Faj, nyelv, táj, történet


Faj, nyelv, táj, történet

Mindezeket tekintetbe véve nem nagyon tudok bízni abban a kínálkozó kiindulásban, amelyet az ősi és primitív magyarság vizsgálata adhatna. Miből induljak hát ki, hol kezdjem kutatásaimat? Voltaképp mindegy, hogy miből indulok. Egy nemzetnek, mint egy embernek jelleme, egységes és szerves valami; a lényeg, melyet meg akarok fogni, mindenütt jelenvaló és mindent összeköt. Itt minden egyformán középpont, s egyformán lehet kiindulás. Ez éppen a kutatás eredményességének egyik próbája és biztosítéka. Biztosítéka és próbája annak, hogy a magyar jelenségek között belső egységet és összefüggést sikerült találni...

Nem áltatom magamat azzal, hogy egyszeriben rátapintok a lényegre, s mintegy metafizikailag* megragadom. A lényeg nem ilyen egyszerű valami, hogy egy szerencsés szóval vagy egyetlen fővonás hangsúlyozásával azonnal kifejezhető volna; ne legyünk oly mohók! A metafizikai* vizsgáló tévedése éppen ebben áll: azt hiszi, hogy a jellemet, mint valami gondolati dolgot, szavakban lehet kivonatolni. Meg lehet találni benne a főmondatot, az alanyt és állítmányt. A jellem azonban történeti dolog, azaz életbeli, s nem hasonlítható logikai szerkezethez. Itt nincsen főmondat, sem fővonás; a faculté maîtresse* csak a kritikus fikciója, „munkahipotézis”. A lényeget nem lehet egyetlen szóval megnevezni, hacsak nem azzal az egy szóval, hogy magyar, mint egy ember lényegét a nevével. Lassú, türelmes útra kell indulnunk, a lényeget majd megfogjuk útközben. Apránként talán majd elősugárzik, látszólag keveset mondó vonásokból, melyek egymástól kapnak jelentést, mint egy arc vonásai. A filozófus munkája helyett a regényíróé vár ránk: az elemzés.

A regényíró elsősorban a jellem alakulását akarja megérteni. Ezért megpróbálja fölbontani a lélek szövetét a szálakra, melyekből szövődött. Az ember lelke a faj* adottságaiból s a környezet hatásaiból szövődik. Egy nemzet lelkének képzetvilágát „egy ország, egy föld, egy éghajlat színei s egy történet viszontagságai alakítják ki, egy faj* temperamentumán átszűrve”. Ezt a mondatot régi tanulmányomból idézem, ahonnan sokat fogok még idézni, esetleg változtatva s macskaköröm nélkül. Óhatatlan, hogy amit ott írtam, azt itt helyenkint meg ne ismételjem. A magyar kevert faj*, de ez nem jelenti, hogy jelleme ne lenne egységes. A magyar nép nem két-három fajtának egyesüléséből keletkezett, mint például az angol, hanem számtalan apró fajtöredéknek* egyetlen erősebb törzsbe való beolvadásából. Ekként lett egységesebb és mégis sokszínűbb sok más népnél, lelkében s a lelkét kifejező kultúrában is. Az erősebb törzs, mely a többit beolvasztotta, igazában már eltűnt a rárakódott rétegek alatt, s tisztasága talán már történelmünk kezdetén is kérdéses volt: minden kétely lehetséges itt. Egységét azonban ráhagyományozta az előállott új közösség lelkére és kultúrájára. Amely tovább működött helyette, mint beolvasztó erő.

Persze nem kell itt mindjárt valami magasrendű, tudatos kultúrát érteni, irodalommal és műremekekkel. Kezdetibb fokon kultúra maga a nyelv. A magyar másként oldotta meg a nyelvi problémát, mint például az angol vagy épp a francia, mely akármilyen egységes is ma, eredetileg szintén kevert faj*. Az angolnál a nyelv maga is vegyes, keveredett, s elemei máig tisztán különválnak. A francia viszont külföldi kultúrnyelvet vett át, a latint, hogy elrontsa és továbbfejlessze. A magyarnál győzött a győztes törzs nyelve. Ezt magával hozta távoli őshazájából; különös jellegű, mondhatnám, egzotikus nyelv ez, az itt lakó vagy beköltözött s lassan beolvasztott néptöredékek akármelyikének nyelvétől teljességgel idegen. Érthető, ha nem tudott egyikükkel sem testvérileg felemássá keveredni. De még csak fölvenni sem belőlük lényegi elemeket, melyek különleges valóját elváltoztathatták. Mégis átgazdagodott hatásaikkal, s nincs talán nyelv Európában, amely anyagában tarkább, s ahogy mondják, heterogénebb színekből szövődött, s alkatában mégis ennyire egységes és egyénien különös.

S méghozzá ennyire friss. A magyar nyelv szavai kevésbé halaványak, mint más elhasználtabb nyelvek szavai. A szóból idővel klisé lesz, vagy algebrai jel, már csak jelent, de nem ábrázol. Ami ma csak betű, valamikor kép volt. A magyar „konkrét idióma”*, közelebb még ehhez a képszerűséghez, mint például az árja nyelvek, melyek távoli múltjukból már egy értelmi kultúra emlékeit hozták. A nyugati szó szinte nemzetközi, magába itta az egész szellemi Európát. Az elvont és átvitt értelmek fokozatos rétegződése elfedte eredeti színét. A képzeletet közvetve izgatja, a gondolaton át. A magyar szó átlátszó. Közte és jelentése között úgyszólván semmi sincs számunkra, történetét csak nyelvünkön belül ismerjük. Rendszerint semmi másra sem tudjuk visszavezetni, a magyar szó egyéniség. Ahogy egyéniség például a magyar rím is, vagy a magyar mondat; aki magyarul gondolkozik, az nem gondolkozik sémákban. A magyar szó majdnem tulajdonnév, egyenest a konkrét tárgyat nevezi meg. Az idegen hatások tarka kultúrája természetes, konkrét tarkaságba ojtódott itt bele, mely még ma is ősbenyomások frisseségét őrzi.

Ez a nyelv vette tehát legelőször is át az eltűnt és elkeveredett ősfaj* szerepét, őrizni és formálni azt a szellemi képződményt, amelyet magyarságnak nevezünk. „Nyelvében él a nemzet” – mondták régebben, s ez a magyarságra nézve majdnem szó szerint igaz is. „Valami mágusi befolyása van nyelvnek a nemzetre, s viszonthatóságok által egyiknek a másikra” – írta Széchenyi a Világ-ban. Napjainkban divat a nyelv szerepét kicsinyelni. De éppen a magyar az a nemzet, amely legkevésbé kicsinyelheti. A magyar nyelv tudása magában még bizonnyal nem tesz magyarrá. A vezeték nem teszi az áramot. A magyar nyelv közeg és vezeték, melyben a magyarság eleven lelki árama továbblüktet. Ez az áram a faj* mélyeiből indult és indukálódott; de a nyelv vette föl és vezette tovább. S a nyelvhez szegődik még ebben a szolgálatban a kultúra, irodalom és művészet, mely a nyelvnek mintegy meghosszabbítása s polifonikus* fölerősítése.

Ezek nyilván máig átmentettek egyet-mást, ami eredetileg az ősfaj* sajátsága volt. Ma már gyökeres öröksége oly magyaroknak is, kiknek ereiben az ősvérből egy gyűszűnyi sem folyik. Kölcsey még vérbeli őseire gondolva pattogtatta a hexametereket:

Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak,

Nyugati ég forró kebelem nem tette hideggé*...

Mi azonban semmivel sem érezzük a Kölcsey lelkét például keletibb hőfokúnak, mint a Petőfiét, akinek családja nem származott az Ete vezér egyenes neméből. A keleti forróságot talán nemcsak a nyugati ég, de a nyugati vér sem tudta mindig kihűteni... Csakhogy ki elemezhetné ezt ma még ki? Ezer év tellett el, vérünk elkeveredett, szavaink megszaporodtak és kicserélődtek. Átváltozott és kicserélődött képzetvilágunk, lelkünk tartalma is. Az ősmagyarok akárhonnan jöttek, bizonyos, hogy mi ma már pontosan itteni nép vagyunk, s életünk színeit nem Kelet vetíti, hanem túlnyomórészt s ezer év óta már ez a Kárpátoktól Adriáig terjedő földkaréj, melyen a magyarság kalandos története lefolyt.

Itteni nép vagyunk, itt összeverődött fajtákból keveredtünk nemzetté. Életmódunk itt lett olyan, amilyen lett. Képzeletünk, érzésvilágunk, egész kultúránk az itteni tájak és éghajlat színeiből, benyomásaiból, hangulataiból szövődött. Nemcsak ez a föld őrzi életünk és történetünk emlékeit, mi is elválhatatlanul hordjuk magunkban legkisebb gyermekségünktől kezdve ennek a földnek ezerféle emlékeit. Mi magunk vagyunk ez az emlék. Ha van nép és ország között mély összefüggés és lelki kapcsolat, bizonnyal megvan ez a mi népünk és országunk között! Persze az ezeréves országot értem, a hegyektől félkörben koszorúzott földet... Ennek minden része részt vett a kapcsolatban; politikai véletlenek nem számítanak itt. Ez a szép, kerek terület a magyar lélek szülőágya és nyújtózómatraca, ez a magyar vér vegyítőedénye s kultúránk festékes palettája. Ha Keletről hoztunk egyet-mást magunkkal, jellemvonást és lelki sajátságot, abból is alighanem csak az maradt meg bennünk mostanig, amit ennek az országnak levegője táplált. Aminek ez az itteni éghajlat kedvezett; amit ennek a tájnak benyomásai erősíteni tudtak. Például képzeletünk színgazdagsága, vagy hangulataink változékonysága, vagy flegmánk „méltóságteljes” nyugalma.

A fantáziát mindenesetre elég színessé nevelhette ez a táj és éghajlat maga is. A magyar tájat nehéz jellemezni, mert nagyon sokféle. Szinte vidékenként különböző; ebben a mindössze-se-nagy hazában szokatlan-sok színt és alakot vált a föld. S még az időjárás is csupa szeszély, bolond, átmenetek nélküli változatosság. Minden évszaknak megvan a maga meglepetése, és minden környéknek a maga klímája. Mintha a természet is megyékre szabott volna, autonómiát adva a tájisteneknek. S mégis milyen egy és egységes ország ez, kikanyarítva, mint egy leszelt kenyér, kikerítve a többi világból, külön „magyar glóbus”! Oly egység, hogy hiába darabolták szét évszázakra, mihelyt lehetett, magától összeállt megint. Ha rendszerben és szimmetriában akarnék tetszelegni, azt mondanám, a magyar föld is egységbe zárt sokféleséget mutat. Akár a heterogén kölcsönszavakból fölgazdagodott magyar nyelv. Vagy maga a sok fajból* keveredett s mégiscsak egynyelvű és egylelkű magyar nemzet.

A nyelv minden más nyelvtől különböző, s a nemzet „testvértelen ága nemének”, idegenül áll Európában. Mily neki való hely volt ez a bekerített, kisvilágnyi ország, hol külön lehetett, közel és mégis távol! Azok, akik legújabb időkben a magyar lélek titkait kutatják, sokat emlegetik a gyepűszellemet. Értve ezen azt a különös hajlamát a magyarnak, hogy elkerítse és elsáncolja magát. Ha ez sugallta az országválasztást, keresve sem találhattunk volna jobbat.

Vajon a magyar „finitizmus”* bűnét kell-e ebből kikövetkeztetni? A szándékos megfeneklés vágyát, az élettől való elzárkózásét, a véglegesség kóros szomjazását, amely a szellem öngyilkossága? Annyi bizonyos, hogy akármilyen elsáncolt hazát szereztünk is, az élmények elől hiába akartunk volna itt elbújni. Még ha nincsenek is a gyepűkön kapuk. Amiken át minden időben bőven ömlött hozzánk az idegenség. Ez a föld elég élményt adott magában is.

Már csak egy utazás is, az országon végig! Ahogy mondtam, a tájak valóságos antológiája... Egy írónk még a háború előtt azt írta egyszer, hogy „mihelyt a vonat Marcheggnél átlépi a magyar határt, valami szürke vegyül a táj színébe”, s a „magyar táj igazi színe a szürke”. A következtetés nagyon is ugrik; ez csak annyit jelent, hogy a magyar tájszínek közt a szürkének is van képviselője. A háború előtti entellektüel vonatról nézte a magyar vidéket, Bécs és Budapest közt. Én szülőföldemet, a nyájas Dunántúlt, mindig kéknek láttam, „kék tájnak”, azon osztályozás szerint, amelyet Ruskin* ad a tájakról. Erdély viszont, emlékemben, a barna; de mindez túlságosan is egyszerűsítő beszéd. Erdély igazában maga is sokszínű, s a Dunántúl is az. Tarka itt ég és föld, sőt még az ember is, mert a magyar sehol sincs egyedül. Pécsett a cifra sokacot bámultam, Fogarasban a lógósüngű oláht. Még az Alföldre is lejártak a tótok. A fajok* olvasztótégelyében vagyunk; de egyelőre hadd maradok a tájak színeinél. Szürke, kék és barna, nyájas és zord! Elegáns és barbár. Bérc, völgy, szelíd dombok, virágos mező és homoksivatag. Egy kis magyar tenger. S méltóságos folyam, s vadul bugyborgó patakok. Minden van itt, bizonyos, hogy unalmas táj is van. De ez is csak kaland. És mellette kaland a szomszédság. A délibáb hegyeket mutat a rónának. Lelkünk a tájemlékek egész skáláját énekli, ha nem is téptünk soha túl a gyepűn. Az időjárás tréfát űz velünk, és színházat játszik. Nem csoda, ha költészetünk is tele színnel-képpel. Líránk csúcsa Vörösmarty tüzes pompázata és a tükörlelkű, kifogyhatatlan Petőfi. Halvány lírikus nálunk alig akad. „Csak össze kell hasonlítani egy magyar költőt például Leopardival”* – írtam régi tanulmányomban.

Mit mond a magyarság jelleméről ez a gazdagsága a környezet benyomásainak? Igazában még semmit. A magyar jellemet nem lehet a magyar tájból levezetni, mint ahogy a Taine-féle* iskola akarta levezetni például a skót balladák hangulatát a skót táj színeiből. Ilyen sajátlagos magyar táj nincs is. Igaz, a Nagyalföld pusztáit külföldi vendégeink eléggé sajátlagosnak találják... De ez csak egy vidék, egy regionális szín a magyar tájak sorozatában. Mellette ott van Erdély, egy kis Skócia; a Dunántúl olasz egeket és dombokat idéz, a Felvidéken német motívumokra bukkan a festő. A magyar lelket nem egyetlen sajátlagos táj színei nevelték, hanem e sok és sokféle tájék benyomásainak évezredes összejátszása.

Tarka táj és ingatag időjárás! Változatos föld és változékony ég! S vegyük ehhez most még a történelem viszontagságait. Ez is időjárás, s hozzátartozik az országhoz, mint az időjárás. Szép hazánk rossz helyen van. Nyugat és Kelet határvidéke ez, népek keresztútja. Ütközőpontja a kultúrának. A magyar úgy ült itt le, a Kárpátok körbástyája alá, ahogy a pásztor leül a viharban, s maga köré keríti subáját. Ha zuhog a zápor, mindenki finitista. S való igaz, hogy nem lehet a magyarnak külön, jellegzetes tulajdonságául fölírni a harciasságot sem. Próbált volna csak nem lenni harcias!

Kereste vagy nem kereste,

De harcolni kelletett.

 A harciasság, amit magával hozott, csak olyan volt, mint minden vándor népé. Kergetve, nyomva jött-e a magyar, vagy kalandra jött, Nyugat csillogásaitól csábítva, mint egy fiatal ragadozó madár, aki szereti a fényességet? Kaland és fényesség nem hiányzott, de a kockázat és siralom se. A magyar történet a viszontagságok és valószínűtlenségek sorozata. Ragyogó dicsőségek ormairól hulltunk a végveszélybe. Egyedül voltunk és meztelen, a gyepű nem védett. Nekünk kellett védeni a gyepűt. Útban álltunk, nagyobb erők néztek rajtunk át farkasszemet. Muszáj volt harcolni, és reménytelen. Ravaszul kellett evickélni különböző örvények között. Néha úgy elfogytunk, magunk se találtuk magunkat. Néha a magyar is idegen volt, néha az idegenből lett a legjobb magyar. Néha már ott álltunk a végső bukás partján. A csoda mindig az utolsó percben jött. De a csoda se segített véglegesen. Minden bizonytalan maradt, még a föld is ki-kicsúszott lábunk alól, az ország darabokra tört, majd ismét összetapadt, megmentő és ellenség szerepet cseréltek, minden kétértelmű volt, minden lehetséges. Mi magunk jóformán tehetetlenek voltunk, szinte csak szemlélői saját életünknek. Hősköltemény vagy tragédia helyett mesét éltünk. Memóriánk nemcsak színnel, hanem kalanddal is teli, lelkünk megedződött minden csodálatosra és nevetségesre. Képzeletünk buján termi a mesét és anekdotát. Ez is egyike a „keleti” vonásoknak, amik Nyugaton sem sorvadtak el. A csodát már nem is tudjuk nélkülözni, kell az, mint a mindennapi kenyér. Történelmünk legkalandtalanabb kora egy nagy, felelőtlen mesélőt szült, akit a nemzet költőjévé fogadott, Jókait. Ugyanez a kor volt a híres anekdotázások kora is, az úri kvaterkáké. A végzet ekkor már ott suhogott fölöttünk, messziről hallható szárnycsapásokkal. A magyar föl se nézett, látott ő már különbet is. Látott már csodát is, eleget.

 

Forrás: Babits Mihály : A magyar jellemről


Szerkesztés dátuma: szombat, 2012. március 3. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 1,044 Kategória: Mi a Magyar? » A magyar jellemről
Előző cikk: Nemzeti tudomány - a módszer problémája Következő cikk: A magyar okosság természetrajzához


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: