Nemzeti tudomány - a módszer problémája


Nemzeti tudomány - a módszer problémája

A magyar lényég és jellem tudománya tehát teljességgel nemzeti tudomány. Nem lehet úgy tekinteni, mint csupán egy részét valamely általános nemzetkarakterológiának, amely közös szempontokból és azonos módszerekkel, egymáshoz való viszonylatukban vizsgálná például valamennyi európai nemzet sajátos jellemét. A mi kutatásunk független és „immanens”*. Semmi köze külföldi szakmunkákhoz s német idézetekhez. Magának kell útját kiépítenie. Tárgya, célja, forrásai és módszere szerint egyformán nemzeti.

Mint ilyen, megfelel korunk nacionalista szellemének*, s kaput látszik tárni mindazon ellenvetések előtt, melyekkel a korszerű, világnézeti divatok nyomán igazodó tudományokat illetni szokták. Vissza kell utasítanunk ezeket az ellenvetéseket! Hogy a magyarság mind izgatottabban forduljon kutató ösztönével lényének és létének problémái felé: ehhez nem volt szükséges külföldi divat vagy világnézeti áramlat. Nem is lett volna elégséges. Ehhez az utolsó évtizedekben átélt magyar sorsnak végzetes megrendülései kellettek. S ezek bőséges magyarázatul is szolgálnak, önmagukban.

Nincsen egyébiránt megírva sehol, hogy világnézeti áramlat vagy kordivat nem hozhat létre érdemes tudományt. A „század szelleme” vezeti az emberi kíváncsiságot, s érdeklődést kelthet oly kutatás iránt, melynek tudásgyümölcseit az utód-századok fogják élvezni. A nacionalizmus tudományait nemegyszer érte komoly szemrehányás, hogy azt hangsúlyozzák, ami az embereket elválasztja, ahelyett hogy szellemi kapocs s egyesítő erő gyanánt jótékonyan működne ebben a széttépett világban. A nemzetkarakterológiát illetőleg ez a szemrehányás talán nem is volt mindig egészen jogosulatlan. A tudósok által több-kevesebb elfogulatlansággal megfogalmazott jellemzésekben a népek közti vetélkedés keresett és talált magának táplálékot. A magyart azonban nem éri gyanúja ily vetélkedésnek. Ő nem hasonlítja magát senkihez a fölébe kerekedés alattomos szándékával. Inkább nagyon is meg van győződve a maga kicsiségéről. De nem is akarja magát elválasztani senkitől. Érzése szerint úgyis túlságosan elszigetelt, magányos. Ha nemzeti jellemét keresi, azzal éppen a lelki kapcsot keresi, az egységet, mely minden magyart összefűz, azt a kevés embert a világon, aki magyar! S helyét keresi az európai nemzetek közt: nem elválni tőlük, hanem közéjük állni. Önmagát keresi, nem mások nyomán, mások példáját irigyelve és utánozva, hanem csak magának, magáért, magából kiindulva, a maga módszerével.

Erre bizonyosan joga van! Épp tisztán nemzeti célja és módszere óvja meg és választja el szerény töprengését a korszerű tudomány vetélkedő nemzetjellemzéseitől.

Úgy érzem tehát, hogy nemzeti jellemünk lényegének az a vizsgálata, melyet egy fiatal tudósunk a mai filozófia divatba jött műszavával „a magyarság egzisztenciális tudományának” nevezett, semmiféle külön igazolásra vagy indokolásra nem szorul. Jogossága, érdemessége, lélektani szükségessége vitán fölül áll. Más kérdés, hogy lehetősége szintén ennyire vitán felül áll-e? Először is, pusztán a magyar tényekből kiindulva, a kívánt „immanens”* eljárással el lehet-e jutni e tények megkülönböztető lényegének és egységének megismeréséhez? Van-e a tényeknek egyáltalán ily lényegi, belső egységük, önmagukban nézve? Nem csupán az idegennel való összehasonlításból, mintegy a maradékok módszerével állapítható-e meg, hogy „mi a magyar”? Erre igazában csak maga a vizsgálat felelhet. Hátha belső érzésünk hazudik, s a magyarság csak egy véletlen történelmi gyűjtőfogalom... Elszántan fogunk a kutatásba, ígérve magunknak, hogy őszinték leszünk, s hívek ahhoz a becsületességhez, amelyet apáink szintén a magyarság lényegi vonásai között szerettek fölsorolni.

Az első lépés: mérlegelni a módszer teherbírását. Ehhez pontosan ismerni kell építőanyagát és veszélyeit. Itt van előttem a magyarság életrajza, a történelem, s lelki eseményeink naplója, az irodalom. Itt van azonkívül körülöttem a mai széttépett Magyarország eleven, bár nem nagyon vidám mozgóképe. Ismerek magyarokat, s ismerem magamban is a magyart. Ennek a rengeteg anyagnak legnagyobb veszélye az, hogy mint anyag éppenséggel nem tiszta. A magyarság tényei nem mind magyar tények.

A történelem vegyesen mutatja a magyarság reakcióit és az európai áramlatok hatását. A „nemzeti” irodalom egy része még abban is visszhang, amiben nemzeti. Felsőbb rétegeink Nyugathoz idomulnak. A nagy magyar szellemek egyúttal a nagy kiröpülők és tanulók. Mondják, a kevesekben él a nemzet; de épp ezek azok, akikben leginkább változik, s elüt önmagától. Talán a „magas kultúra” helyett a mélykultúrához kellene fordulni... Ha a művelt labirintusban eltévedünk: talán útba igazíthat az őskor vagy barbár népiség. A magyar életben úgyis azt szeretjük legmagyarabbnak látni, ami ősi, népi és primitív. A folklór azonban megtanít, hogy gyakran éppen az ilyesmi a legnemzetközibb. Az ősi népszokások, mint a népmesék és balladák, világrészeken át ismétlődnek. Hol kapjuk hát magát a magyarságot, tiszta és sajátos állapotban, vagy hogyan tudjuk azt elkülöníteni, mint egy elemet, amely csak vegyületekben fordul elő?

Nemzeti hiúságunk arra ösztönöz, hogy mindenben, ami derék, nemes és rokonszenves, különlegesen magyar vonást lássunk. Legmeggyőzőbb és legmegnyugtatóbb, ha az egyszerű, patriarkális és természetes előkelőségű viselkedésben és lelkiségben keressük a nemzeti jelleget. Könnyen el hitethetjük magunkkal, hogy ez a faj* ősi rétegeiből való maradvány, s nem látszik valószínűtlen eszményítésnek, hisz a hajdankori durvaság és kezdetlegesség képzeteivel társul. A durvaság és kezdetlegesség viszont az erő képzetét idézi, s csöppet sem ellenszenves vagy szégyenletes. Ez az egész gondolatmenet annyira kínálkozó, hogy úgyszólván minden népnél egyforma magátólértetőséggel merül föl. Ez okozza, hogy majdnem minden nemzet a saját eszményien jellegzetes típusát hasonló vonásokkal szereti rajzolni. A magyar vendégszerető, lovagias, harcias, büszke, bátor és nyílt. De ha megkérdem a castiliait vagy a szerbet, egészen bizonyosan az is vendégszerető, lovagias, harcias, büszke, bátor és nyílt. Sőt a japán vagy az arab is ilyen. Valamennyi jogot formál e primitív erényekre.

Hozzájárult ennek az internacionális „nemzeti” típusnak kialakulásához az irodalom is. A legelső nemzeti öneszményítés, mely európai kultúránkban megjelent, irodalmi mintát adott minden későbbi nemzet számára. Ez a legelső a római volt: a külön nemzeti jellem problémája először a rómaiakat foglalkoztatta. A görög csak a „barbárral” állt szemben, nem egyenrangú nemzetekkel. A spártai és az athéni ellentéte nem volt nemzeti ellentét, itt egy és ugyanazon nemzet szellemének két pólusa nézett farkasszemet. Annál több oka volt a rómainak, éppen a göröggel szemközt, érezni különbözőségét. S érthető, ha nemzeti öneszményének vonásait is ez a művelt és kifinomult görögséggel való dac sugallta. Így képződött a latin költők aranykoreszménye, mely az „igazi rómait” az ősiben, a romlatlanban és durván-egyszerűben látta. Az újabb kori nemzetek készen vették át ezt az ideált, a klasszikus műveltség hatása alatt, s nem csodálkozhatunk, ha például Berzsenyi elképzelése az igazi magyarról meglehetősen hasonlított ahhoz, amelyet Horatius már kissé szkeptikus sóhajjal idézget mint az igazi római eszményét.

Ezt az irányzatot, mely a valódi nemzeti jellemet a primitívben és ősiben kereste, csak még támogatta kultúránk minden újabb áramlata. Így romantikusaink kéjelgései a régi dicsőség tündöklő vigaszában. Vagy nemzeti klasszicizmusunk költőinek népies demokratizmusa. Sőt a kiegyezés utáni idők történeti látásmódja is, mely mindenben az eredethez akart visszanyúlni, s a hajdani formák iránt érdeklődött.

Pedig éppen a történelmi nézőpont figyelmeztethetne, hogy egy szellemi jelenség lényege csak teljes időbeliségében ragadható meg. A gyümölcs benne lehet a csirában, s a fizikus számára a kezdősebességek ismerete maradéktalanul jellemezhet egy egész bonyolult folyamatot. A szellem azonban a szabadság birodalma. Itt minden pillanat újat hoz, s az eleven lényeget mindig csak utólag lehet megpillantani, ahogy mondtam már, az egész addigi múlt, régibb és újabb, egyforma figyelembevételével. Az ősi és kezdetleges vonásoknak semmivel sincs itt nagyobb jelentőségük, mint a későbbieknek. Sőt az eleven szellemi jelenség a fejlődés folyamán egyre gazdagabbá s sokszínűbbé válva jobban elkülönböződik más jelenségektől, mint primitív állapotban. Ahogy a parasztkultúra nemzetközibb a magas kultúránál, úgy az sem áll, hogy az egyszerű parasztság élete jellegzetesebben nemzeti volna, mint az úri osztályoké. Ellenkezőleg, a primitív népélet mindenütt meglepően egyforma vonásokat mutat, s inkább csak viseletben s külsőségekben különbözik, mint jellemben és gondolkodásban. Maupassant parasztjai nincsenek olyan messze a Móricz Zsigmond parasztjaitól. Gyakran bukkanunk egy-egy külföldi közmondásra vagy apró jellemvonásra idegenországbéli népéletből, amely éppoly meggyőzően hatna ránk akkor is, ha a mi népünk lelkivilágának jellemzésére hozná föl valaki. Orosz környezetrajzokban magyaros vonásokat érzünk, éppen azért, mert összetévesztjük a parasztit a magyarral.

Hasonlóképpen nem szabad túlbecsülni a magyar őskor gyér adatait. A krónikák tudvalévőleg eléggé száraz-elvontan és nemzetközi egyszínűséggel jegyezték föl ezeket az adatokat: a középkor, amelyből ránk maradtak, elvont látású és nemzetközi szellemű korszak volt. A kutatók szinte górcső alá veszik a szavakat, hogy értelmükön messze túlmenő jelentést olvassanak ki belőlük. A krónikás például fukar szavakkal értesít, hogy a magyarok vezérükül választották Álmost, mert „nem dolgában a legjelesebb” ő volt. Ebben semmi különösebben jellemző nincs. Vezért más népek is választottak már, s vezér többnyire az lesz, aki „nem dolgában a legjelesebb”. Egy újabb magyar nemzetjellemző mégis jelentős tényeket vél megtudni ebből az ártatlan pár szóból. Sőt nem habozik ezen az alapon elképzelni és körvonalazni „a magyar nemzeti szellem első, ősi rétegét”. Megállapítja, hogy a magyar lélek „értékrendszerének középpontja s egész struktúrájának meghatározója a hatalom értéke”, s „ideálja az úr”. S minthogy a magyar voltaképpen csak Álmos megválasztásával alakult nemzetté, megállapítja azt a „meglepő” történeti tényt is, hogy nálunk, magyaroknál, a nemzeti szellem „léte megelőzi magának a nemzetnek a létét”. Amiből ismét igen messze ható következtetéseket lehet levonni. Erről eszembe jut az a másik fiatal kutató, aki Árpád fejedelem jellemét, mely felől egyébként a világon semmit sem tudunk, részletesen meg meri rajzolni abból az egyetlen krónikás adatból, hogy Árpád a hozzáérkező követeket sátra előtt „sétálgatva” fogadta. Ebből már nyilvánvaló előtte, hogy „békét szerető, megfontolt, egyezségre hajló” fejedelem volt. Sajnos, mindaz, amit az ősmagyar jellemről fecsegünk, nagyrészt ilyen spekulációkon épül.

 

Forrás: Babits Mihály : A magyar jellemről


Szerkesztés dátuma: szombat, 2012. március 3. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 999 Kategória: Mi a Magyar? » A magyar jellemről
Előző cikk: Tudomány vagy költészet - a kérdés története Következő cikk: Faj, nyelv, táj, történet


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: