Cselekvés és alkotás


Cselekvés és alkotás

Még egyszer vissza kell itt térnem háború előtti tanulmányom gondolatmenetére. Ebben már benne van egy kicsit a „magyar finitumos” eszméje is, annyi, amennyit igaznak érzek belőle. De benne egyúttal az utalás azokra a kitörésekre, amik bizonyítják, hogy a magyar türelem se tart örökké. A gondolatok akkor se voltak már egész újak. S mégis, ma se mellőzhetem őket, ha a magyar lélekről egységes képet akarok adni.

Egész a legújabb időkig – így írtam abban a régi írásban – a magyar haza a nemzetet jelentette, s a nemzet csak a nemesség volt. Jóformán egy nagy család, akármennyire nyílt, s ahogy a társadalomtudósok mondják, „exogám”. A magyar egész lomha kényelmességével s vendégszerető keleti konzervativizmusával ült benne ebben a nagy családban. Beszéltem már róla, hogy hazaszeretetének igazi alapja az otthon- és családszeretet volt. Bizonyos meleg családi büszkeség fejlett ki benne, meglehetősen különböző, a külföldön úgynevezett nemzeti büszkeségtől. S féltékeny gonddal őrködött nagy családi nyugalmának és méltóságának minden megháborítása ellen:

Az üngét is odaadja,

De a jussát nem hagyja.

Ez a „magyar szabadság” lényege, ahogy évszázadokon át értették: hogy senki ne háborgasson! Hogy senki ki ne zavarhasson nyugalmamból, inerciámból, kényelmemből! My house is my castle*, mint az angol mondja. Akinek alkotmányával éppen ezért a magyar alkotmány kezdettől fogva rokon is volt. A magyar alkotmány, a magyar szabadságszeretet lényege is egy szóba foglalható össze, a Zrínyi jelszavába: Ne bántsd a magyart! Minden nemzeti küzdelem nálunk tulajdonképpen csak védekezés az ős nemzeti nyugalom, nemzeti kényelem, flegmatikus nemzeti méltóság valamely megháborítása, megsértése ellen. S bár egyrészt ezen alapul az európaias újítók ellen való felháborodás is, másrészt gyakran maguk az újítások, a nemzeti reformmozgalmak is épp a dacos kiütődésnek következményei.

Nagy nemzeti cselekvésekre, fellendülésekre a magyar majdnem mindig csak ily megháborítások, sértések hatása alatt szánta el magát. Azt lehet mondani, hogy nála a cselekvés is inerciából történt. Védekezésből a konzervatív inercia* megháborítása ellen. Mária Terézia mindent tehetett vele, mert nemzeti inerciáját kímélte, abban dédelgette. Második József ellen, ki abból föl akarta rázni, rögtön a leghevesebb ellenállást tanúsította. Az ellenállás annál erősebb, mennél nagyobb az inercia*. A nagyobb inerciájú tömeg, megmozdítva, mindig nagyobb reakciót mutat. Ezért hatja át ez a reakció, ez a hirtelen felbuzdult tetterő ilyen pillanatokban a nemzet egész nagy tömegét, minden érzését, egész életét és irodalmát. Ez az oka, hogy nálunk a költészetnek oly sok köze van a politikához. Több, mint más népeknél, ahol a nemzeti cselekvés nem a megbolygatott benső, családi nyugalom védelme, hanem egy állandó, kifelé irányuló, harcos erő, nemzeti féltékenységeken, hatalomvágyon, akarhatnámságokon alapuló.

A magyar irodalomban a haza problémája mindig a cselekedet problémája. Gondoljunk elsősorban Vörösmartyra és Széchenyire. És ennek nagyon mélyen fekvő oka van. A magyar mennél kevésbé cselekvő nép, annál fájdalmasabban és haragosabban érez nyugalmából és méltóságából való minden kizavarodást. Pedig a kizavarodásnak nagyon is ki volt mindig téve. Ezek minden alkalommal bizonyos lelkifurdalást költenek föl benne: önmagának tesz szemrehányást lomhaságáért és közönyéért. Nehezen mozdul a tettre:

ahhoz nem csekélyebb,

Mint bánki sértődés kívántatik*.

De ha egyszer megmozdult, iszonyú, maró megbánással gondol hosszú mozdulatlanságára. Ez adja meg a magyar nemzeti irodalom morális jellegét, a magyar tragédiák örök alapját. Sőt általában azt a tragikus érzést, mely a magyar költészet mélyeiben mindig ott szunnyad.

Egy kissé hamleti tragikum ez. Bánk lelki küzdelme a tragédia elején tulajdonképpen az apatikus konzervativizmus és a sértődések által fölkeltett harag, furdalás és tettvágy közötti küzdelem. Jellemző, hogy a magyar tragikus hősök bűne legtöbbször nem cselekedet, hanem mulasztás: mint Kemény hőseié majdnem mindig. Ez a pont az, ahol a magyar karakter látszólag egymásnak teljesen ellentmondó jelenségei egységbe foglalhatók. Ahol ugyanazon alaptulajdonságokból magyarázható például a Széchenyi örökké töprengő, magával küzdő forradalmi lelke, mint a hagyományos gravaminális* politika. És a magyar paraszt flegmája, s a magyar nemes patópálsága, elárulja közös gyökerét az örök-dacos ellenzékeskedéssel, amely nélkül szintén nincsen magyar élet. Hamarfi és Rák Bende* testvérek.

A régi tanulmány, mely a magyar nemzeti jellemet főleg az irodalom szempontjából vizsgálta, ezen a ponton a szónoki elem szerepére tér át, a „költögető, biztató, korholó” szónoklásra. Aki nehezen cselekszik, s aki ezt gyakran morális hiánynak érzi, az folyton akaratát kényszerül biztatni, s ez épp a szónoki. A szónokló magyar típusa a köztudatban él, és sok nagy írónkban erős a szónoki hajlam, gyakran az esztétikai érték rovására. A magyar ember jobban szeret beszélni, mint tenni, nem erő-, hanem akarathiányból.

Nagyot iszik a hazáért,

S fölsivít:

Hej, csak egyszer tenne is már

Valamit!*

Hangsúlyozni kell azonban e szónoki természet morális gyökerét. Ez a folytonos önkorholás, önbiztatás valóban morális szükségletből fakad, lelkiismeretből. Éppen ez különbözteti meg egyéb nemzetek szónokiságától. A magyar szónoklat nem szellemi torna, mint a francia, nem is a szavak pátosza, mint a latin. A nagy magyar szónoklat egyáltalán nem értelmi természetű, de még kevésbé érzelmi ömlengés. Az a lelkiismeret komoly szava. Az iskolákban Kossuthot és Deákot szembe szoktál állítani, mint az ész és érzelem szónokait. Valójában mindkettő a nemzeti morál szónoka, bár teljesen ellentétes jellemek. Az egyik a magyar józanság képviselője. A másik a magyar szalmatűzé. De ez a kettő egy.

 Moralizáló, szónoki nép tehát a magyar? Hogy így mondjam, csak szeretne az lenni. Csak kötelességének érzi folyton újra, hogy az legyen. Igaz jellege, ahogy megmutattam, egészen más. Igazi jellege szemlélődő, elég közömbös a cselekvésre, annál fogékonyabb a képek és benyomások felvételére. Ez még magában a szónoki stílusban, a szónokias irodalom eszközeinek karakterében is megnyilvánul. Csak össze kell hasonlítanunk egy szónokiasnak ismert magyar költőt például egy hasonlóan retorikus franciával. Mondjuk, Vörösmartyt Hugo Viktorral. Azonnal szemünkbe fog tűnni, hogy a mienknél az ötletek szerepét a képek és emlékek veszik át. A magyar szópompa egészen más, mint a francia. Míg a Hugóé szó- és ötletáradat, addig a magyar tulajdonképpen nemcsak szóbeli, nem is gondolatbeli hanem látásbeli gazdagság. Kép- és metaforagazdagság. Nem eszmepompa vagy szóbőség, nem is valami elvont közhelyek dekoratív összeállítása. Inkább színpompa, hasonló a magyar díszöltözetek keleties ragyogásához. Ez megfelel a magyar fantázia túláradó színgazdagságának és megfelel a nyelv konkrétságának is. A magyar nem annyira szavakkal gondolkozik, mint inkább képekkel.

A magyar irodalomban kevés a szóvirág, a magyar valódi virágot, valódi képet, valódi emléket használ inkább...

Ami végső fokon azt jelenti, hogy a szónoki magyar igazában mégsem szónoknak született, hanem költőnek.

„Poétikus nép vagyunk” – mondja Illyés Gyula a Magyarok egyik lapján; de már Ady is „poétásnak” nevezte nemzetét. Poéta csakugyan van itt elég. A magyar falu jellegzetes típusai közül nem hiányozhatik a verselő; s az Arany-féle Kósza Bandi* egyáltalán nem képzeletbeli vagy kivételes alak. Nem maradt el a magasabb költészet kivirágzása sem. Sőt nemegyszer olvastam már a panaszt, többé-kevésbé nyílt és tudatos formában, hogy nemzetünk kicsiségéhez képest irodalmi kultúránk „túlméretezett”, irodalmunk és művészetünk, ami alapjában egy és összetartozó valami, aránytalanul sok és túlságosan magas. Ez kicsit paradox, sőt nevetséges is, mint minden panasz, amit éppúgy lehetne dicsekvésnek fogalmazni. Túlméretezett volt-e az athéni kultúra, mert csak egy számban kicsi népcsoport csinálta? Vagy talán a kultúra elterjedésének arányai szabják meg érdemességét? Kevesebb embernek kevesebb könyv dukál?... De maga a tény tagadhatatlan. A mi kicsiny és ismeretlen népünk feltűnően nagy s magas értékű irodalmat és művészetet hozott létre, amely nemcsak egyes csúcsjelenségeiben, de egészében is hatalmas nemzetek teljesítményeivel kiállja a versenyt. Ezt lehetetlen nem látnom és éreznem, akármilyen mérséklettel iparkodtam is róla ítélkezni, éppen az idézett régi tanulmányban, az irodalomra nézve. Ma, amikor a kultúra ereje és szellemisége egész Európában hanyatlani látszik, a tépett és megszegényedett magyar még mindig tartja irodalmának és művészetének színvonalát, mely semmivel sem áll a legjobb nyugati színvonalnál alacsonyabban.

Különös jelenség, de nem érthetetlen. Népünk, amily nehézkes a cselekvésben, éppoly fogékony és gazdag a látásban. Sőt a két dolog mélyen összefügg, alapjában egy és ugyanaz. Nem cselekvő, hanem szemlélődő nép vagyunk. Egy évezreden át élünk már ebben a folytonos meglepetéseket kínáló országban, kitéve a magas nyugati kultúra rádiumsugárzásának. Szellemünk nyíltsága, befogadóképessége sokkal nagyobb, mint mozgásunk szabadsága vagy lehetőségeink csábításai. A világ dolgaira bizonyos kétellyel és közönnyel tekintünk. S az az erő, amit más népeknél levezet és elhasznál a cselekvés, nálunk a belső szemlélet gazdagságává alakul át, a lélek titkos gazdagságává. Ez a gazdagság látszólag haszontalanul halmozódik, nemigen jelentkezik, nem tesz szellemesebbé, sem ügyesebbé, inkább csak még jobban nehezíti a cselekvést, az életet. De néha, szerencsés körülmények között, s valami véletlen indítékok és alkalmak különös összejátszódása folytán, egy-egy alkotásban fakad ki, mint a buggyanó forrás az átivódott földből, amelyre valahol a közelben egy másik alkotás felel. Az alkotások sora meg-megszakad, a viszonyok alig engedik ezt összefüggő kultúrává erősödni. A források vize nemegyszer elapad, elvész a homokban. Nemigen öntözik és táplálják a „nemzet” millióinak lelkét. Alkotásaink nem hatnak szélesebb néprétegekre. S ki tudja, megmaradnak-e a jövőnek, az idők viharában? S eljutnak-e az idegenség távolaiba, hogy hírt vigyenek a magyar lélek gazdagságairól? De mégis megvannak, itt vannak, s a tény mégiscsak az, hogy egy messziről jött és „testvértelen”, harcias és harcokban megtépett kis nemzet Európa egyik rejtett és zaklatott zugában a nagy nyugati kultúra hűséges letéteményesévé s önálló folytatójává tudott válni.

Az ilyen népnek egészen mások a létfeltételei, mint a cselekvő és cselekvésben-boldoguló nemzeteknek. Nem annyira a kollektív fegyelemre van szüksége, mint inkább nyugalomra és szabadságra – az egyéni élet szabadságára, mely a nyugodt szemlélődést és alkotást lehetségessé teszi. A magyar hagyományosan és a köztudat szerint is a szabadság népe. Magatartása javíthatatlanul individualista. Azok, akik bánni akartak vele, sokszor tartották fegyelmezhetetlennek. Pedig a fegyelmezettség nem hiányzik belőle; de ez nem a cselekvés céljaira uniformizált tömegek fegyelmezettsége. A magyar fegyelem az egyén nyugalmának és szemlélődő fölényének gyümölcse. Nem ellenkezik az egyéni szabadsággal, sőt feltételezi azt. A magyar fegyelem azonos a magyar flegmával. Ez a flegma pedig maga a magyar szabadság, a szemlélődő szabad lélek, mely úrnak tudja magát a maga házában, életében, s okosan, fölénnyel, elvakultság nélkül tekint a világba. Ez a fajta szabadság teheti a magyart alkotóvá, azaz boldoggá.

Arra a pontra érkeztem, ahonnan a magyar élet egész dialektikája áttekinthető. Mert nincs igaza a metafizikusnak, aki szerint ez a sokrétű és jellegzetes magyar szellem nélkülözi a dialektikát, a termékenyítő ellentéteket. Semmiképpen sem áll, hogy „problémátlan” volna a magyar lét. S nem elég itt csak a kínálkozó s köztudatban élő problémára gondolni, Nyugat és Kelet örök feleselésére közöttünk és bennünk.

Néz nyugatra, borus szemmel néz vissza keletre

A magyar...*

Ennél mélyebb dialektikus ellentétek is feszítik nemzeti lelkünket. Realisztikus, józan nép vagyunk, s ugyanakkor egy platonikus jogrend őrzői és eszmei bennlakói. Harcos és a harcok „éthoszában” megedzett nép, s nemzeti létünket mégis mindig a harcok feladása s a bölcs politikai megalkuvás által biztosítjuk és visszük tovább. Szellemünk szemlélődő, közömbös és kétellyel teli, s mindazonáltal igazi politikus nép a magyar! Lelkifurdalásig menő s szenvedélyes kitörésekre vezető vágy ég benne a cselekvés iránt. Viszont szemlélődő életformája s egész lelki szerkezete cselekvés helyett az alkotásra utalják.

Ennyi feszítő ellentét nem lehet meddő és terméketlen. A lélek belső ellentétei talán gyötrelmet jelentenek, de egyúttal életet is, és mindig új lendülést a jövőbe. Az egyes magyar, a költő például, ki ezt a feszültséget nagy erővel átéli, gyötrelmesnek, sőt halálosnak érezheti a magyar levegőt, a gátolt cselekvések és kelletlen muszájok közt. Ady ugart és haláltót látott. A filozóf olykor visszhangozza a költő érzéseit és látomásait. Kivált, ha valamely új nagy költő hatása alá kerül, s nem alkalmazza korrektívumul az egész irodalomtörténetet. Így lettek Ady sötét hangulataiból újabb gondolkodóinknál nemzetkarakterológiai és történetfilozófiai megállapítások. Ezek félreismerik a magyar pesszimizmus igazi természetét. A költők és nagy magyarok pesszimizmusa bizonnyal őszinte, de nem mint hit, hanem mint döbbenet. S ebben a kétségbeesésben titkos erő lázad. Ez a pesszimizmus nem a csüggedés ingoványa. Ez inkább az élet feszítő rugója, a nekifutó lejtő. A költészet izgatószere, mint Adynál. Vagy épp a cselekvésé, mint Széchenyinél.

Egyszóval a magyar lét nem kilátástalan és nem gyümölcstelen. Talán éppen nehézségeinkből és gyötrelmeinkből fakadnak erőink. Ennyit remélni talán még nem „vétkes” illúzió, a Szekfű Gyula-féle* szigorú értelemben sem. Külső dolgokban nem sokat bízhatunk. Lehet, hogy elkerül bennünket a „hatalom és a dicsőség”. A villámok az Isten térdein feküsznek. A cselekvés útja megnyílhat vagy elzárulhat. De a magyar számára hivatás lehet a nem-cselekvés is. Ebben még rokonságot tartunk a bölcs és ősnyugalmú Kelettel. Számunkra hivatás lehet az opponálás és passzív rezisztencia, hogy elődeink kedves latin szavaival éljek. Opponálás az idegenség hatalmaskodása ellen, egy világ ellen, amely semmibe veszi az ősi, megszentelt jogokat, leborul a nyers erőszak előtt, s nem tűri az egyén szabadságát, a szemlélődés nyugalmát, az alkotás boldogságát.

Múltak őre lenni s ellenállni a rohanó világ áramlatainak nem könnyű feladat, és semmi esetre sem tartozik a népszerű célok közé. Őseink veszedelmesnek és dicstelennek érezték a tespedést, s bizonnyal igazuk volt. Az ellenállás azonban nem tespedés, s van mozdulatlanság, amely biztosabb jele az erőnek, mint a mozgás. A pehely eléggé mozgékony, s gyorsan száll minden szélben, de ez csak gyengeségét mutatja. Az ellenállás maga a lét, s az inercia* súly és hatalom. Kis nemzetek számára hovatovább az egyetlen. A cselekvést mindinkább a nagy népek monopolizálják; övék a „zúgó ár”, melyről Arany beszél, s amely „rombol és termékenyít”. A kis nép az,

amely épp

e Rombolásnak útban áll.

Feladata tehát őrizni a múltat, a magáét és magában a világét. Ez a múlt jelenti az eszményeket, amelyeket egy nagyon is dinamikus újkor felszabadult cselekvésvágya talán már semmibe vesz; jelenti a jog állandóságát, az erkölcs szentségét, az igazság érvényességét, s egyúttal a magunk életét is. Népi mondásunk szerint „az a legény, aki megállja a helyét”. Soha nem volt ez igazabb, mint napjainkban. Oly időket élünk, amikor a mozdulatlan őrszem nagyobb hős, mint a rohamvezér.

A magyar ma hivatást teljesít avval is, ha ragaszkodik ősi, nemes és termékeny lomhaságához. Körülöttünk az újítások jelszavai zúgnak, s cselekedni valóban muszáj, amíg élünk, változtatásokra folyton szükség van. De számunkra ez csak muszáj és eszköz, nem pedig öröm és cél. S jaj a magyarnak, ha egyszer egészen elveszíti öröklött nemzeti inerciáját, ezt a pompás és bölcs lomhaságot, mely ezer éven át megtartotta; ha átalakul, s játékává züllik a megingott élet zavaros erőinek. Legnagyobb szolgálatot akkor teszi a világnak, ha megőrzi nemzeti sajátságait, s megmarad annak, ami. Nemzet vagyunk, a szó régi, szellemi, jogi, erkölcsi értelmében; nem pedig faj* a tülekedő fajok* között, se nem valami nyomorult, kicsiny erőlködés a nagy erők félelmes csataterén. Csak nem akarunk ilyenné válni? Meg kell maradnunk nemzetnek, léleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak, keleti nyugalomban, mely mindenkivel dacol, szellemi erőben, mely senkinél sem érzi hátrább magát. Nem átváltozásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkbaszállásra.

 

Forrás: Babits Mihály : A magyar jellemről


Szerkesztés dátuma: szombat, 2012. március 3. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 1,579 Kategória: Mi a Magyar? » A magyar jellemről
Előző cikk: Az okosság másik oldala - a jog mint valóság


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: