Aki megtanult magyarul... és palócul


Aki megtanult magyarul... és palócul

 Azóta elég sűrűn láttam rokont. Volt olyan is, akivel az egész idő alatt magyarul beszélhettem. Hadd mondjam még ezt el, szórakoztató és egy kicsit borzongató élmény volt, most néhány hónapja esett meg velem, itt Pesten.

 Ez a rokon hatvan év körüli kedves bácsi volt, könyvből tanult magyarul, ezelőtt vagy negyven évvel. Az egyik rokon nép egyetemén a magyar és a vogul hangtan tudós tanára. Magyar kiejtése kísértetiesen tökéletes volt, a nyelvjárásokat is ismerte, s ha kívántam, a palóc dialektusban kezdett mondatokat szegedi vagy göcseji tájszólásban fejezte be. (Esetleg szoszvai vagy kondai vogulban.) A kiejtéssel tehát nem volt baj, noha a tanár úr leginkább csak az óráin gyakorolta a magyart, eleven magyarral nem sok alkalma volt társalogni. Épp ezért beszéd közben mindig egy kis szünetet tartott, összegyűjtötte legalább egy tökéletes mondat erejéig a mondandót, a szavakat; nem akart akadozni. De honnan gyűjtötte a szavakat? Ez volt kísérteties: szellemidéző.

 Az egyik szót Vörösmarty verseiből vette, a másikat Zrínyiből; volt olyan, amelyért Levédiáig nyúlt vissza, szemem előtt kapta ki a nyelv alsó rétegéből, gyorsan megtörölgette, hogy én is ráismerjek, úgy nyújtotta felém. Kedves kék szemét összevonva, rövid hallgatás után egyszer például ahelyett, hogy strand, azt mondta: föveny. Másszor sógor helyett azt, hogy süv, úgy, ahogy ezt a középkorban mondták őseink, majd pillanatnyi szórakozottságában az igéket egy egész mondaton át úgy ragozta, mint ezelőtt hétszáz évvel a Halotti Beszéd prédikátora. Ahelyett, hogy "hirtelen", egyszer azt mondta: újságtalan.

 Ekkor villant elém, hogy a hirtelen szóban a hír van elrejtve; egyszeriben ízlelni tudtam a kifejezést. Még sok ilyen szót leleplezett, megízleltetett velem akaratlanul is. "Ájtatosság nélküli" - mondta például haragosan valakire, aki elég gorombán kételkedni mert a finn-magyar nyelvrokonságban. Kipirult arcán láttam, hogy valami keményet akar mondani. Csodálkozva néztem rá. "Ájtatosságtalan!" - javította ki magát. Aztán, homlokára csapva, végre meglelte a helyes kifejezést: "Szemtelen" - mondta. Ekkor jöttem rá, hogy a szemtelen szóban nem a szem van elrejtve (aminek semmi értelme sem volna), hanem a szent szó, a buzgalom, a hit. A szemtelen az, aki semmit sem tart szentnek, még a finnugor rokonságot sem. Napokig elhallgattam volna a tanár urat; úgy éreztem, igazán csak tőle tudnám megtanulni a magyar nyelvet. A múltján át annak jelenét. Ő mindezt ismerte, s akaratlanul mintha percenként felboncolta volna a nyelvet. Elbűvölten néztem keze nyomát, a nyelv idegrendszerét, csontvázát, egész titkos anatómiáját és hasonlóságát a többi nyelvekkel, amelyekkel egy anyától született.

 Az előkelő eredet fitogtatását ízléstelennek érzi az ember, a szegény rokonnal való törődést viszont kötelességnek. Ránk magyarokra az utóbbi hárul. Gondoljuk el, vannak nemzetek, akik büszkélkedve mint bátyjukra tekintenek ránk, segítséget és példát várnak tőlünk; a jövőben egyre többet fognak várni.

 Vogul, osztják, zürjén, cseremisz, mordvin - mennyi név! És mennyit tehetünk még hozzájuk, kezdve a hunoktól egész a jászokig, besenyőkig, kunokig. Ez mind rokon, ez valamikor mind egy családhoz tartozott. Ideje, hogy végre egy kis rendet teremtsünk ebben a kiterjedt, de sajnos, csak névre oly nagyszámú famíliában.

 

Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?


Szerkesztés dátuma: kedd, 2012. március 13. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 2,533 Kategória: Mi a Magyar? » Ki a magyar?
Előző cikk: A többi rokon Következő cikk: Mit mond a vér


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: