Nem sikerült. Amíg a fejedelem tekintetét és minden erejét nyugat felé fordítja, háta mögött keletről feltűnik egy új, harcias altaji nép, a kazár, és a már indulásra készülődő országot könnyen elfoglalja. Kurt egyik fia sóváran kitart a nyugatra vándorlás mellett, engedélyt kér a bizánci császártól, s a kevertek egyik részét a Balkánra vezeti, s az ottani szlávok országát, majd nyelvét is átvéve, megalapítja a mai Bulgáriát.
A nép másik része visszafordul északkelet felé, lemond Európáról, a Volga táján próbál hazát találni. Nem tudjuk, mi lett velük. Valószínű az ő leszármazottjaikkal találkozott és beszélt magyarul Julián barát, közvetlenül a tatárjárás előtt. Talán a tatárok pusztították el őket.
Kurt másik fia megalkudott a kazárokkal. A nép zöme több mint kétszáz évig a kazár birodalomban élt. Sokáig Kazár néven emlegették. De a világ csakhamar megtanulja külön a magyarok nevét is. A kazár hatalom gyengülésével a magyarok mindinkább megerősödnek, külön szervezkednek, mind több jelet adnak magukról. Attila öröksége felé igyekeznek ők is, be-becsapnak Európába. Magyarországon 839-ben jártak először.
A kazár birodalomban a helyzet egyre rosszabbodott. Kelet felől most a kazárokat fenyegeti az új harcias nép, a besenyő. A fejedelem, aki egész udvarával a zsidó hitre tért, nem tudta megvédeni az országot.
A magyarok nem éreztek erőt s tán kedvet sem, hogy a besenyőkkel szembeszálljanak. Amúgy is megelégelték a kazár állapotokat, fölkerekedtek a Meotisz partjáról, magukhoz vették a velük egy országban élő, de ugyancsak erősen elégedetlenkedő és lázongó kabarok három törzsét, és Etelközbe költöztek.
Etelköz már csak állomás. A két törzsből összeforrt és rokon törzsekkel gyarapodott nép már régóta céltudatosan egységes nemzet. Árpádot követve végül az Attila dicsőségével egyetemben annyit emlegetett hazát is megtalálja, a Kárpátokon át.
Magyarország területén a magyarok előtt egyetlen nemzet sem tudott tanyát verni. Veszélyes terület volt ez, olyan, mint egy keresztút: a népek erre özönlöttek fel s alá, itt ütköztek, itt verekedtek össze s űzték tova egymást.
A történelemben nép ritkán teremtett oly rövid idő alatt magának hazát, mint a magyar. Épp egy ilyen veszélyes területen. Mi magyarázza ezt?
Ezt is a magyarság páratlanul szerencsés összetétele magyarázza. A hajdan összepárosodott nép mindkét fele megtartotta alaptulajdonságát. A hun rokonok harcoltak olyan keményen, mint Európában akkor már egy nemzet sem, egykettőre meghódították az országot; a jámbor halászok utódai meghódították a földet, megbékítették a legyőzötteket. Árpád népe egyszerre volt katona és kolonizátor, gyarmatosító.
A hun rokonságba tartozó népeknek nemcsak a bátorság és a szervezés nagy erényük. Hanem a legyőzött népek iránti türelem is. Sem a hunok, sem az avarok, de még a későbbi törökök sem szóltak bele a meghódított nép szokásaiba, vallásába vagy mesterségébe. Ezt tették Árpád vitézei is. Nem űzték el a legyőzötteket, kedvük ellenére beolvasztani sem akarták őket. Épp azért olvadtak azok be, saját kedvükből.
Nagyot gyarapodott a magyarság ezekkel a beolvadtakkal. De a végleges jó haza hírére jöttek kelet felől is kisebb-nagyobb csoportokban népek. Árpád törzsének közelibb-távolibb atyafiai: kunok, jászok, besenyők. Aztán jöttek telepesek nyugat felől is. Jöhettek már, beolvadásukkal a magyarságot nem gyengítették, hanem gazdagították. A magyar nép akkor már egységes erős nemzet volt, országa pedig jól megalapozott, biztos állam. Mindenkit befogadott, aki szokásait elfogadta, aki szívvel-lélekkel magyar lett: magáévá tette a magyarság nyelvét és észjárását.
Mostanában világszerte sokat foglalkoznak a fajtákkal, s meglehetősen összekeverik, már a kifejezéseket is. Más a faj és más a fajta.
Fajnak azt a csoportot nevezzük, amelynek tagjai egymással szaporodni tudnak. Vannak növényfajok, állatfajok. A magyar nyelv szerint az egész emberiség egy faj. Ebben vannak aztán különféle fajták: fehérek, sárgák, rézbőrűek, feketék, igen sok átmenettel. Mindegyikben vannak további fajták, de ezeket még nehezebb pontosan meghatározni. Európában vannak szőke, magas, hosszú fejű germánok, barna, alacsony, kerek fejű alpesiek, olaszosan fekete, kicsi és hosszú fejű földközi-tengeriek, bosnyákosan magas, kerek fejű dináriak, örményes előázsiaiak. Van aztán még két fajta, amelyet a tudósok eddig nemigen tudtak hova tenni. Az egyik hamvasszőke hajú, középmagas termetű, kerek koponyájú, ezt kelet-baltinak vagy ugorosnak nevezhetjük, ilyenek nagyrészt a finn rokonságú népek. A másik is középmagas, kerek fejű, de haja barnás, illetve olyan "se nem szőke, se nem barna". Ezt turániasnak hívják, ez a magyar fajta, mert ilyen csak Magyarországon található.
Külső szerint így lehet csoportokra osztani az emberiséget. A népek azonban, nagyon jól tudjuk, nem aszerint csoportosulnak, hogy kik a hosszú, vagy kerek fejűek, hanem nemzetek szerint állnak össze. A nemzetekben pedig egyformán találni ilyen és olyan fejűt és szeműt is. Az évezredes keveredés folytán kivétel nélkül minden nép vagy nemzet sokféle fajtadarabkákból van összetéve.
Olyan külső, testi ismertetőjelet nem lehet találni, amely csalhatatlanul megmutatná, hogy ki francia, ki angol, német vagy magyar. De azért a németre, oroszra vagy olaszra gondolva elképzelünk egy hús-vér alakot, valami általános olaszt vagy oroszt. Láttunk már fekete németet is, de a németeket általában szőkéknek képzeljük. Minden népről van ilyen képünk. Mert minden népben van egy kisebb-nagyobb csoport, amelyet joggal vagy jogtalanul arra a népre jellegzetesnek tartunk, a többitől elválasztunk. Egy magyart és egy németet még összetéveszthet az ember, de ki tagadná, hogy nincs különbség a magyar és a német nép között?
A magyarban is több fajta van; kevert nép ez is, bár nem annyira, mint a nyugati népek, ahogy eddig hitték. A magyarság már a kezdet kezdetén két nép társulásából keletkezett. Hogy külsőleg milyenek lehettek ezek a honfoglaló ősmagyarok?
Csak szórakoztatásból írom ide, hogy milyennek látott bennünket egy jámbor német püspök, Freisingeni Ottó az 1100-as években. "Külsejük marcona - írja rólunk -, szemük beesett, termetük alacsony, viseletük vad, nyelvük pedig barbár, úgyhogy vagy a sorsot kell vádolni, vagy az isteni türelmet kell csodálni, mely e szörnyetegeknek ilyen pompás ország birtokbavételét megengedte." Nem nagyon tetszettünk neki.
A tudomány nem a szelíd lelkészt igazolta. Az Árpádkori vitézek kiásott csontváza között van jócskán szálfatermetű is; a leírások szerint az egész Árpád-család magas volt.
De hát akkor milyen a magyar fajta? Miben különbözik a többitől? Mert fajtának csak azt a népcsoportot nevezhetjük, amely minden más csoporttól elüt, amelyből csak egy csoport van a világon. Van ilyen csoport a magyarságban? A tudósok szerint van.
Nekünk sem újság, amit ők mondanak, hogy körülbelül minden negyedik magyar ember 166 centiméter nagyságú, feje kerek, homloka magas és domború, arca pirosbarna és széles, szája és füle aránylag kicsiny, szeme élénk és leheletnyileg ferde állású. Ezt nevezi a tudomány turanid vagy alföldi fajtának, s jellemzéseül még azt teszi hozzá, hogy "vonásai inkább lágyak, mint kemények, de azért mégis határozottak, főleg igen élénkek; arcának többnyire sajátságos derűs, megnyerő kifejezése van, amit összes külföldi leírói kiemelnek". A püspök óta megjavultunk.
Ez a fajta magyarság természetesen nemcsak az Alföldön él. Ilyen turánias, alföldies ember volt a dunántúli Deák Ferenc, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, és a csoport legszebb példaképe, az erdélyi származású Rákóczi Ferenc.
De hát a többi magyar, a szőke, a magas termetű? Az is magyar, ne nyugtalankodjunk addig sem, míg a tudományos felsorolással nem végzünk.
Eszerint minden száz magyar közül huszonöt tehát ilyen turánias jellegű. Minden további húsz arra a finnugoros kelet-balti fajtára emlékeztet, amilyenek a hajdani erdőlakók is lehettek. Ismét újabb húsz - különösen a nagykunok és jászok közt - dinári vonásokat mutat. Tizenöt a keleti vagy alpi fajta jegyeit hordozza. Mongol arcú minden száz magyar közt már csak öt akad. Ugyanennyi az örmény külsejű taurid is. A legkevesebb - elég különösen - a németes, teuto-nordikus jelleg, ilyen minden száz magyar között csak négy van. Ez azért érdekes, mert hisz németekkel éltünk legközelibb szomszédságban. Olaszos, földközi fajta minden kétszáz magyar közt jó, ha egy előfordul.
Ilyen elemekre oszlana a magyarság. Ha szét lehetne osztani. De nem lehet, már csak azért sem, mert ezeket a fajtákat mindnyájan vérünkben őrizzük; nemcsak az országban keveredtek ezek össze, hanem bennünk is. A barna turánias apának a fia szőke ugoros lett, annak a fia pedig, ki tudja, hányadik ősre ütve vissza, mongolos. Annak gyermeke pedig az egyik őstől talán csak az arcvonást veszi át, s termetét egy más fajtától kölcsönzi. Valóban kölcsönzi, mert a következő nemzedék megint a legtisztább jellegű turánias lesz. Van tehát választék, örüljünk neki; nem unjuk meg magunkat. Ez nagyjából a tanulság, amit a fajták testi jeleiből levonhatunk.
Mert egy nemzet egységét, az igazi fajtát úgysem az ilyen külsőség teszi. Hisz vannak és voltak magyarok, a legnagyobbak közt is, akiknek még nevük sem volt magyar. Képzeljük el, mit szólt volna Petőfi Sándor, ha valaki kétségbevonja magyarságát, sőt magyar származását csak azért, mert apját Petrovicsnak hívták.
Magyar származású volt. Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s választ el egy más múltú és más jelenű néptől.
Magyar az, akinek nyelve és esze magyarul forog. Becsületesen nem lehet más vizsgát találni arra, hogy kit tartsunk igazán magyarnak. Nem könnyű vizsga ez. Sokkal nehezebb annál, ami elé a fajta testi jegyeinek kutatói állítják az embert. Itt a lelket kell kitenni.
Ami ennél is nehezebb, a lelket kell megvizsgálni.
Mert ha valamiből, megnyugtatóan a lelki magatartásból lehet megítélni, hogy ki milyen fajtához tartozik, vagy egyáltalán tartozik-e valahova. Hogy pedig egy nép micsoda fajta, az szintén a szellemben, a nép szellemében és szokásaiban mutatkozik meg. Van erre is ismertetőjel.
Minden egészséges nép fejlődik. Nő mint a fa, azzal a különbséggel, hogy a nép valóban az égig akar nőni; az igazi nemzet nem ismeri a halált, magát örök életűnek érzi. Ez a szép benne, ez a vigasztaló a halandó ember számára; ezért érdemes nemzetbe tartozni.
A tudósok megállapításaiban van néha mosolyogtató is. Az például, hogy mi magyarok a honfoglalás óta ebben a hazában testileg is nőttünk négy-öt centimétert. Férfiak, asszonyok egyformán nőttek, mert a különbség köztük ma is pontosan annyi, mint Vereckénél volt: tizenegy centiméter.
De a döntő az, ahogy lélekben nőttünk. Nemzetté igazán ez a szellemi gyarapodás tett bennünket, lélekben magyarrá itt lettünk.
Nem sikerült. Amíg a fejedelem tekintetét és minden erejét nyugat felé fordítja, háta mögött keletről feltűnik egy új, harcias altaji nép, a kazár, és a már indulásra készülődő országot könnyen elfoglalja. Kurt egyik fia sóváran kitart a nyugatra vándorlás mellett, engedélyt kér a bizánci császártól, s a kevertek egyik részét a Balkánra vezeti, s az ottani szlávok országát, majd nyelvét is átvéve, megalapítja a mai Bulgáriát.
A nép másik része visszafordul északkelet felé, lemond Európáról, a Volga táján próbál hazát találni. Nem tudjuk, mi lett velük. Valószínű az ő leszármazottjaikkal találkozott és beszélt magyarul Julián barát, közvetlenül a tatárjárás előtt. Talán a tatárok pusztították el őket.
Kurt másik fia megalkudott a kazárokkal. A nép zöme több mint kétszáz évig a kazár birodalomban élt. Sokáig Kazár néven emlegették. De a világ csakhamar megtanulja külön a magyarok nevét is. A kazár hatalom gyengülésével a magyarok mindinkább megerősödnek, külön szervezkednek, mind több jelet adnak magukról. Attila öröksége felé igyekeznek ők is, be-becsapnak Európába. Magyarországon 839-ben jártak először.
A kazár birodalomban a helyzet egyre rosszabbodott. Kelet felől most a kazárokat fenyegeti az új harcias nép, a besenyő. A fejedelem, aki egész udvarával a zsidó hitre tért, nem tudta megvédeni az országot.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
A magyarok nem éreztek erőt s tán kedvet sem, hogy a besenyőkkel szembeszálljanak. Amúgy is megelégelték a kazár állapotokat, fölkerekedtek a Meotisz partjáról, magukhoz vették a velük egy országban élő, de ugyancsak erősen elégedetlenkedő és lázongó kabarok három törzsét, és Etelközbe költöztek.
Etelköz már csak állomás. A két törzsből összeforrt és rokon törzsekkel gyarapodott nép már régóta céltudatosan egységes nemzet. Árpádot követve végül az Attila dicsőségével egyetemben annyit emlegetett hazát is megtalálja, a Kárpátokon át.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
Magyarország területén a magyarok előtt egyetlen nemzet sem tudott tanyát verni. Veszélyes terület volt ez, olyan, mint egy keresztút: a népek erre özönlöttek fel s alá, itt ütköztek, itt verekedtek össze s űzték tova egymást.
A történelemben nép ritkán teremtett oly rövid idő alatt magának hazát, mint a magyar. Épp egy ilyen veszélyes területen. Mi magyarázza ezt?
Ezt is a magyarság páratlanul szerencsés összetétele magyarázza. A hajdan összepárosodott nép mindkét fele megtartotta alaptulajdonságát. A hun rokonok harcoltak olyan keményen, mint Európában akkor már egy nemzet sem, egykettőre meghódították az országot; a jámbor halászok utódai meghódították a földet, megbékítették a legyőzötteket. Árpád népe egyszerre volt katona és kolonizátor, gyarmatosító.
A hun rokonságba tartozó népeknek nemcsak a bátorság és a szervezés nagy erényük. Hanem a legyőzött népek iránti türelem is. Sem a hunok, sem az avarok, de még a későbbi törökök sem szóltak bele a meghódított nép szokásaiba, vallásába vagy mesterségébe. Ezt tették Árpád vitézei is. Nem űzték el a legyőzötteket, kedvük ellenére beolvasztani sem akarták őket. Épp azért olvadtak azok be, saját kedvükből.
Nagyot gyarapodott a magyarság ezekkel a beolvadtakkal. De a végleges jó haza hírére jöttek kelet felől is kisebb-nagyobb csoportokban népek. Árpád törzsének közelibb-távolibb atyafiai: kunok, jászok, besenyők. Aztán jöttek telepesek nyugat felől is. Jöhettek már, beolvadásukkal a magyarságot nem gyengítették, hanem gazdagították. A magyar nép akkor már egységes erős nemzet volt, országa pedig jól megalapozott, biztos állam. Mindenkit befogadott, aki szokásait elfogadta, aki szívvel-lélekkel magyar lett: magáévá tette a magyarság nyelvét és észjárását.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
Mostanában világszerte sokat foglalkoznak a fajtákkal, s meglehetősen összekeverik, már a kifejezéseket is. Más a faj és más a fajta.
Fajnak azt a csoportot nevezzük, amelynek tagjai egymással szaporodni tudnak. Vannak növényfajok, állatfajok. A magyar nyelv szerint az egész emberiség egy faj. Ebben vannak aztán különféle fajták: fehérek, sárgák, rézbőrűek, feketék, igen sok átmenettel. Mindegyikben vannak további fajták, de ezeket még nehezebb pontosan meghatározni. Európában vannak szőke, magas, hosszú fejű germánok, barna, alacsony, kerek fejű alpesiek, olaszosan fekete, kicsi és hosszú fejű földközi-tengeriek, bosnyákosan magas, kerek fejű dináriak, örményes előázsiaiak. Van aztán még két fajta, amelyet a tudósok eddig nemigen tudtak hova tenni. Az egyik hamvasszőke hajú, középmagas termetű, kerek koponyájú, ezt kelet-baltinak vagy ugorosnak nevezhetjük, ilyenek nagyrészt a finn rokonságú népek. A másik is középmagas, kerek fejű, de haja barnás, illetve olyan "se nem szőke, se nem barna". Ezt turániasnak hívják, ez a magyar fajta, mert ilyen csak Magyarországon található.
Külső szerint így lehet csoportokra osztani az emberiséget. A népek azonban, nagyon jól tudjuk, nem aszerint csoportosulnak, hogy kik a hosszú, vagy kerek fejűek, hanem nemzetek szerint állnak össze. A nemzetekben pedig egyformán találni ilyen és olyan fejűt és szeműt is. Az évezredes keveredés folytán kivétel nélkül minden nép vagy nemzet sokféle fajtadarabkákból van összetéve.
Olyan külső, testi ismertetőjelet nem lehet találni, amely csalhatatlanul megmutatná, hogy ki francia, ki angol, német vagy magyar. De azért a németre, oroszra vagy olaszra gondolva elképzelünk egy hús-vér alakot, valami általános olaszt vagy oroszt. Láttunk már fekete németet is, de a németeket általában szőkéknek képzeljük. Minden népről van ilyen képünk. Mert minden népben van egy kisebb-nagyobb csoport, amelyet joggal vagy jogtalanul arra a népre jellegzetesnek tartunk, a többitől elválasztunk. Egy magyart és egy németet még összetéveszthet az ember, de ki tagadná, hogy nincs különbség a magyar és a német nép között?
A magyarban is több fajta van; kevert nép ez is, bár nem annyira, mint a nyugati népek, ahogy eddig hitték. A magyarság már a kezdet kezdetén két nép társulásából keletkezett. Hogy külsőleg milyenek lehettek ezek a honfoglaló ősmagyarok?
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
Csak szórakoztatásból írom ide, hogy milyennek látott bennünket egy jámbor német püspök, Freisingeni Ottó az 1100-as években. "Külsejük marcona - írja rólunk -, szemük beesett, termetük alacsony, viseletük vad, nyelvük pedig barbár, úgyhogy vagy a sorsot kell vádolni, vagy az isteni türelmet kell csodálni, mely e szörnyetegeknek ilyen pompás ország birtokbavételét megengedte." Nem nagyon tetszettünk neki.
A tudomány nem a szelíd lelkészt igazolta. Az Árpádkori vitézek kiásott csontváza között van jócskán szálfatermetű is; a leírások szerint az egész Árpád-család magas volt.
De hát akkor milyen a magyar fajta? Miben különbözik a többitől? Mert fajtának csak azt a népcsoportot nevezhetjük, amely minden más csoporttól elüt, amelyből csak egy csoport van a világon. Van ilyen csoport a magyarságban? A tudósok szerint van.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
Nekünk sem újság, amit ők mondanak, hogy körülbelül minden negyedik magyar ember 166 centiméter nagyságú, feje kerek, homloka magas és domború, arca pirosbarna és széles, szája és füle aránylag kicsiny, szeme élénk és leheletnyileg ferde állású. Ezt nevezi a tudomány turanid vagy alföldi fajtának, s jellemzéseül még azt teszi hozzá, hogy "vonásai inkább lágyak, mint kemények, de azért mégis határozottak, főleg igen élénkek; arcának többnyire sajátságos derűs, megnyerő kifejezése van, amit összes külföldi leírói kiemelnek". A püspök óta megjavultunk.
Ez a fajta magyarság természetesen nemcsak az Alföldön él. Ilyen turánias, alföldies ember volt a dunántúli Deák Ferenc, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, és a csoport legszebb példaképe, az erdélyi származású Rákóczi Ferenc.
De hát a többi magyar, a szőke, a magas termetű? Az is magyar, ne nyugtalankodjunk addig sem, míg a tudományos felsorolással nem végzünk.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
Eszerint minden száz magyar közül huszonöt tehát ilyen turánias jellegű. Minden további húsz arra a finnugoros kelet-balti fajtára emlékeztet, amilyenek a hajdani erdőlakók is lehettek. Ismét újabb húsz - különösen a nagykunok és jászok közt - dinári vonásokat mutat. Tizenöt a keleti vagy alpi fajta jegyeit hordozza. Mongol arcú minden száz magyar közt már csak öt akad. Ugyanennyi az örmény külsejű taurid is. A legkevesebb - elég különösen - a németes, teuto-nordikus jelleg, ilyen minden száz magyar között csak négy van. Ez azért érdekes, mert hisz németekkel éltünk legközelibb szomszédságban. Olaszos, földközi fajta minden kétszáz magyar közt jó, ha egy előfordul.
Ilyen elemekre oszlana a magyarság. Ha szét lehetne osztani. De nem lehet, már csak azért sem, mert ezeket a fajtákat mindnyájan vérünkben őrizzük; nemcsak az országban keveredtek ezek össze, hanem bennünk is. A barna turánias apának a fia szőke ugoros lett, annak a fia pedig, ki tudja, hányadik ősre ütve vissza, mongolos. Annak gyermeke pedig az egyik őstől talán csak az arcvonást veszi át, s termetét egy más fajtától kölcsönzi. Valóban kölcsönzi, mert a következő nemzedék megint a legtisztább jellegű turánias lesz. Van tehát választék, örüljünk neki; nem unjuk meg magunkat. Ez nagyjából a tanulság, amit a fajták testi jeleiből levonhatunk.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
Mert egy nemzet egységét, az igazi fajtát úgysem az ilyen külsőség teszi. Hisz vannak és voltak magyarok, a legnagyobbak közt is, akiknek még nevük sem volt magyar. Képzeljük el, mit szólt volna Petőfi Sándor, ha valaki kétségbevonja magyarságát, sőt magyar származását csak azért, mert apját Petrovicsnak hívták.
Magyar származású volt. Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s választ el egy más múltú és más jelenű néptől.
Magyar az, akinek nyelve és esze magyarul forog. Becsületesen nem lehet más vizsgát találni arra, hogy kit tartsunk igazán magyarnak. Nem könnyű vizsga ez. Sokkal nehezebb annál, ami elé a fajta testi jegyeinek kutatói állítják az embert. Itt a lelket kell kitenni.
Ami ennél is nehezebb, a lelket kell megvizsgálni.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
Mert ha valamiből, megnyugtatóan a lelki magatartásból lehet megítélni, hogy ki milyen fajtához tartozik, vagy egyáltalán tartozik-e valahova. Hogy pedig egy nép micsoda fajta, az szintén a szellemben, a nép szellemében és szokásaiban mutatkozik meg. Van erre is ismertetőjel.
Minden egészséges nép fejlődik. Nő mint a fa, azzal a különbséggel, hogy a nép valóban az égig akar nőni; az igazi nemzet nem ismeri a halált, magát örök életűnek érzi. Ez a szép benne, ez a vigasztaló a halandó ember számára; ezért érdemes nemzetbe tartozni.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
A tudósok megállapításaiban van néha mosolyogtató is. Az például, hogy mi magyarok a honfoglalás óta ebben a hazában testileg is nőttünk négy-öt centimétert. Férfiak, asszonyok egyformán nőttek, mert a különbség köztük ma is pontosan annyi, mint Vereckénél volt: tizenegy centiméter.
De a döntő az, ahogy lélekben nőttünk. Nemzetté igazán ez a szellemi gyarapodás tett bennünket, lélekben magyarrá itt lettünk.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?