A magyarság, mint érték


A magyarság, mint érték

A magyarság ontológiai képe mellé most tegyük oda az axiológiait is. A magyarság nemcsak valóság, hanem érték is. Érték először kozmikus szempontból, a teremtettség jogán. Belehelyeztetett ebbe a világba, önálló és tiszta léthez jutott, épp annyi jogcíme van élni, mint bármely más létezőnek e világon. A magyarság kell, hogy legyen, azért, mert van. 

Lehet, hogy valakire nézve káros lehet, hogy másvalaki helyette jobbat ajánlana: Isten nem ezen a véleményen volt akkor, amikor megteremtette és a világba belehelyezte.

A magyarság értékét biztosítja az is, hogy az emberi szellemnek sajátságos minőségét adja, olyat, amilyet e világon senki más nem ád, csak a magyar és a magyarral az emberi szellem gazdagabbá és változatosabbá lesz. Ezt érezte ösztönszerűen Széchenyi, mikor arról beszélt, hogy az emberiséget meg kell ajándékoznunk egy nemzettel: a magyarral. Lehet-e nagyobb ajándékot adni az emberiségnek, mint egy önálló, tiszta formájú, egyeneslelkű nemzetet?

Ezt meg is tette a magyar. Ezer esztendő alatt egy darabnyi földön teremtett egy önelvű, egyéni művelődést. E nagy mű megalkotásánál nagy erkölcsi és szellemi erőkről tett tanúbizonyságot. Keményen dolgozott, szorgalmas és takarékos volt, bátran verekedett „tékozolva híven életét” és vérével öntözte ezt a földet. Sorsdöntő órákban erkölcsi felelőssége tudatában és bölcsességgel járt. Ezzel létrehozott, kifejlesztett egy nyelvet, e nyelvben egy európai mértékkel is megbecsülendő irodalmat.

Létrehozott társadalmi rendet, jogrendszert, alkotmányt, európai szempontból is értékes alkotást. Hitéről bizonyságot tett, alkotott műremekeket, igazat mondott és jót tett, bűneit megbánta, megvezekelt érte és reménységét nem engedte kilobbanni. Mindezzel a Közép-Dunamedence vezető nemzetévé vált. Kiegyenlített és összefoglalt, elválasztott és egybekapcsolt ellentétes művelődéseket, sokszor saját teste és saját lelke pusztulása árán.

Mindebből azonban még csak az következik, hogy a magyarság eddig értéknek bizonyította magát, kozmikus szempontból épúgy, mint emberi és történelmi szempontból, de nem következik az a nagy dolog, ami pedig reánknézve lényegesen döntő: a magyarság nemcsak állapot, hanem feladat is, nemcsak olyasvalami, ami létezik, hanem olyasvalami is, aminek lennie kell. A magyarságnak is alaptörvénye az, hogy legyen. Ezért olyan mély a Széchenyi látása és olyan helyes az ő tanításának összefoglalása ebben a mondatban: „Magyarország nem volt, hanem lesz.” Ezt eredetileg Széchenyi így mondta: „lennie kell”; egyszóval nem prófétáit vele, hanem elénk írta a nemzet kategorikus imperativusát.

Van tehát két íratlan törvény, s ez a kettő egymással összefügg. Az egyik az, hogy minden magyar ember köteles minél jobb magyarnak lenni, a másik pedig ez: magyarnak kell tartani azt az embert, azt a gondolkozásmódot, lelkiséget és cselekvést, amelyik ilyen meg ilyen. Meg kell keresnünk tehát a magyarságra nézve a helyes szabályt. Mi a magyarság normája?

Először állapítsuk meg a helytelen szabályt. A legáltalánosabb az, amikor egy nép vagy csoport magát a norma egyetlen letéteményesének véli s fenntartja azt a jogot, hogy ő dönt, ki mennyire üti meg a mértéket. Ez a jelenség egyetemesen emberi. Minden erkölcsi szabályozásnál előállott egy csoport, vagy társaság, s azt igényelte, hogy az ő kezében van a kánon, a mérővessző, ő jogosult ítéletet mondani a helyes és a helytelen felől; egyedül bírja és egyedül illetékes alkalmazni a mértéket. 

Igen sokszor megtörtént, hogy egyetemes érvényű mértéknek mondta azt, amit ő sajátmaga a maga érdekében állapított meg. Ki ne látná ezt a gondolatot érvényesülni pl. a politikában? Azt lehet mondani, hogy ez a természetes politikai fonna. Egy párt, vagy csoport azt igényli magának, hogy ő állapítsa meg, ki a hívő, vagy a hitetlen, a becsületes, vagy a becstelen, a jó hazafi, vagy a hazaáruló. Nem ritka eset ez Magyarországon sem, hiszen mi különösképpen politikus nemzet voltunk. Ezért volt az, hogy századokon keresztül keleti és nyugati magyar nem tartotta egymást jó hazafinak. Kuruc és labanc állandóan hazaárulózta egymást; hatvanhetes és negyvennyolcas szintén így cselekedett s mai nap sem ritkaság az, begy a liberális és konzervatív irányzatú ember egymást nemzetárulással vádolja.

Nem segít ezen a dolgon az sem, hogyha a magyarságra nézve akár általánosságban, akár valamelyik rész-jelentésére különösen a múltnak egyik-másik tiszta megfogalmazását vesszük alapul és azt általános szabállyá szélesítjük. Különösen látszik ez az erkölcsben és a művészetben. Az erkölcsben ott, ahol az egyszer magunkévá tett és a gyakorlat által beidegzett életformát gyermekeink vagy unokáink számára egyedül lehetséges formának tartjuk. Különösen érthető ez, mikor az erkölcsi életnek nem nagy, alapvető kérdéseiről van szó, hanem az alkalmazott etikának egyik-másik időleges kérdéséről, pl. a szokásokról, divatról, modorról. Mindaz, ami a magyarságból erkölcsi vonatkozás, főképpen ami a magyar embernek a nemzeti életben való erkölcsi magatartására vonatkozik, könnyen e csoport alá vehető. Épígy látható ez művészi vonatkozásban is. Egy nagy mester megoldási módjai, ezek a nagy győzelmek szabályokká válnak az iskola falain belül s a tanítványok nem tudnak más művészetet elképzelni, csak azt, amelyik ezeknek a torvényeknek hódol. Ez az epigon korszak bölcsessége és minden művészi korszak epigon, amelyik egy láng címe eltűntétől a másik lángelme megérkeztéig tart. A „közbeeső idő”-ben érvényes ez a szabály. Mindenütt, ahol azt keresík, hogy mi a magyarság az irodalomban, a művészetben, könnyen megtörténhetik, hogy egy klasszikus korszaknak, vagy egy nagy géniusznak az alkotásmódját egyetemes szabállyá szélesítik, s ami attól eltér, az nem magyar. Különösen az irodalomban, s különösen a legújabb időkben tehetünk errevonatkozóan tapasztalatot. Nagy tehetségeket magyartalannak nyilvánítottak azért, mert másképpen írtak vagy alkottak, mint a művészetükben felléptükig uralkodó lángelme cselekedte.

Itt említem meg ennek negatív formáját, amikor a magyar ságot a maga egészében valaki műveletlennek, elmaradottnak és ízléstelennek tartja, s azt hiszi, hogy a magyarság azonos a bundaszaggal, bürgepaprikással, kifent bajusszal és káromkodással. Aki európai műveltségű ember, az nem lehet magyar, mert európaiságot csak német, francia, angol szellemiséggel lehet elérni. A magyar csak paraszt lehet és sohasem lehet európai. Ismerjük ezt a hamis és gonosz, hála Istennek lealkonyulóbán lévő felfogást.

Mindezek a megoldások a norma logikumának a félreértésén alapulnak. Megfeledkeznek arról, hogy minden norma csak mint forma lehet állandó; mihelyt tartalommal megtelik, többé nem szabály, nem mérték, hanem tény és eredmény. Pl. a norma csak azt mondhatja az irodalmi alkotásra nézve, hogy a magyar nyelv szellemével, kifejező erejének szélesítésével, a magyar történelmi folytonosság és a néplélek alkotásainak felhasználásával örökbecsű irodalmi mű alkotására törekedjünk. Ezt a normát nagyszerűen betöltötte Arany János, de Arany János maga még norma, mert túl és kívül rajta még mindig érvényes a szava, s el nem képzelhető, hogy minden irodalmi alkotás arany-jánosi stílust viseljen, mert ez a magyarság alkotó géniuszának az elnyomorítása lenne. Nem lehet azt mondani, hogy csak az a politika magyar, amelyik akár a kurucos, akár a negyvennyolcas, akár a liberális, vagy totális állameszmét szolgálja, mert ezzel örökre elnyomorítanók a magyarság politikai géniuszának a szabad működését. Csak azt állíthatjuk, hogy olyan politikát kell követni, amelyik az egész magyarságnak, a magyarságnak, mint életegységnek fizikai, szellemi és erkölcsi megerősítéséhez, átnemesítéséhez vezet, s a magyarságot mennyiségben és minőségben egyaránt fokozza.

Meg kell tehát állapítanunk, hogy nincs sehol egy olyan tárgyi vonás, amely akár az irodalomban, akár a művészetben változhatatlan kánonul, mérővesszőül elismerhető volna, s amelyikről azt lehetne mondani, hogy ami ezt a jegyet magán hordozza, az magyar, amiből hiányzik ez a jegy, az nem magyar. Eltűnt korszakok, vagy megkövült művelődések alkotásait vizsgálva, történeti szemmel meg lehet pl. állapítani, hogy az ilyen meg ilyen építkezési forma tiszta görög lelemény és mindenütt, ahol jelentkezik, görög hatásra lehet következtetni, de mindaddig, amíg a görög szellem élő és alkotó szellem volt, nem lehetett volna zárlatot csinálni és azt mondani: a görög szellem ezentúl ezt meg ezt a mintát köteles követni, különben nem nevezhető görög szellemnek. Perikles-szel nem záródott le a görög szellem, nem záródott le Justiniánus-szal sem. Lehetséges pl. azt mondani, hogy Délkelet-Európában bármely nép zenéjében jelentkező pentatonikus forma kétségtelenül magyar hatásra vezethető vissza, mert a magyar zene valóban pentatonikus, de nem azért, mert magyar, hanem azért, mert ága és része annak az ősi ázsiai művelődésnek, amelynek bizonyos népfajokra és területekre érvényes szabálya a pentatonikus zene.

De azért balgaság volna azt gondolni, hogy a norma csak üres szabály és nincs benne semmi tartalom. Ugyancsak van: az élet. A norma ugyanis nemcsak logikum, hanem élet is. Mint logikum egy formai szabály, független a mindenkori tartalmi megvalósulástól, hogy mindenikre érvényes lehessen. Mint élet, önelvű, titokzatos, megmagyarázhatatlan, magát eltartó létező.

Nem tud más alkatot ölteni, csak ami a teremtettségéből következik, például a bojtorjánból sohasem lehet füge, de akárhányszor testesül meg, sohasem lehet azt mondani, ez a végső tőkéletes forma, mert az élet mindig nagyobb, elsőbb, mint a gyümölcse, s nem a fa függ a gyümölcstől, hanem a gyümölcs a fától.

A normából azt, ami logikum, később ismerem fel, azt, ami élet: benső megrendüléssel, intuitíve megragadom, – ha van bennem érzék iránta. Lehet, hogy nincs, s akkor örökre titok marad előttem. Mihelyt megragadom, meg is ismerem. Ez az ismerő munka két ágra oszlik. Egyik abból áll, hogy megismerem és öntudatosítom magamban a lényegét alkotó tartalmi vonásokat (ezt végeztük el az első részben) és lassankint megalkotom a norma formális, szabályozó természetéről szóló ismeretemet, tisztába jövök az érvényességével. (Ezt tesszük itt, a második részben.) Három lépésről van tehát szó, itt és most a magyarságnál. Egy alapmegrendülésről, ősi örök igenről, amellyel felfogok és visszhangozok egy titokzatos érzelemfeletti életet. A második és harmadik lépés elágazó: egyikkel megismerem ezt az életet a maga ezerféle megvalósulás formájában, s azt mondom: ez az, ez is az. A másik ágazat értékelő: akarom, szeretem, gyakorlom azt ami magyar, mint életfunkciót, mert abban az életem nő és hozza meg gyümölcsét.

Kiderül tehát, hogy a magyarság az irodalomban, a művészetben, tudományban, egyszóval az öncélú értékmegvalósítás terén nem anyagi, tárgyi alkatelem, hanem egy becslő  viszonyulás a magyarsághoz, mint értékes szellemiséghez. Az irodalmi, művészeti és tudományos alkotást magyarrá egy bizonyos lelkiség teszi, amely magában a műben vagy szerzőjében, illetve a kettő összefüggésében rejtőzködik és onnan sugárzik széjjel. Ennek különféle fokozatai és megnyilvánulási módjai vannak. Első az, hogy a magyarság örül önmagának, kedve telik önmagában, szeréti azt, ami magyar. Ez valójában nem egyéb, mint az a magától értetődő tény, hogy a magyarság, mint valóság addig terjed, ameddig a magyarságnak, mint értéknek érvénye ér. Szereti mérhetetlenül ezt a földet, minden más föld felett, ahol ezeréves történelme lejátszódott. Szereti a magyar embert a maga külsejében, belsejében önmagáért, nem azért, mert mint egyén rokonszenves, hanem azért, mert magyar. Hazánkat sem azért szeretjük, mert szép, hanem azért, mert a mienk. Ki volna olyan balgatag, hogy édesanyját azért szeretné, mert szép, bájos, előkelő? Édesanyánkat azért szeretjük, mert az anyánk, s nem változtat a szeretetünkön, ha csak nem fokozza, az a tény, hogy csúnya, beteg, elhagyott és szegény. Gyermekeinket sem azért szeretjük, mert kiválóak, szeretetre méltóak, sőt jobban szeretjük az eszesnél a fogyatékost és az egészségesnél a bénát. Amikor magyarokká lettünk, nem szabad választásunkból lettünk magyarokká; ezt így vettük, létünknek, sorsunknak alkotórésze a magyarság. A magyarság szeretetében tehát az Ámor Fati végzetszerűsége rejlik. A magyar ember szereti a fajtáját, minden hibája ellenére, s minél hibásabbnak látja, szeretete annál fórróbb és emésztőbb iránta. Szeretnünk kell mindazt, amit ez a nép ezen a földön alkotott, a történelmét, a nyelvét, az alkotmányát, a művészetét, egész művelődését. Ereznünk kell, hogy a magyar művelődés a mi lételemünk, s úgy vagyunk vele, mint a hal a vízzel, rajta kívül nem tudjuk elképzelni magunkat és oda bárhonnan vissza-visszatérünk. Szeretnünk kell a magyarságot, mint ajándékot, akár sors, akár küldetés. Igent kell mondanunk erre az eleveelrendelésre, s alázatosan, de határozottan kell vállalnunk minden következményét. Amelyik műből ilyen magyarság érezhető ki, ott mindegy, hogy az író milyen nyelven beszél, milyen alakokat szerepeltet, milyen világba helyezi művének személyeit, az az író és az a mű a magyarságnak, mint értékelési irányzatnak egyik élő darabja.

Mindebből az is következik, hogy a magyarság nemcsak valóság és érték, tény és szabály, hanem ezenkívül még hivatás, küldetés is. Minden magyar emberre áll pl. az a kötelesség, hogy minél jobb magyar legyen. Legyen jobb magyar általánosságban és részletekben is. Általánosságban szellemi erőinek a magyarság körül való központosításával, magyar öntudata fényesítésével, elmélyítésével, a magyar élet- és sorsközösség minél bensőbb átélésével. Részleteiben pedig a magyarság különböző megvalósítási módjának a fejlesztésével. Ez azt jelenti, hogy próbáljuk minél jobban és minél helyesebben beszélni a magyar nyelvet, nemcsak grammatikája, hanem muzsikája szempontjából is. Igyekezzek minél jobban megismerni a magyar történelmet, mint olyan valamit, ami az én életemnek, sorsomnak hátrafelé kivetített, legyezőszerű én szétfeszített alkotórésze. Vegyek fáradságot arra, hogy ismerjem meg a magyar embert a maga néprajzi sajátságaiban és alkotásaiban. Vegyem körül magam azzal, amit a magyar lélek alkotott művészetben, tudományban, néprajzban. Érezzek roppant felelősséget, amikor a nemzet sorsáról kell határoznom és egész életemet rendeljem alá a nemzet és benne a magyarság érdekének. Tudjam megvédeni a magyart ellenségeivel és önmagával szemben is. Mutassak rá arra, ami a magyarban szép, jó és nemes, s ezt ne engedjem kétségbevonni vagy elhomályosítani; de lássam meg a magyar hibákat és bűnöket, s indítsak kemény harcot ellene. A bűnt mindig gyűlöli a jóakaratú ember, de leginkább akkor, amikor a szívéhez legközelebb eső lényeket pusztítja. Mindent el kell követnünk, hogy népünk magához térjen, bűnbánatot tartson, elforduljon vétkeitől és előre haladjon az új életben. A prófécia tüze, az ítélet keserűsége és az ostorozás súlya egyenes arányban áll a szeretet mélységével és igazságával. Ebben a magyarságért vívott nagy etikai harcban egy ponton bizonyosan győzelmet arathatok, egy embert meg tudok szabadítani nemzeti bűneink és gyarlóságaink bilincseitől: önmagamat. Ha kicsiny vagyok is, lehetek nyereség a magyarság számára.

Magyarnak lenni nemcsak tény, nemcsak érték, hanem küldetés is, művészi szenvedély, alkotó vállalkozás, megvalósítandó életcél. Mondhatom tehát, hogy magyarság az a szenvedély, amely ezen a földön mindent magyarrá akar tenni, legelsősorbán azt, ami különben is az. Mondhatom, hogy nagy összeesküvés, titkos forradalom, vérszerződés arra, hogy a döntés pillanatában uralkodó gondolattá az válik bennünk, amitől magyarabbá lesz a magyar, s a magyar szellemiség becsületesebbé és nemesebbé válik.

Végül még csak azt kell megállapítanunk, hogy a magyarságnak mint erkölcsi és szellemi valóságnak a tömörítése, a fokozása kétféleképpen történhetik: egy formai és egy tartalmi úton. Formai úton akkor, ha minél inkább öntudatosítom, minél tisztább fogalmat alkotok róla, tartalmát minél bensőbben és biztosabban ragadom meg s minél határozottabban és szenvedélyesebben mondok igent és áment a magyarság fényére és becsére. Másodszor azzal, ha a magyarságot formai tényezőnek nézem és minél nemesebb emberi tartalmat igyekszem elhelyezni benne. Két egyformán jó magyar közül magyarnak is az a különb, aki igazabb, becsületesebb, hívebb és önfeláldozóbb.

A magyarság akkor lesz teljessé, ha minél tisztább öntudattal és minél nemesebb erkölcsiséggel párosul.

A magyarság a tiszta szellem és jó akarat úgy, amint ennek α népnek természeti, szellemi és történelmi egyéniségében megjelenik mint tény és megvalósul mint érték.

 

Forrás: Ravasz László : A magyarság


Szerkesztés dátuma: szombat, 2012. március 3. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 1,012 Kategória: Mi a Magyar? » A magyarság
Előző cikk: A magyarság mint tény


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: