Amit eddig írtam, az a magyar lélek tartalmáról szólt, képzeletvilágáról. A magyar lélek minden, csak nem szegény, s nem halvány. Sokszínűvé kellett fejlődnie. Ahogy a faj* és nyelv már predesztinálta, s a táj és történet nevelte.
Igaz, az alföldi magyar élete nyugodt és egyforma. Ő talán még hegyet se látott, mint mások viszont nem láttak alföldet. De éppen ez a sok változat, mindenik a maga sajátos világának jellegzetességével, együtt adja ki a magyar lélek teljes mélységét és gazdagságát. Mint egy sztereoszkóp* testvérképei, melyek egymástól mind némi részletekben különböznek...
Egyszóval a magyar lélek tarka és dúskáló, színek és benyomások, tájak és emlékek szokatlan sokfélesége gazdagítja. Csakhogy e benyomások s emlékek gazdagságával, konkrétságával és változatosságával nem mindig áll arányban mélységük. A magyar, hozzászokva a viszontagságokhoz, éppen az a lélek, akinek egy és más csak „katonadolog!”. Föl se vesz holmi kis karcolásokat. Annyi változást átélt már, annyi bajt kiállott! Ő már születésétől edzve van. Annyi tájat látott, annyi fordulatát az időjárás hangulatainak... Mindez valami józan és fölényes bölcsességet szűrt le e nép lelkében, régtől fogva. A nil admirari* bölcsessége ez, a magyar ember nemigen szeret csodálkozni. A vándor és bujdosó szerzője azt mondja erre, hogy nem is tud csodálkozni. Csak a némettől tanult csodálkozni. A csodálkozás a „vándor” életformája, akit a végtelenség vágya hajt, s ez éppen a német. A valóságban azonban mindannyian vándorok vagyunk, míg élünk, és a csodálkozás nem az egyik vagy másik nemzet kiváltsága. A nil admirari* mást jelent már a görög bölcsnél is. Nem képességről, hanem magatartásról van itt szó. A bölcs szájában életszabály volt ez: óvakodni a dolgok túlbecsülésétől, helyesebben a részletek túlbecsülésétől, mert a világ egészében csoda. A magyarra nagyon is rászakadt ez az egész csoda, kisebb csodák neki már nem csodák. A csoda maga az élet, teljes gazdagságában; ha egyszer ezt elfogadta, a részletek már nem kábítják el. Mondhatni, nem imponál neki semmi. Nincs is szava erre a fogalomra.
Ami persze nem jelenti azt, hogy ne tudna a dolgok pompájában gyönyörködni. A fiatal ragadozó madár kedvtelve szállt minden fényesség felé, s a külföldi krónikások nemegyszer emlegetik a rabló magyarok gyermekes örömét a csillogó tárgyakban, fegyverekben. Ragadozó kedv és művészi ösztön nem állnak mindig oly távol egymástól. A magyar később is szerette a pompát! Erről mindig ismertek bennünket. Királyaink és kiskirályaink elégszer kápráztatták az idegent. Még Mohács idején is, a magyar prímás túlragyogta Rómát. Hunyadi Mátyás népe vagyunk, s az Eszterházyaké. Íme, megint egy „keleti” vonás. Vörösmarty, drágaköveivel s aranyzsinóraival, igazi magyar költő.
Egyszóval örülni tudunk a csillogásoknak. A világ csillogásának is, és szó sincs róla, hogy az élettel és benyomásokkal szemben közömbös vagy fáradt volna tán a magyar! Egyáltalában nem. De túlságos mélyen nem hatnak azok rá, hozzájuk szokott és hozzájuk edződött. Irodalmunk is mutatja ezt. A magyar líra jellegzetes műformája az úgynevezett „dal”, könnyed csapongásával, mely minden benyomást röptében megragad, s már el is ejt megint. Ez a gazdagság és röpkeség jellemzi a magyar kedélyt legegészségesebb állapotában. A magyar költő típusa ebből a szempontból Petőfi, akinek verseiben úgy kergetik egymást az élet különböző benyomásai, mint az áprilisi mezőn a felhők árnya a napfényt. Ebben az egészséges impresszionizmusban, ebben a könnyen gyógyuló és túlröpülő edzettségben, ebben a vidám tárgyilagosságban a magyar lélek önmagára ismert.
Víg kedélyű, csapongó, derűs nép hát a magyar? Sajnos, erre nem sok oka lenne. De éppen azért nem búsul ok nélkül, s tovább, mint az ok tart. Petőfi legalább olyan, mint a tükör, amelyen nem hagy nyomot a legfeketébb kép sem: noha igen egészségesen tud kétségbeesni. Ezért mondják, hogy a magyar érzés mindig egy kicsit „szalmaláng”. Ady nem oly derűs, mint Petőfi, s nem is annyira kifelé fordult tükör. Benyomások helyett inkább sorsérzések villannak dalaiban, hetyke, dacos, kéjes, keserű vagy baljós... De ezek is kifogyhatatlanul váltogatják egymást. A magyar nem rágódik egy-egy érzésén sokáig, nem mélyíti ki magában, nem temetkezik bele. Nem kenyere a tárgytalan kesergés. Ez a fajta líra hiányzik belőle. Semmiféle érzés sem teszi vakká a többi világra. Aranynál nincs nyíltabb, figyelőbb világszem, pedig ő ugyancsak búsongó és töprengő lelek. „Túlérző fájvirágnak”* nevezi magát. De már csak az is, hogy ezt ilyen jól látja és tudja... Igazában ő is csak akkor búsul, ha oka van. S ha a kesergés nem áll arányban az okkal, ő maga érzi azt legjobban! Fölénnyel, sőt humorral tud gondolni a saját bánatára. Csúfolódik magán, hogy „elefántnak néz szúnyognyi bajt”. „Ámbár nagyobb is ért biz engemet” – teszi hozzá tárgyilagosan.
Ez a józan és tárgyilagos fölény a világszemlélet realizmusát jelenti. Ez elsősorban szemlélődő realizmus, nem gyakorlati, mint például az angolé, amellyel némelyek összehasonlították. A látás realizmusa ez. Oly nép magatartása, mély megtanulta folyton figyelni a rátóduló ezerféle hatást és benyomást, noha jól tudja, hogy igazában úgyis tehetetlen azokkal szemben, akár az időjárással. A magyar éppen az az ember, aki lustán kiáll a kapuba, pipázva nézelődni, lesni a felhőket. A látás fölényes, tiszta, nyugodt, nincs benne semmi homály, semmi miszticizmus vagy metafizikum. De annál több a szín és valóság.
Nem épp a szó szerinti látást értem, s nem a festőket hívőm tanúkul. A magyar festészet nagy részének naturalista-impresszionista jellege nyilván csak történeti véletlen. Ámbár nem véletlen maga a színek és látás művészetének oly hirtelen és gazdag kivirágzása hazánkban, mihelyt csak mód volt rá, hogy kivirágozzék. De legyenek koronatanúim most is a költők. Nálunk még a líra is csupa realizmus és leírás. Petőfi és Arany egyformán realisták. A Tündérhonba igyekvő Csongort váltig kíséri a sáros lábú Balga. A világirodalom legtisztább rajzú s legtárgyilagosabb tájfestő verseit a tüzes lírikus Petőfi írta. Itt minden gazdag és éles és konkrét. S nem beszélek modern regényíróink naturalizmusáról. De a legromantikusabb Jókai is mily élethűséggel tudja ábrázolni e színes világ apró figuráit! Akár középkori festőink a Krisztust ostorozó bajszos hajdút. A magyar képzeletben semmi sem marad általános, halvány vagy eszményi. Még a legelemibb szárnyalás is, vallási vagy érzelgő révület, megtart valami kapcsolatot a földdel. A mi papunk Pázmány Péter, a vaskos szavú, testes képzeletű. Illyés Gyula figyelmeztet a Fazekas Mihály Esti dal-ára, melynek „első két szakasza még* csupa lehelet, de a harmadik szakaszban hirtelen
A mocsáros nép kuruttyol,
Prüccsög a sok kis bogár,
Réce hápog, fürj palattyol.”
– és így tovább. Zrínyire gondolok, a régi Zrínyire, aki fenséges tárgyú s klasszikus mintájú époszának dörgedezései közt sem mulasztja el megfigyelni, hogyan ül le a török, „összehajtván lábát”. És Berzsenyire, ki fellengő érzések és eszmék röptében is látja önmagát, amint szenelője mellett gubbaszt, és bajuszát tépi.
Az ilyen látásmódot szoktuk érezni különösebben magyarosnak.
Ez mindig egy kicsit a humor határán van, ahol nem is lépi át ezt a határt. Fölény kell hozzá, és nyugodt szemlélődés. Csak a fölényes nyugalom tarthat szüntelen szem előtt ily apró vonásokat. Akit meg nem veszteget és el nem vakít semmi. Mindent észrevenni, és semmire rá nem csodálni... A nil admirari* bölcsessége ez, s elsősorban csakugyan magatartás. Más szóval parasztflegma, és meg figyelhetjük a magyar parasztban. De megfigyelhetjük éppúgy a magyar úrban, sőt a politikusban vagy diplomatában. Abban például, aki legsajátlagosabban magyar közöttük, Deák Ferenc. Sőt, akármilyen meglepően hangzik, azt mondhatnám, hogy ez a realisztikus magatartása kiváltképpen alkalmassá teszi a magyart a politikai és diplomáciai szerepre. Aminthogy, Mikszáth szerint, már a magyar paraszt is született diplomata. A jó diplomatának legelső kelléke, hogy ne „imponáljon” neki semmi: azaz éppen a nil admirari*. Nem szabad, hogy valami elkábítsa, vagy befolyásolja ítéletét, akár külső benyomás, akár túlságosan erős érzelmi visszahatás. Egészséges és igazi magyarnál ettől nem is kell félni. Ő az, aki nyugodtan és szinte fölénnyel jár Európa nagy diplomáciai termeinek parkettjein, ámbár távoli, kis nemzet gyermeke, melynek sorsa többnyire a nagyobb és boldogabb nemzetek politikájától, gyakran csak jóindulatától függ. Ő az, aki ragyog és kápráztat, mint Rákóczi Ferenc vagy Andrássy Gyula*. Ő az, aki hideg szemmel figyeli meg a hatalmasok egymás közti viszonyait és titkos szándékait, s fölhasználja őket egymás ellen, miközben valamennyit megnyeri magának nyugalmával és őszinteségével.
De nem adtam-e túlságosan is fényes képet a magyar politikusról? Szegény, gyámoltalan kis nemzeteknek nagyon is hajlamuk van ilyenféle szerepléseiket túlbecsülni.
Hiszen a végét kell nézni mindennek! Rodostóra gondolok, és Turinra... S mégis, akárhogy is, az az egy bizonyos, hogy a magyar nemzet ma is él, s rég elpusztult volna, ha politikai meggondoltsága fenn nem tartja. Sajátságos módon harcos és tüzes nemzet létére országa megmaradását mindig inkább evvel biztosította és vitte tovább, mint kényszerült vagy virtusos harci tetteivel. Jellemző, hogy európai helyzetét és lehetőségét igazában azzal alapozta meg, hogy lemondott a harcról. A fiatal ragadozó madár, megtépázva, de ép karmokkal, fészkébe vonult, nem zsákmányolt többé, sőt fészkébe bocsátott idegen szárnyasokat. S azontúl is egész élete a józan megalkuvások sorozata, a lehetőségekkel való folytonos számolás. Először csak az idegennel és az idegenséggel alkudott meg, de aztán megalkudott az ellenséggel is. Sokáig csakugyan egyiket a másik ellen játszotta ki. Majd megalkudott a hatalmasabb államtárssal, tisztán mérlegelve a körülményeket, s legyőzve lázongó érzelmeit. Végre, a világháború után, a tiszta látásnak és keserű önuralomnak ismét kemény próbáját kellett adnia.
Némi pótlásra szorul hát az a sommás megállapítás, hogy „a magyar harcos nemzet”. Bizonnyal többet mond, ebben a vonatkozásban is, aki azt mondja, hogy „a magyar politikus nemzet”. De nem úgy értve, mintha politikailag cselekvő volna. Hisz legnagyobb politikai teljesítményei nem is cselekedetek! Legnagyobb cselekedete akárhányszor a cselekvéstől való tartózkodás! Nem cselekvő, hanem szemlélődő, aki nyugodtan néz körül, és mindig jól tudja, mikor nem szabad és mikor nem érdemes cselekedni. Már helyzete is erre utalja. Cselekedettel többnyire csak ronthat. Egyetlen önvédelme az óvatosság. Így lomhának látszik, egykedvűnek: valóban esze ágában sincs tülekedni. Ha van keleties vonás a magyarban, ez a lusta, szemlélődő természet az! S engem, bevallom, meglep, hogy a legnagyobb és legjelentősebb magyar nemzetkarakterológia ezt oly kereken tagadja. Szerinte „téves nyomon jár az, aki a magyar meggondoltságot a keleti ember szemlélődő, lusta egykedvűségével hozza vonatkozásba”. Őszerinte ezt a tulajdonságunkat nem hoztuk készen magunkkal Európába, hanem itt tanultuk. Éspedig igazi suhanc tanulók módjára. Ez „iskolázás eredménye”, a latin szellemmel való „átitatódás”.
De hát a latin szellem egészen más! A latin „meggondoltság” egyáltalán nem szemlélődő, hanem cselekvő. Gyakorlati, mint az angol. S ami a magyart illeti, ez a meggondoltság jellemzett bennünket, amikor még szó sem volt köztünk latin szellemről. Már amikor a fiatal ragadozó madár abbahagyta a zsákmányolást. Már evvel kezdődött történelmünk! Már a latin szellemet ennek a meggondoltságnak nevében kezdtük tanulgatni, ezért iratkoztunk az iskolába. Persze, ami ebben a latin szellemben a mi hajlamainknak kedvezett, azt dupla eredménnyel sajátítottuk el. A nil admirari* latin hirdetői lelkünkhöz szólottak. Horatius, a latin józanság költője, szinte magyar költővé lett.
S hogy „hol található fel Európán kívül ez a körülményeket mérlegelő, mindig kissé racionális életforma, melyik az a keleti nép...?” Erre felelni csak egy orientalista volna illetékes. Talán a keleti szó úgyis csak szimbólum itt... Talán ilyen keleti nép nincs is. De nyugati egész biztosan nincs! Körülöttünk csupa fürge népek laknak, cselekvő, sőt tülekvő nemzetek. A magyart éppen ez különbözteti meg minden mástól, ez a szemlélődő nemtörődömség. Hiszen mi is megmutattuk párszor a világnak; de hamar eluntuk: nem érdemes! Ahogy mondtam, nem honfoglaló kalandjaink a jellegzetesek, azokat bármely más nép éppúgy csinálta volna. A kalandok abbahagyása a jellegzetes! „Racionális életforma?” Bizonyos, hogy a szemlélődő élet, a tág és tiszta látás valami nyílt értelmességet nevel a lélekben, ez azonban a szkeptikus bölcs okossága, sokat és tisztán látni mindig közömbössé tesz a cselekvés iránt. Ez nem céltudatos, mint a latin értelmesség. Inkább lemondó, legyintő! S nem annyira észbeli, gondolkodás jellegű, sokkal mélyebb. Ez látványokból, élményekből szűrődött, s többnyire egyáltalán nem jut tudatra. Annál erősebbek az érzésbeli gyökerei.
Itt is a régi tanulmányomat idézem. A magyar nem tudatosan szkeptikus a cselekvés értékével szemben. De a jellegzetes magyar típushoz mindig hozzátartozott valami úgyismindegy filozófia. Valami kényelmes és megvető nehézkesség, mely elválasztott minket a fürgéktől. Arany János jól ismerte ezt is, önmagában:
Nem dolgozom, csak ha valami hajt
Egyébkor lusta mélabú temet...
S nem tagadom meg a keleti fajt*...
Ez a lusta mélabú hatja át az Arany-fajta lírát is. Amely csupa rezignált nézelődés. Arany még hőseit sem tudja nagyon cselekvőnek elképzelni, még Toldi Miklóst sem. Folytonos töprengés és magában füstölgés: íme, a magyar Herkules, az őserő! Petőfi nyugtalanabb; szláv vérű. Ami megint arra vallana, hogy ez a magyar „meggondoltság” csakugyan nem puszta intellektuális hagyomány, hanem a fajban* van... De azért Petőfi is csak úgy látja a magyart, Pató Pálnak, ha ostorozza is. Hisz már Vörösmarty is ostorozza ezt. Nem is említve Széchenyit s a politikusokat. Viszont a Berzsenyi-féle horatiusi ideál legmélyén mégis ennek a patópálságnak egy magasabb és nemesebb formája lappang. Meglepő eszmény egy tüzes költőben! A magyar regények lapjain is nem annyira cselekvéseket, mint inkább történéseket kapunk. Vagy álom és mese kiszámíthatatlanságával, mint Jókainál, vagy sorsszerű végzetességgel, mint Keménynél... S talán evvel függ össze a cselekvést kívánó drámai műfajnak* szegénysége is mélyebb gyökerű irodalmunkban.
Tehát a magyar nem nagyon cselekvő nép, inkább kételkedő; szkepszise azonban nem cinizmus, hanem józanság. Nem cinikus keserűség, legfeljebb vállvonó, kissé mélabús lemondás, jóindulatú, s fölényes humorral enyhítve.
A híres magyar humor, irodalmunknak is egyik fő vonása, tulajdonképp ily flegmatikus parasztbölcsesség: a nyugodt szemlélőnek fölénye a cselekvővel szemben. Nem csúfolódik, nem is irigykedik, mint más népek humora, nincs benne keserűség. A magyar sokat látott, tudja, hogy sok minden nem érdemes; de azért csak szeretettel mosolyog a világon, azokon, akik törik magukat. Mint a tapasztalt férfi a bohó gyermeken. Nem fáradtság ez, hanem edzettség. Katonadolog, láttam én már különbet is! És ahogy mondtam már, a cselekvést nem nézi le, sőt gyönyörködik benne. Néha, egy pillanatra, maga is elragadtatja magát valami nagy dologra, hogy erejét megmutassa. Nem is bánja meg aztán, mert semmit sem érdemes megbánni. De könnyen abbahagyja, a kitartó cselekvés nem kenyere. A magyar tudós típusa Bolyai, hosszú tétlenségeivel, hirtelen zseniális nekibuzdulásaival. A költőé Arany, sok töredékével. A festőé a birtokára vonuló, hosszú évekig ecsethez nem nyúló Szinyei.
Az ilyen karakter nem nagyon érvényesül a világban, mert nem is akar igazán érvényesülni. Hogy tovább idézzem magamat, ezúttal szó szerint: „nemigen érzi érdemesnek. Otthon pipázik inkább, és jobban fogja szeretni földjét, mely leköti, családját, környezetét, mint a nagy világot és nagy cselekedeteket. A családias érzés sokkal nagyobb helyet foglal el a magyar költészetben, mint bármely más európai nép költészetében; Petőfi igazán világ klasszikusa ennek. A magyar nép szeret mesélgetni kukoricafosztáskor az egyszerű királyfiról, aki »elment szerencsét próbálni«; de maga nemigen szeret szerencsét próbálni. A vándorló iparoslegények nem a magyar faj* típusai. A magyar restebb és okosabb: csak képzeletben járja az óperenciákat.” „Mint viszontagságos múltú nép, annyi kalandon keresztülment, nem sokba veszi már a kalandokat. Nem keresi, mert ismeri őket. Fantáziája tele van velük, nem veti meg őket, mesélgeti szívesen, gyönyörködik is bennük, de nem érintik már nagyon, és akaratát kitartóan föl nem buzdíthatják.” „S ha külön kényszer, a katonaság, messze utakra viszi a magyar legényt, János vitéz vagy az obsitos megtér ismét a falujába ezer kalandok után is; és a kalandból mese lesz. Minálunk a hazaszeretetnek is ez a konkrét lokálpatriotizmus az alapja, ez az okos otthon- és családszeretet. Nem misztikus presztízzsel fellépő politikai frázisok, mint más nemzeteknél...”
