Szerencsére nem valami határozatlan és tartalmatlan hangulat vagy lelkiállapot szavakba öntéséről van szó, nem efféle költői feladatról. Sietek ezt, ahogy mondani szokták, leszögezni. A magyarság, melyet az életből és könyvekből ismerek, s magamban is érzek, éppenséggel nem határozatlan s még kevésbé tartalmatlan. Tartalma maga a nemzeti hagyomány: azaz sorsemlékek s szellemi és érzelmi élmények összessége. Külső megjelenése pedig a magyar jellem és viselkedés, mely tapasztalatilag megfigyelhető s szavakkal kétségtelenül körülírható.
Csakhogy, mint mondtam, ezer arca van. Ezerféleképpen eltér önmagától éspedig nemcsak időben, hanem térben is. A viselkedés változik koronkint, és különbözik egyénenkint. S maga a magyarság lelki tartalma is folyton hullámzik a társadalmi osztályok és nemzedékek között. A hagyomány szétágazik, s olykor maga magának ellentmond. Mi biztosít ennek az egész sokrétű jelenségcsomónak egységéről és összetartozásáról? Egyelőre csak egy belső érzés, s éppen ez az, amit a logika nyelvére szeretnék fordítani. Vagyis szavakba foglalható összefüggések átlátásával helyettesíteni. Ez annyit jelent, hogy meg kell keresnem a közösséget és titkos kapcsolatot, amely belső érzésemnek magukban a tényekben megfelel. Feladatom nem a kifejezhetetlen kifejezése, hanem egy határozott s pontosan kijelölhető tüneménysorozat ösztönszerűleg érzett egységének észbeli megértése. Ami már nem költői, hanem tudományos feladat.
De számunkra egyúttal valóságos életfeladat is. Ráeszmélés nemzeti kilétünkre; szembenézés avval, ami vagyunk, és ami bennünk van. Nem csoda, ha izgat, s mióta fölmerült mint tudatos cél és munkaprobléma, nem hagy többé nyugton. Csoda, hogy olyan későn merült föl. Ezer évet éltünk már e honban, s alig-alig jutott még eszünkbe módszeresen vizsgálni magyarságunk jelentését és jelentőségét. A nagy szótár, amelyet kerestem magyarérzésünk önmegértéséhez, máig sem készült el. De még glosszákat és szójegyzékeket sem igen találok, egészen a XX. századig. Az érzés nem kívánt tudatossá válni. Elég volt önmagának.
Nem mintha a magyar szellemekben egy-egy pillanatra föl nem villant volna magyar voltunk mibenlétének problémája azelőtt is. Ez mindig olyan pillanatokban történt, mikor a magyarság önérzése valamely okból bizonytalanná vált, vagy veszélyeztetve érezte magát. Ahogy némely természetbölcselők tanítják: a tudat a bizonytalanság reakciója. Széchenyi úgy döbbent rá magyarságára, mint egy ritkuló kincsre, mely veszőfélben van. Zrínyiek izgalma, Kölcseyek és Kemény Zsigmondok töprengései viharlabdának dobták föl a kérdést, sorsunk különböző fordulóin. De ez csak a látnoki pillanatok kérdése volt, maga a lírai hevület kizárta a módszeres vizsgálatot. Erre idő se lett volna. Ilyesminek csak akkor van először nyoma, mikor a magyar élet és szellemiség a világháború előtti években nyugalmas csúcsra ért. A lendület magaslatának holtpontjára... Bizonytalanság érzete fogta volna el ezen a csúcson is? Mindenesetre kívülről akarta látni magát, összehasonlítani az idegennel, megkeresni helyét, tárgyilagos mérleget készíteni értékeiről.
Én magam is így jutottam először a problémához. Egy régi tanulmányomban a magyar irodalom értékét vizsgáltam világirodalmi szempontból. Ehhez a kutatáshoz látszott szükségesnek megrajzolni a „magyar jellemet”, legalább vázlatosan s főbb vonásaiban, mint ahogy a kritikus jellemzi az író egyéniségét, akinek műveiről beszél. Iparkodik egységben látni az ellentmondó adatokat, s reménytelenül is tapogatózik valamely faculté maîtresse* felé. Az én feladatom persze némileg más volt és sokkal bonyolultabb. Az író, akit bírálnom vagy méltatnom kellett, kollektív lény, egy egész nép, egy nemzet! A magyarság tájszíneit kellett kielemeznem, a magyar lélek végleteit kinyomoznom. Csak így remélhettem, hogy megsejthetem a korlátokat, melyek a nemzeti egyéniség körvonalait megadják. Munkám nem lehetett más, mint kísérlet. Módszerem ugyanaz volt, amit a kritikus az írók jellemzésénél alkalmaz. Felhasználtam a rendelkezésemre álló életrajzi adatokat, azaz magát a történelmet. De megállapításaimat főleg magukra az irodalmi művekre alapítottam, nagy költőink munkáira. Ezek szándéktalanul is a legőszintébben tárják föl a nemzeti lélek mélységeit. Hisz a nagy irodalom csak a lelki valóságból meríthet, s ami egyszer kivirágzott a költészetben, annak mély gyökere kell hogy legyen a lélekben.
Látszólag hasonló módszert követtek a probléma újabb vizsgálói is, akiket a háború utáni magyar sors tragikus fordulata tett elmélkedőkké és kutatókká. Most aztán itt volt a bizonytalanság, sors és veszélyek soha parancsolóbban nem kényszerítettek az öneszmélésre. Nemzeti létproblémánk előtérbe nyomult, s a „nemzetkarakterológia” divatos tudomány lett. Az európai nacionalizmus áramlata is kedvez ennek a kutatásnak. Könyvek és tanulmányok mind sűrűbben foglalkoznak a magyarság jellemzésének kérdésével, s ezek többnyire szintén költőink és bölcseink idézeteiből indulnak ki. De igazában mégsem egészen az én módszerem ez. Ők nem azokat a helyeket idézik, ahol a magyar lélek mintegy önkénytelen árulja el titkait, s külön, tudatos szándék nélkül leplezi le magát. Ők kész kijelentéseket keresnek, tudatos vallomásokat, nagy magyarok nyilatkozatait a magyarságról, amelyekkel a saját feltevéseiket tekintélyi érvek gyanánt támogathassák.
Ez más, kényelmesebb és kétségesebb. A tudattalanból föltörő költészet a lélekről mindig igazat mond. A készakart és tudatos nyilatkozatokat viszont sok minden befolyásolja. A honfiak és nemzeti látnokok szavait ritkán sugallja tudományos cél. Ezekben inkább megdöbbenéseik és vágyaik kitörését kell látni. Gyakran politikai és nemzetpedagógiai szándékaik vannak; azokat a kor eszményei diktálják, melyek nem is magyar eredetűek. Egy szerelmes vers megbízhatóbb forrás lehet a magyar karakterre nézve, mint a költő legszebb kijelentései a magyarságról. Különben is – hányféle színben látta már a magyarság önmagát! Egy és ugyanazon író műveiből a legellentétesebb nemzetképeket olvashatom ki. Alig juthatna valami eszembe, amit például Ady-idézetekkel igazolni ne tudnék.
A mai kutató távol áll attól, hogy közömbös tudós legyen. A magyar jellem vizsgálata az ő számára nem öncél. Őt igazában a magyar sors érdekli. Erről az események hatása alatt, politikai reményei vagy félelmei szerint, már meg is van a maga elmélete. A magyar karakter fogalmi megragadására azért van szüksége, hogy ezt a sorselméletet tudományosan alátámaszthassa. Sors és jellem közt titkos összefüggést lát, s önkénytelenül is oly módszert keres, melynek segítségével a jellemet sorselméletének megfelelően rajzolhatja meg. Legalkalmasabb erre éppen az a módszer, mely a nagy magyar szellemeknek a magyarságról való gondolatait gyűjti össze. Ezekből azt lehet kiválogatni, ami az előre megtervezett gondolatépítménybe készen illeszkedik.
A magyar „nemzetkarakterológia” legjelentősebb előmunkálata Prohászka* Lajos könyve: A vándor és a bujdosó. Prohászka* német műveltségű gondolkodó, s figyelmét teljes erővel megragadta az a döntő befolyás, mellyel a német szellem és hatalom az európai magyar sorsot mindig fenyegette, s a mai világhelyzetben különösen fenyegetni látszik. Szerző és időpont egyformán hozzájárultak, hogy ez a könyv a magyarság jellemét és lényegét a német jellemmel és lényeggel való viszonylatában vizsgálja és világítsa meg. Prohászka* elgondolásában a két jellem, magyar és német, valahogyan megfelel egymásnak, bizonyos értelemben szimmetrikusak. Ez az elgondolás már magában hord egy egész eszmemenetet, s az író ennek az eszmemenetnek illusztrálására gyűjti és csoportosítja adatait és idézeteit. De nem megy túlságba a dokumentálásban; úgyszólván csak pár közismert történeti tényre s néhány Ady-sorra és szólamra támaszkodik. Tárgyát inkább „metafizikailag”* ragadja meg. Megpróbál rögtön a lényegre tapintani, egy sűrű jelentéssel átitatott szóban, s aztán ebből kiindulva halad tovább. Egyáltalán érzéke van a sugalmas, festői szavakhoz, azokat keresi ki, állítja össze, hozzájuk formálja elméletét. Baj, hogy a magyar karakterről írván, ő maga nélkülözi a magyar realizmust és józanságot. A szavak és gondolatok elragadják, néha szinte megszakad minden kapcsolata a valósággal. Gondolkodása, a gondolatok fűzésének módja, sőt még stílusa is inkább német, mint magyar.
Műve mégis szép és jelentős kísérlet, s erősen hatott is, kivált „szellemtörténészeink” ifjú gárdájára, akik maguk is német igézet alatt állnak. Velük szemben viszont a költők és írók is mind sűrűbben eszmélkednek magyarságukról. Ők tudományos igény nélkül, rendszertelenül, s töredezetten jegyzik le megfigyeléseiket s gondolataikat; kérdésük – „mit jelent magyarnak lenni?” – inkább a sorsot kutatja. Mintha kutat használnának tükör helyett. Egy kicsit szédülnek. Néha mégis tiszta vonásokat látnak még a mélyben, és bátran elmondják, amit láttak. Ilyen könyv az Illyés Gyuláé:* Magyarok. Itt nincs rendszer és tudományosság. De annál több a mondanivaló, vagy akár probléma, hogy a tudósoknak legyen min tűnődni. S főleg, ami itt van, az mind magyarul van.
A rendszertelenség jobb, mint az idegen mintára formált rendszer. A magyar tény elveszti alakját, s fölismerhetetlenné válik, ha oly eszmevázba erőlteted, melyen a made in Germany bélyege olvasható. Székfű Gyula méltán nélkülözte Prohászka* könyvében a „magyar irodalom önelvűségét”. Itt azonban nem pusztán az irodalom elvűségéről van szó, egy tudományos mű önelvűségéről. Maga a magyar szellem önelvűsége vetődik föl! Ezt csak önmagából lehet megérteni. S csak önmaga mértékével szabad mérni.
