Először a magyarságot úgy kell vizsgálnunk, mint egy csomó ténynek az összefüggő rendszerét, sőt mondhatnám, hogy egy csomó összefüggő tényrendszert. Nem kérdezzük most, hogy jó-e a magyarság, vagy rossz, hasznos-e, vagy káros, értékes-e, vagy értéktelen, kívánatos hogy legyen, vagy ne legyen: egyszerűen megállapítjuk, hogy van, itt előttünk jelenik meg, kiterjed a térben, végbemegy az időben, tehát az emberi ismeret azt mondja: adottság, a hit azt vallja: teremtmény. Tudomásul kell vennünk, hogy van és rászánjuk magunkat, hogy megismerjük. A magyarság előttünk egy óriási és szövevényes valóság darab, s mindenestől fogva ontológiai világképünknek egyik fontos alkotórésze.
Ha hozzáfogunk a magyarság megismeréséhez, már az első lépésnél kiderül, hogy ez bizony igen nehéz dolog, a tárgy nagyságánál és bonyolultságánál fogva egyaránt. Nagyságánál fogva átnyúlik a lét különböző méreteibe. Pl. a magyarságot vehetnem tárgyi és vehetnem alanyi értelemben. Tőlem független, egészen más, mint én, s ha én nem vagyok, magyarság akkor is van, mint ahogy volt addig, amíg nem születtem és lesz, amikor már én nem leszek. Ez a magyarságnak tárgyi képe. De a magyarság bennem is megvan, mint személyiségemnek egyik döntő fontosságú belső minősége Ha pl. elveszne odakünn a magyarság, elsüllyedne úgy, mint a Szent Anna tó meséjében a gonosz várúr kastélya és birtoka, bennem akkor is megmaradna s élne, mint képek, érzések, ítéletek, alapmeggyőződések és elszánások szétszakíthatatlan szövedéke. Mindebből én újra meg tudnék alkotni egy kis darab magyarságot, s ha gyermekeim, házam népe, környezetem átvenné belőlem ezt a lelki valóságot, újra megeredhetne tárgyi életfolyama is. Jártam amerikai gazdaságokban, s ott egy-egy kis tanyán tiszta magyar világot találtam; ház, udvar, szérűskert, bútor, étel, ital, képek, könyvek, emlékek, érdeklődések, vágyak, tervek annyira közösek és ismerősök voltak, mintha csak egy marosmenti atyafi házánál tettem volna látogatást. Kanada nyugati részén nagy magyar telepek vannak, többezer holdas magyar parasztgazdák gyűlnek össze s vasárnap délutánonként csöndes pipaszó mellett elpolitizálgatnak. A magyarság tehát lehet tárgyi és lehet alanyi dolog.
Másik megoszlása a magyarság valóságának az, hogy a magyarság félig természet, félig szellem. Embertani, földrajzi tény szövedék, akár ha azt nézzük, milyen a fajtája, akár ha azt, miképpen függ össze a természettel és hogyan alakul a természet kényszerítő következményeihez képest; de ugyanakkor szellem is a magyarság, mert egy nép életében, alkotásában, észjárásában, jellemében és történelmében jelenik meg, tehát tárgya a néprajznak, néplélektannak és művelődéstörténetnek. Azonkívül a magyarság sors is, észszerűtlen és megdöbbentő összefüggése embernek és világnak, állandóságnak és erőhatásoknak, lényegnek és formának, eleveelrendelésnek és szabadakaratnak, egyszóval olyan valami, ami átnyúlik a metafizikai megismerések világába.
E nehézségek nemcsak a magyarságnál tapasztalhatók, hanem minden más népnek a megismerésénél. Nem csoda, ha legyőzésükre különböző módszerek keletkeztek. Egyik módszer az, ha egyik nép legjellemzőbb vonásait, azokat, amelyek nyilvánvalók és szembetűnők, leírom s rögtön összehasonlítom egy másik népnek megfelelő, de valójában mégis különböző vonásaival. Minél többféle oldalról, többféle kapcsolatban végzem ezt az összehasonlítást, annál inkább elérhetem, hogy a végén az összes egybevetett népek jellemét megközelítően megismerem és ábrázolom. Ez az összehasonlító módszer. Másik módszer az, amikor elmondom egy nép kialakulásának a menetét abban a sorrendben, amint a természeti és földrajzi viszonyok történelmét alakították és történelme folyamán visszahatott ezekre a viszonyokra. Ez volna az eredeztető vagy genetikus módszer. Szeretik követni az emberek azt a módszert is, amikor valamely máshonnan, rendesen világnézeti előfeltételekből vett magyarázó elvet átsugároztatnak minél több lehetséges tényen s ezzel a sajátosságnak nagy részét megokolni vélik. Ez a magyarázó módszer. Újabban általánossá vált az ú n. dialektikus módszer is, amely egy roppant nagy és bonyolult ismereti tárgyat azzal jellemez, hogy merőben ellentétes ítéletek ikerpárjait alkalmazza rá mindaddig, amíg az egész ismereti anyagot ezekbe az ellentétes ítéletekbe beleillesztette. Miután feladatunk az, hogy a lényeges és jellemző vonásokat, azt, ami a magyarságban általános és különös, állandó és változó elem, úgy kapcsoljuk egybe, hogy egyik a másikat megvilágosítsa s a szükségszerűség és igazság érzését keltse, magam részéről leghelyesebbnek az ú. n. intuitív módszert tartom. Ez igyekszik megragadni a magyarságnak belső alkatát, azt a goethei ősmintát, a schopenhaueri ideát és ennek tárgyiasulását látja a külső jelenségekben.
A külső jelenségek egybegyűjtésére használhatok összehasonlító vagy dialektikus módszert, végezhetek származtatást vagy magyarázást, végeredményben azt csinálom, hogy az alapvető jelentésekkel igazolom a részjelentéseket és a részjelentésekkel világosítom, dolgozom ki és juttatom teljes érvényhez az alap jelentés igazságát. Nem áltatom magam azzal, hogy ez a végieges és helyes módszer, csupán azt állítom, hogy végezetül is minden módszer ide jut s ezt cselekszi; jobb tehát akkor ezt megvallani.
Az elmondottakból az is nyilvánvaló, hogy egy ilyen tárgynál roppant nagy lehetőségek vannak a tévedésre. Miután a magyarság nemcsak tárgyi, hanem alanyi dolog is, igazán csak magyar ember tudja megmondani, hogy mi; ha másvalaki látna hozzá, benne is a magyarságnak, mint alanyi valóságnak, valamilyen formájában élni kellene De ez nemcsak a tárgyi megismerés lehetőségének a feltétele, hanem alkalom arra is, hogy rokonszenv és ellenszenv, szeretet és gyűlölet vegyüljön bele a kutatásba. Az elfogultság kovásza magában a műben szörnyű pusztítást végezhet. Lehetséges az, hogy a goethei mintát nem pillantom meg, hanem ahelyett sajátmagamnak többé vagy kevésbbé igaz és szellemes ötletét helyezem bele a megismerendő tárgyba. Ebből az következik, hogy a beláthatatlan tény rengetegből csak azokat veszem ki, amelyek ötletemet igazolják, minden mást, tudva vagy öntudatlanul, elhallgatok. Megtörténhetik az, hogy a magyarságot nem önmagában akarja valaki megérteni, hanem egy másik nép életkörülményeit, jellemét alkalmazza reá s pl. a némettel, a franciával méri a magyart.
Nagy tévedésekre ad alkalmat, ha túlságosan hiszek e tárgyban mások, főképpen nagy magyarok nyilatkozatának. Megtörténhetik, hogy egy ilyen nyilatkozat nem a tárgyi megismerés eredményeit hozza hideg, észszerű megállapításban, hanem egy izgatott és szenvedélyes lírai kitörést. Milyen helytelenség volna a prófétai kitöréseket, a szent harag lávás beszédét egy nemzet hideg és ítéletes jellemzéséül fogadni el. Mindezeket a hibákat szinte egyesíti magában dr. Prohászka Lajos könyve: „A vándor és a bujdosó”. Amellett, hogy ebben a könyvben egy kiváló szellem és jeles író nagyrabecsülendő irodalmi értékeit látjuk, sajnálattal kell megállapítanunk, hogy hamis képet rajzol a magyar leiekről. Először azért, mert a németből akarta megérteni a magyar szellemet, másodszor azért, mert a magyar szellemet a német torzképének látja; azután profetikus nyilatkozatokat, főképpen Széchenyi és Ady izgatott, feddőző, ostorsuhogtató nyilatkozatait a magyar lelki minőség hű és valódi képéül állítja. Végül a tények felsorolásánál nagy egyoldalúsággal tolmácsol és hallgat el. Mindezekből egy elvetélt, megromlott magyarság-eszményt hoz ki. Ilyennek a hirdetése pedig alkalmas arra, hogy csakugyan ilyenné tegyen egy népet, ha abban egyébként is megvan a hajlandóság a szegénylegényes, kurucos, céltalan, hontalan bújdosásra, garabonciás diákok és futóbetyárok termelésére. Néha hasonlít a magyar ahhoz, amilyennek Prohászka festi, de csak a kivert, letört, csatát vesztett és bitang magyar.
Ezekután megpróbálom elmondani, hogy milyennek látom a magyarságot. Fájdalom, szakmunkát nem tudok írni; ezt talán ma még más sem tudna. Egyetlen előnyöm, hogy a kérdés minden ágában egyformán műkedvelő vagyok, tehát egyes kérdésekben való különös szakszerűség nem fogja zavarni a kép összhangját. Nincs is más igényem e fejtegetéssel, csak megmutatni: a kor egy adott pontján egy magyar ember minek tartja a magyarságot.
Sajátságos lehetett a magyarság belső tapasztalásában az az egymást kirekesztő ellentét, amely a honfoglalás előtti és utáni életérzéseket egymástól megkülönböztette. Azelőtt övék volt a világ egyik legnagyobb fensíkja, határtalan pusztaságaival, korlátlan barangolási lehetőségeivel; azután bekerültek a Kárpátövezte medencébe, körülfogta őket egy óriási gránitkarám, a Kárpáthegység félkaréja, s a nyílást elzárták az Alpok nyúlványai. Ezt a területet a magyarság soha sem tudta teljesen kitölteni; nagy összefüggő foltokban helyezkedett el benne és engedte, hogy közöttesen az itt talált vagy ide bevándorolt idegenek építsék meg a maguk életüket. Maga a terület földrajzilag és főképpen éghajlat dolgában szintén tagolt: a Kis-Alföld a pitvar, Erdély a szerszámos és a fegyveres kamara, az Alföld maga a nagy ház, a nagy lakószoba. Magától tagozódott tehát az ország dunántúli részre, duna-tiszai síkságra és erdélyi medencére. Mindegyiknek más a földje, más az éghajlata, mindenik külön gazdasági egységet alkot. Ne csodálkozzunk rajta, ha a történelem is fejlesztette ezt a tagoltságot és hozzájárult ahhoz, hogy a nyugati és a keleti magyar lélek között különbség támadjon. A nép, mielőtt idejött volna, már erős keveredésen ment keresztül, itt pedig ezer esztendőn keresztül szakadatlanul rajta szűrődött át a germán, szláv és török néprétegek közlekedése. Történelme folyamán sokszor irtották ki a nép jelentős részét s előbb természetes folyamatképpen, a történelmi nyomás hatására következett be nagy bevándorlás, később öntudatos és messzirenéző telepítési politikával igyekeztek fajiságának erejét meggyöngíteni. Mégis magába olvasztott teméntelen idegenséget és magyar szellemiségét rányomta a beolvadt elemekre. Ma már nem lehetne megmondani, hogy a legtisztább és legtörzsökösebb magyar rétegek közül is melyik volt merőben idegen származású. Társadalmában különböző rétegek alakultak ki. Katonanemzet, pásztornemzet, földművelő nemzet, politikusnemzet egyképpen a magyar. Ha azt nézzük, hogy történetének mi volt az a végső hatása, szinte azt mondhatnám, összbenyomása, amelyik lelkületét különösképpen alaki tóttá, azt mondom: mindig árvának érezte magát a nagy világban, mindig idegen volt számára a körülötte levő világ és ő is a körülötte levő világ számára; mindig a lét és nemlét kérdésével volt elfoglalva, az élet és halál kockajátékát játszotta; valami megfoghatatlan végzetszerűség jellemezte történetét: ha egy kicsit megépült, elbukott; viszont legmélyebb elbukásából hamar lábra állott; mindig készen állt a legrosszabbra is, de azért nyugodtan végezte munkáját. A fenyegető lehetőség legkevésbbé sem zavarta, s midőn a csapás bekövetkezett, úgy fogadta, mint valami természetes eseményt, régvárt vendéget.
Szigetlakókban, akiket időnként elsöpör és tönkretesz az árvíz, vagy tűzhányóhegyek oldalára telepedett községek lakóiban alakul ki ez a lelkület; szántanak, vetnek, mintha semmi sem fenyegetné őket, s mikor jön az elemi csapás, minden erejüket összefogva igyekeznek menteni azt, amit lehet. Nem panaszkodnak, nem jajgatnak, távol áll tőlük a képzelődés, aggodalmaskodás. Ezzel valami nyugodt egykedvűség alakul ki bennők élettel és halállal szemben. A magyar ember az életet nem habzsolja nyugtalanul, mohón, mintha ma akarná felhajtani a holnapi kelyhet is s ha eljön az órája, felindulás és jaj vészékelés nélkül dobja el a félig kiivott kelyhet. Nem csodálkozik, nem panaszkodik, nem szereti ha szánják s a holnapi nap árnyékával nem sötétíti el a máét.
S ha most közelebbről nézzük s megkérdezzük, hogy milyen ennek a népnek a szellemi alkata, észjárása, azt mondhatjuk, hogy a magyar szellem tagolt, nagy egységekben dolgozó, egyenletes, egyszerű, tömör. Látszik ez abból, hogy a magyar nyelv képekkel dolgozik inkább, mint fogalmakkal, hasonlít ahhoz a festőhöz, aki nagy foltokkal ábrázol, egységekkel mondja el a részleteket is. Hasonlít ahhoz az épülethez, amelyben a falat a kövek nehézkedése tartja össze inkább, mint a közéjük rakott vakolat vagy az összkötéseknek és kapcsolásoknak finoman kidolgozott rendszere. Beszélgetésében is átlag kevés szóval él, sokat mond a hangsúllyal s lényeges társalgási tényezője a szünet. Nem hajlamos az elvonásokra; az absztrakció egy bizonyos magassága már nem érdekli, üressé és értelmetlenné válik számára. Nem hajlamos rendszerezésre sem, szereti a világ képét nagy egységekből állítani össze s köztük éppen csak a legszükségesebb kapcsolatot létesíti. Rendszercsinálási kedvtelése sohasem volt. Tömör annyiból, hogy gondolkodása és kifejezése súlyos; nincs meg benne a pattanó, szikrázó könnyűség még akkor sem, ha a játékos kedve egészen kifejlődött.
Reálisnak kell mondani a magyar szellemiséget és józannak.
Egészen távol áll tőle a spekuláció, nem hajlamos az ábrándozásra. Realitása azonban nem teljes: minden magyarba beleszakadt egy foszlány a puszták tündéri igézetéből, a délibábból.
Helyhezkötöttsége és az előtte feltáruló rettentő távolság kész teti arra, hogy túl a lehetőségeken elgyönyörködtek távoli álmok csillogó foszlányaiban. De lehetetlen magyar Don Quijotét elképzelni, aki lóra ülne, hogy megússza a délibábok vizét.
Szeret mesélni és mesemondásába a sajátmaga világát, életét viszi által egy megnagyobbított és megszépített világ boldog lehe tőségei közé. A bojtárlegény királyfi lesz, a királyfi bojtárnak öltözködik; a gonosz mostoha csele felsül, a fiatalok boldogok lesznek; aranynyájak legelnek aranymezőkön, de sem kozmikus csodákat, sem átöröklött démonológiát, sem dualista világcsatát mesemondásában nem találunk. Első emlékei a keresztyénség felvételekor elpusztultak, mesemondásának történelem előttí eredete eltűnt s azt lehet mondani, hogy mesevilágából lényegesen hiányzik a múlt.
Napsütötte pusztákon, fénnyel betöltött völgyekben, kedves, sugárzó dombokon élte le életét, Közép-Európának legszárazabb és legnapfényesebb földjén: nem csoda, ha tiszta, erős színeivei mély és igaz távlat, zavartalan valóságlátása nagy világossággal kapcsolódik. Szellemiségében is sok a napfény; tiszták, biztosak a méretek, nem mosódnak el az alakok; lényét öntudatlanul is világosságból valónak tartja a magyar. Amit nem ért meg, neki meg kell magyarázni: magyarrá és világossá tenni. Nincs érzéke a félhomály, az ismeretes chiaro oscuro iránt. Meséiben, költészetében nem szerepel a köd, az angolszász és germán mondavilágnak ez a legfontosabb hangulat csinálója. Világossága miatt idegenkedik a miszticizmustól, az értelmi miszticizmustól éppen úgy, mint az érzelmitől. Amaz túlságosan elvont, emez túlságosan idegen és férfiatlanul érzelmes volna számára. Mindehhez hozzájárul szellemiségének egyszerűsége. Nem a primitívséget értem ezen, hanem az ősi tehetségnek gyermeteg egészségességét és természetességét.; A magyar lélek nem bonyolult, nem dekadens, nem kiélt, ereje nem „halk remegésekben” áll, jaj lett volna neki, ha kard és eke helyett „halk remegésekkel” akart volna ezer esztendeig fennmaradni!
Egészbenvéve férfias nép; ahol igazán magyar a magyar, ott a férfiak a szebb példányok, a nő csak kísérőzene a férfiasság vezérszólamához. Sok tartalékerő rejlik még benne: ezer év óta van itt és még egyáltalában nem kopott el. Itt-ott látszik a kifáradás egy-egy önmagába házasodó rétegnél, főképpen a szaporaság megszűntében és a kényelmesebb foglalkozás kéréséseben, de ez helyi tünet. Okos keveredéssel, elegyítéssel és megmunkálással ez nagyon hamar eltűnhetik.
Kedélyét tekintve, a magyar lélek uralkodó vonása a nyugodt, talán egykedvű külszín alatt elraktározott és rendbentartott érzelmesség. Ezért van benne valami ellenmondó, néha meglepő. Sokszor nem olyannak bizonyul a magyar, mint amilyennek vártuk. Ez nem a lelke hamisságától vagy erkölcse álnokságától van, hanem kedélyének a belső feszültségétől.
Alapjábanvéve hallgatag; nem is igen van kivel beszélnie, sem szántás-vetés, sem pedig verekedés közben nem lehet társalógni. A társalgás vagy kézműves, vagy papirosemberek foglalkozása. Ebből következik, hogy mondanivalói felgyűlnek s ha éppen nem történik meg vele az, ami a pásztorokkal, hogy a felgyűlt mondanivalót sem mondják el soha senkinek, ez néha kikívánkozik s ha jó emberére akad, poharazás közben beszédessé válik. Komolyságát néha átüti meglepő jókedve. Jókedvében mindig van valami komoly és fájó vonás. Ha gátló képzetei meglazulnak és lelke kicsordul, előttünk áll a sírva vigadó magyar, aki:
Úgy megdalol, táncol, vígad,
Hogy a szíve majd megszakad!
Ezekbe az ellentétekbe azonban nem könnyen megy át, bizonyos erőszak és törés kell hozzá, ami az érzelmek erejét és a kifejezés hevét fokozza. A csendes ember így válik duhajjá, a szelíd mérgessé és szilajjá. De azután – éppen ezért – hamar elviharzik, visszaesik egykedvűségébe, vagy zákányos lehangoltságába. Mozdulata tempós, megfontolt, szinte ünnepélyes, de tánca felülmúlja a forgószél sebességét s szívesen veti magát nyerget nem ismert vad ménre s az ember és állat eme nagyszerű párbajában rendesen az ember győz.
A magyar erkölcsöt nézve, uralkodó vonását a férfiasságban látjuk. Ezzel együtt bizonyos keménység jár. Közeli szomszédság ide a büszkeség, a rátartásig. Ez bizony sokszor az üres gőgig fokozódik. A rátartiságból következik, hogy szeret imponálni, bár neki, alapjábanvéve nem imponál senki.
Büszkeségből fényűző is tud lenni. Sohasem a maga érzése, szüksége és kívánsága szerint, hanem mindig azért, mert valamit meg akar mutatni, reprezentálni akar. Férfiasságába kegyetlenség is vegyül néha, de éppen úgy beleszövődik a nagylelkűség is. Nem érzékenykedik, nem sápítozik, tettének következményeitől nem nád vissza, azt vállalja, de sokszor a gyengét ütni engedi, az ártatlant nem bántalmazza s ha jótettet kell visszafizetni, kedve telik a bőkezű fizetésben. Mindamellett alaptermészete szerint ragaszkodik a földhöz, erősen összeszövődik a lelke ezzel a világgal; kevés benne a transcendentális hajlam.
A földhöz való ragaszkodása ösztönös önvédelem. Mint ahogy az akác 8-10 méter mélyre nyújtja gyökerét a sívó homokban, hogy a pusztító szelek ellen szilárd réteget kapva megálljon, úgy a magyar lélek is nagyon mélyen belebocsátotta gyökereit ebbe a földbe, a laza magyar homokba, hogy a történelem szele el ne söpörje innen. Rátartisága, kedélyének zártsága, belső emberének a mélysége, csak kirobbanó formában való megnyilvánulása és férfiassága érteti meg velünk azt, hogy a magyar ember szemérmes, legbelsőbb valójában nem szeret mások előtt megjelenni; vallásban, szerelemben, barátságban kerüli a könnyen csobogó lírát s mivel nagyon komolyan veszi érzéseit, szereti elrejteni.
Ezeket ismerve, természetesnek találjuk a magyart a maga különös és jellegzetes életformáiban. Első helyre a virtuskodást teszem: ez különös magyar életforma. Oka az, hogy a csőndes, egyhangú és egykedvű életben felgyűl egy csomó energia, a férfias természet keresi a veszedelmet, a rátartiság mindenre képes, ha kételkednek a fogadkozásában; a „majd megmutatom én” magatartás következik a magyar lélek imponálniakarásából. A halál, mint minden turáni eredetű népre, reá is kevésbbé félelmes s az egész virtuskodás azért is alkalmas életforma, mert összesűrítve, hirtelen lepergő, bámulatotkeltő cselekménysorozatban az egész erőkészletet felhasználja, s azután visszavonulhat a maga régi, csöndes helyére. A magyarságnak a sportban való teljesítménye is sokkal inkább a nagyszerű, kivételeket felmutató virtus, mintsem a tervszerű, céltudatos edzés és rendszeres gyakorlat eredménye. Másik jellemző életformája a magyarnak a dekórurnkeresés. Először tekintélytartás, azután méltóságtudat, majd ünnepélyesség, végül reprezentáció; pompázó felvonulások, akár lakodalmak, akár országgyűlések legyenek. Ilyenkor kiderül: mennyi ízlés, mennyi szín, mennyi pompakedvelés van a magyar emberben, akár barokk főúr, akár egyszerű paraszt. Itt látom a magyarázatát annak, hogy különösen két vallás tett mély hódítást a magyar nép szívében: egyik az egyszerű, világos, kemény, autonómiát adó és eleve elrendelést hirdető kálvinizmus; másik a színes, pompás, látványos katolicizmus, felvonulásaival, nagyszerű szertartásaival, csodálatos vizuális élményeivel. A magyar embernek tagolt, tömör, kisebb összefüggéseket megtartó szelleméből, azután erőteljes egyéni hajlamaiból, továbbá abból a tényből, hogy aki az ő fajtája, az családtag, aki nem az ő fajtája, az idegen vagy ellenség, egyszóval: a Kárpátövezte karám világhelyzetéből következik, hogy szereti a pontos határokat, akár gyepű, akár barázda, akár jogszabály. Roppant élesen vitatja: kinek meddig tart a hatásköre. A maga portáján elismeri a gazdát úrnak, de nem engedi, hogy beleszóljon a szomszéd dolgába. Ez fejtette ki a magyarnak rendkívüli jogérzékét s ez a nagyon kifejlett jogérzék építette ki a magyar alkotmányt, a közjogi vonatkozású hatáskörök megállapításának ezt a nagyszerű intézményét. Az alkotmány egy állandó jogalkotási önvédelem a mindenkori királyi hatalommal, főurakkal, lázadó jobbágyokkal, rendi Magyarországgal, nemesi előjogokkal, hatalmas szövetséges államokkal szemben. A hadviselést és igazgatást a magyar férfi főfoglalkozásképpen űzte s ez éppúgy katonanemzetté tette, mint politikusnemzetté. Politikusnemzetnek, szakadatlanul jogi kérdéseket megoldó embereknek, legfőbb fegyvere a szónoki beszéd, ezért a szónoklás a magyarnál éppen olyan állandó és jellemző életformává lett, mint pl. a görögöknél, ahol minden kérdésben egy millió alkalom szerint váltakozó esküdtbíróság döntött és akár magánjogi, akár közjogi, akár egyszerű érzelmi vagy értelmi döntésről volt is szó, két fél érveinek gondos meghallgatása és kimérése után jött létre a döntés. A magyar szónokiasság az idők folyamán értelmi jellegéből sokat veszített, mind nagyobb szerepet talált benne az érzelmi és a morális, azaz a rábíró elem. Ennek oka a magyar természet súlyosságában, szemlélődő voltában, nehézkességében rejlik. A magyar hajlik a keleti lomhaságra, a kor pedig gyors és nagy cselekedeteket kíván, tehát a magyar életben állandóan zengett egy sarkalló, ösztökélő, lelkiismeretbe nyilaló profetikus szó a megmentő cselekedet érdekében. A legmegrázóbb profétizmus mellett ez az érzelmek felduzzasztásával, esetleg a nagy alkalmak aprópénzre váltásával és a zengő szavakkal való játékos visszaélés által az örök prófécia komoly, sürgető, jeremiási hangja mellé odaállította a hazafiaskodó, egyesületeskedő retorikának pohárköszöntős szózuhatagát. Ez egyik magyar bűnre vezet át: a szavattyúságra, majd a szószátyárságra, néha szájhősködésre.
Világos dolog, hogy a magyar életforma a tervszerű és szótlan engedelmeskedés helyett a rendszeres ellenzékiség. A magyar sohasem volt összetapadó nép, mindig laza összefüggésben élt, s inkább nagy egyéniségeket tudott termelni, mint nagy népet. Mi nagy egyéniségekből összetevődő kis nép vagyunk, míg ismerünk kis egyéniségekből összetevődő nagy népeket. A magyarnak már említett nehézkessége, jogászi gondolkozásmódja, autonómiát kereső természete engedelmességre nehezen kapott rá, ezért hamar ment ellenzékbe, de ha olyan gazdája akadt, aki kemény kézzel összeroppantott minden ellenzékiséget, megjuhászodott és szót fogadott. Minden nagy király ellen állandóan összeesküvéseket szőttek, minden nagy magyar király először a határon belül verte le az összeesküvőket, azután ütközött meg a határon kívülről jövő ellenséggel.
Ez a sor betetőződik a magyar aktivitás csúcspontjában, a magyar katona életformájában. Soha senki az ellenkezőt nem állította, minden igaz ember, akár barát, akár ellenség, megerősítette, hogy a magyar egyike a legjobb katonáknak. Itt nem a hadvezéri lángelmékről beszélek, nem is háborús társadalom szervezéséről, a hadseregigazgatásról, ezekben vitatható a magyar különös kiválósága. Beszélek magáról a háborús foglalkozásról s annak gyökeréről, a halálos veszélyű verekedésről. Ebben páratlan volt a magyar ezeréves történelme során bármikor. Az elveszített világháború, s a Trianonban széttört Magyarország páratlan értékű ajándékot és hős személyiséget állított elénk: a magyar katonát.
Mindeddig a cselekvő, vagy pedig pozitív életformák áttekintését végeztük. Van egy másik sorozata is a különös magyar életformáknak. Ezek között első helyen említem a magyar türelmet. „Nem az a legény, aki üti, hanem, aki állja”. Ez az ismerős szólás fejezi ki a magyarság rendkívüli passzív hősiességét.
Más nép hasonló kedéllyel és értelmességgel százszor forradalomba ment volna, a magyar azonban tűrt. Nem a jámbor, élhetetlen, gyáva és lemondó türelem ez, hanem az elemekkel harcoló magyar léleknek a hihetetlen erőpróbája, amellyel példátlan terheket tud elhordozni. Ennek a türelemnek az elfajulása a tehetetlen beletörődés, a patópálos lelki magatartás. Ez is magyar vonás, szomorúan magyar; az egykedvűségnek olyan foka, amely a világon semmit sem tart érdemesnek arra, hogy megmozduljon érte. Van ebben valami fáradt érzéketlenség, kipusztulása az ép reflexeknek. A magyarnak még van egy utolsó, nagyon jellemző életformája: az, ahogy meg tud halni. Élni nem mindig tud, halni mindig szépen hal. Ezért olyan megrázó a Szózatban a "Jobb kor” és a „nagyszerű halál” dilemmája. A magyar passzivitás itt megint hősivé válik, csodálatos erkölcsi tartalmat nyer s az ilyen halál, mint valami misztikus kenyér, nemzedékek életét táplálja. A magyar ezer szép halállal váltóttá meg jogcímét az egyetlen csúnya életre.
Forrás: Ravasz László : A magyarság
