Tedd a kezedhomlokomra,mintha kezedkezem volna.Úgy őrizz, mintki gyilkolna,mintha éltemélted volna.Úgy szeress, mintha jó volna,mintha szívemszíved volna.
Az évek jöttek, mentek, elmaradtálemlékeimből lassan, elfakultarcképed a szívemben, elmosódotta vállaidnak íve, elsuhanta hangod és én nem mentem utánadaz élet egyre mélyebb erdejében.
Szatír, ki bennem élsz, a hellén tavaszokbólLelkembe szállt szatír, pogány, vidám dalos,Mért vagy ma bánatos? Mert oda már az ókorS a mosolygós borág bús dértől harmatos?Talán azért borús nyílt homlokod nagy íve,Mert görög nap derűt nem csókol rá sohaS azért olyan beteg a szemed égi színe,Mert benne nem ragyog thalassza mosolya?Kit víg majálisok szőke tüzei híttak,Ki annabálokon...
Annának víg bukását, könnyű vesztétJelentik gyászos pósták néha nékem,Hogy elsodorták tőlem ködös estékS rózsák között botorkál víg vidéken.Annának víg bukását nem sirattam,Mert Annát nékem nem lehet siratni,Annának én örök száz kincset adtam,Min nem győzhetnek a pokol hatalmi.
Milyen volt szőkesége, nem tudom már,De azt tudom, hogy szőkék a mezők,Ha dús kalásszal jő a sárguló nyárS e szőkeségben újra érzem őt.Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,De ha kinyílnak ősszel az egek,A szeptemberi bágyadt búcsuzónálSzeme színére visszarévedek.
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,Elrévedezni némely szavadon,mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,És rajta túl derengő csillagok.Én nem tudom mi ez, de édes ez,Egy pillantásod hogyha megkeres,mint napsugár, ha villan a tetőn,holott borongón már az este jön.Én nem tudom mi ez, de érezem,hogy megszépült megint az életem,Szavaid selyme szíven simogat,Mint márciusi szél a sírokat.
Te édes-kedves társam,Miféle szerzõdés ez?Micsoda Isten irta,Mikor szivünkbe irta?Ez puha, fehér párnám,Min nem nyugodtam eddig.Lelkem szép muzsikájaMit nem hallottam eddig.Bölcsességgel teljes könyv;Mostanig nem tanultam.Én friss-jó egészségem;Mily soká beteg voltam!Én reggeli harangszóm,Szép, napos délutánom,Szelíd, esteli lámpám,Sürü csillagos éjem.
Midőn az hajnal elveri álmomat,'S a' fény csak lopva csúsz még rejtekembe,Imádott kedves kép, te tűnsz szemembe,'S ah! gyúladni érzem régi lángomat.Ez ő! ez ő! kiáltom, 's csókomatA képnek hányom részegűlt hevembe';Így szólott, így járt, így mozgott, ölembeÍgy sűllyede, elfogadván jobbomat.
1. DalAz életnek tengerébenKét örvény van: szív és ész;A kettőnek egyikébenA jobb ember könnyen vész.Az ész ezer bajt okozó:Ezt el lehet kerülni;A szív, minthogy ragadozó,Könnyű benn elmerülni.Engem a sors forgó szeleEz örvénybe csapott bele;S elragadt ez engemet:A szív szerzi vesztemet.6.