Irodalom - Mi a Magyar? - A magyar jellemről

   

Ezerkilencszázharminckilenc

Szigethy Gábor előszava


Ady Endre öklével verte az eget: Uram... mit ér az ember ha magyar? Nem kérdezte: ki a magyar? – s azt sem: mi a magyar? Azt akarta tudni, mennyit ér élete, halála annak, akit a sors magyarrá tett, aki anyjától magyar szót tanult, akit emberré ezer év magyar történelme formált. A boldog békeévek nyugalmában ringatódzott az ország, örült az úr-rend a Deáki tettnek: gyümölcsözött a kiegyezés, habkönnyűvé finomult az élet, a szenny is áttetsző lett. Mintha-béke volt: fájdalmaikkal kérkedtek az emberek, a ninccsel büszkélkedtek.


Semmiből építettünk palotákat. Jött a háború: szétporladtak.


Duhajkodó, kurválkodó, részeges poéta volt Ady Endre, ha jólneveltek s kifinomultak a verseit olvasták; a holnapra figyelmeztető káromkodásait lázításnak mondták, zavarosnak, érthetetlennek új ritmusú verssorait, istentagadónak istenéhez fohászkodó imáit, mocskosnak a könnyeit, s mert nem takaródzott hamis álmokba, mert azt írta: Petőfi nem alkuszik, mert nem vakította a talmi csillogás, s mert volt bátorsága nyíltan utálni rossz kormányt, fogatlan királyt s hatalomért tülekedő, pénzhajhászó siserahadat – rásütötték a megalázó bélyeget: nem magyar. Ne legyen egy félpercnyi békességünk, mert akkor végünk, végünk – magyar ember így nem imádkozik, mondták a mindentudók.


Nekünk Mohács kell – jajdult Ady Endre, de hiába dörömbölt öklével az égbolton – Mit ér az ember ha magyar? -, válasz a magasból nem érkezett.


A történelem válaszolt: 1920. június 4-én.


S a lovastengerész birodalmában felvirágzott a nemzetmentés tudománya. Szaporodtak a hangoskodók, „akik nem tudnak egy lovat megpatkolni, egy házat felépíteni, egy beteget meggyógyítani... de mindig ajánlkoznak, hagy felépítik a hazát, meggyógyítják a nemzetet”. Gyógyírt, balzsamot, csodaszert kínálnak nagy hangon a kuruzslók, és a nemzetmentő sarlatánok ajkán pattog a kérdés: ki a magyar? Ki volt apád, anyád, mely vidékről származott ősöd, az dönti el, magyar vagy-e.


A „nemzetkarakterológia” divatos tudomány lesz, legfőképpen azok kezében, akik a magyarság kiválóságáról festenek hamis, de nagyméretű és vakítóan csillogó freskót. Rettenetes a veszély: a magyarságnak józan önismeretre, mérlegelő, elemző önvizsgálatra, a veszteséglista tárgyilagos felmérésére lenne legfőképpen szüksége, józanságra, értelemre, történelmi tudatosságra – s hangoskodó kufárok, árvalányhajas népfiak, műparasztok, álhazafiak szerte az országban hamis igéket, álságos próféciákat kurjongatnak. Röfögnek a disznók, nem hallik a pacsirtaszó.


Már ég a Reichstag.


„Akkoriban még kevesen vették észre a láthatár szélén a felhőket, melyek még csak felvonulóban voltak, és amelyekről még kevesebben képzelték el, hogy egyszer majd sötét árnyakat vethetnek erre a napsugaras országra.” – 1939-ben írta e mondatot Szekfű Gyula. Tisztességét bizonyítja, s vakságát. Mert ahogy 1933-ban nem látta a látóhatár szélén tornyosuló felhőket, 1939-ben a mennydörgést, villámcsapkodást nem érzékelte.


Nem volt egyedül. Mi mindig mindenről elkésünk – írta Ady Endre.


Igaz, írta azt is, Móricz Zsigmondot koronázva: Rajtad már nem ülhet rohadt, magyar átok: Ez okos elkésés: ez a magyarságod. De ezt 1912-ben írta. 1939-ben aligha mondta volna okos elkésésnek a magyar értelmiség várakozó hallgatását, riadt bénaságát. Lehet: árulásnak átkozta volna a tisztességesek visszavonulását.


Volna nincs a történelemben.


Tény: 1939-ben Szekfű Gyula, Babits Mihály, Kodály Zoltán, Keresztury Dezső s számosan a magyar tudományosság kiválóságai közül megszólaltak, s amikor minden léha nagyszájú azt üvöltötte: ki a magyar? – csendesen, de szellemi nyomatékkal, tisztességük súlyával azt kérdezték: mi a magyar?


A válaszok különbözőek, a gondolatok gyakorta vitathatóak. Harsog a ki a magyar? csinnadratta az országban, papagájként tollászkodik a törzsökös származással kalmárkodó gazemberség, nemzetmentő jelszavakból sző magának leplet a cinizmus, visszájára fordul a reformkor szelleme, újabb s újabb törvények születnek, melyek emberek életlehetőségeit korlátozzák, s mint Jónást Ninivében, sárral hajigálják az igazat szóló keveseket.


A Visztulánál dörögnek az ágyúk. Mintha senki nem hallaná morajlásukat.


Imádsággal nem lehet ágyútorkokba belefojtani a lövedéket, de írástudó számára feladat: értelmes szóval menteni a magyarságot attól, hogy ágyútöltelék legyen. Babits a magyar jellemről értekezik, regényt ír, mint mondja, elemezni akar, a jellem fejlődését megrajzolni, s vitatkozni a német vándorok életerős, teremtő nagyságát festő magyar tudóssal, aki a magyarban bujdosót, pusztulásra sorvadt népet lát, s bámulattal szemléli a német megújulást.


Önmagunkról nem csodálattal s nem magyarázkodva kell elmélkedni – vallja Babits. Ne szégyenkezzünk s ne büszkélkedjünk magyar voltunkban. Nem érdem.


De minőség, amit ezer év magyar történelme teremtett: eke szarvát szorongató paraszt, gondolkodó írástudó, csodákat remeklő kézműves, kardforgató vitéz, mindenféle hős, gazember, furfangos, gyáva, együgyű, góbé, nyíltszívű magyar. Mind, akik voltunk s vagyunk.


Nem vagyunk halálra ítélt bujdosók. Ne akarjunk hataloméhes vándorok lenni.


Ady mondta: fölolvaszt a világ kohója s elveszünk, mert elvesztettük magunkat; ha a nagy tülekedésben szellemmel, cselekedettel nem bizonyítjuk újra és újra, hogy magunk lábán megállni képes nemzet vagyunk. Ám ha az írástudók némelyike is arról ábrándozik: bujdosó magyar helyett lenne inkább német vándor, akkor nincs jogunk a megmaradáshoz. Akkor valósággá lesznek Ady kétségbeesett rémlátásai: tunya álmainkat jég verte s még a Templomot sem építettük fel.


Hogy épülő templomunk ne omoljon össze, ezért kell magunkba szállni. Nem elzárkózni s nem feloldódni. Nem behódolni a nagyobbnak, erősebbnek, s nem kuckónkba vonulni meghatódva értékes csöppségünktől. Magyarnak lenni annyi: Európában építeni magyar templomot.


Babits szépen s igazat írt. Gondolkodott. De későn. Három év múlva a német „vándorok” ágyútölteléknek használták a Don-kanyarban a magyar hadsereget. Mert a megszédült haszonélvezők azt remélték: a Harmadik Birodalom árnyékában építhetnek maguknak hatalmas magyar templomot.


Nem csupán a Don-kanyarban elpusztult kétszázezer magyar életével fizettünk e tévedésért.


Fogalmak elkopnak, a szóhasználat változik. Babits nem egy kifejezése, mondata ma már egy hajdanvolt világból üzenet. S mintha későnszólása is intős megrázó példa lenne.


Becsületesen gondolkodni kötelesség, de kevés. Időben kell gondolkodni.


Még a Templomot sem építettük fel: ne építsünk semmiből palotákat.


 


Forrás: Babits Mihály : A magyar jellemről


Mi a magyar?

Különös kérdés, látszólag egészen egyszerű, valójában nagyon is bonyolult. Őszintén szólva még megérteni is nehéz, nemhogy felelni rá. Mi a magyar? Felesleges vagy természetes kérdés ez? Úgy tör föl belőlünk, mint egy létprobléma, korszerűnek látszik és sürgősnek. Soha izgatottabban nem kérdeztük, mint ma. De ha egy kicsit sarokba szorítanak, kiderül, hogy voltaképp magunk se nagyon tudjuk, mit kérdezünk?


Mi a magyar? Mit jelent ez a mi?, mit jelent a magyar, és mit jelent itt a kérdőjel? Próbáljuk elemezni. Nem azt kérdezzük, ki a magyar, hanem hogy mi a magyar? Hogy ki a magyar, azt tudjuk magunkról, hisz mi magunk vagyunk a magyar. De mi az a magyar, ami vagyunk? S most nem az önismeretről van szó, nem valami lelkiismeret-vizsgálásról, nem arról, hogy milyen a magyar? Nem is a jellemzés érdekel annyira. A meghatározás érdekel. Mi a magyar? A jellemzés csak eszköze itt a meghatározásnak. A magyarság lényege érdekel, az, ami benne sajátos és összetéveszthetetlen, ami mindentől megkülönbözteti.


A faji* vonás tehát? Nem éppen, vagy egyáltalán nem.


Semmi esetre sem valami testi vagy törzsi jelleg, fizikailag örökölhető. Antropológiai kutatásokból nem remélek sokat megtudni arról, amit én keresek. Petőfi, ki nem is volt tiszta magyar faj*, többet mond nekem erre nézve, mint az antropológusok minden koponyái. A magyarság, amelynek lényegét kérdezem, történelmi jelenség. S ahogy történelmileg kifejlődött, nem testi, hanem szellemi jelenség. Az átöröklés, mely folytonosságát biztosítja, nem testi, hanem lelki. A testi átöröklés hatása inkább ellenkező itt, az egyre színez és változtat. Hiszen a magyar kevert és állandóan keveredő nép, Szent István óta s egész bizonyosan már azelőtt is. Vajon mit nevezhetnénk itt jogosan alapszínnek, legrégibb rétegnek, „ősmagyarnak”? S azonos-e ez még azzal, amit ma magyarnak ismerünk? Legalábbis nem árnyalódott és gazdagodott-e azóta a felismerhetetlenségig?


Hogyan ragadjam meg az ilyen alakuló, időbeli valóságot, mely mint egy kibontakozó növény az évszakokon át, nyújtja el életét egy évezred mozgó közegében? Nehéz módszertani kérdés: hol keressem azt, amit keresek, melyiket fogadjam el igazi magyarságnak? Próbáljak visszatérni az ősihez, elképzelni a magot, mely még nem is hasonlít a felnőtt palántára? Vagy csak a kifejlődött növénnyel törődjek, a jelennel, az érett virágzással? Vagy ez viszont talán már inkább hervadás, talán a virágzás már mögöttünk van, s az igazi magyarságot valahol közbül kell megtalálnom, újabb történetünk valamely dicsőséges állomásán? Zavartan pillantok végig századainkon. Kép kép után sorakozik előttem, a magyarság változó arcai, mint egy film szalagja, végtelenig szaporítható kockákkal: melyik az igazi?


Persze, mindegyik igazi. De egyik sem teljes arca a magyarságnak. Olykor alig mutatnak valami közösséget, s némelyik szinte idegenül néz ránk. Értelmüket s azonosságukat az előzők és következők sorozatából nyerik. A film egységes: egyetlen kép, az idő dimenziójában. Az egészet kell tekintenem, egyszerre látnom múltat s jelent, mint egy kép szélét és közepét, a jövőbe ívelő vonalakkal. Mert ennek a képnek egyik oldalát még függöny borítja.


Egyszóval a magyarság élő valami, s kiterjedése az időben van. Lényegének vizsgálatát nem alapíthatom pusztán mai formájának ismeretére. Ez elégtelen volna; lapos, mélység nélküli vetület, véletlen síkján a jelennek. A lényeget és maradandót csak más vetületekkel való összehasonlítás sejtetheti meg. De éppoly kevéssé lenne elegendő alap az ősi vagy „eredeti” magyarság feltárása és visszaidézése, ha ilyesmi sikerülhetne is. Az a magyarság, amely bennem él, már sokkal többet és mást jelent, mint az ősi és „eredeti”. Én nem az ősit akarom visszaállítani, én ennek a ma-létező és bennem is élő magyarságnak mibenlétét és jelentését kérdezem. Ehhez szükségem van az egész történelemre. Régire és újabb korira egyformán.


De mit jelent itt az, hogy „kérdezem”? Úgy érzem, a kérdés minden szavát könnyebb megvilágítani és megérteni, mint magát a kérdőjelet. Miféle feleletet tudok elképzelni egy ilyen kérdésre? Ha a magyarság bennem él, közvetlenül s belülről ismerem lényegét. Minek akkor még kérdeznem azt? Nincs a világon szó, mely többet mondhatna róla, mint az én belső, közvetlen érzésem. S mégis, mihelyt egyszer a gondolat fölmerült, ellenállhatatlan kívánság ösztönöz, hogy lefordítsam ezt a szavak és fogalmak nyelvére. Hogyan lehetséges az ily különös műfordítás? Hogyan fogják hozzá? Vannak-e szótárak, glosszák, lexikonok, hogy megkönnyítsék vagy utat mutassanak?


 


Forrás: Babits Mihály : A magyar jellemről

Tudomány vagy költészet -  a kérdés története

Szerencsére nem valami határozatlan és tartalmatlan hangulat vagy lelkiállapot szavakba öntéséről van szó, nem efféle költői feladatról. Sietek ezt, ahogy mondani szokták, leszögezni. A magyarság, melyet az életből és könyvekből ismerek, s magamban is érzek, éppenséggel nem határozatlan s még kevésbé tartalmatlan. Tartalma maga a nemzeti hagyomány: azaz sorsemlékek s szellemi és érzelmi élmények összessége. Külső megjelenése pedig a magyar jellem és viselkedés, mely tapasztalatilag megfigyelhető s szavakkal kétségtelenül körülírható.


Csakhogy, mint mondtam, ezer arca van. Ezerféleképpen eltér önmagától éspedig nemcsak időben, hanem térben is. A viselkedés változik koronkint, és különbözik egyénenkint. S maga a magyarság lelki tartalma is folyton hullámzik a társadalmi osztályok és nemzedékek között. A hagyomány szétágazik, s olykor maga magának ellentmond. Mi biztosít ennek az egész sokrétű jelenségcsomónak egységéről és összetartozásáról? Egyelőre csak egy belső érzés, s éppen ez az, amit a logika nyelvére szeretnék fordítani. Vagyis szavakba foglalható összefüggések átlátásával helyettesíteni. Ez annyit jelent, hogy meg kell keresnem a közösséget és titkos kapcsolatot, amely belső érzésemnek magukban a tényekben megfelel. Feladatom nem a kifejezhetetlen kifejezése, hanem egy határozott s pontosan kijelölhető tüneménysorozat ösztönszerűleg érzett egységének észbeli megértése. Ami már nem költői, hanem tudományos feladat.


De számunkra egyúttal valóságos életfeladat is. Ráeszmélés nemzeti kilétünkre; szembenézés avval, ami vagyunk, és ami bennünk van. Nem csoda, ha izgat, s mióta fölmerült mint tudatos cél és munkaprobléma, nem hagy többé nyugton. Csoda, hogy olyan későn merült föl. Ezer évet éltünk már e honban, s alig-alig jutott még eszünkbe módszeresen vizsgálni magyarságunk jelentését és jelentőségét. A nagy szótár, amelyet kerestem magyarérzésünk önmegértéséhez, máig sem készült el. De még glosszákat és szójegyzékeket sem igen találok, egészen a XX. századig. Az érzés nem kívánt tudatossá válni. Elég volt önmagának.


Nem mintha a magyar szellemekben egy-egy pillanatra föl nem villant volna magyar voltunk mibenlétének problémája azelőtt is. Ez mindig olyan pillanatokban történt, mikor a magyarság önérzése valamely okból bizonytalanná vált, vagy veszélyeztetve érezte magát. Ahogy némely természetbölcselők tanítják: a tudat a bizonytalanság reakciója. Széchenyi úgy döbbent rá magyarságára, mint egy ritkuló kincsre, mely veszőfélben van. Zrínyiek izgalma, Kölcseyek és Kemény Zsigmondok töprengései viharlabdának dobták föl a kérdést, sorsunk különböző fordulóin. De ez csak a látnoki pillanatok kérdése volt, maga a lírai hevület kizárta a módszeres vizsgálatot. Erre idő se lett volna. Ilyesminek csak akkor van először nyoma, mikor a magyar élet és szellemiség a világháború előtti években nyugalmas csúcsra ért. A lendület magaslatának holtpontjára... Bizonytalanság érzete fogta volna el ezen a csúcson is? Mindenesetre kívülről akarta látni magát, összehasonlítani az idegennel, megkeresni helyét, tárgyilagos mérleget készíteni értékeiről.


Én magam is így jutottam először a problémához. Egy régi tanulmányomban a magyar irodalom értékét vizsgáltam világirodalmi szempontból. Ehhez a kutatáshoz látszott szükségesnek megrajzolni a „magyar jellemet”, legalább vázlatosan s főbb vonásaiban, mint ahogy a kritikus jellemzi az író egyéniségét, akinek műveiről beszél. Iparkodik egységben látni az ellentmondó adatokat, s reménytelenül is tapogatózik valamely faculté maîtresse* felé. Az én feladatom persze némileg más volt és sokkal bonyolultabb. Az író, akit bírálnom vagy méltatnom kellett, kollektív lény, egy egész nép, egy nemzet! A magyarság tájszíneit kellett kielemeznem, a magyar lélek végleteit kinyomoznom. Csak így remélhettem, hogy megsejthetem a korlátokat, melyek a nemzeti egyéniség körvonalait megadják. Munkám nem lehetett más, mint kísérlet. Módszerem ugyanaz volt, amit a kritikus az írók jellemzésénél alkalmaz. Felhasználtam a rendelkezésemre álló életrajzi adatokat, azaz magát a történelmet. De megállapításaimat főleg magukra az irodalmi művekre alapítottam, nagy költőink munkáira. Ezek szándéktalanul is a legőszintébben tárják föl a nemzeti lélek mélységeit. Hisz a nagy irodalom csak a lelki valóságból meríthet, s ami egyszer kivirágzott a költészetben, annak mély gyökere kell hogy legyen a lélekben.


Látszólag hasonló módszert követtek a probléma újabb vizsgálói is, akiket a háború utáni magyar sors tragikus fordulata tett elmélkedőkké és kutatókká. Most aztán itt volt a bizonytalanság, sors és veszélyek soha parancsolóbban nem kényszerítettek az öneszmélésre. Nemzeti létproblémánk előtérbe nyomult, s a „nemzetkarakterológia” divatos tudomány lett. Az európai nacionalizmus áramlata is kedvez ennek a kutatásnak. Könyvek és tanulmányok mind sűrűbben foglalkoznak a magyarság jellemzésének kérdésével, s ezek többnyire szintén költőink és bölcseink idézeteiből indulnak ki. De igazában mégsem egészen az én módszerem ez. Ők nem azokat a helyeket idézik, ahol a magyar lélek mintegy önkénytelen árulja el titkait, s külön, tudatos szándék nélkül leplezi le magát. Ők kész kijelentéseket keresnek, tudatos vallomásokat, nagy magyarok nyilatkozatait a magyarságról, amelyekkel a saját feltevéseiket tekintélyi érvek gyanánt támogathassák.


Ez más, kényelmesebb és kétségesebb. A tudattalanból föltörő költészet a lélekről mindig igazat mond. A készakart és tudatos nyilatkozatokat viszont sok minden befolyásolja. A honfiak és nemzeti látnokok szavait ritkán sugallja tudományos cél. Ezekben inkább megdöbbenéseik és vágyaik kitörését kell látni. Gyakran politikai és nemzetpedagógiai szándékaik vannak; azokat a kor eszményei diktálják, melyek nem is magyar eredetűek. Egy szerelmes vers megbízhatóbb forrás lehet a magyar karakterre nézve, mint a költő legszebb kijelentései a magyarságról. Különben is – hányféle színben látta már a magyarság önmagát! Egy és ugyanazon író műveiből a legellentétesebb nemzetképeket olvashatom ki. Alig juthatna valami eszembe, amit például Ady-idézetekkel igazolni ne tudnék.


A mai kutató távol áll attól, hogy közömbös tudós legyen. A magyar jellem vizsgálata az ő számára nem öncél. Őt igazában a magyar sors érdekli. Erről az események hatása alatt, politikai reményei vagy félelmei szerint, már meg is van a maga elmélete. A magyar karakter fogalmi megragadására azért van szüksége, hogy ezt a sorselméletet tudományosan alátámaszthassa. Sors és jellem közt titkos összefüggést lát, s önkénytelenül is oly módszert keres, melynek segítségével a jellemet sorselméletének megfelelően rajzolhatja meg. Legalkalmasabb erre éppen az a módszer, mely a nagy magyar szellemeknek a magyarságról való gondolatait gyűjti össze. Ezekből azt lehet kiválogatni, ami az előre megtervezett gondolatépítménybe készen illeszkedik.


A magyar „nemzetkarakterológia” legjelentősebb előmunkálata Prohászka* Lajos könyve: A vándor és a bujdosó. Prohászka* német műveltségű gondolkodó, s figyelmét teljes erővel megragadta az a döntő befolyás, mellyel a német szellem és hatalom az európai magyar sorsot mindig fenyegette, s a mai világhelyzetben különösen fenyegetni látszik. Szerző és időpont egyformán hozzájárultak, hogy ez a könyv a magyarság jellemét és lényegét a német jellemmel és lényeggel való viszonylatában vizsgálja és világítsa meg. Prohászka* elgondolásában a két jellem, magyar és német, valahogyan megfelel egymásnak, bizonyos értelemben szimmetrikusak. Ez az elgondolás már magában hord egy egész eszmemenetet, s az író ennek az eszmemenetnek illusztrálására gyűjti és csoportosítja adatait és idézeteit. De nem megy túlságba a dokumentálásban; úgyszólván csak pár közismert történeti tényre s néhány Ady-sorra és szólamra támaszkodik. Tárgyát inkább „metafizikailag”* ragadja meg. Megpróbál rögtön a lényegre tapintani, egy sűrű jelentéssel átitatott szóban, s aztán ebből kiindulva halad tovább. Egyáltalán érzéke van a sugalmas, festői szavakhoz, azokat keresi ki, állítja össze, hozzájuk formálja elméletét. Baj, hogy a magyar karakterről írván, ő maga nélkülözi a magyar realizmust és józanságot. A szavak és gondolatok elragadják, néha szinte megszakad minden kapcsolata a valósággal. Gondolkodása, a gondolatok fűzésének módja, sőt még stílusa is inkább német, mint magyar.


Műve mégis szép és jelentős kísérlet, s erősen hatott is, kivált „szellemtörténészeink” ifjú gárdájára, akik maguk is német igézet alatt állnak. Velük szemben viszont a költők és írók is mind sűrűbben eszmélkednek magyarságukról. Ők tudományos igény nélkül, rendszertelenül, s töredezetten jegyzik le megfigyeléseiket s gondolataikat; kérdésük – „mit jelent magyarnak lenni?” – inkább a sorsot kutatja. Mintha kutat használnának tükör helyett. Egy kicsit szédülnek. Néha mégis tiszta vonásokat látnak még a mélyben, és bátran elmondják, amit láttak. Ilyen könyv az Illyés Gyuláé:* Magyarok. Itt nincs rendszer és tudományosság. De annál több a mondanivaló, vagy akár probléma, hogy a tudósoknak legyen min tűnődni. S főleg, ami itt van, az mind magyarul van.


 A rendszertelenség jobb, mint az idegen mintára formált rendszer. A magyar tény elveszti alakját, s fölismerhetetlenné válik, ha oly eszmevázba erőlteted, melyen a made in Germany bélyege olvasható. Székfű Gyula méltán nélkülözte Prohászka* könyvében a „magyar irodalom önelvűségét”. Itt azonban nem pusztán az irodalom elvűségéről van szó, egy tudományos mű önelvűségéről. Maga a magyar szellem önelvűsége vetődik föl! Ezt csak önmagából lehet megérteni. S csak önmaga mértékével szabad mérni.


 


Forrás: Babits Mihály : A magyar jellemről

Nemzeti tudomány - a módszer problémája

A magyar lényég és jellem tudománya tehát teljességgel nemzeti tudomány. Nem lehet úgy tekinteni, mint csupán egy részét valamely általános nemzetkarakterológiának, amely közös szempontokból és azonos módszerekkel, egymáshoz való viszonylatukban vizsgálná például valamennyi európai nemzet sajátos jellemét. A mi kutatásunk független és „immanens”*. Semmi köze külföldi szakmunkákhoz s német idézetekhez. Magának kell útját kiépítenie. Tárgya, célja, forrásai és módszere szerint egyformán nemzeti.


Mint ilyen, megfelel korunk nacionalista szellemének*, s kaput látszik tárni mindazon ellenvetések előtt, melyekkel a korszerű, világnézeti divatok nyomán igazodó tudományokat illetni szokták. Vissza kell utasítanunk ezeket az ellenvetéseket! Hogy a magyarság mind izgatottabban forduljon kutató ösztönével lényének és létének problémái felé: ehhez nem volt szükséges külföldi divat vagy világnézeti áramlat. Nem is lett volna elégséges. Ehhez az utolsó évtizedekben átélt magyar sorsnak végzetes megrendülései kellettek. S ezek bőséges magyarázatul is szolgálnak, önmagukban.


Nincsen egyébiránt megírva sehol, hogy világnézeti áramlat vagy kordivat nem hozhat létre érdemes tudományt. A „század szelleme” vezeti az emberi kíváncsiságot, s érdeklődést kelthet oly kutatás iránt, melynek tudásgyümölcseit az utód-századok fogják élvezni. A nacionalizmus tudományait nemegyszer érte komoly szemrehányás, hogy azt hangsúlyozzák, ami az embereket elválasztja, ahelyett hogy szellemi kapocs s egyesítő erő gyanánt jótékonyan működne ebben a széttépett világban. A nemzetkarakterológiát illetőleg ez a szemrehányás talán nem is volt mindig egészen jogosulatlan. A tudósok által több-kevesebb elfogulatlansággal megfogalmazott jellemzésekben a népek közti vetélkedés keresett és talált magának táplálékot. A magyart azonban nem éri gyanúja ily vetélkedésnek. Ő nem hasonlítja magát senkihez a fölébe kerekedés alattomos szándékával. Inkább nagyon is meg van győződve a maga kicsiségéről. De nem is akarja magát elválasztani senkitől. Érzése szerint úgyis túlságosan elszigetelt, magányos. Ha nemzeti jellemét keresi, azzal éppen a lelki kapcsot keresi, az egységet, mely minden magyart összefűz, azt a kevés embert a világon, aki magyar! S helyét keresi az európai nemzetek közt: nem elválni tőlük, hanem közéjük állni. Önmagát keresi, nem mások nyomán, mások példáját irigyelve és utánozva, hanem csak magának, magáért, magából kiindulva, a maga módszerével.


Erre bizonyosan joga van! Épp tisztán nemzeti célja és módszere óvja meg és választja el szerény töprengését a korszerű tudomány vetélkedő nemzetjellemzéseitől.


Úgy érzem tehát, hogy nemzeti jellemünk lényegének az a vizsgálata, melyet egy fiatal tudósunk a mai filozófia divatba jött műszavával „a magyarság egzisztenciális tudományának” nevezett, semmiféle külön igazolásra vagy indokolásra nem szorul. Jogossága, érdemessége, lélektani szükségessége vitán fölül áll. Más kérdés, hogy lehetősége szintén ennyire vitán felül áll-e? Először is, pusztán a magyar tényekből kiindulva, a kívánt „immanens”* eljárással el lehet-e jutni e tények megkülönböztető lényegének és egységének megismeréséhez? Van-e a tényeknek egyáltalán ily lényegi, belső egységük, önmagukban nézve? Nem csupán az idegennel való összehasonlításból, mintegy a maradékok módszerével állapítható-e meg, hogy „mi a magyar”? Erre igazában csak maga a vizsgálat felelhet. Hátha belső érzésünk hazudik, s a magyarság csak egy véletlen történelmi gyűjtőfogalom... Elszántan fogunk a kutatásba, ígérve magunknak, hogy őszinték leszünk, s hívek ahhoz a becsületességhez, amelyet apáink szintén a magyarság lényegi vonásai között szerettek fölsorolni.


Az első lépés: mérlegelni a módszer teherbírását. Ehhez pontosan ismerni kell építőanyagát és veszélyeit. Itt van előttem a magyarság életrajza, a történelem, s lelki eseményeink naplója, az irodalom. Itt van azonkívül körülöttem a mai széttépett Magyarország eleven, bár nem nagyon vidám mozgóképe. Ismerek magyarokat, s ismerem magamban is a magyart. Ennek a rengeteg anyagnak legnagyobb veszélye az, hogy mint anyag éppenséggel nem tiszta. A magyarság tényei nem mind magyar tények.


A történelem vegyesen mutatja a magyarság reakcióit és az európai áramlatok hatását. A „nemzeti” irodalom egy része még abban is visszhang, amiben nemzeti. Felsőbb rétegeink Nyugathoz idomulnak. A nagy magyar szellemek egyúttal a nagy kiröpülők és tanulók. Mondják, a kevesekben él a nemzet; de épp ezek azok, akikben leginkább változik, s elüt önmagától. Talán a „magas kultúra” helyett a mélykultúrához kellene fordulni... Ha a művelt labirintusban eltévedünk: talán útba igazíthat az őskor vagy barbár népiség. A magyar életben úgyis azt szeretjük legmagyarabbnak látni, ami ősi, népi és primitív. A folklór azonban megtanít, hogy gyakran éppen az ilyesmi a legnemzetközibb. Az ősi népszokások, mint a népmesék és balladák, világrészeken át ismétlődnek. Hol kapjuk hát magát a magyarságot, tiszta és sajátos állapotban, vagy hogyan tudjuk azt elkülöníteni, mint egy elemet, amely csak vegyületekben fordul elő?


Nemzeti hiúságunk arra ösztönöz, hogy mindenben, ami derék, nemes és rokonszenves, különlegesen magyar vonást lássunk. Legmeggyőzőbb és legmegnyugtatóbb, ha az egyszerű, patriarkális és természetes előkelőségű viselkedésben és lelkiségben keressük a nemzeti jelleget. Könnyen el hitethetjük magunkkal, hogy ez a faj* ősi rétegeiből való maradvány, s nem látszik valószínűtlen eszményítésnek, hisz a hajdankori durvaság és kezdetlegesség képzeteivel társul. A durvaság és kezdetlegesség viszont az erő képzetét idézi, s csöppet sem ellenszenves vagy szégyenletes. Ez az egész gondolatmenet annyira kínálkozó, hogy úgyszólván minden népnél egyforma magátólértetőséggel merül föl. Ez okozza, hogy majdnem minden nemzet a saját eszményien jellegzetes típusát hasonló vonásokkal szereti rajzolni. A magyar vendégszerető, lovagias, harcias, büszke, bátor és nyílt. De ha megkérdem a castiliait vagy a szerbet, egészen bizonyosan az is vendégszerető, lovagias, harcias, büszke, bátor és nyílt. Sőt a japán vagy az arab is ilyen. Valamennyi jogot formál e primitív erényekre.


Hozzájárult ennek az internacionális „nemzeti” típusnak kialakulásához az irodalom is. A legelső nemzeti öneszményítés, mely európai kultúránkban megjelent, irodalmi mintát adott minden későbbi nemzet számára. Ez a legelső a római volt: a külön nemzeti jellem problémája először a rómaiakat foglalkoztatta. A görög csak a „barbárral” állt szemben, nem egyenrangú nemzetekkel. A spártai és az athéni ellentéte nem volt nemzeti ellentét, itt egy és ugyanazon nemzet szellemének két pólusa nézett farkasszemet. Annál több oka volt a rómainak, éppen a göröggel szemközt, érezni különbözőségét. S érthető, ha nemzeti öneszményének vonásait is ez a művelt és kifinomult görögséggel való dac sugallta. Így képződött a latin költők aranykoreszménye, mely az „igazi rómait” az ősiben, a romlatlanban és durván-egyszerűben látta. Az újabb kori nemzetek készen vették át ezt az ideált, a klasszikus műveltség hatása alatt, s nem csodálkozhatunk, ha például Berzsenyi elképzelése az igazi magyarról meglehetősen hasonlított ahhoz, amelyet Horatius már kissé szkeptikus sóhajjal idézget mint az igazi római eszményét.


Ezt az irányzatot, mely a valódi nemzeti jellemet a primitívben és ősiben kereste, csak még támogatta kultúránk minden újabb áramlata. Így romantikusaink kéjelgései a régi dicsőség tündöklő vigaszában. Vagy nemzeti klasszicizmusunk költőinek népies demokratizmusa. Sőt a kiegyezés utáni idők történeti látásmódja is, mely mindenben az eredethez akart visszanyúlni, s a hajdani formák iránt érdeklődött.


Pedig éppen a történelmi nézőpont figyelmeztethetne, hogy egy szellemi jelenség lényege csak teljes időbeliségében ragadható meg. A gyümölcs benne lehet a csirában, s a fizikus számára a kezdősebességek ismerete maradéktalanul jellemezhet egy egész bonyolult folyamatot. A szellem azonban a szabadság birodalma. Itt minden pillanat újat hoz, s az eleven lényeget mindig csak utólag lehet megpillantani, ahogy mondtam már, az egész addigi múlt, régibb és újabb, egyforma figyelembevételével. Az ősi és kezdetleges vonásoknak semmivel sincs itt nagyobb jelentőségük, mint a későbbieknek. Sőt az eleven szellemi jelenség a fejlődés folyamán egyre gazdagabbá s sokszínűbbé válva jobban elkülönböződik más jelenségektől, mint primitív állapotban. Ahogy a parasztkultúra nemzetközibb a magas kultúránál, úgy az sem áll, hogy az egyszerű parasztság élete jellegzetesebben nemzeti volna, mint az úri osztályoké. Ellenkezőleg, a primitív népélet mindenütt meglepően egyforma vonásokat mutat, s inkább csak viseletben s külsőségekben különbözik, mint jellemben és gondolkodásban. Maupassant parasztjai nincsenek olyan messze a Móricz Zsigmond parasztjaitól. Gyakran bukkanunk egy-egy külföldi közmondásra vagy apró jellemvonásra idegenországbéli népéletből, amely éppoly meggyőzően hatna ránk akkor is, ha a mi népünk lelkivilágának jellemzésére hozná föl valaki. Orosz környezetrajzokban magyaros vonásokat érzünk, éppen azért, mert összetévesztjük a parasztit a magyarral.


Hasonlóképpen nem szabad túlbecsülni a magyar őskor gyér adatait. A krónikák tudvalévőleg eléggé száraz-elvontan és nemzetközi egyszínűséggel jegyezték föl ezeket az adatokat: a középkor, amelyből ránk maradtak, elvont látású és nemzetközi szellemű korszak volt. A kutatók szinte górcső alá veszik a szavakat, hogy értelmükön messze túlmenő jelentést olvassanak ki belőlük. A krónikás például fukar szavakkal értesít, hogy a magyarok vezérükül választották Álmost, mert „nem dolgában a legjelesebb” ő volt. Ebben semmi különösebben jellemző nincs. Vezért más népek is választottak már, s vezér többnyire az lesz, aki „nem dolgában a legjelesebb”. Egy újabb magyar nemzetjellemző mégis jelentős tényeket vél megtudni ebből az ártatlan pár szóból. Sőt nem habozik ezen az alapon elképzelni és körvonalazni „a magyar nemzeti szellem első, ősi rétegét”. Megállapítja, hogy a magyar lélek „értékrendszerének középpontja s egész struktúrájának meghatározója a hatalom értéke”, s „ideálja az úr”. S minthogy a magyar voltaképpen csak Álmos megválasztásával alakult nemzetté, megállapítja azt a „meglepő” történeti tényt is, hogy nálunk, magyaroknál, a nemzeti szellem „léte megelőzi magának a nemzetnek a létét”. Amiből ismét igen messze ható következtetéseket lehet levonni. Erről eszembe jut az a másik fiatal kutató, aki Árpád fejedelem jellemét, mely felől egyébként a világon semmit sem tudunk, részletesen meg meri rajzolni abból az egyetlen krónikás adatból, hogy Árpád a hozzáérkező követeket sátra előtt „sétálgatva” fogadta. Ebből már nyilvánvaló előtte, hogy „békét szerető, megfontolt, egyezségre hajló” fejedelem volt. Sajnos, mindaz, amit az ősmagyar jellemről fecsegünk, nagyrészt ilyen spekulációkon épül.


 


Forrás: Babits Mihály : A magyar jellemről

Faj, nyelv, táj, történet

Mindezeket tekintetbe véve nem nagyon tudok bízni abban a kínálkozó kiindulásban, amelyet az ősi és primitív magyarság vizsgálata adhatna. Miből induljak hát ki, hol kezdjem kutatásaimat? Voltaképp mindegy, hogy miből indulok. Egy nemzetnek, mint egy embernek jelleme, egységes és szerves valami; a lényeg, melyet meg akarok fogni, mindenütt jelenvaló és mindent összeköt. Itt minden egyformán középpont, s egyformán lehet kiindulás. Ez éppen a kutatás eredményességének egyik próbája és biztosítéka. Biztosítéka és próbája annak, hogy a magyar jelenségek között belső egységet és összefüggést sikerült találni...


Nem áltatom magamat azzal, hogy egyszeriben rátapintok a lényegre, s mintegy metafizikailag* megragadom. A lényeg nem ilyen egyszerű valami, hogy egy szerencsés szóval vagy egyetlen fővonás hangsúlyozásával azonnal kifejezhető volna; ne legyünk oly mohók! A metafizikai* vizsgáló tévedése éppen ebben áll: azt hiszi, hogy a jellemet, mint valami gondolati dolgot, szavakban lehet kivonatolni. Meg lehet találni benne a főmondatot, az alanyt és állítmányt. A jellem azonban történeti dolog, azaz életbeli, s nem hasonlítható logikai szerkezethez. Itt nincsen főmondat, sem fővonás; a faculté maîtresse* csak a kritikus fikciója, „munkahipotézis”. A lényeget nem lehet egyetlen szóval megnevezni, hacsak nem azzal az egy szóval, hogy magyar, mint egy ember lényegét a nevével. Lassú, türelmes útra kell indulnunk, a lényeget majd megfogjuk útközben. Apránként talán majd elősugárzik, látszólag keveset mondó vonásokból, melyek egymástól kapnak jelentést, mint egy arc vonásai. A filozófus munkája helyett a regényíróé vár ránk: az elemzés.


A regényíró elsősorban a jellem alakulását akarja megérteni. Ezért megpróbálja fölbontani a lélek szövetét a szálakra, melyekből szövődött. Az ember lelke a faj* adottságaiból s a környezet hatásaiból szövődik. Egy nemzet lelkének képzetvilágát „egy ország, egy föld, egy éghajlat színei s egy történet viszontagságai alakítják ki, egy faj* temperamentumán átszűrve”. Ezt a mondatot régi tanulmányomból idézem, ahonnan sokat fogok még idézni, esetleg változtatva s macskaköröm nélkül. Óhatatlan, hogy amit ott írtam, azt itt helyenkint meg ne ismételjem. A magyar kevert faj*, de ez nem jelenti, hogy jelleme ne lenne egységes. A magyar nép nem két-három fajtának egyesüléséből keletkezett, mint például az angol, hanem számtalan apró fajtöredéknek* egyetlen erősebb törzsbe való beolvadásából. Ekként lett egységesebb és mégis sokszínűbb sok más népnél, lelkében s a lelkét kifejező kultúrában is. Az erősebb törzs, mely a többit beolvasztotta, igazában már eltűnt a rárakódott rétegek alatt, s tisztasága talán már történelmünk kezdetén is kérdéses volt: minden kétely lehetséges itt. Egységét azonban ráhagyományozta az előállott új közösség lelkére és kultúrájára. Amely tovább működött helyette, mint beolvasztó erő.


Persze nem kell itt mindjárt valami magasrendű, tudatos kultúrát érteni, irodalommal és műremekekkel. Kezdetibb fokon kultúra maga a nyelv. A magyar másként oldotta meg a nyelvi problémát, mint például az angol vagy épp a francia, mely akármilyen egységes is ma, eredetileg szintén kevert faj*. Az angolnál a nyelv maga is vegyes, keveredett, s elemei máig tisztán különválnak. A francia viszont külföldi kultúrnyelvet vett át, a latint, hogy elrontsa és továbbfejlessze. A magyarnál győzött a győztes törzs nyelve. Ezt magával hozta távoli őshazájából; különös jellegű, mondhatnám, egzotikus nyelv ez, az itt lakó vagy beköltözött s lassan beolvasztott néptöredékek akármelyikének nyelvétől teljességgel idegen. Érthető, ha nem tudott egyikükkel sem testvérileg felemássá keveredni. De még csak fölvenni sem belőlük lényegi elemeket, melyek különleges valóját elváltoztathatták. Mégis átgazdagodott hatásaikkal, s nincs talán nyelv Európában, amely anyagában tarkább, s ahogy mondják, heterogénebb színekből szövődött, s alkatában mégis ennyire egységes és egyénien különös.


S méghozzá ennyire friss. A magyar nyelv szavai kevésbé halaványak, mint más elhasználtabb nyelvek szavai. A szóból idővel klisé lesz, vagy algebrai jel, már csak jelent, de nem ábrázol. Ami ma csak betű, valamikor kép volt. A magyar „konkrét idióma”*, közelebb még ehhez a képszerűséghez, mint például az árja nyelvek, melyek távoli múltjukból már egy értelmi kultúra emlékeit hozták. A nyugati szó szinte nemzetközi, magába itta az egész szellemi Európát. Az elvont és átvitt értelmek fokozatos rétegződése elfedte eredeti színét. A képzeletet közvetve izgatja, a gondolaton át. A magyar szó átlátszó. Közte és jelentése között úgyszólván semmi sincs számunkra, történetét csak nyelvünkön belül ismerjük. Rendszerint semmi másra sem tudjuk visszavezetni, a magyar szó egyéniség. Ahogy egyéniség például a magyar rím is, vagy a magyar mondat; aki magyarul gondolkozik, az nem gondolkozik sémákban. A magyar szó majdnem tulajdonnév, egyenest a konkrét tárgyat nevezi meg. Az idegen hatások tarka kultúrája természetes, konkrét tarkaságba ojtódott itt bele, mely még ma is ősbenyomások frisseségét őrzi.


Ez a nyelv vette tehát legelőször is át az eltűnt és elkeveredett ősfaj* szerepét, őrizni és formálni azt a szellemi képződményt, amelyet magyarságnak nevezünk. „Nyelvében él a nemzet” – mondták régebben, s ez a magyarságra nézve majdnem szó szerint igaz is. „Valami mágusi befolyása van nyelvnek a nemzetre, s viszonthatóságok által egyiknek a másikra” – írta Széchenyi a Világ-ban. Napjainkban divat a nyelv szerepét kicsinyelni. De éppen a magyar az a nemzet, amely legkevésbé kicsinyelheti. A magyar nyelv tudása magában még bizonnyal nem tesz magyarrá. A vezeték nem teszi az áramot. A magyar nyelv közeg és vezeték, melyben a magyarság eleven lelki árama továbblüktet. Ez az áram a faj* mélyeiből indult és indukálódott; de a nyelv vette föl és vezette tovább. S a nyelvhez szegődik még ebben a szolgálatban a kultúra, irodalom és művészet, mely a nyelvnek mintegy meghosszabbítása s polifonikus* fölerősítése.


Ezek nyilván máig átmentettek egyet-mást, ami eredetileg az ősfaj* sajátsága volt. Ma már gyökeres öröksége oly magyaroknak is, kiknek ereiben az ősvérből egy gyűszűnyi sem folyik. Kölcsey még vérbeli őseire gondolva pattogtatta a hexametereket:


Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak,


Nyugati ég forró kebelem nem tette hideggé*...


Mi azonban semmivel sem érezzük a Kölcsey lelkét például keletibb hőfokúnak, mint a Petőfiét, akinek családja nem származott az Ete vezér egyenes neméből. A keleti forróságot talán nemcsak a nyugati ég, de a nyugati vér sem tudta mindig kihűteni... Csakhogy ki elemezhetné ezt ma még ki? Ezer év tellett el, vérünk elkeveredett, szavaink megszaporodtak és kicserélődtek. Átváltozott és kicserélődött képzetvilágunk, lelkünk tartalma is. Az ősmagyarok akárhonnan jöttek, bizonyos, hogy mi ma már pontosan itteni nép vagyunk, s életünk színeit nem Kelet vetíti, hanem túlnyomórészt s ezer év óta már ez a Kárpátoktól Adriáig terjedő földkaréj, melyen a magyarság kalandos története lefolyt.


Itteni nép vagyunk, itt összeverődött fajtákból keveredtünk nemzetté. Életmódunk itt lett olyan, amilyen lett. Képzeletünk, érzésvilágunk, egész kultúránk az itteni tájak és éghajlat színeiből, benyomásaiból, hangulataiból szövődött. Nemcsak ez a föld őrzi életünk és történetünk emlékeit, mi is elválhatatlanul hordjuk magunkban legkisebb gyermekségünktől kezdve ennek a földnek ezerféle emlékeit. Mi magunk vagyunk ez az emlék. Ha van nép és ország között mély összefüggés és lelki kapcsolat, bizonnyal megvan ez a mi népünk és országunk között! Persze az ezeréves országot értem, a hegyektől félkörben koszorúzott földet... Ennek minden része részt vett a kapcsolatban; politikai véletlenek nem számítanak itt. Ez a szép, kerek terület a magyar lélek szülőágya és nyújtózómatraca, ez a magyar vér vegyítőedénye s kultúránk festékes palettája. Ha Keletről hoztunk egyet-mást magunkkal, jellemvonást és lelki sajátságot, abból is alighanem csak az maradt meg bennünk mostanig, amit ennek az országnak levegője táplált. Aminek ez az itteni éghajlat kedvezett; amit ennek a tájnak benyomásai erősíteni tudtak. Például képzeletünk színgazdagsága, vagy hangulataink változékonysága, vagy flegmánk „méltóságteljes” nyugalma.


A fantáziát mindenesetre elég színessé nevelhette ez a táj és éghajlat maga is. A magyar tájat nehéz jellemezni, mert nagyon sokféle. Szinte vidékenként különböző; ebben a mindössze-se-nagy hazában szokatlan-sok színt és alakot vált a föld. S még az időjárás is csupa szeszély, bolond, átmenetek nélküli változatosság. Minden évszaknak megvan a maga meglepetése, és minden környéknek a maga klímája. Mintha a természet is megyékre szabott volna, autonómiát adva a tájisteneknek. S mégis milyen egy és egységes ország ez, kikanyarítva, mint egy leszelt kenyér, kikerítve a többi világból, külön „magyar glóbus”! Oly egység, hogy hiába darabolták szét évszázakra, mihelyt lehetett, magától összeállt megint. Ha rendszerben és szimmetriában akarnék tetszelegni, azt mondanám, a magyar föld is egységbe zárt sokféleséget mutat. Akár a heterogén kölcsönszavakból fölgazdagodott magyar nyelv. Vagy maga a sok fajból* keveredett s mégiscsak egynyelvű és egylelkű magyar nemzet.


A nyelv minden más nyelvtől különböző, s a nemzet „testvértelen ága nemének”, idegenül áll Európában. Mily neki való hely volt ez a bekerített, kisvilágnyi ország, hol külön lehetett, közel és mégis távol! Azok, akik legújabb időkben a magyar lélek titkait kutatják, sokat emlegetik a gyepűszellemet. Értve ezen azt a különös hajlamát a magyarnak, hogy elkerítse és elsáncolja magát. Ha ez sugallta az országválasztást, keresve sem találhattunk volna jobbat.


Vajon a magyar „finitizmus”* bűnét kell-e ebből kikövetkeztetni? A szándékos megfeneklés vágyát, az élettől való elzárkózásét, a véglegesség kóros szomjazását, amely a szellem öngyilkossága? Annyi bizonyos, hogy akármilyen elsáncolt hazát szereztünk is, az élmények elől hiába akartunk volna itt elbújni. Még ha nincsenek is a gyepűkön kapuk. Amiken át minden időben bőven ömlött hozzánk az idegenség. Ez a föld elég élményt adott magában is.


Már csak egy utazás is, az országon végig! Ahogy mondtam, a tájak valóságos antológiája... Egy írónk még a háború előtt azt írta egyszer, hogy „mihelyt a vonat Marcheggnél átlépi a magyar határt, valami szürke vegyül a táj színébe”, s a „magyar táj igazi színe a szürke”. A következtetés nagyon is ugrik; ez csak annyit jelent, hogy a magyar tájszínek közt a szürkének is van képviselője. A háború előtti entellektüel vonatról nézte a magyar vidéket, Bécs és Budapest közt. Én szülőföldemet, a nyájas Dunántúlt, mindig kéknek láttam, „kék tájnak”, azon osztályozás szerint, amelyet Ruskin* ad a tájakról. Erdély viszont, emlékemben, a barna; de mindez túlságosan is egyszerűsítő beszéd. Erdély igazában maga is sokszínű, s a Dunántúl is az. Tarka itt ég és föld, sőt még az ember is, mert a magyar sehol sincs egyedül. Pécsett a cifra sokacot bámultam, Fogarasban a lógósüngű oláht. Még az Alföldre is lejártak a tótok. A fajok* olvasztótégelyében vagyunk; de egyelőre hadd maradok a tájak színeinél. Szürke, kék és barna, nyájas és zord! Elegáns és barbár. Bérc, völgy, szelíd dombok, virágos mező és homoksivatag. Egy kis magyar tenger. S méltóságos folyam, s vadul bugyborgó patakok. Minden van itt, bizonyos, hogy unalmas táj is van. De ez is csak kaland. És mellette kaland a szomszédság. A délibáb hegyeket mutat a rónának. Lelkünk a tájemlékek egész skáláját énekli, ha nem is téptünk soha túl a gyepűn. Az időjárás tréfát űz velünk, és színházat játszik. Nem csoda, ha költészetünk is tele színnel-képpel. Líránk csúcsa Vörösmarty tüzes pompázata és a tükörlelkű, kifogyhatatlan Petőfi. Halvány lírikus nálunk alig akad. „Csak össze kell hasonlítani egy magyar költőt például Leopardival”* – írtam régi tanulmányomban.


Mit mond a magyarság jelleméről ez a gazdagsága a környezet benyomásainak? Igazában még semmit. A magyar jellemet nem lehet a magyar tájból levezetni, mint ahogy a Taine-féle* iskola akarta levezetni például a skót balladák hangulatát a skót táj színeiből. Ilyen sajátlagos magyar táj nincs is. Igaz, a Nagyalföld pusztáit külföldi vendégeink eléggé sajátlagosnak találják... De ez csak egy vidék, egy regionális szín a magyar tájak sorozatában. Mellette ott van Erdély, egy kis Skócia; a Dunántúl olasz egeket és dombokat idéz, a Felvidéken német motívumokra bukkan a festő. A magyar lelket nem egyetlen sajátlagos táj színei nevelték, hanem e sok és sokféle tájék benyomásainak évezredes összejátszása.


Tarka táj és ingatag időjárás! Változatos föld és változékony ég! S vegyük ehhez most még a történelem viszontagságait. Ez is időjárás, s hozzátartozik az országhoz, mint az időjárás. Szép hazánk rossz helyen van. Nyugat és Kelet határvidéke ez, népek keresztútja. Ütközőpontja a kultúrának. A magyar úgy ült itt le, a Kárpátok körbástyája alá, ahogy a pásztor leül a viharban, s maga köré keríti subáját. Ha zuhog a zápor, mindenki finitista. S való igaz, hogy nem lehet a magyarnak külön, jellegzetes tulajdonságául fölírni a harciasságot sem. Próbált volna csak nem lenni harcias!


Kereste vagy nem kereste,


De harcolni kelletett.


 A harciasság, amit magával hozott, csak olyan volt, mint minden vándor népé. Kergetve, nyomva jött-e a magyar, vagy kalandra jött, Nyugat csillogásaitól csábítva, mint egy fiatal ragadozó madár, aki szereti a fényességet? Kaland és fényesség nem hiányzott, de a kockázat és siralom se. A magyar történet a viszontagságok és valószínűtlenségek sorozata. Ragyogó dicsőségek ormairól hulltunk a végveszélybe. Egyedül voltunk és meztelen, a gyepű nem védett. Nekünk kellett védeni a gyepűt. Útban álltunk, nagyobb erők néztek rajtunk át farkasszemet. Muszáj volt harcolni, és reménytelen. Ravaszul kellett evickélni különböző örvények között. Néha úgy elfogytunk, magunk se találtuk magunkat. Néha a magyar is idegen volt, néha az idegenből lett a legjobb magyar. Néha már ott álltunk a végső bukás partján. A csoda mindig az utolsó percben jött. De a csoda se segített véglegesen. Minden bizonytalan maradt, még a föld is ki-kicsúszott lábunk alól, az ország darabokra tört, majd ismét összetapadt, megmentő és ellenség szerepet cseréltek, minden kétértelmű volt, minden lehetséges. Mi magunk jóformán tehetetlenek voltunk, szinte csak szemlélői saját életünknek. Hősköltemény vagy tragédia helyett mesét éltünk. Memóriánk nemcsak színnel, hanem kalanddal is teli, lelkünk megedződött minden csodálatosra és nevetségesre. Képzeletünk buján termi a mesét és anekdotát. Ez is egyike a „keleti” vonásoknak, amik Nyugaton sem sorvadtak el. A csodát már nem is tudjuk nélkülözni, kell az, mint a mindennapi kenyér. Történelmünk legkalandtalanabb kora egy nagy, felelőtlen mesélőt szült, akit a nemzet költőjévé fogadott, Jókait. Ugyanez a kor volt a híres anekdotázások kora is, az úri kvaterkáké. A végzet ekkor már ott suhogott fölöttünk, messziről hallható szárnycsapásokkal. A magyar föl se nézett, látott ő már különbet is. Látott már csodát is, eleget.


 


Forrás: Babits Mihály : A magyar jellemről

A magyar okosság természetrajzához

Amit eddig írtam, az a magyar lélek tartalmáról szólt, képzeletvilágáról. A magyar lélek minden, csak nem szegény, s nem halvány. Sokszínűvé kellett fejlődnie. Ahogy a faj* és nyelv már predesztinálta, s a táj és történet nevelte.


Igaz, az alföldi magyar élete nyugodt és egyforma. Ő talán még hegyet se látott, mint mások viszont nem láttak alföldet. De éppen ez a sok változat, mindenik a maga sajátos világának jellegzetességével, együtt adja ki a magyar lélek teljes mélységét és gazdagságát. Mint egy sztereoszkóp* testvérképei, melyek egymástól mind némi részletekben különböznek...


Egyszóval a magyar lélek tarka és dúskáló, színek és benyomások, tájak és emlékek szokatlan sokfélesége gazdagítja. Csakhogy e benyomások s emlékek gazdagságával, konkrétságával és változatosságával nem mindig áll arányban mélységük. A magyar, hozzászokva a viszontagságokhoz, éppen az a lélek, akinek egy és más csak „katonadolog!”. Föl se vesz holmi kis karcolásokat. Annyi változást átélt már, annyi bajt kiállott! Ő már születésétől edzve van. Annyi tájat látott, annyi fordulatát az időjárás hangulatainak... Mindez valami józan és fölényes bölcsességet szűrt le e nép lelkében, régtől fogva. A nil admirari* bölcsessége ez, a magyar ember nemigen szeret csodálkozni. A vándor és bujdosó szerzője azt mondja erre, hogy nem is tud csodálkozni. Csak a némettől tanult csodálkozni. A csodálkozás a „vándor” életformája, akit a végtelenség vágya hajt, s ez éppen a német. A valóságban azonban mindannyian vándorok vagyunk, míg élünk, és a csodálkozás nem az egyik vagy másik nemzet kiváltsága. A nil admirari* mást jelent már a görög bölcsnél is. Nem képességről, hanem magatartásról van itt szó. A bölcs szájában életszabály volt ez: óvakodni a dolgok túlbecsülésétől, helyesebben a részletek túlbecsülésétől, mert a világ egészében csoda. A magyarra nagyon is rászakadt ez az egész csoda, kisebb csodák neki már nem csodák. A csoda maga az élet, teljes gazdagságában; ha egyszer ezt elfogadta, a részletek már nem kábítják el. Mondhatni, nem imponál neki semmi. Nincs is szava erre a fogalomra.


Ami persze nem jelenti azt, hogy ne tudna a dolgok pompájában gyönyörködni. A fiatal ragadozó madár kedvtelve szállt minden fényesség felé, s a külföldi krónikások nemegyszer emlegetik a rabló magyarok gyermekes örömét a csillogó tárgyakban, fegyverekben. Ragadozó kedv és művészi ösztön nem állnak mindig oly távol egymástól. A magyar később is szerette a pompát! Erről mindig ismertek bennünket. Királyaink és kiskirályaink elégszer kápráztatták az idegent. Még Mohács idején is, a magyar prímás túlragyogta Rómát. Hunyadi Mátyás népe vagyunk, s az Eszterházyaké. Íme, megint egy „keleti” vonás. Vörösmarty, drágaköveivel s aranyzsinóraival, igazi magyar költő.


Egyszóval örülni tudunk a csillogásoknak. A világ csillogásának is, és szó sincs róla, hogy az élettel és benyomásokkal szemben közömbös vagy fáradt volna tán a magyar! Egyáltalában nem. De túlságos mélyen nem hatnak azok rá, hozzájuk szokott és hozzájuk edződött. Irodalmunk is mutatja ezt. A magyar líra jellegzetes műformája az úgynevezett „dal”, könnyed csapongásával, mely minden benyomást röptében megragad, s már el is ejt megint. Ez a gazdagság és röpkeség jellemzi a magyar kedélyt legegészségesebb állapotában. A magyar költő típusa ebből a szempontból Petőfi, akinek verseiben úgy kergetik egymást az élet különböző benyomásai, mint az áprilisi mezőn a felhők árnya a napfényt. Ebben az egészséges impresszionizmusban, ebben a könnyen gyógyuló és túlröpülő edzettségben, ebben a vidám tárgyilagosságban a magyar lélek önmagára ismert.


Víg kedélyű, csapongó, derűs nép hát a magyar? Sajnos, erre nem sok oka lenne. De éppen azért nem búsul ok nélkül, s tovább, mint az ok tart. Petőfi legalább olyan, mint a tükör, amelyen nem hagy nyomot a legfeketébb kép sem: noha igen egészségesen tud kétségbeesni. Ezért mondják, hogy a magyar érzés mindig egy kicsit „szalmaláng”. Ady nem oly derűs, mint Petőfi, s nem is annyira kifelé fordult tükör. Benyomások helyett inkább sorsérzések villannak dalaiban, hetyke, dacos, kéjes, keserű vagy baljós... De ezek is kifogyhatatlanul váltogatják egymást. A magyar nem rágódik egy-egy érzésén sokáig, nem mélyíti ki magában, nem temetkezik bele. Nem kenyere a tárgytalan kesergés. Ez a fajta líra hiányzik belőle. Semmiféle érzés sem teszi vakká a többi világra. Aranynál nincs nyíltabb, figyelőbb világszem, pedig ő ugyancsak búsongó és töprengő lelek. „Túlérző fájvirágnak”* nevezi magát. De már csak az is, hogy ezt ilyen jól látja és tudja... Igazában ő is csak akkor búsul, ha oka van. S ha a kesergés nem áll arányban az okkal, ő maga érzi azt legjobban! Fölénnyel, sőt humorral tud gondolni a saját bánatára. Csúfolódik magán, hogy „elefántnak néz szúnyognyi bajt”. „Ámbár nagyobb is ért biz engemet” – teszi hozzá tárgyilagosan.


Ez a józan és tárgyilagos fölény a világszemlélet realizmusát jelenti. Ez elsősorban szemlélődő realizmus, nem gyakorlati, mint például az angolé, amellyel némelyek összehasonlították. A látás realizmusa ez. Oly nép magatartása, mély megtanulta folyton figyelni a rátóduló ezerféle hatást és benyomást, noha jól tudja, hogy igazában úgyis tehetetlen azokkal szemben, akár az időjárással. A magyar éppen az az ember, aki lustán kiáll a kapuba, pipázva nézelődni, lesni a felhőket. A látás fölényes, tiszta, nyugodt, nincs benne semmi homály, semmi miszticizmus vagy metafizikum. De annál több a szín és valóság.


Nem épp a szó szerinti látást értem, s nem a festőket hívőm tanúkul. A magyar festészet nagy részének naturalista-impresszionista jellege nyilván csak történeti véletlen. Ámbár nem véletlen maga a színek és látás művészetének oly hirtelen és gazdag kivirágzása hazánkban, mihelyt csak mód volt rá, hogy kivirágozzék. De legyenek koronatanúim most is a költők. Nálunk még a líra is csupa realizmus és leírás. Petőfi és Arany egyformán realisták. A Tündérhonba igyekvő Csongort váltig kíséri a sáros lábú Balga. A világirodalom legtisztább rajzú s legtárgyilagosabb tájfestő verseit a tüzes lírikus Petőfi írta. Itt minden gazdag és éles és konkrét. S nem beszélek modern regényíróink naturalizmusáról. De a legromantikusabb Jókai is mily élethűséggel tudja ábrázolni e színes világ apró figuráit! Akár középkori festőink a Krisztust ostorozó bajszos hajdút. A magyar képzeletben semmi sem marad általános, halvány vagy eszményi. Még a legelemibb szárnyalás is, vallási vagy érzelgő révület, megtart valami kapcsolatot a földdel. A mi papunk Pázmány Péter, a vaskos szavú, testes képzeletű. Illyés Gyula figyelmeztet a Fazekas Mihály Esti dal-ára, melynek „első két szakasza még* csupa lehelet, de a harmadik szakaszban hirtelen


A mocsáros nép kuruttyol,


Prüccsög a sok kis bogár,


Réce hápog, fürj palattyol.”


– és így tovább. Zrínyire gondolok, a régi Zrínyire, aki fenséges tárgyú s klasszikus mintájú époszának dörgedezései közt sem mulasztja el megfigyelni, hogyan ül le a török, „összehajtván lábát”. És Berzsenyire, ki fellengő érzések és eszmék röptében is látja önmagát, amint szenelője mellett gubbaszt, és bajuszát tépi.


Az ilyen látásmódot szoktuk érezni különösebben magyarosnak.


Ez mindig egy kicsit a humor határán van, ahol nem is lépi át ezt a határt. Fölény kell hozzá, és nyugodt szemlélődés. Csak a fölényes nyugalom tarthat szüntelen szem előtt ily apró vonásokat. Akit meg nem veszteget és el nem vakít semmi. Mindent észrevenni, és semmire rá nem csodálni... A nil admirari* bölcsessége ez, s elsősorban csakugyan magatartás. Más szóval parasztflegma, és meg figyelhetjük a magyar parasztban. De megfigyelhetjük éppúgy a magyar úrban, sőt a politikusban vagy diplomatában. Abban például, aki legsajátlagosabban magyar közöttük, Deák Ferenc. Sőt, akármilyen meglepően hangzik, azt mondhatnám, hogy ez a realisztikus magatartása kiváltképpen alkalmassá teszi a magyart a politikai és diplomáciai szerepre. Aminthogy, Mikszáth szerint, már a magyar paraszt is született diplomata. A jó diplomatának legelső kelléke, hogy ne „imponáljon” neki semmi: azaz éppen a nil admirari*. Nem szabad, hogy valami elkábítsa, vagy befolyásolja ítéletét, akár külső benyomás, akár túlságosan erős érzelmi visszahatás. Egészséges és igazi magyarnál ettől nem is kell félni. Ő az, aki nyugodtan és szinte fölénnyel jár Európa nagy diplomáciai termeinek parkettjein, ámbár távoli, kis nemzet gyermeke, melynek sorsa többnyire a nagyobb és boldogabb nemzetek politikájától, gyakran csak jóindulatától függ. Ő az, aki ragyog és kápráztat, mint Rákóczi Ferenc vagy Andrássy Gyula*. Ő az, aki hideg szemmel figyeli meg a hatalmasok egymás közti viszonyait és titkos szándékait, s fölhasználja őket egymás ellen, miközben valamennyit megnyeri magának nyugalmával és őszinteségével.


De nem adtam-e túlságosan is fényes képet a magyar politikusról? Szegény, gyámoltalan kis nemzeteknek nagyon is hajlamuk van ilyenféle szerepléseiket túlbecsülni.


Hiszen a végét kell nézni mindennek! Rodostóra gondolok, és Turinra... S mégis, akárhogy is, az az egy bizonyos, hogy a magyar nemzet ma is él, s rég elpusztult volna, ha politikai meggondoltsága fenn nem tartja. Sajátságos módon harcos és tüzes nemzet létére országa megmaradását mindig inkább evvel biztosította és vitte tovább, mint kényszerült vagy virtusos harci tetteivel. Jellemző, hogy európai helyzetét és lehetőségét igazában azzal alapozta meg, hogy lemondott a harcról. A fiatal ragadozó madár, megtépázva, de ép karmokkal, fészkébe vonult, nem zsákmányolt többé, sőt fészkébe bocsátott idegen szárnyasokat. S azontúl is egész élete a józan megalkuvások sorozata, a lehetőségekkel való folytonos számolás. Először csak az idegennel és az idegenséggel alkudott meg, de aztán megalkudott az ellenséggel is. Sokáig csakugyan egyiket a másik ellen játszotta ki. Majd megalkudott a hatalmasabb államtárssal, tisztán mérlegelve a körülményeket, s legyőzve lázongó érzelmeit. Végre, a világháború után, a tiszta látásnak és keserű önuralomnak ismét kemény próbáját kellett adnia.


Némi pótlásra szorul hát az a sommás megállapítás, hogy „a magyar harcos nemzet”. Bizonnyal többet mond, ebben a vonatkozásban is, aki azt mondja, hogy „a magyar politikus nemzet”. De nem úgy értve, mintha politikailag cselekvő volna. Hisz legnagyobb politikai teljesítményei nem is cselekedetek! Legnagyobb cselekedete akárhányszor a cselekvéstől való tartózkodás! Nem cselekvő, hanem szemlélődő, aki nyugodtan néz körül, és mindig jól tudja, mikor nem szabad és mikor nem érdemes cselekedni. Már helyzete is erre utalja. Cselekedettel többnyire csak ronthat. Egyetlen önvédelme az óvatosság. Így lomhának látszik, egykedvűnek: valóban esze ágában sincs tülekedni. Ha van keleties vonás a magyarban, ez a lusta, szemlélődő természet az! S engem, bevallom, meglep, hogy a legnagyobb és legjelentősebb magyar nemzetkarakterológia ezt oly kereken tagadja. Szerinte „téves nyomon jár az, aki a magyar meggondoltságot a keleti ember szemlélődő, lusta egykedvűségével hozza vonatkozásba”. Őszerinte ezt a tulajdonságunkat nem hoztuk készen magunkkal Európába, hanem itt tanultuk. Éspedig igazi suhanc tanulók módjára. Ez „iskolázás eredménye”, a latin szellemmel való „átitatódás”.


De hát a latin szellem egészen más! A latin „meggondoltság” egyáltalán nem szemlélődő, hanem cselekvő. Gyakorlati, mint az angol. S ami a magyart illeti, ez a meggondoltság jellemzett bennünket, amikor még szó sem volt köztünk latin szellemről. Már amikor a fiatal ragadozó madár abbahagyta a zsákmányolást. Már evvel kezdődött történelmünk! Már a latin szellemet ennek a meggondoltságnak nevében kezdtük tanulgatni, ezért iratkoztunk az iskolába. Persze, ami ebben a latin szellemben a mi hajlamainknak kedvezett, azt dupla eredménnyel sajátítottuk el. A nil admirari* latin hirdetői lelkünkhöz szólottak. Horatius, a latin józanság költője, szinte magyar költővé lett.


S hogy „hol található fel Európán kívül ez a körülményeket mérlegelő, mindig kissé racionális életforma, melyik az a keleti nép...?” Erre felelni csak egy orientalista volna illetékes. Talán a keleti szó úgyis csak szimbólum itt... Talán ilyen keleti nép nincs is. De nyugati egész biztosan nincs! Körülöttünk csupa fürge népek laknak, cselekvő, sőt tülekvő nemzetek. A magyart éppen ez különbözteti meg minden mástól, ez a szemlélődő nemtörődömség. Hiszen mi is megmutattuk párszor a világnak; de hamar eluntuk: nem érdemes! Ahogy mondtam, nem honfoglaló kalandjaink a jellegzetesek, azokat bármely más nép éppúgy csinálta volna. A kalandok abbahagyása a jellegzetes! „Racionális életforma?” Bizonyos, hogy a szemlélődő élet, a tág és tiszta látás valami nyílt értelmességet nevel a lélekben, ez azonban a szkeptikus bölcs okossága, sokat és tisztán látni mindig közömbössé tesz a cselekvés iránt. Ez nem céltudatos, mint a latin értelmesség. Inkább lemondó, legyintő! S nem annyira észbeli, gondolkodás jellegű, sokkal mélyebb. Ez látványokból, élményekből szűrődött, s többnyire egyáltalán nem jut tudatra. Annál erősebbek az érzésbeli gyökerei.


Itt is a régi tanulmányomat idézem. A magyar nem tudatosan szkeptikus a cselekvés értékével szemben. De a jellegzetes magyar típushoz mindig hozzátartozott valami úgyismindegy filozófia. Valami kényelmes és megvető nehézkesség, mely elválasztott minket a fürgéktől. Arany János jól ismerte ezt is, önmagában:


Nem dolgozom, csak ha valami hajt


Egyébkor lusta mélabú temet...


S nem tagadom meg a keleti fajt*...


Ez a lusta mélabú hatja át az Arany-fajta lírát is. Amely csupa rezignált nézelődés. Arany még hőseit sem tudja nagyon cselekvőnek elképzelni, még Toldi Miklóst sem. Folytonos töprengés és magában füstölgés: íme, a magyar Herkules, az őserő! Petőfi nyugtalanabb; szláv vérű. Ami megint arra vallana, hogy ez a magyar „meggondoltság” csakugyan nem puszta intellektuális hagyomány, hanem a fajban* van... De azért Petőfi is csak úgy látja a magyart, Pató Pálnak, ha ostorozza is. Hisz már Vörösmarty is ostorozza ezt. Nem is említve Széchenyit s a politikusokat. Viszont a Berzsenyi-féle horatiusi ideál legmélyén mégis ennek a patópálságnak egy magasabb és nemesebb formája lappang. Meglepő eszmény egy tüzes költőben! A magyar regények lapjain is nem annyira cselekvéseket, mint inkább történéseket kapunk. Vagy álom és mese kiszámíthatatlanságával, mint Jókainál, vagy sorsszerű végzetességgel, mint Keménynél... S talán evvel függ össze a cselekvést kívánó drámai műfajnak* szegénysége is mélyebb gyökerű irodalmunkban.


Tehát a magyar nem nagyon cselekvő nép, inkább kételkedő; szkepszise azonban nem cinizmus, hanem józanság. Nem cinikus keserűség, legfeljebb vállvonó, kissé mélabús lemondás, jóindulatú, s fölényes humorral enyhítve.


A híres magyar humor, irodalmunknak is egyik fő vonása, tulajdonképp ily flegmatikus parasztbölcsesség: a nyugodt szemlélőnek fölénye a cselekvővel szemben. Nem csúfolódik, nem is irigykedik, mint más népek humora, nincs benne keserűség. A magyar sokat látott, tudja, hogy sok minden nem érdemes; de azért csak szeretettel mosolyog a világon, azokon, akik törik magukat. Mint a tapasztalt férfi a bohó gyermeken. Nem fáradtság ez, hanem edzettség. Katonadolog, láttam én már különbet is! És ahogy mondtam már, a cselekvést nem nézi le, sőt gyönyörködik benne. Néha, egy pillanatra, maga is elragadtatja magát valami nagy dologra, hogy erejét megmutassa. Nem is bánja meg aztán, mert semmit sem érdemes megbánni. De könnyen abbahagyja, a kitartó cselekvés nem kenyere. A magyar tudós típusa Bolyai, hosszú tétlenségeivel, hirtelen zseniális nekibuzdulásaival. A költőé Arany, sok töredékével. A festőé a birtokára vonuló, hosszú évekig ecsethez nem nyúló Szinyei.


Az ilyen karakter nem nagyon érvényesül a világban, mert nem is akar igazán érvényesülni. Hogy tovább idézzem magamat, ezúttal szó szerint: „nemigen érzi érdemesnek. Otthon pipázik inkább, és jobban fogja szeretni földjét, mely leköti, családját, környezetét, mint a nagy világot és nagy cselekedeteket. A családias érzés sokkal nagyobb helyet foglal el a magyar költészetben, mint bármely más európai nép költészetében; Petőfi igazán világ klasszikusa ennek. A magyar nép szeret mesélgetni kukoricafosztáskor az egyszerű királyfiról, aki »elment szerencsét próbálni«; de maga nemigen szeret szerencsét próbálni. A vándorló iparoslegények nem a magyar faj* típusai. A magyar restebb és okosabb: csak képzeletben járja az óperenciákat.” „Mint viszontagságos múltú nép, annyi kalandon keresztülment, nem sokba veszi már a kalandokat. Nem keresi, mert ismeri őket. Fantáziája tele van velük, nem veti meg őket, mesélgeti szívesen, gyönyörködik is bennük, de nem érintik már nagyon, és akaratát kitartóan föl nem buzdíthatják.” „S ha külön kényszer, a katonaság, messze utakra viszi a magyar legényt, János vitéz vagy az obsitos megtér ismét a falujába ezer kalandok után is; és a kalandból mese lesz. Minálunk a hazaszeretetnek is ez a konkrét lokálpatriotizmus az alapja, ez az okos otthon- és családszeretet. Nem misztikus presztízzsel fellépő politikai frázisok, mint más nemzeteknél...”


 


Forrás: Babits Mihály : A magyar jellemről

Az okosság másik oldala - a jog mint valóság

Ezeket 1913-ban írtam. Azóta sok minden történt, például nem egy „misztikus presztízzsel fellépő frázis” repült át a gyepűn, s igényli hazafiságunk átszínezését. Változni látszanak az értékek, s amit ártatlanul s tárgyilagosan megállapítottam, súlyos vád gyanánt hull fejére a magyarnak. A vándorló iparoslegény mítoszi hőssé nőtt. Az otthon ülő magyar viszont bőszült bujdosóvá silányodott, aki reménytelen irigységgel néz a megdicsőülő vándorlegényre.


 Erről szól A vándor és bujdosó című könyv. Le kell vele számolnom, s alig tudok ellene mondani. Ahogy olvasom, mintha a saját gondolataimat látnám, torzító tükörben. A magyarság magába vonuló, nyugodt fölényéből elzárkózott, bűnös önelégültség lett, kilátástalan „finitizmus”*. Lusta és álmos elrejtőzés, melyet csak a reménytelen kitörések, meggyőződéstelen harcok sorozata szakít meg. Vajon ismerte a könyv szerzője fejtegetéseimet, hogy ilyen különösen visszhangozza? Ha nem volna rajza oly ellentétes hangulatú, s okoskodásának eredménye mintegy ellenkező előjelű az enyémmel, úgy hivatkozhatnék rá, mint aki megerősíti megállapításaimat. Ellene szólani, mint mondtam, alig tudok. Hiszen így is igaz, a magyar jellemnek megvannak a kóros elfajulásai, mint mindennek, s a betegség torzképe az egészségnek. „A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely” szó szerint majdnem ugyanazt jelenti, mint az Extra Hungariam non est vita*. Amely mondást úgy olvasok, kiteregetve a bírói asztalra, mint a végzetes finitizmus bűnjelét.


Itt minden attól függ, vajon szeretettel és belülről vagy pedig kívülről nézem-e a magyart? Ha belülről nézem, akkor az extra Hungariam is érthető és megbocsátható. Ha kívülről nézem, akkor Szózat-unk idézett sora is talány és vétkes finitizmus. Minden nemzetnek megvannak a titkai, amik egyszerre teszik erejét és gyengeségét. A hibák rendesen azonosak az erényekkel. Csak a nézőpont más.


Vajon ugyanilyen részigazság van-e abban is, amit a szigorú könyv a meggyőződéstelen harcokról és a magyarság elvtelenségéről mond? Meggyőződéstelen harc csakugyan volt elég, legalább ha azt értem ezen, hogy a magyar nem volt mindig meggyőződve harcának érdemességéről. Az elvtelenség azonban más dolog. Ez ismét fölveti azt a kérdést, amit egy ízben már érintettem, s amire a nemzeti köztudat oly heves igenléssel szeret felelni: politikus nemzet-e a magyar?


Némely értelemben kétségtelenül az. Nemcsak meggondoltsága s ebből adódó politikai képességei teszik azzá. De azzá teszi eleven jogérzéke s a jogokhoz való feltétlen ragaszkodása is, melyet a szigorú könyv, itt is torzító tükrön át vetítve, jogi formalizmusnak bélyegez.


Ez a jogérzet önkényt következik jelleméből. A magyar, ahogy megmutattam, éppenséggel nem cselekvő hajlamú nép. Ami annyit is jelent, hogy nem támadó. Megelégszik a magáéval, de ezt aztán szereti bekeríteni, ehhez ragaszkodik. Az ilyen lelkiség természetszerűleg kifejleszti, valósággal kiválasztja magában a jogérzéket. Lényege ennek valami állandóság szükségének érzése az emberi viszonyokban. Valami maradandóságnak követelése! Értve belső, szellemi követelést, mely amit követel, azzal, hogy követeli, már látja is, és meg is alkotja. Ez a szükségérzet hozzátartozik a magyar lelkiség lényegéhez is. Ellentétben a „vándor” lelkiségével, aki a változást, az önmagából való kikelést szomjazza, s az idegent akarja meghódítani.


A magyar viszont ebben a változó világban „posztulál”* valami állandóságot. Elsősorban már országának állandóságát. Ez a „szent korona területe”, egységes és változhatatlan, ezer esztendő óta. Más nemzetek növelhetik vagy elveszthetik birtokaikat. Magyarország olyan, mint egy eleven test, melyet sem vagdalni, sem toldani nem lehet. A történelem tanúsága szerint minden toldás vagy hódítás hamarosan lehullott róla, s viszont elvágott részei előbb-utóbb újból összenőttek. De amíg ez nem történt volna is meg, a magyar mindig csak ugyanazt az egységes és teljes földdarabot tudja hazájának tekinteni. Az ezeréves jogállapot az ő szemében nagyobb és igazabb valóság, mint a politika véletlenjei által teremtett változó helyzetek.


Ugyanily eszményi állandóság az alkotmány, a magyarságnak mintegy erkölcsi területe és birtokállománya. Ez ismét szilárd pont a világegyetemben. Az alkotmányt ezerszer megsérthetik, kormányozhatnak nélküle vagy ellene. Ha századokig tart is így, az igazi magyar az alkotmányt akkor is élőnek és érvényesnek fogja tekinteni. Ragaszkodik a „közjogi fikcióhoz”. Ahogy váltig ragaszkodnak jogaikhoz és kiváltságaikhoz a magyar családok, nemzetségek és egyes személyek is. Esetleg képzelt jogaikhoz, az ő saját külön magánjogi fikcióikhoz... Hisz jogásznép vagyunk, s Magyarország a fiskálisparadicsom. A végtelen pörösködések országa! S nem kell hinni, hogy az anyagi érdekek makacs hajhászása volna tán csak itt a mozgatónk. A magyar igen sokszor megelégszik az elvi megoldással. Ez fontosabb neki, mint az összes anyagi következmények. Mi vagyunk azok, akik a „fülemüle füttyét” pöröljük... Közjogi helyzetünket illetőleg is elvi megoldásokkal elégedtünk meg hosszú időkön át. Melyek a magyar történelmi viselkedés „vezérlő csillagai”? Az elvek fenntartása s a jogfolytonosság. Ki a legjellegzetesebben magyar politikus? Deák Ferenc.


Egyszóval a magyar realizmus mellett nem hiányzik a magyar platonizmus sem. Sőt magában a magyar realizmusban van egy adag platonizmus, mintegy annak a másik oldala, egyazon ember képviselheti a kettőt. Bölcsen számot vetünk a valósággal, de alapjában igazi valóságnak nem a véletlen tényeket érezzük. Ahogy a magyar virtusnak sincs szüksége a tényleges érvényesülésre: elég, ha „megmutatja”! Így nyugtat meg jogaink tudata is. A jogi helyzet valóságosabb a mi szemünkben, mint a tényleges állapot. Magyarország királyság voltát nem érinti az a körülmény, hogy nincsen királya. A vármegye nem szűnik meg létezni, ha egy falatnyi föld sem marad is belőle. A magyar nem a szankciók lehetőségétől érzi függőnek a jogok érvényességét. A jog érvényes önmagában, már azáltal, hogy jog, és akkor is, ha senki a világon nem ismeri azt el rajtunk kívül.


Mindez, ha akarom, csakugyan „jogi formalizmus”. De kétségtelenül szükség van erre a jogi formalizmusra az emberek között. S alig lehet felbecsülni, mekkora civilizációs szerepet tölthet ez be. Kivált világrészünknek azon az ingó, egyensúlytalan szögletén, ahová a magyart végzete leültette. A jogi állandóság szelleme ült itt le velünk, hogy megfogózzon és megtelepedjen; a posztutált erkölcs szelleme. Nagy dolog szilárd jogi elveket és hagyományokat fenntartani egy változó s a nyers erő kényének kiszolgáltatott világban. Tapadni az „örökigazsághoz” (hogy a múlt század egyik nagy magyarjának szójárását mondjam), viszontagságok és véletlenek záporai közt megedzett lélekkel. S talán ebben van a magyarnak igazi európai hivatása, még inkább, mint a kultúra védelmében a barbár Kelet ellen. A kultúra védelmének érdemét, ahogy erre már több író rámutatott, más, körülöttünk lakó népek is igénylik. Alighanem méltán. A jogi állandóság védelme azonban jellegzetesen magyar hivatás. Magyar érdem, habár talán magyar konokságból fakad, s magyar illúziókba feneklik. Ahogy mondtam, a hibák azonosak az erényekkel.


A vándor és a bujdosó monográfusa megállapítja, hogy a magyarnak nincsen „mítosza”. A mítosznak csupán csírái voltak nálunk. Ilyen csírák a „lázadó” és az „önfeláldozó” magyar eszménye. Sietek megjegyezni, hogy „mítoszra” a magyar nem is pályázik. Ez a „mítosz” német fogalom, a német álgörög gondolatvilágban gyökerező. Valójában csak a németnek van „mítosza”. Ne irigyeljük el tőle. Az „önfeláldozó” magyar, aki az idegenért vérét adja, az igazi magyarságban még mint ideál sem létezik. A magyar nem az idegenért adta vérét. Mikor az „európai kultúrát” védelmezte, csak azt védelmezte, ami az övé volt. A saját hazáját, a saját kereszténységét védelmezte. Mária Terézia idejében sem az idegen asszonyért akart meghalni, hanem a saját királyáért, pro rege nostro*.


Éppily mondvacsinált a „lázadó magyar” mítosza. A magyar nem lázadó. A „lázadó magyar” éppen úgy csak azt védelmezte, ami az övé volt, mint az „önfeláldozó”. A saját alkotmányát, a nemzet jogainak folytonosságát, magát a jogi állandóság elvét. Ezen az alapon akart és vélt állni, még mikor elkeseredésében túlment is. Lázadónak mindig csak ellenségei nevezték, ő maga sohasem nevezte így magát. Mikor királya ellen küzdött, inkább királyát tekintette lázadónak, mert az sértette meg a jogot, az elvet. Minden lázadása tulajdonképp sérelmi politika volt. Mindig jogért és elvért lázadott, szabadságán is jogait értette, s történelme nem egy példát mutat, mikor nemcsak életének, hanem nemzete érdekeinek is, a közvetlen nemzeti haszonnak, elébe tette az elvet, a jogot.


S ez volna hát az „elvtelen” magyar? Ez az a nép, amelynek „léthelyzetéből következik” az elvtelenség?... S mégis egy szempontból csakugyan annak lehet őt mondani. Megértem, ha a német szabású nemzetjellemzés ilyen bélyeget ragaszt rá. Sokszor panaszkodnak a magyar paraszt különös „apátiájára” a politika iránt, aminél fogva tétlen tömegként lehet vele bánni. Ez lényegében nem más, mint a magyar történelmi „elvtelenség”. A magyart csak a saját jogai és szabadsága érdeklik, és semmi más idegen „elvek”. A körülötte röpködő jelszók közönyösen hagyják. A „misztikus presztízzsel fellépő frázisok” nem hatnak rá. A világnézeti élményt éppoly edzetten és flegmatikusan fogadja, mint minden más élményt. Az is inkább csak lelkét gazdagítja és látkörét tágítja, akár a világ látványai és eseményei. Kulturális hatás, melynek cselekvésbeli visszahatása se nem gyors, se nem erős. Mélyen és egyoldalúan valamely világnézeti áramlat uralma alá nemigen kerül a magyar. A változásban is állandóságot kereső ösztöne nem rokonszenvezik az „értékek átértékelésével”. Ő tartós és változatlan értékeket ismer, s a változóra illő kétellyel tekint. Magyarsága és kereszténysége egymást erősítik ebben. A jog marad, és az igazság mindig egy. A változások majd elmúlnak, különben is egymást kergetik, és egymásnak mondanak ellen.


S mégis, a magyar nyílt szemű és nyílt szellemű nép. Kultúrája kilencszáz év óta együtt halad Európáéval. Nyíltsága mély életbeli és történelmi okok eredője. Már fajunk* is nyílt faj*, s az idegent egy évezreden át vendégszeretettel ölelte magába. Nyelvünk a legmásfajtább elemeket tudta befogadni, anélkül hogy jellegét elvesztette volna. Országunk sokszínűsége, történetünk viszontagságai hozzászoktattak a benyomások folytonos záporához, az élmények váltakozásához. Ugyanezzel a nyíltsággal fogadjuk a szellemi élményt is. Irodalmunk egyik büszkesége a műfordítások sokasága és kitűnő volta. Joggal mondhatjuk, hogy szellemi kultúránk befogadóképessége nem kisebb például a németénél. Azzal a különbséggel, hogy a magyar nem billen úgy ki önmagából az idegen hatás alatt, mint a „vándor”. Nincs szüksége erőszakos aktusra, hogy újból magára találjon.


A magyar szellem végig egységes, s mégis állandóan nyílt és megértő. Ezt a nyíltságot még a finitizmus* felfedezője is elismeri. Holott nincs a finitizmusnak* teljesebb cáfolata és ellentéte, mint ez a nyíltság. De paradox módon, ami a „magyar finitizmus”* jelszavában igaz és találó, az épp evvel a nyíltsággal függ össze. Aki sokat és sokfélét befogad vagy megért, az kevésbé fog kizárólagos hatása alá kerülni egynek és egyfélének. Kevésbé fog „fölülni” vagy „beugrani”. Így jobban tud az maradni, ami. Bizonyos fölénnyel néz az idegenre, s nem nyújtózik minduntalan a messzeségek és a „végtelen felé”. Megmarad a maga kipróbált véges, de folyton gazdagodó világában. A magyar hagyta magán végigzúgni Európa szellemi áramait, jóhiszeműen és megértően. De semmivel sem sodródott a végletekig. A rajongó aszkéta s a bogaras könyvember: Savonarola vagy Don Quijote, egyik sem magyar típus. Noha szent szerzetesek, jó lovagok s tudós humanisták voltak nálunk is. Ha a koráramlat nemzeti sajátságainknak kedvezett, vagy nemzeti jogaink védelmében segíthetett, mélyebben is engedtük magunkra hatni, mint például a reformációt. De semminek a magyar nem adta át magát soha annyira, hogy a maga jogáról és igazságáról elfeledkezett volna. Jó példa erre nézve Pázmány Péter, aki minden ellenreformációs buzgalma mellett is szükségesnek ítélte a protestáns Erdélyt, hogy „gallérunk alá ne pökjön” a német.


A magyar nem az eszmék és zászlók népe. Tudott küzdeni Európa változó eszméiért, de ezek nem hatották át annyira, hogy teljesen bennük és értük élt volna. Legfeljebb meghalt értük. Élni akkor is inkább csak azért élt, ami az övé volt, a maga igazáért, magában s maga szerint. Ez okozza az elvtelenség látszatát. „Nincs nép, mely ádázabb harcot folytatott volna elveiért, s ugyanakkor könnyebben adta volna föl elveit, mint a magyar...” Csakhogy amiért a magyar oly ádázul harcolt, igazában nem a század által fölvetett véletlen eszme, hanem a saját joga és igazsága. Vagy akár: délibábja. Minden eszme közömbös volt, ha ennek szempontjából közömbös volt. S ellenséges, ha evvel ellenkezett.


Nem a „fölülmaradás” hát vagy a „mindenre-okot-keresés” az, ami pártoskodásra és elvei cserélgetésére bírta a magyart. Elv és eszme bizonnyal gyakran látszhatott csak keresett oknak; de belül, a tudat alatt, mély és hűséges ösztönök hevítették a harcot. Az idegennek persze mindez rejtelem volt, akár az „eszmét”, akár a politikai realitást nézte. Ő nem láthatott mást, mint a mindenáron való fölülmaradás szenvedélyét vagy az öncélú pártoskodás ürügykeresését. Egyébként, ahogy mondtam, a nemzetek önarcképei mind hasonlítanak. Az író, aki a magyarok pártoskodó elvtelenségéről panaszkodik, maga is hozzáteszi, hogy a pártoskodás oly bűn, melyről minden nemzet vádolja magát. Én még azt is hozzátehetem, hogy joggal. Már maga ez az önvád is pártoskodás, hisz igazában nem magunkat vádoljuk, hanem egymást. A pártoskodás általános emberi tulajdonság. És mégis, a magyar pártoskodás egészen különös valami, sajátos formákkal és jellegzetes motívumokkal.


Szenvedély és elkeseredés bizonnyal volt itt elég. De talán annál is jellemzőbb a sok megalkuvás és jogfenntartás, a „bujdosás” és „struccpolitika”. A bujdosás már Salamon királlyal kezdődött, sőt annál is előbb, Szár László fiaival*. Régi királyaink az örökösödési jog tisztázatlanságát sínylették. Később a nemzet maga is úgy viselkedett, mint egy király, aki a balsorsban, birtokon kívül vagy kényszerű szövetségekben is fenntartja jogait. Megalkudtunk az idegen hatalommal, hogy megvédhessük az ország birtokát a pogány ellen. Másfelől szövetkeztünk a pogánnyal, hogy önállóságunk dacát megmentsük a megalkuvás ellen. A pogányveszedelem régen megszűnt már, s a két párt még mindig létezett, különvált és harcolt. Mind a kettő jogokat és „fikciókat” őrzött, majdnem egyforma reménytelenséggel. Az egyik olykor a bujdosásban. A másik a miniszteri székben.


A bujdosás természetes kockázata annak, aki jogait sem elfeledni, sem érvényesíteni nem tudja. De csak történeti kockázat s nem metafizikai* szükségesség. Lehet, hogy a bujdosás a magyar élet romantikája. De tiszta romantika azt mondani, hogy a magyar a saját hazájában is bujdosó. Ez rossz lelkiismeretre vallana, pedig senki sem érzi annyira jogát, mint a magyar. Bizonyos, hogy sok minden zavarta birtokát. Volt úgy, hogy „nem lelé honját e hazában”. De még mikor más uralkodott is rajta és országán, a magyar, az igazi birtokos öntudatával, képes volt megőrizni fölényét. Ilyenkor sem nélkülözte a nyugalmat, sőt humort. A „passzív rezisztencia” igazi magyar életforma. Semmi köze a szláv türelemhez vagy fanatizmushoz. A meggondoltság nem azonos a türelemmel. Ámbár a magyar kétségkívül türelmes nép; ahogy mondják, „az üngét is odaadja”, legalább míg jussát nem érintik. Türelmes, mert nem hajlamos a cselekvésre. Még lázadása sem annyira cselekvés, mint inkább ellenállás. De türelme nem a „birkák s szamarak erénye”. A magyar türelem fölény s nem alázat.


 


Forrás: Babits Mihály : A magyar jellemről

Cselekvés és alkotás

Még egyszer vissza kell itt térnem háború előtti tanulmányom gondolatmenetére. Ebben már benne van egy kicsit a „magyar finitumos” eszméje is, annyi, amennyit igaznak érzek belőle. De benne egyúttal az utalás azokra a kitörésekre, amik bizonyítják, hogy a magyar türelem se tart örökké. A gondolatok akkor se voltak már egész újak. S mégis, ma se mellőzhetem őket, ha a magyar lélekről egységes képet akarok adni.


Egész a legújabb időkig – így írtam abban a régi írásban – a magyar haza a nemzetet jelentette, s a nemzet csak a nemesség volt. Jóformán egy nagy család, akármennyire nyílt, s ahogy a társadalomtudósok mondják, „exogám”. A magyar egész lomha kényelmességével s vendégszerető keleti konzervativizmusával ült benne ebben a nagy családban. Beszéltem már róla, hogy hazaszeretetének igazi alapja az otthon- és családszeretet volt. Bizonyos meleg családi büszkeség fejlett ki benne, meglehetősen különböző, a külföldön úgynevezett nemzeti büszkeségtől. S féltékeny gonddal őrködött nagy családi nyugalmának és méltóságának minden megháborítása ellen:


Az üngét is odaadja,


De a jussát nem hagyja.


Ez a „magyar szabadság” lényege, ahogy évszázadokon át értették: hogy senki ne háborgasson! Hogy senki ki ne zavarhasson nyugalmamból, inerciámból, kényelmemből! My house is my castle*, mint az angol mondja. Akinek alkotmányával éppen ezért a magyar alkotmány kezdettől fogva rokon is volt. A magyar alkotmány, a magyar szabadságszeretet lényege is egy szóba foglalható össze, a Zrínyi jelszavába: Ne bántsd a magyart! Minden nemzeti küzdelem nálunk tulajdonképpen csak védekezés az ős nemzeti nyugalom, nemzeti kényelem, flegmatikus nemzeti méltóság valamely megháborítása, megsértése ellen. S bár egyrészt ezen alapul az európaias újítók ellen való felháborodás is, másrészt gyakran maguk az újítások, a nemzeti reformmozgalmak is épp a dacos kiütődésnek következményei.


Nagy nemzeti cselekvésekre, fellendülésekre a magyar majdnem mindig csak ily megháborítások, sértések hatása alatt szánta el magát. Azt lehet mondani, hogy nála a cselekvés is inerciából történt. Védekezésből a konzervatív inercia* megháborítása ellen. Mária Terézia mindent tehetett vele, mert nemzeti inerciáját kímélte, abban dédelgette. Második József ellen, ki abból föl akarta rázni, rögtön a leghevesebb ellenállást tanúsította. Az ellenállás annál erősebb, mennél nagyobb az inercia*. A nagyobb inerciájú tömeg, megmozdítva, mindig nagyobb reakciót mutat. Ezért hatja át ez a reakció, ez a hirtelen felbuzdult tetterő ilyen pillanatokban a nemzet egész nagy tömegét, minden érzését, egész életét és irodalmát. Ez az oka, hogy nálunk a költészetnek oly sok köze van a politikához. Több, mint más népeknél, ahol a nemzeti cselekvés nem a megbolygatott benső, családi nyugalom védelme, hanem egy állandó, kifelé irányuló, harcos erő, nemzeti féltékenységeken, hatalomvágyon, akarhatnámságokon alapuló.


A magyar irodalomban a haza problémája mindig a cselekedet problémája. Gondoljunk elsősorban Vörösmartyra és Széchenyire. És ennek nagyon mélyen fekvő oka van. A magyar mennél kevésbé cselekvő nép, annál fájdalmasabban és haragosabban érez nyugalmából és méltóságából való minden kizavarodást. Pedig a kizavarodásnak nagyon is ki volt mindig téve. Ezek minden alkalommal bizonyos lelkifurdalást költenek föl benne: önmagának tesz szemrehányást lomhaságáért és közönyéért. Nehezen mozdul a tettre:


ahhoz nem csekélyebb,


Mint bánki sértődés kívántatik*.


De ha egyszer megmozdult, iszonyú, maró megbánással gondol hosszú mozdulatlanságára. Ez adja meg a magyar nemzeti irodalom morális jellegét, a magyar tragédiák örök alapját. Sőt általában azt a tragikus érzést, mely a magyar költészet mélyeiben mindig ott szunnyad.


Egy kissé hamleti tragikum ez. Bánk lelki küzdelme a tragédia elején tulajdonképpen az apatikus konzervativizmus és a sértődések által fölkeltett harag, furdalás és tettvágy közötti küzdelem. Jellemző, hogy a magyar tragikus hősök bűne legtöbbször nem cselekedet, hanem mulasztás: mint Kemény hőseié majdnem mindig. Ez a pont az, ahol a magyar karakter látszólag egymásnak teljesen ellentmondó jelenségei egységbe foglalhatók. Ahol ugyanazon alaptulajdonságokból magyarázható például a Széchenyi örökké töprengő, magával küzdő forradalmi lelke, mint a hagyományos gravaminális* politika. És a magyar paraszt flegmája, s a magyar nemes patópálsága, elárulja közös gyökerét az örök-dacos ellenzékeskedéssel, amely nélkül szintén nincsen magyar élet. Hamarfi és Rák Bende* testvérek.


A régi tanulmány, mely a magyar nemzeti jellemet főleg az irodalom szempontjából vizsgálta, ezen a ponton a szónoki elem szerepére tér át, a „költögető, biztató, korholó” szónoklásra. Aki nehezen cselekszik, s aki ezt gyakran morális hiánynak érzi, az folyton akaratát kényszerül biztatni, s ez épp a szónoki. A szónokló magyar típusa a köztudatban él, és sok nagy írónkban erős a szónoki hajlam, gyakran az esztétikai érték rovására. A magyar ember jobban szeret beszélni, mint tenni, nem erő-, hanem akarathiányból.


Nagyot iszik a hazáért,


S fölsivít:


Hej, csak egyszer tenne is már


Valamit!*


Hangsúlyozni kell azonban e szónoki természet morális gyökerét. Ez a folytonos önkorholás, önbiztatás valóban morális szükségletből fakad, lelkiismeretből. Éppen ez különbözteti meg egyéb nemzetek szónokiságától. A magyar szónoklat nem szellemi torna, mint a francia, nem is a szavak pátosza, mint a latin. A nagy magyar szónoklat egyáltalán nem értelmi természetű, de még kevésbé érzelmi ömlengés. Az a lelkiismeret komoly szava. Az iskolákban Kossuthot és Deákot szembe szoktál állítani, mint az ész és érzelem szónokait. Valójában mindkettő a nemzeti morál szónoka, bár teljesen ellentétes jellemek. Az egyik a magyar józanság képviselője. A másik a magyar szalmatűzé. De ez a kettő egy.


 Moralizáló, szónoki nép tehát a magyar? Hogy így mondjam, csak szeretne az lenni. Csak kötelességének érzi folyton újra, hogy az legyen. Igaz jellege, ahogy megmutattam, egészen más. Igazi jellege szemlélődő, elég közömbös a cselekvésre, annál fogékonyabb a képek és benyomások felvételére. Ez még magában a szónoki stílusban, a szónokias irodalom eszközeinek karakterében is megnyilvánul. Csak össze kell hasonlítanunk egy szónokiasnak ismert magyar költőt például egy hasonlóan retorikus franciával. Mondjuk, Vörösmartyt Hugo Viktorral. Azonnal szemünkbe fog tűnni, hogy a mienknél az ötletek szerepét a képek és emlékek veszik át. A magyar szópompa egészen más, mint a francia. Míg a Hugóé szó- és ötletáradat, addig a magyar tulajdonképpen nemcsak szóbeli, nem is gondolatbeli hanem látásbeli gazdagság. Kép- és metaforagazdagság. Nem eszmepompa vagy szóbőség, nem is valami elvont közhelyek dekoratív összeállítása. Inkább színpompa, hasonló a magyar díszöltözetek keleties ragyogásához. Ez megfelel a magyar fantázia túláradó színgazdagságának és megfelel a nyelv konkrétságának is. A magyar nem annyira szavakkal gondolkozik, mint inkább képekkel.


A magyar irodalomban kevés a szóvirág, a magyar valódi virágot, valódi képet, valódi emléket használ inkább...


Ami végső fokon azt jelenti, hogy a szónoki magyar igazában mégsem szónoknak született, hanem költőnek.


„Poétikus nép vagyunk” – mondja Illyés Gyula a Magyarok egyik lapján; de már Ady is „poétásnak” nevezte nemzetét. Poéta csakugyan van itt elég. A magyar falu jellegzetes típusai közül nem hiányozhatik a verselő; s az Arany-féle Kósza Bandi* egyáltalán nem képzeletbeli vagy kivételes alak. Nem maradt el a magasabb költészet kivirágzása sem. Sőt nemegyszer olvastam már a panaszt, többé-kevésbé nyílt és tudatos formában, hogy nemzetünk kicsiségéhez képest irodalmi kultúránk „túlméretezett”, irodalmunk és művészetünk, ami alapjában egy és összetartozó valami, aránytalanul sok és túlságosan magas. Ez kicsit paradox, sőt nevetséges is, mint minden panasz, amit éppúgy lehetne dicsekvésnek fogalmazni. Túlméretezett volt-e az athéni kultúra, mert csak egy számban kicsi népcsoport csinálta? Vagy talán a kultúra elterjedésének arányai szabják meg érdemességét? Kevesebb embernek kevesebb könyv dukál?... De maga a tény tagadhatatlan. A mi kicsiny és ismeretlen népünk feltűnően nagy s magas értékű irodalmat és művészetet hozott létre, amely nemcsak egyes csúcsjelenségeiben, de egészében is hatalmas nemzetek teljesítményeivel kiállja a versenyt. Ezt lehetetlen nem látnom és éreznem, akármilyen mérséklettel iparkodtam is róla ítélkezni, éppen az idézett régi tanulmányban, az irodalomra nézve. Ma, amikor a kultúra ereje és szellemisége egész Európában hanyatlani látszik, a tépett és megszegényedett magyar még mindig tartja irodalmának és művészetének színvonalát, mely semmivel sem áll a legjobb nyugati színvonalnál alacsonyabban.


Különös jelenség, de nem érthetetlen. Népünk, amily nehézkes a cselekvésben, éppoly fogékony és gazdag a látásban. Sőt a két dolog mélyen összefügg, alapjában egy és ugyanaz. Nem cselekvő, hanem szemlélődő nép vagyunk. Egy évezreden át élünk már ebben a folytonos meglepetéseket kínáló országban, kitéve a magas nyugati kultúra rádiumsugárzásának. Szellemünk nyíltsága, befogadóképessége sokkal nagyobb, mint mozgásunk szabadsága vagy lehetőségeink csábításai. A világ dolgaira bizonyos kétellyel és közönnyel tekintünk. S az az erő, amit más népeknél levezet és elhasznál a cselekvés, nálunk a belső szemlélet gazdagságává alakul át, a lélek titkos gazdagságává. Ez a gazdagság látszólag haszontalanul halmozódik, nemigen jelentkezik, nem tesz szellemesebbé, sem ügyesebbé, inkább csak még jobban nehezíti a cselekvést, az életet. De néha, szerencsés körülmények között, s valami véletlen indítékok és alkalmak különös összejátszódása folytán, egy-egy alkotásban fakad ki, mint a buggyanó forrás az átivódott földből, amelyre valahol a közelben egy másik alkotás felel. Az alkotások sora meg-megszakad, a viszonyok alig engedik ezt összefüggő kultúrává erősödni. A források vize nemegyszer elapad, elvész a homokban. Nemigen öntözik és táplálják a „nemzet” millióinak lelkét. Alkotásaink nem hatnak szélesebb néprétegekre. S ki tudja, megmaradnak-e a jövőnek, az idők viharában? S eljutnak-e az idegenség távolaiba, hogy hírt vigyenek a magyar lélek gazdagságairól? De mégis megvannak, itt vannak, s a tény mégiscsak az, hogy egy messziről jött és „testvértelen”, harcias és harcokban megtépett kis nemzet Európa egyik rejtett és zaklatott zugában a nagy nyugati kultúra hűséges letéteményesévé s önálló folytatójává tudott válni.


Az ilyen népnek egészen mások a létfeltételei, mint a cselekvő és cselekvésben-boldoguló nemzeteknek. Nem annyira a kollektív fegyelemre van szüksége, mint inkább nyugalomra és szabadságra – az egyéni élet szabadságára, mely a nyugodt szemlélődést és alkotást lehetségessé teszi. A magyar hagyományosan és a köztudat szerint is a szabadság népe. Magatartása javíthatatlanul individualista. Azok, akik bánni akartak vele, sokszor tartották fegyelmezhetetlennek. Pedig a fegyelmezettség nem hiányzik belőle; de ez nem a cselekvés céljaira uniformizált tömegek fegyelmezettsége. A magyar fegyelem az egyén nyugalmának és szemlélődő fölényének gyümölcse. Nem ellenkezik az egyéni szabadsággal, sőt feltételezi azt. A magyar fegyelem azonos a magyar flegmával. Ez a flegma pedig maga a magyar szabadság, a szemlélődő szabad lélek, mely úrnak tudja magát a maga házában, életében, s okosan, fölénnyel, elvakultság nélkül tekint a világba. Ez a fajta szabadság teheti a magyart alkotóvá, azaz boldoggá.


Arra a pontra érkeztem, ahonnan a magyar élet egész dialektikája áttekinthető. Mert nincs igaza a metafizikusnak, aki szerint ez a sokrétű és jellegzetes magyar szellem nélkülözi a dialektikát, a termékenyítő ellentéteket. Semmiképpen sem áll, hogy „problémátlan” volna a magyar lét. S nem elég itt csak a kínálkozó s köztudatban élő problémára gondolni, Nyugat és Kelet örök feleselésére közöttünk és bennünk.


Néz nyugatra, borus szemmel néz vissza keletre


A magyar...*


Ennél mélyebb dialektikus ellentétek is feszítik nemzeti lelkünket. Realisztikus, józan nép vagyunk, s ugyanakkor egy platonikus jogrend őrzői és eszmei bennlakói. Harcos és a harcok „éthoszában” megedzett nép, s nemzeti létünket mégis mindig a harcok feladása s a bölcs politikai megalkuvás által biztosítjuk és visszük tovább. Szellemünk szemlélődő, közömbös és kétellyel teli, s mindazonáltal igazi politikus nép a magyar! Lelkifurdalásig menő s szenvedélyes kitörésekre vezető vágy ég benne a cselekvés iránt. Viszont szemlélődő életformája s egész lelki szerkezete cselekvés helyett az alkotásra utalják.


Ennyi feszítő ellentét nem lehet meddő és terméketlen. A lélek belső ellentétei talán gyötrelmet jelentenek, de egyúttal életet is, és mindig új lendülést a jövőbe. Az egyes magyar, a költő például, ki ezt a feszültséget nagy erővel átéli, gyötrelmesnek, sőt halálosnak érezheti a magyar levegőt, a gátolt cselekvések és kelletlen muszájok közt. Ady ugart és haláltót látott. A filozóf olykor visszhangozza a költő érzéseit és látomásait. Kivált, ha valamely új nagy költő hatása alá kerül, s nem alkalmazza korrektívumul az egész irodalomtörténetet. Így lettek Ady sötét hangulataiból újabb gondolkodóinknál nemzetkarakterológiai és történetfilozófiai megállapítások. Ezek félreismerik a magyar pesszimizmus igazi természetét. A költők és nagy magyarok pesszimizmusa bizonnyal őszinte, de nem mint hit, hanem mint döbbenet. S ebben a kétségbeesésben titkos erő lázad. Ez a pesszimizmus nem a csüggedés ingoványa. Ez inkább az élet feszítő rugója, a nekifutó lejtő. A költészet izgatószere, mint Adynál. Vagy épp a cselekvésé, mint Széchenyinél.


Egyszóval a magyar lét nem kilátástalan és nem gyümölcstelen. Talán éppen nehézségeinkből és gyötrelmeinkből fakadnak erőink. Ennyit remélni talán még nem „vétkes” illúzió, a Szekfű Gyula-féle* szigorú értelemben sem. Külső dolgokban nem sokat bízhatunk. Lehet, hogy elkerül bennünket a „hatalom és a dicsőség”. A villámok az Isten térdein feküsznek. A cselekvés útja megnyílhat vagy elzárulhat. De a magyar számára hivatás lehet a nem-cselekvés is. Ebben még rokonságot tartunk a bölcs és ősnyugalmú Kelettel. Számunkra hivatás lehet az opponálás és passzív rezisztencia, hogy elődeink kedves latin szavaival éljek. Opponálás az idegenség hatalmaskodása ellen, egy világ ellen, amely semmibe veszi az ősi, megszentelt jogokat, leborul a nyers erőszak előtt, s nem tűri az egyén szabadságát, a szemlélődés nyugalmát, az alkotás boldogságát.


Múltak őre lenni s ellenállni a rohanó világ áramlatainak nem könnyű feladat, és semmi esetre sem tartozik a népszerű célok közé. Őseink veszedelmesnek és dicstelennek érezték a tespedést, s bizonnyal igazuk volt. Az ellenállás azonban nem tespedés, s van mozdulatlanság, amely biztosabb jele az erőnek, mint a mozgás. A pehely eléggé mozgékony, s gyorsan száll minden szélben, de ez csak gyengeségét mutatja. Az ellenállás maga a lét, s az inercia* súly és hatalom. Kis nemzetek számára hovatovább az egyetlen. A cselekvést mindinkább a nagy népek monopolizálják; övék a „zúgó ár”, melyről Arany beszél, s amely „rombol és termékenyít”. A kis nép az,


amely épp


e Rombolásnak útban áll.


Feladata tehát őrizni a múltat, a magáét és magában a világét. Ez a múlt jelenti az eszményeket, amelyeket egy nagyon is dinamikus újkor felszabadult cselekvésvágya talán már semmibe vesz; jelenti a jog állandóságát, az erkölcs szentségét, az igazság érvényességét, s egyúttal a magunk életét is. Népi mondásunk szerint „az a legény, aki megállja a helyét”. Soha nem volt ez igazabb, mint napjainkban. Oly időket élünk, amikor a mozdulatlan őrszem nagyobb hős, mint a rohamvezér.


A magyar ma hivatást teljesít avval is, ha ragaszkodik ősi, nemes és termékeny lomhaságához. Körülöttünk az újítások jelszavai zúgnak, s cselekedni valóban muszáj, amíg élünk, változtatásokra folyton szükség van. De számunkra ez csak muszáj és eszköz, nem pedig öröm és cél. S jaj a magyarnak, ha egyszer egészen elveszíti öröklött nemzeti inerciáját, ezt a pompás és bölcs lomhaságot, mely ezer éven át megtartotta; ha átalakul, s játékává züllik a megingott élet zavaros erőinek. Legnagyobb szolgálatot akkor teszi a világnak, ha megőrzi nemzeti sajátságait, s megmarad annak, ami. Nemzet vagyunk, a szó régi, szellemi, jogi, erkölcsi értelmében; nem pedig faj* a tülekedő fajok* között, se nem valami nyomorult, kicsiny erőlködés a nagy erők félelmes csataterén. Csak nem akarunk ilyenné válni? Meg kell maradnunk nemzetnek, léleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak, keleti nyugalomban, mely mindenkivel dacol, szellemi erőben, mely senkinél sem érzi hátrább magát. Nem átváltozásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkbaszállásra.


 


Forrás: Babits Mihály : A magyar jellemről


8 cikk | 1 / 1 oldal