Már vénülő kezemmelFogom meg a kezedet,Már vénülő szememmelŐrizem a szemedet.Világok pusztulásánŐsi vad, kit rettenetŰz, érkeztem meg hozzádS várok riadtan veled.Már vénülő kezemmelFogom meg a kezedet,Már vénülő szememmelŐrizem a szemedet.Nem tudom, miért, meddigMaradok meg még neked,De a kezedet fogomS őrizem a szemedet.
Hetedhét országbanNem találtam mását:Szeretem szép, beteg,Csengő kacagását,De nagyon szeretem.Szeretem, hogy elbujtErős, nagy voltomban,Szeretem hibáitJóságánál jobban,De nagyon szeretem.Szeretem fölségesVoltomat e nászbanS fényes biztonságomValakiben, másban,De nagyon szeretem.
Édes Dudi, Duduskám,Szép Babuka, Babuskám,Alakom, angyalkám,Szép rabom, madarkám!Tubám, tőlem ne röpülj,Hanem hív fészkedben ülj,Lankadj s ölemben dűlj,Nékem örömöt szülj!Osztozzál egy szívemmel,Lelket végy egy lelkemmel,Nevess beszédimmel,Könyvezz szemeimmel!Vannak, kik reád vásnak,Nem engedlek én másnak,Sem az gaz szokásnak,Bár sok vermet ásnak.
Kis bokor, ne hajts még,Tél ez nem tavasz:Kis lány, ne sóhajts mégNem tudod, mi az.Bokor új hajtásátLetarolja fagy:Lány kora nyílásátBú követi, nagy.Szánnám a bokorkátLomb- s virágtalan:S a lányt, a botorkát,Hogy már oda van!
Oh! ne nézz rám oly sötétenPályatársa életemnek,Mint midőn az őszi-fellegHúzza árnyékát a réten;Nézz szelíden, nézz mosolygva:Férfié az élet gondja.Bárha csügged hív barátod,Nincs enyelgő tréfa nyelvén,S a kemény sors vésze kelvénArcom elborulni látod:A te szíved ez ne nyomja:Férfié az élet gondja.
Még most is látom a kezéthogy ágazott az ujja szét,oly szeliden, mint ágtól ágvagy halkan elvál öt barát,kik váltan is segitgetikegymást egy messze életig.Még egyre látom csöpp kezét:ugy dolgozott mint csöppke gépa himzõtûvel vánkosán:tündérfogócska - igazán -s hogy gyenge ujját meg ne szurja,arany gyüszüt viselt az ujja.
Lelkem kiszikkadt mezejénpár szál virágot keresekannak ki lelkem lelke ésminden virágnál kedvesebb,kit boldog lennék boldogantudni, álomnál édesebbéletben, s mégis én teszemhogy az élete csupa seb.Fojtó szélverte zord mezőnböngészve, sírva keresek...
Új diszharmóniát vakítson rád a lelkem,hogy Egyiptom rovott kockáin lássalakszárnyas griffek között, Nilus-öntözte telkenállj félig meztelen, nagy tiarás alak.Hieroglif rovás és szfinksz maga az asszony,fehér kövek között olajos barna bőr,de villog a foga, hogy húrokat szakasszonivor plektrum gyanánt költők szíveiből.
Hogy bomlanak, hogy hullanaka fésük és gyürűs csatok:ha büszkén a tükör előttbontod villanyos hajzatod!Ugy nyúlik karcsú két karoda válladtól a fürtödig,mint antik kancsó két füleha könnyed ívben fölszökik.
A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke taváthomlokod havasa alatt, homlokod havátelfeledtető fényes nyári szemed szédületétszeretem és éneklem e szédület szeretetét.
