Rád nézek, mert szeretlek,Rád nézek, mert gyülölsz;Míg bájaid veszélyesDacával meg nem ölsz.Rád nézek, mert gyönyört ádSzemlélnem arcodat;Rád nézek, mert öröm leszMeghalnom általad.Rád nézek, mert talán még,Egy kisded percre bár,Gyülölség és szerelmünkCserében visszajár.Még akkor érzenéd csakMi a szívgyötrelem,A mostohán viszonzott,A gyűlölt szerelem.
Ne haragudj. A rét deres volt,a havasok nagyon liláks az erdő óriás vörös folt,ne haragudj: nem volt virág.De puszta kézzel mégse jöttem:hol a halál nagyon zenél,sziromtalan csokrot kötöttem,piros bogyó, piros levél.S most add a lelked: karcsú váza,mely őrzi még a nyár borát -s a hervadás vörös varázsamost ráborítja bíborát.
Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékénekA tavasz jött a parttalan időbens megállt a házsongárdi temetőben.Én tört kövön és porladó keresztenAletta van der Maet nevét kerestem.Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.De a vasárnap délutáni csendbennagyon dalolt a név zenéje bennem.
Éjfél van, és én még nem alszom.Hallgatom a csendes éjjeli zajt.A mező piheg.Fáradt csillagok bóbiskolnakA hold lezuhant a kertek mögé!Várlak, hogy jöjj.Várlak, hogy egyszer besuhanj.Hold-lábaid nesztelen röptét lesema bokorközön.Szellőlengésed fehér szárnyalását.Várlak, hogy itt légy,hogy eljöjj és megörvendeztess.Várom a lombzajt.Várom a harmatcseppekpiciny csengetését.
Nézd, a hajnal jéghideg kezéveltépi ketté álmomat.Szememből elűzve a képeta színeket, az arcodat.S a néma csönd, ez marad csaksúlyos emlékkép csupánbennem reggel ébredéskoregy túl hosszú éj után.De szemem lehunyva most iselőttem az az álom forogígy születnek a papírra vetveezek a lopva írt sorok.
Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap.Szaladgálsz dolgainkban, távol egy éjjel, egy nap.Rendet csinálsz a házban, vesződöl pénzügyekkel;ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel.Várnak, mint máskor is, kicsinyes napi harcok,leszid goromba árus, morózus hivatalnok.
Ne rejtőzz el, úgyis látlak!Rádcsukom a szempillámat.Benn zörömbölsz a szívemben,s elsimulsz a tenyeremben,s elsimulsz az arcom bőrén,mint vadvizen a verőfény.Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,nagyon jó így, hogy velem vagy.Mindenekben megtalállak,s öröm markol meg, ha látlak.Nézz rám, szólok a szemednek,ne fuss el, nagyon szeretlek!
Nem mondhatok semmit, ami igazán fontos.Nem mondhatok el semmit, amit szeretnék.Nem mondhatom el ki vagyok,És azt sem, hogy te ki vagy nekem.Mert üresek mind és némák a szavak,Csak a szemek beszélhetnek és a hallgatás:Rabnak születik minden gondolat,Minden érzés, minden vallomás.Hiába próbálok, nem mondhatok semmit.Semmit , ami mély, ami közel van a tűzhöz.
