El lehet képzelni, szépen le lehetne írni azokat a beszélgetéseket, azokat a megható leckéket és jeleneteket, amikor ősszüleink először kicserélték holmijukat és velük a szavakat. Az erdőlakók elcsodálkozhattak, midőn az újonnan jöttek dolgai közt megpillantották az ekét. Vagy a sarlót. Mit lehet azzal csinálni?
- Aratni.
- Mit?
- Búzát, árpát, aztán azt kévébe kötjük, a kévét kepébe rakjuk, a kepét szérűbe. Az ocsút elszórjuk.
Ezek a szavak akkor kerültek nyelvünkbe. Eladdig a halászok sem a búzáról, sem az aratásról s így a kévéről, kepéről, szérűről, ocsúról sem hallottak egy szót sem. Most megtanulták. Nemcsak a szót, de az aratást is.
Az asszonyok gyöngyöt, gyűrűt, gyűszűt, tükröt, teknőt, kancsót kaptak, a sátorba gyertyát; és bársonyt, ami akkor még selymet jelentett. A férfiak baltát, csákányt, bicsakot. Megtanultak kutat ásni, kaput faragni. Mindezeket a szavakat a törökös népek és így a hunok is nagyjából így mondták.
De nemcsak munkaszerszámot kaptak, hanem kantárt, kengyelt is és harangot; ez akkor még rézdobot jelentett, nyilván ütközetre doboltak vele. Megtanultak harcolni.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
