Előttünk már hamvassá vált az út És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje, És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szívembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested, Melyben egy isten szállt a földre le S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek, - Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szívembe visszatér, És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek!
Virrad. Szürkûl a város renyhe piszka, De túl, az enyhe, tiszta messzeségben Új rajzlapját kifeszíti az égen A hajnal, a nagy impresszionista. Ezüst ónnal szeszélyes felhõt rajzol És álmodozva pingál enyhekéket S ragyogva tûzi az isteni képet Az ûrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.
A sötétség, az éji, rút csuha Lebomlik a fák törzsén nesztelen S borzong a jó hüvösben meztelen Az erdõ, az örök, buja csuda: Most, mielõtt pompás testét kitárja Mindenkinek, nyujtózik hallgatag S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap Aranyfésût tûzzön nagy, zöld hajába.
De itt, a szûk utcák közé bezárva A szürke hajnal szennyes és sivár, Nagy, sárga szirmát elhullatta már A lenge gázláng, az éj bús virága. Itt-ott mered csak s furcsán, betegen Lobog a kétes és nehéz homályba Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya, Mely vakon leng a siket tereken.
Annuska, alszol? bús utcák során A bús hajnalban járok egyedûl, S hogy vígasztaljon, halkan hegedûl Fantáziám, a magános cigány: Erdõkkel, éggel, ajkad mosolyával Hangfogózza dalát, míg ballagok, Jó volna most megállni ablakod Alatt egy édes, fájó szerenáddal.
A szívem adnám oda hegedûnek, A szívem, melybõl bú és vágy zokog, Lopjon szivedbe enyhe bánatot És kósza vágyat, mely árván röpûlget, Hogy szûz álmodban, halkan, édesen, Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz, Álmodban, mit reggelre elfelejtesz, Sirasd el az én züllött életem.
Kék hamvadozását Estéli sugárnak, Mikor ifju párok Összébb bújva járnak, S láttukra szívedben Habot vet a rest vér, - Vén bor hűs pincében, - Ismered-e, testvér?
Szidod-e, bölcs gúnnyal, A nagy, sárga holdat, Hogy sűrű sugára Ócska szirup-oldat? Puffadt, rossz citromból Csurrant limonádé... S nem fáj, titkon, íze, Hogy már nem a szádé?
Csókíze a holdnak, Holdíze a csóknak... Mért lesz vége, pajtás, Az ifjonti jóknak? Színünk, ízünk, harcunk Fakúl, bomlik, vásik, S helyünkre lopózik Sok fiatal másik...
Morcosodunk, s bévűl, Bennünk, a csontpadkán, Szivünk is úgy gunnyaszt, Mint egy öreg patkány; Rosszkedvűn figyeli Május tilinkóját, Friss szivek hamelni Víg patkányfogóját...
Ej-haj, jó kenyeres, Szegjük fel nyakunkat, Kurjants fel a holdra, Ne hagyjuk magunkat! Tudunk mi még rózsát, Babért is aratni, Hódolt gyönyörűség, Torkába harapni!
Hulljunk dali tánc közt, Hogyha hullni kell már, Múljunk ragyogás közt, Hogyha múlni kell már, Izzadt, bukó harcunk Gyönyörűszép esten Hűsítse halálba A jó férfi-isten...
Ha egy fára ragyog a nap fénye, hogyne lenne életre reménye! Meleg a fény, fakad a rügy tőle, zöld levélke bújuk ki belőle. Sok kis virág, fehér kelyhű, tiszta.
A kék égre úgy mosolyog vissza. S ha lehullik mindenik virága, gyümölcsöktől hajlik a fa ága: Ha egy fára ragyog a nap fénye, hogyne lenne életre reménye!
Mért látom hát kopáran a fámat, az én szegény, szomorú hazámat? Hiszen Isten kegyelmének napja sugarát rá bőséggel hullatja. Mért mered hát csupaszon az ága? Miért nem fakad rügye és virága?
Kis rügyecskék, ti talán tudjátok. Hívogatón, ha letekint rátok, talán ti nem engedtek szavának, kis rügyei a nagy magyar fának! Tavaszt csak nap melege adhat. Tavaszt csak az Úr Jézus fakaszthat. De hogy a fa virágba boruljon, kis rügyecske kell, hogy kiviruljon, engedjen a napfény melegének, Megváltója nagy szeretetének.
Rügyszívecske nyílj meg valahára! Meleg árad le a magyar fára: az Úr Jézus kegyelmének fénye. Hogyne lenne életre reménye!
Egy rég elhamvadt nyáron láttam a cséplések arany porában. Ment fel a porszínű mennybe, szalmafelhővel görnyedezve. Az ostorrá font sugaraktól a bőre ki-kicsattan olykor. Ment fel a szőke kazalra, ő, a szomorú barna.
Szipogva táncolt a törekben, térdét hűs vödrökkel törette. A pelyvahordó nyele két sebbé csókolta tenyerét. Ha ő vágta fel, mintha élne, úgy bomlott vállára a kéve. És irgalomért a kalászos rozs-szál mind lehajolt hajához, - éj-arca körül olyan tűz lett, mint a czesztohovai Szűznek. A hajába pergett magoknak fényei este felragyogtak, s a kontyára hullt kalász pelyhe fejét éjjel körülderengte.
Könnyű, szép kicsi melle, mintha madárka lenne, az inge alatt félve, verdesve bújt a szívére. Ha a férfinép kikacagta, tenyerét remegőn odakapta. A szeme kék volt, mintha belőle vadgerlice inna. Soká a falombra ha nézett - a galamb odarakta a fészket. Ha fáradtan ült le, a forró szél is kikerülte, s lábainál, mint a komondor, lihegett, fulladva a portól.
Ha jól tudom, talán még utána is ment a faárnyék. Hazafelé zöld hűvösök cirógatták a fű között. A holdat nézte, - mendegélt, s mennybe vitték a jegenyék.
* Az egész nem igaz: - álom. Fekszem és kitalálom, csak hogy valami fájjon.
Mondd kedvesem, milyen a tenger? És milyen ott a szél hízelgése, milyen ott a magány, szomorú ott az éj, ha egyedül fuldokolsz a sziveddel, és milyen ott a sírás? Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember, s ha jön, honnan jön érte a hívás? A szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat lőttszárnyu madarának milyen idomító nevet, s milyen hessentő kereplőket találtak? Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják a karba-ölbe bújva: - Félek! Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol oly szorosak az ölelések? Mondd kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek, a hitnek nincs határa, a végtelen partjain gondolnak-e a bennünk fogant, féltve kihordott halálra? Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen kis fulladásra, mely magányos, botló szivünket felveszi ölébe egy éjjel, a közösség hiába ölel szerelmesen magához. Ne hozz nekem képet a kombinátok csodálatos lélegzetéről, ne hozz statisztikát! S ne részegedj a kibernetikus szörnyek vibráló ihletétől! A tenger partjaira menj: a fény, idő, az emberi lélek ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő eszméletére ébredj: milyen lesz gyönyörű léptü utódunk, ha majd falánk éheit legyőzi rendre, milyen csillagokra néz, milyen halált fél, mi bontja küzdelemre kitárult szárnyait, ha nem köti gyáva kín, sok állati szükséglet, - milyen szél emeli, s merre emelkedik a súlytalanság állapotában a lélek?
Mi hátra volt még, elkövetkezett. E földi létben gyász sorunk betölt. Találkozunk - irgalmas végzet! - Utolszor, egyszer még, a - sír előtt. Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz S helyet cserél bennünk a fájdalom: És folyni látom, majd ha már késő lesz, A megbánásnak könnyét arcodon.
Mert amit én vesztettem, óriás, Hozzá az ég adott erőt nekem. Én látok itt olyant, mit senki más: Csodákat mível emlékezetem. A multból fölmerül egy pillanat, Mint óceánból elsüllyedt sziget: És látom újra ifjú arcodat, Mikor még másért nem dobbant szíved.
És e varázslat rád is visszahat. E lélek a te Veszta-templomod. Oltára képében látod magad: Mi vagyok én neked, most már tudod: Ha majd a földi élettől megváltam, Imába, dalba foglalt szerelem Örökkévalósága a halálban... Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!
Ki bájaidból méltatlan vadakra Pazaroltál nem értett kincseket: Én, a hideg bálvány vezeklő rabja Ki minden kéjt szívébe temetett: Most itt ülünk siralomházi lelkek, És nézzük egymást hosszan, szótalan... Tekintetünkben hajh! nem az elveszett, Az el nem nyert édes fájdalma van.
Igy ül a hold ádáz vihar után Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen, És néz alá a méla éjszakán, Bánatosan, de szenvedélytelen, Hallgatva a sírbolti csöndességet A rémteli sötét erdő alatt, Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek Hervadt levélre halkan hullanak...
Még a miénk; a budai hegyek,
A hídon túl, nézd, mennybe szállanak,
S a híd is úgy lebeg,
Kitártan, a két égő part fölött,
Mint végtelenbe készülő madár.
Mely a búcsúzó lendület előtt
A fényben még megáll,
Acélfőnikszként, mozdulatlanul,
S mi, szárnyai közt, boldog utasok,
Valószínűtlen tájról álmodunk,
Hová röpítni fog.
Ó, irreális, édes pillanat
Ez itt a zúgó, vén folyam felett,
Minthogyha most először állanék
A híd ívén veled,
És most keresném első hangjait
A tóduló, de ki nem mondható
Vad, ifjú szónak, melyből az dadog,
Hogy élni, élni jó,
S melyet mikorra elsóhajtana
A reszkető és forró földi száj,
Egy egész elmúlt élet hirdeti,
Hogy élni, élni fáj.
Jaj, máris - látod? - huny a nap, nehéz
Traverz-vasakká lomposul a híd
S döglötten veti a két partra szét
Bús főniksz-szárnyait.
Az őszi napnak édes aranya
Elsápad a hideg hegyek felett,
S elejtjük ezt a drága percet is,
Mint ág a levelet.
Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
Virrad. Szürkûl a város renyhe piszka,
De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhõt rajzol
És álmodozva pingál enyhekéket
S ragyogva tûzi az isteni képet
Az ûrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.
A sötétség, az éji, rút csuha
Lebomlik a fák törzsén nesztelen
S borzong a jó hüvösben meztelen
Az erdõ, az örök, buja csuda:
Most, mielõtt pompás testét kitárja
Mindenkinek, nyujtózik hallgatag
S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap
Aranyfésût tûzzön nagy, zöld hajába.
De itt, a szûk utcák közé bezárva
A szürke hajnal szennyes és sivár,
Nagy, sárga szirmát elhullatta már
A lenge gázláng, az éj bús virága.
Itt-ott mered csak s furcsán, betegen
Lobog a kétes és nehéz homályba
Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya,
Mely vakon leng a siket tereken.
Annuska, alszol? bús utcák során
A bús hajnalban járok egyedûl,
S hogy vígasztaljon, halkan hegedûl
Fantáziám, a magános cigány:
Erdõkkel, éggel, ajkad mosolyával
Hangfogózza dalát, míg ballagok,
Jó volna most megállni ablakod
Alatt egy édes, fájó szerenáddal.
A szívem adnám oda hegedûnek,
A szívem, melybõl bú és vágy zokog,
Lopjon szivedbe enyhe bánatot
És kósza vágyat, mely árván röpûlget,
Hogy szûz álmodban, halkan, édesen,
Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,
Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
Sirasd el az én züllött életem.
Estéli sugárnak,
Mikor ifju párok
Összébb bújva járnak,
S láttukra szívedben
Habot vet a rest vér,
- Vén bor hűs pincében, -
Ismered-e, testvér?
Szidod-e, bölcs gúnnyal,
A nagy, sárga holdat,
Hogy sűrű sugára
Ócska szirup-oldat?
Puffadt, rossz citromból
Csurrant limonádé...
S nem fáj, titkon, íze,
Hogy már nem a szádé?
Csókíze a holdnak,
Holdíze a csóknak...
Mért lesz vége, pajtás,
Az ifjonti jóknak?
Színünk, ízünk, harcunk
Fakúl, bomlik, vásik,
S helyünkre lopózik
Sok fiatal másik...
Morcosodunk, s bévűl,
Bennünk, a csontpadkán,
Szivünk is úgy gunnyaszt,
Mint egy öreg patkány;
Rosszkedvűn figyeli
Május tilinkóját,
Friss szivek hamelni
Víg patkányfogóját...
Ej-haj, jó kenyeres,
Szegjük fel nyakunkat,
Kurjants fel a holdra,
Ne hagyjuk magunkat!
Tudunk mi még rózsát,
Babért is aratni,
Hódolt gyönyörűség,
Torkába harapni!
Hulljunk dali tánc közt,
Hogyha hullni kell már,
Múljunk ragyogás közt,
Hogyha múlni kell már,
Izzadt, bukó harcunk
Gyönyörűszép esten
Hűsítse halálba
A jó férfi-isten...
E rímes, furcsa játék,
Oh, zokog, bár negédes -
Fogadd szivedbe édes!
Mert csupa szívbevert seb
Vérszínezi e verset
Mint halvány õszirózsa
Szirmát az õszi rozsda.
De lásd, egyebem nincsen,
Se birtokom, se kincsem,
Nem adhatok tenéked
Csak ily borús zenéket.
Szebb volna büszke kastély
Termén egy fényes estély,
Vagy lágy keréken zajló
Kocsidba drága pejló.
Vagy elrobajló fülke
Ringó pamlagján dûlve
Elnézni: merre foszlott
A sok távíró-oszlop...
Vagy ûzni falka fürtjét,
Hallani hallali kürtjét,
Míg elfakúl porosra
A frakk finom pirossa.
Vagy tán az volna szebb lét:
Nézni istennõk keblét,
Hol antik ívek árnyán
Mereng sok szelid márvány...
Vagy Svájcban lenni vendég,
Csodálni naplementét, -
Vagy vinne halk fedélzet
Hol a banános dél szebb...
Oh mind e rím mi kába,
Oh mind e vágy hiába,
Nekünk, két árva rabnak,
Csak sóhajok maradnak.
De hallgasd most e verset,
E torz kedvvel kevertet,
Zsongítson furcsa hangja,
Mint füstös képü banda:
Itt flóta, okarína
S hegedûk soka rí ma,
Száz hangszer, minden rím más,
S vén bánatom a prímás.
Izzék a dal duhajjá,
Csattanjon vad csuhajjá,
Majd haljon el sohajtón, -
Fejem öledbe hajtom.
Csönd. Ajkaim lezárvák.
Ringass: árva az árvát,
Igy, sírj csak, rámhajolva,
Meghalni volna jó ma...
hogyne lenne életre reménye!
Meleg a fény, fakad a rügy tőle,
zöld levélke bújuk ki belőle.
Sok kis virág, fehér kelyhű, tiszta.
A kék égre úgy mosolyog vissza.
S ha lehullik mindenik virága,
gyümölcsöktől hajlik a fa ága:
Ha egy fára ragyog a nap fénye,
hogyne lenne életre reménye!
Mért látom hát kopáran a fámat,
az én szegény, szomorú hazámat?
Hiszen Isten kegyelmének napja
sugarát rá bőséggel hullatja.
Mért mered hát csupaszon az ága?
Miért nem fakad rügye és virága?
Kis rügyecskék, ti talán tudjátok.
Hívogatón, ha letekint rátok,
talán ti nem engedtek szavának,
kis rügyei a nagy magyar fának!
Tavaszt csak nap melege adhat.
Tavaszt csak az Úr Jézus fakaszthat.
De hogy a fa virágba boruljon,
kis rügyecske kell, hogy kiviruljon,
engedjen a napfény melegének,
Megváltója nagy szeretetének.
Rügyszívecske nyílj meg valahára!
Meleg árad le a magyar fára:
az Úr Jézus kegyelmének fénye.
Hogyne lenne életre reménye!
a cséplések arany porában.
Ment fel a porszínű mennybe,
szalmafelhővel görnyedezve.
Az ostorrá font sugaraktól
a bőre ki-kicsattan olykor.
Ment fel a szőke kazalra,
ő, a szomorú barna.
Szipogva táncolt a törekben,
térdét hűs vödrökkel törette.
A pelyvahordó nyele két
sebbé csókolta tenyerét.
Ha ő vágta fel, mintha élne,
úgy bomlott vállára a kéve.
És irgalomért a kalászos
rozs-szál mind lehajolt hajához, -
éj-arca körül olyan tűz lett,
mint a czesztohovai Szűznek.
A hajába pergett magoknak
fényei este felragyogtak,
s a kontyára hullt kalász pelyhe
fejét éjjel körülderengte.
Könnyű, szép kicsi melle,
mintha madárka lenne,
az inge alatt félve,
verdesve bújt a szívére.
Ha a férfinép kikacagta,
tenyerét remegőn odakapta.
A szeme kék volt, mintha
belőle vadgerlice inna.
Soká a falombra ha nézett -
a galamb odarakta a fészket.
Ha fáradtan ült le,
a forró szél is kikerülte,
s lábainál, mint a komondor,
lihegett, fulladva a portól.
Ha jól tudom, talán még
utána is ment a faárnyék.
Hazafelé zöld hűvösök
cirógatták a fű között.
A holdat nézte, - mendegélt,
s mennybe vitték a jegenyék.
*
Az egész nem igaz: - álom.
Fekszem és kitalálom,
csak hogy valami fájjon.
És milyen ott a szél hízelgése,
milyen ott a magány, szomorú ott az éj,
ha egyedül fuldokolsz a sziveddel,
és milyen ott a sírás?
Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember,
s ha jön, honnan jön érte a hívás?
A szomorúság szalmavirága milyen,
s a bánat lőttszárnyu madarának
milyen idomító nevet, s milyen
hessentő kereplőket találtak?
Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják
a karba-ölbe bújva: - Félek!
Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány,
ahol oly szorosak az ölelések?
Mondd kedvesem, ahol a tengernek,
a fénynek, a hitnek nincs határa,
a végtelen partjain gondolnak-e
a bennünk fogant, féltve kihordott halálra?
Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
kis fulladásra, mely magányos,
botló szivünket felveszi ölébe egy éjjel,
a közösség hiába ölel szerelmesen magához.
Ne hozz nekem képet a kombinátok
csodálatos lélegzetéről, ne hozz statisztikát!
S ne részegedj a kibernetikus szörnyek
vibráló ihletétől!
A tenger partjaira menj: a fény, idő,
az emberi lélek ostromló háborgásaiban
fuldokolva a jövő eszméletére ébredj:
milyen lesz gyönyörű léptü utódunk, ha
majd falánk éheit legyőzi rendre,
milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
mi bontja küzdelemre kitárult szárnyait,
ha nem köti gyáva kín, sok állati szükséglet,
- milyen szél emeli, s merre emelkedik
a súlytalanság állapotában a lélek?
nélküled csillagom.
Oly sötét van nélküled
-szemem kis sem nyitom.
Olyan nehéz így szívem,
hogy szinte földre ver.
Le-lehullok, de sóhajom
utánad, -felemel.
Olyan csend van nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani."
E földi létben gyász sorunk betölt.
Találkozunk - irgalmas végzet! -
Utolszor, egyszer még, a - sír előtt.
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz
S helyet cserél bennünk a fájdalom:
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.
Mert amit én vesztettem, óriás,
Hozzá az ég adott erőt nekem.
Én látok itt olyant, mit senki más:
Csodákat mível emlékezetem.
A multból fölmerül egy pillanat,
Mint óceánból elsüllyedt sziget:
És látom újra ifjú arcodat,
Mikor még másért nem dobbant szíved.
És e varázslat rád is visszahat.
E lélek a te Veszta-templomod.
Oltára képében látod magad:
Mi vagyok én neked, most már tudod:
Ha majd a földi élettől megváltam,
Imába, dalba foglalt szerelem
Örökkévalósága a halálban...
Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!
Ki bájaidból méltatlan vadakra
Pazaroltál nem értett kincseket:
Én, a hideg bálvány vezeklő rabja
Ki minden kéjt szívébe temetett:
Most itt ülünk siralomházi lelkek,
És nézzük egymást hosszan, szótalan...
Tekintetünkben hajh! nem az elveszett,
Az el nem nyert édes fájdalma van.
Igy ül a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán,
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sírbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak...