Az írásbeliség elterjedésével az egységes helyesírás szabályozásával mind inkább teret hódított a nemzeti nyelv írott változata az irodalmi nyelv. Addig amíg nem volt irodalmi nyelv a tájnyelvjárások minden írásban és könyvben visszatükröződtek. Az 1541-ben íródott Új-testamentumi fordításban ez olvasható:
A XVIII. század végén végbemenő nyelvújítás során azonban a tájnyelvjárásokat szépen lassan felváltja a nemzeti nyelv beszélt változata a köznyelv, és írott változata az irodalmi nyelv, így a közlekedés, média és iskoláztatás elterjedésével és ráhatásával egyre szűkebb régiókra szorulnak vissza tájnyelvjárásaink. Míg a köz nyelv egyre szélesebb körben hódít és szinte elítéli a régi nyelvjárásokat, addig az irodalmi nyelv még vissza-visszanyúl a régi nyelvhez, elsősorban a táj érzékeltetése vagy a szereplő elevenebbé tétele miatt. Hiszen bármilyen szabályozott és egységes is az irodalmi nyelv az mégis sokkal halványabb és színtelenebb az ó nyelvhez képest:
Juhász Gyula: Magyar táj, magyar ecsettel:
A népi, paraszti alakok leírására, mozgalmasabbá tételére is ezt használja, legnagyobb képviselője Móricz Zsigmond, Tamási Áron és Veres Péter:
„Nem akarja Kibir ángyó kovártélyát lehagyni....”
Móricz Zsigmond: Rózsa Sándor lovát ugratja:
„Jó röggelt, adjon az isten embörök. Hallották-e mán mijen röttenetös szürnyü esetöm vót?”
Kimondhatjuk, hogy régi szép nyelvezetünk kihalóban van, mert míg a faragott és egyéb kézműves tárgyaink, kézimunkáink, könyveink megmaradnak, ha eltárolják őket addig a hang elszáll. A hanglejtés és a tájszavak, sírba szállnak azokkal akikben addig élt. Régi magyar nyelvjárásaink a feledés homályába vesznek.
Magyar nyelvjárásokat az 1951-es Mai magyar nyelvjárások című kötetében nyolc típusba sorolják:
- Nyugati
- Dunántúli (kelet,-dél és nyugat-dunántúli)
- Déli
- Tiszai
- Palóc (észak, dél és nyugati palóc)
- Észak-keleti
- Mezőségi
- Székely és Csángó
