Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,De látod amottan a téli világot?Már hó takará el a bérci tetőt.Még ifju szivemben a lángsugarú nyárS még benne virít az egész kikelet,De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,A tél dere már megüté fejemet.Elhull a virág, eliramlik az élet...
Szeretlek, kedvesem,Szeretlek tégedet,Szeretem azt a kisKönnyű termetedet,Fekete hajadat,Fehér homlokodat,Sötét szemeidet,Piros orcáidat,Azt az édes ajkat,Azt a lágy kis kezet,Melynek érintéseMagában élvezet,Szeretem lelkednekMagas röpülését,Szeretem szivednekTengerszem-mélységét,Szeretlek, ha örülszÉs ha búbánat bánt,Szeretem mosolyodS könnyeid egyaránt,Szeretem erényidTiszta s...
Szép s ifju volt, forró vér áldozatja;De ifjuságát bűnbánón siratta.S a porból, hova röpke gerjedelmeTiporta, isten karja fölemelte.Mert szíve tiszta volt, s bár elbukott,Szeretni mint ő senki sem tudott.Midőn Jézus, kinek selyem hajávalLábát törölgeté, kereszthalállalKimult, a mint azt megjövendölék:Ott sirt, ott tördelé fehér kezét.
Szavak hű pásztora, versbehajszolom mindig a jelzőt,hogy Máriát úgy kifejezze,mint zöld szín nyáron az erdőt.De mi állna szőke hajára,amelynek illata is van?Népiesen persze a hársfa,ha sárgáll a kék júliusban.Pitypang és hársfa! A kettőegyütt is vajmi kevés lesz.S hol van a fény, elegendő,mértéknek hozni szeméhez?Keze a téli havas fákhavánál messze fehérebb.
Te bennem szörnyeteget látsz, én bennednem akarok látni inkvizítort;szüntesd meg ezt az öngyilkos küzdelmet,mely téged már könnyekig sodort.Nem titkolom, hogy gyengébb vagyok annál,kit vak bizalmad remélt támaszul,és nem szeretném, ha vaknak maradnál,s nem látnád: szegény fejem rád szorul.Hát láss olyannak, amilyen valóbanvagyok.
Miért kívánsz fordított vallomást?Miért vallatsz, hogy szerettem-e mástrajtad kívül, és mennyire szerettem,míg kezed, birtokul, kezembe vettem?Ne vallass, ne gondoltassa régi szeretőkre;ami nincs, nem is volt az,megsemmisült örökre.Igen, szerettem. Mint orvosi késboncol az objektív emlékezés,s felfejti a már halott idegszálat,mely egykor vonaglott, mint sebzett állat.
És mikor újra megcsókoltalak,szólni se bírtál... Halkan nyöszörögtél,mint szenvedõ állat: mély zsibbadászsongott feszülõ izmainkban ésa szerelemtõl szavunk elapadt.
Mint málló szobrok s festmények között,úgy járok-kelek, úgy rémüldözök,úgy hallgatok köztetek, asszonyok:milyen silány volt az anyagotok,milyen romló, hogy tíz-húsz év alattszépségetekből semmi sem maradt.
