A Hunorról és Magyarról szóló mondában ezt a történelmi tényt őrizte meg a szájhagyomány. Honnan tudjuk, hogy mindez valóban így történt? Igen egyszerű bizonyítékokból. A nyelvből, amelyet ma is beszélünk.
A szavak mindent elárulnak, a történelemben is. Elárulják azt is, hogyan élhettek őseink ott fent az északi erdőkben, mielőtt az a keleti bátor nép délre ragadta őket. Abból, hogy az elég kezdetlegesen élő vogulok a ház, ágy, fazék szavakat nagyjából ma is úgy mondják, mint mi magyarok, következtetni tudunk arra, hogy nemcsak szavunk, hanem házunk, ágyunk és fazekunk is olyan lehetett, mint a voguloké. Ez az élet bizony elég kezdetleges volt. A közös keszeg, sügér, lúd, köles, méz, eper, bogyó szó amellett tanúskodik, hogy táplálékban nemigen válogathattunk. Mert abból is sokat ki lehet olvasni, hogy milyen szavak hiányoztak a közös nyelvből, s hogy melyek azok, amelyekkel külön-külön ismerkedtünk meg, az elszakadás után. Abból, hogy mikor merül fel egy új szó és kitől tanultuk meg, pontosan követni tudjuk, hogy milyen új dolgokkal ismerkedtünk meg, hogyan és kik révén művelődtünk.
Legtöbbet apánktól, ettől a Kína felől jött rokonságú néptől tanultunk. Nemcsak bátor, hanem az akkori időkhöz képest rendkívül művelt is lehetett ez a nép, hisz a föld legműveltebb sarka akkor Kína volt, és a jó harcos először épp ellenségei fogásait sajátítja el.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
