A nép szellemiségének ősi alapjai vannak elrejtve. Magatartásunk és természetünk ősi irányítói. Énekről volt szó, hadd mondok el még egy esetet. Még régebben egyszer Arcachon városában francia diák barátaimmal csaptunk afféle diákvigalmat, amikor a bornál is jobban az ifjúi szabadság és testvérkezés adja a jókedvet. Egy ideig együtt énekeltünk, aztán a hangulat emelkedésével ki-ki azt, ami épp eszébe jutott, én épp egy magyar dalt. Amikor az egyik francia hirtelen hozzám fordult
- Miért fogod a fejedet?
- A fejemet, én?
- Vagy a tarkódat. Még most is ott a kezed. Fáj?
Csak akkor vettem észre. Bal tenyerem valóban ott volt hátul a nyakam szirtjén.
- És a másik kezeddel miért mutogatsz folyton? Mit fenyegeted azt az ártatlan holdat?
Ez is igaz volt. Nóta közben magasra emelt mutatóujjam állandóan billegett, akár egy korholó tanítóé; magam is rácsodálkoztam. Megzavarodtam.
- Nálunk így szokás - feleltem -, hozzátartozik az énekhez, illetve az énekléshez.
- Másképp nem megy? Fenyegetni okvetlenül kell?
Nem ment másképpen. Megpróbáltam, hogy én is úgy énekeljek, mint ők, karba tett kézzel. Nem ízlett, becsületesen elkezdeni sem tudtam. Először azt hittem, csak én vagyok így. Magyarországra hazajövet az első nap elmentem az otthoni kocsmába. Megnyugodtam. Vasárnap volt, épp juhászok készülődtek vigasztalódni. A harmadik pohár után szinte parancsszóra emelkedtek az ujjak, s kezdték leckéztetni előbb a poharat, aztán a mestergerendát. Ebből tudtam, hogy ének következik. Az isten a megmondhatója, kit fenyegetnek a magyarok, mihelyt lelküket szabadjára engedik. A sorsot, valami baljóslatú felsőbb hatalmat?
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
