Magyarország területén a magyarok előtt egyetlen nemzet sem tudott tanyát verni. Veszélyes terület volt ez, olyan, mint egy keresztút: a népek erre özönlöttek fel s alá, itt ütköztek, itt verekedtek össze s űzték tova egymást.
A történelemben nép ritkán teremtett oly rövid idő alatt magának hazát, mint a magyar. Épp egy ilyen veszélyes területen. Mi magyarázza ezt?
Ezt is a magyarság páratlanul szerencsés összetétele magyarázza. A hajdan összepárosodott nép mindkét fele megtartotta alaptulajdonságát. A hun rokonok harcoltak olyan keményen, mint Európában akkor már egy nemzet sem, egykettőre meghódították az országot; a jámbor halászok utódai meghódították a földet, megbékítették a legyőzötteket. Árpád népe egyszerre volt katona és kolonizátor, gyarmatosító.
A hun rokonságba tartozó népeknek nemcsak a bátorság és a szervezés nagy erényük. Hanem a legyőzött népek iránti türelem is. Sem a hunok, sem az avarok, de még a későbbi törökök sem szóltak bele a meghódított nép szokásaiba, vallásába vagy mesterségébe. Ezt tették Árpád vitézei is. Nem űzték el a legyőzötteket, kedvük ellenére beolvasztani sem akarták őket. Épp azért olvadtak azok be, saját kedvükből.
Nagyot gyarapodott a magyarság ezekkel a beolvadtakkal. De a végleges jó haza hírére jöttek kelet felől is kisebb-nagyobb csoportokban népek. Árpád törzsének közelibb-távolibb atyafiai: kunok, jászok, besenyők. Aztán jöttek telepesek nyugat felől is. Jöhettek már, beolvadásukkal a magyarságot nem gyengítették, hanem gazdagították. A magyar nép akkor már egységes erős nemzet volt, országa pedig jól megalapozott, biztos állam. Mindenkit befogadott, aki szokásait elfogadta, aki szívvel-lélekkel magyar lett: magáévá tette a magyarság nyelvét és észjárását.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
