Ezerkilencszázharminckilenc


Ezerkilencszázharminckilenc

Szigethy Gábor előszava

Ady Endre öklével verte az eget: Uram... mit ér az ember ha magyar? Nem kérdezte: ki a magyar? – s azt sem: mi a magyar? Azt akarta tudni, mennyit ér élete, halála annak, akit a sors magyarrá tett, aki anyjától magyar szót tanult, akit emberré ezer év magyar történelme formált. A boldog békeévek nyugalmában ringatódzott az ország, örült az úr-rend a Deáki tettnek: gyümölcsözött a kiegyezés, habkönnyűvé finomult az élet, a szenny is áttetsző lett. Mintha-béke volt: fájdalmaikkal kérkedtek az emberek, a ninccsel büszkélkedtek.

Semmiből építettünk palotákat. Jött a háború: szétporladtak.

Duhajkodó, kurválkodó, részeges poéta volt Ady Endre, ha jólneveltek s kifinomultak a verseit olvasták; a holnapra figyelmeztető káromkodásait lázításnak mondták, zavarosnak, érthetetlennek új ritmusú verssorait, istentagadónak istenéhez fohászkodó imáit, mocskosnak a könnyeit, s mert nem takaródzott hamis álmokba, mert azt írta: Petőfi nem alkuszik, mert nem vakította a talmi csillogás, s mert volt bátorsága nyíltan utálni rossz kormányt, fogatlan királyt s hatalomért tülekedő, pénzhajhászó siserahadat – rásütötték a megalázó bélyeget: nem magyar. Ne legyen egy félpercnyi békességünk, mert akkor végünk, végünk – magyar ember így nem imádkozik, mondták a mindentudók.

Nekünk Mohács kell – jajdult Ady Endre, de hiába dörömbölt öklével az égbolton – Mit ér az ember ha magyar? -, válasz a magasból nem érkezett.

A történelem válaszolt: 1920. június 4-én.

S a lovastengerész birodalmában felvirágzott a nemzetmentés tudománya. Szaporodtak a hangoskodók, „akik nem tudnak egy lovat megpatkolni, egy házat felépíteni, egy beteget meggyógyítani... de mindig ajánlkoznak, hagy felépítik a hazát, meggyógyítják a nemzetet”. Gyógyírt, balzsamot, csodaszert kínálnak nagy hangon a kuruzslók, és a nemzetmentő sarlatánok ajkán pattog a kérdés: ki a magyar? Ki volt apád, anyád, mely vidékről származott ősöd, az dönti el, magyar vagy-e.

A „nemzetkarakterológia” divatos tudomány lesz, legfőképpen azok kezében, akik a magyarság kiválóságáról festenek hamis, de nagyméretű és vakítóan csillogó freskót. Rettenetes a veszély: a magyarságnak józan önismeretre, mérlegelő, elemző önvizsgálatra, a veszteséglista tárgyilagos felmérésére lenne legfőképpen szüksége, józanságra, értelemre, történelmi tudatosságra – s hangoskodó kufárok, árvalányhajas népfiak, műparasztok, álhazafiak szerte az országban hamis igéket, álságos próféciákat kurjongatnak. Röfögnek a disznók, nem hallik a pacsirtaszó.

Már ég a Reichstag.

„Akkoriban még kevesen vették észre a láthatár szélén a felhőket, melyek még csak felvonulóban voltak, és amelyekről még kevesebben képzelték el, hogy egyszer majd sötét árnyakat vethetnek erre a napsugaras országra.” – 1939-ben írta e mondatot Szekfű Gyula. Tisztességét bizonyítja, s vakságát. Mert ahogy 1933-ban nem látta a látóhatár szélén tornyosuló felhőket, 1939-ben a mennydörgést, villámcsapkodást nem érzékelte.

Nem volt egyedül. Mi mindig mindenről elkésünk – írta Ady Endre.

Igaz, írta azt is, Móricz Zsigmondot koronázva: Rajtad már nem ülhet rohadt, magyar átok: Ez okos elkésés: ez a magyarságod. De ezt 1912-ben írta. 1939-ben aligha mondta volna okos elkésésnek a magyar értelmiség várakozó hallgatását, riadt bénaságát. Lehet: árulásnak átkozta volna a tisztességesek visszavonulását.

Volna nincs a történelemben.

Tény: 1939-ben Szekfű Gyula, Babits Mihály, Kodály Zoltán, Keresztury Dezső s számosan a magyar tudományosság kiválóságai közül megszólaltak, s amikor minden léha nagyszájú azt üvöltötte: ki a magyar? – csendesen, de szellemi nyomatékkal, tisztességük súlyával azt kérdezték: mi a magyar?

A válaszok különbözőek, a gondolatok gyakorta vitathatóak. Harsog a ki a magyar? csinnadratta az országban, papagájként tollászkodik a törzsökös származással kalmárkodó gazemberség, nemzetmentő jelszavakból sző magának leplet a cinizmus, visszájára fordul a reformkor szelleme, újabb s újabb törvények születnek, melyek emberek életlehetőségeit korlátozzák, s mint Jónást Ninivében, sárral hajigálják az igazat szóló keveseket.

A Visztulánál dörögnek az ágyúk. Mintha senki nem hallaná morajlásukat.

Imádsággal nem lehet ágyútorkokba belefojtani a lövedéket, de írástudó számára feladat: értelmes szóval menteni a magyarságot attól, hogy ágyútöltelék legyen. Babits a magyar jellemről értekezik, regényt ír, mint mondja, elemezni akar, a jellem fejlődését megrajzolni, s vitatkozni a német vándorok életerős, teremtő nagyságát festő magyar tudóssal, aki a magyarban bujdosót, pusztulásra sorvadt népet lát, s bámulattal szemléli a német megújulást.

Önmagunkról nem csodálattal s nem magyarázkodva kell elmélkedni – vallja Babits. Ne szégyenkezzünk s ne büszkélkedjünk magyar voltunkban. Nem érdem.

De minőség, amit ezer év magyar történelme teremtett: eke szarvát szorongató paraszt, gondolkodó írástudó, csodákat remeklő kézműves, kardforgató vitéz, mindenféle hős, gazember, furfangos, gyáva, együgyű, góbé, nyíltszívű magyar. Mind, akik voltunk s vagyunk.

Nem vagyunk halálra ítélt bujdosók. Ne akarjunk hataloméhes vándorok lenni.

Ady mondta: fölolvaszt a világ kohója s elveszünk, mert elvesztettük magunkat; ha a nagy tülekedésben szellemmel, cselekedettel nem bizonyítjuk újra és újra, hogy magunk lábán megállni képes nemzet vagyunk. Ám ha az írástudók némelyike is arról ábrándozik: bujdosó magyar helyett lenne inkább német vándor, akkor nincs jogunk a megmaradáshoz. Akkor valósággá lesznek Ady kétségbeesett rémlátásai: tunya álmainkat jég verte s még a Templomot sem építettük fel.

Hogy épülő templomunk ne omoljon össze, ezért kell magunkba szállni. Nem elzárkózni s nem feloldódni. Nem behódolni a nagyobbnak, erősebbnek, s nem kuckónkba vonulni meghatódva értékes csöppségünktől. Magyarnak lenni annyi: Európában építeni magyar templomot.

Babits szépen s igazat írt. Gondolkodott. De későn. Három év múlva a német „vándorok” ágyútölteléknek használták a Don-kanyarban a magyar hadsereget. Mert a megszédült haszonélvezők azt remélték: a Harmadik Birodalom árnyékában építhetnek maguknak hatalmas magyar templomot.

Nem csupán a Don-kanyarban elpusztult kétszázezer magyar életével fizettünk e tévedésért.

Fogalmak elkopnak, a szóhasználat változik. Babits nem egy kifejezése, mondata ma már egy hajdanvolt világból üzenet. S mintha későnszólása is intős megrázó példa lenne.

Becsületesen gondolkodni kötelesség, de kevés. Időben kell gondolkodni.

Még a Templomot sem építettük fel: ne építsünk semmiből palotákat.

 

Forrás: Babits Mihály : A magyar jellemről


Szerkesztés dátuma: szombat, 2012. március 3. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 1,042 Kategória: Mi a Magyar? » A magyar jellemről
Következő cikk: Mi a magyar?


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: