő homlokán látja az alattvaló kinyomtatva mind a bátorságot, s mind a félelmet;. . . kézzel, lábbal, nyelvével fáradozzék és bátorságot mutasson.” Ez a lelkes elmélkedés tulajdonképpen annak elismerése, hogy a puszta eloquentia önmagában semmit sem ér: bátor szív és tevékeny példaadás kell hozzá ... Az élet itt is magával ragadja az írót, mint a kódexíró barát korában: az írás nem életfékező, hanem életfokozó. 

Gyulai Pál. Sokak szemében ő a magyar tudományos próza klasszikus csúcspontja, legharmonikusabb megvalósítója a magyar szemlélet stílusának. Miben látja Gyulai Vörösmarty nyelvének és a magyar nyelvnek legnagyobb értékeit? Az érzelemkifejezés gazdag lehetőségeiben – és miközben ezt a kritikus higgadtságával megállapítja, a tudós interpretátor maga is hatása alá kerül az érzelem-kifejezés kínálkozó lehetőségeinek. (A magyar kritikus sokszor felülmúlja a szépírót.) A népies realizmus úttörője, propagátora és első magyarázója meglepő együttérzést mutat nyelvünk irracionális energiáival:

„Mily mindennapi siók vagy kifejezések válnak... az erő, méltóság, szenvedély, naivság ezelőtt soha sem hallott hangjaivá. . . Oly gazdagnak látszik kezei között a nyelv, mintha ő teremtené. A mondat értelme, az érzés hangulatja mily határozottan kiemelik az elavult, közdivatú, új vagy tájszók árnyalatait, sőt nyelvének ereje néha gondolatjai fogyatkozásait, képei hibáit is fedezni bírja, legalább hangulatba ringatja lelkünket, s valami rejtélyes bájjal hat képzeletünkre ... A nyelv zenéjét senki sem érti jobban nála . . . Valami bűbáj van a nyelvében, amelyet lehetetlen analizálni. Vörösmarty genialitása itt nyilatkozik a legrendkívülibb módon.”

Íme, a józan-realista Gyulai Pál, aki csodálattal teszi le a kritikus ész boncoló-eszközeit, bevallva, hogy csak intuitív-megérzéssel lehet megközelítem a „bűbájt”, a költői nyelv rejtélyeit. És a lelkesülés őreá magára is átragad, fantáziája versenyre kel az analizálandó tárggyal: „Egyszerűség és erő olvad össze nála: kevés szóval sokat fejez ki... Vörösmarty lelkesülése omlik, mint a hegyi patak árja sziklára, s zúgása betölti a levegőt. Egyetlen és csapongó, mint a szenvedély, s olykor majdnem a szertelenig duzzad. Ódáiban egy vadregényes tájkép fönsége tükröződik, melyben az ellentétek vegyülete és phantastikus alakzatok kiválóan hatnak képzeletünkre …” Az a stíluseszmény, amelyet ez a mimikri-módra tárgyához hasonuló kritika képvisel, kétségkívül az érzelmes, belső túlfűtöttségében örökké teremtő nyelv. Az a stílus, amely középutat foglal el a triviális szélsőségek és a biedermeier finomkodás között: ebben a stílusban önmagára ismerhet minden kor magyarja. Ez az a romantikusnak mondható stíluseszmény, amely irodalmunkát nem a francia klasszikus tragédia hideg, okoskodó nyelv művészetéhez, hanem Shakespeare elementáris kitöréseihez, Schiller nyugtalan dikciójához, érzelmi erőpróbáihoz kapcsolja. Nálunk ez a germán nyelvalkat tudott magyar rokonhangzatokra találni, nem a Corneille intellektuális páthosza. Jellemző a francia stiluskrítika fölfogására az a sok dicséret, amellyel egy francia irodalomtörténész elhalmozza Dumas pére-t, aki Schiller Fiesco-jának „szertelenségeit”, érzéki nyelvét az okossag és a szelíd ízlés nyelvére fordítja le, Racine inspirációihoz visszatérve.[7] Irodalmunk nem szorult a Sturm und Drang stílusának átformálására.

Szabó Dezső háborgó prózájának eszményképe Victor Hugo: az a francia író, aki a leginkább germán és romantikus és kiütközik a francia nemzeti stílus-hagyomány folytonosságából.

Victor Hugo ideálja pedig ugyanaz, mint a magyar irodalomé: Shakespeare – (Petőfi szerint: a „teremtés fele”, a német preromantikában: „a dráma istene" – Homeros és a Biblia; valamennyien a természetes szabadságnak, a teremtő inspirációnak örök képei. Szabó Dezső így jellemzi önmagát, mint kritikust, az Egyenes úton c. tanulmánykötetében (1920): „Életet, embermozdító, életet termő életet kerestem. Félrevert harang voltam...” [Ez a félrevert harang a magyar értekező próza szimboluma? Sokszor igen. És mindig eleven élet, érzések mozgása támad, ahol a magyar prózaíró jellemezni akar valamit. Ady stílusát – és az önmagáét – így mutatja be Szabó Dezső: [8] „És mikor a nyugáti ekék felsebzik ezt az ősmagyar televényt [fájó hasonlat!], egy nagy születés láza kezdődik. [A kritikus is lázba jön tőle.] Itt belső gyötrelem az alkotás. [A stílus: fájdalmas szülemény.] Az élet meg nem mondott mozdulásai, formátlan formák, a lélek titkos gyökérszálai tátognak, szavak után. [Csupa kép, megszemélyesítés ] És hogy tovamozduló frisseségében adja az életen átvillanó szépet, véréből, húsából kell előtépnie új szavakat, meg kell facsarnia az egész magyarságot, hogy új ritmusokba törhesse az új sírást. [Merész elképzelések, erős színek, Ady saját húsából és véréből teremti a szavakat!] Ez a megszenvedő fogamzás [!] adja azokat a bizarr, zordon zúgású szavakat, melyek egy új költészetet jelentenek.”

Ex uno disce omnes: külömbözöm az elődeimtől, tehát magyar író vagyok; hideg érvelés, értekezés helyett érzelmeket akarok megmozdítani a szavaimmal, tehát magyar tudós vagyok, így lehetne formulázni élesebb kidomborítással a magyar prózai stílust, mint az érzelmesség, a nyugtalanság prototípusát. Ebben megint a német stíluseszményhez áll közelebb nyelvünk, azzal a külömbséggel, hogy a német szereti a sokatmondó homályt és logikai tömörséget, amely csak úgy érthető, ha kiegészítjük a gondolat közbülső láncszemeivel a konklúziót adó kifejezést. Franciában a kifejezés szépsége, expresszivitása, érzelmi valeurje kedvéért nem lehet föláldozni a precíz értelmet: mindent explikálni kell, semmit sem szabad a szintetizáló értelemre vagy a megérző szívre bízni, még akkor sem, ha a stílus ezzel lapossá, színtelenné lesz.

A magyar érzelmességet költői szövegekből talán nem is szükséges bizonyítani. Szinte egész magyar líránk példa rá, hogy az érzelem tónusai mennyire dominálnak benne az értelmiek és a gúny fölött. A legkedveltebb, legáltalánosabb magyar lírai műfaj a népdal, illetőleg a népdalnak hitt műdal, amelynek modern, érzelgős változatai teljesen hatalmukba kerítették a magyar életet. Érzelmi felfrissülésre zenéskávéházba járunk. Borozás és népdal: elválaszthatatlan társak. A németek katonazenénél, Wagner-melódiára söröznek: a szöveg nem játszik szerepet a tömeghangulat kialakításában. Nálunk azonban fő a szöveg, a muzsika csak kísérő, cifrázat rajta. És mégis, itt is, közelebb állunk a német lélekhez, mint a franciához. A francia társas dal a humor irányában fejlődött és kultusza nem tartozik bele a nemzeti sajátságok ápolásába. A németeknek van egypár hagyományos daluk, amiket örökké ismételnek (Kommersbuch), de a dalszövegek szaporítása nem tartozik a társadalmi élet ambíciói közé. Nálunk minden szezon Új „magyar” nótát hoz és mindenkinek megvan a maga „nótája”. A népdalszöveg hozzátartozik érzelmi életünkhöz. Aki sok népdalszöveget tud, könnyen népszerű lesz a társaságban.

A cigányzenéhez vagy kabarézongorához alkalmazkodó magyar dal-stílusnak főtulajdonságai: néhány érzelmes szóra korlátozott szókészlet; a természeti képek kultusza; ellágyulás és primitív eszközökkel mély élettartalom éreztetése.

Hasonlítsuk össze a röpke lírai dalnak két reprezentatív remekművét, a német és a magyar irodalomból: Goethe Heidem ősiéin-jét és Petőfi kétstrófás sóhajtását: Temetésre szól az ének. A német háromstrófás, egyenként 7 soros vers, komplikált rímszerkezetével, merev pontossággal visszatérő refrénnel, mesterkélt drámaisággal, amiben nincs semmi konkrét, absztrakt személyekkel („Knabe”, „Röslein”): hideg mese, amely nem kelt bennünk mélyebb részvétet; tragédia helyett játék, gondos nyelvművészet, okoskodó szavak: „Half ihm doch kein Weh und Ach, Musst- es eben leiden.” A cím: „Heidenröslein” – tömör összetétel, amely pregnánsan akarja megjelölni a témát.

Petőfi versének nincs címe. Az életből kiszakított beszéd, sóhajtás nem sorakozik definíció rubrikái alá, nem kívánja magát megneveztetni, elkülöníteni az élet többi mondanivalóitól. És mégis egység, mégis művészi keret, amelyet a tartalma izolál.

Temetésre szól az ének … Címül a nyolcsoros vers első sora szolgál. Amint Badics Ferenc írta róla: [9] „két sóhaj az egész költemény, mely eszmetársítás útján ébred s az érzelem igazságával hat.” A szavak valóban úgy jönnek egymásután, mintha csak egyszerű képei volnának az előttünk lejátszódó jelenetnek. Okoskodás helyett érzelmi asszociációk természetes sora: 

Temetőbe kit kísérnek?

Akárki, már nem földi rab,

Nálam százszorta boldogabb.

Petőfi önmagáról beszél, első személyben. Goethe allegorikus történet mögé rejti az igazi élményt, amelynek érzelmi tartalma nem éri el Petőfi igen egyszerű eszközökkel kifejezett mélységét; két tragédia áll előttünk: az ismeretlen halott, akit a halálra vágyó társtalan költő irigyel.

Itt viszik az ablak alatt,

Be sok ember sírva fakadt!

Mért nem visznek engemet ki,

Legalább nem sírna senki.

Goethe irodalmi félmúltban meséli el a történetet és féítve megőrzi fiktív részvétlenségét. Petőfi jelenvaló cselekményt ad és önmagát, – önmagából is a legtöbbet, amit ember adhat: az egész életét. A természetes magyar nyelv nem szűrődik keresztül az értelem hűtő-retortáin, hanem közvetlenül lesz belőle költői stílus. A magyar stílusról való közfelfogás bátorítani látszik az érzelmesség kifejezéseit. Talán a magyar nép őszinteségéből is folyik ez a fölfogás, amely szerint a nyelv nem arra való, hogy elrejtse az érzelmeket, hanem arra, hogy kikiáltsuk őket a világba, amint ezt a mesteri egyszerűségben fogant székely strófa mondja:

Kinek meghalt szeretője,

Menjen ki a temetőre,

írja fel a vas kapura,

Hogy szívének mi a búja. (Népk. Gy. 111:158.)

Ahol az érzelem és a képek dominálnak, ott nem lehet szó arról, hogy a nyelv ideálja a világosság, a francia értelemben vett, „clarté” legyen. A magyar író eszménye nem az, hogy keveset mondjon sok szóval, hanem az, hogy kevés szóval sokat, minél gazdagabb lelki tartalommal terheset.

Ez a gazdagság szükségképpen a logikai alkat rovására megy. Lehr Albert idézi Arany Jánosnak egy mondását, amely a logikai világosság ellen szól: „Logika! ami agyonüti a költőt.” [10]

Van ugyan a magyar köztudatban egy illuziós hit arról, hogy a magyar világosan beszél, s szereti az érthető beszédet. Talán a népgyűlésen igen, bár ott is érzelmi motívumok dominálnak, nem a tett halála, az okoskodás... Az ilyen kifejezések nyelvünkben, mint beszélj magyarul (– világosan, érthetően) és magyarázd meg (– érthető magyarsággal beszélj): éppen arra vallanak, hogy a magyar világosság csak eszmény, amit beszédünkkel nem szoktunk megvalósítani. Inkább azt mondanám, hogy az igazán „magyaros” beszéd nem a világosságot szereti, hanem az agyafúrtságot, a ravasz, leplező fordulatot, a székelyes zárkózottságot, ahol harapófogóval jön a szó és fejtörést okoz. Közmondásainkban – amikkel neveltetésénél fogva minden magyar azonosítja magát – nem népünk primitívsége, hanem fejlett stílus-ügyessége nyilatkozik meg. Pregnáns, fordulatos, szűkszavú, ritmusos, tudós formulák ezek, nemcsak a magyarban, hanem más nyelvben is. Nyilván - ha népi eredetűek is – magasabb kultúrájú rétegek termékei, csak úgy, mint az úgynevezett népballadák. Szegény ember szándékát boldog Isten bírja: tökéletes verssor forma, maga a középosztály is az iskolában tanulja meg rejtett értelmét. Ilyen homályos, magyarázatra szoruló, szellemes kifejezések: szeget szeggel, ki korán kel, aranyat lel, nem esik messze az alma a fájától. A forma kedvéért szűken marad az értelem: egyszer hopp, másszor kopp; hátán háza kebelén kenyere …

Egész gondolatsor rövidül le velős mondássá: Él magyar, áll Buda még! A szójáték nem idegen a magyar nyelvtől sem, már Balassi él vele és az összes Echók visszhangozzák. Arany János pedig kísértetiesen tragikus szituációt éreztet a homályos kifejezésekkel, V. László balladájában: „Enyhít, miként a sír”. Itt is középúton állunk a német és a francia között. A szójáték logikai bravúr, de a nyelvhomály lehetőségeit használja ki. A homály azonban elsősorban nem értelmi furfang, hanem érzelmi ködösség alapján jön létre. Példának hozhatjuk föl magát Ábrányi Emilt, aki dicsőítő ódát írt a magyar nyelvről, telve csupa érzelmi motívummal, amelyek közül természetesen hiányzik a világosság-homály kérdésének fölvetése. De az a mód, ahogyan az egyébként józan Aranyepigon költő magát – jó- bánságáról megfeledkezve, képet képre halmozva – kifejezi: már a képhomály és érzelmes homály kategóriáiba tartozik, íme két sor a kavargó képekből, amik jellemezni akarják nyelvünkben a harag kifejezését:

Nem szárnyal a vér-ködös égre más,

Csak ágyúdörej, szitok és zuhanás!

Vértől ködös az ég: képtől ködös a költői stílus! Való, hogy régi nyelvünknek voltak reális, racionális korszakai. Ilyen a tizenhatodik és a tizenhetedik század, ahol éppen a bárok emfázis nem homályosította el. Pázmányban „a legvilágosabb, köd és homály nélküli fejtegetések” kötik le a figyelmet.

De ez a sokszor sterilis világosság nem lehet örök sajátsága a magyar nyelvnek. Mihelyt többet akart a nyelv kifejezni a kézzelfogható valóságoknál, már elállott – Pázmánynál is – az expresszív homály problémája. A kódexíró keresi a latin nyelvhez emelő szavakat és a jelentések bizonytalansága miatt szóhalmozással explikálja magát. Kazinczy, Berzsenyi verseihez szótárt kell használnunk. Aranyt sem értjük a népnyelv ismereté nélkül; ő maga is megjegyzetezi a saját szövegét. Mennyi tudós allúzió, mennyi kép összeömlése Berzsenyinél:

Poeán! újra születsz nekünk;

Fürtöd’ Mádi arany gerezd

S tündöklő amazon párta ölelgeti.

(A szonetthez.)

Ez bizony nem népi egyszerűség és magyaros világosság! Vagy nézzük azt a dagályos homályt, mellyel Berzsenyi a gazdagságot akarja jellemezni:

Más az Atridák ragyogó dagályát

Tarka pórázon mosolyogva nyögje ...

Irodalmunk is eljutott néha oda, ahol a XII. századi trubadurok voltak: a tudós homályhoz. [12]

Néha nehéz is eldönteni, vajon a mindent homályba burkoló érzés vagy a tudós nyelv mesterkedés, stilizálás vagy a kettő együtt okozza a hétköznapi világosság hiányát. Ilyen keveréke az elképzelések egyensúlyát megzavaró pindari hévnek és klasszikus könyvélményeknek Berzsenyi dagály-dús szakasza:

Te, mint az orkán, s mint az Olympi láng,

Megráztad a gőztorlatok álpeszit;

S villám szavad megszégyeníté

A gonoszok s cudarok dagályát.

(Wesselényi hamvaihoz, 1810)

Katona József Bánk bánjában, amely legformátlanabb remekműve irodalmunknak, a szinte barbár erővel összehányt mondatok közül vegyük ki példának ezt a képzavaros, disszonáns zenéjű, félelmetesen csikorgó ritmusú, kísértetiesen homályos és mégsem primitív gondolatfüzésű részletet:

(Király.) Magyar?

(Bánk.) Vagy azt hiszed, hogy az engedi,

Mint egy kifestett kép, magát néhány

Szoros vonás közé szorítani? –

Nagy volt az a Hatalom, melyet kezembe

Tettél le. Itt dörgött markomban egy

Ország felébe mért ménkő csomó;

S még is kezét csókoltam volna a

Gyilkosnak, aki véremet megölte?

Csak azért, mivel hogy gyűrűjére egy

Rangbéli címer volt felmetszve? –

Az úgynevezett zeneiség is hozzájárul költői nyelvűnkben a pusztán logikus-értelmi elemek hátterébeszorulásához. Ezt a zeneiséget, ezt a kifejező homályt végigkísérhetjük Balassitól kezdve Berzsenyin, Vörösmirtyn, Aranyon keresztül Ady Endréig és Mécs Lászlóig.13 Minden irodalomban így van ez; már Cicero írta a költőkről, hogy „vocibus magis quam rebus inserviunt.” Az érzelmes vagy tudós homály a magyar költőnek is erénye. Tudós homályban nem érjük el a francia intellektuális lírát (Paul Valéry), sem a német metafizikai költészetet (Goethe, Stefan George), de az érzelmes-ösztöni szimbólumokkal, allegóriákkal, merész képekkel játszó, „expresszív” homályban miénk a pálma. Madách Évája is a zenére figyelmez, nem az értelmes szavakra:

. . ha dalt hallok és zenét.

Nem hallgatom a szűk korlátú szót,

De a hang árja ringat, mint hajó

S úgy érzem, mintha álomban feküdném:

A rezge hangon messze múltba szállnék . . . (VI.)

A magyar nyelvnek és stílusnak – a képek kultusza, az érzelmesség és az ebből fakadó sejtetés, homály mellett, ezekkel teljes összhangban – egyik legfőbb eszménye a szabadság, az újításra, egyéni színre való törekvés; ökonómia helyett halmozás, hatáskeresés, az energiák szinte korlátlan kiélésí lehetőségei:

Kiben erő van és Isten lakik,

Az szónokolni fog, vés vagy dalol. . .

S bár új utat tor, bizton célhoz ér.

(Ember Trag., X.)

A francia stílusideál lényegében a purizmus. Távoltartani a nyelvtől minden elemet, ami a hagyományos harmóniát zavarná. A neologizmus, tájszó, mondattani hanyagság, a megértést érzelmi irányba terelő, esetleg homályt okozó képek: nem francia eszmények és ha átmenetileg (pl. a romantika) a korlátok ledöntését, a nyelv programmszerű gazdagítását tűzi is ki célul, a francia stílus igen konzervatív. Miniszteri rendeletek állapítják meg, hogy mit lehet írni. Már Fénelon (Reflexions sur la rhétonque) panaszkodott, hogy a nagy fosztogatás vérszegénnyé tette a francia nyelvet...

Nálunk nemzeti norma a nyelvfejlesztés. A mai nyelvszegényítő, a meglevő nyelvanyagot variáló neopurizmus, amit főleg asszimilált, de gyönge nyelvérzékű német honfitársaink és érdemekre pályázó de magyarul rosszul tudó zsidók propagálnak, – múló jelenség; a nyelvújítás tudott nagy találékony sággal alkotni, sőt semmiből is teremteni...

A nyelvfejlesztés nemcsak lelki és formai adottság a magyár stílus és az írók viszonyában, hanem szinte már törvény.

Szabadságot az írónak! Aki tollat vesz a kezébe, máris nyelvújító, nyelvgazdagító, kép-faragó, stílus-forradalmár. Nemzeti ideálunk nem a nyelvszegényítés, hanem a korlátok folytonos kiterjesztése; nem tilalomfa-állítás, nem a merev stílushagyományok kereteibe való beleilleszkedés, hanem a teremtő fejlődés.

A nemzeti klasszicizmus kritikusa – Gyulai – nálunk egyszemélyben Petőfi stílus-forradalmának kiharcolója is volt. Gyulai nem tagadja meg a kétféle ideál közül egyiket sem.

Vörösmarty stílusában azt dicséri, hogy „merészsége finom nyelvérzékkel párosult, ízlése alkotó erővel.” Négyesy László Vörösmartyban a nyelvköltőt ünnepli, akinek „nyelvfantáziája páratlan”, „buja, merész” és akinek nyelvében sok az „újszerű, egyénileg teremtett fordulat” (Magyar Nyelv 1917:140). Ez a nyelvalkotó ösztön mindenütt megnyilvánul a magyar irodalomtörténet folyamán. Megható amit a múlt század húszas éveinek költő-nyelvművelő-íróiról mond Vörösmarty-életrajzában Gyulai Pál: „A nyelvészeti vitákban Helmeczy vitte a főszerepet. ő volt a legtermékenyebb és legmerészebb szócsináló. Folyvást csinálta az új szót, arra is, amire nem volt szükség. Néha összegyűltek oly új szók alkotására, melyekre nagy szükség volt, s egyszersmind kötelezték magukat, hogy a megállapítottakat közösen fogják használni. Ez ülésekből kerültek a bitor, zsarnok, tömör, tömeg szavak.” Helmeczy nyelveszményét legjobban azokkal a szavakkal jellemezhetjük, amiket ő maga Berzsenyi versei elé ír (1816) az újításokról (XXXIV): „... mintha bizony nekünk meg kellene s meg lehetne azzal az egynéhány scytha szóval érni, a mit kacagányos Apáink lóháton hoztak ki Európába . . . Több ideáink vannak, mint a Dentumogereknek; idea pedig szóval, szó meg ideával jár: hogy ne lehetne hát, sőt hogy ne volna szükség szavaink számát szaporítani?... No már szegény magyar Nemzet! . . . még a 17. században is mutattad jelét ősi szófaragó szabadságodnak, midőn a Tabacáról azt mondád, hogy légyen az magyarul dohány és lőn az magyarul dohány . . .” Helmeczy csak ott téved, mikor magyar csinálmánynak teszi meg a dohányt, amely török-délszláv közvetítésű arab szó.

Ezt az ősi szabadságot az újításban és a meglevő nyelv használatában minden magyar író szuverén módon megkövetelte magának. Innen van, hogy két véglet között nyelvünk és stílusunk mégis megtartotta az egyensúlyt. „Nékem az kecses, ami szokatlan” – zengette Kazinczy, aki – pedig ő klasszikus ízlésű volt – azt szerette volna, ha az író minden irányban szabad kezet kapna a nyelv minden lehetséges eszközzel való gazdagítására: „Hadd játsszák játékokat itt is a törvény, a szokás, analógia, euphonia, ízlés, régiség, újság, magyarság, idegenség, hideg józanság s poétái szállongás.. .”

Horváth János írja Petőfiről (1922:85): „belép a költészet szentegyházába a művelt ember tisztes öltönyében, de belep sarkantyús csizmában, fokossal is, mikor milyen viseletben találja lyrai kedvét az ihlet ünnepi harangja. Túlzásba azonban sohasem megy...” A nyelv gazdagításának követelmenyét először Zrinyi propagálja a Zrinyiász bevezetésében, ahol bejelenti, hogy szántszándékkal idegen szavakat kever költői előadásába. Csokonai a Dorottya negyedik könyvének egyik jegyzetében nyilatkozik a szabad nyelvgazdagítás szükségéről: „Ha azt akarjuk, hogy jövendőben a tudományokban, muzsikában, képírásban etc. előbb menjünk: sok szavakra s meghatározott értelműekre kell szert tennünk.” És ismét jellemző a nyelvi meggyőződés türelmetlenségére, – ami az egész magyar nyelvművelés történetén megfigyelhető – hogy szinte diktátori gesztussal kivándorlásra szólítja föl azokat, akik vele ellenkező véleményen vannak: „Aki az új szavakat nem tűrheti, mondjon le az új ideákról is. Elég tágas a Caspium homokpusztája! ott életében sem hall egy új szót is!”

Ez a türelmetlenség, amely az ellenkező vélemény eretnekégetésétől sem riad vissza, irodalmunkban három nagy háborúságot hozott létre: a nyelvújítást; a Nyelvőr orthologusi harcát a nyelvújítás túlzásaival szemben; és legújabban azt a hadjáratot, amelyet néhány tiszteletreméltó, de túlzottan purista nyelvművelőnk indított a rádió, a hírlapok és a hatóságok támogatásával. Sehol olyan életre-halálra nem harcoltak a nyelv körül, mint nálunk. Kötelező hagyomány és abszolút hatalommal bíró tekintély híján mindegyik küzdő fél a maga számára követelte a föltétlen szabadságot, az ellenféltől pedig a föltétel nélküli fegyverletételt. A gúnynak, lekicsinylésnek, gyanúsításnak minden motívuma fölmerült ezekben az ádáz nyelvi harcokban, ahol a szembenállók kölcsönösen kétségbevonták egymás hazafiúi megbízhatóságát. [14]

A harc kitört, a harc lefolyt és a magyar nyelv került ki diadalmasan mindenkor a küzdelemből. Mert nyelvünk individuális behatásokra igen fogékony és – a szabadság elvénél fogva – nem merevedik kollektív hagyományba. A magyar stílustörténet a legmozgalmasabb és a leginkább egyéni vezetésű valamennyi stílustörténet között. Egy állandó fonala van, amely végighúzódik egész irodalmunkon: a természetes-népies-reális stílus, de mennyi egyéni kezdeményezés, ellenhatás mindenünnen! Igazi stílusforradalmai csak a magyarságnak voltak, amely politikában annyira idegen a fölforgatástól; a forradalmár francia a legállandóbb stílusú, nyelvtekintély-tisztelő nép.

Nálunk egy író stílusa átformálja az egész országot. Balassi szókészlete és modora a kuruckorig meghatározza a magyar érzelem formáit. Kazinczy stílusreformja eltávolítja az irodalmi nyelvet az élőbeszédtől és a választékosságot, finomkodást teszi uralkodóvá. [15]

De föllép Vörösmarty és a fantasztikum, a szertelen képek, a bizarr formák, a szinte pathologikusan egyéni szóhasználat felé ledönt minden korlátot:

. . . méreggel lejt az oroszlán,. . .

S keble tüzet égő tőrként hordozza szemében.

Lejteget a párduc s agyarogva vonítja bajuszát.

(Délsziget, I.)

Petőfi ismét évtizedekre leszállítja a költői dikdót a természetes beszéd nívójára, néha egészen a prózaiságig: 

Szigorú

Ajkamat lezárta

A negyvenes évek a költői képek virágzásának korszaka volt. Négyesy László írja erről a korról: „A kép akkor rendkívül kedves és – mondhatni – túlbecsült poétái eszköz volt, a romantika visszaélt vele, olykor Petőfi is modorosán halmozta.

Ebbe az áramlatba került bele Arany is a Toldi estéjében és a Katalinban. (Magyar Nyelv 1917:135.) Arany szintézise alól a századvég epigonjai nem tudnak szabadulni és a középutas, klasszikus-népi okosságot teszik meg főerénynek: 

Újító gyárt sok magyar szót,

Oly idegen módra hangzót,

Hogy a német magyarabb . . .

Az ós. az meg azt tanítja,

Jobb, ha csak a képzés szittya

S idegen gyök megmarad.

(Kozma Andor, Nyelvészet.)

Mikor Ady Endre „nyugatról” betör új időknek új dalaival, nagy háborúság fogadja. Megkövezik a stílusforradalmárt és az új szavak védelmezői hazaáruló-számba vétetnek. Miért?

Mert nálunk nemcsak az irodalom, hanem a nyelv is mélyebben nemzeti ügy, mint máshol és egy új stílustól, amely új lelket leplez, egy új szótól, amely a régit elhomályosítja: a kontinuitás megszakadását lehet félteni. Igaz, hogy ez a veszedelem csak látszólagos, mert nyelvünk egészséges ösztöne kiállott minden stílus-zökkenőt, fonetizmusában pedig pláne állandó maradt, de a harc mutatja, hogy a nyelv iránt féltő érdeklődés nem csupán esztétikai.

Megnyilatkozik a stílus örökös nyugtalanságában egy tragikus tulajdonsága a magyarságnak: az önmagakeresés, a formáért való küzködés, belső vívódás, a soha-meg-nem-elégedés, a kifejezhetetlen kifejezésére irányuló vágy. Kifejezhetetlen azért, mert a magyarság sohasem elégedett meg azzal, hogy a művészi formatökélyben önmagát lássa, hogy az egyszer megtalált stílust örökérvényűnek, az igaz magyarság tükörének ismerje el. Mindig marad valami irracionális ismeretlen, ami még megnyilatkozásra vár és aminek önkifejeződése aztán az egész stílusképet megváltoztatja. Nálunk a tartalom mindig fontosabb volt a formánál. A magyarság nem a formát keresi, hanem önmagának leglényegét, a definiálhatatlan, a nyelvében élni akaró magyarságot és ezt soha nem fogja nyelvvel megrögzíteni.

Kétségbe kell-e esnünk a magyar stílus örökös újrakezdésein? A stílus célja a küzdés maga. Ez a jövőbe-érző magyarságélmény nyilatkozik meg mindenütt Szent István óta, aki többnyelvű országot óhajtott és ezzel azt is föladatunkká tette, hogy asszimiláljuk magunkba a velünk élő népek értékes szókincsét; a kódexíró fáradozásaiban, hogy építse nyelvünk gótikus tornyait, fölfelé ívelő páthoszt hirdetni, groteszk szobrok fintoraiban is méltóan a nyugati konstrukciókhoz és a misztikus fényszűrődések édességét árasztva; Balassi humanizmusában, tudós természetkultuszában, amely lelki szárnyakat adott a magyar versnek; Rimay végnélkül tekeredő mondataiban, amikben nyelvünk kiállta a barok ízlésnek minden teherpróbáját [16]; Zrínyi bátor magyarságában, mikor török, horvát, deák szókat kever strófáiba; Kazinczynál, mikor „görög tetőkre lépteti” a magyar dalt és – építő Pálládió módjára – vállalja a rontás ódiumát, így panaszolva:

... a nyelvpöczér

Régóta zaklat engem is, kit a

Külföld szerelme vétkes útra szédít.

Én a magyart németté tenni igyekszem,

És franciává, rómaivá, göröggé,

És rontom a szép nyelvet, szabdalom

Szavainknak farkokat, teremtem a szót,

A régit új formában fűzöm össze...

(Gróf Széchenyi Istvánhoz.)

A magyarság energiájának szintézise állítja Széchenyit is a nyelveszmény szolgálatába, midőn fölismeri a nyelv „mágusi befolyását”, de teljes szabadságot ad az írónak a bűvös erő egyéni kifejtésére: „a legfenköltebb írók oly homályosak, hogy azok fenségét és mélységét, a velük rokonkeblűeken kívül, alig értheti és érheti el más”; – és midőn a liberális asszimilációban látja a magyarság gazdagodását: „ha honi szavunk csak egy árnyalattal is mást jelent, mutassunk az idegen, minket gazdagító, s az anyanyelvvel majd-majd összeforrandó szó iránt éppen annyi vendégszeretetet, mint amennyivel régi magyar szokás szerint fogadjuk a jövevényt... az ember legszebb szabadságát, hogy szinte mindent ki fejezhessen, ami lelkének rémlik, lelkében sejdül, benne rejtezik, ne áldozzuk föl színes előítéletnek ...” A stílus szabadságáért való harc nemzeti probléma lesz Petőfinél is. Mindig elölről kezdődik a harc és – úgy látszik – a merészebb iskolai klasszikusnak (Petőfi, Ady) először át kell mennie a purgatóriumon, hogy aztán egyszerre bevonuljon a tankönyv-halhatatlanságba. Petőfinek éreznie kellett, hogy „sínylődik a nyelv súlyos rabbilincsen” és szenvedte – legbensőbb egyéni és legmagyarabb nyelveszményeinek meg - testesülése miatt – az ízléstelenség, az aljas-erkölcsiség, az idegenszerűség, magyartalanság, hazaárulás vádját... [17]

Arany széljegyzete egy nyelvészeti cikkhez [18] : „Országutat akarnak; a költő olykor az ösvényen jár.” Tehát nem arra, amerre a tömeg, hanem egyéni utakon . . . Ady Endre gyötrődését – hagyománynak és szabadságnak tragikus szintézisét keresve, amelyben kifejeződhetik magyarság és új lelki tartalom – legjobban az ő saját zseniális önvallomásával jellemezhetjük: „Régi atavisztikus mérgek eredménye lehet a zseni. A prófétában se képesség a nagy távolhelyek játszi áthidalása, az új ige, a bátor szökellés, az ismeretlen ihletek átkölcsönzése. hanem muszájos koldusság... Az alkoholos zseni kénytelen újat mondani akkor is, mikor talán nem akar. Elvész a hatalma a szótár-szavak fölött, pathologikus kényszer, parancs, olyan logikai bukfencekre bírják, hogy önmaga elszédül, ha leírta, ha olvasta, hogy milyen újat és igazat írt le.” Ami azt jelenti prózai nyelven, hogy Ady belülről, ösztönösen teremtett...

Szabó Dezső az Elsodort faluban (1919, 1:255) jellemez egy regényt, amelyet a főhős olvas és amelyben önmagára ismer. Mi pedig a zuhogó hatások, a mindent felölelni akaró világkép, viharként zúgó stílus regényében, az orgona összes regisztereinek bugásában magának az Elsodort falunak önjellemzését ismerjük fel: „A regény a századok nagy megraboltjának, Európa Hamupipőkéjének, a magyar fajnak regénye volt. Egy mesés arányú, János-féle hősben bogozta egybe a mesét. Volt benne kétségbeesett roppant humor, kilüktető zokogás, kihullótt jajszó. Hatalmas, világító típusokban ontotta maga elé, mint egy megtárt bányából, a faj csodálatos gazdagságát.

Gyors rohanásban villantotta át tragikus küzdelmét az óriásokkal, akiket legyőz, s a piszkos, ravasz törpékkel, akik megeszik.

Egy faj mélyének viharos, sodró előáradása volt ez a regény, egybeölelő, felkiáltó nagy fájdalom.” Szabó Dezső szinte szizifuszi munkát végez: az agyába tóduló képeket kell elhessegetnie, rendeznie, a forró lávát hűtenie, hogy stílus, nyelvben megrögzíthető mondanivaló legyen belőle.

A magyar író belső, ösztönszerű megnyilatkozást ad, ahol a forma, a hagyományos szavak másodrendűek, és állandó változásban, forrongásban vannak. Éppen az ellenkezője ez annak, amit a franciák stíluseszménynek elismernek. Benedek Marcell a lényegét találja el, Ady nyelvélményét jellemezni akarván:

„mindent ki akart fejezni: a Mindent akarta kifejezni!” (Ady-breviárium. 1:228). Líránknak volt egy Balassi-korszaka, aztán lett Kazinczy-, Petőfi-, Arany-korszaka és végül Ady-szótára, Ady képei, Ady mondatfűzése nyomta reá bélyegét a magyar stílusra, még az ellenzőinek stílusára is, le egészen a mindennapi vezércikk Ady-élményből fakadó frázisáig. Prózánk is az uralkodó lírai eszményből táplálkozik. A magyar stílustörténetet néhány zseni csinálta és csinálja mindig újra. A francia irodalomban kisebbek a zökkenők, észrevétlenebb a formáció, az előkészítés, nagyobb a kollektivitás-fegyelem és ellanyhulóbbak, hosszabbak a hullámok. Verlaine óta nincs nagyobb forradalom, amely a francia lírát kiragadja valamilyen ismeretlen irány felé. A magyar örök-megújulást pedig példázza Kozma Andor verséből (Az ősi szellem) ez a konklúzió:

Ami örök bennem: fajtánk nagy rejtelme,

A magyar hév – éled új időkre kelve

S mint amaz új szellem dicső ihletése

Ragad honépítő alkotó mérésre.

Ady Endre is azt mondja magáról, prófétai ihlettel: „messze látok és merek.” A magyar stílus: merész újítók férfi-munkája.

Néhány konkrét, modern példában mutassuk be az egyéni kezdeményezés mibenlétét. A képzőművészeti és zenei kritikák közismertek arról a nagy erőfeszítésről, amellyel terminológiába akarják szorítani a látási és hallási benyomásokat. Ilyen utánzásra természetesen a nyelv igen tökéletes eszköz. Meg is érzik a kritikus stílusán. Tóth Aladár írja, kepék után kapdosva, új színeket keresve, Szigeti Józsefről:

„Nem szólunk páratlanul fogékony, hajlékony és előkelő muzsikusszelleméről. .. mindig felajzott képzeletéről. . . vonójának elképesztően . . . elegáns bravúrjáról...” (Pesti Napló, 1939 ápr. 23.). Galamb Sándor színi-kritikája Tamási Áron Tündöklő Jeromos-áról: „A mese szövete nem egyszer összekuszálódik, a hangulat és a hang jobbról-balra billeg, a dráma feszültsége és kötése helyett. Megkapja a közönséget... a hegyes, furfangos, oldalazó erdélyi beszéd.” Mintha novellista írta volna. A ritkább, vagy szokatlanul használt szavakat aláhúztam. Billeg: hangutánzó. A kötés is hangulatos szó. Hegves beszéd: semmiképpen sem elcsépelt jelző, újnak érezzük, a német ’Spitzug’ véletlen találkozás, jelentése is más. Oldalazni: szemléletes, pregnáns, újszerű ige. Ha egy francia ember ezen a szövegen akarna magyarul tanulni, nem hinné el, hogy így csak az írók beszélnek, és hogy a szöveg csupa meglepetés: mert föl sem tételezi, hogy kritikusnak szabad ennyire egyéni modorban csapongani. Expresszionista stílusban sem írnak lexikont Franciaországban: „... Az expresszionizmus érett prózájában holtan bukik alá a metafora. [!] A szó meztelenül menekül az önkívületbe. [!] Nyílként fúródik bele a tárgyak kristálylelkébe. Legrejtettebb tartalma izzómelegen árad ki belőle. A főnév súlya átsiklik az igére. Minden szín a jelzőben halmozódik föl. A mondatról leolvad minden ékítmény. Ami megmarad belőlük, egyszínű ragyogás, tömörség, látomás látómás mellett. . .” [19]

Olyan ez, mintha valami izgalmas detektív történetet olvasnánk. Az előzőek után nem kell kommentárt fűznünk ahhoz a néhány mondathoz, amelyet Nyisztor Zoltannak Tóth Tihamér halála alkalmával írt vezércikkéből (Nemzeti Újság, 1939 máj. 7.) veszünk: „Szédületes tehetségüket bizonyára csillagokból hozták, de nyugtalanul vergődve sodródnak az élet hullámain, míg végre egy nekik való környezetben, sokszor gomolygó felhők, forradalmi lázongások, halálos tavaszok napjaiban magukra találnak és szellemük zuhogó szikráival, apostoli szívük varázslatos hullámaival olyan tüzeket gyújtanak, hogy valóságos népítélet emeli őket a püspöki székbe.” De nézzünk egy átlagnívójú írót. Véletlenül választottam egy elémkerült újságnovellát. [20] „Talantelen bácsit hét év óta ismerem látásból” – kezdi a humorista és mindjárt első szavával tanúságot tesz arról, hogy a magyar képző önálló hangulattal bír és eleven, még akkor is, ha formatívummá élettelenedett: személynév csinálható belőle. A továbbiakban a következő képeket használja a szerző: ,kifelé állt a szekerem rúdja', „újságbetűkkel jóllakottank ,meghökkent tojás-... Aztán ezt írja hőséről: „Mint a -talán, vagy a -telén, ami megfoszt, de amellett maga se vitte annyira, hogy szó lett volna a maga lábán.” Nyelvtani terminusok, mint élőlények... A további szövegrészben pánikszerű posztóhalmaz-ról beszél a humoros szerző: ismét komplikációs jelentésváltozással alakított kép. Ez a modern magyar prózaeszmény. De már Szemere Pálról mondhatta Tolnai Vilmos, hogy a szavak költője és megálmodója volt, [21] Arany Jánosról pedig azt, hogy az „Elveszett Alkotmányban, Aristophanes fordításában, leveleiben tucatszám csinálja a furcsa, torz és bohó szavakat.” 

A magyar író nemcsak a szavakkal bánik szuverén módon, hanem a nyelv alaktanával is. Ahol teheti, kiszabadul a szabály alól és új formavilágot teremt mindenhatósága. „A szépíró – írta Kazinczy 1817-ben – nem ismer főbb törvényt, mint azt, hogy írása szép legyen. Valami ezen igyekezetét segélheti, az neki mind szabad; akár engedi a Grammatica és a Szokás, akár nem . . . Sőt az író parancsolja, hogy úgy legyen és úgy lesz; sőt az író usussá csinálja, ami usus nem volt. . .” Babits az imád igéből a nyelvújítás korában elvont ima szót tovább analizálja és egy képzelt igét alkot belőle:

sikoltsatok a templomokban

vadak asszonyai, vadakká

imuljatok őrjítő, őrült imába!

(Nyugtalanság völgye, 1920:42.)

Vörösmarty a Hábadorban (1826) így beszélteti Csillát: „Te hát az elhunyottnak őse vagy?” – és ezzel a szokatlan-expresszív morfológiai variánssal a „magyar élőkor” hangulatát érezteti. Gárdonyi, Heltai, Ady, Babits – minden magyar írót föl lehetne hozni itt, újakat és régieket, akik a nyelv meglévő formarendszerén fúrnak-faragnak, bátor újításokat, képzéseket, elvonásokat gyártanak, akár emlékezve a népies szóteremtés önkényére, akár a pillanat inspirációjában ösztönszerűen újrateremtve az irodalom számára egy ismeretlen alakot. [22] A mondatot egyszerűen nem szerkeszti meg a költő és rábízza az érzelmi ráértésre a kiegészítést: a „Ki várni tud” c. Ady-vers ajánlása: Küldőm, ki érti.

Irodalmunk stílusában forma és lényeg valami misztikus egybeolvadásban élnek. Nem a forma a lényeg és mégis lényeg az új forma. Nem a mondanivaló minden és mégis a forma sokszor darabos, dadogva is monumentális, mert a mondanivaló belső ereje átizzik rajta. És minthogy nálunk a költők – bár nem logikus analízissel – mindig mélyebben fejezik ki a tudományos igazságot, mint a filológusok, idézzük tételünk zárókövének Babits sorait:

Mit nekem ón és élmény színe? Lelkem lelkebbre tekint

aki csak formákat épít, építménye nem műló,

bánja is, állványának fenyve milyen erdőből való!

légi ácsként fennen él rajt (s szökken a büszke épület!) –

Kőműves! le ne nézz az útra, mert lenézni szédület!

(Nyugtalanság völgye, 21.)

A francia emberiségről szaval és önmagára gondol. Az oláh rómainak nevezi magát, legkevesebb joggal a román nemzetek között – és nyelvét szívesen franciával cserélné föl. Az angol nem tekinti egyenrangú fehér embernek a kontinens-lakót, pedig nyelvét a hódító kontinensről kapta. A német gyűlöli a latin Európát, de tudatalatt imádja Itáliát és a francia fölényes szellemet: szüksége van, önserkentésül, a „Deutschland, Deutschland, mindenek fölött” elhitető igéire és francia szóval nevezi a legnagyobb érdemrendet (,Pour le mérite’). És a magyar? A magyar számára Európa a világ, hisz benne, mint abszolút értékben és a „keleti” származást keveset emlegeti. A nyugatos Kölcseynél költői affektáció a „büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöké fámnak”. Mint a magyar történelem princípiumaiban, a magyar nyelv életében is örökös harcban áll Kelet és Nyugat, amelynek harcában őrlődnek testi és lelki energiáink, amelynek hunok-harcából mindig megújulva kerül ki az örök magyarság.

A magyar nyelv sokkal szorongatottabb életre volt kényszerülve, mint az úgynevezett nyugati kultúrnemzetek önkifejezési eszközei, amelyek szabadabban fejlődhettek és régibb irodalmi talajon. A román nyelvek háromezeréves múltra tekintenek vissza és bármikor visszanyúlhatnak az ősi rezervoárba. A germánság is megelőz bennünket legaláb hétszázéves irodalmi hagyománnyal. Nekünk a magunk erejéből kellett hozzá-asszimilálódni a Kárpátok medencéjében talált nyelvi kultúrához és a nyugati, délnyugati szomszédok kifejezésbeli, gondolkozási fölényéhez. Ma már egyenrangú fegyverekkel rendelkezünk és századok óta a mi nyelvünk vonzó bűvkörébe hullanak önkéntes asszimiláltjaink, akik apáik nyelvét odahagyva a magyar irodalomkultúrának válnak remekíró-apostolaivá. A kétnyelvű Zrínyi és a szláv Petőfi „szent átlényegüléssel magyarrá lettek”! és a magyar nyelvet vitték diadalra a Tisza-Dráva tájain: „amely népnek két ilyen diadala van, annak nem kell félnie a haláltól” [23]; a magyar nyelvnek, ha önkéntesei hangszerén ilyen hősi szimfóniákat tud zengeni, nem kell tartania semmiféle tübingai pályakérdéstől, amely már témafölvetésével szuggerálja, hogy a magyar nyelv kihalásra szánt, országépítésre alkalmatlan eszköz, fölösleges luxus a népek bábeli versengésében. (V. ö. Meillet, Les langues dans l’Europe, 1928 :208.)

Tragikus érzések és helyzetek övezik a magyar nyelv sorsát. A „lenni vagy nem lenni” kérdése, mindjárt a honfoglaláskor. Van bolgár-török nép, amely elvesztette ősi nyelvét és szlávidegent cserélt. Az ugor-török magyar nem olvadt föl a szláv tengerben. De ott lebegett fölötte – nyolcszázadoknak vérzivatarja közt – az egyházi és hivatalos latin nyelv, amely nek uralma alól a XII-XIII. században már virágzó lírák és epikus költészetek szabadultak föl Germania és Frankhon tájain, mialatt nálunk a magyar szó még a „vulgo” címkéjét viselte és paraszti sorban, udvarházi használatra korlátozva, irodalmi levegőtől elzárva élt.

A nemzetnek éppen az a része, amelyik hivatva volt a vulgáris nyelvet európai színvonalra emelni, kétnyelvű gondolatvilágban élt, ha ugyan nem háromban, mert a polgárság kialakulásával a németség is számot tartott a magyar „nemzeti” anyanyelvnek ápolására. Soknyelvű szentistváni országunkban, a nyugati germánság és a déli törökség ütközői között szinte csodaszámba megy, hogy nyelvünk uralkodói jellégre tudott emelkedni; hogy volt idő, éppen a legviharosabb korszak, amikor a Balkán felé a magyar lett a nemzetközi érintkezések diplomáciai nyelve, sőt a moldvai fejedelemségben udvari nyelvvé emelkedett [24] ; hogy a legnagyobb elnyomatások idején, II. József alatt és a Bach-korszakban válik legbüszkébb kifejezőeszközévé a magyarságnak; hogy a trianoni kisebbségsorsra kárhoztatva meg tudott maradni – nyilván benső fölénytudatának erejénél fogva – a Felvidéken is, Erdélyben is „előkelő”, idegent asszimiláló nyelvnek. A latin hivatalos nyelv kiküszöbölésére irányuló évtizedes harcban a latin nyelv hívei hazafias érvekkel védték a hagyományokat és az ország egységét féltették. Vegyük hozzá a magyar nép évezredes liberalizmusát az idegenekkel szemben: az erdélyi szászok, a szepesiek zárt nyelvegységüket megőrizték a középkor óta; a tizennyolcadik század elzászi-francia telepesei néhány évtized alatt elnémetesedtek; az ország fővárosától néhány kilométernyire ma is svábul, rácul prédikálnak. A magyar nyelv terjesztésére nem sietett királyi rendelet, mint a franciáknál (Villers-Cotterets, 1539). Ellenkezőleg, két ízben a germanizáció szorította ki iskolából és hivatalból nyelvünk jogait. Pesten a múlt század közepéig még díszes német színház hirdette a nyugati szomszéd igéit és a német színielőadások – alsóbbrendű nívón – egészen a világháború végéig fönntartották magukat a fokozatosan megmagyarosodó fővárosban, ahol még ma is van publikuma egy német napilapnak. A magyarországi német irodalom bibliográfiája több kötetre terjed. A nyelvére büszke, lelki sajátságait féltve őrző magyar – a legpolyglottabb kultúrájú ...

Jókai írja a múlt század elejének németes szalonjairól: „magyar úrnőt magyarul szólítani meg a legdurvább gorombaságok közé számíttatott”. A magyar nyelvművelő a magyar nyelvet mindig valami más nyelvvel való vonatkozásban látja. „Szótár” számunkra ma sem jelent egyebet, mint: magyar szavakra fordítása egy idegen szókincsnek, vagy megfordítva. Magyarul magyarázó szótárunk csak a múlt század közepén keletkezik (Fogarasi), de tisztán tudományos céllal. Nagyközönségnek szánt „magyar Larousse” ma sincs. A francia szótárirodalom a tizenhetedik században már virágzik: a nemzet a szótárban ismer szellemiségére. A magyar író mindig idegen idiómák légkörében dolgozott és nem merülhetett önnyelvűségébe, mint a francia vagy a német költő, bár a tizennyolcadik században Németországnak is volt második kultúrnyelve: a francia, – és az olasz színház Párizsban is virágzott; de mind a két nép a tizenkilencedik században már teljesen egységes nyelvű, íróink több nyelven olvasnak, – néha írnak is, mint a németes Bessenyei, Kazinczy, Széchenyi, Hugó Károly; a franciás Rákóczi, Fekete János, Teleki József; latin történészeink és nyelvtudósaink, a latinul verselő Vörösmarty, a görög hexametereket fabrikáló Babits. A német származású Nitsch Dániel professzor latinul írja német nyelvtanát a magyarok számára és egy tanítványával fordíttatja sárospataki nyelvre. Stílusunk évszázadokon át latinosabb volt, mint a nyugati népeké, íróink előtt más nyelvek mintái állottak, amikhez hozzáfejlődnünk kellett. Utol is értük őket, de sokat belőlük tükröztünk le nyelvünkbe. Ha magunkra maradunk, valamely tengeri szigetországban, fejlődésűnk harmonikusabb lesz vala, de lassúbb: talán Arany János még a régi jó Gvadinyi hangján énekel. Mint a franciára a renaissance-kori italianizáció nyelvünkre is serkentőleg hatott a kozmopolitizmus. Mikor leginkább európaiak voltunk, akkor eszméltünk leginkább reá magyar önmagunkra. Ez ma már minden igaz magyarnak meggyőződése. Kodály Zoltán írja: „Ellentmondásnak látszik, de igaz: minél több közünk van az európai kultúrához, annál nagyobbra nő a magunké is. Az elzárkózás, műveletlenség a nemzeti vonásokat elsorvasztja”. [25] „Saját magyar jellemünk és szellemiségünk kifejtésére van szükségünk az európai kultúra valódi és örök értékeinek érvényesítése által" – mondja ki Makkai Sándor. [26]

„Nyugatos” orientációjú mozgalmaink „mélyebben és szabadabban magyar” irodalmat hoznak létre. [27]

A Racine-ból fordító Héló Kováts József a magyaros irány követői közé tartozott... A németesítő Adelungék hatása hívta életre a magyarító nyelvújítást. A kitagadott, Coriolánként Parisba bujdosó Ady újjáteremti a magyar líra stílusát: ő egyik legnépiesebb költőnk. [28]

A magyar nyelv – tízszeresen inkább, mint a német, a franciáról nem is szólva – fordításokon is nevelődött klasszikussá. Nemcsak a Biblia, mint Luther nyelvalkotásában, hanem az egész világirodalom szállította a gondolatokat, hogy magyar ruhába öltöztessük őket.

Shakespeare ideái és nyelvünk szellemével kongeniális képei magyar költészetté lettek Vörösmarty, Petőfi, Arany nyelvén: beletartoznak örökké a magyar irodalom kincsei közé. Jellemző, amit Vörösmarty mondott 1841-ben: „Shakespeare jó fordítása a leggazdagabb szépliteratúrának is fölér legalább a felével.

Nyelvünkre minden lefordítható Talán a legnehezebben a német filozófia és Goethe metafizikai ős-titkokat éreztető tudó-természetes nyelve. De Ibsen szimbolizmusa, Verlaine zeneisége, Stefan George súlyos ötvösmunkája, Aristophanes vaskos röheje, a spanyol drámák szökkenő dialógusa, Dante víziói, hol ,,a gondolat elvész csodás sejtelemben” (Arany), a Cicero-i körmondatok, a görög epigramma és alkaiosi tömörség, – új életre fakadnak nyelvünk megtermékenyített talaján: 

Ám terjessze a hatalmos

Nyelvét, honját, istenit!

Zúgó ár az, mindent elmos.

Rombol és termékenyít.

(Arany, Kosmopolita költészet.)

A német is könnyen fordít, nyelve nem merev, alkalmazkodik idegen lényegekhez, de próbálja valaki franciára tenni Shakespearet vagy Nietzschét!

Nyelvében él a nemzet. Ezt a jelszót azért kellett kimondani, mert nem élt, nem tudott élni nyelvében a nemzet. Mert a magyar nacionalizmus ragaszkodott a többnyelvűséghez;, a latin nyelv szupremáciájához ... De a magyar nyelvűségen belül is szembenáll egymással a népies-magyarság és az európai magyarság, Kelet és Nyugat örök harca. Jókai tiltakozik a latin szónak nyelvújított, hangulattalan és hagyománynélküli képzéssel való száműzése ellen: „mennyivel hatalmasabb szó volt ez: demonstrál, mint a mai palángyás tüntetés”. [29]

Horger Antal írja [30] a patika (lat. ,apotheca’) szóról: „idegen ugyan, de hangalakja százszor kellemesebb, mint a nyelvújítás korában átkötött, nem magyaros hangzású gyógyszertár.” A középkori latin irodalom szuggesztiója – mondatképletekben, tükörszavakban – fölébe emelte kódexeink stílusát az élet nyelvének, így kapja a középkori magyar mondatfűzés, szöveghangulat azt az eszmei és érzelmi jelleget, amely „a deákság misztikumába beavatottság sejtelmét árasztja”. [31]

A latinosságnak persze voltak hatalmas ellenzői is. Csak a legnagyobbat említsük: Széchenyit, aki a Hunniában (1858) érthetetlen gyűlölettel és elfogultsággal támadja a latin kultúrát: „A boldogtalan latin nyelv dúlta már bölcsőjétől fogva a magyar csinosodás szellemét”,– holott éppen a magyar csinosodás oly sokat köszönhet a serkentő latin példának. „Ez az embertelen bilincs – folytatja Széchenyi – tartotta vissza a magyart nemzeti eredetiségének s anyanyelvének kifejtésétől”. Kit tartott vissza anyanyelvének kifejtésétől? A Gellért-legenda szolgálóját? A kódexmásoló Ráskay Leát? Tinódi Lantos Sebestyént, a házaló rigmusos riportert? A török, olasz, lengyel dalokból tanuló Balassi Bálintot? A vallási életben és a világi tudományok terén van igazsága Széchenyi haragjának, de ott is, a „pápálkodókkal” szemben [32] elterjed a protestantizmus és kivirágoztatja mindenütt a magyar igét; a tudományos nyelv pedig Nyugaton is latin marad a tizenhetedik század végéig.

Nyelvünknek ez a beékeltsége idegen nyelvek közé kétféle irányban mozdította meg a nyelvművelést és a magyar nyelv körüli eszméket: az európaiság és a magyarság irányában, amely két tényező szintéziséből kellett előállnia a halhatatlan magyar nyelvnek. Ismeretes, hogy az idegen szavak átvétele, az európai nyelvkincshez való asszimilálódás, milyen nagy mértékben hozzájárult nyelvünk gazdagodásához. „Valahány idegen szót – írja Tolnai Vilmos, nyelvünk halhatatlanságának dicsőségein elmélkedve (Magyar Nyelv 1924:55) – a nyelv befogadott, sajátjává tett, a maga természetéhez áthasonltott, az mind az ő tulajdonává, műveltségének alkotórészévé lett, éppúgy, mint gyökeres magyarrá vált az alföldi-kun, az alán jász, a torockói német, a zalai horvát.” Kevesen bélyegezték meg olyan éles szavakkal a purizmus és nacionalizmus azonosítását, mint éppen Tolnai Vilmos, az előbb idézett helyen: „Amely nép nyelvében sok a jövevényszó, az a nép sokat tanult a századok folyamán. Már pedig a tanulni vágyó és tudó nép nem parlagi, nem barbár. Aztán, a nyelv tisztásagára hivatkozó okoskodás nem egyéb vak tudatlanságnál, mely még ma is azt hiszi, hogy vannak úgynevezett- szűz nyelvek. Az ilyenről beszélő ember nem ismeri a művelődés hatalmas folyamatát, s nem ismeri a nyelvnek vele szorosan egybeforrt életét.” Már Szarvas Gábor – a nyelvünk „ázsiai tisztaságiért” magyaroskodó, de a magyar nyelv szelleméből keveset érző Ballagi Mórral szemben (Magyar Nyelvőr 1881:65) – azt a nyelvművelő elvet képviselte, hogy „az idegen szók ellen hiába való volna valamely nyelvnek a védekezése.” Hivatalos köreink 1932-ben mégis jónak látták purista mozgalmat indítani, hogy nyelvünk tiszta, zamatos jellegét megőrizzük... A programnak mind a két szava jövevényszó, legszebb magyar szavaink közé tartozók. Igen helyes és szent dolog a nyelvművelés megszervezése, a magyaros sajátságok védelme gondolkozásunkban és stílusunkban, de sokan a nyelv őrzését kizárólag az idegen szavak üldözésére korlátozzák. Pedig a szó csak üres hangkombináció, semmi köze a nemzeti értékekhez; csak a nemzeti lélek melegénél, a mondatalkotás kohójában válik magyarrá. [33]

Nyelvünk, irodalmi nyelvünk és a magyar stílus kialakulása szempontjából kétségkívül az „európaiság-magyarság” poláris ellentétének és szintézisének második tagja bír nagyobb jelentőséggel, ha a magyarságot a természetes magyarsággal, a népnyelvvel azonosítjuk. Népnyelv alatt nem kell dialektust érteni, sem paraszti-primitív beszédet, hanem azt a magasabb nívójú, idegen és főleg irodalmi-városi befolyásnak kevésbbé kitett nyelvet, melyet mindenki megért, aki a „föld” közelében él, tehát abban a milieuben, amely a magyarságnak évszázadokon keresztül „élettere” (,espace vital’, ,Lebensraum’) volt. A népi-vidéki jelenti egyúttal a „hagyományőrző” magyarságot is, amely közelebb érzi magát ahhoz az életformához és stílushoz, amelyet a tizenkilencedik század kozmopolitizmusával szemben „magyaros”-nak lehet nevezni. [34]

Ebben a magyaros stílusban természetesen benne vannak mindazok az elemek, amiket a századok folyamán a magyar népiség magáévá fogadott, összes jövevényszavaink és az irodalmiság lesüllyedt része, az, amit magyarul nem lehet olyan jól kifejezni, mint németül, a ’gesunkenes Kulturgut’ fogalmával. Tény, hogy semmiféle nem-nincs szava a saját tulajdonságainak fokozott vagy tisztább mértékben való megjelölésére. A német csak „német” tud lenni, a francia csak „francia”, – a magyar lehet „nyugatos” magyar, lehet egyszerűen magyar, de lehet ,magyarabb’ sőt ,magyaros- is, túlzásaiban esetleg már ,magyarkodók vagy éppen ,pórias’ és ,parlagi’. Ehhez hozzávehetjük, hogy minden nyugati kultúrnemzet a maga irodalmi kivirágzását. nemzeti klasszicizmusát egy absztrakt, a népiség fölé emelkedő, attól az általános emberi felé eltávolodó stílusban (Racine, Goethe) találta meg; nálunk ellenben világirodalom és népiség szintéziséből alakul, népi-romantikus programmal teljesedik ki a magyar irodalom, közel a néphez, vagy legalább is abban az illúzióban, hogy költői szenthegy és magyar puszta egymásra talál benne. .. Van a magyar költői beszédnek külön ritmusos formája is, a „nemzeti versidom”, amellyel csak mi rendelkezünk: nyelvünk olyan hajlékony, hogy a mértékes verselésben fölülmúlja a latint, sőt még hangsúlyos ritmust is tud (Ady), mint a németek.

A népies magyarság, az eredeti, zamatos stílus eszméjét legjobban azzal a kritikával illusztrálhatjuk, amelyet Arany János írt Jókai nyelvéről 1861-ben (újrakiadta Tolnai Vilmos. Magyár Nyelv 1917:171). Ez a lelkes kritika egyúttal az egész népies klasszicizmus és a magyar stílus örök magyarosságát mindennél jobban jellemzi, íme néhány részlet Arany önvallomásnak vehető szavaiból: „Magyaros kifejezés, s vele együtt magyar észjárás és gondolkodás teszi ragyogóvá és kedvessé (Jókai) legszebb lapjait, írónk mintha egyetlen egyet sem felejtett volna azon tősgyökeres kifejezésekből, melyeket legelső nyelv mestereinktől hallottunk: – értem a gyöngéd anyát, a játszótársakat, a nagytekintélyű kocsist, juhászt, dajkát, a nép embereit . . . Mások az irodalmi szokott stíl utánzása miatt sokat felednek az élet friss és erőteljes nyelvéből . . . Nemcsak azon tájnak, ahol nevelkedett, hanem átalán minden tájnak, ahol járt kifejezéseiből fölszedi azokat, melyek igen találók, vagy hézagot pótolnak.. . Találunk irataiban igen helyes megválogatással dunántúli, tiszavidéki, tiszántúli, erdélyi, sőt székely szavakat és kifejezéseket... Ily író a nyelvnek époly becsülendő gyarapítója, mint aki új szavakkal míveli a nyelvet.. . Csak eszköznek s nem célnak tekinti a nyelvet. . . Nem mesterkedik nyelvünkkel, hanem minél természetesebben használja fel annak minden természetes erejét és báját... megérti a gyermek is.”

Ebben a pár sorban benne van a magyar nyelv egész esztétikája. Mi szűrhető le ezekből az elvekből, amiket Arany és a klasszikus népiesség magáénak vall? Az, hogy klasszicizmusunk – folyton ismételnünk kell ezt – éppen az ellentéte a francia klasszikus stílusideálnak, kocsistól tanulja a nyelvet, az életből merít, tájszavakat gyűjt, természetes akar lenni és a nyelvet nem tartja végcélnak... De egyúttal kerülése a német stíluseszménynek is, amely főleg a prózában sokszor igen sivár tud lenni, kedélytelen és pedáns. A német Adelung „durvának tekintette a nép nyelvét, költészetét és ellenszenvvel fogadta a tájszavakat, amelyeket az írók vittek az irodalmi nyelvbe.” (Thienemann, Nyelvúj. tör., 6.) Nyelvünk két dologban valóban egyéniség: az idegen szókincsnek hatalmas asszimilációjában és a népiség kincséből való folytonos megtermékenyülésben.

A népnyelv, mint eszmény, mint az egészséges nemzeti szellemnek kifejezője és megvalósítója, gondolkozóba kell, hogy ejtse racionális nyelvművelőinket és nyelvünk hivatalos interpretátorait. A népnyelv, a vidéki szólás, melyből nálunk az irodalmi nyelv kialakult – ellentétben az udvari, kancellári nyelvekkel, amelyet a nyugati irodalmak kanonizáltak – távol áll attól, hogy megfeleljen annak a mesterséges nyelvhelyességi és nyelvtisztasági elvnek, amit nyelvőreink követelmény gyanánt fölállítottak. A magyar falu romlatlan, tiszta nyelve: naiv illúzió. A paraszt maga is utánozza az urak beszédét [35] és alá van vetve mindazon morfológiai, szemantikai, fonetikai változásoknak, amiken a köznyelv átmegy. A mai francia a vulgáris latinra vihető vissza, amely korcs, romlott, hanyag nyelv az irodalmi, „szabályos” latinsághoz viszonyítva. Illyés Gyula írja (Ki a magyar? Magyarok könyvtára l, 16. l), hogy Moszkvában találkozott mordvinokkal, akiknek boldogan mutatta be a magyar szavakat, rokonságunk ma is érezhető bizonyítékait. Egy mordvin ifjú erre azt a megjegyzést tette: „Miért rontottátok el ennyire a nyelvünket? Egészen elrontottátok!” Minden érték relatív a nyelvek történetében.

A népnyelv, mint „legfőbb eszmény”: legtöbb idegen szavunk népi úton terjedt el! Ha egy magyar író – a romantika és a realizmus szellemében – keresi a jellemző, válogatott magyarízű szavakat, például abból a célból, hogy színes leírását adja jellegzetes módon a székely háznak, akkor beírja novellájába a következő ethnographicumokat: cserény, derék, gerenda, gerezd, eszterhéj, jászol, saroglya, ketrec, kas, amikből nagyszerűen fölépíti a székely ház portréját. Valamennyi: szláv szó. [36]

A nyelv célja: értelemközvetítés, legtöbbszőr érzelmes formában. Az utóbbi elem foglalja magában a nemzeti hangulatelemeket, a tősgyökeresség expresszív tényezőit. Ezeket a szükséges motívumokat teljes mértékben bírják az említett szavak, sőt – bátran mondhatjuk – nagyobb, erőteljesebb mértékben, mint a színtelenné vált finn-ugor szógyökök legtöbbje. Aki zamatos magyarsággal akar írni, az onnan veszi a zamatot, ahol megtalálja. Jól tudta ezt Arany János mikor a rác-oláh-magyar keverék népies életet akarta jellemezni a „Népdal” című balladában (1877), amelyben ilyen szavak csillognak: guzlicaszó, csimpolyaszó (oláh), koló, dávoria (szerb), a vége pedig:

,Juhaj! Közel már Alexinácz, Knyazevácz:

Engem Kevi-Rácz, többet ugyan sohse” látsz!

Arany a mondatban kereste nyelvünk eredetiségét, nem a szavak testében ... Az is illúzió, ha azt hisszük, hogy a népi szavak átvételével az értelmiségi nemzet lelke közelebb férkőzik a falusi tömegekhez. (Franciaországban, Angliában nem nemzeti eszmény a népiesség: ott a parasztot emeli föl magához szeretettel a nemzetfönntartó urbanizmus; Németországban legújabban lett jelszó a „völkisch”, a falukultusz, a parasztdialektusok propagatív bekapcsolása az irodalomba: félő, hogy a német egység szenvedni fog miatta.) Mi, magyarok, jobbágyi szavakból főúri költészetet csináltunk; terméskövekből királyok szobrait faragta a magyar szellemiség. Néha vitrintárgy lett a népi cafrangból. Ilyen az „ostoba” jelentésű, személynévből lett dialektális antal közszó, amelyből a précieux-biedermeier andalodik lett, messzire feledve népi származását; Czuczor és Fogarasi szótárában olvassuk róla: „Igen szép kifejezése a lélek azon foglalkodásának, midőn a külső tárgyaktól mintegy megválva önmagában kezd merengeni, s homályos, de gyöngébb nemű öröm vagy búérzelmekre gerjed. Az ifjú szív, a szépet érző kedély, a szerelem titkos lángjától hevülő lélek andalodik el kiváltképpen. Ez ige működésében kevés erő, de annál több kedélyesség, gyöngédség mutatkozik. A költői kifejezések egyik ékesebb gyöngye.” Egész poétika van ebben a magyarázatban és a szó története, amely szinte láthatatlan belső alakulással, nemesedéssel, természetes fejlődésben ment végbe: szerencsés pillanatait mutatja a népi és irodalmi világ egymást kiegészítő szerepének; az irodalom talál egy új gyökérszót, amit még nem koptatott, nyűtt el a sokképzős teherviselés, fölkapja és a legszebb ékszert faragja belőle:

A te ernyődnek kies

alkonyában

Andalog szívem, Helikon

leánya.

(Berzsenyi )257

Ha már most az eddig mondottak összefoglalásául és a magyarnyelvűség helyét keresve az európaiság két legjellegzetesebb véglete, a germánság és a francia szellem között, néhány generális kérdésre választ akarunk adni, megkockáztatva a valószínű ellenvéleményeket és az általánosítás, a szintézis lényegében rejlő hibákat is, – az alábbiakat mondhatjuk.

Mi a nyelv ideálja az említett három kultúrában? A németeknél: spiritualizált papírnyelv. A franciáknál: a klasszikus hagyományokat tiszteletben tartó irodalom. A magyarban: a természetes beszéddel és a népi élettel kapcsolatban levő nyelv. Mi az az irodalmi műfaj, amelyben a nemzet karaktere és stíluseszménye legtisztábban, legszívesebben megnyilatkozik? Német: filozófiai értekezés. Francia: elbeszélő, objektív próza. Nálunk: vers, dal, líra. Romantikus nemzet vagyunk. Stílus és tartalom egymásrautaltsága a németben mélységet akar éreztetni, a franciában okosságot mutat, néha túlságosan is racionális laposságot; a magyarban az érzelmesség dominál. Ezért a német stílus-eszménye a jelentős homály, a franciáké a könnyű világosság, a magyarban a szemléletesség, az életesség, a fantázia teremtő ereje, a képes beszéd. Formai szempontból a német megelégszik egyénisége kidomborításával; a magyar teljes írói, kifejezési szabadságot követel magának; a francia normákat követ, regulákat vár és kap. Ebből a szabadságelvből folyik a magyar nyelv hallatlan gazdagsága szavakban, formákban. Életfönntartó princípiuma nem az elzárkózás, hanem az asszimiláció, az idegen elemek befogadása és megmagyarosítása, a tájszavak, szinonimák [37] kultusza, a neologizmus, még túltengő formában is, az új kifejezések keresése és alkotása. Ezzel szemben a francia szellem purista, mert nem tud mit kezdeni az idegen szóval, de elzárkózik a saját dialektusaival szemben is: elve a nyelv finomítása, még a szegénység árán is. A tizenkilencedik századi romantikát, amely megnyitotta minden irányban a sorompókat, kitaszítja magából a klasszikus francia szellem és germánnak bélyegzi. A német zárkózottabb, nehézkesebb a magyarnál, de szavakban gazdagabb a franciánál. A szabadság-elvből folyik nyelvünkben a belső gazdagodás nagy mértéke is, amit a finn-ugor képzős, agglutinációs szerkezet és tapadásos összetétel-képzés tesz lehetővé, végtelen variációját produkálva a jelentés-árnyalatoknak. Mint valami „natura naturans”, teremtő tevékenységében önmagát sokszorozza a magyar nyelv, néha egészen buja vegetációt hozva létre. A francia igen korlátozott gazdagodási tehetőségek között él, a német képzőkben nem éri utói a magyart, de összetételeiben fölülmúlja. Ez a német tulajdonság a szintetikus gondolkozásra jellemző. A német mondat is terhesebb, komplikáltabb szerkezetű és szabálytalanabb, mint a magyar. Mintha a germán óriás nem tudna csak mérföldes mondatcsizmákban járni. A magyar mondat sokszor közel marad az analizálatlan összképzet állapotához: ilyenkor a ráértés, a melódia tartja össze, a hangsúly kerekíti teljes értelművé; szerkezetében inkább mellérendelő. A francia mondat olyan, mint valami „harmónia praestabilita”, amelyben minden monas-nak, a gondolat minden parányának törvényes rendben érvényesülnie kell. Teljes analízisban, föloldásban áll előttünk, ami a német gondolat-kozmoszban ködösen gomolyog. A francia morfológia is analitikus, a szavak viszonyát, a fogalmak módosulását lehetőleg tényezőkre bontva fejezi ki. A magyar egységben látja a dolgokat, néha az izoláló nyelvekhez hasonlít, lazán szintetizál, de a részek bármikor szétbonthatok és az alaktan is megenged bizonyos egyéni kezdeményezéseket; semmi rendszert nem követ a magyar gondolkozás merev következetességgel. A német nyelvközösség provinciákra oszlik, amiket csak az irodalom tart össze (a svájci németséget például nyugodtan lehetne két-németnyelvűnek nevezni); a francia centralizált köznyelv, ellenségként áll szemben az ezerféle falusi szólással; a magyar – nagyjában – úgy beszél, ahogyan ír; paraszt és úr, szomszéd és messzevalósi egyaránt megérti egymást. A francia alig vesz tudomást a latin ősanyán kívül más nyelvről. A német nyugat és dél irányában minden nyelv és kultúra felé vonzódik. Keletre elzárkózik, Észak felé asszimilál. A magyar féltve őrzi nyelvét és irodalmát, de szabadon közlekedik Nyugat felé és a szentistváni keretek között nem idegenkedik az esetleges ellenségtől sem. Ha egy szimbolikus szóban akarnók összesűríteni mindazt, amit a három őrszag nyelvéről és stílusáról, nyelvkultúrájáról és stílustörekvéseiről mondani lehet, a németséget talán legjobban a Kultúra szóval jelképezhetnők, a franciát az Ész lobogója tüntetné ki, a mi magyarul-szólásunk pedig az Élet képében jelenhetnék meg, amiben benne van az is, hogy számunkra a nyelv nem holt klisék és absztrakt formulák összessége, hanem élő és éltető, a magyar élet örökké éledő, élesztő elevensége. Nyelvünk egyéniség, valóban nemzeti nyelv, nemcsak az idegen nyelvcsaládok idiómáival szemben, hanem a rokonnépek együvétartozó keretein belül is másfajta, mint például a kristálytiszta, szabályos, édeskés, szíszegő, egyhangú finn, vagy az orosz tengerben létért küzdő mordvin. Egyéniség – és talán leginkább abban, hogy benne az egyéni kezdeményezés, az individualizmus szabadon érvényesülhet, sőt ennél is több: éltető princípium, a közösséget nem megbontó, hanem kiteljesítő erő. Sehol nem tudott létrejönni individualizmus mellett olyan csodálatos nyelvegység, mint a magyár: egység, amely nem diszciplínán, kényszeren, központi tekintély hatalmán alapul, hanem önként, természetes hasonulással adódik az egymást kereső részek kohéziójából.

Vessünk egy búcsúpillantást azokra a dithirambusokra, amiket költőink és nyelvművelőink zengtek a magyar nyelv dicsőségére. Valamennyien érzelemkifejező erejét dicsérik. Bél Mátyás, Der ungarische Sprachmeister c. könyvében (1729) azt emeli ki nyelvünkről, hogy a magyar nem hízelgéssel rábeszélő, mint a francia, de könnyen megnyeri beszédével az emberek szívét, sőt szavával állatokat is megfékez. ..

Csokonai (A magyar nyelv feléledése) a „durva” német nyelvvel hasonlítja össze a magyart, amely „szebb és alkalmatosabb nyelv a legkipiperézettebb német nyelvnél.” Aztán „vízimogor” nyelvünk fejlesztését sürgeti, mert „van ebbe erős és gyenge kifejezés, van numerus és harmónia, van sok termékeny radix és sok törzsökszó . . .” Legnagyobb értéke ennek a nyelvnek nem a gyakorlatiasság, hanem a költőiség: „Megelégedve s ezer gyönyörűségek között repkedett a te harmóniás szavaidon az én fiatal Musám.” Az európaiasság apostola, Kazinczy, színtén az érzelmek kifejezését dicséri nyelvünk képességei közt, amit méltán lehet a görög „báj”, a római „nagyság”, a francia „csín”, a német „erő”, a spanyol „hév” és a lengyel „lágyság” mellé állítani:

Dörg ő s nem csikorog; fut ha kell, mint férfi fut a cél

Nem tőit pályáján: de szaladva, szőkelvé, sikanva.

Lángol keble, ajakán mély bánat keble sóhajtoz,

S mint te, olasz s lengyel, hévvel nyögdelli szerelmét. –

Hull a lánc, közelít az idő, s mi közöttetek állunk.

Az idő elkövetkezett. Ábrányi Emil a millenniumi évek pathetikus hangulatában tudós versre ihleti kobzát s változó ritmusokkal festi a magyar nyelvvel kifejezett hangulatokat és érzésekét. Nyelvünk ájtatos imádat tárgya, de tud mindenfajta termeszeti és lelki jelenségeket utánozni, festeni; eped és olvad, csapong és játszi, komor, mint a gyászharang és földrengető, mint az ágyúdörej. Ábrányi éppen azt nem fogta meg, hangfestő versével, ami lényegbe vág: nyelvünknek csupán hangzatait, költői mesterfogásait mutatja be. Ilyenfajta játékokra minden irodalmi nyelv képes. Csak őszinte, józan kritika útján juthatunk el nyelvünk önismeretéhez. Veritatis luce menti hominis nihil dulcius. 

Minden irodalmi nyelvre jellemző, hogy milyen formában jelentkezik a történelmi fejlődés folyamán. A német nyelv irodalmi kezdete a homályos átmenetekben, szétágazó törzs-kultúrákban alig állapítható meg. Nincs szöveg, amelyre azt lehetne mondani a sokféle emlék közül, hogy első dokumentuma a német szellemnek. Maga a germánság is szétfolyó fogalom, frank, gót, szász egységekre bomlik. Legnagyobb „régi dicsőségei” – a balkáni Ulfilas, a frank-francia súlypontra támaszkodó Nagy Károly – a mai német birodalom területén kívül működtek. A francia nyelv első dokumentuma: uralkodói szerződés, diplomáciai szöveg, a centrális hatalom megnyilatkozása, rövid, precíz és csak az államügyi lényegre szorítkozik. Az első magyar szöveg halotti beszéd és könyörgés. Latin eredeti nyomán készült, lírai hangú, terjengős, érzelmi motívumokban gazdag, biblikus mondat-sequentia; érzik rajta a stilizálás, egyszerű eszközeiben is a hatáskeresés, a nyelv erejének tudata. Közvetlen életközelségben jelöli meg a témát: látjátok, feleim, mik vagyunk, por és hamu vagyunk... A néphez szól és misztikus értelmű szakrális görög igékkel végződik: Kyrie eleison!

1 V. ö. erről a kérdésről bővebben Szavak sorsa, magyar gondolatformák c. tanulmányomat. (Minerva, 1938–1939.)

2 V. ö. erről a kérdésről bővebben A néma nemzet c. megjegyzéseimet, Apolló, 1939.

3 V. ö. Líraiság és realizmus c. cikkemet. Magyar nyelv, 1939.

4 A magyar irodalmi műveltség kezdetei, 267.

5 A misztika kódexirodalmunkban, Debrecen, 1937: 71, 73, 82.

6 Középkori irodalmunk, Olcsó Könyvtár, 51.

7 T H. Parigot, Le drame d-A. Dumas. Pans, 1899:39. Nem érdektelen, hogy a Fiescot (1782) már 1790-ben magyarra fordítják.

8 U. o. 72; a szögletes zárójelek szövegei tőlem valók.

9 P. S. vál. költ. Bp. 1902:136.

10 Magyar Nyelv 1917:143. Vő. ellenben Budapesti Szemle 1927, 205:473.

11 Trócsányi Z. Régi m. nyomtatványok nyelve, 1935:25.

12 V. ö. Gombocz Z. Magyar Nyelv 1926:60.262

13 V. ö. a kérdésről bővebben Széphalom 1927:216 és Szóhangúlát stb. c. dolgozatom (Szeged 1939), Poésie-musique c. fej.

14 Boldogréti Víg László (i. m. 87) írta Verseghyről: „Vagyon e már az ollyan Nyelvtanítónak ép esze, igaz hazafiúsága . . .”

15 V. ö. Horváth János, Petőfi S. 1922:121.

16 V. ö. Körmondat és tiráda c. tanulmányomat (Bp., 1929), amely a magyar mondat stílustípusaival foglalkozik.

17 V. ö. Széphalom, 1928:59.

18 1875, v. ö. Voinovich Géza, Magyar Nyelv 1917:156.

19 Turóczi-Trostler cikke, a Benedek Marcell-szerkesztette irodalmi Lexikonban (1927:835).

20 Undi Imre, Ferde történet, Új Magyarság 1939 ápr. 7.

21 A nyelvújítás, Bp. 1929:18.

22 V. ö. ezekről bővebben Szóhangulat és morfológia c. megjegyzéseimet (Nyelvtudományi Közlemények 50, 1936:497) és Szóhangulat és kifejező hangváltozás c. dolgozatomat (Szeged, 1939). – A budapesti argót szereti az idegen szóvégekkel való morfológiai játékot: rendicsek – rendben van.

23 Szabó Dezső egyik előadásából: Szeged, 1939 ápr. 30.

24 V. ö. Tolnai Vilmos, Magyar Nyelv 1924:59.

25 Apelló 1939:100.

26 Európai magyarság, Debreceni Szemle 1937:6.

27 Szerb Antal, Magyar Irodalomtörténet, 1934, 11:165. – V. ö. még B. Zolnai, La httérature hongroise, Bp., 1938:21.

28 V. ö. Bakó Elemér, Magyar Nyelv, 1939:39.

29 Idézi Gombocz Z., Jelentéstan, 1926:28. – V. ö. még: És mégis mozog a föld (L), ahol Decséry gróf és Korcza „édes anyanyelvükön”, konyhalatinsággal beszélgetnek. A nádor így tanítja az országot: „Egy nyelvünk van, a latin. Ez a mi palládiumunk. A magyar földön a demokrácia új idegen nemzeteket fog alkotni s minkét elenyészt.”

30 Magyar szavak tört. 1924:39.

31 Horváth János, A m. irod. műveltség kezdetei, 1931:266.

32 V. ö. Szende Aladár, A 16. sz. nyelvszemlélete, Bp. 1938:38.

33 V. ö. erről a kérdésről még: Széphalom X:49.

34 Horváth J., A m. irod. népiesség, 1927:5, 9, 13, 29, stb.

35 Vázsonyi Endrének van egy kitűnő nyelvesztétikai érdekű novellája (Muzsaj, Újság 1933 jún. 31), amelyben egy budapesti társaság erőltetett népieskedéssel beszél a falu bírájával, aki ilyen mondatokban válaszol: „Az export most csekély, a belföldi árat pedig leszorítja a túltermelés.”

36 V. ö. Cs. Sebestyén, Das Székler Haus und die Gépiden. Siebenb. Vierteljahresschr. 1939:152.

37 V. ö. pl. a részegség kifejezéseit, a vén szó szinonimáit. Szarvas G. a rögtön fogalomra 13 variánst sorol föl (Nyelvőr 1881:360).

Forrás: Zolnai Béla - A magyar stílus

Egy régi magyar szokásmondás azt tartja, hogy az előkelő világpolgár németül a kutyájával, angolul a lovával, magyarul a kocsisával, franciául a szeretőjével, spanyolul az Istennel beszél. Hasonló nyelvjellemző elmésségek egyebütt is divatoztak, sőt hellyel-közzel ma is fel-felsziporkáznak. Igazságosztó munkájukban rendesen csak a nemzeti érzékenységhez, ízléshez, elfogultsághoz, vagy esztétikai eszményhez igazodnak, a helyi viszonyok szerint csereberélik a szerepeket, szóval nem pályáznak a tárgyilagosság babéraira. Ennek ellenére sokszor az elevenre tapintanak.

Nem érnek sokkal többet a komoly látszatú, tudományos igényű összehasonlító nyelvszerkezeti elemzések és tipológiai minősítések sem. Az eddigi gyakorlatban ugyanis vagy két, illetőleg egy-két nyelvnek szembesítése, vagy pedig valamilyen nyelv bölcseleti elmélet tantételeinek zsinórmértékül vétele útján igyekeztek egyéni sajátságokat megállapítani, jellegzetességeket kihüvelyezni, értékkülönbségekre következtetni. Több-kevesebb részlettanulságra ilyenféle eljárással is szert tehet az ember, de nyilvánvaló, hogy a munka eredménye jórészt az összehasonlítási alap, a mértékegység, vagy a filozófiai elmélet, áramlat megválasztásának önkényétől függ, nem is szólva azokról a színié kiküszöbölhetetlen megkötöttségekről, amelyek a minősítésre vállalkozó kutatónak népi meg nyelvi hovatartozásából. E szakismereteiből, szempontjaiból, egyéniségéből, alanyiságából erednek: „When we begin to contrast the morphology of two classes of speech, there is a tendency to import our prejudices into the question, and to assume that the grammatical forms to which we have been accustomed are necessarily superior to those which are strange to us.” (Sayce, Introduction to the Science of Language II, 374).

Misteli Ferenc, a nyelvi jellemzéstan egyik legtekintélyesebb képviselője, pályája elején csak gyarlóságokat, tökéletlenségeket látott a magyar nyelvben, később azonban dicsérő szavakban sem fukarkodott. Simonyiék tiltakoztak elítélő bírálata ellen, később viszont örvendezve tapsoltak dicséreteinek.

Pedig az efféle ítélkezés annyit nyom a latban, mint a magasztala s: semmit.

Vagy hasonlítsuk össze két ugyancsak súlyos szavú nyelvtudósnak a német nyelv szerkezeti jellegéről és értékéről vallott nézetét. Kluge ujjongva kérdezi: „Gibt es denn eine Kultursprache von höheren Vorzügen, von grösserer Bildsamkeit, von feineren Ausdrucksmitteln, von eindringlicherer Kraft?”

Nincs a németnél tökéletesebb nyelv: „Unsere Sprache wird die Welt beherrschen” (Unser Deutsch,3 12. L). Meillet viszont nem fogy ki a gáncsból: „L’allemand n-est pás une langue séduisante. La prononciation én est rude, martelée pár un accent violent sur chaque mot. La grammaire én est encombrée d-archaismes inutiles: les noms pár exemple ont des formes casuelles multiples, dífférentes les unes des autres, qui n-ont mérne pás le mérite de se trouver dans tous les mots, et qui ne servent a rien puisque Vordre des mots suffit le plus souvent a indiquer le sens. L’adjectif a des formes compliqués. Les phrases sönt construites d-une maniére raide, monotone. Le vocabulaire eet tout particulier, tel que ni un Slave, ni un Román, ni merne un Anglais ou un Scandinave ne peut Tapprendre aisément. L’aspect d-ensemble manque de finesse, de légereté, de souplesse, d’élégance” (Les langues dans l’Europe nouvelle 255. L). – Kinek van mármost igaza? Klugenak higgyünk vajjon, akinek nézetét, szavait besugározza a nemzeti önérzet, a büszkeség és a szeretet derűlátó verőfénye, avagy a francia Meillet véleményét fogadjuk el, akinek a szemét elvakítja a politikai ellenszenv, sőt gyűlölet?

A magyar nyelvről szintén mondtak bírálatot itthon és külföldön, avatottak és avatatlanok egyaránt. Egész gyűjteményt állíthatnánk össze elismerésekből, hízelgő alkalmi bókokból, tüzes ódákból, de csinos csokrot köthetnénk a jobbára idegen nyelvtípuson nevelődött szemlélet szűkkeblű kifogásaiból és a leplezetlenül csúfondároskodó ellenszenv vádjaiból is. Meddő vállalkozás volna ez ellentétes vélemények kiegyenlítésén fáradozni: a nyelvek különböznek egymástól, különböző nevezőjű törteket pedig sem összeadni, sem egymásból kivonni nem lehet. 

A nyelvek értékelője ugyanolyan hibát követ el, mint az a természettudós, aki minden elismerését, lelkesedését – mondjuk – a gázlómadarakra összpontosítja. Holmi hazagondoló rangsorolás helyett iparkodjunk inkább a nyelvek alapvető anyagi és szerkezeti vonásait, egyéniségük titkát megismerni, állandóan szem előtt tartva, hogy az egyéniséget nem egy-egy állítólagos ritkaság, hanem az alkotó elemek és készségek összhangja, szervi stílusa szabja meg.

A nyelvek esztétikai megítélésének alapjául főként a hangállományt, az egyes hangtípusok használati arányát, meg magasabb rendszerbe kristályosodásának szabályszerűségét szokás venni. A magyart ebben a vonatkozásban dicsérik is, gáncsolják is: elismerik hangállománya gazdagságát, megróják használatbeli egyhangúságát.

Hangállományunk gazdagsága méltán fel is tűnhetik, mert ebben megelőzzük a közvetlenül ismert nyelvek többségét. Köznyelvünk – néhány hiányt nem számítva – használja az egyszerű magánhangzóknak mind az elül, mind a hátul, mind az ajakműködéssel, mind az ajakműködés nélkül képzett alsó-, középső- és felsőnyelvállású rövid meg hosszú változatait, az egyszerű mássalhangzók közül pedig az ajkak, a fogak és az íny táján képzett zár- és réshangok zöngétlen meg zöngés változatait, az orrhangokat, úgyszintén az l, r hangokat, majdnem vakmennyit rövid, hosszú, valamint ikerített alakban. Ha mindehhez hozzászámítjuk még a közkeletű összetett hangokat is, igazán nem csodálkozunk a hangkészletünk gazdag voltáról elterjedt véleményen. Bízvást állíthatjuk azonban, hogy a hanggazdagság, a választék nyers nagysága magában még nem jelentene számottevőbb jellegzetességet. Egyéniségre csak egyes ritkább hangtípusok használatából, a hangok különleges képzésmódjából, főként pedig a hangrendszer külső-belső összhangzatából lehet következtetni.

A német Schott az ajakműködéssel képzett rövid a hang és a jésített mássalhangzók (ty, gy, ny) kedvelésében, de még ennél is inkább a hangképzés tisztaságában látta nyelvünk egyik legfeltűnőbb akusztikai sajátosságát. Csatlakozhatunk hozzá: a magyarnak időtartam és zöngésség tekintetében szabatosan, pontosan kell hangjait képeznie, mert a hang időtartamának és zöngésségének jelentésmegkülönböztető szerepe van. Számtalan nyelvben elhanyagolható, el is hanyagolódik a rövid és hosszú, a zöngés és zöngétlen hang pontos megkülönböztetése, mi a legkisebb ily természetű hanyagságért szavunk érthetőségének kockáztatásával lakolnánk. íme néhány beszédes példa a rövidhosszú hangkorrelációra: hat – hát, agy – ágy, arat – árat – arát – árát, ver – vér, veréb – véreb, veres – véres – verés, fele – felé – féle, veres – véres – verés – véres, verés – tőrök – torók, por – pór, hal – hall, kelet– kellet – kellett, – hadd, var – varr, főz – főzz, nőt – nőtt stb.; zöngétlen-zöngéshangú szópárok: por– bor, láp – láb, bab – pap, kép – gép, szak – szag, hat – had, tudás – dudás, termet – termed – dermed, telet – delet – teled – deled, fér – vér, fagy – vagy, fond – vonó, mész – méz, kész – kéz, seb – zseb, sír – zsír, siker – zsiger, fattyú – faggyú stb., stb. A kivételnek tekintendő ad – ad, hagy – hagy, meg a népnyelvben terjedő szőlő – szőllő, mező – mezző, erősen – erőssen-féle jelentés-különbségnélküli mennyiségi változások részint történeti rétegeltolódás eredményei, részint a mássalhangzó-ikerítésre való hajlám szórványai.

A hangképzés kötelező és következetes szabatossága nyílvanul meg abban is, hogy nyelvünkben alig jutnak szóhoz az egyebütt annyira közönséges agyonkurtított, elzöngétlenített, tökéletlenül mormolt magánhangzóroncsok. Magánhangzóinknak pontos időmennyiségi kimértségét és éles zöngésségét az iskolázatlan fül is tüstént észreveszi és műszeres vizsgálatok is igazolják. Könnyű belátnunk, hogy a hangképzés ilyetén tisztaságának már magábanvéve is fontos szerepe van a beszéd, a nyelv külső jellegének kialakításában. Nagyon találóan írja Illyés Gyula: „Nyelve férfias, nem az alkudozás, a meggyőzés, a latolgatás nyelve, hanem a kijelentésé, az ítéleté, az akaraté. Tagoló nyelv, minden szót erősen megnyom. Idegenek első hallásra vezényszónyelvnek érzik. Nem az. Nem parancsolót és engedelmességre váró csoportot idéz, hanem szabad pusztaságot, rajta két férfit nagy távolságra egymástól, akiknek minden betűt tisztán kell kiejteniök, hogy megértsék egymást; minden szó külön felröppentése után meg kell várniok, amíg az legyőzi a természet ellenállását, a fák és habok szószátyárkodását” (Magyarok 451. 1.).

Általános az a nézet, hogy a nyelv szépsége – vagy nevezzük igénytelenebb szóval: szózatossága – a benne előforduló zenei elemektől függ. Beszédünk legkönnyebben megfogható, vizsgálható zenei eleme a hangszalagok rezgése következtében keletkező zönge. Tiszta telítettségben van meg a magánhangzókban, alkotórésze az ú. n. zöngés mássalhangzóknak, hiányzik az ú. n. zöngétlen mássalhangzókból. Annál zeneibb, szózatosabb tehát a nyelv, minél kedvezőbb benne a zöngés hangoknak a zöngétlenekhez viszonyított használati aránya. Ezt a megállapítást a gyakorlatban, az összehasonlítható vizsgálatokban egyszerűsítve úgy szokták alkalmazni, hogy a magánhangzókat, mint zöngés hangokat szembeállítják a mássalhangzókkal, mint csak részben zöngés, vagy teljesen zöngétlen hangokkal.

A meglehetősen egyező eredményű számítások közül Tolnai Vilmos táblázatát mutatjuk be, a nyelv után első helyen a magánhangzók, másodikon a mássalhangzók százalékadatát közölve:

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a zenei elemeknek ilyen egyszerűsített alakban való számbavétele torzított képet ad. Azzal, hogy a mássalhangzókat válogatás nélkül zöngétleneknek vesszük, egyes nyelveket jogtalan előnyökhöz juttatunk, másokat meg megkárosítunk. Pl. a finn, amelynek alig vannak zöngés mássalhangzói, jócskán nyert, a magyar pedig, amelyben több a zöngés (36), mint a zöngétlen mássalhangzó (23), veszít az általánosításon. Sokkal helyesebben lámánk el, sokkal pontosabbán megközelítenek a valódi helyzetet, ha a magánhangzókat 2, a zöngés mássalhangzókat l, a zöngétleneket 0 egységgel számitanok, vagy ha a magánhangzók és a zöngés mássalhangzók zöngetelítettségének, illetőleg zörejtartalmának fokozati különbségeire is figyelemmel tudnánk lenni.

Nyelvünk hangalkati vonásai közül egy sem emelkedik ki annyira, egynek sincs akkora egyénítő ereje, mint a magánhangzók hangrendi összhangjának, illeszkedésének. A jelenség lényegét röviden abban foglalhatjuk össze, hogy az egyszerű szavakban vagy csak magas (– palatális), vagy csak mély (=r veláris) hangrendű magánhangzó szokott lenni (ember, vezet –soka, hallgat), s a szótagos végződések, a ragok, jelek, képzők a magashangrendű szavakhoz magas, a mélyhangrendű szavakhoz mély hangrendű változatban szoktak járulni (embernek – rókának, vezettünk – hallgattunk).

Ez a palato-veláris elkülönülés tán a finnugor alapnyelvből szállt reánk örökségül, esetleg csak különéletünk kezdő szakában fejlesztettük ki. Ezúttal ez másodrendű kérdés. Kétségtelen azonban, hogy nemcsak szavaink hangtestére nyomja rá bélyegét, nemcsak az összefüggő magyar beszéd hangtani tagoltságának közvetlen előidézője, hanem testesebb illeszkedéses formánsaink nagy számát tekintve egész ragozásunk és szóképzésünk külső alkatát is megszabja. Az avatatlan idegenben rendesen az egyhangúság, a vavavava – ueueueue-szerű elálmosító kelepelés-kalapálás benyomását kelti, az indoeurópai nyelvekre támaszkodó nyelvfilozófusok zöme pedig amolyan szellemi fejletlenséget, tunya esetlenségre valló puszta hangfiziológiai folyamatot lát benne. El kell ismernünk, hogy a hangrendi illeszkedés beszédünk ötvözetét szemcsésebbé teszi, gyakran csakugyan egyhangúságot idéz elő, sőt többször egész szószörnyetegeket hoz létre (elnemzetietlenedésében alkalmazhatatlanabbakat).

A jelenségnek állítólagos gépies ürességét vitató fintorra és fennhéjázó néplélektani értelmezésére azonban érdemes néhány helyreigazító megjegyzést tennünk. A magánhangzóilleszkedés bizonyos különleges fajtája a minden nyelv életében nagy szerepet játszó hasonulásnak, letagadhatatlanul egy bordában szövődött tehát az indoeurópai nyelvek sokat magasztalt „Umlautjával és „Brechung”-jával. Különbség csak az kettejük között, hogy az egyik előreható hasonulás (herzog > herceg, halálne\ > hálálnak), a másik pedig hátraható (wolve > Wölfe, vögele > Vögel). Az okát is meg tudjuk mondani, miért lett uralkodóvá nálunk az előreható hasonulás: nyilván azért, mert az első szótagunkon van a hangsúly, aztán meg fontosabbnak tekintjük a tövet a ragnál, az alapszót a képzőnél.

Az indoeurópai Umlaut nyelvtani szerepet tölt be, a nyelv-szerkezetnek hasznos része tehát – szokták tanítani, – a mi illeszkedésünk viszont nyelvtani funkció nélküli haszontalan kolonc csupán. Könnyű bebizonyítanunk, hogy ez a rovásunkra kiélezett ellentét a tények és összefüggések hiányos ismeretéből fakadt hazabeszélés. Igaz, hogy a magyar illeszkedés más, mint az Umlaut, de jelentőségben legalábbis fölér vele: szerves egységgé forrasztja össze a különféle elemek összetételéből keletkezett szótestet. Neki köszönhetjük aztán a hangrendi párhuzamok árnyalatkifejező finomságait is (ez – az csúcs – csücs. dobban – döbben, gomb – gömb, forgatag – förgeteg, kavar – kever, sustorog – sistereg, makog – mekeg stbj. szóképző eszközeink értékes gyarapodását is (-ság, -ség, -hat, -hét stb) és testesebb viszonyítóragjaink túlnyomó többségét is (-bán, -ben, -ból, -ből, -ba, -be, -tol, -tői, -ról, -ről, -rá, -re, -hoz, -hez, -hoz stb.). E szerint nem henye cafrang, hanem jellegalkotó készség, az életforma hatékony tényezője, szerves járuléka. Míg a hangtani sajátságok a nyelvnek főként fizikai köntösét, esztétikai természetét szabják meg, a következőkben vázolandó alaktani alapvonások a belső lelki műhely titkait fedik fel előttünk.

A nyelvbölcseleti szakirodalom szinte kizárólag olyan indo-európai nyelvű kutatók műve, akik a saját nyelvtípusuk tökéletességének hitében vajmi csekély megértést és tárgyilagosságot tudtak, vagy akartak tanúsítani az idegen nyelvtípusok sajátságai iránt. Egy darabig a Steinthal-féle „lélektani” csoportosítás mondvacsinált szólamaival (Formsprachen – formlose Sprachen) áltatták magukat, majd az elszigetelő – ragozó – hajlító nyelvekre való alkattani osztályozás fellegvárába zárkóztak be. Legkirívóbb hibáikat időnként kitoldozták-foldozták ugyan, de dogmájuk lényegéből máiglan sem igen engednek.

Mit is tanít ez a nyelvosztályozás a magyarról? A magyar ragozó, összeragasztó (agglutináló) nyelv, azaz a jelentés módosítására, valamint a mondatbeli viszony jelölésére önálló szavakból elsorvadt képzőket, ragokat alkalmaz, azokat felületesen mintegy hozzáenyvezi a változatlanul maradó tőszóhoz vagy alapszóhoz: áll-hat-at-os-ság-unk-ban. – Mennyivel finomabban működnek, mennyivel fejlettebbek a hajlító (flektáló) indo-európai nyelvek! Azok a jelentésmódosulást és a szintaktikai vonatkoztatást a gyökér magánhangzóján végbemenő változásokkal jelzik: nehme nimm nahm gekommen. Hamarosan kiderült azonban, hogy a hajlító nyelvek sem érik be a gyökér - hangzó-változtatás csodaszerével, hanem a ragozó nyelvekhez hasonlóan nekik is igénybe kell venniök a ragasztokokat Ezt az elvszerűtlen rendellenességet azzal a megállapítással mentegették, hogy a két ragozás között szembeszökő különbség van: szó és ragaszték a mi nyelvünkben könnyen szétválasztható, míg a hajlító nyelvekben szinte a felismerhetetlenségig összeolvad a kettő.

Müller Miksa szerint „árja és turáni nyelvek között körülbelül olyan a különbség, mint jó és rossz mozaik között. Az árja szavak mintha csak egy darabból készültek volna: a turáni szavak világosan mutatják a varrásokat és rovátkokat, ahol az apró kövek össze vannak ragasztva”.

Súlyosabbnál súlyosabb nyelvesztétikai, művelődéstörténeti és néplélektani megállapítások, következtetések alapjául szolgált ez a közhelyként elterjedt tanítás. Hirdették, hogy a ragozó nyelvek – a magyar is – kezdetlegesek, a fejlődésnek alacsony fokát képviselik, vaskalaposan egyhangúak, nehézkesek, zsúfoltan szintetikusabb, gépies logikájuk miatt a szabad szárnyalásra és művészi tökéletesedésre alkalmatlanok. A fiatal Misteli még ennél is lesújtóbb kritikát mondott: „Az indogermánságban az elejétől fogva akadályok leküzdéséhez és munkához szoktatott szellem soha meg nem szűnik a maga szükségeihez képest a nyelvanyagot átalakítani; e munkának eredménye abban a roppant különbségben látható, mely pl. az ó-ind és angol nyelvek közt van. A két másik nyelv (értsd: a finn és a magyar nyelv) már keletkezésében kedvező helyzetben volt, s azontúlra fárasztó szellemi munkától fel van mentve, úgy, hogy fejlődési menetre egészen képtelen; amit tanultak, azt el nem feledik, de nem tanulnak hozzá újat; innen van csekély míveltségi hatásuk is”.

Csakugyan ily vigasztalanul sivár a helyzet? Bátran állíthatjuk, hogy nem. Nem az ösztönös önvédelem, hanem a jogtalanul elítélt vádlott igazságtudata tiltakozik belőlünk. A tárgyi cáfohtok és elvi ellenvetések egész sorát vonultathatnánk föl. Hogy Müller Miksa megvesztegető képénél maradjunk, jó mozaik vaj-jön a szanszkrit bhárami, bhárasi, bhárati Viszem, viszed, viszi-, vagy a német leben, legen, führen: lebte, legte, führte, vagy a francia rare, courageuse: rarement, courageusement stb. és rossz mozaik vajjon a magyar kő: kövek, teher: terhet, vagyoni van, vagy a finn joki: ’folyó’ jóét: ’folyók’, tékád ’csinálni’: teen ’csinálok’: tekevat ’csinálnak’ stb.? A hajlító nyelvekben tehát éppúgy találunk rossz mozaikot, mint ahogyan a ragozóban is gyakori a jó mozaik. – Aztán a tó hangzójának hajlíthatóságát is csak a tájékozatlanság tekinti a hajlító nyelvek kizárólagos kincsének: magvar való: volt, hó: havas, halok: holtan, ez: ide: így, az: ott: úgy, ház: haza: honn; lív läps ’gyerek’: laps: ’gyereknek a’-; vogul γam ’veszek’: visain vettem: vopan ’vegy’; osztják amp ’eb’: imppra ’ebem’ stb. A magánhangzóvaltakozás e szerint nem szolgálhat válaszfalul, értékmérőül meg még akkor sem fogadhatnók el, ha tárgyilag helytállna. Nem mi berzenkedünk, egy bátorszavú német fakadt ki ilyeténképpen: „Die Werteinschätzung der Sprachen nach ihrem gesamten Bau ist ein Spiel der Phantasie, die Einschätzung nach ihrer etymologisch verständlichem oder unverständlichem Flexion ist so töricht, als ob man den Wert der europäischen Armeen nach der grössern oder geringeren Sichtbarkeit der Hosennaht beurteilen wollte” (Fritz Mauthner, Beiträge zu einer Kritik der Sprache3 II, 309).

Nem azt vitatjuk, hogy a két nyelvtípus között nincsenek sarkalatos különbségek! Vannak, de másban keresendők és másként értelmezendők.

Az idegen meg szokott lepődni a magyar nyelvtan formagazdagságának láttára. Nem is csoda, hisz saját nyelvének 4-5 névszóragozási esete helyett itt 21 közkeletű rágós alaknak, a saját nyelvéből ismeretlen birtokos személyragozásnak s az ikes és iktelen, alanyi és tárgyas igeragozásnak paradigma-erdeje mered eléje. Meglepődhetik, sokallhatja, hibáztathatja, azonban mindez nem változtat azon a tényen, hogy nagyszámú alakjaink mindegyike hasznos munkát végez: egy-egy mondattani viszonyítás vagy személyi vonatkoztatás szabatos jelölésére szolgál.

Ismeretes, hogy a mondatbeli viszonyoknak se szeri, se száma, s nyelve válogatja, mennyit ismer e viszonylehetőségek közül, s amit ismer, külön szóval, viszonyszóval (prae- és post-positióval), vagy viszonyraggal jelöli-e. Nyelvünk az indoeurópai nyelvekhez hasonlítva csakugyan bővelkedik viszonyragos jelölésekben, ellenben eltörpül egyes kaukázusi nyelvek mellett, amelyekben 47, 50, sőt 97 névszóragozási alak szerepel. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a ragkészletet a nyelv életében szüntelen folyó változások sodra hol apasztja, hol dagasztja. Az emlékekkel megvilágítható korban, szinte szemünk láttára fejlődött ki a mai magyar viszonyragok többsége, pusztult ki másfelől pl. a bolgár nyelv teljes ragállománya. Aztán a számbeli különbségeket semmi szín alatt sem tekinthetjük értékkülönbségek jelzőinek: a bolgár a megmaradt egyetlen esetalakjavai, az ú. n. casus generálisával és viszonyszók segítségével éppúgy meg tudja oldani a szükséges viszonyításbeli feladatokat, mint pl. a viszonyragokban dúskáló kaukázusi lák nyelv. Röviden szólva: a nyelvek között nagy különbség van ugyan a rágozási rendszer gazdagsága tekintetében, ez a különbség azonban nem érinti a viszonykifejezés képességét, csak a módját, eszközeit.

A ragozási alakkészlet gazdagságát bízvást nyelvünk egyik figyelemre méltó jellemvonásának tekinthetjük tehát, a nélkül, hogy a gazdagság puszta tényéből akár kivételes fejlettségre, akár réstellnivaló kezdetlegességre következtethetnénk.

A magyar viszonyragoknak a bőség mellett mindenesetre számottevő vonásuk, hogy elsődlegesen helyi viszonyítást szoktak kifejezni, s a hol? honnét? hova? kérdésnek megfelelően hármas rajokba tömörülnek. Az összehasonlító nyelvtudomány megállapítása szerint viszony ragjaink közül nyilván csak az n dán), az -l (elöl), az -á, -é (alá, fölé) és a -t, -tt (lent, ott) ősi finnugor, illetőleg ugor-kori örökségünk, míg a többi vagy raghalmozás, vagy képző meg rag összeolvadása, vagy pedig önálló szónak elsorvadása útján a magyar nyelv különéletében keletkezett. A külön szóból agglutinálódott határozó ragjaink eredendő különlegessége, hogy személyraggal ellátva még ma is önálló életet élnek: bennem, benned, benne; velem, neked, tőlünk, rólatok, hozzájuk stb., akárcsak a névutók (mellettem, feletted, nélkülünk), vagy az egyszerű névszók (kezem, kezed stb.). Ennek a szűk körre szorítkozó önálló életnek maradvány-jellege abból is kitetszik, hogy az ősi illeszkedés nélküli, illetőleg az önálló korbeli hangrendi állapot őrződött meg: a -ban, -ben rag személy ragozott alakja bennem, a Halotti Beszédben még illeszkedés nélkül milostben (malasztban), paradisumben (paradicsomban), önálló szói alapja a ’belső rész’ jelentésű bél.

A nyelvbölcseleti szakirodalomban sokat hánytorgatták a névszóragozás keletkezésének, a viszonyragok eredeti jelentésének fogas kérdését. A mi ragozásunk kialakulása a szembenálló két fő elmélet, t. i. a logikai-grammatikai és a helyhatározás (lokalisztikus) elmélet közül megfellebbezhetetlenül az utóbbit igazolná, ha persze jogunk volna egyből általánosítani. Nemcsak azt tudjuk bebizonyítani, hogy időhatározóink, aztán állapot-, ok-, cél-, eszköz-, társ- stb. határozóink végső fokon majdnem kivétel nélkül helyhatározói eredetűek, hanem még azt is sikerült kimutatni, hogy eredetileg a Wundt tanítása szerint külön csoportba kikülönített ú. n. belső determinációs ragok is a hely meghatározására szolgáltak. A -nak, -nek ragos részeshatározó itt-ott máiglan irányt jelöl (falnak, hegynek, völgynek megy) -t tárgyragunk pedig a helyhatározó -t folytatója. 

Leíró szempontból a hol? honne-t? hová? kérdésre felelő három irány megkülönböztetését tekinthetjük helyhatározó-alak-rendszerünk legfeltűnőbb jellegzetességének. Olyan nagy e téren a keretkényszer, hogy etimológiai azonosság hiányában kiegészülés útján teremtjük meg a szimmetriát:

-ban, -ben / -bál, bői / -ba, -be

-n //-ról, -ról / -rá, -re

-nál, -nél // -tól, -től // -hoz, -hez,

-hoz.

Az irányhármasság váza a helyhatározók területéről átnyúlik az időhatározók parcellájába is, s a hol? honnét? hová? szellemében és párhuzamaként mikor? mióta? meddig? módosulatban érvényesíti hatását.

Alakállományunk gazdagságát igen nagy mértékben fokozza, sőt bátran mondhatjuk, megsokszorozza a birtokos személyragozás. Csak egyetlen határozónak a birtokos személyragokkal ellátott paradigmáját kell fölsorolnunk (pl. házban: házamban, házadban, házában, házunkban, házatokban, házukban; házaimban, házaidban, házaiban, házainkban, házaitokban, házaikban), s máris helyes fogalmat kaphatunk névszóragozási alakrendszerünk méreteiről. Magunk is meglepődhetünk egyes pontoskodó leíró nyelvtanok végeláthatatlan ragozási táblázatainak láttára, könnyen el tudjuk tehát képzelni, mit érezhet és gondolhat egy olyan idegen, akinek az anyanyelve viszonyragban szűkölködik, a birtokos személyragozást meg egyáltalán nem ismeri. Pedig a birtokos személyragozás éppenséggel nem holmi elrettentő szertelenedés, hanem nagyon is érthető előzményekből szervesen kifejlődött, igen célszerűen működő nyelvi készség. Az ismertebb indoeurópai nyelvek névmással szokták jelölni, mi pedig a birtokszóhoz tapadó raggal jelöljük a birtokos személyét. Azok tehát analitikusan, mi pedig szintetikusan járunk el, akárcsak a mondatbeli viszonyítás számos esetében. Ha azonban tud]uk, hogy a birtokos személy ragjaink a birtokszó után állott névmásokból agglutinálódtak, már csekélyebbnek látjuk a két ellentétesnek tetsző eljárás közti különbséget. A szétágazásnak az volt a megindítója, hogy a mi nyelvünkben a birtokos személyét jelölő névmás a birtokszó után állván, elveszítette külön hangsúlyát, s hozzásimult, végül hangsúlytalansága következtében hangtestében is megkopva teljesen hozzátapadt a hangsúlyos birtokszóhoz, azaz önálló szóból toldalékelemmé satnyult, grammátikalizálódott. Hasonló irányú és eredményű fejlődést látunk a rokon uráli és az altáji nyelveken kívül a sémi-hámi nyelvtörzs tagjaiban, sőt szórványosan azokban az indoeurópai nyelvekben, nyelvjárásokban is, amelyek a birtokos személyét jelölő névmást a birtokszó mögé szokták állítani. Tanulságos példaként idézhetjük a gael fodham ’alattam’, fodhad ’alattad’ fodha ’alatta’, az új-perzsa pidaram ’apám’, piaarat ’apád’, piaarat ’apja’, vagy a nápolyi olasz nyelvjárásbeli jratelmo ( <; fratello mio) ’testvérem’, fratello ( < fratello tuo) ’testvéred’ stb. alakokat.

A birtokos személyragozással célirányos lesz egybefoglalva kiemelnünk igeragozásunknak legtöbbet firtatott különlegességét, a tárgyas igeragozást. Bízvást összekapcsolhatjuk okét, mert nemcsak abban egyeznek meg, hogy nyelvünk alaktani gazdagságának egyformán bővizű forrásai, hanem glottogoniai tekintetben is közeli rokonságban vannak egymással. – A tárgyas igeragozás alakjai az alany személyén felül a tárgyat is jelölik. A magyarban az első, második, harmadik személyű alanynak a harmadik személyű tárggyal és az első személyű alanynak a második személyű tárggyal való viszonylatában használunk tárgyas igealakokat: látom, látod, látja, látjuk, látjátok, látják (őt v. őtet és látlak (téged v. titeket),

A legutóbbi időkig az a nézet uralkodott, hogy az ilyenféle logikailag hármas tagozatú tárgyas igealakok szerkezetileg is harom elemet tartalmaznak: az igeszót, az alany jelét és a tárgy jelét. Ez a magyarázó kísérlet elvszerű következetességében itt is agglutinációt tett fel, bár a tárgyjelölő elemet minden hangtani bűvészkedése ellenére sem tudta megállapítani. Időközben kiderült, hogy a szó logikai és formai tagoltsága nem pendül mindig egy húron, hogy bizonyos nyelvi alakok külön jelölő elem nélkül is végezhetnek meghatározott funkciókat, hogy az agglutinació mellett az adaptáció, a beleértés is döntő szerepet játszik a nyelv életében. Melichnek sikerült bebizonyítania, hogy a várom, várod, ’várja’-féle tárgyas igealakoknak a váram, várad, vara-féle birtokosszemélyragos alakokkal való összecsengése nem megtévesztő látszat, hanem a magyar tárgyas igeragozás azonos eredetű a magyar birtokos személy ragozással, vagyis tárgyas igealakjainkon csak a cselekvést és a cselekvőt jelöljük, ellenben jelöletlen marad a tárgy. Ez a megállapítás sokkal mélyebbre levilágít nyelvünk szerkezeti fundamentumába, mint eleinte gyanítottuk. Később még vissza kell rá térnünk, itt tehát csak azt a tanulságot vonjuk le belőle, hogy a magyar nyelvrendszer kialakulásában sem hiányzott a beleértés, a lélektani erők hathatós közreműködése, a hajlító nyelvek kizárólagos tulajdonságának hitt „wiederholte geistige Umbildung des lautlichen Materials”.

Viszonyító ragjainkkal számbeliség és tagoltság tekintetében joggal vetekszenek az új szó alkotására szolgáló toldalékok, a kicsinyítő, lekicsinylő, kedveskedő, becéző, nagyító képzők, a helyet, gyűjtőfogalmat, elvontságot, ellátottságot, összetartozást, hiányt jelölő névszóképzők, a gyakorító, mozzanatos, kezdő, műveltető, ható, visszaható stb. cselekvést jelölő igeképzők. Egyik-másik jelentéskategóriában egész sorozatok állanak rendelkezésünkre. Például kicsinyítésre-becézésre az elnyűtt ősi -k, -g, -d, l, -ly, „m, -n, -ny, -r mellett ma az alábbiak között válogathatunk: -ka, -ke, -cska, -cske, -csa, -cse, -i, -ika, -ikó, -cs, -esd, -csikó, -nó, -dód. -ded, -di, -sdt, -ó, -ő, -kó, -ko, -ók, -ők, -óka, -őke, -ós, -ős, -öcs, -öcs, -da, -ce, -ci, -íai, -is, -us, -sa, -se, -sí -szi, gyakorító ige alkotására pedig az egyszerű régi -d, -g, -si, -r, -sz, -z, -s mellett a következő képzőbokrok kínálkoznak: -dal, -dél, -dal, -dél, -lát, -lek, -lógat, -leget, -dok, -dek -dok, -dokol, -dekel, -dököl, -dácsol, -de-csel, -doz, -dez, -döz, -dós, -des, -dös, -log, -leg, -log, -lyog, -nd, -and, -e-nd, -szol, -col, -col, -col, -eel, -sol, -sol, -zsol, -zsel, -zsöl, -csal, -csal, -csől, -csel, -csol, -kál, -kélt -gál, -gél, -kod, -ked, -köd, -rög, -reg, -rög, -koz, -kez, -kez, -dog, -dog, -kos, -koroz, -kerez, -gat, -get, -dogál, -degél stb. stb. Mennyi értelmi fokozat, érzelmi, hangulati árnyalat jelölésére nyílik így alkalmunk! Élünk is az alkalommal. Például az ú n. gyakorító igék csoportján belül kifejezhetjük a cselekvés többszöriségét (vagdal, mondogat), tartósságát (álldogál, legelész), elkezdését (éled, gyullad), akarását (tudakol, marásttál), sőt figyelmet érdemel, hogy egyazon képző az alapszó jelentéskörétől függőleg egymástól elütő értelmű vagy hangulata származéktípusokat alkot. Pl. -l igeképzőnk 1. eszköz-, szerszám és hangszer-nevekhez járulva az eszközzel, szerszámmal való működést, dolgozást, a hangszeren való játszást jelöli: kasza – fa- szái, gyalu – gyalul, hegedű – hegedül; 2. mennyiséget, távolságot, tulajdonságot jelentő melléknévhez járulva azt jelenti „ilyennek vagy olyannak tart, mond”: sok – sokall, rossz – rosszal; 3. színt jelentő melléknevekből – általában ikesen ragozva – valamilyennek látszást jelent: piros – pirosig, piroslig, fehér – fehérlik. Hasonló, sőt még fejlettebb polysemantizmust mutat -s névszóképzőnk: 1. rokonsági neveken, keresztneveken és állatneveken a kicsinyítés, kedveskedés, becézés jele: apus, anyus, Julis, Maris, kutyus, cicus; 2. színt és ízt jelentő melléknevekhez járulva a szín, az íz gyengébb árnyalatát, mérsékeltebb fokát, halványságát jelöli: kékes, zöldes, édeses, savanykás; 3. anyag-, eszköz- és szerszámneveken a vele bánó munkást, vagy előállító mesterembert jelöli: asztalos, bádogos, kalapos; 4. növény- és térszíni formanevekhez járulva az alapszóval jelölt növény elterjedtségét vagy a térszíni jelleg uralkodó voltát, illetőleg az ilyen helyen keletkezett helyiséget, pusztát, dűlőt, hegyet, erdőt jelöli: fenyves, nádas, zsombékos; 5. -d, -ő képzős melléknévi igenévhez járulva szokássá vagy jellemszerűvé állandósult tulajdonságot jelöl: rugós, harapós, mulatós stb.

Ez a találomra kiragadott pár adat és példa bizonyára kellőképpen szemlélteti új szó alkotására szolgáló nyelvi eszközeink bőségét, változatosságát, rugalmasságát, korlátlan továbbfejlesztésre alkalmas képességét. Ezeket a tulajdonságokat még az elfogult idegen is ritkán szokta kétségbevonni, csak rendesen félreérti, félreértelmezi, félreértékeli őket. Egyik fő elvi kifogása úgy szól, hogy mind a szóragozás-, mind a szóképzésbeli alakgazdagságunkat agglutinációval, önálló szavaknak alaktani elemekké nyomorításával értük el, az ilyen agglutinált elemek pedig csak egészen felületesen csimpaszkodnak a tőszóhoz, vagy alapszóhoz. 

Erre az okoskodásra mindenekelőtt azt jegyezhetjük meg, hogy alaktani szóvégzeteinknek csak egy része – a testesebb hátarozóragok csoportja, képzőink közül meg jóformán csak a -hat, -hét, -sag, -ség – keletkezett önálló szóból. Ez az agglutináció azonban nem laza felületi tapadás, adhézió, hanem a hangrendi illeszkedés hasonlító hatása következtében szerves egybeforrás, kohézió. A magyar házhoz – kerthez – földhöz, alhat – mehet, jóság – szépség-féle ragozott, illetőleg képzett alakok mindenesetre tökéletesebb ossz esi múlásról, felszívódásról tanúskodnak, mint p. o. a latin atrocitás – libertás, fortitudo – simhtudo, vagy a német Kindheit – Krankheit, Mannschaft – Leidenschaft stb. Az indogermanisták szüntelen a „Lockerheit der Anfügung” vádjával illetnek bennünket, pedig íme a maguk portája előtt is volna mit seperniök.

Súlyos kifogások érik nyelvünk alaktanát a képzők, jelek, ragok állítólagos zsúfolt egymásra rétegeződése miatt is. Azok szokták ezt a szemünkre vetni, akiknek az anyanyelvük taglaló, analitikus. Ők jobbára különálló szavakat, segédigéket, névmásokat, viszonyítószókat, partikulákat használnak a képzet- és viszony-jelölés eszközeiül, míg mi összefoglaló módon, szintetikusan formánsokkal oldjuk meg ugyanazokat a feladatokat:

– Elismerjük, hogy egyeseknek könnyebben felfogható az analitikus német er würde gehebt haben, er wird gehebt werden, mint az azonos jelentésű szintetikus latin amainsset, amabitur, azt sem tagadjuk, hogy környezetünkben ma több nyelv halad a formakoptatás, a viszony szavakkal, segédigékkel történő körülírás, az analízis irányába, mint fordítva. Ez azonban korántsem jelenti azt, mintha mi céltalanul összezsúfoltnak, áttekinthetetlenül nehézkesnek, a „modern” nyelvfejlődés megcsúfolójának érezhetnek és vallhatnók a hagyományos öklömnyit kőhajításnyira, feleségestül, megfutamodnátok-féle többszörösen agglutinált szóalakjainkat. A svéd Collinder elbeszélése szerint a svéd-finn nyelvhatáron élő kétnyelvűek gyakran nyilvánítanak olyan véleményt, hogy könnyebb finnül, mint svédül beszélni. Ezt ő azzal magyarázza, hogy a finn viszony ragok elsajátítása kevesebb nehézséget okoz, mint a svéd viszonyszóké. – Mindettől függetlenül: „Die jenige Sprache steht am höchsten, welche am weitesten geht in der Kunst mit geringen Mitteln viel zu vollbringen, oder mit anderen Worten, die die grösste Summe von Bedeutungen durch die einfachste Einrichtung ausdrücken kann.”1 Ha ez igaz, már pedig józan megítélésünk szerint igaznak kell lennie, akkor nemhogy restellkednünk nem kell, hanem büszkék lehetünk nyelvünkre, nyelvünknek viszonyító ragokban, és színes szemléletességgel telített képzőkben való gazdagságára. Ne elméleteket olvassunk bele a tényékbe, hanem a nyelvi tényekből vonjunk le következtetéseket.

Fennebb már utaltunk arra a kétségbevonhatatlan megállapításra, hogy tárgyas igeragjaink azonosak birtokos személy ragjainkkal. Ezt a meglepő egyezést csak úgy tudjuk helyesen értelmezni, ha feltesszük, hogy a mai névszó és ige közti különbség másodlagos elkülönülés eredménye. Ezen az ősi szófaji azonosságon nyugszik mondatszerkezetünk számos alapvető jellegzetesssége így az ú. n. névszói jellege is. A fa növény, a fa magasfele mondatokban névszó (növény, magas) szolgál állítmányul.

Régebben hiányos, vagy kihagyásos mondatnak tekintették az efféléket, azt tartva, hogy az ú n. állítmánykiegészítő mellől el maradt a copula-szerepű van. Kiderült azonban, hogy semmi bizonyítékot nem lehet e mellett a nyilván idegen szemléletből fakadt feltevés mellett felhozni. Vannak ellenben a magyarban jócskán olyan jelek, amelyek azt mutatják, hogy névszónak állítmányul használata ősi magyar sajátság. Hivatkozhatunk az ú.n. nomen-verbumokra, minők: fagy, halász, les, nyom, vész, zavar stb., amelyek egyaránt lehetnek igék is, névszók is, alanyok is, állítmányok is („a fagy tönkretette a vetést” – „az ejjel fagy”,); hivatkozhatunk azokra a képzőkre, amelyek válogatás nélkül járulhatnak névszóhoz, igéhez: lábatlan – járatlan, szívtelen – szüntelen, színez – kötöz stb.; hivatkozhatunk azután az igeragozásunk rendszerében található nagyszámú névszói eredetű alakra: a vagyon, teszen, vészen, leszen-féle jelenidejű egyes 3. személyű igealakokra, amelyek ugyanolyan -n képzős igenévi származékok, mint a vagyon, haszon, bizon stb. névszók; a volt – voltáig látott – láttak, ült – ültek-féle múlt idejű

3. személyű igealakokra, amelyek épp olyan -t, -tt képzős származékok, mint a szülött – szülöttek, megbízott – megbízottak, halott – halottá, vagy akár a tett, lét, hit, nemzet stb. névszók – Mellesleg hadd jegyezzük meg, hogy a névszói állítmányt minden finnugor nyelv kedveli.

Mondatunk felépítésében, a mondatrészek egymáshoz való viszonyításában részint ez a névszói jelleg, részint a fennebb már bemutatott szintetizáló hajlam közvetlen vagy közvetett hatása domborodik ki. Főként jelzőnk némely feltűnő sajátsága mutatja ezt világosan:

1. A jelző a jelzett szó előtt áll: jó ember, új ház. Ez a szórendi kötöttség egészen természetes, sőt szükségszerű, mert hiszen csak így tudjuk megkülönböztetni egymástól a névszónak jelzői és állítmányi használatát A fordított szórendű az ember jó, a ház új kapcsolatban a jó, illetőleg az új szó állítmány.

2. Minősítő jelzőül nemcsak melléknév, hanem bármilyen névszó, különösen nemet, kort, foglalkozást, anyagot jelentő főnév is szolgálhat: fiú-gyermek, bika-borjú, nő-ember (> ném- bér), katna-omám, bíró uram, aranygyűrű stb. A gyakori jelzői alkalmazásnak az lehet aztán a következménye, hogy egyes ilyen főnevek a melléknevek portáján is otthonosan mozognak (pl. árva, ifjú, koldus, özvegy, szomszéd, vitéz), sőt gyakran egészen melléknévvé vedlenek át (pl. derék, dús, fiatal, fukar, jámbor, kaján, ravasz stb). – Ide vág a magyar tulajdonnevek szembeszökő szórendi jellegzetessége, a Stadt Rom, l-Empereur Napoleon, William Shakespeare stb. szerkezeti viszszája, a magyar Sopron megye, Mátyás király, Petőfi Sándor stb. Ez a nyelvművelő szakirodalmunkban számtalanszor hánytorgatott szórend nemcsak logikusnak logikus, célszerűnek célszerű, hanem szófűzésünk alapsajátságainak egyik eleven hajtása: a jelzőnek, akár közszó, akár tulajdonnév az illető, a jelzett szó előtt van a helye.

V A jelző ragozatlan: új házban, bíró uramat, Mátyás Királyról. A jelző ragozatlansága nyilvánvalóan azt mutatja, hogy a jelzős szerkezet lényegileg összetétel, szintetikus egység Ez magyarázza meg azt is, miért marad a tőszámnévvel jelzett főnév egyedszámban: három alma, hét csillagból.

A mondatok összefűzésében, az összetett mondat szerkesztésmódjában aránylag kevesebb eredetiséget találunk. Azt szokás ezen a téren a legjellemzőbbnek tartani, tanítani, hogy mondatainkat általában egymás mellé rendeljük s lehetőleg kerüljük a környező nyelvekben közönséges alárendelő formákat.

Egyesek még ennél is tovább menve a közhellyé merevedett tanításból súlyosabbnál súlyosabb néplélektani meg nemzeti társadalomtörténeti következtetéseket sietnek levonni. A nyelvi tények, a nyelvtörténeti adatok és a rokonnyelvek elfogulatlan vizsgálata meglepően más képet tár elénk. Kiderül ugyanis, hogy az alárendelés nem holmi kései idegen fertőzés, tűzzel-vassal pusztítanivaló rákfene, hanem ősi örökség: megvolt már a finn-ugor alapnyelvben is, mégpedig mind a kötőszó nélküli tiszta hypotaxis, mind a mellérendelésből származó másodlagos alárendelés változatában. Sőt dívott, fennmaradt egy harmadik leplezett formája is, az alárendelt mellékmondattal egyenlő értékű igeneves szerkezet. A „Néznem a nap jöttét s lementét”, „Holtunk után becsülnek meg bennünket”, „Körömszakadtig tagadott a vádlott” stb. mondatok jötte-t, lementét, holtunk, körömszakadtig igeneve nyilvánvalóan mellékmondatot helyettesít, voltaképpen a főmondat keretébe szintetikusan bekebelezett névszói állítmányú mondat megkövülése. A rokonnyelvek sűrűn használják, kedvelik az ilyen szerepű igeneves szerkezetet. A régi magyarban is elég közönséges volt, utóbb azonban fokozatosan kiszorította a kötőszó nélküli és a kötőszós mellékmondat, úgyhogy ma már csak néhány állandó kifejezésben, elszigetelt szólásban tengődik. Elvi jelentőségű kérdés, lehet-e a nyelvi tényekből a beszélő közösség lelki alkatára, népi jellemvonásaira következtetni. Lehet, de kockázatos vállalkozás, amely többnyire nem szárnyalja túl a kávéházi grafológia tudományát. Aki nem okult az eddigi kísérletek tanulságain, kudarcain, gondoljon a sok-sok évezredes érintkezések,, beolvadások, népkeveredések és nyelvcserék okozta bonyolult eltolódásokra, zűrzavaros változásokra. A magyar és a vogul nyelv szelleme, szerkezete szinte teljesen azonos, a magyar és a vogul lélek, jellm viszont ég és föld.

Alkattani vázlatunk utolsó vonásának a szórend kérdését hagytuk. A magyarnak szabad szórendje van, vagyis a mondatrészek nem kötött egymásutánban sorakoznak fel, hanem álkalmi kiemeltségük szerint helyezkednek el. A kötött szórendű németben Romulus gründete Rom az egyetlen helyes szórend, míg a magyarban, vagy az ugyancsak szabad szórendű latinban célunknak megfelelően váltogathatjuk a szavak egymásutánját: Romulus alapította Rómát, Romulus Rómát alapította, Rómát Romulus alapította, Rómát alapította Romulus stb.; Romulus condidtt Romam, Romulus Romám condidit, Condidit Romám Romulus, Condidit Romulus Romám stb. – A magyar szórendnek tagadhatatlanul temérdek csínja-bínja, de ugyanannyi értékes szépsége is van: megbecsülhetetlen szolgálatot tesz a tartalmi, értelmi megkülönböztetésben, a kiélezés, színezés, árnyalás munkájában pedig stilisztikánk egyik legfinomabb művészi eszköze.

Száz évvel ezelőtt így nyilatkozott a csodálatos nyelv tehetséggel megáldott Mezzofanti: „A magyarok, úgy látszik, még nem tudják, micsoda kincs lakik nyelvükben”. Talán csakugyan nem tudjuk még, de érezzük már. Annyit azért tudni is tudunk róla, hogy két szervesen összefonódó erő táplálja, élteti, neveli: a hagyományozott eredetiséghez való hűséges ragaszkodás és az alkalmazkodás, a korlátlan fejlődés képessége. – Hogy pedig érezni mit érzünk, annak tolmácsolására gyenge a szavam. Ravasz Lászlóval mondom tehát: „Igen, nekünk a nyelvünk nagyobb kincsünk, mint a földünk, mert régibb, s akkor is él, amikor már a föld nem a mienk. Nagyobb, mint a történelmünk, mert a történelem a nyelvben elfér, de a nyelv nem fér el a történelemben. Ezt az élő, zengő testet, ezt az óriási és közös műalkotást, kibeszélhetétlen szépségű lélekparkot maga az Alkotó teremtette, sok ezerév finomította, fejlesztette, ápolta; dolgozott rajta az idő, az évszakok járása, természeti és történelmi erők. Lángelmék alkotásaikkal gazdagították, felfedezők kincseiket ide rejtették el, győzelmeikkel ezt szentelték meg. Igazán közös kincsünk: az egyetlen nemzeti vagyon, amelyből a szegény embernek is éppen annyi jut, mint a hercegnek, s csak annak nincs belőle semmije, aki maga dobta el magától. Titkos jegy, amelyről minden bábeli zűrzavarban egymásra ismerünk, címer, amelyet büszkén hordozunk az emberi szellem mérkőző porondján. Leghűbb képünk, mert nem nyelvünk olyan, mint mi, hanem mi vagyunk olyanok, mint a nyelvünk. Bástyánk, lélekgyepünk, védelmi rendszerünk, hódító hadseregünk; szent kapunk, amelyik kizár és befogad, menedéket nyújt és otthonunkat jelzi. Nincs nemzeti vallásunk; művészetünk, tudományunk és jogrendünk éppúgy Európáé, mint a mienk, egyedül a nyelvünk a mi külön sajátunk és senki másé. Ezt beszélni és mívelni: az igazi Ars Hungarica”.

1. Jespersen, Die Sprache. Ihre Natur, Entwicklung und Entstehung 309.

2. Berzeviczy-Emlékkönyv 218

Forrás: Zsirai Miklós - Nyelvünk alkata

Aligha kétséges hogy ez a hatalmas és bonyolult problémacsoport, amit ez a kérdés: „mi a amagyar?” kifejez, igen sokféle tudományág illetékességének kőrebe tartozik. Az is bizonyos, hogy azt a legkülönbözőbb oldalakról lehet, sőt kell is megvilágítani. Mégis azt hiszem, nem túlzás, ha azt állítom, hogy a kérdés lényege s a vele kapcsolatos problémák nagy többsége mind tartalmilag, mind módszertanilag az embertan kutatási területén belül foglal helyet, vagy azzal igen szoros összefüggésben van.

Félreértések elkerülésére mindjárt itt megjegyzem, hogy embertan alatt nem száraz kraniológiát vagy oszteológiát, sem egyoldalú antropometriát vagy fiziognómiát, még csak nem is sablonos rasszmorfológiát értünk ma már, hanem modern, ú. n. teljességes antropológiát. Ez az új tudomány a társadalomban élő egész embert tanulmányozza, vagyis az ember összes öröklött és szerzett, mind testi, mind lelki tulajdonságainak zárt egészet alkotó együttesét, az azt befolyásoló ezerféle külső és belső miliővel együtt veszi vizsgálat alá. Mert csakis ilyen teljes, az egész embert egyszerre és egységes szempont szerint figyelembevevő kutatással kaphatunk feleletet az ethnikum és a rassz, az ember és a környezet bonyolult viszonyára, amely a jelen esetben a magyar ember és a magyar nemzettest alakjában áll előttünk. Ez a kérdés ugyanis, hogy „mi a magyar?”:

A a test és lélek, faj és ethnikum, az öröklött és szerzett bélyeg problémáit együttesen és egymással való szoros kapcsolatuk alakjában rejti magában.

Egyszerűség kedvéért lássuk előbb a kérdést a testi típus, a szomatikus bélyegek szempontjából.

Vannak-e hát a magyar embernek, a magyar nemzettestnek olyan speciális testi jegyei, jellemző tulajdonságai, amelyek őt megkülönböztetik a világ minden más emberétől, minden más népétől? Hermán Ottó úgy vélte, hogy a szem kifejezésében találta meg ezt a speciális magyar jegyet. Mások más testi vonásra alapítják állításaikat. Ezzel szemben a mind részletesebbé váló és mind nagyobb területre kiterjedő embertani vizsgálatok, a svéd Retziusnak éppen száz évvel ezelőtt megkezdett ezirányú kutatásait folytatva és kiegészítve, kimutatták, hogy egyfelől nincsen egyetlen olyan testi bélyeg sem, amely magában véve csak egy bizonyos embercsoportnak volna kizárólagos sajátja, azt minden más néptől megkülönböztető speciális bélyege s másfelől, hogy minden embercsoporton belül a különböző testi bélyegek az egyes egyéneken a legszeszélyesebb variációt tüntetik fel.

Elég kimennünk valamelyik magyar faluba s az embereket ott alaposabban szemügyre vennünk, hogy lássuk, miszerint az egyes testi bélyegek (termet, a szem, haj és bőr színe, a koponya, arc, orr, száj, áll alakja, a testtartás stb.) egyénenkint a legszeszélyesebb variációkban fordulnak elő s hogy egymás mellett él az alacsony, közepes és magas termetű, a kék, szürke, zöldes, sárgás, barna és fekete szemű, a szőke, barna, fekete és vörös-hajú, a kicsi, közepes, nagy, pisze, egyenes, sas, héjja stb. orrú, a keskeny, széles, alacsony és magas arcú, a rövid, hosszú, keskeny, széles, alacsony és magas fejű és így tovább.

Hátha még az egyes bélyegek finomabb árnyalatait, kisebb variációit is figyelembe vesszük? Akkor valóban az egyéni megkülönböztető vonásoknak olyan színes tömege áll előttünk, hogy az egypetéjű ikrektől eltekintve, aligha találunk két egyforma embert, így azután nem csodálkozhatunk, ha bármelyik testi jellegünket vesszük is szemügyre, hogy minél inkább belemélyedünk a vizsgálatokba s minél több embernél tanulmányozzuk azt, az egyformaság, az egytípúsúság helyett mindinkább a sokféleség, a ténylegesen előforduló variációk és kombinációk óriási száma tűnik szemünkbe s végül is elkedvetlenedve hagyjuk abba a kutatást.

Pedig éppen ez a részletekbe menő kutatás, a jellegvariációknak és kombinációknak tüzetes vizsgálata, gyakoriságuknak és földrajzi elterjedésüknek térképre való vetítése vezette el a tudományt annak a törvényszerűségnek a felismeréséhez, hogy bizonyos szomatikus jegyek bizonyos variációi együttesen fordulnak elő s hogy az emberiség a népek mellett, a népeken belül és felett, az együtt öröklődő szomatikus bélyegek által jellemzett természetes embercsoportokra, az ú. n. rasszokra tagolódik.

Talán nem árt, ha a felvetett problémában való biztosabb tájékozódás kedvéért kiemeljük, hogy az emberiség e kétféle tagolódása, e kétféle csoportja: a rassz és nép, lényegesen, sőt alapvetően különbözik egymástól. Lássuk hát őket kissé közelebbről.

A rassz a természet erői által az öröklés anyagában létrehozott öröklődő variációkból, mutációkból kiválogatódás és elszigetelődés útján létrejött, egy csomó együtt öröklődő testi és lelki bélyeg által jellemzett és minden más hasonló csoporttól különböző emberi alakcsoport, melyen belül az egyének eredetileg azonos örökségűek (homozygoták).

Ezzel szemben a nép a történelem eseményei által létrehozott és irányított olyan biológiai életközösség, amelynek van összetartozástudata (csoportöntudat) s amely a huzamos együttélés által és alatt termeli ki öröklődő testi és lelki sajátságai és az ezerféle miliő bonyolult kölcsönhatása alapján jellegzetes nyelvét, kultúráját, szokásait, életformáját, hagyományait stb.

Íme tehát a rassz öröklődő jellegbeli egységességet, típusközösséget, a nép ellenben hagyománybeli egységességet, kultúraközösséget jelent. A rasszjellegek szülőkről gyermekekre öröklődnek, a népi bélyegek generációról generációra hagyományoztatnak. Az előbbiek a történelmi idők számára állandók, az utóbbiak a történelem folyamata alatt is kisebb-nagyobb fokban állandóan változók. A rassz több-kevesebb jellegre kiterjedő örökségközösség, a nép közelebbi vagy távolabbi, valóságos vagy csak jelképezett vérrokonság, élő szaporodásközösség. 

Itt azonban olyan ponthoz értünk, amelyen könnyen átsiklik, de gyakran el is siklik a felületesen gondolkodó elme, mert a vérrokonságot, közös leszármazást összecseréli a fajtisztasággal, egyrasszúsággal. Már pedig a vérrokonság nem jelent szükségképpen rasszbeli azonosságot, épúgy mint ahogyan ugyanazon típusú egyének között igen gyakran semmiféle vérrokonság nincsen, hacsaknem Ádámról és Éváról. Sőt tegyük fel azt a nem valószínű esetet, hogy valamely nép összes egyedei hiánytalanul visszavezethetők volnának arra az egyetlen emberpárra, melytől az illető nép magát hagyománybelileg, vagy akár történeti forrásokkal igazolhatólag is, származtatja, ha tehát tényleg egy megszakítás nélküli zárt genealógiai láncolatot, valóban tiszta vérrokon csoportot alkotna, vajjon akkor beszélhetnénk-e egyrasszúságról? Éppenséggel nem bizonyos, mert az első pár, az illető nép ősszülői, lehettek egymástól eltérő rasszbeliségűek is.

Sőt a népek hagyománya gyakran éppen ezt a kettős, apai és anyai ágon különböző eredetet örökíti meg. A népek nagy részénél egykor szokásban volt nőrablás és exogamia pedig egyenesen a többrasszúságot mozdította elő. így azután semmi csodálkoznivaló sincs azon, ha dinári atyának nordicus jellegű fiai, nordicus anyának alpi jellegű leányai vannak, — ha nem is az összes, de legalább a fontosabb bélyegek tekintetében.

Nem szorul ezek után részletesebb bizonyításra, hogy vérrokonság és egyrasszúság, vagy fajtisztaság, mint ahogyan a laikusok mondják, két különböző, egymásból nem következő, sőt egymástól élesen elválasztandó fogalmak.

Ám, ha az ősidőben, az egyes rasszok keletkezése idejében, a nép és rassz egy ideig fedte is egymást, már maga az az egyszerű alaptény, hogy a rasszbélyegek öröklődnek, a népi bélyegek pedig akár egyik generációról a másikra megváltozhatnak s a történelem folyamata alatt, bár lassan, de állandóan változtak is, kérlelhetetlen törvényszerűséggel megszabta a két csoportnak egymáshoz való viszonyát, egymástól való mind nagyobbfokú eltávolodását. Az emberi kultúra haladása, a népek izoláltságának megszűnése, a különböző faji sajátságú népek ezerféle békés és háborús érintkezése, szétválása és egyesülése tehát természetszerűen oda vezetett, hogy a népek rasszbelileg mind kevertebbek lettek s ma minden nép, de legfőképpen a kultúrnépek, bonyolult rasszmozaikot alkotnak.

Ilyen tarka rasszmozaik a magyar nemzettest is, melybe a történelem eseményei úgy keleten, mint hazai ezeréves eseménydús története alatt Eurázia igen különböző rasszelemeit sodorták bele. A magyar antropológia feladata, hogy a magyar nemzettestet megelemezze, annak alkotó elemeit kimutassa s megállapítsa, hogy vannak-e azok között olyanok, amelyek a magyarságra speciálisan jellemzők, amelyek – népiesen, szólva – „magyar típus” gyanánt a tudomány által is elfogadhatók.

Ennek a nemzettest elemzésnek legegyszerűbb módja az, ha sorra vesszük az Euráziában eddig megállapított rasszokat s az elő magyarságon eddig végzett rendszeres vizsgálatok, valamint a különböző régészeti korszakokból előkerült hiteles koponyák és csontvázak alapján kutatjuk, hogy azok a magyar nemzet-testben felismerhetők-e és pedig milyen arányban és elterjedésben s mi a történelmi szerepük és jelentőségük.

Európa egyik legrégebben ismert s legjobban körvonalazott rasszalakja a magas termetű, szőke hajú, kék szemű, hosszú feiű, keskeny arcú északi rassz. Régebben teljesen egységesnek tartották, ma már azonban a legtöbben három változatát különböztetik meg, ú. m.: a tulajdonképpeni északi vagy teuto-nordicus típust, a szélesebb alakú dalo-nordicus típust s a fenno-nordicus vagy proto-nordicus típust, amely az északi rassz jellegzetes bélyegeit már halványabban, a keletbalti rasszhoz közeledőén tünteti fel. Hogy az északi rassz a magyar nemzettestben előfordul, az kétségtelen abból, hogy az ország keleti, nyugati és északi szélei felé a termet magasodásával kapcsolatban a fej hosszabbodik, az arc keskenyedik, a színezet világosodik, vagyis, hogy e három irányban a nevezett jellegek elterjedése szoros korrelációban áll egymással. De találunk nordicus típusú egyéneket szétszórva és kisebb-nagyobb foltokban az ország legkülönbözőbb részeiben is. A hosszúfejűség általános hazai ritkaságából s az egyes jellegkombinációk gyakoriságából azonban megállapítható, hogy az északi rassz átlagos gyakorisága hazánkban nem lehet több 4-5 százaléknál. A családnevek elemzéséből, valamint a településtörténeti adatokból viszont kiderül, hogy a nordicus típusú egyének nagyobb része hazánkban idegen eredetű s részint telepítés, részint nősülés útján került a magyar nemzettestbe. E mellett azonban az is kimutatható, hogy kevés nordicus elem egyfelől már a honfoglalók között s az Árpádok családjában is volt, s másfelől az itt talált avar-gepida maradványokból olvadt be később a magyarságba. Kétségtelen tehát, hogy az északi rassz nem lényeges s nagyobb részében nem is eredeti alkateleme a magyar nemzettestnek s így a magyarság jellemző típusául sem tekinthető.

Különben az alföldi magyar nép maga is „idegenének, „úri fajtádnak tartja a nagyon fehérbőrű, arany szőkehajú és világoskék szemű egyéneket. Még kisebb jelentősége van a magyar nemzettestben az alácsonytermetű, hosszúfejű, keskenyarcú, sötétszínű nyugati vagy földközitengeri rassznak (mediterrán rassz). Nincs ugyanis hazánkban egyetlen olyan terület sem, ahol az alacsony termet, hosszú fej, sötét komplexió észrevehetőbb gyakoriságban előfordulna. Országos gyakoriságát legfeljebb egy százalékra becsülöm.

Abból, hogy gyakorisága az osztrák határ felé s másfelől a székelyek felé fokozódik s a legtöbb mediterrán típusú egyén Csík megyében található, arra következtethetünk, hogy egy részük bevándorolt, egy részük pedig ősi rasszelem, mely már a honfoglaló magyarok között megvolt, a kő-rézkorban pedig hazánk lakosságának zömét alkotta. Jellegzetes magyar típusról tehát a mediterrán rassz esetében sem beszélhetünk, noha mongoloid jellegű alakja, az ú. n. – bár még elég problematikus – „rjasan”-típus a székelyek és palócok között magyar eredetiségre vall.

Az alpi rassz, melyre a kisközepes termet, rövid, kerek fej és arc, tömpe orr, barna haj és szem jellemző, hazai és külföldi szerzők szemében jó ideig úgy szerepelt, mint a keleti elemeit elvesztett mai magyarság legjellemzőbb típusa. Ripley szerint a finn-ugor elem a honfoglalóknak alig egynyolcadát alkotta, a mai magyarság pedig az alpi rasszal azonos. Lenhossék Mihály is azon a véleményen volt, hogy „a mai magyar ember típusában hiába keressük az ázsiai vagy mongoloid vonást... s alig különbözik az ausztriai németétől.”

Az kétségtelen, hogy a mai magyarság zöme valóban rövid-fejű (brachycephal). A többezer felnőtt magyar férfi mérete alapján kiszámított közép koponyajelző: 85.49 is nagyon közel esik az alpi rassz átlagos jelzőjéhez (85-86). Ha azonban a testmagasságot is figyelembe vesszük, kiderül, hogy a mai magyarság átlagos termete (167.02) lényegesen magasabb, mint az alpi rasszé (163 ön). Ha viszont a különböző szomatikus bélyegeket egymással kombináljuk, megtudjuk, hogy a rövidfejűeknek majdnem a fele világos komplexiójú, több mint egyharmada pedig határozottan magas termetű, így hát az alpi rasszra országos átlagban alig jut 15 százalék. Vidékek szerint természetesen a gyakoriság változik. Általában azt tapasztaljuk, hogy az alpi rassz hazánkban egyfelől a városi iparos- és munkásosztályban, másfelől vidéken ott fordul elő nagyobb percentben, ahol a családnevek, vagy történelmi okmányok alapján szláv vagy délnémet telepités történt. Nyilvánvaló tehát, hogy az alpi típusúak nagy része nem eredeti alkotó eleme a magyar nemzettestnek. S csakugyan a honfoglaláskori sírok csontvázai is arról tanúskodnak, hogy közöttük alpi típusú aránylag kevés fordul elő.

Nyilvánvaló ezek után, hogy a magyar nemzettest rövidfejű elemei nagyobb részének eredetét nem az alpi, hanem más rövidfejű rasszok körében kell keresnünk. Ilyen pedig kettő van még Európában. Egyik a mérsékelten rövidfejű, világos komplexiójú, kisközepes termetű keletbalti rassz, a másik a nagyfokban rövidfejű, magastermetű, sötétszínű dinári rassz.

Ha a termet, koponyaalak, szem-, haj-, bőrszín elterjedését hazánkban tüzetesen szemügyre vesszük, feltűnik, hogy dél és délnyugat felé az átlagos termet fokozatos növekedésével párhuzamban halad a koponya mind nagyobb fokú rövidülése és magasodása, valamint a szem-, haj- és bőrszín sötétedése. Azt is észrevesszük, hogy ezzel a nagyfokban rövidfejű koponyával, melyen a nyakszirt lecsapott, nem alacsony, széles arc, mint az alpinál, hanem keskeny, magas arc, s erősen kiálló horgas orr kapcsolatos. Aligha kétséges, hogy itt a dinári rassz elemeivel van dolgunk. Sőt abból, hogy a mai magyarságnak 63 százaléka nagyközepes és magas termetű, 49 százaléka túlrövid fejű, 40 százaléka barnaszemű, 50 százaléka barnahajú, mindjárt azt is megállapíthatjuk, hogy a dinári rassz igen nagy szerepet játszik a magyar nemzettestben. Gyakoriságát országos átlagban 20 százalékra becsülöm. Egyes vidékeken, így Dunántúl és az Alföld déli részcin azonban a 30-35 százalékot is meghaladja. 

A nagykunoknak, jászoknak, hajdúknak egyik fő rasszeleme. De gyakori a palócok és erdélyi magyarok között is. A földmívelő parasztság s főleg a kisgazdák között jóval gyakoribb, mint a városi lakosságban. Nem ritka a középosztályban, valamint a köz- és főnemességben sem. Erdélyben és Somogy déli részén s még inkább Göcsejben és Hetesben tetemes a szőke dináriak száma.

Kérdés már most, mi a jelentősége a dinári rassznak a magyar típus szempontjából. Abból, hogy e rassz gyakorisága az ország déli részei felé fokozódik, teljes joggal következtethetünk a dináriak nagy részének délfelől való bevándorlására. Ez a bevándorlás pedig hiteles sírleletekkel kimutathatóan a törökök előnyomulásával áll szoros összefüggésben. Különösen tanulságos e szempontból a mohácsi vész előtti és a török hódoltság utáni temetők emberanyagának összehasonlítása. Amíg előbbiek között aránylag kevés a dinári, utóbbiakban már szinte domináns szerephez jut. E mellett azonban hiteles honfoglaláskori temetőkkel az is igazolható, hogy a dinári rassz képviselve volt már a honfoglaló magyarok között is, bár gyakorisága akkor alig volt több 5-6 százaléknál. Ellenben feltűnő a dinári rassz gyakorisága a Duna-Tisza közén előkerülő jazyg-szarmata sírokban.

Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy a magyar nemzettestben szereplő dinári elemek egy része honfoglalás előtti, egy része honfoglaló magyar, nagyobb része azonban a későbbi századokban szivárgott be. Egyébként a legtöbb vidék magyarsága e tipust nemcsak szépnek, de jellegzetes magyarnak is tartja.

A mérsékelten rövidfejű s világos komplexiójú keletbalti vagy keleteurópai rassznak a magyar nemzettestben való szerepére először Kollmann bázeli antropológus mutatott reá, bár nagy hazánkfia, Bél Mátyás írta le először. Kollmann már benne látta azt a rasszelemet, amely a magyar-finn rokonságnak antropológiai alapját alkotja. Még energikusabban hirdette és bizonyitotta ezt Winkler boroszlói professzor. Azóta a vizsgálati adatoknak ezreivel tudjuk igazolni mi is, hogy a keleti finnek legfőbb rasszeleme: a keletbalti vagy keleteurópai rassz, a magyar nemzettestnek is egyik legfontosabb és legősibb rasszeleme.

Ha nem tekintünk mást, csupán a világos szem-, hajszín közel 40 százalékos s a hosszúfejűség 8-11 százalékos gyakoriságát, már ebből nyugodtan arra következtethetünk, hogy a rövidfejűek nagy része világos komplexióval kapcsolódik s így tetemes keletbalti elemnek kell lenni a mai magyarságban. Ha az említett hosszú- és középfejűek mind szőkék és kékszeműek, tehát nordicus rassz jellegűek volnának, akkor is több mint 20 százalék rövidfejű, szőkehajú, és kék-szürkeszemű egyénnel kell számolnunk. Aligha tévedek tehát, ha a keletbalti rassz szerepét a magyar nemzettestben országos átlagban legalább 20 százalékra becsülöm. Gyakorisága az ország északi és keleti szélei felé haladva fokozatosan növekszik, nyugat és főleg dél felé pedig, kisebb foltoktól eltekintve, mindinkább fogy. Egyébként az ország minden részében és minden társadalmi rétegében meglehetősen gyakori. Ősiségét bizonyítja, hogy a hiteles pogány magyar sírok csontvázanyagának tanúsága szerint a honfoglalók között, a közrendű sírokban egyik domináns rasszalak. Kétségtelen tehát, hogy a keleteurópai rassz a magyar nemzettestnek nemcsak számban egyik legnagyobb, de fontosságban és ősiség tekintetében is egyik legjelentősebb rasszeleme s az előbbieknél sokkal nagyobb arányban és több joggal tarthat igényt a „magyar típus” jelzőre.

A mai magyarság nagyfokban rövidfejű elemei egy részénél feltűnik, hogy azok nem oly magastermetűek, mint a diniriak, homlokuk inkább kissé rézsútos, s nyakszirtjük kevésbbé lecsapott. Ezek a dinárival rokon előázsiai vagy taund rassz maradványai. Legszembetűnőbbek a megmagyarosodott örmények, csángók, székelyek között, azután a Kunságban, a Balaton környékén, Szekszárd vidékén s főleg olyan helyeken, ahol a török huzamosabb ideig tartózkodott. Gyakorisága országos átlagban legfeljebb 4-5 százalék. Ritka a honfoglaló magyar sírokban is, ellenben az avar és jazyg-szarmata temetőkben észrevehetően gyakrabban fordul elő. E rasszelem tehát a magyar nemzettestben kisebb részben ősi, nagyobb részben új, egyébként csekélyebb számánál fogva nem nagy jelentőségű.

Már 1910-ben kimutattam, majd 1921-ben fokozott mértékben újból felhívtam a figyelmet, hogy a matyók között, főleg a nőknél, de általában az Alföld északi szélein élő palócok között, továbbá Erdélyben s a Dunántúl sok helyén nemcsak mongoloid, hanem határozottan mongolid vonások is tapasztalhatók. Azóta végzett vizsgálataim és gyűjtött adataim e véleményemben még inkább megerősítettek. Kiderült, hogy ilyen, több-kevesebb bélyeg tekintetében mongolid jellegű egyének szórványosan az ország minden részében s minden társadalmi rétegében előfordulnak, a palóc, vagy palócos nyelvjárás videkein pedig egyenesen felhalmozódnak. Néha már az első szempillantásra feltűnnek lapos arcukkal, kiálló járomtájukkal, befelé lejtő szemrésükkel, lapos, széles orrgyökükkel, egymástól távol álló mandulavágású szemükkel, sárgás bőrükkel, ritkábban felső szemhéjuk úgynevezett „mongol redő”-jével. Szinte azt hiszi az ember, hogy nem magyarokkal, hanem valóságos kínaiakkal, tunguzokkal, japánokkal, kirgizekkel, malájokkal, stb. van dolgunk, oly kirívóak bennük a mongolid-bélyegek. Ezt különben a már említett Winkler boroszlói professzor is észrevette.

Ezeknek a mongollá típusoknak hazánkban négy főfészke van. Egyik és legfontosabb a palócság, ahol gyakoriságuk egyes községekben 20-25 százalékra is felemelkedik. A másik ilyen, már jóval kisebb gyakoriságú központ a Dunántúl északnyugati része, pontosabban Győr, Mosón, Sopron megyék területe. Harmadik elterjedési terület a Jász-Kunság s negyedik a Székelyföld. Ezenkívül még apróbb szigetek is vannak, aminő a tolna-megyei Sárköz, az Ormányság, a Maros-Kőrös szöglet, stb. És ha ezeket a mongolid arcokat alaposabban szemügyre vesszük, azt is megállapíthatjuk, hogy nem egységes típusúak, hanem közöttük a mongolid rasszkör mind a négy alakja képviselve van. Országos átlagos gyakoriságukat 4-5 százalékra becsülöm.

Kérdés már most, mi az eredetük és jelentőségük ezeknek a mongolid típusoknak a magyar nemzettestben. Többen hirdették a legújabb időkig, hogy a magyarság eredetileg mongol-fajú volt s csak többszöri rasszkevered és által vesztette el eredeti mongolid jellegét. Ebben a kérdésben a perdöntők a honfoglaláskori magyar csontvázak. Már pedig ezek tanulmányozásából kiderül, hogy a honfoglalók között a tiszta mongolid rassz alig egy-két percentben volt képviselve. Leggyakoribb még az úgynevezett europo-szibirid típus, amely főleg az ugorok között található. A magyarság mongolid fajiságáról beszélni tehát tiszta fantázia, amely ellenkezik a rendelkezésre álló hiteles adatokkal. Ezek szerint a mai magyar nemzettestben szereplő mongolid típusok legnagyobb részét nem származtathatjuk a honfoglalóktól. Ellenben magyarázatot találunk eredetükre az avarkori csontvázakban. Egész csomó avarkori temető bizonyítja ma már, hogy az avarok egyes törzsei és vezető rétege csaknem tiszta mongolid rasszjellegűek voltak. Mi sem valószínűbb tehát, mint az, hogy a mai magyar nemzettestben szereplő mongolid elemek nagyobb része beolvadt avarmaradvány. Ez annál valószínűbb, mert egy részük ma is főleg azokon a területeken található, ahol egykor avarok és besenyők éltek.

Ha a magyar nemzettestben eddig kimutatott europid és mongolid rasszelemek valószínű átlagos gyakoriságát összeadjuk, kiderül, hogy még közel 25-30 százalék gyakoriság marad fenn olyan nem mongolid rasszelemek számára, aminőkről még eddig nem szóltunk. A fentebb elmondottakból azt is tudjuk, hogy ennek a rasszelemnek túlnyomórészt barna komplexiójúnak, rövidfejűnek és középkörüli, vagy mérsékelten nagy közepes térmetűnek kell lennie. Ilyen az europid és mongolid rasszkör széles érintkezési határán keletkezett, legnagyobb tömegben ma is ott élő úgynevezett turanid rassz. Régebben tévesen a mongol

rassz egyik ágának tartották, ma azonban a szerzők legnagyobb része az europidek közé sorolja. Külön rasszalak gyanánt való felismerése és határozottabb körvonalú leírása Deniker-re megy vissza, aki jellemző vonása gyanánt kiemeli a fehéres-sárgás borszínt, az egyenes hajat, közepes termetet, rövid agykoponyát, egyenes orrt, sötét szem-, haj-, bőrszínt. Ha ezt most még megtoldjuk azzal, hogy: – testalkata kecses, mozgékony, arányai szépék, törzse mérsékelten hosszú, végtagjai inkább rövidek, koponya jelzője 84-85 körül, homloka domború, széles, a nyakszirt rövid, de nem lapos, arca nem nagy, alakja az ovális és lekerekített négyszög között, előlről azonban kissé lapos jellegű, szemei aránylag kicsinyek, szemöldöke alacsony, szája és álla kicsi, testmagassága 166-167 körül, – akkor előttünk áll az ázsiai lovas nomád török-tatár népek legjellegzetesebb típusa. Elterjedés tekintetében versenyez az összes többi rasszokkal, mert Szíbériától Oroszországon keresztül mélyen be Közép-Európába, sőt egészen Franciaországig, s északról le Indiáig, Perzsiáig és a Balkánig kisebb-nagyobb százalékban mindenütt megtalálható.

Hazánkba a turanid rassz először a hunokkal és avarokkal, valamint a jazyg-szarmatákkal, majd később a honfoglaló magyarokkal és kunokkal került be nagyobb tömegben. Az akkori rövidfejű elemek legnagyobb része a turanid és keleteuropid rassz között oszlott meg. A honfoglaló magyaroknak, a sírleletek tanúsága szerint, vezető rétegét alkották s ma is a színmagyar területeken és a kunok között van a legtöbb turanid rasszjellegű egyén.

Ha azonban a turanid rassz hazai képviselőit összehasonlítjuk az ázsiai turanidokkal, akkor bizonyos különbséget is tálalünk a kettő között. Ezt a különbséget talán a legjellemzőbben úgy fejezhetjük ki és foglalhatjuk össze, hogy a hazai turanidok közelebb állnak az europid rasszkörhöz, mint az ázsiaiak, amit a mongolid talajtól való közel másfélezer éves elszakadás, s e hazában nagyobbrészt rokon europid alakokkal való közel ezeréves kereszteződés teljesen érthetővé is tesz. A turanid rassznak ezt a hazánk földjéhez kötött, kifinomodott változatát neveztem régebben kaukázusi mongoloid-nak, s ezt nevezem újabban „Alföld rasszénak, mivel legjellegzetesebb képviselőit a nagy magyar Alföldön és Dunántúl találjuk. Ez az „Alföld rassz” felel meg a régebbi magyar szerzők „törökös magyar típus”-ának, s a mai magyarság típusai közül reá illik legjobban a „magyar típus-megtisztelő kifejezés, úgy számánál, mint ősiségénél fogva. Gyakoriságát országos átlagban legalább 25%-ra becsülöm, a Tisza középső szakasza körül, Dunántúl egyes vidékein, Zalában, Sómogyban, a Balaton környékén, Csallóközben, Győr megyében azonban a 35-40%-ot is eléri. A honfoglalók nemzettestének több mint 1/3-a turanid rasszjellegű volt.

Íme elvonultak előttünk a mai magyar nemzettestnek azok a rasszelemei, amelyeket benne a tudományos analysis eddig ki tudott mutatni. Egyben láttuk azok történelmi szerepét és ősiségét is. Vajjon már most melyik közülök az, amelyik a magyar nemzettest jellegét megadja, amelyikre azt mondhatjuk, hogy az a jellegzetes magyar típus? Nyilvánvaló, hogy magában egyedül egyik sem, mert egyfelől mindegyik előfordul igen sok más néptestben is, s másfelől a magyar nemzettestben egyik sem alkot közülök abszolút többséget, miért is mindegyiknek csak olyan jelentősége és fontossága van, aminőt arányszámánál és ősiségénél fogva megérdemel. Ilyen szempontból gyakoriság és fontosság szerint a következő sorrendet kapjuk:

1. Turamd és Alföld rassz ............................. 25-30%

2. Keleteuropid rassz ................................... 20%

3. Dinári rassz ............................................ 20%

4. Alpi rassz ............................................... 15 %

5. Taurid rassz ........................................... 4–5%

6. Mongolid rasszkör ................................... 4–5%

7. Nordicus rassz ........................................ 4 %

8. Mediterrán rassz és egyéb......................... 1 %

Ezek után azt kell mondanunk, hogy bár a kimutatott 8 rassz közül a turanid és az Alföld rassz a leggyakoribb, mégsem adja meg egyedül teljesen a magyar nemzettest jellegét, hanem csakis a többivel együtt. Vagyis nem a felsorolt rasszok külön-külön, hanem együttes arányszámuk az, ami jellemző, ami speciálisan magyar, mert a nevezett rasszok ilyen együttesben és arányban semmiféle más nemzettestben elő nem fordulnak. Ám ebből a rasszegyüttesből, ebből a speciális rasszbeli összetételbői (rasszképletből) alakulhat-e ki a szemlélő számára valamilyen egységes kép, egy nemzeti típus?

Mielőtt a kérdésre felelnénk, lássuk előbb egész röviden a magyarság lelki alkatát.

Azt, amit a testi jellegek terén magyar típusnak neveznek, a szellemiek, lelkiek terén a „nemzeti jellem” elnevesés alatt szokás összefoglalni. A múlt század első negyedében egész csomó kisebb-nagyobb értekezés látott napvilágot, amelyik mind a magyar nemzeti lélekkel, nemzeti karakterrel foglalkozik. „A magyarnak mindenütt és mindenben charactere van – írja az egyik szerző 1823-ban – még pedig állandó, bezárt és meghatározott charactere. De ezt tsak az igaz magyar esmérheti meg, ki a magyar Geniust önn kebelében hordozza és a nemzeti Charactert érzi.” 

Ám ha a testi bélyegek taglalása terén nehézségekbe ütköztünk, még fokozottabb mértékben áll ez a lelkiekre, szellemiekre. Itt nemcsak rendszeres vizsgálatokkal, de egyáltalán még csak kiforrott tárgyilagos vizsgálati módszerekkel is alig rendelkezünk. 

Ami anyag, megfigyelés eddig rendelkezésünkre áll, ha találkozunk is köztük éleselméjű meglátásokkal, vagy találó jellemzésekkel, azok csak egészen nagy általánosságokban mozognak, s a magyarság lelki alkatának csak néhány, egészen nyers vonását adják.

Legtöbbjük pedig teljesen szubjektív megjegyzésekben merül ki, s inkább félrevezet, mintsem tájékoztat.

De hát hogyan ismerhetjük meg a magyarság lelkivilágát, lelkialkatának jellegzetes sajátságait? Vajjon elég-e, ha beutazzuk az országot, s megfigyeljük, hogy hol, milyen szembetűnő lelki vonások mutatkoznak? Vagy talán célravezetőbb lesz, ha megkérdezzük a községek jegyzőit, lelkészeit, tanítóit, intelligens embereit, s tanulmányozzuk a költők, írók műveit, a közmondásokat, szállóigéket stb., s azokból hámozzuk ki a magyarság lelki bélyegeit?

Ilyen népleírásokkal, népjellemzésekkel már a múltból is bőven rendelkezünk, csak össze kellene gyűjteni azokat. S hogy milyen pompás jellemzésekkel találkozunk néha, megemlítem Bél Mátyást, aki 200 év előtt a következőket írta a csallóközi magyarokról:

„Ami a magyarokat illeti, az egész vidéken, amelyen székében megfészkelt e nemzet, aligha találsz fajbéliebbeket, vagy akik jellemvonásaikat jobban megőrizték. Mikor fajbélieknek nevezem őket, amaz ősi fajt értem. Az a régi faj ugyanis, amíg egész Magyarországon köröskörül annyi csapás által előrölve és egyebünnen egészülve ki, újjáalakult, a mi szigeteinken kitartott: bár nem teljesen tisztán, mégis annyira hasonló maradva magához, hogy csak az dicsekedhetik azzal, hogy látott magyar embert, aki látott már csallóközi férfit. Innen van, hogy sehol sem találsz egykönnyen oly sok függő pecsétes levelet és régi írást, mint szigetbelieinknél. Őseik, dédőseik és szépőseik sorát a nemesek közül sokan, oklevelek hűségével bizonyítva, Szent István tiszteletreméltó régi koráig vezetik vissza. Zömök, inkább alacsony, mint magas testalkatúak. Legtöbben szürkéskék szeműek, a napsütés megszokásától sötét arcszínűek, féktelen, s a meséi munka elbírására fordított erővel.

Egymás között élnek és így elég egyetértéssel. De ha valami méltatlanság történik velük, örömest titkolják azt, amíg nem adódik bosszúállásra alkalom, amit egyesek a legszorgalmasabban keresnek, mások meg, ha csak eléjük nincs hozva, nem használnak fel. Mindenesetre, társaságon kívül szomorúak és szinte komorak; amikor bővebben lakomáztak, vidámak; de hajlandók a civódásra is, ha csak nincs jelen valaki, akinek a tekintélyét tisztelik. Itt szép dolognak tartják, ha valaki tisztességes foglalkozás által igénybe vétetik.... Száműzve van a pozsonyiaknál a másutt kimondott és megerősített közönséges vélemény, hogy a mezei munka piszkos dolog; amit, ha kevesebben hinnének Magyarországon: kevesebb volna köztünk a munkátlan, hogy ne mondjam, pazarló ember és unoka, akiknek, mivel hogy ősi jószágocskájuk piszkos volt, immár szükséges, hogy az idegenek asztala legyen jószagú”.

Nem kevésbbé értékesek egyes külföldi írók és utazók leírásai is, ha csak különösebb ellenszenv, vagy elfogultság nem vezette őket a magyarság iránt. Ezeket nemcsak kiindulási alapul, de sokszor tüzetesebb elemzésre is nagyszerűen használhatjuk.

Ha már most ezeket a különböző, hazai és külföldi szerzőktől származó lelki leírásokat, jellemképeket egymással összehasonlítjuk, érdekes megfigyeléseket tehetünk, s ha belőlük a magyarság komplikált lelkialkatát még nem is fejthetjük meg, de mindenesetre értékes útmutatásokat nyerünk a követendő útra és módokra vonatkozólag.

Noha eme jellemzések túlnyomó részét az a törekvés vezette, hogy egységes nemzeti karaktert mutassanak ki, mégis azt tapasztaljuk, hogy bizonyos ismétlődő közös vonásokon túl e leírások meglehetősen szerteágazók, sőt sok tekintetben egymással ellenkezők. Még ha a szerzőknek bizonyára nagymérvű szubjektív megítéléseitől el is tekintünk, akkor is feltűnő a vélemények nagyfokú szerteágazása. Aligha magyarázható ez mással, mint azzal, hogy az általuk megfigyelt magyarság maga is különböző lelkialkatú volt. Sőt, ha csak azt a néhány, az összes szerzőknél ismétlődő közös vonást vesszük tüzetesebben vizsgálat alá, amit az általános nemzeti karakter alkateleme gyanánt tüntetnek fel, s az egyes embereken sorra menve azt nézzük, hogy kiben, hogyan vannak azok meg, ismét csak azt tapasztaljuk, hogy egyikben az egyik, másikban a másik vonás, vagy lelki tulajdonságcsoport van inkább képviselve. Odajutunk tehát, hogy az egyes emberek lelkialkatuk szempontjából éppoly sokfélék és éppúgy különböznek, mint a testi bélyegek tekintetében. Ezért nyilvánvaló, hogy ha a magyarság lelki alkatát elemezni, s a reá jellemző lelki típust, vagy típusokat megállapítani akarjuk, ugyanúgy kell eljárnunk, mint ahogyan a testi típust, a rasszbeliséget tanulmányozzuk. Vagyis beható tanulmányok alapján meg kell állapítanunk mindenekelőtt, hogy melyek azok a lelki bélyegek, amelyek a lelki alkat megítélése szempontjából jellemző értékkel bírnak, azoknak mi a gyakoriságuk, milyen az elterjedésük, s más lelki jellegekkel való korrelációjuk. Itt éppúgy egyének tüzetes lelki vizsgálatán alapuló tömegvizsgálatra, adatgyűjtésre van szükség, mint a testi bélyegek tekintetében. Mert az olyan általánosságban mozgó leírásokból, hogy a magyar tüzes, kényes, büszke, egyenes, becsületre vágyó, nagylelkű, szabadságot szerető, vitéz, szereti a bort és a szép lovat, a fáradást nyakasán győzi stb., sohasem jutunk el a magyar ember komplikált lelkialkatának megismeréséhez és megértéséhez. Nem sokkal mondanak ezek többet, – ha általánosságban igazuk van is – mint a testi típusra vonatkozólag az a néphit, hogy: „se nem szőke, se nem barna, az az igaz magyar fajta.”

Érdekes, hogy 117 évvel ezelőtt egy magyar szerző. Vedres István, már lényegében hasonló gondolatokat vet fel a Nemzeti Leiekről írott kis értekezésében.

„A Lélek jelenlétét test nélkül nem képzelhetjük. Hogy tehát egy nemzeti Lelket képzelhessünk magunknak, egy nemzeti Testet kelletik előbb formálnunk, mely amattól lelkesítenék. A nemzeti Lélek: a minden egyes embereknek, kik a nemzetet teszik.

Lelkeik öszve vett gondolkodása módjából származik. Ha ez egy forma, a nemzeti Lélek is egyforma” – mondja Vedres. 

Ám éppen az a nagy kérdés, hogy egyforma-e? Már fentebb láttuk, hogy aligha. Sőt, mivel a testi típus nem egyforma, nagy valószínűséggel előre állíthatjuk, hogy a hozzákötött lelki tulajdonságok sem.

Nézzünk most egy pillanatra az ország határain kívülre, vizsgáljuk meg idegen népek lelkialkatát, s állapítsuk meg, hogy vájjon azok a lelki vonások, amiket a magyar nemzeti karakter bélyegei gyanánt különböző szerzők felsorolnak, csakugyan kizárólagos tulajdonai-e a magyar léleknek, avagy más népeknél is előfordulnak? Mert világos, hogy a magyar nemzeti jellem valójában csak olyan lehet, ami mint jellemző tulajdonság semmiféle más nemzetnél elő nem fordul.

Nem szükséges részletes tanulmányokba merülnünk, mert már felületes szemléletre is észrevesszük, amellett az irodalmi leírások tömege is tanúskodik róla, hogy a nevezett bélyegek túlnyomó része nem áll meg, vagy nem végződik az ország határainál, hanem azon túl igen sok más népnél is megtalálható. A nyugodt, méltóságos járás, erő, ügyesség, nemes büszkeség, bátorság, komolyság, őszinte nyíltszívűség, becsületesség, magáratartás, lángoló honszeretet, nagylelkűség, vendégszeretet stb., amiket pl. Hunfalvy a magyarság országszerte közös jellemvonása gyanánt felsorol, s amik a magyarságban csakugyan kiváló mértékben megvannak, mind olyan lelki tulajdonságok, amik külön-külön sok más népre is jellemzők, főleg ha a jellemzést az illető nép maga készíti magáról.

Hol lelünk hát megbízható támpontokat? – Aligha másutt, mint maguknak az egyes lelki bélyegeknek rendszeres és módszeres tanulmányozásában. Az idevágó tüzetes vizsgálatok már közel három évtizede tartanak, s igen érdekes és jelentős eredményekre vezettek. Kiderült mindenekelőtt, hogy a lelki bélyegek, szellemi tulajdonságok éppúgy, mint a testiek, szintén kétfélék. 

Egy részük velünk született, öröklődő, s ezek a testi rasszjellegekkel állanak szoros kapcsolatban; más részük paratípusos egyéni szerzemény, s az ezerféle miliő hatásának köszöni eredetét.

Hogy a lelki-szellemi tulajdonságok egy része öröklődő, azt már a szorosabb értelemben vett örökléstani kutatások megindulása előtt igazolták a statisztikai tömegadatok, az ú. n. „teszt-vizsgálatok”, valamint a családantropológiai megfigyelések. Galton beható korrelációs számítások alapján pl. már 1883-bán arra az eredményre jutott, hogy a testvérek szellemi hasonlósága egymás között éppoly nagy, mint a testi hasonlóságuk. Viszont testvérek szellemi hasonlósága nagyobb, mint a nem testvéreké. A szellemi képességek és az általános intelligencia öröklékenységét bizonyították már Schuster és Elderton (1907), Thorndike (1905), Woods (1906), Heymans és Wiersma (1906-09), Peters (1915) stb. régebbi vizsgálatai, az újabban nagy lendületet vett ikerkutatások pedig teljesen kétségtelenné tették azt (pl. Gottschaldt 1939). Fontos tanúbizonyságul szolgálnak itt a híres emberek, kiváló családok monográfiái (Moebius, Lomer, Galton, Reibmayr, Steinmetz, Davenport, Haecker, Ziermer, Stanton, Seashore, Bangert stb.), amelyek bizonyos tudományok, zene, művészet iránti hajlam, sőt kifejezett képesség, genialitás öröklődését igazolják. A psychiatria viszont az abnormis, beteg, kóros lelki hajlamok öröklődésére sorol fel hiteles példákat, sőt újabban, Rüdin és iskolája, továbbá Lenz és Kranz, tudományosan kidolgozott örökléstáblázatokat. Mivel pedig a beteges szellemi-lelki hajlamok a normális lelkitulajdonságok mutációja által jöttek létre, egyik öröklődésének kimutatása a másikét is bizonyítja.

Újabban (1938) Schultze-Naumburg 5 család 341 tagján 40 lelkitulajdonságot tett beható analysis tárgyává, s megállapította azok lényeges alapvonásait és öröklésmenetét

Bizonyos lelki-szellemi sajátságok öröklődésének bebizonyítása egyúttal közvetve bizonyítékul szolgál az ú. n. „lelki rasszjellegek” létezése mellett is. Mert ha úgy beteges, mint normális lelki-szellemi sajátságok öröklődnek, sőt egyes családokban, öröklésvonalakban felhalmozódnak s családokat, öröklésvonalakat egymástól megkülönböztetnek; akkor semmi akadálya sincs annak, hogy ugyanezen lelki-szellemi megkülönböztető bélyegek nagyobb embercsoportokban, a rasszokban is megjelenjenek s rasszkülönbségek gyanánt szerepeljenek. De vannak ennek közvetlen bizonyítékai is. Már az említett „teszt-vizsgálatok”, amelyeket főleg az Egyesült Államokban végeztek nagy számban, kifogástalanul bebizonyították, hogy a szellemi teljesítmények, sőt a szellemi-lelki tulajdonságok nagy része az europid, negrid és mongolid rasszkörben szembetűnő különbségeket tüntet fel. Petennann (1935), Lenz és Reinöhl (1937) kvalitatív szellemi rasszkülönbségek létezését örökléstanilag is igazolták, Davenport és Steggerda (1929) kiváló vizsgálatai (mulattokon) pedig bebizonyították, hogy rasszkereszteződések esetében a szellemi tulajdonságok teljesen úgy viselkednek, mint a testiek, ami csakis örökléssel magyarázható, illetve azzal, hogy a rassz fogalmához nemcsak testi, hanem azonos módon öröklődő szellemi-lelki sajátságok, különbségek is szorosan hozzátartoznak.

Mindinkább kiderül tehát, hogy az emberiség természetes csoportjainak, a rasszoknak, öröklődő testi sajátságaik mellett öröklődő lelki bélyegeik is vannak s bizonyos lelki, szellemi, jellembeli tulajdonságoknak regioniális elterjedése a rassztípusok elterjedésével áll a legszorosabb összefüggésben. Mindez természetesen az egyéni lélek fogalmát nem érinti.

Nagyon érdekes lenne, de igen messzire vezetne, ha itt most sorra vennők az egyes euráziai rasszoknak összes megállapított, vagy vélt lelki vonásait és sorra vizsgálnók, hogy azok mennyien és milyen elterjedésben találhatók a magyar nemzettestben, igazan komoly eredményt azonban itt is csak az egész országra kiterjedő rendszeres és tárgyilagos rasszpszichológiai felvételekkel érnénk el. De ezek, sajnos, éppúgy, mint az országos szomatikus felvételek még mindig csak a jövőben megvalósítandó feladatok közé tartoznak. Ezért megelégszem itt most annak kiemelésével, hogy ilyen lelkialkatbeli különbségeket a magyarságban többen felismertek már a múltban is.

Nagy Géza írja ezelőtt 37 évvel, hogy: „a magyarságban kétféle elemet lehet megkülönböztetni. Az egyik könnyűvérű, mozgékony, hamar fellobbanó, mindenhez könnyen alkalmazkodó, vállalkozó szellemű, áldozattól, s bármiféle kockázattól vissza nem riadó. A másik elem nehézkes, fontolgató, makacs, mozgásba nehezen hozható, a megszokott rendtől nem tágító, anyagi dolgokban számító, minden előtte bizonytalan kimenetelűnek látszó vállalkozástól tartózkodó, s a kevés biztossal megelégedő. Amattól indult ki történelmi életünk alatt minden haladás, emez tartotta fenn a magyarságot.”

Ma már élesebben látjuk a magyarságnak ezt a lelkialkatbeli differenciálódását, s azt a rasszbeli összetétellel hozhatjuk szorosabb kapcsolatba, így pl. megállapíthatjuk, hogy a zárkózott, az idegennel szemben bizalmatlanabb, hallgatag, de ismerősök között hirtelen beszédessé váló, nagyobb fantáziájú, álmodozó, bánataban sírva vigadó lelkialkat a magyarság egyik fő rasszelemével, a keletbaltival függ össze. Ezzel szemben a nyersebb erő, a vakmerőségig fokozódó bátorság, nyíltság, a büszke, harcias termeszét, a hirtelen harag, mely könnyen meg is bocsát, az uralkodásra való hajlam, a törhetetlen hazaszeretet stb. főleg a turanid-alföldi rassz, valamint a kaukázusi s dinári rasszjellegű magyarok lelki típusának ismertető jegyei közé tartozik. Viszont az anyagiasabb, önzőbb természet, inkább a földhöz, mint hazájához való ragaszkodás, szűkkeblűség, nyárspolgáriasság, kitartó szorgalom, takarékosság, minden vonatkozásban bizonyos kicsinyesség stb. inkább az alpi rassztípus lelki bélyege. Mindezekhez járulnak azután még bizonyos mongolid lelki bélyegek, amik a magyarság lelki alkatának keleties színét betetőzik, s az összes európai rasszo-kétől különbözővé teszik. Ezt ismerjük azonban még legkevésbbé.

íme odajutottunk tehát, hogy a magyarság, amint testileg, éppúgy lelkileg is bizonyos rassztípusokra tagolódik, vagyis, hogy a magyarság lelkialkata, éppúgy, mint minden más népé, szintén mozaikszerűen összetett.

Mi hát akkor az, ami jellemző, ami a magyarságot minden más néptől megkülönbözteti, ami különlegesen magyar? Éppen ez a speciális testi és lelki rasszbeli összetétel, az europid és mongolid rasszkör vázolt elemeinek a nevezett arányban való együttes előfordulása.

De ez még nem minden, mert ez valójában még csak a természet által nyújtott nyersanyag, melyhez mester is kell, aki jó kötőanyag alkalmazásával a sokszínű és természetű anyagot őszszegyúrja, formálja, jellegzetes alakká, népegyéniséggé, „magyar”-rá teszi. Ez a tehetséges alkotó mester a történelem, amely a különböző testi és lelki rasszbeliségű egyéneket, családokat, nemzetségeket és törzseket egy biológiai, szaporodási közösségbe, a nemzettestbe hozta, sodorta össze, amelyen belül az évezredes együttélés és egymással való állandó kereszteződés a vérrokonságot mind mélyebbé, mind többoldalúvá tette, a rendelkezésre álló testi és lelki örökséganyagot pedig hol differenciálva, hol újra kombinálva a nemzettest legkülönbözőbb részeibe eljuttatta. 

Ehhez járult azután egy másik segítő mester, a természet, amely a magyar haza miliőjének ezerféle tényezőjével: klímájával, szelével, melegével, napsütésével, vizében és terményeiben rejlő különböző hatóanyagaival a nemzettest emberanyagát ezer év óta idomítja, modellírozza s külső fiziognómiájában is egymáshoz mind hasonlóbbá teszi. Sőt ez a miliőhatás megnyilvánul a lelkiségben is, s egy csomó, bár nem öröklődő, de az embereket egymáshoz hasonító lelki vonást hoz létre. Ezért van az, hogy a nordicus, az alpi, a mediterrán stb. rasszjellegű egyén a lényeges rasszjellegek egyezése dacára is egészen más nálunk, mint Németországban, Svájcban, vagy Spanyolországban, mert a magyar földön, magyar ég alatt, magyar miliőben, a magyar biológiai és szaporodási közösségben, magyar lesz a fiziognómiája s magyar lelkiség sugárzik nemcsak a szeméből, de minden mozdulatából és tettéből is.

Arra a kérdésre tehát, hogy mi a magyar, antropológiai alapon a következőket felelhetjük.

A mai magyarság az euráziai rasszkörbe tartozó különböző eredetű és ősiségű öröklésvonalaknak, rasszelemeknek igen bonyolult összeszövődése, amelynek váza, fő anyaga ma is a honfoglaló magyarok által hozott örökséganyag. A magyar nemzettesten mint biológiai és szaporodási körön belül élő, egymás-

sál állandó kereszteződésben lévő vérrokon egyénekben generációról generációra öröklődő speciális rasszbeli összetételű testi és lelki öröklésanyagnak a történelem évezredes sodra és a magyar hazának adott természeti és társadalmi miliője által megszabott manifesztálódása az, ami a magyar lényeget adja, ami a magyart a világ minden más népétől megkülönbözteti.

A magyar lényegnek tehát három alaptényezője van: 1. a speciális testi és lelki rasszbeli összetétel, 2. a történelem által létrehozott és irányított biológiai életközösség, 3. a magyar haza állandó miliője.

Az évezredes magyar nemzettest, a magyar történet és a magyar haza a „magyar ember” alakjában oly szorosan összeforrtak, hogy egyiket a másik nélkül el sem tudjuk képzelni. Ha e tényezők egyikét elvesszük, nem lesz teljes többé a fogalom, hogy ,,magyar”.

A magyar emberre biológiai alapon a szó szoros értelmében áll a költő szava:

„Áldjon vagy verjen sors keze, Itt élned s halnod kell.”

Forrás: Bartucz Lajos - Magyar ember, típus, faj

Az ősidők homályából egy lovasember alakja bontakozik ki szemeink előtt, amint a volgamelléki pusztán nyugodtan áll és figyel... Nyugodt; nem fél és nem képzelődik ... a messze pusztai képeken és erős világításban edzett szeme mindent világosan lát, amit emberi szem egy pontról láthat... A többiekért vigyáz és el van szánva mindenre... Várja a jövendőt és érzi, tudja, hogy a közös ügynek az ő erejére is szüksége lesz. Lelke ennek az erőnek érzetével s a fajtájához való ragaszkodással van tele.” Ez a volgai lovas „A magyar irodalom kis tükré”-nek első lapjairól lép elénk, annak a magabiztos szellemiségnek hordozójaként, amelyet Beöthy Zsolt, az ezredévi ünnepek idején, oly ragyogó színekkel idézett fel a magyar irodalom letűnt századaiból. A büszkeséget sugárzó, lapidáris kép hű megtestesítője lett a századvég uralkodó rétegeiben kialakult szépségeszménynek. Mély és széleskörű igézetére jellemző, hogy még ma, a közelmúlt roppant történelmi kataklizmája után is itt kísért közöttünk.

Hogy az „ezeréves Magyarország” nemzedékének nemzeti öntudatában mennyi volt az illúzió, a gőg, a balsors haragját kihívó hybris, ma már világosan áll előttünk. A kor csillogó felszíne alatt egyre erősebb lökésekkel jelentkeztek is az ellenzéki erők s a magabiztos nemzedék magyarság-képén újra és újra átütöttek egy mindegyre szorongóbb és keserűbb nemzetélmény sötétebb színei. Az új század második évtizedében a derűs kor bajlátó, zord és vádoló költője, Ady előtt az ősmagyar harcosból „eltévedt lovas” lett. Abban a pár éve megjelent tanulmányban pedig, amelynek szerzője, Prohászka Lajos, a leghatározottabb formában fejtette ki önszemléletünknek ezt a pesszimista változatát, a volgai lovas helyét egészen elfoglalja a megújult tragikus sorsszemlélet szimbóluma: a bujdosó „Alig, hogy a magyar megtelepül ezen a tájon, bujdosás lesz az osztályrésze. Testét örökké sebek borítják, tagjait folyton a széthullás veszedelme fenyegeti... minden magyar magános, elárvult strázsa, sokszor maga sem tudva, hova és kihez tartozik... Ez a magyarság sorsa immár négy évszázad óta. S ebben az örökös hányattatásban vált mindinkább hontalanná, valóban ,szellemi bujdosóvá saját hazájában.”

Minden nemzetben megvan a törekvés arra, hogy egyéniségének eszményét, sorsának látomását, létének értelmét szuggesztív, közérthető formában megrögzítse. Az ősmagyar lovas és a bujdosó alakját ugyanez a törekvés igyekezett a magyarság történelmi, népi s szellemi egészét kifejező szimbólummá növelni.

Honnan van, hogy az eredmény ilyen rendkívüli mértékben ellentmondó? A megváltozott korhangulat nem nyújt elégséges magyarázatot, ehhez mindkét alaknak túl nagy a múltja s túl mély és széleskörű a hatása. S egyébként is: a hasonló ellentmondások hosszú sorát figyelhetjük meg a magyarságról vagy Európa bármely nemzetéről kialakult képzetek egész világában.

A zavar okát a tárgy természetében kell keresnünk. Egy nemzet élete annyi változékony elemből tevődik össze s az egész átpillantását vágyónak oly kevés biztos fogódzót nyújt, hogy még a leggazdagabb szellem is szükségképpen csonkán látja a valóságot. Hozzájárul ehhez, hogy kevés mai területén a vizsgálódásnak nyílik ennyi tér a látás élményszerű szubjektivitásanak, az eszményi vagy önös szándékok befolyásának érvényesülésére. De még a legmélyebb erkölcsiségű s legtárgyilagosabb szemlélő is megakad a kifejezés nehézségénél; egy bizonyos határon túl kénytelen szimbólumokhoz folyamodni. Szimbólumok tartalmát pedig szavakkal kimeríteni lehetetlen; mondatainkkal legfeljebb utalhatunk gazdag s rejtőzködő értelmük felé. Rendkívül egyszerű azonban az összetett valóságot ezekkel az utalásokkal helyettesíteni. Ez történik akkor, ha e szimbólumok az utcára kerülnek, irányok és áramlatok kezére, a politikai harc fegyvertárába, népszerű írók s alkalmi szónokok kellékei közé.

Az életből tan lesz, az élményből jelszó, melynek birtokában bárki is a nemzeti lélek és sors bölcselőjének érezheti magát. 

A nemzeti közösség mibenlétéről s kialakulásáról sokféle elmélet szól, abban azonban mind egyetért, hogy a fejlődés betetőzője, a közösség összetartozásának talán legfontosabb kifejezője a nemzeti öntudat, vagy kissé átfogóbb s mélyebb jelentésű szóval a nemzeti önismeret. Ha az a felfogás, hogy a közösséget az teszi nemzetté, hogy annak tartja magát, nem fejezi is ki a teljes igazságot, bizonyos, hogy a nemzet az önismeret által emelkedik ki a pusztán csak tenyésző lét formájából; ebben a síkban szemléli önmagát, múltja emlékezetét, jelene adottságait s jövője álmait; ebben nemesedik nyers életösztöne hivatástudattá, túlhabzó életereje erkölcsi eszmények vagy politikai célok által irányított vállalkozássá. „Tévedni a halandó gyöngesége, de önismeretre törekedni az Isten parancsa, a világvégzet, mely az egyéneket és népeket csalódásaik által bünteti”, fogalmazza meg a magyar sors minden vizsgálójának alapérzését Kemeny Zsigmond.

Az önismeret anyaga rendkívül sokrétű. Eredet és hivatás kérdései, fajta és műveltségbeli szépségeszmény, hagyomány és reform, a hazai táj képei, a sajátosnak érzett életformák alakváltozásai, történelmi hősök és alkotmányos intézmények, fölény tudat, erények és hibák: a sort hosszan folytathatnók. Egy nép önismerete tér és idő adottságainak s az emberi erők vállalkozásainak, a történelem folyamán megrögződött formáknak s az újat teremtő emberi akaratnak küzdelmében kristályosodik ki; sors és magatartás összefonódása határozza meg keretét s tölti meg tartalommal. Tény is, tétel is. Föld, nép és történelem tényei s a sorsot megkísértő emberi akarat tételei között pedig ott kavarog, mindkettőt táplálva s mindkettőből táplálkozva, az élmény derülő-boruló, félhomályos rétege, melyben egyre tisztuló öntudatosodás felé szűrődnek a lét változatos benyomásai s amelyben támasztékot, lendítő erőt keres a sorsot újra és újra megkísértő akarat Külön kell tehát választanunk legalább ezt a három réteget: a tényekben megvalósuló, az élményben felderengő s a harci vállalkozásokban tétellé fogalmazott eszméket.

A nemzetről szóló képzetek nem élnek a maguk teljes világosságával, mélységével és gazdagságával a közösség minden tagjában. Amint a hitnek, az önismeretnek is vannak lángelméi. A közösség nagyobb része csak e kivételesek tanítását származtatja tovább vagy szegül azok ellen; a maga szűkebb szemhatárán belül, korának s környezetének befolyásaitól vezettetve, részleteket lát csupán. S végül a nemzeti öntudat részeseinek kell tartanunk azokat is, akiknek a nemzetről csupán általános, élményszerű képzeteik vannak, akiknek feladata nem a tudatos választás a lehetőségek közt, hanem a nyugodt hit abban, amit a hagyomány, a szokás, a szűkebb közösség szelleme közöl velük. Bizonyos, hogy a nemzeti érzésnek és öntudatnak nem minden fázisa nyer világos megfogalmazást, időtálló kifejezést.

A történelmi fejlődés ezen a téren is folytonos alakváltozást jelent. De ha a nemzedékek változása közben sok minden feledésbe megy, vagy időszerűtlenné válik is, az újban mindig ott érezhető a múlt öröksége s azoknak az állandó eszméknek sugárzása, amelyek felé a nép történelmi útja fordulóin át halad. A nemzeti önismeretnek megvan a maga belső folytonossága: legfőbb eleme a tények, élmények és célok korszerű változásaiban is megnyilatkozó történelmi azonosság tudata. Annak tehát, aki a magyar önismeret kérdéseivel foglalkozik, első feladata az, hogy a történelmi változások szeszélyes és ellentmondó hullámzásában a ma forgalomban lévő képzetek történelmi gyökereit megkeresse, a magyar önismeret fejlődésének fővonulatát követve, a történelmi azonosság tudatának folytonos, napjaink zűrzavarában is ható sugárzására rámutasson.

A POGÁNY MAGYARSÁG önszemléletéről alig mondhatunk bizonyosat. A tárgyilagos kutatás csak arra építhet, ami nemcsak tudatosodott, hanem hozzáférhető formában kifejezést is nyert. Amikor pedig a magyarság a maga létének mibenlétéről és céljáról kialakított eszmevilágát maradandó formában is megrögzítette, már a keresztény-európai kultúra részesévé lett.

Az új műveltség az uralkodó család kezdeménye volt s elsősorban ennek szolgálatában állott. Természetes tehát, hogy a nem zeti öntudatot kifejező irodalom, mindenekelőtt a történetírás, mentői régebbi emlékeit vizsgáljuk, annál inkább udvari jellegűnek mutatkozik.

Önszemléletünk legelső emlékei a kereszténnyé lett magyarságról szólnak, arról a keresztény királyságról, amelyben valószínűleg tovább éltek még a nomád birodalmi gondolat és életforma elemei, amely azonban mégis elsősorban az egyetemes keresztény közösség részesének tekintette magát s eszményeit, hivatástudatát ennek szelleméből merítette. A magyar uralkodó Szent István óta apostoli király, a hit terjesztője, fenntartója és védelmezője. A szent országépítő keresztény öntudata és küldetéshite az idők folyamán természetesen mind nagyobb rétegek tulajdona lett; az egyre mélyebbre ható térítés átszínezte az egész nép gondolatvilágát. Hogy a fejlődés folyamán a keresztény szemlélet mind többet felvett a hazai hagyományból is, természetes. A magyar tárgyú egyházi irodalom már a XII. század elején telve van kereszténység és magyarság összeforrásának bizonyítékaival. Szent László udvari történetírója öntudatos természetességgel nevezi az ország keleti határán lefolyt küzdelmeket a kereszténység és pogányság harcának; abban a nagy fontosságú levélben pedig, melyet IV. Béla 1252-ben, a tatárok megújuló támadásainak hírére IV. Ince pápához intézett, már előttünk áll a magyarságnak a kereszténység jegyében fogantatott első s évszázadokra ható küldetéseszméje: Magyarországnak hivatása, hogy a kereszténység védőbástyája legyen.

Kétségtelen, hogy ezek az egyházi fogantatású és univerzalisztikus jellegű eszmék – különösen kezdetben – nem fejezték ki a nép egészének öntudatát. Az a világ azonban, amelyet „a kereszténység által elnyomott ősi magyarsága-ként szokás emlegetni, a maga dinasztia s később kereszténységellenes felkeléseivel eleinte inkább csak azt juttatta kifejezésre, hogy mit utasít el magától, mint azt, hogy miben látja a maga szerepét és értékét. Az utódok számára is hozzáférhető formában csak akkor kezdett megszólalni, amikor, a nemesség hatalmi helyzetének megerősödésével, mind nagyobb befolyást nyert a nemzeti eszmék alakítására s amikor már magáévá tette az új műveltség képzetkincsét és kifejezőeszközeit: a rendiség századaiban. Hogy e világi-nemesi öntudat mennyit őrzött meg a törzsek ősi hagyományából s mennyit vett át a királyi család körül kialakult tudós konstrukciókból, nem tudjuk pontosan. Bizonyos azonban, hogy nyomai már a XIII. századtól kezdve felismerhetők s hogy a XV. század végére már teljes fejlettségében kifejezésre is jut. Két legfontosabb összetevője a hun hagyomány és a szittya-magyarság öntudata. Az első szerint a magyar király Attila utóda, az uralkodó nemzet a hunok leszármazója. A második szerint a magyarsághoz egyedül méltó életforma a hadban járó, hódító és uralkodó szabad emberé. Az első segítségével eredetmondáját dolgozta ki, a másodikban magatartásának eszményeit rögzítette le az ősi származás s a katonai kiválóság adta jogokra építő nemesi társadalom. A szittya-magyarság leghangosabb hirdetői, a nemzeti elzárkózásnak s idegengyűlöletnek legféktelenebb képviselői, a köznemesség köréből kerültek ki; e világi-magyar öntudat kialakításában azonban a történelem nagyobb erői: a műveltség elvilágiasodása, a keresztény univerzalizmus felbomlása, a társadalmi s nemzeti forrongásokban felcsapó renaissance hatásai is szerepet játszottak.

Nem véletlen tehát, hogy e szellem a maga legsugárzóbb s mind társadalmi, mind történelmi távlataiban legmélyebb hatású kifejezését Mátyás udvarában találta meg.

„Szent István meg Hunyadi Mátyás: két nagy áramlás kútfejei; s hagyatékuk egymáshoz való viszonyának koronkénti alakulása szabta meg műveltségünk s benne irodalmunk történelmi nagy változásait”. Horváth János e szavai nemcsak a fejlődés sodrára, de a kor öntudatára is vonatkoztathatók. Keresztény és világi magyarságnak, a Mohács előtti Magyarország e két vezető eszméjének küzdelme a XV. században ismét kiélesedett.

A széthúzó erőket azonban egyelőre még egyensúlyban tartotta a magyar birodalmi gondolat hatalmának, eszmei és erkölcsi erejének sugárzása. A nemzeti király keresztény uralkodó is volt s a szittya önérzetben egyéniségét hangsúlyozó, harcias nemesség a kereszténység védelmezőjének tudta magát.

S ha a magyarság az európai fejlődés sodrában állva kezdett is a maga nemzeti különállóságának öntudatos kifejezést adni, mint e nagyobb népközösség egyenrangú tagja léphetett a világ színpadára. A magyar főnemesség java Zsigmond korában az európai nagypolitika legfőbb színterem kapott szerepet; Mátyás egy hatalmas birodalom trónjáról nyújtotta ki kezét a császári korona után. Ez a birodalmi eszme természetesen nem közelíthető meg a nemzetállamról kialakult s ma közkeletű fogalmakkal. Nem nyelvében, sem nem faji egységében élt, bár a közös nyelv s a közös származás összetartó erői nem hiányoztak öntudatából. Kialakulásában elsősorban az alkotmány, az országlásban való részvétel, a társadalmi összetartozás s a közös életforma mozzanatai játszották a főszerepet. A keresztény és szittya magyarság képzetköre mellett ez az országló, birodalmi öntudat volt az a harmadik legfontosabb eszmeforrás, amelyet a Mohács előtti századok az utánuk következőknek örökségként átadtak.

Kölcsey Ferenc „a magyar nép zivataros századaiból” zendíti fel a „Hymnus” hangjait, ezét a csodálatos zsoltárét, amelyben a magyar önismeret legkeserűbb mélyei nyertek kifejezést. A XVI. és XVII. század, amelyeknek képeit e nemzeti imánkká lett költemény sorai minden magyar ember képzeletvilágába bevésték, valóban történelmünk legviharosabb ideje. Az a tépett, sorsterhes keserűség, a kielégítetlen vágynak, az elfojtott szenvedélynek, a reménytelen reménynek az a dúlt pátosza, amely a magyar önszemléletet oly összetetté, borússá, ellentmondásokkal teltté teszi, ezeknek a századoknak öröksége.

Az előfeltételek közismertek. Mohács után a magyarság elveszíti létének, hatalmi és szellemi egységének súlypontját. A király az országon kívül uralkodik s vannak pillanatok, amelyekben úgy látszik, a nemzet már csak a legmélyebb mélységben s a legmagasabb magasságban él: a nép életének a határokon átindázó, féléber tenyészetében s a magános lángelméknek a határokat átszárnyaló látomásaiban. S mégis ez a kor nemzeti önismeretünk kialakulásának egyik legfontosabb ideje. Elsősorban azért, mert a széttagolt országban mindinkább a szellemre hárul az egység megőrzésének, a közösségi tudat ébrentartásának szerepe: a magyarság e századokban inkább, mint valaha, nem hatalmi szervezet, hanem hit, élmény és öntudat kérdése. Ez a kor oldja meg igazán a magyar irodalom nyelvét s ez zárja be a magyar írót egyszersmmdenkorra népének világába.

Ha a birodalom elbukott is, hivatástudata a XVI. században még eleven valósággal él tovább, a magyarság még hazája feldúlt védfalán is úgy érzi, hogy a kereszténységnek pajzsát viseli. Bizonyos, hogy Európa népei közül ő őrizte meg legtovább a középkor keresztény univerzalizmusának élményét, hiszen a maga fennmaradását is szorosan összefüggőnek érezte a kereszténység fennmaradásával. Már Hunyadi János tudja, hogy a török-magyar harc életre-halálra szól; „vagy megszabadítjuk Európát a kegyetlen török uralomtól, vagy elesünk Krisztusért és mártír koronát nyerünk”. Ez a gondolat tér vissza a végvári magyarság minden megnyilatkozásában s ezt példázza Zrínyi hőskölteménye, a Krisztus mártírjává magasztosult magyar hős roppant misztériuma, a Szigeti veszedelem is. A magyarság nem csupán egy politikai hatalommal mérkőzött, hanem egy ellenséges hittel és életformával is.

De ha a török támadásai életformájának keresztény-európai jellegére eszméltették, a történelem másirányú erői arra kény szerítették, hogy létét és öntudatát nyugat felé is elhatárolja.

A pusztulás századaiban mind jobban elhatalmasodó német be folyás növekvő ellenérzést, az egyre szaporodó erőszakoskodás heves visszahatást vált ki. A magyarságnak egyre inkább a maga függetlenségéért kell harcolnia. Bocskai „az egész magyar nemzetségnek életének és az mellett religiójának, szabadságának és javainak megtartása” végett emeli fel a felkelés zászlaját s a „két hatalmas császár között elfogyott nemzetségünk védővárá”-ul jelöli meg Erdélyt.

Bocskay, Bethlen s Rákóczi György kicsi országa néhány évtizedre meg is felel ennek a hivatásnak; elromlásával teljessé válik a magyarság önérzetének összeroppanása. Mérhetetlen fájdalom tölt el bennünket, mert közeledni látjuk azt az időt, amikor végképp elveszünk”, írják 1593-ban a pozsonyi országgyűlés rendéi s „inkább láttatik éntőlem állani szegény hazánknak végső pusztulása, mintsem megmaradása”, jegyzi kilencven év múlva naplójába egy egyszerű, derék magyar. A nemzethalál látomásának sötét szuggesztiója már a legmélyebb rétegekben is érezteti hatását. S ha a törökellenesség a kulturális magasabbrendűség tudatával, a németellenesség a független szabadság érzésvilágával itatta át szinte az ösztönök legmélyéig a magyarságot, a nemzethalál réme létérzésének szorongó bizonytalanságát állandósította.

Azt, hogy még az ereje teljében lévő birodalom sem állhat vég nélkül ellen a tatárhoz s törökhöz hasonló hatalmaknak, a tisztánlátók mindig tudták. Ezért kért ellenök nyugaton segít séget a magyarság. Már a IV. Béla említett levelében megszólalt azonban magáramaradottságának érzése; segítség helyett ígéret érkezik. „Nisi verba”: a szólam évszázadokon át ismétlődik ezután. „lm az kereszténységet mind elészámlálánk s nyilván látjuk, ezektül sem lehet a segítség úgy, hogy a legyen fundamentuma az mi szabadságunknak . . . Mert akinek nem borja, nem nyalja”, foglalja össze Zrínyi a segély lehetőségeit mérlegelő szemlélődésének summáját.

A világpolitikai erőviszonyok mérlegelése azonban, amely az elhagyatottság érzésén túl elsősorban földrajzi helyzetének veszélyes voltát tudatosítja a magyarságban, nem nyújt elégséges magyarázatot. A romlás igazi okait önmagában kezdi keresni a nemzet. A vád más és más ellen irányul, aszerint, hogy honnan jön; fejedelmek, urak, papok, katonák és parasztok egyaránt hibásaknak találtatnak. S nemcsak a nagyok, egy Nádasdy, Pázmány, Bethlen, Eszterházy, Rákóczi látják s elemzik a romlást okozó magyar hibákat; a legmélyebb rétegekből is e kritika hangjai hallatszanak. „Szeretném tudni, honnét van nálunk annyi kegyetlen úr, csalárd és hűtlen szolga... papok bábalakjai... szimoniákusok, farkasok, bérencek... megvásárolható bírák, Bileám követő ügyvédek... erőszakosságok... a nép közt annyi panasz ... mindenfelé annyi feldúlt ház, birtok és falu, rongyos város... hogy egyszóval mondjam, annyi rosszul kormányzott közügy?”

A személyes sérelem csak izzóvá teszi Apáczai Csere János e szavait, de nem veszi el hitelüket. Még a népénekekben kifejezésre jutó társadalomkritika vádjai is ugyanezek. Valóban, ez a kor teszi a nép széles rétegeiben is tudatossá a magyar hibák hosszú sorát. De ebben a korban válik irodalmunk fővonásává a nemzeti hibák folytonos ostorozása is s ezekben a századokban fejlődik ki az a jellegzetesen magyar szemléletmód, amely a társadalombírálatot elválaszthatatlanul összekapcsolja a nemzet létkérdéscin töprengő aggodalommal.

Az, elhagyatottság s a nemzeti hibák felismerése csak a romlás okait tudatosítja. A százados balsors értelmét, a kor szellemének megfelelően, a vallásos szemlélet igyekszik megtalálni.

Hogy az Isten bajjal, ellenséggel, romlással sújtja a bűnbeesett népet, az egész középkoron végighúzódó gondolat. Természetes, hogy a hitvitázók is felhasználják. A nép könyvévé lett Biblia hatása alatt egy zord magyar Ószövetség képei kezdenek kiformálódni; a magyarság is Isten népének tartja magát, az ö kezébe teszi le sorsát. „Büntetsz bennünket s méltán szenvedjük e rettenetes nagy veszedelmeket”, a bibliai magyarság e bűnbánó érzése csakhamar mély jelentőséget nyer: „azoknak háborúságot kell szenvedni, Istennek fiai kik akarnak lenni”, s kiegészül a végső bizalom szavaival: „Királyi nemzet vagy, noha te kicsin vagy, Az atya Istennek bizony te kedves vagy!” A keresztény szolidaritás elsüllyedt eszméje helyett mind melegebb fénnyel sugárzik fel a szívekben az Isten képe. Az Ő rendeletére, aki már megelégelte a magyarság szenvedéseit, vonja ki kardját az udvari emberből szabadsághőssé lett Bocskay, s tőle fogva II. Rákóczi Ferencig a nemzeti ellenállás minden vezére az ő parancsára hivatkozik. A magyar hivatástudat szakrális jellege, láttuk, középkori örökség. Vallás és nemzeti érzés tökéletes összeforrottsága e zivataros századokban válik azonban az egész magyarság eltörölhetetlen élményévé.

„Fölemelé Kádár szemeit az égre, mondván: Uram, Jézus, jöjj segítségemre! Nosza vitézkedjünk, katonák, két kézre, Mert nem látok embert jőni segítségre! A zászlótartónak felszóval kiáltja, mondván: Vidd el fiam a zászlót más útra! Hogy mind el ne vesszen Urunk kevés hada, Mert Magyarországért meghalok én még ma! Kiontom véremet én szegény hazámért, Ezennel meghalok édes nemzetemért; Nem szánok ontani bizony érette vért, Mert én az Krisztustól veszek jutalombért.” Kódi Farkas János zord vitézi éneke így foglalja össze mégegyszer, a XVII. század közepe táján, a kor helyzetérzésének legfontosabb mozzanatait. Elhagyatottság és Krisztusba vetett bizalom, harci erény, okosság és áldozatkészség itt már mind egy eszmény, a „szegény haza” s az „édes nemzet” körül egyesülnek.

A magyarság öntudatában ekkor nyer végjeges formát az a felismerés, hogy hazájával, ezzel a veszélyes földdel, amelynek tájai már a költészet megszépítő világában is kezdenek feltűnni, elszakíthatatlan kötelékekkel kapcsolta össze a sors. „Elfussunk? nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országábul barátságunkért ki nem megyén ... az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannóniában. Hic vobis vei vincendum vei moriendum est”: Zrínyi csak egy századok óta szilárduló gondolatnak ad végleges kifejezést.

A nemzet szolgálata, a romlott haza megtartása és védelme: e századok minden megnyilatkozásán végighúzódó eszme. Ennek jegyében alakulnak ki az egyént a nemzet egészével összekötő magatartás alaptípusai is. A végeken folyó vad katona-életet ez az eszme tölti meg tartalommal, a szittya barbárság ezáltal válik nemzeti erénnyé. Ez az eszmevilág formálja ki azonban annak a harcos magyar írástudónak magatartását is, aki a ló és kard zord világában is őrzi a könyv, a nemes szépség, a tiszta eszme és az igaz szó hatalmát. „Csak lopd el Hollandiának mesterségeit – írja Bethlen Miklós Misztótfalusi Kiss Miklósnak – és csináljunk Erdélyből egy kis Hollandiát”. A harci és művelődési erény mellett pedig mind nagyobb szerep jut a magyar politikai géniusz realista képviselőinek.

„Nem vakmerőségre hívok senkit. . . hanem okosságnak mértékletességével és állhatatos szívünknek megkeményítésével akarnám, hogy előállnánk erre a nemzetünknek utolsó szükségére, olvassuk az „Afium”-ban A romlás hullámverésében csak a legnagyobb vigyázat és óvatosság segít. „Elől tűz, hátul víz, melynek részére hajlik az jó szerencse, kétlen ahhoz kell magunkat alkalmaztatni”, beszéli ki az „erdélyi politika” titkát Toldalagi Mihály. Ez már az elgyengült nép politikája, a kényszer bölcsessége. „Sem az dialektikához, sem az rhetorikához nem tudunk, a dolgot önmagát nézzük”, jellemzi Bocskai ezt a magatartást. S Pázmány, mintha az ő szavait folytatná: „akarnám, hogy ezt a kevés magyarságot jobb időkre tartanok és egymást ne fogyasztanók”, írja az egyetértő Rákóczi Györgynek s ebben a gondolatban találkozik, érsek létére, a protestáns erdélyi fejedelemmel, Bethlen Gáborral is.

Hova lett ekkorra már a magyar birodalom? Csak dicső emlékezete él s közjogi fikciója. Aki a valóságra tekint, tűnt álomnak tarthatja csupán, képzelődök illúziójának, a tények szégyenéből menekülni akarók vágyálmának. S mégis e probléma körül, a valóságérzék s a régi nagyság emlékét őrző szellem vitáiban fejlődik ki a magyar haza és nemzetélmény mindmáig fennálló kettőssége: a kis- és nagymagyar magatartás ellentéte. Kurucság és labancság: e nevekhez a hűség és árulás, a virtus és taktika, a szabadság és elnyomatás, az irodalmi és politikai realizmus és rómantika rendkívül összetett, nem egyszer zavaros képzetei fűződnek. A lényeg azonban, amely mögöttük rejtőzik: az említett kettősség. A mohácsi vész óta a magyar nemzeti szervezet szabad egysége csak a lelkekben élő eszmény; szimbólum, mint a „corpus sacrae coronae”. A politikai valóságérzék a helyzet elismerését diktálja, a „nagyobbakra néző” vágy a régi jogoknak, a régi nagyság igényének fenntartását. S ha az a történelem roppant földrengéseiben megőrizte a magyarság törmelékeit, ez a szétzilált részekben újra és újra fellobbantotta az egész öntudatát.

Midőn Rákóczi kibontja a felkelés zászlaját, az Örök Igazsághoz folyamodik. Ezt képviseli, midőn az idegen elnyomás ellen, a magyar függetlenségnek, a nemzeti szervezet egységének helyreállításáért harcol. Harca egy történelmi pillanatra megegyszer összefogja a magyar önállóság erőit. Egy végső kimerültségében már önmagát is feladni készülő nép előtt bizonysága annak, hogy fennmaradásához a valóságérzékkel egyenlő mértékben szüksége van a hősi álomra s az örök igazság eszméjére is.

A szatmári békekötéssel a valóságérzék győzött a hősi álmon, a magyarság csaknem másfélszázadnyi időre leteszi a függetlenségét védő kardot. A pragmatica sánctio, amelyben az „ex principio”-magyarság, elsősorban a kiváltságait teljes mértékben megőrző nemesség is megnyugodhatik, s az eszközeit megváltoztató, hajlékonyabbá lett Habsburg-politika, amely Mária Terézia uralkodása idején jut teljes kifejlődésre, a békés fejlődésnek századok óta nem élvezett lehetőségeit nyitja meg a holtrafáradt nép előtt. S a magyar föld regeneráló erejére jellemző, hogy komoly belső és külső akadályok ellenére, a puszta hadszíntereken csakhamar ismét felépül az ország, a megújulás útját járó nép pedig a XIX. század elején egy mélységében és kiterjedésében egyaránt nagyarányú reformmozgalommal ismét a délkeleteurópai fejlődés élére szökik. Ha a letűnt századok a vallás, a katonai erény s a függetlenség eszméivel kapcsolták össze a nemzeti lét kérdését, ez a kor a műveltségben látja fennmaradásunk és kifejlődésünk legfőbb biztosítékát.

A területileg is nagyjából helyreállított országban mindenekelőtt az értékek számbavételének s a darabokra szakadt nép egységesítésének munkája indul meg. Az újkori gazdaság és állampolitika alapjait ez a kor rakja le, s a szétzilált s ki-kihagyó tudatú nép fölött ez dolgozza ki a magyar barokk erősen konzervatív, rendi, katolikus és királyhű szellemének, a „Regnum Marianum”-nak világát. A Budára nagy ünnepségek közt hazahozott Szent Korona visszanyeri az elmúlt századok harcaiban elhomályosult jelentőségét. Sugárzásában újra kibontakozik és megerősödik az egységes ország látványát most már plasztikus képekben is megrögzítő Hungária-eszme s a magyar föld és nemzet sorsát elsősorban reprezentáló rendiség történelmi öntudata is.

Az ország megismerésére s a rendi barokkvilág megrögzítésére irányuló törekvések a XVIII. század közepe táján még harmonikusan kiegészíteni látszanak egymást. Céljaik ellentétes volta azonban hovatovább egyre világosabbá válik. A valóság tapasztalati feltárásától csak egy lépés az összehasonlításig.

„Extra Hungáriám non est vita”, ismétli a humanista bókot az önelégült nemesség; a közállapotok rosszak, az ország messze elmaradt a fejlődésben, válaszolják a helyzet nyugateurópai szempontú szemlélői. S mikor kimondják az eredményt: az ország újításokra szorul, egy évszázados nagy mérkőzés jelszavát hangoztatják: a magyar műveltség mellett a magyar reformot. 

A reform útjai, módjai és eszközei sokfélék. Első fázisában.

Mária Terézia uralkodása idején lojális jellegű. Hogy a fejlődés végeredményben az ország gazdasági kizsákmányolásához vezet, ahhoz az állapothoz, amelyben a magyarság egy „saját zsírjába tartomány” sorsára jutottnak kezdi érezni magát, nagyobbrészt a rendi ellenállás következménye. A magyar érdekek szempontjából is rendkívül hasznosaknak bizonyulnak azonban a királynő művelődési intézkedései: a megújított iskoláztatás nagyban hozzájárul annak az új szellemi elitnek kialakulásához, amely már a rendi világ határain belül kezdi képviselni a reform ügyét. A kilencvenes évekre már meglehetősen népes közvélemény hangoztatja a haladás gondolatát, amely mindinkább egyet jelent a felvilágosodással. II. József felvilágosult abszolutizmusa már nemcsak az egységes monarchia, hanem a magyar haladás eszméinek hordozói közt is sok rokonérzést talál.

Az uralkodó rendeletei azonban nemcsak rendi, hanem nemzeti érdekeket is sértenek, tehát a jobbak körében is megokolt reakciót váltanak ki. A szerencsétlenvégű Martinovics-összeesküvés pedig, a forradalom eszméivel látszik azonosítani a haladáséit. így válik lehetővé, hogy az újítás ellenfelei ügyüket a nemzeti függetlenség biztosításának s a társadalmi rend megőrzésének ügyével azonosíthassák. A század fordulóján egymásra talál az abszolutisztikus és rendi reakció: Ferenc „Titus-i századának” évtizedeiben úgy látszik, mintha kihunyt volna a reform lángja.

A XVIII. század rendisége nem minden alap nélkül azonosítja a maga hagyományhű szellemét a nemzetével. A Habsburgok nem egyszer leplezetlenül nemzetellenes támadásait ez az osztály védi ki; a jellegzetesen magyarnak érzett életforma még egy század múlva is az övének vonásait viseli: s nem kis részben az ő tekintélyének köszönhető, hogy az országot elözönlő telepestömegek nagyobb fele hosszú időn át alárendeli magát a kevésszámú magyarság történet- és államszemléletének. Latinos, falusias, konzervatív műveltsége, egy süllyedőben lévő patriarchális magyar világ meleg színeit is hordozza: „A gazdag palotát itt lakja királyi szabadság S a gunyhók lakosit szent törvény jobb keze védi”. Berzsenyi eszményített képét a haladás hívei nem fogadhatják el; ők az „irtózatos” múlt és barbár jelen helyett, a „süppedt kalyibák” elegyengetett téréin, az általános emberi jólét műveit akarják felépíteni. Berzeviczy Gergely, aki az egész magyar eszmevilágot hajlandó lenne feláldozni egy sajátságos Páneurópa oltárán, kimondja e szokásoktól s nemzetiségtől elszakadó újítás alapelvét: „Nincs szebb és nemesebb hazafiság, mint az, amely oda törekszik, hogy lakosai az ország gazdag, bőven termő, de elhagyott természeti kincseit kiaknázhassák.”

E két magyar magatartás, amelynek változatai egyébként jó formán történelmünk egész folyamán fel-felbukkannak, sokkal inkább torzképei, mint megnyerő vonásai révén válik a magyar köztudatban ismeretessé. Az utóbbi képviselői már a XVII. századbeli „Siralmas Panasz” szerint is „a magyarokról soha jót nem szólnak... híreket, neveket kisebbítik, az idegenek előtt merő béres szolgákhoz... hasonlítják őket, hogy bennök politika, tisztességes rendtartás és csinos, tiszta magaviselet nincsen, hanem részegség, gondatlanság.” A reformkor irodalmában a „külföldieskedők” ezek, a Szélházyak, Kárpáthy Abellinók, akiket Széchenyi szavai szerint „semmi szebb vonzódás nem köt anyaföldjükhöz, mint egyedül jövedelmeik pontos elvárása”. A másik oldalon azok állnak, „kik, ha Szentírást nem magyarázol, akármit írsz, nevetnek; ha Corpus Jurist nem fejtegeted, semminek állítanak”, s az „igaz-véres, Bendeguz-fajú magyarok”, az „Elveszett Alkotmány”, „A falu jegyzője” hősei s Oblomov magyar rokonai, a „Sulyosdi Simon”-ok és ,,Pató Pál”-ok. A „honn felejtett külföldieskedők”-nek s a „honi előítéletek tárnokaf-nak ezeket az arcképeit nagyobbára már annak a magatartásnak képviselői rajzolják meg, amelyben felvilágosodás és haladás ügye elválaszthatatlanul összekapcsolódik a magyar nemzeti érzésvilággal.

A magyar reform eszmevilága fokozatosan válik ki az általános emberi haladás gondolatköréből. Bessenyei szemei előtt, akiben először mérkőzik a magyar ösztöneiből kilépni nem tudó természet a felvilágosodás szellemével, még a közboldogság eszméje lebeg s első pillanatra úgy látszik, mintha még Kármán is a polgárosulásra gondolna csak, mikor a „nemzet csinosodásá”-ról beszél: „A tudományok nem csak gyönyörködtetnek, hanem táplálnak is. Nyitva áll a becsület útja a merésznek, nyitva a kereskedés, a nemes mesterségek műhelyei; és nem méltóbb-e hozzá jók, jó birtokos és tehetős polgárokká lenni, mint ha azok maradnak, a mik: nemzetes betyárok?” A „csinosodás” útja viszont az anyanyelven át vezet: „minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem”, kapcsolja össze Bessenyei a magyar nyelv kérdését a haladáséval.

A fejlődés második fázisában az anyanyelv – tudomány – közboldogság gondolatmenetben a tudomány helyét hovatovább teljesen elfoglalja a nemzetiség. A magyar nyelv kifejlesztéséért s uralomrajuttatásáért folytatott harc lefolyása ismeretes. A küzdelemben kialakult közfelfogást a szállóigévé lett s annyiszor félremagyarázott jelszó fejezi ki a leghatározottabb formában: „Nyelvében él a nemzet!” 

Filozófiai hátterét Kazinczy még így fogalmazza meg: „minthogy Európának dolgait philosophusi szellem igazgatja, a Magyar nép csak azért nem enyész el, mert vele együtt egy sehol másutt nem található originális és szép nyelv veszne el”.

De valóban nyelvében él-e a nemzet itt, e sajátos fejlődésű földön? Mi lesz a következménye annak, ha a soknyelvű országnak, – amelynek népi egységét a pusztító háborúk s az idegen telepesek tömegei teljesen megbontották – ha a régi magyar világnak – amely a maga rendi szervezetével az ország egységét mégis biztosította – latinnyelvű alkotmányát a magyarnyelvű nemzetiség eszméjével helyettesítik? A problémát nemcsak kivételes egyesek látják. Magyarországon „a jólétre, erőre szükséges egységet alkotmányos változtatások igen, de nyelv, vallás vagy más erőltetések létre nem hozhatják ez országban a kapocs az alkotmány, de az enyvezet a deák nyelv volt”, néz vissza 1843-ból, az új világ örvényeiből, a régi partokra Szűcs Ábrahám, „a pipás nemesek” véleményének képviselője. Kisfaludy Sándor egy félszázaddal az előtt ezt írja: „Átallyában, végig utazván most Magyar Orszagot és összehasonlításom után több Tóttot, Svábot, Oláhot, Németet találván, mint tiszta Magyart – s ugyanezt találván Erdélyben is, eljajdultam: Vége, gondolám, a Magyar Nemzetnek.” Megdöbbenése egy egész nemzedéké. S ha a divatba jött magyar életformák és külsőségek asszimiláló hatását látó optimista közvélemény a magyar államnyelv bevezetésétől azt várhattá, hogy „ennek következése egy fertály század múlva tizenkét milliom magyar lesz”, az illuziótlanok magyar helyzetérzése mind szorongóbbá válik. Kisfaludy Sándor még egy vonzó magyar múlt szép regéit mondja a patriarchális békét lehelő kandallók meghittségében, Berzsenyi már korholó elégedetlenséggel állítja szembe a törpe jelent a hajdani nagyság megidézett árnyaival, Kölcsey és az ifjú Vörösmarty előtt pedig ismét fellebeg a zivataros századok látomása, a tér, hol „más faj állott a kihunyt helyére”, a „sír, hol nemzet sűlyed el”. Az ő magatartásukat azonban már a magyar létnek mélyebb és gyökeresebb szemlélete alakítja ki.

A nyelv jelentőségének túlbecsülésétől már Kármán óv: „a szó magában semmi... ne szót kovácsoljunk; dolgot, ne héjt, velőt, ne formát”. Ne utánozzunk, nyelvünk „az eredeti lélek és az öngondolkodás bélyegét hordja magán”, jelöli meg a helyes fejlődés útját, így nyernek újra mind nagyobb jelentőséget a sajátosan magyarnak érzett jelenségek, a „nemzeti hagyományok” s a „nemzeti character” kérdései. Kölcsey szerint az igazi nemzeti litteratúra az lenne, „melynek műveiben ölelkeznék a hősi szép kor a jelenvalóval, emberiség érzelme a hazafisággal; mi pedig emlékezet és részvét által vissza-viszszakapatván, megőriztetnénk azon veszedelemtől, hogy a szüntelen előre és messze távozás alatt eredeti színeinket lassanként elveszítsük”. Nemzetiség immár az élő szervezetet, a magyarság megőrzésre érdemes, fölébresztésre és kifejlesztésre váró életerőinek összességét jelenti. Kazinczy „filozófusi szelleme” még csak egy „originális nyelviét akar megőrizni, Széchenyi istenségének parancsa szerint azonban már egy népet kell megmenteni és megtartani az emberiség számára.

A magyar művelődési eszmevilág önismeretét gróf Széchenyi István konzervatív reformrendszere jelenti. Az évtizedes viták minden fontos eleme összekapcsolódik gondolatainak a magyar Parlag és a magyar Erény közt ívelő rendszerében.

„Engem soha nem ijesztett csekély számunk, de fennmaradhatásunkért annál erősebben rettegtem mindig azon okbul, mert fajtánk anyagi, mind szellemi léte olly felette könnyű”: ebből az alapélményből szükségképpen következik az, hogy „ha valami felemelheti még a hazát, ön boldogságára.

Ura örök dicsőségére s hozzaillő magasságra, az semmi egyéb nem lehet, mint Nemzetiség s Közértelmesség”, azaz a nemzet egész erkölcsi lényének kiművelése. A nemesi rendből népi nemzetté alakuló magyarságnak feláldozott kiváltságai helyett erényeivel kell megtartania vezető szerepét az országban; s ez erények az új kor szellemének megfelelőleg a „kiművelt emberfő” erényei, így nő ki Széchenyi mély erkölcsi ihletű gondolatvilágából az új hivatáseszme: a jó természete irányában, az Erény parancsai szerint megjobbított magyarság feladata, hogy a műveltség fáklyahordozója legyen.

A XIX. SZAZAD ELEJÉRE a nemzetiség egy nagyobbrészt ösztönös közösségérzésből humanisztikus eszménnyé növekedett nemcsak élmény, hanem tétel, nemcsak örökbe kapott birtok, hanem feladat is. A kultúrnemzet értékrendszerének tudatosodása sehol sem jelenti csupán a már meglévő állapot szentesítését; a szellem formáló, szervező erejére azonban a nemzetiségének tudatára ébredő Magyarországon sokkal inkább szükség van, mint másutt; itt nemcsak a magyarság felé hajló idegeneket, de a „nemzet őrlelkétől” elidegenedett művelt magyarság jórészét is meg kell nyerni az eszmének. Ezért jellemzi a magyar fejlődést a fokozott tudatosság, szándékosság, nem egyszer erőltetés. ,,,Mi a magyar?” kérdezi a felébredt s megzavart nép s a kor kétféleképpen felel. Változtasd meg élted, szüless újra, légy méltó jobbik önmagadhoz, nagy múltadhoz, roppant feladataidhoz, mondja a kisebb javaréteg. Változtasd meg nyelvedet, öltözz újra, légy részese a nemzeti önérzetnek s boldogulásnak, mondja a népesebb tömeg.

A két felfogás közti roppant ellentét talán nem vezetne a nemzeti öntudat végzetes szakadására, ha mindvégig megmarad hatna a szellemi élet területein. A feszültség természetesen annál jobban nő, mentői inkább azonosíttatik a nyelvében élő nemzet a nemzetiségében élő állammal s tragikus végű kirobbanáshoz vezet akkor, mikor a magyarság a nemzetállam eszme világának igézetében hozzálát ahhoz, hogy a soknyelvű rendi állam helyén megszervezze az egynyelvű nemzetállamot. Rendi konzervativizmus és népbarát reformizmus: mindkettő az egységes, egész Magyarország álmát hordozza szívében. Egy századon át tartó küzdelmük folyamán egészen nyilvánvalóvá lesz, hogy a magyar birodalmi gondolat s az újkori nacionalizmus egészséges, termékeny összhangolása emberfeletti feladat. A küzdelem azonban a magyar élet egész arculatát megváltoztatja, s ennek a változásnak folyamán mélyül tátongó szakadék az erkölcsi eszmény s a számító alkalmazkodás magyarsága közé.

A fejlődés menete az újítás híveinek látszik igazat adni. A reformot – immár egyre inkább a társadalmi és alkotmányos helyzet gyökeres átalakítását – mind nagyobb és zajosabb közvélemény követeli. A „korszellem” csak azokat emeli, akik az ő izgatott szavait ismétlik. Széchenyi hangja egyre rekedtebben hangzik; a közvéleménynek Kossuth ad hangot, az új kor embere, akiben oly nagyhatású szövetségre lép a magyar szabadságvágy és uralmi-igény – s Kossuth szavai egyre forradalmibbak.

Az új helyzet legsúlyosabb problémáit nem lehet észre nem venni; a közjogi, nemzetiségi, társadalmi és gazdasági nehézségek mind nyugtalanítóbban jelentkeznek is a köztudatban.

A reform erejébe vetett hit azonban egyelőre elfátyolozza a gondokat. Az aggodalmaskodók hallgassanak; az országban a magyar elem képviseli a leghaladottabb, legemberibb és legrokonszenvesebb álláspontot. Szelleme, tekintélye s lendülete az együttélő népek számottevő rétegeit ragadja magához. A század első fele a magyarosodás első büszke korszaka. 

Bizonyos, hogy a magyarosodás legerősebb munkálója ez évtizedekben még a reformmozgalom; sikerének előfeltétele azonban nem utolsó sorban a "romantikus Magyarország” élmény világának kialakulása. A maga szokásaira, hagyományaira büszke tősgyökeres magyarság önérzetének megszilárdulását már a XVIII. század közepe óta megfigyelhetjük. Ennek a magyarságnak inkább külsőséges rekvizitumait kapják fel és népszerűsítik a Kalapos Király intézkedései nyomán felcsapó ellenállás hullámai, ez épít magának a korai romantika történelmi költészetében hősi és dicső hajdankort s ez kap most váratlan szövetségest az európaszerte elharapódzó magyar divatban. A „magyar varázs” színes és szépirodalmias képzeteinek első rétegét, a puszta-romantikát, elsősorban Lenau és követői népszerűsítik a magyarság körében is s meglehetősen sok a külföldi elem a második réteg, a biedermeier-idill és a népies életkép területén is. A vadromantikus táj – pár évtizede még „kietlen pusztaság” – hátteréből kiváló magyar vidéki élet – Kármán szemében még „egyptomi setétség”, „sivatag üresség” otthona – a költészet és művészet megszépítő varázsában vonzóvá lesz; kultúrától meg nem rontott természetessége – az egykori „barbárság” – most értékké minősül.

E vonzóan felületes képleteket azonban az az eszme teszi igazán népszerűvé, amelyben a progresszió hívei az országos nehézségek leghatékonyabb orvosszerét vélik megtalálni: a szabadság. A végtelen pusztát, a függetlenségére kényes, kemény katonát s az alkotmányát védő történelmi magyarságot ábrázoló kép hamarosan kiegészül a szabadság eszméjéért harcoló nemzetévéi. A szabadság mindinkább azon kilencmillió felemelését is jelenti, „ki hű jobbágy s mily hű! jó katona s mily jó!”; a nép szabadságát tehát, amelyben a kevés számú művelt magyarság hovatovább nemcsak a herderi mélyréteget, a nemzeti egyéniség őrzőjét kezdi látni, hanem a számbeli magyar fölény legfontosabb biztosítékát is. De jelenti a nemzetiségeket meghódító eszmét is: „a szabadság – írja Kossuth – akkora olvasztóerővel bír, hogy annak, aki a szabadságot ígéri, a többi népfajok a szabadságért nemzetiségüket fogják odaadni. S ha a nép a hódító eszmét megvalósító „1848-i törvények alatt – Kemény szerint – a föld felszabadításán kívül mást nem értett” s ha a hagyományos németgyűlöletén túl keveset látó átlagnemesség a szabadságot a maga függetlenségével azonosítja is elsősorban: az eszme nagy gondolkodók, politikusok és költők műveiben egyre mélyebb erkölcsi tartalommal telik meg s egyre fényesebben sugárzik fel. Széchenyi „Istennek legszebb ajándékát”, a „mennyei szabadság”-ot nevezi az érett, igazságos, kifejlett ember és nemzet „legfőbb javá”-nak; Kossuth a magyar megújulás leghatékonyabb erőforrásának tartja s Petőfi a maga kivételes géniuszának legragyogóbb lángjait lobbant ja fel oltárán. Érthető tehát, hogy midőn a negyvenes évek végére elviselhetetlenné fokozódó feszültség kirobban, a magyarság a maga küzdelmét szabadságharcnak érzi s mikor függetlenségéért birkózik, harcbasiető költője a „világszabadság” lobogóját bontja ki a véres csataterek fölött.

A küzdelem, „mely világcsoda” volt, elbukik. Az ország elnémúl. A jövőt, a roppant nyomás alatt mégis bontakozó életet csak a megfontoltság és a fegyelem óvhatja meg a teljes pusztulástól. A feladat a nemzet összes felhasználható művelődési értékeinek s teremtőerőinek számbavétele, erőteljes, a magyarság lényegét példát mutató teljességgel kifejező szellemiség kialakítása.

A nemzet létének újra értelmet kell adni, európai helyét újra meg kell találni, hivatáseszméjét ismét fel kell mutatni. Erre a feladatra vállalkozik az az elit, amely Deák Ferenc köré csoportosulva kialakítja nemzeti klasszicizmusunk szellemi világát.

Az országra nehezedő nyomás, amennyire akadályozza a magyarság fejlődését, annyira elő is mozdítja öntudatának feltisztulását. A vesztes mellől elrebbennek az érdekhazafiság vándormadarai; a népszenvedélyt megnyergelő politikusok elnémulnak, a megdöbbent és határai közé visszahúzódó nép vezető rétegében az egymásra talált politikai és szellemi elit egyaránt a gyökeresebb, művelt és erkölcsi öntudatú magyarságból kerül ki. Ez a valóság sziklás és örvényes útjait járni kényszerülő csoport a magyar föld, nép, történelem és politika minden kérdéséhez önáltatás nélküli, nem egyszer már szinte bénítóan reménytelen realizmussal közeledik. Ha a közelmúlt jelszavai „haladás” és „szabadság” voltak, ezé az „önismeret”, a „szíven zsarnokoskodó ész”, a vágyakat megfékező belátás; ha annak fegyvere az agitáció, a felmozdított nép s végül a kard és puska volt, ezé megint csak a lelkiismeret, a tudás, a szellem, s az alkotmányos igazság lehetett. Zarándoki hűségű munkássága folyamán sikerül is viszonylagos véglegességgel megfogalmaznia az erkölcsi ihletű művelt magyarság klasszikus eszményét. Költői gyakorlatában a politikai élet hullámveréséből kiemelkedve alkotja meg a magyar ízlés és emberség példaadó műveit; alkotmányos művével, a kiegyezéssel pedig mégegyszer megkísérli, hogy a fennálló erőviszonyok s a magyar igények, a hatalom és a jog kibékítése által megteremtse a termékeny munka és fejlődes előfeltételeit.

Természetes, hogy Deák, Eötvös, Arany és Kemény művei csupán a szellem magános ormait jelentik. A közmagyarság önszemlélete tovább őrzi a katasztrófa előtt kialakult romantikus képzeteket, sőt kiegészíti ezeket a szabadságharc valódi és meg szépített nagy tetteinek emlékezetével. Vidéki udvarházakban Petőfi bujdosik s népszerűsége árnyékában egy elfajult népiesség korhelykedik. A honfibú, minthogy szónokolni nem mer, allegóriákban keres kifejezést; Vas Gereben a „nagy idők, nagy emberek” tűnt fényét csillogtatja meg újra s a jövőt Kossuth külföldi sikereitől, Türr Pista puskáitól várja a Garibaldit éltető ifjúság.

S ez az eszmevilág egy rendkívüli tehetség műveiben színes és változatos rendszerbe épül s mert művészi igazsága igen nagy, mindjobban megszerzi magának a valóság hitelét is: egy csodákkal megszépített világ káprázatában ekkor kezdi kibontani Jókai a magyar álmok és vágyak Ezeregy-éjszakáját.

Ezt a könnyű és vonzó nemzeti érzésvilágot használja fel a maga céljainak elérésére a XIX. század végére kibontakozó magyar kultúrimperializmus. A Deák eszméitől mindjobban elhajló fejlődés legfontosabb célja az ország gazdasági, politikai, katonai és nemzetiségi súlyának növelése, végső fokon a magyar nemzetállam megteremtése. Az erőfeszítések eredménye az első látásra lenyűgözően nagy. Ha a felszabadított, de magárahagyott parasztság lábai alatt kezd is meginogni a föld: az ország iparosodása, gazdasági és kereskedelmi megszervezése lázas iramban folyik. Ha az alkotmányos szabadság csak látszólagos is, a függetlenségi politika annál zajosabb elégtétellel veszi tudomásul a kétes értékű részletsikereket. Ha a nemzetiségi mozgalmak milliós tömegeket szakítanak is el a magyar állameszmétől: az asszimiláció a magyar elem számarányának alakulását egyre kedvezőbbé teszi. Ha a magyar vidék egyre jobban elsivatagosodik is: az ország fővárosa európai méretű metropolissá növekszik. 

S ha egyesek a nemzeti szellem veszedelmes elszíntelenedéséről kezdenek is szólni: az aggodalmaskodóknak el kell némulniok a magyar tárgyú tudományok területén folyó kiterjedt pozitivista munka láttán. A millenniumi magyarság büszke önérzettel néz körül az országban s a „harminc millió magyar” nagyhatalmi álmát tapsoktól kísérve fejtheti ki a kor legnépszerűbb közírója, Rákosi Jenő.

A millenniumi magyarság nemzeti öntudata az ezeréves múlt ból elsősorban a magyar birodalmi gondolatot, a nyelvében élő nemzetiség hagyományait s a magyar függetlenségi harcok emlékezetét teszi magáévá. Az ország leíró rajzában az egység és magyarság elemeit emeli ki. A magyarsághoz való tartozás ismertető jegyeiként az állampolgárságot, a magyarnyelvűséget és az uralkodó eszmevilággal való egyetértést jelöli meg. Jellegzetesen magyarnak a népies irodalom s a népszínművek joviális, érzelmes paraszti világát, de méginkább azt az „úri” életformát tartja, mely a nemzet politikai és társadalmi reprezentálásában vezérszerepet vivő dzsentri körében alakult ki. S ha a kereskedést, ipart, s az úgynevezett szabad pályákat nem érzi is igazán magáénak, társadalmi szépségideáljához méltónak, a haladást ezeken a területeken is a magyar műveltség teljesítményeként könyveli el.

A múló évekkel, a mélyülő gazdasági, társadalmi és szellemi szakadékokkal együtt növekszik e századvégi szellem ellenzéke is. Az egymással is szembenálló ellenzéki erők vitájában természetesen nem alakulhat ki egységes és korszerű új nemzeti öntudat. S amily mértékben csökken az úgynevezett történelmi osztályoknak, e liberális nemzeti értékrendszer hordozóinak, hatalma és tekintélye, oly mértékben válik egyre teljesebbé a magyar öntudat zavara is. „A mai Magyarország egy bátortalan, nagyobbarányú, de össze-vissza valami, egy káosz”, Ady keserű szavai már egy népes közvélemény felfogását fejezik ki.

A trianoni béke egy független, nemzetiségében nagyjából egységes ország határai közé kényszeríti vissza a magyarságot; széttöri a liberális magyar nemzetállam egész hatalmi rendszerét. Az új helyzetben – mindenekelőtt az elszakított területek népével kapcsolatban – egyre égetőbbé válik tehát a kérdés: mi tartja fenn most a magyarságot, mely rétegekbe kell gyökeret vernie, ha nem akar a szelek játékává lenni, midőn az állam védő sátorát elvitte felőle a fergeteg? A nemzetiség megint a művelődés sáncain kénytelen megvetni lábát, a szellemi szolidaritás azon kötelékeit kell megerősítenie, amelyekkel a közös történelmi sors, a közös haza és rokon vér erői fonták össze a népet. A sors kérdéseire az egymásra következő nemzedékek más és más választ adnak. A forradalmak és az első békeévek zűrzavarán először a háború előtti Magyarországnak politikai múlttal, országszervező gyakorlattal és társadalmi súllyal bíró uralkodó rétege lesz úrrá. Eszmevilága, ha alkalmazkodik is az új helyzethez, lényegében a régi marad: a világomlásra nem magábaszállással, hanem az ellenfél vádolásával felel; a bekövetkezett tragédiáért a „nemzetietlen, hazaáruló, destruktív, forradalmi erők bomlasztó működését teszi felelőssé. A visszaállított tekintélyű társadalmi eszmények jegyében felnövekvő, hybrid, neo-dzsentri-tenyészetben s a revizionizmussal kapcsolatban újraéledő szónokias, üzletszerű vagy illuzionista hazafiaskodásban nagyobbára ennek a szellemnek népszerű változatai élnek tovább s ez ellen kell ma is legnehezebb harcot folytatniuk a „magunk revízióját” követelő és végrehajtó magyarság hordozóinak.

A háború előtti ellenzék radikális, forradalmi csoportjai az összeomlás idején kompromittálják magukat; egyrészük emigrációba szorul, másrészük csaknem egészen elveszti befolyását a közvélemény alakítására. Egyre jobban szóhoz jutnak azonban azok, akik már a liberális eszmék uralma idején is egy mélyebb, töményebb és felelősségteljesebb magyar magatartás kialakításán dolgoztak. Az értelmiség nagyobb rétegei most találkoznak Adyval, akinek tépett, vádló, tragikus magyarságában önmaguk keserűségét felfokozva élhetik át. A jövő kérdéseire feleletet keresők Szabó Dezső előadásairól Prohászka Ottokár konferenciáira sietnek s asztalukon egymás mellé kerül a népből táplálkozó faji aktivizmust hirdető „Elsodort falu1 s a kereszténység világteremtő erőit megidéző „Diadalmas világnézet.

E három név a bizonytalanság első fázisát, az érzületi, általános világszemléleti tájékozódás irányait jelöli. A húszas évek végére azonban lassanként kibontakoznak már a részletkérdésekben is eligazodást kereső realisztikusabb törekvések. A Bartók Béla és Kodály Zoltán nevéhez fűződő mozgalom a zene területén folytatja azt, amit nemzeti klasszicizmusunk a költészetben kezdeményezett: a magyar népi lélek mélyén élő ősi magyar szellemi kincseket megint felszínre hozni, a népi kultúrát a nemzeti műveltség természetes alapjává tenni. A „történelmi átértékelés” leghatékonyabb indításai Horváth János és Szekfű Gyula műveihez fűződnek. Az ő magyarságszemléletük szakít mind a századvég liberális-pozitivista történetírásával, mind a nacionalista múltszemlélet magyar nyelvi elfogultságával és érzelmes hőskultuszával; a történelemben nemzeti életünk azonosságának biztosítékát keresik, azt az erkölcsi erőt, amelynek sugárzásában egymást kiegészítve találkozik össze „önmagunk lelki épsége és a művelt emberiséggel való szolidaritásunk. Ezeken a nyomokon haladva alakítja ki a maga öntudatát a fiatalabbak javarétege is. Ennek a nemzedéknek nevelője a kor, a kényszerűség s az ifjúi tapasztalat lett; népe sorsának problémáit a maga életében ismerte meg. Ez egyik magyarázata annak, hogy ha képviselői a nemzet kérdéseivel foglalkoznak, alig tudnak személytelenül szólni s azokat a kérdéseket is, amelyekben csak a tárgyilagos, tényeken alapuló megvitatás dönthet, hajlandók az erkölcsiség, egy egyedül lehetséges tisztességes magyar magatartás mérlegére vetni. Az ifjúságot mindig jellemző forrongó érzés világon túl, ezért is jellemzi magyarságszemléletüket inkább az izgatott, kínzó töprengés, mint a nyugodt hit, a kiegyensúlyozott önbizalom.

Dúltságuk, nyugtalanságuk azt bizonyítja, hogy koruk gyermekei. Nincs mód arra, hogy áttekintsük itt a mai magyar önszemlélet kusza és egymásnak nagymértékben ellentmondó képzeteit. „Nagy-magyar és kis-magyar út” megújított „Hungária” koncepció és a „magunk portáján magunk urai”-magatartás háború előtti sovinizmusa, revizionizmus és Duna-konföderáció-tervek, kurucság és labancság újra kiéleződő ellentétei, „kultúr fölény”- és „őstehetség”kultusz, „sznobok és parasztok”, nyugat európai szolidaritás és „turáni-szláv parasztállam”, liberális asszimilációs-politika és a „táisadalmi egyensúly helyreállítása”, nyugati, keleti, és dunavölgyi hivatáseszmék, turanizmus és regionális elzárkózás, disszimiláció és „törzsökös magyarság”, történelmi osztályöntudat és társadalmi reform, nagybirtok-védelem és falukutatás, „mély”, „híg” és „jött”magyarság, szellemi honvédelem és fajvédelmi politika: e jelszavak csak kiragadott töredékei annak a zűrzavarosán hullámzó vitának, amelyben az igaz magyarság megtartásáért folyó nehéz küzdelem eredményei már-már elmerülni látszanak. S mégis, az eszmék zűrzavara mélyén, úgy tetszik, önismeretünk mindenkor alapvető kérdéseit és jellemvonásait ismerhetjük fel ma is.

Ha a magyarság önszemléletének eltörölhetetlenül fontos összetevője; s a Kárpátok koszorúja által földrajzi s a magyar országló hagyomány által hatalmi egységbe foglalt táj, s ha a magyar nemzetközösség fenntartásában tagadhatatlanul fontos szerepet játszanak is a közös származás, a törzsek és családok összefűző erői: magyarnak lenni elsősorban szellemi magatartás s nem vérségi elrendeltetés kérdése. Ha tehát van magyar faji gondolat, – amint hogy van – annak igazi meghatározója nem vérsejtjeink mítosza, hanem történelmünk szelleme s erkölcsi egyéniségünk parancsa. A nemzetek állami egységének hordozója és védelmezőié az országló hatalom, életformájának, hagyományának, erkölcsiségének őrzői és újrateremtői viszont a szellem emberei. A magyar fejlődés egyik legjellemzőbb tulajdonsága – láttuk – a mohácsi vész óta mind fokozottabb mértékben az, hogy az országló hatalom s a nemzeti géniuszt őrző és kifejező szellem csak egy-egy szerencsés történelmi pillanatra találkozik. Ezért van a magyar író és gondolkodó sokkal inkább bezárva népe világába, mint a nyugat-európai. Innen van talán az is, hogy a magyar önismeret legmélyebb megnyilatkozásai annyira affektív természetűek. Természetes, hogy annak, aki a humanitás magas ormairól tekint le a szűkes világra, éreznie kell a szakadékot a nép léte és eszményei között s érthető az is, hogy a hatalom nélküli, vagy a hatalomtól üldözött szellem ezen a téren könnyen elcsügged vagy elvadul.

A magyarság önszemlélete nemcsak ma, de már századok óta türelmetlen tettvágy és halálos kétségbeesés közt hullámzik. Magasság és mélység azonban itt is csak egy középső retegre vonatkoztatva nyeri el értelmét. Ezt a kiegyensúlyozó kedélyréteget fatalisztikus bölcsesség, valóságkedvelő józanság és melegen gyöngyöző jókedv jellemzik. Vér, táj, történelem együttesében mintha csakugyan Észak és Dél fonódott volna össze e szemléletmódban. Lelkesültsége valami közép a rajongó sóvárgás és a pusztító indulat közt; lehangoltságából hiányzik az északi elcsigázottság és a déli cinizmus; józansága mértéktartóbb, mint a német alaposság s emberibb, mint a gall racionalizmus; fatalizmusa a tapasztalás bölcsessége, nem a kiábrándultságé, humora a bátor szív s a játékos értelem felelete a sors nyomására; quietizmustól, iróniától és érzelmességtől egyaránt távol áll. E pár vonás is jelzi: a magyar jelleg, ahogy az a nép tudatában is tükröződik, nem egynemű és átlátszó; a jellegzetesen magyar kedélyállapot összetett, árnyalatos. A legtisztább öröm mélyén is ott van valami nyugtalanító emlék iszapja, a vágyat a tapasztalás kényszere fegyelmezi, a szenvedélyt az ösztönökben hordott szemlélődő hajlam. Az önfeláldozás kitáruló lelkesültsége hamar átfordul a megbántottság dacos elzárkózásába, a nagy álmok szárnyán ott a valóság szürke pora is. 

Önmagára eszmélésének folyamán a magyarság egyik légmegrázóbb élménye az elhagyatottságé, a testvértelenségé, a népi magányé. Vannak, akik ezt az érzést művelődésünk egyik mély ellentmondásából eredeztetik. A magyarság életcélja is, mint minden más népé – eszerint – az, hogy önmagát kifejlessze. Alkotó erői azonban nem fejlődhettek: szabadon; mint később érkezettnek, egy már kész világképhez kellett alkalmazkodnia. A mintakép túlságosan is élő és nyomasztó, hogy sem a tanítvány legyűrhetné: a magyarság önmegtagadással lett európaivá s nem egyszer béklyónak érzi ezt a szellemi hűbériséget. Fegyelme, belátása keresztény és európai, emlékezete és vágya azonban az európai kultúra előtt vagy alatt élő erők szövetségét keresi; műveltségével otthon érzi magát nyugaton, de ösztönében a magánosság, az utat tévesztettség érzései nyugtalankodnak. Ha ez a magyarázat – amely egy XVI. századbeli s elsősorban politikai fogantatású élményt általánosít – nem is tartalmazza az egész igazságot, mégis önismeretünk egy jellemző vonására utal. Minden nép kész az elzárkózásra. A magyarság is szereti magánosságát büszke különállásnak érezni s hajlamos arra, hogy életének célját és értelmét a puszta létörömben vagy a nemzeti önzés céljaiban keresse. De sok példánk van arra is, hogy ez a nemzet szinte teljes önfeledtséggel tudta átadni magát egyegy nagy, léte határain túl mutató eszme vonzásának.

„A magyar az, akinek jellemzésére azt mondhatjuk el, amit a tökéletes emberről gondolunk”, azonosítja Illyés Gyula, minden magyar költő és gondolkozó után, az igaz magyarság eszményét a tökéletes emberséggel. Valóban, ha a magyar önismeret legfájóbb eleme a népi magány érzése, legmélyebb értéke ez a tiszta, magas emberiességért folytatott szakadatlan küzdelem.

Az idézett írók művein kívül igénybevett irodalom: Hóman-Szekfű: Magyar történet, 2. kiad. Bpest, 1936 Prohászka Lajos: A

Vándor és a Bujdosó, Bpest, 1934. Keresztury Dezső: Kelet és Nyugat közt. Magyar Szemle, XXI. köt. 1934.

Joó Tibor: A magyar nemzet eszme, Bpest, 1939.

Deér József: Pogány magyarság – keresztény magyarság, Bpest, 1938.

Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei, Bpest, 1931. Ugyanaz: Az irodalmi műveltség megoszlása, Bpest, 1935.

Benda Kálmán: A magyar nemzeti hivatástudat története a XV.–XVII. században, Bpest, 1937.

Csabai István: A végvári magyarság és kultúrája, Bpest, 1939.

Eckhardt Sándor: A francia forradalom eszméi Magyarországon, Bpest, é. n.

Farkas Gyula: A magyar romantika, Bpest, 1930. Ugyanaz: A Fiatal Magyarország kora, Bpest,

1932.

Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik Bpest, 1933.

Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig, Bpest, 1930 Ugyanaz: Aranytól Adyig, Bpest, é. n.

Kodály Zoltán: A magyar népzene, Bpest. 1937.

Keresztury Dezső: Az új magyar irodalom útjai. Magyar Szemle, XIII k 1931

Karácsony Sándor: Magyar lélek. Bpest, 1938. Ugyanaz: A magyar észjárás, Bpest, 1939.

Illyés Gyula: Magyarok. Bpest, 1938 U. a.: Ki a magyar? Bpest, 1939.

Forrás: Keresztury Dezső - A magyar önismeret útja

A magyarság nyugati rossz hírnevét a honfoglalás utáni hadjáratok alapozták meg. De az az arckép, amely a magyarokról ekkor kialakul, sajátos módon nem a tapasztalaton, hanem tudálékos írói véleményeken nyugszik.

Már az ókorban szokásos volt a nem-görög, tehát barbárnak nevezett népeket egy kalap alá venni és úgy külsejüket, mint erkölcseiket bizonyos hagyományos elvek szerint elképzelni. így az antik írók kézről kézre adták egymásnak a barbár népek jellemzését; ezt követelte a tekintélyi elv és az irodalmi műfaji szabály.

Ma már Tacitus sztoikus germánjait sem veszi a tudomány teljesen hitelesnek: tudja, hogy Tacitus is sablonra dolgozott és amellett saját politikai tendenciáit vitte bele néprajzába.

Kétféle jellemkép alakult ki így a barbárokról, egy kedvező, tanító célzatú, mellyel az otthonvalókat buzdították az írók jobb erkölcsökre és egy kedvezőtlen, melynek az önexaltáció volt az alapja és célja.

Minket ez az utóbbi műfaj érdekel, mert a magyarok középkori és bizánci jellemzése a legtöbb esetben ennek a kedvezőtlen antik sablon-gyűjteménynek a fegyvertárából került ki. Nevezetesen egy ókori természettudományi elmélet szerint a népek jelleme az égövtől függ; a mérsékelt ég alatt élő népek a legműveltebbek. Ezzel szemben minél északabbra megyünk, az Oceanus felé, annál hidegebb az éghajlat, annál vadabbak és harciasabbak az emberek. Arcuk mindig állatiasabb, beszélni sem igen tudnak, táplálkozásuk is olyan, mint a vadállatoké. Bizonyos zsidó biblikus, apokaliptikus mondák alapján aztán későbbi íróknál e népek a kaukázusi Káspikapu mögé kerülnek, hová Nagy Sándor zárta volna Góg és Mágóg emez ivadékait, abban a biztos tudatban, hogy a végítélet előtt kitörnek onnan és elözönlik a földet az utolsó nap előjeleképpen.

Ezért kérdik 840-ben, a magyarok felbukkanása idején egy verduni paptól, vajjon ezek az újonnan előtörő barbárok az Apokalipszis-béli Góg és Mágóg népe-e és hogy megjelenésük csakugyan a világ végét jelzi-e? Mire a bölcs pap szentírásidézetekkel bizonyítja, hogy ez a hiedelem téves. De a cáfolt vélemény mindenesetre a legelső adat arra, hogyan látta a keresztény Nyugat a pogány magyarságot.

Azt az „északi” országot, ahonnan a barbár népek előtörnek, Scythiának nevezte el az ókor, melynek tényleg volt dolga a szkitákkal. Később minden északról, vagyis helyesebben keletről jött népet szkitának neveztek és Scythiából vezetik ki őket. Így lettek a magyarok is szittyák és kapták hozományul az ókor összes balhiedelmeit a scythiai származással együtt. A nagytekintélyű Szevillai Izidor például 600 táján így foglalja össze a Scythia lakóira vonatkozó hiedelmeket: „Ezek közül néhányan a földeket művelik, mások olyan szörnyűek és iszonyatosak, hogy emberhúst esznek és embervért isznak.” Mikor aztán a magyarok betörnek Németországba, egy német krónikás, Regino elég terjedelmesen ismerteti művében ezt az új népet, de nem a szemtanuk híradása alapján, hanem Justinus és Izidor szittya-jellemzését kivonatolva, s így jut arra az állításra, hogy „hír szerint” a magyarok nyers húst esznek, vért isznak és az ellenség szívét kitépik, hogy bátorságukat ezzel erősítsék. Ez a mese tehát egy antik sablon ragadványa. Ez a tudákos ráfogás sorozatos rémségeknek lett a kiindulópontja, miket mind a honfoglaló magyarok nyakába varrtak. A középkori krónikások módjára a források, krónikák, évkönyvek egymást írják ki, pedig a magyarokat illető vérvádra egyetlen tekintély Regino „fámája”.

Hol szó szerint, hol bővítő színezéssel halljuk ugyanazt: „nem emberek, de vadállatok módjára élnek, mert mint híre jár, nyers húst esznek, vért isznak. . . Semmiféle irgalom nem hajlítja meg őket, semmi kegyesség nem indítja meg bensőjüket” (Metzi Évkönyvek és Dandolo). Azon persze nem akad fenn egyetlen krónikás sem, hogy nincs olyan ember, aki a nyers húst meg tudná emészteni és aki meleg vért tudna inni víz helyett.

Ugyanott észrevehetjük a kedvező szkíta-néprajz elemeit is: korán tanítják lovagolni, íjazni gyermekeiket; lázadó, fondorlatos lelkűek, hallgatagok, inkább cselekszenek, mint beszélnek; lovon is tudnak harcolni, hátrafelé íjaznak. Egy II. Frigyes korabeli krónika más népjellemzésekből a nyers húsevés és vérivás vádja mellett még azt is tudja, hogy ló, farkas, róka és macska nyers húsával táplálkoznak a magyarok, kik úgy lepik el a Nyugatot, mint a sáskák. Aventinus még jobban kiszínezi a mesét: a megölt ellenség hasát felvágják, szívét megeszik, vérét megisszák, holttestek fölött lakmároznak és ugyanilyen vadak nőik is.

Saxo évkönyvíró, az Auctuarium Garstense, a Szent-Trudperti évkönyvek, az Actus Brunwilerensis, Brémai Ádám, a Nagy Belga Krónika, mint a szajkók ismétlik ezeket a képtelen ráfogásokat, melyekért az ijedelmen kívül egy ókori irodalmi hagyomány felelős.

Aztán a krónikási tekintély és a szittya-magyar azonosítás címén a magyar történetírásba is behatol a vérvád. Maga a Névtelen Jegyző veszi bele történetébe: „Ámde utóbb a szóban lévő nemzet a háborúskodásba belefáradva, olyan kegyetlenné fajult, hogy némelyek szerint, haragjában emberhúst evett, meg emberek vérét itta.” E helyen Anonymusunk az ú. n. Exordia Scythica című középkor kompiláció szövegét írta át elbeszélésbe, mely szintén – a magyarokról mit sem tudva – a scythákról állítottá fel a kannibalizmus vádját Izidor alapján. Innen került át szóról szóra a szörnyű mese Anonymus őstörténetébe, még pedig egy sztoikus, hősies szittya-jellemzés kellemetlen záróakkordjául.

Első példája annak, – ami később oly gyakran fordul elő – hogy a magyar író nemzeti öntudatát a nyugati külföld befolyásolja, s még hozzá igen kedvezőtlen értelemben. A történeti valóságnak, a tényleg látott magyaroknak nyilván semmi köze ehhez az ostoba, irodalmi eredetű meséhez.

Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, hogy a magyar kannibalizmus meséje mindenkor tudákos hagyomány maradt: nem hatolt ki az írástudók köréből a köztudatba, hiszen az első század dúlásai után megszűntek esek a kellemetlen kapcsolatok a nyugat népeivel. Viszont ne gondoljuk, hogy a középkorral teljesen megszűnt e meseszerű hagyomány ereje. Korunk francia történetíróinál ma is fel-felbukkan; így Halphen, ki különben tárgyilagos és a magyarokkal szemben szinte barátságos érzületű író, ezt tudja a honfoglaló magyarokról: „Vadságuk szörnyű; azt állítják, hogy mint hajdan a hunok, a húst nyersen eszik és ellenségeik vérét isszák.”

így ne csodálkozzunk, ha oláh elemi iskolai tankönyvekben tanítanak hasonló rémségeket a kis gyerekeknek: „A magyarok nagyon kegyetlenek voltak. Akit elfogtak, azt megölték, szívét kiszedték, felszeletelték és menten megették.” Egy másikban már így alakul az ókori mendemonda: „Levágták az ellenség fejét, a koponyájából kupát készítettek és ebből ittak. Az ellenség szívét kivágták, feldarabolták, megették és embervért ittak.” Itt már a germán Rosamunda-történet elegyedik a magyar kannibalizmus meséjével.

Viszont igaz az is, hogy a magyarság első történetírója is hozzájárult a tévhitek terjesztéséhez azzal, hogy némi enyhítéssel ő is feltálalta az ókor sablonos szittya-vérvádját. Ugyanis a Névtelen Jegyzőnek az oláh történetíróknál igen nagy becsülete van, mert tudvalevőleg ő említ először egy „blaci” nevű népet, mely szerinte már a magyar honfoglalás idején Erdélyben élt és ezt a népet azonosítják a mai oláhokkal. De a nyershúsevő, vérívó és szívdaraboló magyar meséje, állítólag amerikai tankönyvekben is felbukkan.

Az emberevő magyar meséjének van még egy újkori lecsapódása is. 1823-ban egy Walckenaer nevű francia író találta ki azt, hogy a francia mesékben előforduló emberevő szörny, az „ogre”, aki többek között Hüvelyk Matyit is fel akarja falni, a magyar pusztítások emlékeképpen rögződött meg a francia nyelvben és a magyarok ófrancia nevéből (Hongre) alakult. 

Bár nyilvánvaló, hogy ez a szófejtés hamis, hiszen a franciában sohasem volt a Hongre névnek Ogre alakja és az „ogrek" mint a többi román nyelv megfelelő szava a latin „orcus” = alvilág származéka, mégis kitűnő nyelvészeknél, történészeknél állandó közhely még ma is az emberevő magyar meséjének ez a tudós változata, így Dauzat legújabb etimológiai szótárában is megtaláljuk és Seignobos hírhedt könyvében, „A francia nemzet őszinte történetei-ben, mely magyar fordításig is eljutott, így ír a honfoglaló magyarok nyugati pusztításairól: „Vad szörnyetegek benyomását keltették és semmi egyéb emléket nem hagytak hátra, csak az ogre-oknak adott nevüket, akik természet fölötti lényeket jelentenek, melyek megeszik a gyermekeket”

Szomorúan állapíthatja meg az elfogulatlan szemlélő, hogy az újkon európai történettudomány sok kérdésben nem jutott mésszebb, mint ahol a magyar honfoglalás korában állott. 

Ahogy szittyává, körülbelül úgy lett hunná is a honfoglaló magyar. Egyes magyar tudósok ugyan komolyan hisznek abban, hogy a magyarok már az orosz síkságról hozták magukkal a hun-magyar rokonság hiedelmét, mert valószínűleg beletartoztak a nagy hun birodalomba. Bizonyos azonban az, hogy a Nyugat már igen korán, a magyaroktól függetlenül elvégezte a hún-magyar azonosítást és így mindaz, ami a hunok emlékét a Nyugaton terhelte, a magyarok nyakába szakadt. A középkori magyarság büszkén vállalta ezt a hun örökséget, mert jogalapot látott benne a honfoglaláshoz és mert nagy történelmi erőkifejtés forrását érezte Attila magyar őssé emelésében és Attilának, mint első magyar királynak hatalmában saját történelmi presztízsét ismerte fel. Kézai Simon hun története jól mutatja, mint igyekszik Kun László történetírója kiküszöbölni mindazt, ami az európai kereszténységben a hunokra gyalázatként tapad, hogy így a magyar história egy fényes történelmi fejezettel, a világhódító Isten ostorának európai eposzával kezdődjék. Ettől fogva ez a szerintem nyugati eredetű hunzonosítás a szittyával együtt a magyar történelmi öntudat igen erős tényezőjévé lett, – különösen a magyar romantika korában – melynek varázsa napjaink turanistáiban még mindig él.

Máskép fest azonban a hiedelem nyugati arca. Nyugati ember nem igen érti, mi dicsőséget lát a magyar ember abban, ha a nagy világpusztító Attila hunjaitól származtatja magát. Némely régi középkori történetíró, így különösen Ammianus Marcellinus oly gyűlöletes, vadállatias képet rajzolt a hunokról, hogy a művelt Nyugat szemében Attila lett a barbárság netovábbja, a Sátán szövetségese, az Antikrisztus. Nincs helyem, hogy itt ennek a különben hamis beállításnak és a hun népre vonatkozó összes balhiedelmeknek részleteit ismertessem. Csak az olasz hagyományra hivatkozom, mely az Észak-Itáliát pusztító Attilával foglalkozik és a szárazföldről menekülő velenceiek városalapítását is a barbár hódító pusztításaihoz fűzi. A renaissance idejében aztán Attila már mint magyar király lép fel az olasz mondában, aki egy toronyba zárt királyleány és egy agár vérfertőzésének szörnyű gyümölcse, kutyafüle van és szüntelen ármánykodik. Mindez érthetően nem emelte a magyarság külföldi tekintélyét, s itt újból azt az oláh tankönyvet idézem, mely a magyarokat kannibalizmussal vádolja: „Testalkatuk zömök, fejük nagy, szemük kicsiny, orruk tömpe, karjuk lelógó, mint a majmoké. Mindig lovon ülnek, rövid görbe kardot viselnek és úgy ordítanak, mint a vadállatok.” Az ősmagyaroknak ez a jellemzése pontosan Ammianus Marcellmus hun leírására megy vissza, azzal a különbséggel, hogy az oláh író elhagyta a neki túlságosan valószerűtlen részleteket.

A francia nyelvű hősi eposzban is felbukkannak a pogány magyarok, még pedig már a legrégibb és legjelentősebb, műfajt teremtő költeményben, a Rolandénekben. Mondanom sem kell: a magyarok Nagy Károlynak, a kereszténység hősének és apostolának ellenségei, a szaracénok táborában vonulnak fel a szászok, bolgárok, „rómaiak”, – vagyis az eretnek görögök, – apúliaiak és palermóiak mellett:

Encuntre mei revelerunt le Seisne

Et Hungre et Bugre et tante gent averse,

Romain, Puillain et tuit icil de Palerne...

A magyar tehát „gent averse”, ördögi fajzat. Hogy miért kerülnek a Roland-ének keletkezésekor már százados keresztény múltú magyarok mégis a pogányok táborába, az kiderül egy másik verssorból, ahol a mesés óriásokkal és a húnokkal vagyunk együtt említve a babiloni emír szörnyű seregében:

La premere est des jaianz de Malprose,

Laltre est de Hums et la terce de Hongres . ..

»Az; első (sereg) a malprose-i óriásokból áll, a második a hunoké és a harmadik a magyaroké. ..”

Ebben a francia hősi énekben mindazok a népek, melyek Eginhard Nagy Károly-életrajzában mint Károly ellenségei szerepelnek, besoroztattak a pogány szerecsenek táborába. A magyarok a hunok révén kerültek ide a jól ismert azonosítás miatt, a hunok pedig az avarok miatt, kik a középkori krónikákban állandóan hun néven is szerepelnek. Már pedig tudjuk, mennyi baja volt Nagy Károlynak az avarokkal, hiszen az ő fia semmisítette meg a pannoniai avar birodalmat, mint erről Eginhard is beszámol. A magyarok ellenszenves szerepe a francia hősi ének ben tehát szintén hun örökség, bár van olyan hősi ének is, – de csak egy – ahol a tényleges magyar pusztításokról beszámoló francia (fleuryi) évkönyvek szolgáltak forrásul ahhoz, hogy a vandálokkal együtt emlegessék és Isten átkát kérjék reájuk . . .

Az elfogult, klisékkel dolgozó középkori krónikásoktól és a félművelt énekesektől egyenes vonal vezet a magyar történelmet rosszul ismerő XX. századi történetíróig és az ellenséges indulattói fűtött tankönyvíróig. Könnyű ezekben a képekben és ábrázolásokban felismerni az ókor sablonos etnológiai képeit, melyek még ma is torzítják az emberek képzeletében, olykor tudat alatt, a magyar ember arcképét.

Mindezt a rosszat a gyűlölet vagy félelem érzése is színezi, úgy a középkori krónikás, mint az ellenséges tankönyvíró lelkében. Mert abban az arcképben, melyet egy nemzet a másikról magának kialakít, a politikai indítékok adják a színezés erejét vagy a torzítás mértékét. Erre kitűnő példa a bizánci közvélemény, ahol nemcsak az ókori rosszindulatú sablonokat találjuk meg, hanem még az udvarló panegyrikus költők lekicsinylő – olykor a győzelem nagyítása kedvéért nagyító – tendenciájával is számolnunk kell. Már a honfoglalás előtti magyarokról tudósít Bölcs Leó, ki szerint a magyar vitéz nép ugyan, de álnok, zárkózott, barátságtalan és különösen pénzsóvársága miatt megbízhatatlan. Mindez messze áll a nyugati mesésen sommás jellemzésektől, de a kritika joggal mutatott rá, hogy különösen a pénzsóvárság és megbízhatatlanság vádja az ókori történetírásnak a barbár népeknél állandóan és makacsul alkalmazott sablonja. 

Későbbi íróknál is találunk ilyen jelzőket és még kevésbbé nyájasakat is: a magyar vérszomjas, zavargó, gyáva, szerződésszegő, alattomos harcmodora van, harchoz – értsd: a szabályszerűhöz – nem ért. Műveletlensége miatt vadállatokhoz hasonlítgatják. 

Mindezeket a vádakat megértjük, ha ismerjük, milyen politikai és művelődési ellentétek választották el a két hegemóniára törekvő országot. Értékesebb és a tényékhez simuló adalékot jelentenek a ritka dicséretek: a magyar nép szereti a függetlenséget és érzéke van a szellemi és lelki kiválóságok iránt. III. Béla idejen már említik vendégszeretetét, szíves és barátságos modorát.

Mikor aztán már Bizáncnak is szüksége van a törökkel szemben a magyar vitézségre, megváltozik a hang. Immár nem barbár, nem gyáva a magyar, hanem bátor, harcban merész és általában harcias, mert a magyarok jellemvonásai közül éppen erre a harciasságra volt Bizáncnak már ekkor a legnagyobb szüksége.

Arról is beszámolnak történetíróik, hogy Bajazid szultán a franciákkal együtt a „földkerekség népei közül a legderekabb nemzetnek” mondja a magyarokat.

Nyugaton ellenben tapasztalatból szerzett, tényeken alapuló ismerete alig van a középkori világnak a magyarokról, vagy legalább is alig van effélének irodalmi nyoma. A tudós világ ismeri Szent István csodálatos eredményű térítését; tud kegyességéről, keresztény zarándokokat illető vendégszeretetéről: mindez azonban csak a szent királyhoz és nem népéhez fűződik.

Szent László, sőt Nagy Lajos Magyarországáról és magyarjairól azonban semmit sem tud a nyugati közvélemény: legfeljebb itt-ott lehet meglelni Buda és Esztergom nevét a forrásokban, így érthető, hogy Voltaire megvető gúnnyal kérdezi még 400 evvel később is: ki sejtette volna, hogy „Nagy” Lajosok éltek a Krapack-hegyek (Kárpátok) tövében? 

Szent Erzsébet ellenben nagy dicsőséget hozott Magyarországra. Az a középkori német költő, aki elmeséli, hogyan jósolta meg az eisenachi udvarban a magyar földről jött varázsló Klingsor Erzsébet házasságát és életét, előkelő lovagvilágot fest Magyarországról, kegyes királlyal. De a francia nyugaton, Olaszhonban és másutt is a szentek nimbuszával díszítette a magyar nevet ez az alázatos szívű magyar király leány, saját korától mind a mai napig.

A középkornak Magyarországra vonatkozó történeti tudata inkább meseszerű volt, de részben még ez a legendás atmoszféra is összefügg a magyar föld szentjeivel. A középkor ugyanis a legnagyobb hűséggel azt tartotta nyilván, hogy a magyar föld, Pannonia adta az egyháznak Gallia legnagyobb szentjét, Szent Mártont. Mikor Bouillon Gottfried keresztesei átvonulnak Magyarországon, az a tudat hatja meg őket legjobban, hogy Szent Márton szülőföldjét tapodják. A középkor csodálatosan naiv szinkretizmusával így lesz Szent Márton magyar királyfivá, ami némilég ellensúlyozza a barbár-szittya-hún azonosítás ódiumát. Még ma is sokszor emlegetik a francia katolikus írók ezt az érdemünket, ha rokonszenvesen akarnak írni rólunk.

És ezért lett a mesebeli Nagylábú Berta, Nagy Károly anyja is magyar királylánnyá. A monda szerint Berta Florus magyar király és Blancheflor magyar királyné leánya s a magyar udvarból viszik a francia követek Pipin király nászágyába, honnan egy gonosz cseléd intrikája kitaszítja, úgyhogy csak hosszú kálvária után jut vissza a király udvarába. Ez a Nagylábú Berta, „Berthe au grand Pied” úgy lett magyar királylánnyá, hogy a Szent Márton számára gyártott genealógiákban is szerepel egy Florus király . . . Nagy Károlyt, kinek anyját valóban Bertának hívták, tehát valami módon rokonságba kellett hozni ezzel a „magyar” királlyal. Csak egy romantikus átköltés szerzője ütközött meg ezen a meseszerű családfán és helyettesítette Florust Alpadus-szal, vagyis Árpáddal. Idővel aztán minden ártatlanul üldözött királylány magyar nemzetiséget kapott a nemzetközi mesekincsben.

A többi francia népköltő is, ha nem mind sorolja is népünket a pogány szaracénok közé, valami fantasztikus távolságból látja a magyar földet; legjobb esetben romantikus lovagvilágot képzel oda, mely semmiben sem különbözik más keresztény vagy a közben lovagivá nemesített szaracén népekétől. Afféle mesebeli ország, hol sok az arany és jók a harci mének. A magyarok Amandou, Montluisant nevű városokban a dánok, vagy bizonyos keleti népek szomszédságában laknak. Van olyan belga krónika, ahol a hunokkal, trójaiakkal és pannonokkal azonosított magyarok állandóan a dánokkal és pannonokkal harcolnak. Ennek a mesebeli, fantasztikus lovagi Magyarországnak a képe öröklődött át a katalán regényre és románcra, a spanyol és angol drámára, olykor olasz közvetítéssel, s a Bandello novellájára visszamenő Musset-vígjáték, Barberine Magyarországában is csak egynéhány földrajzi név és a király neve történeti, a többi, a szereplő személyek neveivel együtt a képzelet vagy a cseh történelem adaléka.

A német középkor irodalmi öntudata sem bír határozott képpel Magyarországról és a magyarokról. Talán a Nibelungenlied Attila-Etzel királyának és hunjainak határozottan jóindulatú ábrázolása tükrözi vissza azt a viszonyt, mely a magyar királyi udvart a német énekesekkel összekötötte. Viszont Krimhild hunjai vitézek ugyan, de inkább csak azért győzik le a félelmetes erejű germánokat, mert túlerőben vannak.

Van azonban egy érdekes tanúságunk arra, hogy a német ember mi módon látta a középkor magyarját közvetlen közelből.

Ez Ottó freisingeni püspök, ki 1147-ben utazott át Magyarországon. Részletesen leírja a magyarokat és megkapja őt a faji megjelenés különbsége: „Külsejük marcona, szemük beesett, termetük alacsony, viseletük vad, nyelvük pedig barbár, úgyhogy vagy a sorsot kell vádolni, vagy az isteni türelmet kell csodálni, mely e szörnyetegeknek ilyen pompás ország birtokba vételét megengedte.” A király testőrjeiről szólva is kiemeli marcona külsejüket és fegyverzetük ijesztő jellegét és legfeljebb annyit enged meg, hogy ezek fiai bizonyos nevelésben részesülnek és így „atyáik vadságából vesztenek majd valamit”.

Ha ezen kétségtelenül őszinte ítéletből fakadó leíráson elmélkedünk, azt a fontos megállapítást kell tennünk, hogy a magyarság keleti faji és műveltségi jellege az, ami ősidőktől fogva feltűnt a nyugati ember előtt, aki az egységes középkori városi műveltség köréből ide vetődve mindent kezdetlegesnek, vadnak, ijesztőnek lát és a tőle gyökeresen különböző népet szörnyeteg hordának tartja, mely nem érdemli meg elfoglalt országát. A különbözőségből ered a gyűlölet s az európai értelemben vett kultúra fölényérzetéből a lenézés. Ez a szemlélet egyenes vonalban jut el napjainkig a német közvélemény egy részéhez, sőt a német tömbön túlról érkező emberek egy része sem lát mást a sajátos magyar steppe-kultúrában, mely az éghajlattal, múlttal és életmóddal szorosan és szükségszerűen összefügg, mint elmaradottságot, nem méltányolva azt, hogy ha saját vérei gyarmatosokként ide vetődnek, a fizikai környezet hatása alatt hasonló szokásokat és életmódot vesznek fel. A Freisingeni Ottó emlegette mélyen ülő mongolos szemek, az övétől különböző fizikai külső és a szokatlan hangzású nyelv felébreszti a nyelvére és műveltségi megjelenésére büszke püspökben a fölény érzetét. Két civilizáció találkozott itt össze ebben az értékítéletben s az összehasonlítás természetesen a keleti kultúra hátrányára ütött ki a nyugati ember szemében. Ez az átvonuló keresztes a felvilágosodás-korabeli német kispolgári pamflet-írónak őse, aki éppen olyan érzéketlenül szemléli a körülötte folyó magyar életet. . .

Valószínű, hogy az Árpádház számos nyugati házasságkötése, majd az idegen házak magyar trónfoglalása következtében és a magyar műveltség folytonos nyugatiasodása folytán később kedvezőbb lehetett a magyarság képe azok szemében, kiket sorsuk a magyarok közé sodort. III. Béla, Róbert Károly, Nagy Lajos, Zsigmond idején bizonyára már az idegenek is otthonosabban érezhették magukat magyar földön, mint korábban. Minderről azonban nem sokat tudunk. Legfeljebb az elvesztett nikápolyi csatával kapcsolatban hallunk a magyarok állítólagos gyávaságáról, hűtlenségéről – holott tudjuk, a franciák hirtelenkedték el az ütközetet – és az országon keresztül utazó Bertrandon de la Brocquiére beszél a magyarok megbízhatatlanságáról, de maga megvallja, hogy ezt csak hallomásból tudja.

A németek, kiknek gyakran kellett összemérniök fegyvereiket az Árpádkori magyarokkal, olykor nem titkolják ijedelemmel vegyes idegenkedésüket a csatákban félelmetes magyaroktól.

Albert osztrák herceg 1291-ben azt írja róluk, hogy olyanok, mint a hidra: egy levágott fej helyébe harminc nő. Belül gonosz indulatnak, ravaszság fűti őket és az ember keze közül úgy csúsznak ki, mint a sima kígyó és a vereség után még nagyobb számban támadnak fel, mint azelőtt, a mocsarakból úgy bukkannak fel, mint a békák. A mosonvidéki mocsárgyepük magyarjának félelmes híre lehetett az osztrák hadak előtt. . .

De mikor a török a keresztény Európát fenyegetni kezdi, a magyarok harciasságából, mely addig csak a barbárság szinonimája volt, egyszerre erény lett s a kegyetlen, vad magyarok a kereszténység nemes védőivé, Krisztus atlétáivá lépnek elő. Mikor III. Ulászló lengyel király, a későbbi magyar I. Ulászló Lengyelországgal együtt Magyarországot az igazi hit falának és pajzsának nevezi, bizonyára már elterjedt európai nézetet tolmácsol.

A Szentszék, mely a magyarokat megtérésük óta éppoly kedves gyermekeinek tartotta, mint bármely más nemzetet, – az első keresztény század szenttéavatásai ezt eléggé ékesszólóan bizonyítják – most különös melegséggel karolja fel a magyar védőbástya metaforáját és terjeszti el a nyugati keresztény világban.

A renaissance kora ez, mikor nemcsak az egyes ember kezdi érdekelni az írástudókat, hanem a népek egyéni jelleme is. Ekkor kezdenek az egymástól távolabb élő népek is tudomást venni egymásról.

A magyarok ezt a védőbástyafeladatot tulajdonképpen már Szent István óta ellátták, hiszen míg azelőtt ők is az Európa felé özönlő keleti népeknek csak egyik csoportját alkották, a kereszténység felvétele és mai hazájukban való letelepedésük óta hátukat Nyugatnak támasztva védőgátként állták útját az utánuk jövő keleti népek rohanásának. A besenyők, kunok, majd a mongol tatárok áradásának hullámai mind a magyar Árpád-királyok magyarjain törtek meg. De minderről a Nyugat alig vett tudomást, mindössze a tatárjárás idején rémüldöztek és sajnálkoztak a magyarokon, míg a szomszéd osztrák herceg hidegvérrel pusztított versenyt a megmaradt nyugati országrészeken; majd történetírói rettenetes méltatlankodással írnak a magyarok szörnyű barbárságáról, mikor később IV. Béla seregei büntető hadjáratban pusztítják végig a határszéli tartományokat.

A török előnyomulása azonban az egész görög-latin humanizmust és legfőbb gyámolát, a pápai hatalmat élénken foglalkoztatta s így lett általánosan elterjedt európai fogalommá a magyarság „védőbástya, védővár, védőfal, védőgát, védősánc, kőfal, oszlop, pajzsa-szerepe. Ebben a képben csak egyetlen nemzeti jellemvonás játszik szerepet: a magyar vitézség. Machiavelli jól foglalja össze a kor véleményét a magyarokról: „lakosai fölötte harciasak lévén, mintegy bástya gyanánt szolgálnak, úgyhogy a szkiták, kik velük határosak, – itt persze a messzebb eső keleti népekre vagy a törökökre gondol az olasz író – nem merészelik hinni, hogy őket legyőzhessék és rajtuk áttörhessenek. Gyakran nagy mozgalmak támadnak a tatároknál, miket a lengyelek és a magyarok föltartóztatnak. Gyakran büszkélkednek is vele, ha az ő fegyvereik nem volnának, Itália és az Egyház már több ízben érezte volna a tatár hadak súlyát”. 

Az addig vérszomjas, szörnyű szittyákból egyszerre szittyaverő, a kereszténységhez híven ragaszkodó Krisztus-katonák lettek. Egynémely írónak, mint például a naiv francia Jean Lemaire de Belgesnek fel is tűnik a múltnak és jelennek ez a csodálatos ellenmondása, holott a Nyugatnak csak saját tájékozatlanságán illett volna csodálkoznia. Jean Lemaire különben a magyarokat még mindig szittyáknak tudja, kik a törökökkel együtt Trójából szakadtak el és így a törököket is a magyarok testvéreinek tartja: „És még ma is látni, hogy a magyarok szeretik és használják a török íjat és erősek és bátrak, mint a törőkök, de azoknak büszke ellenségeik a keresztény hit miatt.” Itt is látni, hogy a külföld magyar-szemléletéből teljesen kiesett a keresztény magyar középkor, a szent Árpádfiak ismerete, hiszen a vad Nyugatpusztító szittyát közvetlenül a Hunyadiak korának törökverő magyarja mellé állítja képzeletében retorikai hatású kontraszt gyanánt.

Ez a védőbástya s a hozzá fűződő történeti hálaérzet eljutott a legmodernebb korig is és Magyarország a mai külföld megítélésében is, literátus és hozzánk jóindulattal viseltető külföldieknél sokszor szerepel, mint védőgát. Kossuth Lajos korában a szabadság ellenségeivel áll szemben, később olykor a pángermánizmus, a pánszlávizmus, újabban a bolsevizmus gátjaként emlegették. Napjainkban Hitler a kominternellenes egyezmény aláírásakor emlegette a magyarság hagyományos történelmi védőhivatását.

A képpel szemben csak elszórt esetekben emelkednek kifogások, így a magyarokat mélyen lenéző német drámaíró, Hebbel nem érti, miféle hálát várnak a magyarok az ő védőbástyaszerepükért? Hiszen magukat védték, nem Európát! Vagy külön jutalmat adjanak annak a polgárnak, aki a vízbe esve kiúszik, csak azért, mert megmentett egy polgárt az államnak? Epigrammát is írt rólunk: 

Polgárkoronát! Polgárt mentettem meg!

Kiáltá a római bolond, midőn kimenekült a Tiberből.

Koszorút Európa! Legyőztem a törököt!

Kiáltja a magyar, pedig csak azért él, mert megtette!

Persze Hebbel nem gondolt arra, hogy a népek érdemei közvetettek is lehetnek és hogy a magyar vitézség nélkül az ő hazája is könnyen Bizánc és a Balkán sorsára juthatott volna... Ugyanígy gondolkoznak különben a századvégi pángermán regényírók is, mint Müller-Guttenbrunn.

Az antik Scythia-képzet különben még mindig kísért és például Ariosto azért nem kíséri el Esztei Hippolitot Egerbe, mert fél a zord éghajlattól és a nyers emberektől. A humanisták értékelése egyébként nem megy túl a harci erények magasztalásán: a védőbástya-magyarok e korban is eleget hallhattak barbárságukról és elmaradottságukról, mely alól csak Mátyás király és néhány bőkezű mecénás volt kivétel. Különben magának a magyar humanisták vezérének példája mutatja, hogy ők is elfogadták ezt az ítéletet, mely alacsonysági érzést keltett bennük. Janus Pannonius szinte kitudja magát a magyar közösségből a humanista „barbár” fogalmának hatása alatt, mikor a mély Duna mellől küldi versét Galeottohoz:

Hol csupa jég a határ s zajlik a víz komoran –

Gyönge sorok, de azért ne csodálkozz rajtuk! e föld itt

Barbárabb s ez is úgy érzik a műveimen . . .

Hozd ide bár Marót, recseg itt Maró csudalantja,

Jöjjön a nagy Cicero s néma leszen Cicero. ..

Ez a „kisebbértékűségi komplexum” egyébként hasznos is, hiszen erre reagál a legerősebben a nemzeti öntudat s ennek köszönhetjük Anonymus magyar Gestájától Ady Endre dalaiig a magyar szellemi élet legnemesebb ösztönzéseit.

Ezzel összefüggésben a magyar vitézségnek európai híre van a török harcok idején. Nemcsak Aeneas Sylvius írja le magánlevelében, hogy ha a magyarok vérüket nem ontanák, akkor a többi európai nemzeteknek kellene a vérüket adniok, hanem az egykorú német, francia és olasz források sem győzik magasztalni a magyar katonai erényeket. A horvát Georgievitz, ki magát Peregrinus Hungarusnak nevezi, így kiált fel (1554): „Melyik bátrabb nemzet mint a magyar?... Ki veti meg annyira a sebeket, ütéseket, verést és veszélyt, mint a magyar?” A magasztalásokba olykor sok szánalom is vegyül, amit Voltaire aztán a magyar históriáról elmélkedve így összegez: „Valamennyi nép kő zött, amely szemünk előtt e történetben elvonult, egy sem volt olyan szerencsétlen, mint a magyar”, hiába alkotott benne a természet erős, szép, szellemes embereket...

Ezt a magyar harciasságot a francia Jean Bodin az ókori klímaelmélet értelmében az éghajlattal is magyarázza, Magyarország szeles föld, tehát élénkebb és harciasabb nép lakja. (A francia azért udvarias és kellemes modorú, mert a mérsékelt éghajlat lakója.) A skót Barclay, aki a bécsi udvarnál is megfordult, talán már közelből látott magyarokat és részletes elemzését adja ennek a harcias készségnek. Szerinte az állandó harc és az idegen katonák jelenléte miatt vetették le régi egyszerű erkölcseiket és vadultak el, úgyhogy csak zsákmányra lesnek. A nemességet nemes arckifejezés, pompaszeretet, méltóságteljes fellépés jellemzi, előjogaira féltékeny.

A barokk-korban jelentkezik aztán a német polgári magyargyűlölet első megnyilatkozása abban a nemzetképben, melyet a türingiai Lansinus fest dialógusában a magyarokról. Párbeszédes formában kapjuk először a magyarság nagy dicséretét, a védőbástya érdemeinek újabb méltatását, mely Európának nyugalmat biztosított. De rögtön utána egy Württemberg! német szórja a magyarokra a gyűlölet mérgezett nyilait. „Minden, ami rosszat gyűlölet, félreismerés, neheztelés a honfoglalás óta a magyarokra ráköltött, hirtelen új, szörnyű életre támad”, írja a külföldi barokk magyar-kép monográfusa. Magyarország Európa sírja, Mátyás dicsősége csak olasz hazugság, a magyar nép maga a Sátán. Nem a magyarok, hanem a németek mentették meg Európát.

Innentől kezdve ismétlődik német szerzők tollán a vád, hogy a magyar csak hadakozni tud, műveltségre képtelen.

Efféle vádakra válaszoltak a Németországban tanuló magyarok, Czvittinger és Bőd Péter, mikor az első magyar könyvészetet összeállították a gonosz indulatú állítások cáfolatára.

Mindez nem segít, a pasquillusok és pamfletek ontják az újabb meg újabb groteszk arcképeket. Csúfolják a magyarok gőgjét, önzését, szűk látókörét. A mintát persze mindig a magyar nemes szolgáltatja.

Amikor aztán a felvilágosodás korában még a bécsi udvar reakciója is táplálja pénzzel ezt a magyar gyűlöletet, végleg kialakul a lusta, önző, zsákmányoló, zsarnok, népnyúzó magyar arcképe. Itt már minden tárgyiasság eltűnik, a legcsekélyebb érzék is hiányzik a történeti fejlődés szükségességei, a védőbástya-elfoglaltság következményei iránt. Egyesegyedül a nyugati felvilágosodás, civilizációs eszmény a kritérium és minthogy Magyarország a török alatt és a szabadságharcok utáni nehéz elrendezkedésében nem tudta egyszerre pótolni két század mulasztásait és a nyugati haladáseszménnyel szemben saját egyéni szükségletéhez mért nemzeti műveltségét publicisztikailag kidolgozni, – hiszen maga is lassan belesodródott a haladáseszmény rohamába – a német-osztrák kispolgári öntudat teljes önelégültséggel állapítja meg újra meg újra saját fölényét a gőgös magyar úr komikussá torzított figurájával szemben. A magyar szegénység vád lesz II. Lipót fizetett firkászai tollán, akik városi kultúrájukhoz szokva és a jozefinista ideológiából élve egyszerűen képtelenek voltak arra, hogy a magyar történeti fejlődést és a sajátos magyar történeti és népi steppe-kultúrát megértsék és megbecsüljék.

Példaképpen hallgassuk meg a Bécsből a pesti egyetemi könyvtárba kinevezett Hoffmann Lipót Alajost, ki jó pénzért kémkedett II. Lipótnak és még tollával is harcolt az 1790. évi magyar reformországgyűlés forradalmi szelleme ellen. A magyar nemes önteltsége határtalan, mondja „Ninive” című szennyiratában. A magyar nemes szerint a Corpus Jurisban minden benne van és a magyar föld mindent megterem, amire szüksége van. Idegen tudományra nincs szüksége. A tudatlanság nemzeti erény és rossz hírét költik annak, aki külföldön utazik és valami hasznosat tanult. „Egy falusi nemesember Magyarországon általában alig tud annyit, amennyit egy teherhordó Parisban!” A nemzetgyűlés paraszti csőcselék. Egy-egy félig megértett könyv, mint Rousseau Társadalmi szerződése, szolgáltatja frázisaikhoz az anyagot. Puncs és tokaji mellett lángol tűzre forradalmiságuk. Urbanitás és tudomány nem hazai növények.

„Vad erkölcsök, fésületlen haj, borzas bajusz, dohányfüst és széles kard semmi más országban nem lehetnek a nemességnek ismérvei, mint Magyarországon. A tudatlanság sehol Európában nem tolja annyira ki kövér állkapcsát, mint a falusi köznemességnél, mely pusztáján disznót hizlal”.

Persze még ezt a disznót és a marhát is csak német pénzen tudja értékesíteni. Mert kereskedéshez nem ért. Egyáltalán nem lehet valótlan, „hogy a németek vezették be Magyarországon annak a módját, hogyan kell egy embernek élnie, nem mint valaminek, ami az ember és az állat között áll. Nem lehet tagadni, – és az okosabbak el is ismerik – hogy az a kis kultúra, ami van, a finomabb ízlés, a szelídebb erkölcsök, a tudomány szeretete, a műveltebb nevelés, az élénk ipar, a felvirágzó kereskedelem, a szépművészetek ébredése és más efféle dolgok tulajdonképpen a németek műve”, amit a németek a magyarok jólétének emelésére terjesztettek el. A németek a szittyák és hunok földjéből művelt országot teremtettek elő. 

Ezzel szemben, ha még tovább tart a magyarkodás, akkor ki kell dobálni a lakásokból a székeket és díványokat, a nagy tükör helyére fel kell akasztani Attila és Rákóczi képét, a kirakott padlót fel kell tépni és vissza kell térni a puszta földpadlóhoz; majd ezen alszanak a magyarok, mint őseik, a hunok. A pusztában építenek majd rablóvárakat vagy ölnyi mélyre vájt földgunyhókat. Lakájok helyett kanászok szolgálnak fel és ez a szép Árkádia méltó lesz újra a szittyák és hunok földjéhez. S ez a kép nem torzítás, – teszi hozzá – tessék csak elmenni a magyar föld távolibb vidékeire és megvendégeltetni magát valami ízigvérig valódi falusi nemes embertől az ő sárkunyhójában!

A pártember dühén és a fizetett bérenc fölényességén felül érezzük ebben a groteszk karikatúrában a kispolgári felvilágosodás értetlenségét egy olyan világgal szemben, mely homlokegyenest az ellenkezője az ő városi kultúrájának. De ott lobog a hun-szittya őskép emléke is, mely a nyugati ember ítéletében sohasem szűnt meg a kultúrátlan barbárság példány képe lenni. 

Hogy az a német felvilágosult kispolgári gondolkodás, melyet nem érintett meg a romantika nemesítő lehellete, mennyire ugyanaz maradt a magyarsággal szemben a múlt század végén is, mint a már-már feledésbe merült jozefinistáké, bizonyítja a pángermán irodalom magyarszemlélete. Vezérszónokuknak, Löhernek és követőinek műveiből ugyanaz az úrhatnám magyar terpeszkedik felénk, mint amelyről Hoffmann Alajos festette torzképét. A gőgös magyar úr megveti a német kispolgári szellemből élő kereskedői és ipari életformát; innen ered németgyűlölete. A magyar különben szenvedélyes, meggondolatlan vadász módjára lesi zsákmányát a politikában is. Adót nem fizet, az utakat elhanyagolja, csak uralmát akarja biztosítani, elnyomva a német kereskedő- és iparosréteget. Mindezt a hetvenes években Eötvös József és Jókai regényeiből állítja össze Löher. Summa summarum: a magyarság mindent a né met kultúrának köszönhet.

A vad, dölyfös magyar hol komikus figura, a bécsi vicc lapok állandó alakja (Mikosch), hol meg gonosz intrikus, amellett, hogy könnyelmű, tékozló, különben hódítóan szép külseje van. Erős hajzat, összenőtt szemöldökök, Kossuth-körszakáll, keselyűorr, barna arcszín, alacsony homlok, keskeny ajkak, nőiesen finom fehér kezek, melyek a férfias külsőhöz élénk kontrasztot alkotnak: ez például Hans Wachenhusen Graf Betsányja. Vérszomjas, uralkodni vágyó, hencegő, képmutató, tapintatlan, káromkodó; egyébként elsőrangú lovas, felülmúlhatatlan céllövő és a nők fejét elforgató Don Jüan. Így jelenik meg a magyar mágnás a kispolgári romantika szemében. 

Ez a német nyárspolgári tipizáló felfogás tehát kizárja a nemes magyart az európai kultúra közösségéből. Ezzel az elképzeléssel összefügg az a mai német tudós világban is eléggé eltérjedt nézet, mely szerint Magyarország csak afféle „Kulturgefalle”, melynek önálló, genuin kultúrája nincsen, mint például egy különben tárgyiasan gondolkodó fiatal német tudós a középkorról és magyar renaissanceról állította, hogy az csupán a német humanizmus visszfénye, elfeledve megemlékezni a túlnyomóan francia és olasz ösztönzésekről és az eredeti magyar indításokról. Ez a gondolat olykor még a francia publicisztikában is felbukkan, pedig nincs más alapja, mint az a szellemi vaksággal megvert szemlélet, mely a kultúrát egyesegyedül a városi formára és pedig annak német fogalmazású polgári értelmezésére szorítja.

A magyarságnak visszataszító és a nemesi életforma groteszk kiszínezéséből eredő ábrázolása megtalálható mindazoknál a népéknél is, melyeknek politikai okuk van a magyarság ellen fenekedni. Ebben a táborban is a magyar dölyfös, semmittevő úr, aki csak élősködik a többi népből, melyet balsorsa alájavetett; minden kultúráját vagy a németektől, vagy a szlávoktól nyerte, mert a városi életre képtelen, csak faluján, birtokán vagy gőgös kastélyában érzi jól magát; igazi otthona a puszta, a kietlen terméketlenség és műveletlenség szimbóluma, harciassága nem erény, hanem a zsarnoki hajlamok és primitívség járuléka. Nemcsak dölyfös, hanem kétszínű, zsákmányoló fajta.

„Nation de proie”, írta a Felvidék visszaszerzésekor egy cseh-barát francia politikus, visszaemlékezve erre a hagyományos torzképre és elfelejtve, milyen hiénaszerepet játszott éppen a magyarsággal szemben az a cseh nép, melyet most áldozatként tüntetett fel. Ezt a felfogást a német és szláv felvilágosodás köreiből kiindulva a pángermán írókon át az újabb időkben főleg a tót és oláh irodalom és a szlavofil francia politikai irodalom tette magáévá. Ebben a tipikusan centrifugális irredenta jellegű szemléletben a nemzeti öntudatra ébredő és így a magyarság varázsköréből kiválásra törekvő délvidéki német író, Müller-Guttenbrunn a magyarellenes németséget képviseli rendkívül népszerű regényeivel. A törökpusztította magyar földre telepedő és kultúrát terjesztő szorgalmas, egészséges sváb paraszt kontrasztja a pipázó és állandóan részeg magyar úr, Thököly volt kuruca, kinek fiai is rablókhoz hasonló vadak és csak a vadászathoz és hejehujához, asztal alá iváshoz értenek. „Mint egy vad élt ő és éltek fiai mérhetetlenül nagy jószágaikon, jobban garázdálkodtak, mint a törökök, harácsoltak, ahol csak harácsolni való volt. A fiúk a frissen megölt vaddisznó szaga mellett ebédelnek és mulatnak. Csak 2000 juhára és 2000 disznajára büszke a földesúr. Mikor aztán, hogy birtokát el ne veszítse, svábokat telepít be földjére, csak sváb jobbágyot akar látni, mert az attól szedett dézsma sokkal kiadósabb. Egyik jobbágya termeszti az első burgonyát kertjében és a báró, noha még nem is tudja mire való, mindjárt a dézsmáját követeli a kultúrát terjesztő svábján. Csak anyósa, egy Erdődy grófnő képviseli a családban a műveltséget, mert Bécsben és Parisban nevelkedett és éppen ezért megveti ezt az „ázsiai duhajkodást”.

Mercy tábornok is elelmélkedik a visszahódított Bánság sorsán: a rómaiak óta ő lesz az első, akinek nyomán az ekevas feltöri az ősi rögöt. („Der grosse Schwabenzug”.)

Így lesz a magyarok katasztrófájának következményeiből vád: az elvérzett magyarságról még csak tudomást sem vesz az új hódító és a magyar úr képviselője a barbár, ázsiai vadságnak. Még történelmi érdemeit is kétségbe vonják azzal, hogy hiszen a magyarok a török oldalán harcoltak és szinte ellenük kellett a németeknek felszabadítaniuk hazájukat.

Ugyanez a helyzet a többi magyar nemzetiség irredenta érzésű csoportjának irodalmában. Abból a tényből, hogy a magyar középosztály a régi háború előtti Magyarországon a közigazgatást kezében tartotta és hogy a jobbágysorból felkerült tót és oláh parasztság középosztállyá emelkedésének olykor útjában állott a történelmi múltú magyar birtokos és a közigazgatást ellátó gentry, a magyar mindig mint valami érzéketlen, rosszindulatú zsarnok tűnik fel az önálló nemzeti életre törekvő csoportok szemében. Ugyanaz a népbarát irodalom, mely a magyaroknál Ludas Matyit vagy később Petőfi szatirikus verseit (A magyar nemes), Eötvös József regényét (A falu jegyzője) kitermeli, nemzetiségi vonatkozásban magyarellenes beállítású és egy konvencionális, jórészt hamis magyar nemzet képet alakít ki a maga céljaira, így a tótok nemzeti költőjénél,

Országh-Hviezdoslavnál feltűnik a tiszta lelkű, eszményi tót paraszt és a buja, gőgös magyar uraság közötti éles ellentét. A tót népember tiszta, romlatlan, idillikus életet él, még gonosz urával is csak jót tesz. A háború utáni tót irodalomban aztán ez a beállítás még rosszabb színeket ölt: a magyar őrmester és tiszt korbáccsal, veréssel hurcolja a frontra a tót katonát a cseh legionistává vedlett Gregor-Tajovszky regényeiben. A magyarok a tótoktól még a puszta élet jogát is megtagadják. „A magyar uraság robotosai vagyunk; ellenkezés nélküli rabszolgák. Nálunk már csak egy kérés él: engedjétek meg, hogy megélhessünk a halálig, engedjétek meg, hogy dolgozhassunk és a kenyérkét rághassuk, ha a száraz kérgét is... Verejtékünk legyen a tiéd, magyar uram, vérünk hulljon érted, vidd a gyermekeinket és ha kedved tartja, nevelheted őket ellenünk is...” Hogy mindez új keletű szemlélet és a népnemzeti romantikus demokrácia ideológiájából ered, azt nem kell bővebben magyaráznunk.

Ékes bizonyság, hogy ennek a magyargyűlöletnek és a megfelelő torzképnek nyoma sincs a XVIII. század előtt, hiszen a tót nemes is éppen olyan magyarnak tudta magát, mint a többi.

Az oláh népköltészet a magyarokat gőgösöknek, dicsekvőknek, büszkéknek ismeri. Egyik néprománcban magyar betyárral találkozik az oláh legény, mire azzal biztatja lovát, ne féljen, hisz a magyar nem veszedelmes, csak dicsekszik, a szája nagy, de nem nagyon harap. Ugyanúgy történetíróik, mint Jorga és mások, hamis történetszemlélettel csak a magyar gőg és nagyravágyás számlájára írják a magyarok nagy középkori terjeszkedését.

De a magyart még inkább jellemzi az oláh szemében „ázsiai” vadsága. Goga felhasználja Mikszáthnak egyik gúnyos megjegyzését, mely szerint a magyar államférfi olyan, mint az afrikai törzsfőnök, akin csak ott fityeg valami ruhadarab, teljesen magáévá teszi és elméletté fejleszti ki: a parlament színvonala valóban afrikai, a román képviselőket a turáni barbárság féktelenségével üldözik, a sarkantyús szolgabírák irodáiban vad parasztiság fojtogatja a román embert. A magyar „kultúrfölény” nem veszedelmes, mert egyszerűen nincs. „Csak vakarni kell az urat és kilátszik a paraszt”, teszi hozzá magyar nyelven, mintha ez valami közkeletű magyar közmondás volna. Higgadtabb gondolkodóik is szüntelen emlegetik ezt az ázsiai nemzeti jellemet és vérmérsékletet; Slavici szerint a magyarok ázsiai érzelmei mindig befolyásolták gondolkodásukat és tetteiket, mindig módosították az életelveket, melyeket az európaiaktól kaptak. Jó tulajdonságait elismeri ugyan, – a magyarban sok a produktív erő, erős akarat, munkabírás, – de alapvonásul a szilajságot teszi meg az oláh mélabújával és érzelmességével szemben. Köztudomású viszont, hogy a magyar köztudat a „vad oláh” kifejezéssel éppen az oláhságban ismeri fel azt a féltékenységet, mellyel az oláh köztudat minket vádol. Még nyelvünkben is csak a keménységet, vadságot vélik felismerni. Nyelvünk általában a lovak nyelve: „limba cailor”. Nehézkes, darabos, Eminescu szerint kemény, a német nyelvnek egyszerű vetülete. Oláh cikkeken keresztül szűrődött be olykor még olasz tankönyvbe is a puszta-magyar barbár képe. A rozoga kunyhókban, melyek afrikai utakra emlékeztetnek, laknak a parasztok, a vad pásztorok, akik kóborcigány-életet élnek és a pusztai vadlovakat pányvával gyűjtik egybe. Tűz mellett éneklik tatárok zenéjére emlékeztető egyhangú dalaikat. A magyarok a régi idők barbárjainak egyenes fiai, kik a románokat rabszolgasorban tartják.

Ebben a gyűlöletes jellemképben állandóan szerepel a magyarok ázsiai nomád jellemének emlegetése. A magyarok csak afféle hódítók, akik többségi népek felett uralkodnak, zsarnokoskodnak, mint a törökök, vagy hajdan a hunok, tatárok, így írnak már 1849-ben a szlavofil francia újságok és így rajzolja a magyart a világháború alatt a cseh-oláh és a vele szimpatizáló francia-angol publicisztika. Az oláh szemléletben különösen sokat szerepel ez a motívum, mert hiszen csak megerősíti azt a hamis elméletet, hogy a magyarok a jövevények és nem, mint a magyarok állítják, az oláhok. Ezzel szemben az indo-európaisághoz tartozás műveltségi fölénytudatot ad a valóságban lényegesen elmaradt oláh kultúrának, így tevődik össze ellenségeinkben az a szemlélet, hogy a magyarság csak egy Ázsiából, tehát a barbárság kontinenséből előtörő jöttment rabló nomád nép, melynek nincs helye a magas műveltségű szláv, „román” és germán népek között. E mellett a szemlélet mellett semmit sem számít a magyarság ezeréves kereszténysége, elhalványulnak szentjei, európai szolgálatai, erőteljes és zseniális nemzeti kultúrája. Ami a valóságból ezt a szemléletet táplálja, az a pusztainak mondott és képzelt alföldi kultúra, a harciasság, a lóra termettség, tehát mindazok a sajátságok, melyek a romantika szemében éppen szimpatikussá tették a magyarságot.

Evvel az Ázsiával különben úgy vagyunk, hogy szinte magunk erőltettük rá a külföldre. Az ősmagyarsággal foglalkozó tudomány pedig kétségtelenül megállapította, hogy a magyar a többi finn-ugor néppel együtt az orosz síkság őslakója, tehát bennszülöttebb európai faj, ha az orosz síkságot is Európához számítjuk, mint számos odavándorolt indo-germán nép. 

Ezeket a nézeteket különben más külföldi tankönyvek is fenntartják. Angol tankönyvekben olvassuk például, hogy a magyarok feudalisztikus társadalmi rendszerben élnek, az arisztokráták birtokolják a földet, míg a lakosság többi része a parasztok és juhászok, akiknek a sorsa valamivel jobb, mint a jobbágyoké. A nemesek fölényesen viselkednek nemcsak alárendeltjeikkel, hanem szegényebb honfitársaikkal szemben is. De persze ugyanakkor halljuk, hogy a magyar lovasság Európában a legjobbak egyike, a magyar huszárok hírneve új szóval gazdagította az angol nyelvet.

Ahol sem felvilágosodás, sem imperializmus, sem irredentizmus, sem az osztályelnyomatás érzése nem táplálja az emberek elfogultságát, mint a lengyeleknél, a nemzetképből hiányzanak a foltok, sőt a lengyeleknél közhellyé vált a testvériség tudata – közmondás, hogy lengyel-magyar két egytestvér – és a lengyel-magyar nemzeti karakter hasonlóságának érzése. I. Rákóczi György idejéből ismerjük már Wisniowiecki Jeremiás herceg nyilatkozatát, mely szerint „nincs nép, mely a lengyelekkel szokásaira és természetére nézve annyira egyeznék, mint a magyar: ugyanolyan fegyvereik vannak, egyforma a harcolási módjuk, életmódjuk is azonos, sőt néhány évvel ezelőtt ruházatuk is olyan volt, mint a minő most a magyaroké ... Szóval egyetlen néppel sem egyezünk annyira, mint a magyarral...” S efféle nyilatkozatokat ma is hallunk úton-útfélen.

A felvilágosodás kedvezőtlen értékelése a racionális haladási gondolat jegyében ítélte el a magyarságot. A „polgáriasodás” eszménye elsősorban a városi lakosság terméke; már pedig a városi kultúrában a magyarság még akkor csekély részt vett, mert a külföldi rosszindulatú sajtó ösztönösen kikapcsolta magyarságszemléletéből a többnyire idegen eredetű és nyelvű polgárságot. A régi magyar városi műveltséget és az alföldi magyar városokat ez a szemlélet teljesen figyelmen kívül hagyta.

Egy új szellemi áramlatnak, a romantikának kellett jönnie, hogy az értékek fejük tetejére álljanak s hogy ami a magyar életben addig megvetésre méltó elmaradottságnak látszott, lelkes bamulókra találjon egy napról a másikra. A romantikus lélek a városból a természetbe menekül és szabadságvágyának szomjúságától hajtva, felfedezi a magyar síkságban a saját lelkületéhez illő szimbólumot és a pusztai magyarban a saját képére formált szabad, természetes, szenvedélyei előtt korlátot nem tűrő embert s magában a magyar nemzeti jellemben lelkendezve ismer fel olyan vonásokat, melyek romantikus elképzelésének megfelelnek, vagy amelyeket egyszerűen beleképzel.

Az első és döntő ösztönzés olyan német költőtől jött, aki maga is magyarnak, „deutschungar”-nak érezte magát s aki bizonyos mértékig belülről ismerte a magyar életet és gyermekkori benyomások alakjában vitte magával német földre a magyar táj emlékét. Lenau (Niembsch von Strehlenau) Miklós ezenkívül nem is a német kispolgárságból jött, hanem egy régi német nemesi család lezüllött sarjadékának volt a fia s így talán már ezért is mentes volt a kispolgári előítéletektol. Romantikus lelke, mint később Petőfié, szabadon csatangol a széles magyar síkságon. Gyönyörködik a nyargaló ménesben, mely mint a pusztai zivatar robog el előtte, gyönyörűséggel jegyzi fel könnyed ritmusú verseiben a paták dobogását, a csikósok ostorpattintását. Ő fedezi fel a németek előtt a nádfedeles tiszaparti kunyhót, hol a betyár mulatozik:

Ein Räuber singt: „Wir sind so frei,

So selig, meine Brüder!”

Am Jubeln seines Munds vorbei

Schleicht eine Träne nieder.

S míg a táj rajza igaz, megkapó, érezzük milyen hamis, romantikusán szubjektív, Lenau-szerű ez a Schiller haramiáinak magyar lelki rokona, ez a műbetyár (Heideschenke). Majd mulatozó magyar parasztokat fest, kik a tiszaparti kocsma mellett körülülik a tölgyfaasztalt és isszák a tüzes vörös bort és táncolnak az őrületig a cigánybanda hangjaira, melyet a nagybőgő tart egységben. A verbunkosra még az öregek is táncra perdülnek és folyik a tánc hajnalig, még akkor is ropják, mikor már a cigány elhallgatott (Die Bauern am Tiszastrande). Általában a magyar ember szüntelen táncol, őrületes szenvedéllyel. Hősi múltja tornyosul szeme elé, harci kedve támad és kirohan a csárdából, keresve a törököt, hogy lekaszabolja.. . Künn a holdsütéses tájban azonban csak a Tisza zúgása hallik. (Mischka an der Theiss.) A magyar harci kedvet, a halált megvető bátorságot ábrázolja daloló huszárja, ki csárdáról csárdára járva mulatozik, nyakalja a bort, majd lóra kapva rohan a csatába, ahol a biztos, dicső halál várja. Lova gazdátlanul nyargal tova (Husarenlieder). A magyar önérzetet festi a Toborzó (Werbung) realista zsánerképe, ahol vad cigányzene mellett járják a táncot napbarnított és bortól hevülő huszárok. A falusiak elmélázva hallgatják, különösen egy legény, aki anyjára gondol és akiben küzködik a harci vágy és a családi otthon érzése. A toborzó őrmester gyávának neveti:

Bist wohl auch kein Heldensohn!

Bist kein echter Ungarjunge!

Feiger Kerl! so fahre hin!

Erre aztán felcsap, mert felülkerekedik benne a büszke ősi magyar. Sok igaz, megfigyelt vonás van Lenau magyar életképeiben, de érezzük, mennyire leegyszerűsít mindent egykét konvencionális tényezőre a fiatalon külföldre vetődött költő.

Harciasság, mulatozó hajlam, hejehujázás, szabadságvágy a nemzeti jellemvonások, csikós, betyár, huszár, csárdában mulatozó paraszt a visszatérő típusok.

És mindennek a tetejébe a cigány. Itt siklik át aztán Lenau magyar életábrázolása a tiszta romantikus fantasztikumba, a magyar cigány magának Lenaunak tüzes és féktelen lelkét hordja és afféle romantikus hőssé nő a zeneimádó költő tollán. Az ő Mischkája valóságos Paganini, aki olyan hatású zenét varázsol elé hegedűjéből, amilyet éppen akar: megvadítja a huszárokat, hogy azok mámorosán rohannak a csatába, mert hiszen százados ősi dalokat játszik, melyek emlékeztetik őket arra az időre, amikor még a magyarok török vérben fürödtek, védve a keresztény országokat (Mischka an der Theiss). Olykor a költőnek húzzák ősi nótáikat a „rebellis” Rákócziról (Die Heideschenke). Majd meg mikor a gróf megejti Mirát, a gyönyörű cigánylányt, aki afféle magyar földre, a Maros „vad habjai” mellé ültetett Mignon, a gróf lakodalmán olyan nótát húz Mischka, hogy a halál hideg szele csapja meg a vendégeket, borzongva elszélednek, míg a gróf lóra kapva, árokba zuhan és kitöri a nyakát (Mischka an der Marosch). Maga a költő döcögő szekeréről irigykedve szemléli a cigányokat, amint pipáznak, alszanak, hegedülnek (Die drei Zigeuner).

A cigánynak ez a túlhangsúlyozott és romantikusan kiszínezett alakja hamisította meg aztán a német és francia közönség képzeletében a magyarság képét is. Lenau tudta, hogy a cigány és a magyar nem ugyanaz, de aki őt olvassa, legfeljebb azt hiszi, hogy a cigány afféle muzsikus magyar, kiben a tüzes, zenés magyar lélek a legtökéletesebben jut kifejezésre.

Lenau ábrázolása kétségtelenül szimpatikus, sőt lelkes és akármilyen hamisnak érezzük is egyes részleteiben, még mindig igazabb, mint a német felvilágosodás ellenszenves magyarja. Egy nagy értéke van: az, hogy politikamentes, ami érthető, hiszen a magyar közösség egyik németajkú tagjának természetes megnyilatkozása ő így inkább a közösségérzet melege fűti és nem a kívülálló bizalmatlanságával vagy gyökértelen kíváncsiságával „fedezi fel” a magyarokat.

A német közönségben nagy sikere volt Lenau verseinek s így magyarszemlélete is elterjedt, hiszen érdekes, színes részleteiben megkapó képet adott rólunk és a szentimentális, érzelmes németek elé a teljesebb, szenvedélyesebb magyar lelket állította megbecsülendő példa gyanánt. Olyanféle jelenség ez, mint mikor Stendhal a szenvedélyes olaszt, Mérimée a féktelen spanyolt festi a kifinomodott francia társas kultúrától megcsömörödötten.

A magyar ettől kezdve a természet embere.

Viszont valószínűleg a magyar romantika és Petőfi nyomát viseli a magyar feleséget vett De Gerando szép leírása a határtalan magyar síkságról, mely a magyaroknak oly kedves szabadság-szimbóluma. A pusztában laknak még ma is Árpád hosszúbajuszú, sarkantyús bajtársai. A magyar katona maradt azon a földön, amelyet meghódított, lova mellette legel, mint hajdan a háborúban. A falvak házai is olyanok, mintha sátrak állnának egymás mellett s mintha az első jelre össze lehetne hajtani őket, hogy új táborhelyre vonulhassanak lakói. Fája nincs, mert az nem kell a keleti embernek. De kell a széles utca, hogy egyszerre száz ló nyargalhasson rajta. A lobogó „gagyát” még az V. századi hunoktól örökölte. Lovas természetének megfelel a bunda (!), mely megvédi a hideg éjjeleken és a tél ellen is, s amellett biztosítja szabad mozgását. Büszke, sokat ad a becsületre, nem mohó, mint a német, nem lusta, mint az oláh. Természetes ékesszólás, vendégszeretet általános jellemvonása. Nyelve költői és melodikus.

Ilyen szimpatikus, de romantikus elemzéseket több német utazónál is találunk. Keveredik bennük a tényleges tapasztalat az irodalmi sablon emlékével.

Lenau óta a cigány képzete szorosan összeforr a külföldi szemében a magyar képével. Az a feltűnő jelenség, hogy a cigány magyar földön a magyar ember mulatságainak hű és nélkülözhetetlen társa, hogy a magyar zenét ő adja elő, a külföldön sokakban amúgy is azt a hitet terjesztette el, hogy a cigány és a magyar tulajdonkép ugyanaz a nemzet. A cigány pedig valóságos varázsló hírébe került, aki hegedűjéből a legcsodálatosabb hangokat tudja kicsalni, mint a Marosmenti Miska. A cigány lett a természet zenei és így leghívebb, legközvetlenebb kifejezése és így Liszt Ferenc benne véli felismerni a közvetlen „érzés” művészét. Lisztet is Lenau befolyásolta a cigányról írt hírhedt romantikus könyvében, hiszen a „Három cigány”t franciára fordítva ki is adja itten. Liszt szerint „a cigányok korlát és határ nélküli függetlenségük szükségét – mely jellemük megkülönböztető vonása – amaz örökös, majd zajos, majd mogorva mámorból merítik, mely a természettel való szakadatlan érintkezésükből származik... Érezni: létök foglalatja, érezni akarnak bármi áron.” így lett a cigány a romantika legdédelgetettebb és bizonyos fokig legtökéletesebb szimbóluma.

Lenau és Liszt még közvetlen szemléletből ismerte a magyar és a cigány közti faji és nemzeti különbséget. De az a külföldi, aki sohasem járt földünkön, ösztönösen is összekeveri a cigányt a magyarral, hiszen a francia forradalom óta elterjedt nemzet fogalom értelmében, mely egy ország határain belül faji különbséget nem ismer, a magyar cigány is csak magyarnak tekinthető.

A konfúzióhoz még hozzájárult, hogy Liszt téves elmélete szerint a magyar zene a cigányok sajátos terméke és a magyarok csak tőlük tanulták el dallamaikat és bár rapszódiáit, melyekben a cigányoktól hallott magyar dalokat írta át zongorára, „Rapsodie hongroise”-oknak nevezte, könyvében a benne feldolgozott dallamkincset a cigányok sajátjának mondja. Ezzel szemben „Magyarország teljes joggal magáénak nevezheti ezen művészetet, melyet gabonája, bora táplált, csodálata ápolt, mely az ő árnyékában nőtt, szeretete által kifejlett s erkölcseivel oly bensőleg van összenőve, hogy minden magyarnak leggyöngédebb s legdrágább emlékeivel fonódik össze”.

Ma már tudjuk, hogy a cigánynak a magyar zenéhez csak annyi köze van, hogy keleties színű előadásával kiszínezi, bandájának igényeihez alkalmazza, előadja. De a külföldi ember nem disztingvál és egybekapcsolja képzetében a magyart a cigánnyal, sőt elég gyakran a cigányok „bohémien” elnevezésén keresztül a csehvel. E sorok írója egyszer bemutatkozott egy hollandi tudósnak, mire az így kiáltott fel: „Alors vous etes Tchigane?” Nem, magyar! mondtam. „Oui, oui, Tchigane, Tchigane!” ismételte makacsul. Ha ez az egyetemi tanár, aki pedig Budapesten is megfordult, így van tájékozva, képzelhetjük, hogy mit tud az átlagember a magyarokról...

A magyar és a magyar rendezők segítségével előállított külföldi filmeken mindenütt ott találjuk a cigányozó vidéki magyar urat, aki olykor kikapja a hegedűt a prímás kezéből és maga húzza a nótát az osztrák grófnő fülébe elkeseredésében.

Ennek még van némi reális háttere. Annál hamisabb kép alakul ki a szilaj cigánylány alakjából, ki a Marosmenti Miska óta bevonul az irodalomba és összekeveredik a magyar úri élet leírásával. Tudjuk, hogy Lenau romantikus témáját a magyar német származású Carl Beck „Jankó” című regényéből vette, illetőleg barátjával, Beckkel akart versenyre kelni, mikor megírta. Csakhogy Becknél a leány Jankó csikóslegény menyasszonya, Lenaunál meg a cigány leánya. De Beck is írt verses elbeszélést cigány és gróflány szerelméről. Tehát már a magyar földet ismerő német romantikusoknál felbukkan ez a lehetetlen felfogás a magyar úri osztály cigánybarátkozásáról.

Fontäne, az elmélyedő lélekelemzéséről ismert porosz regényíró magyarjai ennek a cigányos vad típusnak a képviselői. Ő már azonosítja a cigány és a magyar jellemet. Regényének hőse, kinek neve a regény címében is szerepel, az öreg Gróf Petőfy (!) így jellemzi saját magyar parasztjait: „Tulajdonkép mind olyanok, mint a cigányok, vagy egérfogókereskedők. Mind karcsú és barna, hosszú hajuk van és jóindulatúak és mindig nevetnek. De egyikben sem bízom. Huss, már eltűnt egy kanál! Minden úgy megy náluk, mint valami összeesküvésben." Toldy nevű ispánjáról meg ezt mondja: „Mindig magyarosan rabiátus és mindent gyűlöl, ami császári.”

Legjellemzőbb eset Claretie-é, aki „Le prince Zilah” címmel regényt írt egy Zilah András nevű magyar hercegről, akiben egyesítette mindazt, amit ebben a barátságos liberális romantikus korban a magyarokról tudtak, (ő is járt nálunk és könyvét budapesti emléknek szánta.) Ez a fényesen költekező, atillában járó és kalpagot viselő mágnás, kinek őse 1566-ban esett el Mohácsnál Hanksa nevű felesége mellett, jelen van, mikor apja 1849-ben hősi halált hal a csatatéren, miközben a cigányok rázendítenek a Rákóczi-indulóra. Ott a holttest mellett eszébe jut a „csárda” (= csárdás?) legendája, hogyan táncoltak a foglyul ejtett magyar lányok a törökök ostorcsapásai alatt.

A száműzetésbe vonuló fiatal gróf Velencében egy olasz grófnő palotájában ismerkedik meg egy László Marsa nevű cigánylánnyal akiben a kifinomult párizsiasság vegyül „bizonyos gőgös vadsággal”. Cigány anyját, akit Tisza Lászlónak hívtak (!), egy garázda orosz herceg rabolta el az 1849-iki dúlás közben és e házasságból született Marsát titokban nagy magyar honleánynak nevelte. Párizsban kisbéri lovakat hajt és Bundás és Duna nevű dán agarak futnak kocsija mellett, ősi emlékek ébrednek a Zilah Andrásba szerelmes Marsában, mikor egy uszályrakomány cigánnyal találkozik: „Látomásában elképzeli a pusztában táborozó rongyos cigányokat, a végtelen síkot, a levendula és a zanót illatát és a csillagos ég alatt húzott dalokat”. Claretie párizsi regényt ír a cigánylány életéből, ahol hemzsegnek az értelmükből kiforgatott nevek. Marsa végül is boldogtalan szerelmeben megőrül, majd cigányok muzsikája mellett hunyja le a szemét, akik azt a nótát húzzák, hogy: „Csak egy kislány van a világon” ...

A magyarság külföldi hírnevének fénykora a szabadságharc volt. Ennek megfelelően alakult a magyar ember képe is, nemes, rokonszenves vonások rakódtak rá: ez egyszer Európa legnagyobb része is úgy látta a magyart, mint maga a magyar nemzet. Persze csak a liberális, szabadságmozgalmakért lelkesedő európai közvéleményről beszélhetünk itt, mely a magyar honvédet diadalmas harcaiban a szabadság bajnokának és bukásában a zsarnok és reakciós Ausztria áldozatának tekintette.

A kedvező légkört különben már a romantika előkészítette.

Lenau és iskolája az egész németül olvasó közönség előtt szimpatikus színekben, szinte a rajongásig menő lelkesedéssel festette a magyar síkság lakóját, aki a szabad élet szimbólumává lett a városi élettől undorodó ifjúság szemében. A Lenau nyomán keletkezett szimpátia és a forradalom iránti lelkesedés fűti Heinét is, mikor 1848-ban jól ismert sorait írta: 

Wenn ich den Namen Ungar hör.

Wird mir das deutsche Wams zu enge,

Es braust darunter wie im Meer,

Mir ists, als grüssten mich Trompetenklänge ...

Lenau harcias magyarja új életre kelt, a szabadságharc mintha igazolta volna a német költő huszárképeit. Heine a magyart a „szabadság utolsó sáncának” nevezi és igaz részvéttel szemléli dicső bukását. A 19 éves Ibsen ugyanily melegséggel versel a magyarok büszke hősi nevéről, mely mint a harci kiáltás hallik a győzelemre rohanó bátor csapatok előtt! A magyar újra a hősi nemzet ebben a korban és ez a nézet a vereség után sem csökken, sőt Kossuth agitációja folytán csak erősbödik. Se szeri, se száma azoknak a német, francia és egyéb íróknak, költőknek, kik a hősi magyar nemzetet magasztaljak, bukásában siratják, vigasztalják.

A franciáknál különösen Victor Hugo és liberális romantikus forradalmáriskolája méltányolta a magyarok vitézségét és tekintette a magyar nemzetet a szabadság bajnokának.

Clémence Róbert 1851-ben írt regényében Debrecent teszi meg szabadsághősei kiindulópontjának és a magyar környezetet a romantikus képzelet számára igen szimpatikus színekben festi ki. A magyarok rendkívül kényesek becsületükre, a szabadság tántoríthatatlan bajnokai, tudományuk, műveltségük mélyen a múltban, a honi talajban gyökeredzik, mert a latin nyelvet a legtovább tartották meg. (Ez ma is gyakran idézett érdem a franciák szemében, akik ebben olykor a latinitással való szellemi rokonság egyik kritériumát látják.) Magyar alakjai mind csupa férfiszépség: Emeric szőke, fehérpiros, szabályos arcú; Manfréd barnabőrű, a veleszületett nagyság és nemesség bélyegét hordja magán. Mindez, gondolom, Boldényi (Szabó Pál) nagy könyvéből ered, melyet Kossuth Lajosnak ez a francia földre vetődött ágense ugyanazon évben adott ki s ahol nagyszámú francia munkatársával együtt olyan részletes és rokonszenves képet festett a magyarokról, hogy félszázadon át belőle, meg De Gerando könyveiből táplálkoztak mindazok, akik rólunk valamit tudni akartak.

A harcias erényeket különben még a magyar ügy ellenségei is elismerték. A szlavofil francia lapok legtekintélyesebbike, a Journal des Débats 1848-ban a horvátok pártját fogja e szavakkal: „nekünk tetszik ez a jó lovas és nagyhangú fajta; tetszenek, mint ahogy elvégre a gaszkonok is tetszettek mindenkor Franciaországban. Mi az egyenlőség hívei és demokraták vagyunk, de mi mindig szeretjük a nemesi erényeket és hibákat. De ez még nem elég ok, hogy megvessük a horvátokat”. A Débats gúnyoros cikkírója nagyjában egy ma is eléggé elterjedt nézetet képvisel. Ma is a francia demokrata kispolgár valóban ellenséges érzülettel nézi a számukra szokatlan és igazságtalan magyar világot, de a legtöbb esetben a benne rejlő és beléje nevelt heroizmus miatt mindig némi szimpátiát érez a magyar huszár, a magyar harciasság és lovagiasság iránt. A Revue des Deux Mondes az 1849-iki magyar sikereket nagy ellenszenvvel szemléli, de nem tudja megtagadni elismerését a magyar katonai erényektől. Kossuthban az „ázsiai ékesszólást” emlegeti, de aztán így ír: „Azért bár kijelentjük, hogy a magyar faj a világ legigazságtalanabb ügyéért harcol, el kell ismerni, hogy tűzzel harcol. Ez a harci játék, ez a lovassági és tüzérségi háború merész csapásaival és a magyar ember élénk és tüzes természetéhez csodálatosan illő rajtaütéseivel előnyös színben tünteti fel.”

Petőfi forradalmi költő-szerepe, majd hősi halála, regényes eltűnése csak megerősítette a külföldet ebben a véleményében és alakja sokszor szerepel ezután mint a magyar jellem legtökéletesebb kifejezése.

Ezen a szemléleti síkon sokszor emlegetik a magyarok jellemvonásaképen a büszkeséget, mely ellenséges tollba a gőgnek iratik. Coppée verset írt a pazarló mágnásról, Benkő Istvánról, aki szegény jobbágyai közé megy táncolni nehéz díszmagyarjában, melyet rosszul odaerősített ékkövek és aranyak díszítenek. A szegény nép között mégis akad egy öreg, „igaz magyar”, aki elnéz a lehulló drágaságok után kapkodó szolganép feje felett és mikor a „mágnást kérdezi, miért nem vett fel ő is valamit a földről, csak ennyit mond Victor Hugóra emlékeztető csattanóval: „Le kellett volna hajolnom”.

Francia íróknál egyébként többször felbukkan a francia és magyar nép temperamentumbeli rokonságának emlegetése is: a magyar is époly hősies, lovagias és élénk, mint amilyennek a francia ismeri magát. Bornier 1880-ban verssel fogadja a Párisba utazó magyarokat, ahol megemlíti, hogy a franciának hasonló erényei, vannak a szenvedések idején. „Lovagok, hősök és költők népe” a magyar, mint a francia.

A magyar lovasnép, ma talán kevésbbé, mint régen, de a külföld sematizáló ítéletében nehezen halad a felismerés, hogy a viszonyok a magyar alföldön is mennyire megváltoztak. Napjainkban megjelent angol cikk méltatja lótenyésztésünket és huszárainkról mint valami archaizmusról beszél – a huszártiszt a francia bor iránti megvetésből sampányert itat a lovával – és megállapítja, hogy a „csikós” olyan valami, mint a cowboy, kozák vagy gaucho, egyenesen Attila és Dzsingisz-Kán leszármazottja! Már mint gyerek nyereg nélkül lovagol, kengyel nélkül ugrik a lóra! „Fehér, lobogó inge, gyapjúbundája, széles karimájú kalapja, fényes lovagló csizmája és tarka hímzése otthonos jelenségek a széles mezőkön. Furulyájából különös és finom, szinte földfeletti dallamok bugyborékolnak elő, melyek kíséretül illenek a délibáb titokzatos tündökléséhez.” Mindez persze összefügg a „puszta” képzetével, ahol „nincsenek utak és vasutak...”

Ez a puszta szabad népe, hol Attila lovainak nyerítését hallja a francia költő; ott nőnek a magyar nép fiai a szabad szélben, tisztán, mint szerelmük, szabadon, mint szívük (Bornier). Petőfi centenáriumának ünnepére írt versében Mistler, ki különben a háború után elég gunyoros szentimentalizmussal festette meg a nyomorral küszködő trianoni magyarságot (Ethelka), látja a pusztákon rohanó lovakat, a délibábot, az ég felé repülő pacsirtát és a hullámzó aranykalászokat. Petőfi alföld-kultusza újabb, konkrétebb színeket adott a Lenau rajongásából kialakult pusztamagyar arcképéhez.

Érdekes azoknak az utazóknak az esete, akik itt Magyarországon figyelik az életet. Jól lehet látni náluk, hogy lebeg a látottak mögött az az előre elképzelt arckép, amit már otthonról magukkal hoztak, így Tissot hírhedt „Voyage au pays des Tziganes”-ja már címében mutatja, hogy a Lenau-Lisztféle cigányromantika hatása alatt áll. Nem győzi ismételni, hogy a magyarok ázsiaiak s szerinte a hetyke szabómester, akivel találkozik, azért olyan büszke, mert olyan országban szab, ahol az emberek még félmeztelenül járnak! De tudja, hogy a nép harcias és vígan megy a halálba. Majd kimegy ő is a „pusztába”, mely egy óriási steppe, nyugalmas, mozdulatlan, csendes, mint egy holt tenger. A magyarok természetesen a szabadság lelkes hívei. A magyar méltóság annyira feltűnik neki, hogy a parasztokat mind megannyi arisztokratához hasonlítja. A falusi piac rögtön az ázsiai népek táborozására emlékezteti. Mindenáron betyárt akar látni és Jókai mosolyogva világosítja fel, hogy azok már csak az ő novelláiban találhatók. De a legnagyobb lelkesedéssel a cigányokról ír. A cigány a teljes szabadság embere, minden nemes érzés megfér szívében, a leghűségesebb szolga stb., stb. Ennyi elfogultságot jelent az irodalmi hagyomány és még napjainkban olyan kritikus elme, mint a kétségtelenül sok újat és eredetit meglátó nyelvész Sauvageot, a magyar asszonyok hangjában rekedtséget érez, mert azok szerinte a pogány magyaroktól rabolt szláv asszonyok utódai, kiknek ejtése ma, ezer év után sem idomult ehhez a férfias nyelvhez.

Itt is a honfoglaló barbár képe lebeg az öntudat alatt, méghozzá egy jóindulatú, képzett és a magyar nyelvet ismerő nyelvész emlékében . . .

De ne legyünk túl szigorúak az idegenekkel szemben. Nem egyszer magunk szolgáljuk ki a torzítás hajlandóságát.

A magyarok nagy barátja, Madame Adam, mikor itt jár, igyekszik tárgyilagos képet alkotni magának a magyarokról, mégis minduntalan kitör az ő rajzából is a hagyományos irodalmi arc, hiszen még a határt sem éri el, kísérője, Pázmándy Dénes máris Savanyu Józsi históriáival traktálja, úgyhogy magyar földre érve mindenütt keresi a nemeslelkű magyar haramiákat, ami igazolná, hogy anyja miért reszketett, mikor a magyar földre elindult.. . De, mint könyvének előszavában mondja, mielőtt magyar földre ér, vonzotta őt a magyar hősiesség hírneve, a franciákkal rokon nemzeti lélek és bizonyos patetikus hangulat fogta el várakozásában. Egy gróf Somssichban ismeri meg az igazi, büszke, hősi magyart. S mikor a ménest megpillantja: „Mintha a hunokat látnám, amint megjelentek Európában ellenállhatatlan hullámokkal feldöntve az akadályokat...” A puszta megtisztítja lelkét és felszabadítja a személyes szenvedélyektől. A cigányok régi harci dalokat játszanak – mint Lenaunál – és újabban csárdásokat, melyekben pásztorok, betyárok, parasztok éneklik gyűlöletüket, bosszújukat, hősi érzéseiket és szerelmüket.

És még napjainkban is akad francia verselő (Diamant-Berger), aki „Tziganes” címmel egy értünk, magyarokért lelkesedő verskötetet ad ki, ahol a „pusztán” nyargaló „houzard” egész uniformisa szerepel, gyönyörűséggel részletezve, ahol a „czikos” rohan vad lovaival a vályú felé:

Le czikos ne connait ni limites ni régles;

Sa patrie est la plaine ou l’on peut galoper,

Lherbe eheti ve oo l’on sarrête pour camper,

Et le del ou planent les aigles.

Il déroule sa tente avec ses compagnons

Ét sendort aussitot que la puzta se voile,

Mais jamais un czikos, dans sa maison de toile,

Na retire see éperons.

„A csikós nem ismer se határt, se szabályt; hazája a síkság, hol nyargalni lehet; a hitvány fű, hol megáll, hogy tanyát üssön és az ég, hol a sasok lebegnek. Kigöngyöli sátorát társaival és elalszik tüstént, mihelyt a puszta sötétbe burkolódzik, de soha egy csikós vászonházában nem vetette le sarkantyúját.”

Muta, a révész lánya is csak pusztán nyargaló lovasokért és a huszárok „rekli”-jéért lelkesedik, „tananát” táncol a cigányok tüzes muzsikájára. Elmélázva követi a költő a puszta magányosát, a gulyást is, aki szerelmes és győzelmi dalokat dudorász, miközben ménesi borát szopogatja és nyilván Lenau nyomán leírja a toborzót és a tiszaparti csárdában dorbézoló huszárokat. De ott van a vak koldus, a „guzlár” is, aki nem tanulta meg ugyanazokat „a ragyogó himnuszokat, melyeket Rakoksy énekelt”, de eltanulta a Bakonyerdő százados tölgyeinek fájdalmas hangját. Csakhogy a „gitanák” sem törődnek vele, mert csizmáikat vállukra kapva követik1 a „houzard”-okat; csak egy egyszerű (primitif) pásztor hallgatja pásztorbotjára támaszkodva, mint egy szobor, a guzla hangjait.

Lenau, Petőfi és talán egy IBUSz-utazás emléke keveredik itt spanyol cigány és szláv etnikai reminiscenciákkal. A költő verseihez „Zsolt de Harsanyi” írt előszót, aki örül, hogy felismerheti e színes képekben „Magyarország egyik arcát”!

Hogyan viselkedett a magyar nemzeti öntudat ezekkel a bőségesen jelentkező elnagyolt vagy torz ábrázolásokkal szemben?

A kedvező romantikus kép kialakulását – főleg cigánykultuszával – maga is segítette, sőt az idegenforgalmi propaganda és a filmrendezők révén állandóan táplálja is, amennyiben a magyar filmkép se túlságosan üt el attól a romantikus, regényszerű és népszínmű-képtől, melyet maga is elfogadott önmagaról. A torz és rosszindulatú ábrázolások azonban természetesen mindig idegenek maradtak lelkétől s ha a magyar közvélemény a kilencszázas évek óta erős kritikával illette is a romantikus, liberális nemzetfelfogást, mindig igaztalannak érezte, amikor a nagytömegű parasztságra épülő magyarságot élősdi, zsákmányolón úri népnek tüntette fel a centrifugális erők harsány sajtója.

Ellenben mindazt, amit saját felfogásával egyezőnek talált, minden időben segített begyökeresíteni a külföld emlékében.

Az emigráció idején (1851) Boldényi metszetekkel illusztrálja nagy francia nyelvű propagandaművét. Egyik ábrán, mely „Magyar ember díszben” felírást visel, lovon ülő kucsmás, zsinóros, atillás, kacagányos, kardos, bajszos magyar urat látunk ficánkoló lovon. Egy másik képen, mely csárdában táncoló magyarokat ábrázol, cifraszűrös paraszt nézi, amint a virágot tartó legény gombos, zsinóros dolmányban és feszes, sújtásos nadrágban táncol; inge kilóg a dolmány alól. A nézők között díszmentés nemes úr is foglal helyet. Egyik metszeten csikóst látunk karikás ostorral kezében és puskával a vállán.

Napjainkban az idegenforgalmi propaganda hasonlóképen szolgálja a külföldi vázlatos, egy-két benyomásra szorítkozó igényeit.

Az idegen országokat járó utasnak nem az a célja, hogy olyasmit keressen a külföldön, ami kellemetlen érzéseket ébreszt benne, vagy pláne amit odahaza is megtalál. Sőt azt lehet mondani, hogy mindenki, aki egy országot meglátogat, már bizonyos eleve elképzelt fogalmakkal megrakodva érkezik és ezek megerősítését várja a megtekintendő országtól.

Bizonyos az is, hogy az átlagember más népekről csak olyan sommás ábrázolásokban gondolkozik, amilyeneket egy-egy híresebb költői mű, regény, opera, vagy operett rögzített meg emlékébe. Mint ahogy a mi emlékünkben Carmen, a cigánylány és a toreador a jellegzetes spanyolok, úgy képzeli a külföldi a népek érintkezésére jellemző sémával a magyart vagy „feudális”, sujtásos, pazarló nagyúrnak, vagy pusztai betyárnak, vagy jobbik esetben csikósnak, rosszabbik esetben cigánynak.

Előttem fekszik az Eucharisztikus Kongresszus belgáinak egy igen kedves, velünk melegen rokonszenvező kiadványa, ahol megírják, mekkora kő esett le szívükről, mikor a szent gotthárdi állomásra befutott a vonatuk. „Utána elindul a vonat az óriási Pusztán keresztül, melyet viharos szél söpör végig és elcsigázva alszunk Székesfehérvárig, ahol a vonat 6 órakor meg áll.” S a szöveget kísérik szép hortobágyi felvételek, csikósokkal, ménesekkel s ezzel a szöveggel: „a Puszta roppant nagy nyájainak őrei kísérik a kirándulókat”.

Így látták az éjszakában a derék belgák a nagy magyar síkságot SzentGotthárd és Székesfehérvár között a kezükbe adott fotográfiák segítségével, de nem csoda, hisz minden külföldi tankönyvben Magyarország jellemző tája a „puszta” a maga félvad, lótenyésztő népének emlegetésével. Nem egyben a Dunántúl is „puszta” megjelölést hordoz s a Dunapalota étlapján az angol tudós tiszteletére adott ebéden ott díszeleg a „Hungarian Cowboy” képe, amint egy remek magyar bikát tart szarvánál, háttérben a gémeskút, pihenő gulya; egy másik példányon a „Hungarian Csikós” pompázik cifraszűrben mint cowboy-kollegája. S tudjuk azt, hogy Debrecen városa jelentékény idegenforgalmat bonyolít le azzal, hogy az idegenek százainak bemutatja a Hortobágyot, mint a hamisítatlan magyar élet keresztmetszetét. Ugyanígy szemlélik elragadtatással Bugacot a Kecskemétre utazó idegenek százai.

S az idegen nem csalódik, mikor a magyar félnomádgazdálkodás maradványaiban ösztönösen eredetiséget keres és talál.

De így aztán kiesik érdeklődési köréből a szántóvető magyar, a magyar munkás, a magyar szőlősgazda, a magyar-székely favágó, a magyar iparos, a magyar hivatalnok, tudós, orvos, katona stb. és azzal a szent meggyőződéssel megy haza, hogy itt a Hortobágyon ismerte meg az egyetlen igazi magyar életformát.

A filmben német szövegírók és felvevők alakították ki a hagyományos magyar klisét. Az UFA „Magyar Rapszódiá”-jában lovasok és betyárok száguldanak a pusztán át, mint Lenau verseiben A primadonna, Rökk Marika állandóan négylovas hintón utazik és a „Tavaszi parádé” hősnője 1880-ban szénásszekérrel érkezik Bécsbe. De a magyar rendezők is kiszolgálják a külföld exotikum-szükségletét. Bolváry Géza egyik filmjében egy párisi francia ügyvédnő négylovas hintón utazza be Magyarországot és szeretőjével egy falusi házban találkozik „én pleine puszta”. Liszt Ferenc is ugyanígy utazik a neki szentelt filmen, majd a vihar elől a csárdába menekülve ismerkedik meg cigányzene mellett egy fiatal magyar grófnővel.

Mikor így a külföldiek magyar nemzetképét összeállítjuk, nem szabad elfelednünk, hogy minden országban akad egy-két, néha egy-egy tucat író, utazó, aki elfogulatlanul nézi a magyarokat is: ezek nézeteivel, érdekes elemzéseivel itt nem foglalkozhatunk. Egy-két jó könyvnek a hatása igen nagy lehet külföldi vonatkozásban, de nem igen befolyásolja az általános képet, amit rólunk a külföld magának megalkotott. Ilyen esetben jellemzőbb, ha egy egyszerű átlagember elképzeléseit vesszük figyelembe.

Ha pedig ezt nézzük, akkor arra a szomorú megállapításra juthatunk, hogy a külföldi emberek átlagos többsége még nemzeti és népi hovatartozásunkkal sincs tisztában. E sorok írójának többször kellett udvariasan tudakozódó, vagy érdeklődő embereket arról felvilágosítania, hogy a magyar ember nem „osztrákul”, nem „szlávul” és nem cigányul beszél. Mert ez a három nézet eléggé el van terjedve a „művelt” nyugaton; az osztrák azért, mert iskolában tanították, hogy Magyarország Ausztriához tartozik, a szláv és cigány valószínűleg pedig a bohémien-cseh-cigány azonosítás alapján. 1849-ben egy lyoni chansoníró, Alexis Champagne lelkes ódát ír, melyben kijelenti, hogy a magyarok, a szlávoknak hős leszármazói nem hajtják többé korbács alá fejüket és felszólítja a „transzilvániakat, szerbeket és moldo-valachokat”, hogy álljanak a derék „madjiarok csatasorába a kozákok ellen, hiszen Franciaország is a magyarokkal tart!

A magyar nemzetnek tehát két sematikus arca van a külföld szemében, vagy jobban mondva ugyanannak az arcnak kettős megítélése forog meglehetős kritikátlanul a külföldi közvéleményben. Az arc egyik oldala általában szimpatikus, bár kissé anakronisztikus csökevénynek tünteti fel a magyarságot: lóra nőtt és lovagias, nemes arcélű úri nép, mely örömét leli a harcban, mulatságban, cigányozásban; alapjábanvéve barbár ázsiai jövevény, vad hun-szittya őseire emlékeztet. A cigányok révén zenei tehetség híréhez jut és velük sokszor összekeveredik a külföldi ember szemében. A háttérben ott terjed el a „puszta”, mint a magyar nép egyetlen tájformája, ahol igazán otthon van, a végtelen síkságon, vad ménesek között, átadva magát harcias múltba merengő érzelmeinek, hol lenge magyarban, hol meg zsinóros atillában a csárdában mulatva, bort nyakalva kivilágos kivirradtig. Ázsiai nomád ösztöne képtelenné teszi városéletre, városai, falvai olyanok, mint a nomád törzsek sátorai. Történeti múltjából a vad hun-szittya ős lebeg a köztudatban, kissé idegen test a nagy indogermán Európában, javára iratik azonban védőbástya-szerepe a keleti és egyéb veszedelmekkel szemben, mire harcias katonai erényei teszik alkalmássá. De ha politikai gyűlölet társul az ítélethez, akkor csak annyi marad meg belőle, hogy a magyarság „corps étranger a l’Europe” (Saurés), amely a keresztség olaja nélkül ma is csak sátorozó török nép volna a „román Alpok” és a Duna között. 

Hogy mennyire a szimpátiának és antipátiának dolga az általános képnek ez a kétféle interpretációja, bizonyítja annak az újságírónak az esete, aki az 1885-iki francia írók kirándulásának résztvevője volt és mégis, mivel Aradon útitársaival összeveszett, a magyar lelkes fogadás és lakomázás hatása alatt Magyarországon „egy fenyvesekből, csárdásból és tokajiból álló keretben csak középkori barbarizmust lát, egy régi feudális világot, arisztokratikus félszegségeivel, felsőbb társadalmi osztályokat, melyek sértő szánalommal viseltetnek a néppel szemben.. s erkölcsi romlottságot, melynek kiáltó szimbóluma a fertelmesen erotikus tánc, a csárdás.” Elég volt egy egyszerű hangulatváltozás ahhoz, hogy ami fehér volt, egyszerre fekete legyen.

A társaság másik résztvevője, D’Ulbach éppen a csárdást teszi meg lelkes és magasztaló könyvének címéül, ahol a régi recept szerint végtelen pusztáról, szabadságról, magyar temperamentumról áradozik.

Az elképzelésben többnyire a nemes ember ma már kissé elavult típusa lebeg az idegenek szeme előtt, akár kedvező, akár kedvezőtlen színezésben. Ezért még azoknál a nemzeteknél is, melyeknek polgári öntudata ellenséges érzülettel viseltetik a magyarok iránt, az arisztokrácia bizonyos szimpátiával nézi nemzetünket. Példa erre a franciáknál gróf Gobineau, a németeknél gróf Keyserling.

Gobineau híres „Essai sur l’inégalité des races humaines”-jében szerepelteti a magyarokat, kik bizonyítékul szolgálnak ahhoz a tézishez, hogy a fajok változatlanok. De Gerando munkái alapján cáfolja a német és angol tudósokat, akik a fajok változóságát azzal bizonyítják, hogy szerintük a satnya finn fajból a magyarok izmos, nemes megjelenésű, harcias fajjá alakultak. A magyarok Gobineau szerint „fehér hunok”, kik között számos árja törzs lakott, melyek mongolos törzsekkel keveredtek és ez magyarázza a magyarok kissé mongolos megjelenését, hogy tökéletesen európai (árja) jellegűek. „Semmi sem jogosít fel arra, hogy feltegyük, miszerint a különféle éghajlatok és szokásváltozások egy lappból vagy egy osztyákból, egy tunguzból vagy egy permiből egy Szent Istvánt csináltak volna.” Anélkül, hogy Gobineau fajelméletéről hosszabban elmélkednénk, kiérezhetjük ebből a jellemzésből azt, mennyire becsülhette Gobineau a magyarokat, hiszen a szerinte legnemesebb fajta, az árja közé emelte őket "fehér hún”-elméletével.

Napjainkhoz közelebb a német filozófus Keyserling juttat „Európa spektrum”-ában előkelő, szinte egészen kiváltságos helyet a magyaroknak. Valóságos missziót tulajdonít ennek a még el nem használt népnek, amely kikerülte a demokrácia felőrlő folyamatát. Szerinte a magyar a legarisztokratább nemzet, amely ma még Európában található, de míg a többi nemzet arisztokráciáját megrontotta a modern kor egységesítő kalmár-szelleme, a magyarokban még ma is lehet tanulmányozni azt az embertípust, az arisztokratát, mely Európában minden nagyszerűt létrehozott. Az arisztokrata ugyanis az egyetlen az egyedülálló, független ember, aki csak ad és nem kap, mert személy szerint szabad, nagylelkű és önfeláldozó. Könnyelműsége is ezzel a szabadsággal függ össze Valami hazai német mondást idéz, mely szerint

Verstand hat jedermann,

Vernunft Husar und Edelmann,

Aber Witz nur Magnat und höhere Geistlichkeit.

Magyarország, Európának ez a rezervációs területe őrizte meg a hódító szellemet, mely Európát megteremtette. Innen van fölénye a többi szomszéd népekkel szemben. A magyar éppen olyan őserejű, mint bármelyik szomszédja és nem kevésbbé ravasz. A „Herrscher”-típust különben a turáni vérkeveredés adja itt is, mert hiszen a nagy hódítók: Attila, Dzsingisz-Kán, Timur Lénk turániak voltak, sőt Leninben és Clemenceauban is voltak tatár faji vonások. Pompaszeretete, hiúsága keleti. Józan, metafizika híján van, mint a keleti népek. Csupa fantázia és akarat, kevés érzéssel. Született úr és legfeljebb a formális jogászi téren alkotó. De a jövőben Európának példát adhat azzal, hogy a polgári formát átugorva új életformát teremt a tespedő modern életben.

Keyserling arcképét néhány magyar arisztokratacsalád, így elsősorban gróf Apponyi Albert szolgáltatta, de nyilvánvaló, hogy a régi hagyományos romantikus magyar is benne él e képben, hiszen az író tanulmányát a cigányzene elemzésével kezdi, melyről ugyanolyan fogalmai vannak, mint Liszt kortársainak. A magyar nóta megfelel az ő dionysosi alaptermészetének. A lassúban a szabad formátlanság, majd a gyorsból a nomád lovasrohamot vagy visszavonulást érzi ki. „Tiszta arisztokrata zene”, mely nem keresi a kiegyenlítődést. Élet és halál, bánat és öröm koordináták benne, megfelelnek egymásnak.

Tudjuk, milyen hamis tétel származhat abból, ha valaki a cigány repertoárjából, az alig százéves magyar műdalból és az egyetlen formára szorított csárdásból akarja kiolvasni a magyar jellemet. Lenauhoz képest Keyserling magyar szemlélete csak szegényedést jelent, mert Lenau legalább a parasztságot, tehát az átlagosabb magyart ismerte. De soha szimpatikusabb magyarázatát a magyarság bizonyos megjelenési formájának sem azelőtt, sem azóta nem kaptuk. Ehhez az arisztokrata osztályöntudata és nemzetek feletti összetartó érzése kellett.

A magyar társadalom „feudális” hírneve sem volna olyan általános, ha nem lebegne a külföldi ember emlékében a nagy szolganépséggel rendelkező magyar mágnás kiskirály képe. Az eucharisztikus kongresszus külföldi beszámolóin a díszmagyarba öltözött képviselők tribünjén is csak a magyar „mágnások” kasztját látta a különben igen jóindulatú külföldi tudósító.

A magyar nép csak „pusztai” requisitumaival szerepel a külföldi szemléletben, úgy, amint a romantika azt egyszersmindenkorra kialakította. Ezt a pusztai magyart is hol elmaradott ázsiainak, hol a szabadság és a szenvedélyes, természetes élet mintaképének ábrázolja a külföldi sajtó, aszerint, amint ellenséges érzés vagy lelkes szimpátia fűti.

Minden olvasóm szegezhet ellenem olyan német, francia, angol és egyéb könyveket és tanulmányokat, ahol a magyarságról alapos és tárgyilagos jellemzést találunk, ami távol áll attól a sematikus képtől, melyet fennebb vázoltunk. De célom nem az volt, hogy a magyarságra vonatkozó külföldi irodalmat ismertessem, hanem hogy kifejteni próbálj ami az európai köztudatból azt a felületi képet, mely az átlagemberben begyökerezhetett s amin a legtárgyilagosabb könyv is csak keveset tud változtatni. Mint látjuk, ez a kép majdnem mindig a politikai helyzet függvénye. A középkorban a magyarság és a Nyugat közti ellentétek alakították ki a mindjobban halványuló ellenszenvet, majd meg a török veszedelem adott hírt Európának a „védőbástyáról”. Az újkorban, míg az abszolutizmus ellen vívtuk önvédelmi harcunkat, a magyarság volt a szabadság katonája, hősi, nemes nemzet, mely fölényesen pazarolja vérét a közös eszményekért, de mindjárt elnyomó zsarnok, élősdi, mihelyt a német kispolgár imperializmusával, a pánszlávizmussal vagy dakoromanizmussal találja magát szemben.

Az antik néprajz közhelyszerű barbárjellemzéseiről Gráf András: Antik hatások a korai bizánci irodalom etnográfiai tudósításaiban. Egy. Phil. Közl. 1933-34.

Góg és Magóg népéről 1. Eckhardt Sándor: La legende de Torigine troyenne des Turcs. K.Osoma Arch. 1932, 422.

Az emberevő magyarokról u. a. Az emberevő magyar meséje. M. Nyelv 1927 és A magyar kannibalizmus meséje. Érd. Múzeum 1930, 89. A forrásokat 1. Gombos Albin nagybecsű gyűjteményében: Catalogus Pontúim Hist. Hung. I-III. 1937. Halphen könyve: Les Barbares, Álcán, 1926, 323. A Seignobos-idézet Baráth Tibornál: Debr. Szemle 1933. 196; a könyv a magyarra is lefordított Histoire sincere de la nation française 1933, 93. Vő. u. a. A dunai táj francia történetírás tükrében. Századok, 1937, különösen 203 kk. Az oláh tankönyvekről névtelen cikk: Magyarság, 1929.

A magyarok bizánci megítéléséről Gyóni Mátyás. Magyarország és a magyarság a bizánci források tükrében. Budapest, 1938. A Nagy lábú Berta magyar származásáról és Szent Márton magyar királyról Király Ilona. Szent Márton magyar király legendája. Budapest, 1929.

A romantikus átköltésről Hankiss J. Debr. Szemle, 1934, 330 Szent Erzsébet francia hírnevéről Gábriel Asztria Regnum (1937) 80.

A francia hősi énekben szereplő magyarokról Kari Lajos La Hongrie et les Hongrois dans les chansons de geste. Rev. Langues Romanes LI, 1908 és Eckhardt Sándor: FrancoHungarica. Mél. Baldensperger. A fantasztikus belga krónikáról u. a. Egy. Phil Közi. 1931 

74. A katalán-magyar vonatkozásokról Brachfeld Olivér: Magyar vonatkozások a régi katalán irodalomban és a katalán népballadában. Bpest,

1930. Voltaire gúnyos megjegyzéséről Eckhardt S. Rev. Ét. Hongr. 1927.

A Freisingeni Ottó és Bertrandon de la Brocquiére-idézetek Szamotánál Régi utazások Magyarországon és a Balkán-félszigeten, 1891.

(Olcsó Kt.) Albert hg. levelét 1. Gombos: Catalogue I.

A védőbástyametaforáról Térbe Lajos: Egy európai szállóige életrajza. Egy. Phil. Közi. 1936; Győry János· A kereszténység védőbástyája. Minerva, 1933. és Szegfű Gyula: Magyar történet. XVI. század.

A Machiavelli-idézet először TerbeneI 314 1. Jean Lemaire-ről Eckhardt S. Sicambna 1928. 21. Janus Pannonius verse Berczeh A. Karoly fordításában: Magyar Költő Magyarul, Janus Pannonius (Szeged 1934.). Hebbel magyarellenes jegyzetéről és verséről Szidon G. Károly: Hebbel és Magyarország (Gragger, Phil. Dolg.) és Koszó János: Das romantische Ungarn in der neueren deutschen Dichtung. Deutsch-Ung. Heimatstbl. I, 22.

A régi renaissance és barokk-kon magyarszemléletre vonatkozó adataink Túroczi-Trostler Jozsefnél: Zum weltliterarischen Streit um den ungarischen Charakter. Bpest, Ranschburg 1939; u. a. Pester

Lloyd 1939. jan. 26 és 28. A pángermán írók ismertetése Pukánszky Bélánál: Nagynémet eszmék írod. visszhangja. Bpest, 1936. (kny. Bp. Szemle 1936. május), 191. 1. A magyar renaissanceról Valjauec- Neue Heimatsbl. I. 134 és 140. Vő. Nile Rev. Hongrie 1936. II.

274. Hviezdoelavról Sziklay László, Egy. Phil. Közl. 1938, 361. Gregor-Tajovszky regényeiről Steter Lajos· Új tót elbeszélők. Magyar Szemle 1929, VII. 343. A lengyel idézet Divéky Adorján-nál: A magyar-lengyel érintkezések történelmi tanulságai. Bpest 1937. Az oláh népköltészet magyar vonatkozásairól Kántor Lajos: Magyarok a román népköltészetben. Cluj-Kolozsvár 1933. (kny. Erdélyi Múzeum 1933.). Goga véleménye: Insemnarile unui trecatori. Arad 1911, 97.1. Slavici nézete: Convorbiri Literare V. és VII. Emmescut idézi C. Calincscu: Opera lui Mihai Eminescu I. 172. Az olasz tankönyvet idézi  

Dezső Lipót Külföldi furcsaságok Magyarországról. Szombathely 1928, 35. 1.

Liszt Ferenc hírhedt könyve: Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie. Paris 1859 és magyarul: A cigányokról és a cigányzenéről Magyarországon. Pest, Heckenast 1861. Carl Beckról és Lenauról Heinrich Guzztáv: Magyar elemek a német költészetben 1909 (Olcsó Kt.) és Gragger Róbert Beck Károly és a német politikai költészet: Bp. Szemle 1909; u. a. Mischka an der Marosch. Phil. Dolgozatok szerk. Gragger Róbert (Heinrich Emlékk.). A pusztai magyar német megítéléséről Dukony Μária: Alföld a német irodalomban. Bpest 1937.

De Gerando könyve: Transylvanie et ses habitants, Paris 1845.

A szabadságharc német visszhangjáról Leitgeb Pál: Az 1848/49iki szabadságharc a német politikai lírában. 1926. A francia sajtóról Sípos Lajos A magyar szabadságharc visszhangja a francia irodalomban. Bpest 1929. Clémence Róbert regényéről Hankiss János Debrecen a francia népszerű regényben. Debr. Szemle 1923. 276. (Hankiss egy kisebb szintézist is állított össze a külföldi magyar nemzetképről, mely ben főleg a lovas magyar és a bőkezű, de rokonszenves magyar magnás alakját elemezte: Les caractéres nationaux et leur representation.

Un exemple: le portrait du Hongrois dans l’opinion mondiale. Revue de Synthese 1931 és Minerva 1932. Számos adat vonatkozik tanulmá nyunkra Hankiss János egyik könyvében: Lumière de Hongrie. Budapest, Vajna 1935.) Bornier versét idézi Lelkes István: A magyar-francia- barátság aranykora Bpest, 1933, 154. Lovas erényeinket magasztaló angol cikk szerzője V. Creed, Parade c. folyóiratban 1938. dec. (Idézi az olasz Minerva 1939. febr. 67. 1.) Mistler verse: Echo du Danube 1923. febr. 13. A Tissot-idézeteket 1. Rose Bohuss: Victor Tissot. Debrecen 1935. Sauvageot a magyar nők rekedt hangjáról: Découverte de la Hongrie. Paris, Álcán 1937; 16. 1. Mme Adam könyve: La patrie hongroise. Paris 1884. Diamant Berger kötete: Tziganes. Les Cahiers de la Cité no. 1. Collection „La Caravelle”. A film konvencionális magyarságképéről (Ortutay) Lovass Gyula· La Hongrie du film. Nile Revue de Hongrie 1937. 564. Az eucharisztikus kongresszus belga résztvevőinek képes beszámolója: Salve Regina. 28e année, 3e trimestre 1938 Alexis Champagne ódája Sipos-nál id. rn 78. Saurés gyűlölködő téziséről 1. Nile Rev. Hongr. 1935. I. 174. D’Ulbach esetéről Lelkes István, id. m. 257. 1.

Forrás: Eckhardt Sándor - A magyarság külföldi arcképe

Még egyszer vissza kell itt térnem háború előtti tanulmányom gondolatmenetére. Ebben már benne van egy kicsit a „magyar finitumos” eszméje is, annyi, amennyit igaznak érzek belőle. De benne egyúttal az utalás azokra a kitörésekre, amik bizonyítják, hogy a magyar türelem se tart örökké. A gondolatok akkor se voltak már egész újak. S mégis, ma se mellőzhetem őket, ha a magyar lélekről egységes képet akarok adni.

Egész a legújabb időkig – így írtam abban a régi írásban – a magyar haza a nemzetet jelentette, s a nemzet csak a nemesség volt. Jóformán egy nagy család, akármennyire nyílt, s ahogy a társadalomtudósok mondják, „exogám”. A magyar egész lomha kényelmességével s vendégszerető keleti konzervativizmusával ült benne ebben a nagy családban. Beszéltem már róla, hogy hazaszeretetének igazi alapja az otthon- és családszeretet volt. Bizonyos meleg családi büszkeség fejlett ki benne, meglehetősen különböző, a külföldön úgynevezett nemzeti büszkeségtől. S féltékeny gonddal őrködött nagy családi nyugalmának és méltóságának minden megháborítása ellen:

Az üngét is odaadja,

De a jussát nem hagyja.

Ez a „magyar szabadság” lényege, ahogy évszázadokon át értették: hogy senki ne háborgasson! Hogy senki ki ne zavarhasson nyugalmamból, inerciámból, kényelmemből! My house is my castle*, mint az angol mondja. Akinek alkotmányával éppen ezért a magyar alkotmány kezdettől fogva rokon is volt. A magyar alkotmány, a magyar szabadságszeretet lényege is egy szóba foglalható össze, a Zrínyi jelszavába: Ne bántsd a magyart! Minden nemzeti küzdelem nálunk tulajdonképpen csak védekezés az ős nemzeti nyugalom, nemzeti kényelem, flegmatikus nemzeti méltóság valamely megháborítása, megsértése ellen. S bár egyrészt ezen alapul az európaias újítók ellen való felháborodás is, másrészt gyakran maguk az újítások, a nemzeti reformmozgalmak is épp a dacos kiütődésnek következményei.

Nagy nemzeti cselekvésekre, fellendülésekre a magyar majdnem mindig csak ily megháborítások, sértések hatása alatt szánta el magát. Azt lehet mondani, hogy nála a cselekvés is inerciából történt. Védekezésből a konzervatív inercia* megháborítása ellen. Mária Terézia mindent tehetett vele, mert nemzeti inerciáját kímélte, abban dédelgette. Második József ellen, ki abból föl akarta rázni, rögtön a leghevesebb ellenállást tanúsította. Az ellenállás annál erősebb, mennél nagyobb az inercia*. A nagyobb inerciájú tömeg, megmozdítva, mindig nagyobb reakciót mutat. Ezért hatja át ez a reakció, ez a hirtelen felbuzdult tetterő ilyen pillanatokban a nemzet egész nagy tömegét, minden érzését, egész életét és irodalmát. Ez az oka, hogy nálunk a költészetnek oly sok köze van a politikához. Több, mint más népeknél, ahol a nemzeti cselekvés nem a megbolygatott benső, családi nyugalom védelme, hanem egy állandó, kifelé irányuló, harcos erő, nemzeti féltékenységeken, hatalomvágyon, akarhatnámságokon alapuló.

A magyar irodalomban a haza problémája mindig a cselekedet problémája. Gondoljunk elsősorban Vörösmartyra és Széchenyire. És ennek nagyon mélyen fekvő oka van. A magyar mennél kevésbé cselekvő nép, annál fájdalmasabban és haragosabban érez nyugalmából és méltóságából való minden kizavarodást. Pedig a kizavarodásnak nagyon is ki volt mindig téve. Ezek minden alkalommal bizonyos lelkifurdalást költenek föl benne: önmagának tesz szemrehányást lomhaságáért és közönyéért. Nehezen mozdul a tettre:

ahhoz nem csekélyebb,

Mint bánki sértődés kívántatik*.

De ha egyszer megmozdult, iszonyú, maró megbánással gondol hosszú mozdulatlanságára. Ez adja meg a magyar nemzeti irodalom morális jellegét, a magyar tragédiák örök alapját. Sőt általában azt a tragikus érzést, mely a magyar költészet mélyeiben mindig ott szunnyad.

Egy kissé hamleti tragikum ez. Bánk lelki küzdelme a tragédia elején tulajdonképpen az apatikus konzervativizmus és a sértődések által fölkeltett harag, furdalás és tettvágy közötti küzdelem. Jellemző, hogy a magyar tragikus hősök bűne legtöbbször nem cselekedet, hanem mulasztás: mint Kemény hőseié majdnem mindig. Ez a pont az, ahol a magyar karakter látszólag egymásnak teljesen ellentmondó jelenségei egységbe foglalhatók. Ahol ugyanazon alaptulajdonságokból magyarázható például a Széchenyi örökké töprengő, magával küzdő forradalmi lelke, mint a hagyományos gravaminális* politika. És a magyar paraszt flegmája, s a magyar nemes patópálsága, elárulja közös gyökerét az örök-dacos ellenzékeskedéssel, amely nélkül szintén nincsen magyar élet. Hamarfi és Rák Bende* testvérek.

A régi tanulmány, mely a magyar nemzeti jellemet főleg az irodalom szempontjából vizsgálta, ezen a ponton a szónoki elem szerepére tér át, a „költögető, biztató, korholó” szónoklásra. Aki nehezen cselekszik, s aki ezt gyakran morális hiánynak érzi, az folyton akaratát kényszerül biztatni, s ez épp a szónoki. A szónokló magyar típusa a köztudatban él, és sok nagy írónkban erős a szónoki hajlam, gyakran az esztétikai érték rovására. A magyar ember jobban szeret beszélni, mint tenni, nem erő-, hanem akarathiányból.

Nagyot iszik a hazáért,

S fölsivít:

Hej, csak egyszer tenne is már

Valamit!*

Hangsúlyozni kell azonban e szónoki természet morális gyökerét. Ez a folytonos önkorholás, önbiztatás valóban morális szükségletből fakad, lelkiismeretből. Éppen ez különbözteti meg egyéb nemzetek szónokiságától. A magyar szónoklat nem szellemi torna, mint a francia, nem is a szavak pátosza, mint a latin. A nagy magyar szónoklat egyáltalán nem értelmi természetű, de még kevésbé érzelmi ömlengés. Az a lelkiismeret komoly szava. Az iskolákban Kossuthot és Deákot szembe szoktál állítani, mint az ész és érzelem szónokait. Valójában mindkettő a nemzeti morál szónoka, bár teljesen ellentétes jellemek. Az egyik a magyar józanság képviselője. A másik a magyar szalmatűzé. De ez a kettő egy.

 Moralizáló, szónoki nép tehát a magyar? Hogy így mondjam, csak szeretne az lenni. Csak kötelességének érzi folyton újra, hogy az legyen. Igaz jellege, ahogy megmutattam, egészen más. Igazi jellege szemlélődő, elég közömbös a cselekvésre, annál fogékonyabb a képek és benyomások felvételére. Ez még magában a szónoki stílusban, a szónokias irodalom eszközeinek karakterében is megnyilvánul. Csak össze kell hasonlítanunk egy szónokiasnak ismert magyar költőt például egy hasonlóan retorikus franciával. Mondjuk, Vörösmartyt Hugo Viktorral. Azonnal szemünkbe fog tűnni, hogy a mienknél az ötletek szerepét a képek és emlékek veszik át. A magyar szópompa egészen más, mint a francia. Míg a Hugóé szó- és ötletáradat, addig a magyar tulajdonképpen nemcsak szóbeli, nem is gondolatbeli hanem látásbeli gazdagság. Kép- és metaforagazdagság. Nem eszmepompa vagy szóbőség, nem is valami elvont közhelyek dekoratív összeállítása. Inkább színpompa, hasonló a magyar díszöltözetek keleties ragyogásához. Ez megfelel a magyar fantázia túláradó színgazdagságának és megfelel a nyelv konkrétságának is. A magyar nem annyira szavakkal gondolkozik, mint inkább képekkel.

A magyar irodalomban kevés a szóvirág, a magyar valódi virágot, valódi képet, valódi emléket használ inkább...

Ami végső fokon azt jelenti, hogy a szónoki magyar igazában mégsem szónoknak született, hanem költőnek.

„Poétikus nép vagyunk” – mondja Illyés Gyula a Magyarok egyik lapján; de már Ady is „poétásnak” nevezte nemzetét. Poéta csakugyan van itt elég. A magyar falu jellegzetes típusai közül nem hiányozhatik a verselő; s az Arany-féle Kósza Bandi* egyáltalán nem képzeletbeli vagy kivételes alak. Nem maradt el a magasabb költészet kivirágzása sem. Sőt nemegyszer olvastam már a panaszt, többé-kevésbé nyílt és tudatos formában, hogy nemzetünk kicsiségéhez képest irodalmi kultúránk „túlméretezett”, irodalmunk és művészetünk, ami alapjában egy és összetartozó valami, aránytalanul sok és túlságosan magas. Ez kicsit paradox, sőt nevetséges is, mint minden panasz, amit éppúgy lehetne dicsekvésnek fogalmazni. Túlméretezett volt-e az athéni kultúra, mert csak egy számban kicsi népcsoport csinálta? Vagy talán a kultúra elterjedésének arányai szabják meg érdemességét? Kevesebb embernek kevesebb könyv dukál?... De maga a tény tagadhatatlan. A mi kicsiny és ismeretlen népünk feltűnően nagy s magas értékű irodalmat és művészetet hozott létre, amely nemcsak egyes csúcsjelenségeiben, de egészében is hatalmas nemzetek teljesítményeivel kiállja a versenyt. Ezt lehetetlen nem látnom és éreznem, akármilyen mérséklettel iparkodtam is róla ítélkezni, éppen az idézett régi tanulmányban, az irodalomra nézve. Ma, amikor a kultúra ereje és szellemisége egész Európában hanyatlani látszik, a tépett és megszegényedett magyar még mindig tartja irodalmának és művészetének színvonalát, mely semmivel sem áll a legjobb nyugati színvonalnál alacsonyabban.

Különös jelenség, de nem érthetetlen. Népünk, amily nehézkes a cselekvésben, éppoly fogékony és gazdag a látásban. Sőt a két dolog mélyen összefügg, alapjában egy és ugyanaz. Nem cselekvő, hanem szemlélődő nép vagyunk. Egy évezreden át élünk már ebben a folytonos meglepetéseket kínáló országban, kitéve a magas nyugati kultúra rádiumsugárzásának. Szellemünk nyíltsága, befogadóképessége sokkal nagyobb, mint mozgásunk szabadsága vagy lehetőségeink csábításai. A világ dolgaira bizonyos kétellyel és közönnyel tekintünk. S az az erő, amit más népeknél levezet és elhasznál a cselekvés, nálunk a belső szemlélet gazdagságává alakul át, a lélek titkos gazdagságává. Ez a gazdagság látszólag haszontalanul halmozódik, nemigen jelentkezik, nem tesz szellemesebbé, sem ügyesebbé, inkább csak még jobban nehezíti a cselekvést, az életet. De néha, szerencsés körülmények között, s valami véletlen indítékok és alkalmak különös összejátszódása folytán, egy-egy alkotásban fakad ki, mint a buggyanó forrás az átivódott földből, amelyre valahol a közelben egy másik alkotás felel. Az alkotások sora meg-megszakad, a viszonyok alig engedik ezt összefüggő kultúrává erősödni. A források vize nemegyszer elapad, elvész a homokban. Nemigen öntözik és táplálják a „nemzet” millióinak lelkét. Alkotásaink nem hatnak szélesebb néprétegekre. S ki tudja, megmaradnak-e a jövőnek, az idők viharában? S eljutnak-e az idegenség távolaiba, hogy hírt vigyenek a magyar lélek gazdagságairól? De mégis megvannak, itt vannak, s a tény mégiscsak az, hogy egy messziről jött és „testvértelen”, harcias és harcokban megtépett kis nemzet Európa egyik rejtett és zaklatott zugában a nagy nyugati kultúra hűséges letéteményesévé s önálló folytatójává tudott válni.

Az ilyen népnek egészen mások a létfeltételei, mint a cselekvő és cselekvésben-boldoguló nemzeteknek. Nem annyira a kollektív fegyelemre van szüksége, mint inkább nyugalomra és szabadságra – az egyéni élet szabadságára, mely a nyugodt szemlélődést és alkotást lehetségessé teszi. A magyar hagyományosan és a köztudat szerint is a szabadság népe. Magatartása javíthatatlanul individualista. Azok, akik bánni akartak vele, sokszor tartották fegyelmezhetetlennek. Pedig a fegyelmezettség nem hiányzik belőle; de ez nem a cselekvés céljaira uniformizált tömegek fegyelmezettsége. A magyar fegyelem az egyén nyugalmának és szemlélődő fölényének gyümölcse. Nem ellenkezik az egyéni szabadsággal, sőt feltételezi azt. A magyar fegyelem azonos a magyar flegmával. Ez a flegma pedig maga a magyar szabadság, a szemlélődő szabad lélek, mely úrnak tudja magát a maga házában, életében, s okosan, fölénnyel, elvakultság nélkül tekint a világba. Ez a fajta szabadság teheti a magyart alkotóvá, azaz boldoggá.

Arra a pontra érkeztem, ahonnan a magyar élet egész dialektikája áttekinthető. Mert nincs igaza a metafizikusnak, aki szerint ez a sokrétű és jellegzetes magyar szellem nélkülözi a dialektikát, a termékenyítő ellentéteket. Semmiképpen sem áll, hogy „problémátlan” volna a magyar lét. S nem elég itt csak a kínálkozó s köztudatban élő problémára gondolni, Nyugat és Kelet örök feleselésére közöttünk és bennünk.

Néz nyugatra, borus szemmel néz vissza keletre

A magyar...*

Ennél mélyebb dialektikus ellentétek is feszítik nemzeti lelkünket. Realisztikus, józan nép vagyunk, s ugyanakkor egy platonikus jogrend őrzői és eszmei bennlakói. Harcos és a harcok „éthoszában” megedzett nép, s nemzeti létünket mégis mindig a harcok feladása s a bölcs politikai megalkuvás által biztosítjuk és visszük tovább. Szellemünk szemlélődő, közömbös és kétellyel teli, s mindazonáltal igazi politikus nép a magyar! Lelkifurdalásig menő s szenvedélyes kitörésekre vezető vágy ég benne a cselekvés iránt. Viszont szemlélődő életformája s egész lelki szerkezete cselekvés helyett az alkotásra utalják.

Ennyi feszítő ellentét nem lehet meddő és terméketlen. A lélek belső ellentétei talán gyötrelmet jelentenek, de egyúttal életet is, és mindig új lendülést a jövőbe. Az egyes magyar, a költő például, ki ezt a feszültséget nagy erővel átéli, gyötrelmesnek, sőt halálosnak érezheti a magyar levegőt, a gátolt cselekvések és kelletlen muszájok közt. Ady ugart és haláltót látott. A filozóf olykor visszhangozza a költő érzéseit és látomásait. Kivált, ha valamely új nagy költő hatása alá kerül, s nem alkalmazza korrektívumul az egész irodalomtörténetet. Így lettek Ady sötét hangulataiból újabb gondolkodóinknál nemzetkarakterológiai és történetfilozófiai megállapítások. Ezek félreismerik a magyar pesszimizmus igazi természetét. A költők és nagy magyarok pesszimizmusa bizonnyal őszinte, de nem mint hit, hanem mint döbbenet. S ebben a kétségbeesésben titkos erő lázad. Ez a pesszimizmus nem a csüggedés ingoványa. Ez inkább az élet feszítő rugója, a nekifutó lejtő. A költészet izgatószere, mint Adynál. Vagy épp a cselekvésé, mint Széchenyinél.

Egyszóval a magyar lét nem kilátástalan és nem gyümölcstelen. Talán éppen nehézségeinkből és gyötrelmeinkből fakadnak erőink. Ennyit remélni talán még nem „vétkes” illúzió, a Szekfű Gyula-féle* szigorú értelemben sem. Külső dolgokban nem sokat bízhatunk. Lehet, hogy elkerül bennünket a „hatalom és a dicsőség”. A villámok az Isten térdein feküsznek. A cselekvés útja megnyílhat vagy elzárulhat. De a magyar számára hivatás lehet a nem-cselekvés is. Ebben még rokonságot tartunk a bölcs és ősnyugalmú Kelettel. Számunkra hivatás lehet az opponálás és passzív rezisztencia, hogy elődeink kedves latin szavaival éljek. Opponálás az idegenség hatalmaskodása ellen, egy világ ellen, amely semmibe veszi az ősi, megszentelt jogokat, leborul a nyers erőszak előtt, s nem tűri az egyén szabadságát, a szemlélődés nyugalmát, az alkotás boldogságát.

Múltak őre lenni s ellenállni a rohanó világ áramlatainak nem könnyű feladat, és semmi esetre sem tartozik a népszerű célok közé. Őseink veszedelmesnek és dicstelennek érezték a tespedést, s bizonnyal igazuk volt. Az ellenállás azonban nem tespedés, s van mozdulatlanság, amely biztosabb jele az erőnek, mint a mozgás. A pehely eléggé mozgékony, s gyorsan száll minden szélben, de ez csak gyengeségét mutatja. Az ellenállás maga a lét, s az inercia* súly és hatalom. Kis nemzetek számára hovatovább az egyetlen. A cselekvést mindinkább a nagy népek monopolizálják; övék a „zúgó ár”, melyről Arany beszél, s amely „rombol és termékenyít”. A kis nép az,

amely épp

e Rombolásnak útban áll.

Feladata tehát őrizni a múltat, a magáét és magában a világét. Ez a múlt jelenti az eszményeket, amelyeket egy nagyon is dinamikus újkor felszabadult cselekvésvágya talán már semmibe vesz; jelenti a jog állandóságát, az erkölcs szentségét, az igazság érvényességét, s egyúttal a magunk életét is. Népi mondásunk szerint „az a legény, aki megállja a helyét”. Soha nem volt ez igazabb, mint napjainkban. Oly időket élünk, amikor a mozdulatlan őrszem nagyobb hős, mint a rohamvezér.

A magyar ma hivatást teljesít avval is, ha ragaszkodik ősi, nemes és termékeny lomhaságához. Körülöttünk az újítások jelszavai zúgnak, s cselekedni valóban muszáj, amíg élünk, változtatásokra folyton szükség van. De számunkra ez csak muszáj és eszköz, nem pedig öröm és cél. S jaj a magyarnak, ha egyszer egészen elveszíti öröklött nemzeti inerciáját, ezt a pompás és bölcs lomhaságot, mely ezer éven át megtartotta; ha átalakul, s játékává züllik a megingott élet zavaros erőinek. Legnagyobb szolgálatot akkor teszi a világnak, ha megőrzi nemzeti sajátságait, s megmarad annak, ami. Nemzet vagyunk, a szó régi, szellemi, jogi, erkölcsi értelmében; nem pedig faj* a tülekedő fajok* között, se nem valami nyomorult, kicsiny erőlködés a nagy erők félelmes csataterén. Csak nem akarunk ilyenné válni? Meg kell maradnunk nemzetnek, léleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak, keleti nyugalomban, mely mindenkivel dacol, szellemi erőben, mely senkinél sem érzi hátrább magát. Nem átváltozásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkbaszállásra.

Forrás: Babits Mihály : A magyar jellemről

Ezeket 1913-ban írtam. Azóta sok minden történt, például nem egy „misztikus presztízzsel fellépő frázis” repült át a gyepűn, s igényli hazafiságunk átszínezését. Változni látszanak az értékek, s amit ártatlanul s tárgyilagosan megállapítottam, súlyos vád gyanánt hull fejére a magyarnak. A vándorló iparoslegény mítoszi hőssé nőtt. Az otthon ülő magyar viszont bőszült bujdosóvá silányodott, aki reménytelen irigységgel néz a megdicsőülő vándorlegényre.

 Erről szól A vándor és bujdosó című könyv. Le kell vele számolnom, s alig tudok ellene mondani. Ahogy olvasom, mintha a saját gondolataimat látnám, torzító tükörben. A magyarság magába vonuló, nyugodt fölényéből elzárkózott, bűnös önelégültség lett, kilátástalan „finitizmus”*. Lusta és álmos elrejtőzés, melyet csak a reménytelen kitörések, meggyőződéstelen harcok sorozata szakít meg. Vajon ismerte a könyv szerzője fejtegetéseimet, hogy ilyen különösen visszhangozza? Ha nem volna rajza oly ellentétes hangulatú, s okoskodásának eredménye mintegy ellenkező előjelű az enyémmel, úgy hivatkozhatnék rá, mint aki megerősíti megállapításaimat. Ellene szólani, mint mondtam, alig tudok. Hiszen így is igaz, a magyar jellemnek megvannak a kóros elfajulásai, mint mindennek, s a betegség torzképe az egészségnek. „A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely” szó szerint majdnem ugyanazt jelenti, mint az Extra Hungariam non est vita*. Amely mondást úgy olvasok, kiteregetve a bírói asztalra, mint a végzetes finitizmus bűnjelét.

Itt minden attól függ, vajon szeretettel és belülről vagy pedig kívülről nézem-e a magyart? Ha belülről nézem, akkor az extra Hungariam is érthető és megbocsátható. Ha kívülről nézem, akkor Szózat-unk idézett sora is talány és vétkes finitizmus. Minden nemzetnek megvannak a titkai, amik egyszerre teszik erejét és gyengeségét. A hibák rendesen azonosak az erényekkel. Csak a nézőpont más.

Vajon ugyanilyen részigazság van-e abban is, amit a szigorú könyv a meggyőződéstelen harcokról és a magyarság elvtelenségéről mond? Meggyőződéstelen harc csakugyan volt elég, legalább ha azt értem ezen, hogy a magyar nem volt mindig meggyőződve harcának érdemességéről. Az elvtelenség azonban más dolog. Ez ismét fölveti azt a kérdést, amit egy ízben már érintettem, s amire a nemzeti köztudat oly heves igenléssel szeret felelni: politikus nemzet-e a magyar?

Némely értelemben kétségtelenül az. Nemcsak meggondoltsága s ebből adódó politikai képességei teszik azzá. De azzá teszi eleven jogérzéke s a jogokhoz való feltétlen ragaszkodása is, melyet a szigorú könyv, itt is torzító tükrön át vetítve, jogi formalizmusnak bélyegez.

Ez a jogérzet önkényt következik jelleméből. A magyar, ahogy megmutattam, éppenséggel nem cselekvő hajlamú nép. Ami annyit is jelent, hogy nem támadó. Megelégszik a magáéval, de ezt aztán szereti bekeríteni, ehhez ragaszkodik. Az ilyen lelkiség természetszerűleg kifejleszti, valósággal kiválasztja magában a jogérzéket. Lényege ennek valami állandóság szükségének érzése az emberi viszonyokban. Valami maradandóságnak követelése! Értve belső, szellemi követelést, mely amit követel, azzal, hogy követeli, már látja is, és meg is alkotja. Ez a szükségérzet hozzátartozik a magyar lelkiség lényegéhez is. Ellentétben a „vándor” lelkiségével, aki a változást, az önmagából való kikelést szomjazza, s az idegent akarja meghódítani.

A magyar viszont ebben a változó világban „posztulál”* valami állandóságot. Elsősorban már országának állandóságát. Ez a „szent korona területe”, egységes és változhatatlan, ezer esztendő óta. Más nemzetek növelhetik vagy elveszthetik birtokaikat. Magyarország olyan, mint egy eleven test, melyet sem vagdalni, sem toldani nem lehet. A történelem tanúsága szerint minden toldás vagy hódítás hamarosan lehullott róla, s viszont elvágott részei előbb-utóbb újból összenőttek. De amíg ez nem történt volna is meg, a magyar mindig csak ugyanazt az egységes és teljes földdarabot tudja hazájának tekinteni. Az ezeréves jogállapot az ő szemében nagyobb és igazabb valóság, mint a politika véletlenjei által teremtett változó helyzetek.

Ugyanily eszményi állandóság az alkotmány, a magyarságnak mintegy erkölcsi területe és birtokállománya. Ez ismét szilárd pont a világegyetemben. Az alkotmányt ezerszer megsérthetik, kormányozhatnak nélküle vagy ellene. Ha századokig tart is így, az igazi magyar az alkotmányt akkor is élőnek és érvényesnek fogja tekinteni. Ragaszkodik a „közjogi fikcióhoz”. Ahogy váltig ragaszkodnak jogaikhoz és kiváltságaikhoz a magyar családok, nemzetségek és egyes személyek is. Esetleg képzelt jogaikhoz, az ő saját külön magánjogi fikcióikhoz... Hisz jogásznép vagyunk, s Magyarország a fiskálisparadicsom. A végtelen pörösködések országa! S nem kell hinni, hogy az anyagi érdekek makacs hajhászása volna tán csak itt a mozgatónk. A magyar igen sokszor megelégszik az elvi megoldással. Ez fontosabb neki, mint az összes anyagi következmények. Mi vagyunk azok, akik a „fülemüle füttyét” pöröljük... Közjogi helyzetünket illetőleg is elvi megoldásokkal elégedtünk meg hosszú időkön át. Melyek a magyar történelmi viselkedés „vezérlő csillagai”? Az elvek fenntartása s a jogfolytonosság. Ki a legjellegzetesebben magyar politikus? Deák Ferenc.

Egyszóval a magyar realizmus mellett nem hiányzik a magyar platonizmus sem. Sőt magában a magyar realizmusban van egy adag platonizmus, mintegy annak a másik oldala, egyazon ember képviselheti a kettőt. Bölcsen számot vetünk a valósággal, de alapjában igazi valóságnak nem a véletlen tényeket érezzük. Ahogy a magyar virtusnak sincs szüksége a tényleges érvényesülésre: elég, ha „megmutatja”! Így nyugtat meg jogaink tudata is. A jogi helyzet valóságosabb a mi szemünkben, mint a tényleges állapot. Magyarország királyság voltát nem érinti az a körülmény, hogy nincsen királya. A vármegye nem szűnik meg létezni, ha egy falatnyi föld sem marad is belőle. A magyar nem a szankciók lehetőségétől érzi függőnek a jogok érvényességét. A jog érvényes önmagában, már azáltal, hogy jog, és akkor is, ha senki a világon nem ismeri azt el rajtunk kívül.

Mindez, ha akarom, csakugyan „jogi formalizmus”. De kétségtelenül szükség van erre a jogi formalizmusra az emberek között. S alig lehet felbecsülni, mekkora civilizációs szerepet tölthet ez be. Kivált világrészünknek azon az ingó, egyensúlytalan szögletén, ahová a magyart végzete leültette. A jogi állandóság szelleme ült itt le velünk, hogy megfogózzon és megtelepedjen; a posztutált erkölcs szelleme. Nagy dolog szilárd jogi elveket és hagyományokat fenntartani egy változó s a nyers erő kényének kiszolgáltatott világban. Tapadni az „örökigazsághoz” (hogy a múlt század egyik nagy magyarjának szójárását mondjam), viszontagságok és véletlenek záporai közt megedzett lélekkel. S talán ebben van a magyarnak igazi európai hivatása, még inkább, mint a kultúra védelmében a barbár Kelet ellen. A kultúra védelmének érdemét, ahogy erre már több író rámutatott, más, körülöttünk lakó népek is igénylik. Alighanem méltán. A jogi állandóság védelme azonban jellegzetesen magyar hivatás. Magyar érdem, habár talán magyar konokságból fakad, s magyar illúziókba feneklik. Ahogy mondtam, a hibák azonosak az erényekkel.

A vándor és a bujdosó monográfusa megállapítja, hogy a magyarnak nincsen „mítosza”. A mítosznak csupán csírái voltak nálunk. Ilyen csírák a „lázadó” és az „önfeláldozó” magyar eszménye. Sietek megjegyezni, hogy „mítoszra” a magyar nem is pályázik. Ez a „mítosz” német fogalom, a német álgörög gondolatvilágban gyökerező. Valójában csak a németnek van „mítosza”. Ne irigyeljük el tőle. Az „önfeláldozó” magyar, aki az idegenért vérét adja, az igazi magyarságban még mint ideál sem létezik. A magyar nem az idegenért adta vérét. Mikor az „európai kultúrát” védelmezte, csak azt védelmezte, ami az övé volt. A saját hazáját, a saját kereszténységét védelmezte. Mária Terézia idejében sem az idegen asszonyért akart meghalni, hanem a saját királyáért, pro rege nostro*.

Éppily mondvacsinált a „lázadó magyar” mítosza. A magyar nem lázadó. A „lázadó magyar” éppen úgy csak azt védelmezte, ami az övé volt, mint az „önfeláldozó”. A saját alkotmányát, a nemzet jogainak folytonosságát, magát a jogi állandóság elvét. Ezen az alapon akart és vélt állni, még mikor elkeseredésében túlment is. Lázadónak mindig csak ellenségei nevezték, ő maga sohasem nevezte így magát. Mikor királya ellen küzdött, inkább királyát tekintette lázadónak, mert az sértette meg a jogot, az elvet. Minden lázadása tulajdonképp sérelmi politika volt. Mindig jogért és elvért lázadott, szabadságán is jogait értette, s történelme nem egy példát mutat, mikor nemcsak életének, hanem nemzete érdekeinek is, a közvetlen nemzeti haszonnak, elébe tette az elvet, a jogot.

S ez volna hát az „elvtelen” magyar? Ez az a nép, amelynek „léthelyzetéből következik” az elvtelenség?... S mégis egy szempontból csakugyan annak lehet őt mondani. Megértem, ha a német szabású nemzetjellemzés ilyen bélyeget ragaszt rá. Sokszor panaszkodnak a magyar paraszt különös „apátiájára” a politika iránt, aminél fogva tétlen tömegként lehet vele bánni. Ez lényegében nem más, mint a magyar történelmi „elvtelenség”. A magyart csak a saját jogai és szabadsága érdeklik, és semmi más idegen „elvek”. A körülötte röpködő jelszók közönyösen hagyják. A „misztikus presztízzsel fellépő frázisok” nem hatnak rá. A világnézeti élményt éppoly edzetten és flegmatikusan fogadja, mint minden más élményt. Az is inkább csak lelkét gazdagítja és látkörét tágítja, akár a világ látványai és eseményei. Kulturális hatás, melynek cselekvésbeli visszahatása se nem gyors, se nem erős. Mélyen és egyoldalúan valamely világnézeti áramlat uralma alá nemigen kerül a magyar. A változásban is állandóságot kereső ösztöne nem rokonszenvezik az „értékek átértékelésével”. Ő tartós és változatlan értékeket ismer, s a változóra illő kétellyel tekint. Magyarsága és kereszténysége egymást erősítik ebben. A jog marad, és az igazság mindig egy. A változások majd elmúlnak, különben is egymást kergetik, és egymásnak mondanak ellen.

S mégis, a magyar nyílt szemű és nyílt szellemű nép. Kultúrája kilencszáz év óta együtt halad Európáéval. Nyíltsága mély életbeli és történelmi okok eredője. Már fajunk* is nyílt faj*, s az idegent egy évezreden át vendégszeretettel ölelte magába. Nyelvünk a legmásfajtább elemeket tudta befogadni, anélkül hogy jellegét elvesztette volna. Országunk sokszínűsége, történetünk viszontagságai hozzászoktattak a benyomások folytonos záporához, az élmények váltakozásához. Ugyanezzel a nyíltsággal fogadjuk a szellemi élményt is. Irodalmunk egyik büszkesége a műfordítások sokasága és kitűnő volta. Joggal mondhatjuk, hogy szellemi kultúránk befogadóképessége nem kisebb például a németénél. Azzal a különbséggel, hogy a magyar nem billen úgy ki önmagából az idegen hatás alatt, mint a „vándor”. Nincs szüksége erőszakos aktusra, hogy újból magára találjon.

A magyar szellem végig egységes, s mégis állandóan nyílt és megértő. Ezt a nyíltságot még a finitizmus* felfedezője is elismeri. Holott nincs a finitizmusnak* teljesebb cáfolata és ellentéte, mint ez a nyíltság. De paradox módon, ami a „magyar finitizmus”* jelszavában igaz és találó, az épp evvel a nyíltsággal függ össze. Aki sokat és sokfélét befogad vagy megért, az kevésbé fog kizárólagos hatása alá kerülni egynek és egyfélének. Kevésbé fog „fölülni” vagy „beugrani”. Így jobban tud az maradni, ami. Bizonyos fölénnyel néz az idegenre, s nem nyújtózik minduntalan a messzeségek és a „végtelen felé”. Megmarad a maga kipróbált véges, de folyton gazdagodó világában. A magyar hagyta magán végigzúgni Európa szellemi áramait, jóhiszeműen és megértően. De semmivel sem sodródott a végletekig. A rajongó aszkéta s a bogaras könyvember: Savonarola vagy Don Quijote, egyik sem magyar típus. Noha szent szerzetesek, jó lovagok s tudós humanisták voltak nálunk is. Ha a koráramlat nemzeti sajátságainknak kedvezett, vagy nemzeti jogaink védelmében segíthetett, mélyebben is engedtük magunkra hatni, mint például a reformációt. De semminek a magyar nem adta át magát soha annyira, hogy a maga jogáról és igazságáról elfeledkezett volna. Jó példa erre nézve Pázmány Péter, aki minden ellenreformációs buzgalma mellett is szükségesnek ítélte a protestáns Erdélyt, hogy „gallérunk alá ne pökjön” a német.

A magyar nem az eszmék és zászlók népe. Tudott küzdeni Európa változó eszméiért, de ezek nem hatották át annyira, hogy teljesen bennük és értük élt volna. Legfeljebb meghalt értük. Élni akkor is inkább csak azért élt, ami az övé volt, a maga igazáért, magában s maga szerint. Ez okozza az elvtelenség látszatát. „Nincs nép, mely ádázabb harcot folytatott volna elveiért, s ugyanakkor könnyebben adta volna föl elveit, mint a magyar...” Csakhogy amiért a magyar oly ádázul harcolt, igazában nem a század által fölvetett véletlen eszme, hanem a saját joga és igazsága. Vagy akár: délibábja. Minden eszme közömbös volt, ha ennek szempontjából közömbös volt. S ellenséges, ha evvel ellenkezett.

Nem a „fölülmaradás” hát vagy a „mindenre-okot-keresés” az, ami pártoskodásra és elvei cserélgetésére bírta a magyart. Elv és eszme bizonnyal gyakran látszhatott csak keresett oknak; de belül, a tudat alatt, mély és hűséges ösztönök hevítették a harcot. Az idegennek persze mindez rejtelem volt, akár az „eszmét”, akár a politikai realitást nézte. Ő nem láthatott mást, mint a mindenáron való fölülmaradás szenvedélyét vagy az öncélú pártoskodás ürügykeresését. Egyébként, ahogy mondtam, a nemzetek önarcképei mind hasonlítanak. Az író, aki a magyarok pártoskodó elvtelenségéről panaszkodik, maga is hozzáteszi, hogy a pártoskodás oly bűn, melyről minden nemzet vádolja magát. Én még azt is hozzátehetem, hogy joggal. Már maga ez az önvád is pártoskodás, hisz igazában nem magunkat vádoljuk, hanem egymást. A pártoskodás általános emberi tulajdonság. És mégis, a magyar pártoskodás egészen különös valami, sajátos formákkal és jellegzetes motívumokkal.

Szenvedély és elkeseredés bizonnyal volt itt elég. De talán annál is jellemzőbb a sok megalkuvás és jogfenntartás, a „bujdosás” és „struccpolitika”. A bujdosás már Salamon királlyal kezdődött, sőt annál is előbb, Szár László fiaival*. Régi királyaink az örökösödési jog tisztázatlanságát sínylették. Később a nemzet maga is úgy viselkedett, mint egy király, aki a balsorsban, birtokon kívül vagy kényszerű szövetségekben is fenntartja jogait. Megalkudtunk az idegen hatalommal, hogy megvédhessük az ország birtokát a pogány ellen. Másfelől szövetkeztünk a pogánnyal, hogy önállóságunk dacát megmentsük a megalkuvás ellen. A pogányveszedelem régen megszűnt már, s a két párt még mindig létezett, különvált és harcolt. Mind a kettő jogokat és „fikciókat” őrzött, majdnem egyforma reménytelenséggel. Az egyik olykor a bujdosásban. A másik a miniszteri székben.

A bujdosás természetes kockázata annak, aki jogait sem elfeledni, sem érvényesíteni nem tudja. De csak történeti kockázat s nem metafizikai* szükségesség. Lehet, hogy a bujdosás a magyar élet romantikája. De tiszta romantika azt mondani, hogy a magyar a saját hazájában is bujdosó. Ez rossz lelkiismeretre vallana, pedig senki sem érzi annyira jogát, mint a magyar. Bizonyos, hogy sok minden zavarta birtokát. Volt úgy, hogy „nem lelé honját e hazában”. De még mikor más uralkodott is rajta és országán, a magyar, az igazi birtokos öntudatával, képes volt megőrizni fölényét. Ilyenkor sem nélkülözte a nyugalmat, sőt humort. A „passzív rezisztencia” igazi magyar életforma. Semmi köze a szláv türelemhez vagy fanatizmushoz. A meggondoltság nem azonos a türelemmel. Ámbár a magyar kétségkívül türelmes nép; ahogy mondják, „az üngét is odaadja”, legalább míg jussát nem érintik. Türelmes, mert nem hajlamos a cselekvésre. Még lázadása sem annyira cselekvés, mint inkább ellenállás. De türelme nem a „birkák s szamarak erénye”. A magyar türelem fölény s nem alázat.

Forrás: Babits Mihály : A magyar jellemről