Mit mond a nyelv
Nem írástudóknak, nem az úri rendnek,
De beszélek szűrös gubás embereknek...
Petőfi
Jó egynéhány esztendővel ezelőtt, egy decemberi éjszakán a berlini Frigyes-pályaudvar peronján fel-alá járva hangosan vitatkoztam egy magyar barátommal. Éjfél felé járt az idő, iszonyú hideg volt; körülöttünk a vonatra várakozók mintha parázson álltak volna, úgy kapkodták a lábukat.
- Azt mondja, hogy ők meg finnek - magyarázta barátom. Erre rajtam is erőt vett a meghatottság. Valóban olyasfajta érzés áradt el rajtam, mint amikor egyszer, négyévi távollét után végre találkoztam egyetlen testvérbátyámmal. Finn testvéreinktől, tudtam, jó néhány ezer évvel ezelőtt váltunk el, valahol az Urál és a Volga között.
Tréfából a vendéglőben csak olyan ételt rendeltünk, amelynek neve mindkettőnk nyelvében megvolt, amelyet tehát még közös őseink is fogyaszthattak ázsiai lakomáikon. Halat rendeltünk, mert azt finnül is kalanak hívják, aztán vajat, illetve a finnek szerint vojat. Kértünk még szarvast is, amit a finnek szarvinak neveznek. Sajnos, nem kaptunk.
Ez volt az első találkozásom a rokonokkal. Azután jó ideig csak könyvekben kerestem őket. Jól megismerkedtem a finnek történetével, az ő Hadurukkal, a csodálatos Kalevala ravasz és bájos Ukkójával, és ez az ismerkedés nem volt kevésbé megható, mint az a berlini.
Azóta elég sűrűn láttam rokont. Volt olyan is, akivel az egész idő alatt magyarul beszélhettem. Hadd mondjam még ezt el, szórakoztató és egy kicsit borzongató élmény volt, most néhány hónapja esett meg velem, itt Pesten.
Ez a rokon hatvan év körüli kedves bácsi volt, könyvből tanult magyarul, ezelőtt vagy negyven évvel.
Alig száz éve, hogy mi, magyarok valami bizonyosat tudunk eredetünkről. Az első följegyzések szerint a magyarok a hunoktól származtak és első nagy királyunk Attila volt. A falusi fonókban, a pásztortüzeknél a mesemondók is ezt mesélték századokon át csodálatos konoksággal.
Az uráliakból elszakadtak a szamojédok. Megmaradtak a finnugorok.
Ezt a finnugor népet mi magyarok az eredet szempontjából már úgy tekinthetjük, mint a családban a nagyapát. Említettünk eddig néhány közös szót; ezeket már ez a nép is ismerte, akkor még az egész rokonság együtt volt.
Krisztus születése előtt ötszáz vagy ezer évvel történhetett, hogy ez a nép is kettévált.
Ezt ugor népnek hívták. Saját nevét maga a nép körülbelül így mondta, hogy "manysi". Jegyezzük meg ezt a fura nevet, nemsokára megbarátkozunk vele, könnyebb lesz kiejteni.
Ha előbb a finnugor népet nagyapához hasonlítottuk, ezt apának tekinthetjük. Vagy még inkább anyának, anyanyelvünket tőle kaptuk.
Csöndes, békeszerető nép volt ez.
Talán ma is ott élne, ha délkelet felől nem lovagol fel hozzá egy nép, a csatázók közül. Ez még a többinél is harciasabb és verekedőbb természetű volt. Mégsem ellenségként jött, vagy ha úgy jött is, hamar megbékült. Ha a csendes, erdőlakó nép volt az anya, ez az újonnan érkezett lovas harcos nép lett az apa. A mienk.
Az uráliak elköltözése után ezek az altajiak Kína felé húzódtak, ott szaporodtak, a kínaiakkal vívtak kemény harcokat. A mai Mandzsúria területén éltek, belőlük származtak a mongolok, a mandzsuk és a törökös népek is. A török szó hallatán nem kell persze a mai törökökre gondolnunk, csak kései ivadékai a törökök is ennek a törzsnek.
