Nemsokára három éve lesz annak, hogy a Magyar Szemle szerkesztőségében négyen-öten, mindnyájan az ötvenévesek korosztályából, megbeszéltük ennek a könyvnek a tervét. Azonban még kevesen vették észre a láthatár szélén a felhőket, melyek még csak felvonulóban voltak és amelyedről még kevesebben képzelték el, hogy egyszer majd sötét árnyadat vethetnek erre a napsugaras országra. Bevallom; mi sem éreztük a veszedelmek igazi nagyságát, de szorongó érzésünk volt és arra gondoltunk, hogy ezzel a könyvvel útbaigazítsuk azokat a jóhiszemű magyarodat, αkιk a kíméletlenül ránkrohanó szellemi áramlatok, propaganda káoszában, amikor magyar magyarra mutat mint rossz, gyönge, hamis, beteg magyarra nem tudják többé, mi is az igazi magyarság. Valami normafélének szántuk ezt a könyvet, hogy öntudatossá tegye az emberekben magyarságukat és megóvja őket a tévelygésedtől, az illúziótól, az ingoványba süllyedéstől.

Szándékunkat sokáig nem tudtuk megvalósítani; közülünk többeket hosszú betegség látogatott meg, – egyikünk, akinek nagy része van a könyv tervében, Horváth János, nagy sajnálatunkra le is mondott a részvételről – de az előmunkálatok megindultak, néhány kézirat már akkor elkészült és a könyv címét nyilvánosságra is hoztuk. Magunk sem gondoltuk, mennyire szuggesztív cím a Mi a magyar? és mily széles tömegekben feltett visszhangot. Kezdő és haladottabb írástudók egész sora vetette rá magát a témára, megérezve annak az aktuális nemzeti érdeklődésben gyökerező voltát. Megindult a könyvek és cikkek lavinája, s benne ott kavargott a magyar jellem, a fajtakép, a nemzeteszme, a nép, a mi a magyar?, a ki a magyar?, a mi volt a magyar? és mivé vált vagy lesz a magyar? kérdése, mindaz, amit mi is beleképzeltünk, mikor könyvcímünket megválasztottuk. Az el nem készült könyv tehát nagy irodalmi termelést indított meg, s most, mikor végre mi is megjelenünk, kénytelenek vagyunk állást foglalni ezekkel az új irodalmi nyilatkozatokkal szemben is. Sőt még ezen túl is, könyvünk célját is módosította ez a könyváradat. A témáról eddig megjelent könyvek szerzői, többségükben, inkább személyes érzéseivel ragadták meg a tárgyat, s megelégedtek önmaguk lírájának kifejezésével. Voltak, akik a közben fölénk gyülekező felhőket észrevéve, mégis bizakodóan ítéltek nemzeti helyzetünkről, s mindarról, ami a magyarság központi problémája köré e nem túlságosan logikus években lerakódott; ezeknek az ő egyéni optimizmusuk adott megnyugtató feleletet a magyar lét kérdéseire. Mások nehezebb szívvel nézték a változások előjeleit, s nem tudván elhessegetni a sötét jövő félelmét, aggályaidat és lelki félelmüket kivetítették a témára magára; a pesszimisták az idegállapotosok ez atra bile szemlélete csakhamar vigasztalan feketére festette múltunk, jelenünk és jövőnk nemzeti kérdéseit. De csaknem mindannyian megegyeztek abban, hogy félelmükben, elkeseredésükben vagy könnyelmű reménységeiben korlátok nélkül kifejezték saját lelki tartalmukat, s ehhez képest a magyarságkérdés legújabb vizsgálatai csakugyan az alany képzeletét és líráját fejezik ki, de annál kevésbbé a megvizsgálandó tárgy, a magyarság tényleges tulajdonságait. Érthető, hogy ebben a pozitív és tárgyilagos korlátokat nélkülöző irodalomban ott találjuk a hevesebb képzeletű, akár pesszimista, akár optimista fiatalokat, s ott azokat is, akiket szakismerethiány és amatőr lelkialkat tett lírai dalosaivá annak a magyarságnak, melyet saját személyi helyzetükben éppen el tudtak maguknak gondolni.

A mi könyvünk így jutott újabb feladathoz: kijelölni a határvonalat, melyen túl a fantázia és líra felelőtlensége veszi kezébe a magyar problémát, de amelyen belől lehetséges objektív módszerrel és eszközökkel megközelíteni, megismerni a magyarság lényegét. E feladatunk jelentősége annál nagyobb, minél inkább elszaporodnak a lírai magyarságvíziók, melyek a félénk és tépelődő, könnyelmű és vakhitű, mogorva és rosszmájú egyéni tulajdonságodat aggatják fel a magyarság fájára és elhitetni szeretnék, hogy csakugyan ilyen a magyar lombozat.

A valóságban nemzeti érdek felismerni, hogy az ily egyéni érzések és szenvedélyek méltatlanul színezik a magyarság képét, s nem kevésbbé nemzeti érdek, hogy ez elrajzolt képeket az asztalról lesöpörve, megtaláljuk az objektív tudományos megismerés módjait.

Ami pedig nem könnyű feladat. Áttanulmányozva az idegen népekről készült, tudományos igényű jellemképeket és azok módszereit, lehangolva fordulunk el tőlük. Már az elkészített jellemrajzok tartalma is lehangoló: ha a nemzeten kívül álló készíti el, tőle idegen népről, teli van kritikával és kevés elismeréssel; a megfordított esetben csupa sugárzó megelégedés, önelégültség szolgáltatja az alapszínt, ha a nemzethez tartozó írja le népe tulajdonságait. Vannak párhuzamos népjellemek, többé-kevésbbé igazságosan elosztott fénnyel és árnyékkal, de az adagolás mögött észre kell vennünk valamely aktuális érdeket, mitől távol esik az objektivitás és a humanizmus. Vannak jellemképek, melyeknek vaskos kötet végén kellene feltűnniök, de kőzben lapok százain az illető nemzet életének annyi oldalát kutatja át a szerző, csupa ismeretlen területet szaktudománya számára, hogy végül is alig jön ki valami megfogható, aminthogy megtükördarabok szilánkjaiból sem lehet tiszta és egész tükrőt összeállítani. Ellenkező eljárást találunk azon könyvekben, melyek a nemzeti jelleget egyetlenegy tulajdonságra redukálják, s ezt a tulajdonságot űzik hajtják keresztül a nemzeti lét és törtenet minden zugán és fordulatján. A legismertebb Salvador de Madariaga jellemrajza az angol, francia és spanyol népről, [1] mely e három annyira komplex, egész világodat magában foglaló és története folyamán magából kivetítő népet egy-egy tulajdonsággal jellemez: az angol a cselekvés, a francia a gondolat? a spanyol a szenvedély népe. Igaz, hogy ezt a primitív általánosságot annál bonyolultabban keresi meg mindhárom nép társadalmi és politikai struktúrájában, történeti fejlődésében, nyelvében, irodalmában és művészetében, szerelmi, hazafias, vallásos életében.

Elképesztő ellentétek és még hihetetlenebb azonosítások rakétatüzében minden realitás eltűnt, szellemes és szép játévá lesz a nemzeti jellem kutatása. Egy német művészettörténész, A. E. Brinckmann, [2] valamivel több realitást biztosít eredményeinek, amikor saját tudományából kiindulva, a művészeti tényekből próbálja az olasz, francia, német népi jellemet körvonalazni, de egy nemzet jelleme nem korlátozódik soha még oly széleskörű térre sem, minő a művészet, s ezért a kitűnő szakember kénytelen lesz egyéb idegen terekre kalandozni, s többek közt ily megállapításokat tenni: Descartes filozófiája tagadja a lelki állaggal ellátott erőt, mint az anyag mozgatóját, ami francia álláspont, holott „minden német élet alapelve ép ez a lelkes erő, a német művészetnek is ez az örök mozgatója. „Deutsche Kunst arbeitet fontrapunktisch”, ilyen és hasonló nyilatkozatodból épülnek fel nemzeti jellemképek, s ezek bizonyára alkalmasak arra, hogy a mai művelt szemlélőt gyönyörködtessék a szellem váratlan asszociációival, de alig képesek arra, hogy a valóságot visszaadják.

A két említett könyvből meg kellett tanulnunk, hogy egyetlen ember, legyen az kitűnő szakember, vagy a modern világ szellemiségének mégoly kiemelkedő alakja is, képtelen a nemzeti jellem összetett jelenségét pontosan, a valósághoz ragaszkodva leírni. Igaz, majd minden nemzetnek van jellemrajza legnagyobb fiaitól, azoktól, akik őt leghevesebben, legszenvedélyesebben szerették, de ezek a jellemrajzok az elkerülhetetlen lírai vonásokon kívül a hic et nunc, az adott időbeli és társadalmi körülmények színfoltjait is hordozzák. Széchenyi bizonyára érezte az örök nemzet szárnycsapását, de amit ki tudott fejezni beszéddel és betűvel, abban kétségtelenül több volt az akkori nemzetből, százada magyarjaiból, mint az ősödből. És hol vannak ma Széchenyiek, nálunk és más népeknél?

Ilyen módszertani töprengés során kellett felismernünk a kutatás korlátait és belenyugodnunk abba, hogy fantázia és líra elemeit akkor tudjuk a legbiztosabban távoltartani tudományos munkánktól, ha mindegyikünk a saját szakmájára korlátozza magát és ott az ő speciális tudománya módszereit alkalmazza. Ily módon a nemzet képe sok vonásból fog adódni, bár előre bizonyos volt, hogy az egyes szaktudományodtól szolgáltatandó vonások egymáshoz hasonlatossá lesznek. Az egyes vonások azonban tudományos úton ismertetvén fel, pozitív bizonyosságot nyernek anélkül, hogy a szaktudomány határain túl nyúlnának, s ezzel ködbe vesznének. Mindnyájan tudjuk, hogy tudományunk eredményei a nemzeti léthez képest arasznyi életűek, de ameddig a mai módszeresei megállapított eredmények érvényesek lesznek, bizonyosságukat kétségtelenül emeli az a körülmény, hogy egyszerre több szaktudománynak köszönhetők. Az a nemzeti jellemvonás, melyet például nyelvész, ethnografus és műtörténész egyképpen felismer a saját eszközeivel, bizonyára reálisan létezik, s vele a nemzeti életben is számolni lehet. Talán nem kell külön rámutatnunk, hogy az egyes szaktudós tanulmányok szerzői a részletekben egymástól eltérő eredményedre is juthattak; ezek az eltérések, melyek azonban nem érintik a lényeges kérdéseket illető egyhangú megegyezést, minden egyeztetés nélkül jelennek meg a könyvben; a szerkesztő óvakodott attól, hogy munkatársait bármikép is korlátozza. Némileg más a jellege a két első tanulmánynak; ezek szerzői szabadabban, a nemzeti költő, szónok, lélekbúvár és lélekgondozó intentiójával közelítik meg ugyanazt a célt, mint a többi szerző a saját külön szakmódszerével.

Tudományosabban képzett olvasónknak fel fog tűnni a nemzetfogalomra vonatkozó terminológia változatossága: népet, nemzetet egyes szerzők váltakozva emlegetnek, s nép, nemzet, nemzetiség, nacionalizmus, nemzet és kultúrállam fogalmat egyáltalában nem definiálják. A hazai és külföldi erre vonatkozó irodalom áttanulmányozásából arra jutottunk, hogy mindezen fogalmak értelme rendkívül ingadozó és alig lehet két szerzőt találni, akinek nézetei azonosak volnának. [3]

De célunkat illetőleg felesleges is lett volna ezen fogalmak elméleti fejtegetésével bajlódnunk; feladatunknak azon magyarság megismerését tekintettük, amely reális valóságként él itt előttünk, köztünk, bennünk, élt tegnap és tegnapelőtt, s fog élni holnap is, tekintet nélkül arra, hogy népnek, nemzetnek, nemzetállamnál vagy bárminek nevezzük is. A feszültségedet, melyek a magyarság reális lényében és alkotásaiban felismerhetők, úgyis megrajzolja mindegyig szerzőnk, s a hozzáértő észre fogja venni, a szellemi élet mily széles köreire terjed ki kutatásunk: benne nép és nemzet, történet és Európa, magas és mély kultúra, test és lélek és szellem, tenyészélet és szervezett társadalom egymást felváltó, egymásba fonódó működését mind megpróbáltuk lerajzolni. Mert mind együttvéve adja azt, amit nemcsak nevezünk, hanem érzünk magyarságnál.

[1] Anglais, Français, Espagnols.

[2] Geist der Nationen. Itahenc-Franzosen-Deutsche, 1938.

[3] A magyar problematikára tanulságos és tartalmilag is, ellentmondásaikat nem tekintve, leginkább elfogadható két munka: Csekey István, A magyar nemzetfogalom, 1938 és Joó Tibor, A magyar nemzeteszme, 1939; 1. mellettük Trócsányi György idevágó tanulmányait.

Forrás: Mi a magyar?