Zene és társadalom


Zene és társadalom

A zene az életnek olyan szükséglete, mint a levegő.

Sokan csak akkor veszik észre, ha már nagyon hiányzik. Némely ember igen kevéssel beéri, mikor pl. éjszakákon át füstös szobában kártyázik. Mégsem élhet nélküle. 

Hogy milyen és mennyi zenét fogyaszt: rendkívül jellemző minden népre és nemzetre. Ezért a zenei élet formái mindenütt mások. Változtak: a századok folyamán, de mindig a nép vagy nemzet karakterét, annak esetleges változásait követték.

Az olasz zeneélet már harmadik százada az opera jegyében áll. Egy idő óta mindinkább tért hódít a szimfonikus zene. Az operettnek semmi talaja. A német zenei érdeklődés körülbelül egyformán oszlik meg az opera és szimfonikus zene közt. Hollandiában, Angliában nagy szimfonikus és énekkari kultúra mellett opera egyáltalán nincs, csak mint külföldi vendég. Látjuk, a civilizáció nivelláló hatása a zeneéletre nem terjed ki.

Nincs két ország, melynek zeneélete teljesen egyforma. Melyek a mi zeneéletünk jellemző formái? A nép, ott ahol még nem bomlottak föl a falusi kultúra formái, az ősi önellátással gondoskodik zenei szükségletéről. Mindenki dalol, maganak is, együtt is, s a régi hagyomány, hogy napjainkig életben maradt, erejét és ellenállóképességét bizonyítja a városi befolyással szemben. A bomlás fokai szerint, sokféle falu típus van, a várost mindjobban megközelítő formákkal és anyaggal. A hivatásos cigányzenész megjelenése falun elég új keletű. Még félszázaddal ezelőtt vagyonos helyeken is megelégedtek egy dudással a tánchoz. A dudás (citerás, tekerős) ugyan szintén kapott fizetést, de csak alkalmi zenész volt, más főfoglalkozásból élt. A cigánnyal a városi zene is egyre jobban terjedt és ma már a mezővárosok, nagyközségek zenei légköre alig különbözik a városokétól.

Zeneéletünk tipikus formája ugyanis még mindig a cigány melletti borozgatás. Középosztályunk nagy tömegei számára a zene még nem olyan lelki táplálék, amely nem tűr maga mellett testi táplálkozást, és némi figyelmet, koncentrációt kíván.

Amint a Nemzeti Színházban sincsenek asztalok és a harmadik felvonásban még emlékezni kell az elsőre. 

Ezért a magasabb zenét ápoló intézményeink közönnyel küzdenek. A 70 milliós Németországra 70 operaház esett, több mint 100 szimfonikus zenekar. E kulcs szerint nálunk 10 operaháznak kellene működni, s vagy 15 szimfonikus zenekarnak.

De ha nem mérjük is állapotainkat a decentralizáció e bőségéhez, mely még a német fejedelemségek korában gyökerezik, bizonyos, hogy a magasabb zenének aránytalanul kevés nálunk a kőzönsége.

A kultúra palántái nem egyszerre nőnek, nálunk a zene maradt hátra leginkább. Kultúránk inkább vizuális jellegű, nagyműveltségű emberek zeneileg teljesen tájékozatlanok. Az egyoldalúan vizuális (francia) vagy auditív (német) kultúrák mellett ott az olasz példa, szerencsés egyensúlyával a kettő közt és nagy alkotásaival mind a kettő terén.

A cigány melletti mulatás, bár eredeti magyar szokás, még nem zeneélet, csak zenével kísért szórakozás, melyben naiv módon nyilvánul az egyéni aktivitás ősi hajlama. A parasztnál természetes, mert kultúrájába harmonikusan beleillik, a városi művelt embernél kissé groteszk csökevény, egy általa alsóbbrendűnek tartott életformából hozta át mostani felsőbbrendű életformájába. Kétségtelen: hagyományszerű elem (bár múltját nem látjuk világosan), csak az a kár, hogy tartalma, a zene már éppen nem hagyományos.

Értelmiségünk kultúrája nem a nép kultúrából fejlett, szervés, homogén kultúra, hanem innen-onnan összekapkodott mozaik, a magyar és idegen elemek kellő egyensúlya nélkül. Ilyen zenekultúrája is. A nép és a régi irodalom gyökeres nyelvétől elidegenült, egy, már csak külsőségekben magyar, lényegében fordítás-nyelvvel él. (Részletesen kifejti Karácsony Sándor, Magyar észjárás c. könyvében.) így járt a zenével is. Az elhagyott népzene helyett fejlesztett magának egy felemás, fél- vagy álnépi stílust. Népies sallangjai még visszavágynak az elhagyott falusi életformába, de idegen elemei nem hoztak magasabb kultúrát. Ez a zene formában nem fejlettebb mint a népé: csakúgy egyszólamú: igénytelen és lényegtelen kísérete veszteség nélkül elválasztható a dallamtól. Formában sincs felette, de tartalomban, etikai és esztétikai értékben, ízlésben, magyarságban mélyen alatta van. Hogy a nép beéri 20-70 szótagnyi dalstrófával, mint legnagyobb zenei egységgel, az nála igen fejlett zenekultúrát jelent. Ha az értelmiség felfogóképessége sem több ennél: az, egyéb kultúrájához viszonyítva, műveletlenség.

Hogy lehetséges ez? Hisz csak az érettségizett ember 6-8 évvel tovább járt iskolába, mint a paraszt. Ennyi idő alatt nem vitte többre a zenében? Nem, mert köznevelésünk a zenét sem mint általános nevelő eszközt, sem mint a nemzeti tudatosítás eszközét nem használja fel. Innen ered középosztályunk zenei pauperizmusa és magyar zenei érzékének bizonytalansága. Mert magyar zenei tájékozottságát az a pár nóta és csárdás jelenti, amit véletlenül megismert. Mint egész műveltségében, a zenében is féllábbal (a táncos lábával) idegen talajon áll. Sőt tán ez a nagyobb fele zeneismeretének. A bálokon szereplő töméntelen idegen tánc miatt alapos tanulmányokat végez a külföldi tánczenében. Itt már a cigányhoz is hűtlen lesz, gramofonlemez és jazz-zenekar szolgáltatja az anyagot. Angol nyelvismerete gyarapítására megtanulja és énekli e táncok szövegét is. S ez még jobb, mint ha a szörnyű magyar szövegeket énekli. Van egy réteg, mely teljesen ennek a zenének világában él. A magyarság számára már elveszettnek tekinthetjük.

Ha itt-ott magasabb zenével találkozik, számára érthetetlen, akár magyar, akár idegen, mert ábécéjét sem tanulta meg. Általában messze el is kerüli az olyan helyet, ahol effélét hallhatna. Más kérdés: Operánk és zenekaraink mindig a legjobb utat választották-e a közönség megnyerésére és nevelésére? Bizony nem egyszer kínálták olyan táplálékkal, hogy joggal menekült vissza a cigányhoz. 

Most azonban a rádió házhoz szállítja a nemesebb zenét is. 

Úgylátszik nem mindig csavarták el, legalább elegen akadtak, akik levélben tiltakoztak a „komoly” zene túltengése ellen, sokallták a „Cé-durr, Bé-durr” és „ópusz” elnevezésű műveket. [19]

Igaz viszont, hogy a rádió komoly műsoraiban valamelyes tervnek, nevelő, vagy tájékoztató rendszerességnek árnyékát sem sikerült felfedeznünk. Pedig nagy hivatása volna e téren is.

Mert rendkívül vékony réteg az, mely igazi, mélyreható zenei műveltséget tudott szerezni, akár otthon, akár a zeneiskolákban. Annak is túlnyomó része a zsidóságból és az idegen eredetű városi lakosságból kerül ki, s így a magyar zene felől teljesen tájékozatlan. Nem ismeri egyik hagyományt sem, s ha véletlenül elébe kerül, egyaránt lenézi, akár néphagyomány, akár cigányzene, mert a magasabb műzene egyik ágába sem tudja beleilleszteni. Még a zenei szakképzés is csak néhány éve gondoskodik róla, hogy a leendő zenetanárok a magyar zenének legalább elemi kérdéseiben eligazodjanak.

A cigányról, mint a nemzeti hagyomány fenntartójáról kőtetnyi frázist olvashattunk az utolsó évtizedben. Aki még nem látott cigányt kótából muzsikálni, láthat a Gyöngyösbokréta estéin. Nem ismeri ugyanis a falusiak dalait, s hogy kísérhesse, papíron kellett elébe tenni, így is sok a baj a próbákon. Nehezen megy. Sokszor csak zavar a kíséret. „Se testem, se lelkem nem tudja bevenni ezeket”, mondta a prímás. (Ethnographia, 1938, 427. 1.) Pedig a Gyöngyösbokréta a hagyománynak csak csekély, felületi töredékét mozdította meg idáig. Annál kevésbbé ismeri a cigány a mélyebb réteget. Hát akkor mit játszik tulajdonképpen?

Műsora jó része, talán a nagyobbik fele, nemzetközi szórakoztató zene. Közönsége ezt kívánja tőle elsősorban. Magyar része: 1850 utáni csárdások, nóták. A XIX. századnál régibb pár darabjukat félkezünkön megszámlálhatjuk. Az sem folytonos hagyomány náluk, hanem a millennium körüli felújítások eredménye. De főképpen és elsősorban élő szerzők nótáit játszszák. Ez volna „nemzeti hagyományunk”? Az avatatlan idegennel el tudjuk hitetni, ahogy gyanútlanul megveszi az álnépi iparművészet termékeit is. S vajjon hány érettségizett magyar tudná külföldi vendégét pontosan felvilágosítani, mi az, amit a cigánytól hall, s mi van itt még azon kívül?

A magyar közönség látókörét tágítani kellene, de Magyarország felé is.

A cigány, a legjava is: félművész, akkor van igazán elemében, mikor félművészetet játszik. Magyar tánczenét, „talp alá valót” alig lehet jobban előadni. A magyar előadóstílus ritmikus hagyománya itt teljes virágában van. Már a lassú, érzelmes dalokban nem tudom hány magyar vállalja azt a nyivákoló, vinnyogó, a folytonos csúsztatás következtében betegesen érzelgős hangot, ami inkább a sátoros cigányok kocsi után futó rimánkodását fejezi ki, mint a magyar karaktert. Igen kevés prímást találni ma, aki a lassúban azt a nemes, heroikus hangot meg tudja szólaltatni, amiért Biharit magasztalták kortársai.

Igaz: az újabb nóták egyre vizenyősebb siránkozása szinte követeli azt a könnyfacsaró előadást. A derű, az egészséges tréfa, minden időkben annyira jellemzője a magyarnak: jóformán kiveszett belőlük. S ha igazi, magávalragadó táncritmust keresünk, azért is vissza kell mennünk a XIX. századba.

Az a társadalom, mely a cigányok mai műsorával minden zenei igényét kielégíti, művészi érzéke fejletlenségén kívül végtelenül megszűkült nemzeti öntudatról tesz tanúságot. Azt bizonyítja ezzel is, amit egész életével: hogy a néphagyományban élő régibb, tágabb nemzeti lélekhez nincs köze. Ezért zárkózik el a néptől, bízza sorsára, ezért közömbös a nagy átfogó nemzeti gondolatok iránt. Végül ezért nem teljesíti azt a funkciót, amely nemzeti művészet megteremtésében a közösségre vár.

Mély gyökerű művészet csak akkor keletkezik, ha milliók éreznek és gondolkodnak egyformán, s ezt egyeseknek sikerül kifejezni. A magára hagyott művész olyan, mint a vezér sereg nélkül, vagy a pap hívek nélkül. Legjava erejét nem fejtheti ki.

S itt nem segít, ha – mint pl. az újabb magyar zenének – külföldön is van közönsége, több, mint itthon. Sőt ez újabb veszedelem. Ha a művész nem érzi maga mögött a saját nemzetét, könnyen lankad az ereje, mint Antheusé. Vagy akarva, nem akarva, idegen ízlés felé hajlik. (Egy pillantás az ügy gazdasági oldalára: a magyar komoly zenének még nyomtatási költségét sem fedezi a belföldi fogyasztás. Kiadói üzletünk, kótanyomó iparunk fejletlensége miatt a kóták sem készülhetnek itthon, s így a szellemi export ipari és kiadói haszna nagyrészt külföldre jut. Szép sikerrel nevelünk szakzenészeket immár 60 éve. De semmit sem tettünk, hogy a zeneértő közönség is szaporodjék. Ezért nagyrészük itthon nem jutott munkához. Fölösleges zenészeink azelőtt külföldön találtak kenyeret. 

Ma minden ország elzárkózik idegenek elől. Rákosi Jenő már a 80-as években vezércikkben tiltakozott az ellen, hogy magyar pénzen külföldnek neveljünk zenészeket. A kivándoroltakat rendszerint elvesztettük. A külföldön élő olasz zenész mindenütt hazája zenekultúráját terjesztette, olasz maradt. A magyar, mert nem vitt ki magával olyan kultúrát, amely szinte akarata ellenére megtartaná magyarnak, igyekezett beolvadni új környezetébe.)

Társadalmi életünk elavult, kisvárosias formái sem kedveznek a zeneéletnek. Nálunk elképzelhetetlen, amit Angliában falun látunk, hogy a földesúr családja, személyzete, a tanító és egyszerű munkások közös énekkarba állnak össze. Pedig az angol csakúgy, vagy még jobban fenntartja a társadalmi korlátokat. De a közös munkával elérendő célt mindennek elébe teszi. Nálunk hiányzik az összeműködés, szolidaritás szelleme, ezért nem fejlődnek énekkaraink. Pedig számunkra ma és jóidéig az énekkar az egyetlen járható út a nagy zene, a zenei közművelődés felé, mert a legkevésbbé költséges. Nem a férfikar, korlátolt és művészeten inneni irodalmával, hanem a vegyeskar. De hol vagyunk még attól, hogy köztudattá legyen: amit a zene nagyjai mondtak a világnak, azt nem pótolja semmi más, s a nélkül emelkedettebb életet nem élhetünk.

„A magyar közéletnek kevés az esztétikai tartalma, hiányzik abból a levegőből, amelyben a társadalmunk lélekzik, a művészeti érzék szomja, hiányzik a bensőség melege” – mondotta Prohászka 1903-ban. Ma ugyanezt mondhatná, zenéről különösen. Vannak biztató jelek, de lényegében semmi sem változott, s még minden tennivaló hátra van.

 

Forrás: Kodály Zoltán - Magyarság a  zenében


Szerkesztés dátuma: szerda, 2012. március 7. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 1,035 Kategória: Mi a Magyar? » Magyarság a zenében
Előző cikk: Előadóművészet Következő cikk: Jövő


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: