A magyarok nem éreztek erőt s tán kedvet sem, hogy a besenyőkkel szembeszálljanak. Amúgy is megelégelték a kazár állapotokat, fölkerekedtek a Meotisz partjáról, magukhoz vették a velük egy országban élő, de ugyancsak erősen elégedetlenkedő és lázongó kabarok három törzsét, és Etelközbe költöztek.
Etelköz már csak állomás.
Magyarország területén a magyarok előtt egyetlen nemzet sem tudott tanyát verni. Veszélyes terület volt ez, olyan, mint egy keresztút: a népek erre özönlöttek fel s alá, itt ütköztek, itt verekedtek össze s űzték tova egymást.
A történelemben nép ritkán teremtett oly rövid idő alatt magának hazát, mint a magyar. Épp egy ilyen veszélyes területen.
Mostanában világszerte sokat foglalkoznak a fajtákkal, s meglehetősen összekeverik, már a kifejezéseket is. Más a faj és más a fajta.
Fajnak azt a csoportot nevezzük, amelynek tagjai egymással szaporodni tudnak. Vannak növényfajok, állatfajok. A magyar nyelv szerint az egész emberiség egy faj.
Csak szórakoztatásból írom ide, hogy milyennek látott bennünket egy jámbor német püspök, Freisingeni Ottó az 1100-as években. "Külsejük marcona - írja rólunk -, szemük beesett, termetük alacsony, viseletük vad, nyelvük pedig barbár, úgyhogy vagy a sorsot kell vádolni, vagy az isteni türelmet kell csodálni, mely e szörnyetegeknek ilyen pompás ország birtokbavételét megengedte.
Nekünk sem újság, amit ők mondanak, hogy körülbelül minden negyedik magyar ember 166 centiméter nagyságú, feje kerek, homloka magas és domború, arca pirosbarna és széles, szája és füle aránylag kicsiny, szeme élénk és leheletnyileg ferde állású.
Eszerint minden száz magyar közül huszonöt tehát ilyen turánias jellegű. Minden további húsz arra a finnugoros kelet-balti fajtára emlékeztet, amilyenek a hajdani erdőlakók is lehettek. Ismét újabb húsz - különösen a nagykunok és jászok közt - dinári vonásokat mutat. Tizenöt a keleti vagy alpi fajta jegyeit hordozza. Mongol arcú minden száz magyar közt már csak öt akad.
Mert egy nemzet egységét, az igazi fajtát úgysem az ilyen külsőség teszi. Hisz vannak és voltak magyarok, a legnagyobbak közt is, akiknek még nevük sem volt magyar. Képzeljük el, mit szólt volna Petőfi Sándor, ha valaki kétségbevonja magyarságát, sőt magyar származását csak azért, mert apját Petrovicsnak hívták.
Magyar származású volt.
Mert ha valamiből, megnyugtatóan a lelki magatartásból lehet megítélni, hogy ki milyen fajtához tartozik, vagy egyáltalán tartozik-e valahova. Hogy pedig egy nép micsoda fajta, az szintén a szellemben, a nép szellemében és szokásaiban mutatkozik meg. Van erre is ismertetőjel.
Minden egészséges nép fejlődik.
A tudósok megállapításaiban van néha mosolyogtató is. Az például, hogy mi magyarok a honfoglalás óta ebben a hazában testileg is nőttünk négy-öt centimétert. Férfiak, asszonyok egyformán nőttek, mert a különbség köztük ma is pontosan annyi, mint Vereckénél volt: tizenegy centiméter.
De a döntő az, ahogy lélekben nőttünk.
Hogy egy nemzet milyen fajta, az a viselkedésén ismerszik meg. A kutatás legizgatóbb feladata annak a magatartásnak a megvizsgálása volna, melyet egy-egy nép századokon át, szinte törvényszerűen mutat. Rejtelmes kimondani, de mégis úgy van, hogy vannak bátor és gyáva, udvarias és goromba nemzetek, vannak izgágák és türelmesek, akárcsak az emberek közt.
