Szerettelek, nem tagadom!S hogy eltört a lakadalom:Nem én vagyok, te vagy oka,Miért hajlongtál ide, oda?Nyílt rózsa volt az ajkad,Hol nem csak egy méhnek szabad,Égő tüzes nap a szemed,Mely sok szívet melengetett!Seregestül voltunk rabod,Megszéditél ötöt, hatot;Szerettél - , s mi hivek valánk,Úgy mondta szád, úgy mondta szánk.
Ennek az őszi napnak aranyaMég a miénk; a budai hegyek,A hídon túl, nézd, mennybe szállanak,S a híd is úgy lebeg,Kitártan, a két égő part fölött,Mint végtelenbe készülő madár.Mely a búcsúzó lendület előttA fényben még megáll,Acélfőnikszként, mozdulatlanul,S mi, szárnyai közt, boldog utasok,Valószínűtlen tájról álmodunk,Hová röpítni fog.
Előttünk már hamvassá vált az útÉs árnyak teste zuhant át a parkon,De még finom, halk sugárkoszorútFont hajad sötét lombjába az alkony:Halvány, szelíd és komoly ragyogást,Mely már alig volt fények földi mása,S félig illattá s csenddé szűrte átA dolgok esti lélekvándorlása.Illattá s csenddé.
Virrad. Szürkûl a város renyhe piszka,De túl, az enyhe, tiszta messzeségbenÚj rajzlapját kifeszíti az égenA hajnal, a nagy impresszionista.Ezüst ónnal szeszélyes felhõt rajzolÉs álmodozva pingál enyhekéketS ragyogva tûzi az isteni képetAz ûrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.
Kék hamvadozásátEstéli sugárnak,Mikor ifju párokÖsszébb bújva járnak,S láttukra szívedbenHabot vet a rest vér,- Vén bor hűs pincében, -Ismered-e, testvér?Szidod-e, bölcs gúnnyal,A nagy, sárga holdat,Hogy sűrű sugáraÓcska szirup-oldat?Puffadt, rossz citrombólCsurrant limonádé...S nem fáj, titkon, íze,Hogy már nem a szádé?Csókíze a holdnak,Holdíze a csóknak...
Ha egy fára ragyog a nap fénye,hogyne lenne életre reménye!Meleg a fény, fakad a rügy tőle,zöld levélke bújuk ki belőle.Sok kis virág, fehér kelyhű, tiszta.A kék égre úgy mosolyog vissza.
Egy rég elhamvadt nyáron láttama cséplések arany porában.Ment fel a porszínű mennybe,szalmafelhővel görnyedezve.Az ostorrá font sugaraktóla bőre ki-kicsattan olykor.Ment fel a szőke kazalra,ő, a szomorú barna.Szipogva táncolt a törekben,térdét hűs vödrökkel törette.A pelyvahordó nyele kétsebbé csókolta tenyerét.Ha ő vágta fel, mintha élne,úgy bomlott vállára a kéve.
Mondd kedvesem, milyen a tenger?És milyen ott a szél hízelgése,milyen ott a magány, szomorú ott az éj,ha egyedül fuldokolsz a sziveddel,és milyen ott a sírás?Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember,s ha jön, honnan jön érte a hívás?A szomorúság szalmavirága milyen,s a bánat lőttszárnyu madaránakmilyen idomító nevet, s milyenhessentő kereplőket találtak?Hogy mondják ott, ha fáj, ...
Elmúlnak így estjeimnélküled csillagom.Oly sötét van nélküled-szemem kis sem nyitom.Olyan nehéz így szívem,hogy szinte földre ver.Le-lehullok, de sóhajomutánad, -felemel.Olyan csend van nélküled,hogy szinte hallani,amit még utoljáraakartál mondani."
