Néhány éve vendégségben voltam egyik barátomnál. Vacsora után barátom - Szabolcsi Bence, a kitűnő zenekutató - zongorázott. Régi magyar népdalokat játszott, fülemnek ugyan itt-ott valami csekély változattal másképp, mint ahogy én tudtam. Így is örömmel hallgattam, halkan a szöveget is dúdolni kezdtem
Kalapom a Tiszán uszkál,
Subám zálog a bírónál...
- Ez is onnan való? - kérdeztem szinte ijedten. Ez volt kedvenc nótám, még gyerekkoromból ismertem. Barátom énekelni kezdte ennek a szövegét is:
Szőm hamar taj la parancuz
Szörgölden bece csabcsaldad...
- Ne tréfálj! Ez is cseremisz?
- Akarsz egy osztjákot, vagy mongolt? Egy nogajtatárt?
Iranbahün daniuszten
Szabájeli tikimüsztün...
A nép szellemiségének ősi alapjai vannak elrejtve. Magatartásunk és természetünk ősi irányítói. Énekről volt szó, hadd mondok el még egy esetet. Még régebben egyszer Arcachon városában francia diák barátaimmal csaptunk afféle diákvigalmat, amikor a bornál is jobban az ifjúi szabadság és testvérkezés adja a jókedvet.
Volt más ilyesmi is. Egyszer, ugyancsak Franciaországban, egy kiránduláson, mielőtt ittam, gépiesen egy kortyot a földre loccsantottam, ahogy apám szokta a korsóból, a mezőn. Hőpalackból limonádét loccsantottam a földre.
- Hát ez mire jó?
Erről tudtam, hogy mire való, jobban mondva, mire volt való hajdanában; még a pogány magyarok áldoztak így a föld istenének.
Minden nemzetnek vannak ilyen jellegzetes vonásai, szokásai, melyeket sohasem feled. Nyilván még az őskorban, a népek gyermekkorában tanulták meg. E szokások hasonlósága tán még a nyelvi emlékeknél is többet elárul egy-egy nép származásáról és rokonságáról. De megvilágítják a népek lelkületének mélyebb rétegeit is. Mindenki ismeri például a kacsalábon forgó kastélyról szóló mesét.
Őrzi ízlésében, meg étvágyában is. A gulyáshúst éppúgy keletről hoztuk, akár a bő gatyát, vagy a lassú, megfontolt beszédet. Vagy a lovak kedvelését, az aratási ünnepet, az "eladó" lányok valóban a vásárosok menetéhez hasonló elkocsikáztatását, az újszülöttek körülményes megvédését a szemveréstől.
Egy szóval leírhatnám. Előzően mégis olyan érzés bujkál bennem, mint mikor az ember már öt lépésről kalapot készül emelni egy kedves, látásból ismert ismerős előtt.
A szabadság ez a szó.
Ha megvizsgáljuk a magyar lelki tulajdonságait, valamennyi alján a szabadság szeretetét leljük. Ezt találjuk nemcsak erényeiben, hanem fogyatékosságaiban is.
A szabadságot nem lehet kétféleképpen értelmezni. Egy nemzet sem követelhet magának a népek sorában több szabadságot, mint amennyit ő ad külön-külön minden fiának. A szabadság belülről épül kifelé, mint az almára a héj, a csigára a ház. Vannak népek, melyek jólétüket és szabadságukat nem belső szabadságuknak köszönhetik, hanem annak, hogy más népeket elnyomnak és kiuzsoráznak.
Az ember dolga a földön, hogy minél tökéletesebb, emberiesebb ember legyen, minél értelmesebb, jobb és becsületesebb. Hogy minél szabadabb legyen, anélkül hogy embertársainak szabadsághoz való jogát megsértené.
Ez a dolga a nemzeteknek is: az állandó tökéletesedés. Megőrizhetik, jó is, ha megőrzik egyéni sajátságaikat.
Illyés Gyula e tanulmánya 1939-ben keletkezett. A Magyarok Könyvtára első darabjaként jelent meg, két kiadásban is. A Nemzeti Könyvtár 3. füzeteként szintén megjelent ebben az esztendőben a szöveg rövidített változata. A teljes szöveg az életműkiadásban (Itt élned kell. I-II. Bp. 1976. II. 42-75.) jelent meg ujólag; a művet e kiadás alapján közlöm.
