Oh! ne nézz rám oly sötéten Pályatársa életemnek, Mint midőn az őszi-felleg Húzza árnyékát a réten; Nézz szelíden, nézz mosolygva: Férfié az élet gondja.
Bárha csügged hív barátod, Nincs enyelgő tréfa nyelvén, S a kemény sors vésze kelvén Arcom elborulni látod: A te szíved ez ne nyomja: Férfié az élet gondja.
Dörgve hull a nagy zuhatag, Szirthez illik rémes árnyék; De szelíd a rónatájék, Zengve lejt a völgyi patak, Mely a zöld virányt befolyja: Férfié az élet gondja.
Hát ne nézz rám oly sötéten; Zúgjanak bár künn a vészek, Csak ez a kis enyhe fészek Ez maradjon mindig épen: Szívem a bajt könnyen hordja: Férfié az élet gondja.
Még most is látom a kezét hogy ágazott az ujja szét, oly szeliden, mint ágtól ág vagy halkan elvál öt barát, kik váltan is segitgetik egymást egy messze életig. Még egyre látom csöpp kezét: ugy dolgozott mint csöppke gép a himzõtûvel vánkosán: tündérfogócska - igazán - s hogy gyenge ujját meg ne szurja, arany gyüszüt viselt az ujja. Ó álmodom már csöpp kezét kerek a halma, völgye szép: a völgye selyem, halma bársony: ó gyönyörû táj! ó csodás hon! Ott jártak szomjas ajkaim: arany homokon beduin! Nem vágy, nem álom, nem emlék: jaj milyen rég volt az a nemrég! Tiz gyenge ága nyult felém és én izenkint tördelém: ó arany ágnak arany íze, arany fa arany ízü méze! Hát a köröm, a kis köröm! Mennyi szépség, mily öröm: üveges kép selyemkeretbe, melyre a hajnal van lefestve vagy piros ablak méla esten vagy rózsaarc egy gyenge testen. Mert tündértest a pici kéz mely rózsás-meztelen igéz bús a hely hol összeömlik ága mint csöpp csipõ hajlása drága vagy ujja láb és íze térd s akkor hogy arca hol? ne kérdd mert tündértest a kicsi kéz mely arca nélkül is egész. Még egyre álmodom vele: ó hogy oly messze közele s hogy minden e világon itt furcsa szirtekbe ütközik! Csak egyszer lenne még enyém s kedvemre csókkal önteném szivesen halnék azután nagyobb örömmel ontanám kis ujjáért a csobogó vért, mint száz királyért, lobogóért!
Új diszharmóniát vakítson rád a lelkem, hogy Egyiptom rovott kockáin lássalak szárnyas griffek között, Nilus-öntözte telken állj félig meztelen, nagy tiarás alak.
Hieroglif rovás és szfinksz maga az asszony, fehér kövek között olajos barna bőr, de villog a foga, hogy húrokat szakasszon ivor plektrum gyanánt költők szíveiből.
Ajkadra s kebleid halmainak csúcsára drága rubint a vér rejtek futása fest s elömlik testeden az ékszerek sugára: ó meddig ékszer és ó meddig női test?
Hideg kövek között, hideg kövekkel ékes ott állasz melegen, dobogva szerteszét. A nap rabnője vagy: hogy égés nélkül égess, a nap letette rád forró arany kezét.
Ezt Nyugat küszöbén álmodta egy poéta, hatezer év után, az üstökös előtt, hogy amíg ég a nap s visszajár a kométa, örök dolgok közé legyen híred beszőtt.
Hogy bomlanak, hogy hullanak a fésük és gyürűs csatok: ha büszkén a tükör előtt bontod villanyos hajzatod! Ugy nyúlik karcsú két karod a válladtól a fürtödig, mint antik kancsó két füle ha könnyed ívben fölszökik.
Ó kancsók kincse! drága kincs! Kincsek kancsója! Csókedény! Hozzád hasonló semmi sincs, szent vággyal nézlek téged én! Eleven kancsó! életé, kiben a nagy elixir áll, amelytől élő lesz a holt s a koldus több lesz, mint király.
Hogyan dícsérjem termeted? A pálmafák, a cédrusok, az árboc és a liliom - az mind nem él, az nem mozog... De benned minden izom él, idegek, izmok és inak, titkon mint rejtelmes habok szélcsöndben is hullámlanak.
Amerre jársz, a levegő megkéjesül, megfinomul, s miként dicsfény a szent köré testedhez fényköddel borul. Kályhában fellobog a láng, falon az óra elakad, ha büszkén a tükör előtt kibontod élő derekad.
A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát homlokod havasa alatt, homlokod havát elfeledtető fényes nyári szemed szédületét szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli, szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli? Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?
Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem, csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen, csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem: az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!
Láng emészti keblemet Láng, nem mondható, Szenvedély, nagy és örök, El nem oltható. S oh kinok mély tengere! Oh kemény egek! Nem lehet kimondanom, A mit érezek.
Nem lehet kimondanom, Bárha éltemet; Tiltja eskü, kárhozat Szenvedélyemet. Oltsd el, oh hatalmas ész, Oltsd el lángomat, Vagy szakadjatok le rám Oltár! boltozat!
Nem találtam mását:
Szeretem szép, beteg,
Csengő kacagását,
De nagyon szeretem.
Szeretem, hogy elbujt
Erős, nagy voltomban,
Szeretem hibáit
Jóságánál jobban,
De nagyon szeretem.
Szeretem fölséges
Voltomat e nászban
S fényes biztonságom
Valakiben, másban,
De nagyon szeretem.
Szép Babuka, Babuskám,
Alakom, angyalkám,
Szép rabom, madarkám!
Tubám, tőlem ne röpülj,
Hanem hív fészkedben ülj,
Lankadj s ölemben dűlj,
Nékem örömöt szülj!
Osztozzál egy szívemmel,
Lelket végy egy lelkemmel,
Nevess beszédimmel,
Könyvezz szemeimmel!
Vannak, kik reád vásnak,
Nem engedlek én másnak,
Sem az gaz szokásnak,
Bár sok vermet ásnak.
Téged, téged szeretlek,
Téged, téged kedvellek,
Tégedet késérlek,
Meddig el nem érlek.
Csin csillagom, kegyesem,
Lépes mézem, édesem,
Egy szóval mindenem,
Tudod, én Istenem!
Szép képed szeplőtelen.
Szíved pedig színtelen,
Jöjj, szívem, én velem,
Van rólad hitelem.
Pipacs piros ajakid,
Kökény egy pár szemeid,
Pár citrom mellyeid,
Sólyom tekéntetid.
Engemet megkötöztek,
Mind halálig meggyőztek,
Ízre-porrá törtek,
Örökre gyötörtek.
Termeted merősége,
Testednek keménysége,
Teljes egészsége
És minéműsége.
Bizony minden hibátlan,
Csinos, deli, ártatlan,
Minden porcikája,
Szív remek munkája.
Azért mivel méltó vagy,
Tüzem hozzád ég és nagy,
Enyhíts harmatoddal,
És úgy bánj raboddal.
Nyitom minden eremet,
Föláldozom véremet,
Igaz életemet,
Tűz – fagy – hív szívemet!
Tél ez nem tavasz:
Kis lány, ne sóhajts még
Nem tudod, mi az.
Bokor új hajtását
Letarolja fagy:
Lány kora nyílását
Bú követi, nagy.
Szánnám a bokorkát
Lomb- s virágtalan:
S a lányt, a botorkát,
Hogy már oda van!
Pályatársa életemnek,
Mint midőn az őszi-felleg
Húzza árnyékát a réten;
Nézz szelíden, nézz mosolygva:
Férfié az élet gondja.
Bárha csügged hív barátod,
Nincs enyelgő tréfa nyelvén,
S a kemény sors vésze kelvén
Arcom elborulni látod:
A te szíved ez ne nyomja:
Férfié az élet gondja.
Dörgve hull a nagy zuhatag,
Szirthez illik rémes árnyék;
De szelíd a rónatájék,
Zengve lejt a völgyi patak,
Mely a zöld virányt befolyja:
Férfié az élet gondja.
Hát ne nézz rám oly sötéten;
Zúgjanak bár künn a vészek,
Csak ez a kis enyhe fészek
Ez maradjon mindig épen:
Szívem a bajt könnyen hordja:
Férfié az élet gondja.
hogy ágazott az ujja szét,
oly szeliden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt barát,
kik váltan is segitgetik
egymást egy messze életig.
Még egyre látom csöpp kezét:
ugy dolgozott mint csöppke gép
a himzõtûvel vánkosán:
tündérfogócska - igazán -
s hogy gyenge ujját meg ne szurja,
arany gyüszüt viselt az ujja.
Ó álmodom már csöpp kezét
kerek a halma, völgye szép:
a völgye selyem, halma bársony:
ó gyönyörû táj! ó csodás hon!
Ott jártak szomjas ajkaim:
arany homokon beduin!
Nem vágy, nem álom, nem emlék:
jaj milyen rég volt az a nemrég!
Tiz gyenge ága nyult felém
és én izenkint tördelém:
ó arany ágnak arany íze,
arany fa arany ízü méze!
Hát a köröm, a kis köröm!
Mennyi szépség, mily öröm:
üveges kép selyemkeretbe,
melyre a hajnal van lefestve
vagy piros ablak méla esten
vagy rózsaarc egy gyenge testen.
Mert tündértest a pici kéz
mely rózsás-meztelen igéz
bús a hely hol összeömlik ága
mint csöpp csipõ hajlása drága
vagy ujja láb és íze térd
s akkor hogy arca hol? ne kérdd
mert tündértest a kicsi kéz
mely arca nélkül is egész.
Még egyre álmodom vele:
ó hogy oly messze közele
s hogy minden e világon itt
furcsa szirtekbe ütközik!
Csak egyszer lenne még enyém
s kedvemre csókkal önteném
szivesen halnék azután
nagyobb örömmel ontanám
kis ujjáért a csobogó vért,
mint száz királyért, lobogóért!
pár szál virágot keresek
annak ki lelkem lelke és
minden virágnál kedvesebb,
kit boldog lennék boldogan
tudni, álomnál édesebb
életben, s mégis én teszem
hogy az élete csupa seb.
Fojtó szélverte zord mezőn
böngészve, sírva keresek...
Szegény, szegény virágaim,
be fonnyadók, be kevesek,
bús menekültek, mint magam,
s halálra szántak, s kékesek,
s utolsó pár szál ez talán
amit most lábadhoz teszek.
Tűnődöm olykor, édesem,
jobb lesz-e ha már nem leszek?
Lesz-e nyaradnak ősze még
vidámabb, és virága szebb?
hogy Egyiptom rovott kockáin lássalak
szárnyas griffek között, Nilus-öntözte telken
állj félig meztelen, nagy tiarás alak.
Hieroglif rovás és szfinksz maga az asszony,
fehér kövek között olajos barna bőr,
de villog a foga, hogy húrokat szakasszon
ivor plektrum gyanánt költők szíveiből.
Ajkadra s kebleid halmainak csúcsára
drága rubint a vér rejtek futása fest
s elömlik testeden az ékszerek sugára:
ó meddig ékszer és ó meddig női test?
Hideg kövek között, hideg kövekkel ékes
ott állasz melegen, dobogva szerteszét.
A nap rabnője vagy: hogy égés nélkül égess,
a nap letette rád forró arany kezét.
Ezt Nyugat küszöbén álmodta egy poéta,
hatezer év után, az üstökös előtt,
hogy amíg ég a nap s visszajár a kométa,
örök dolgok közé legyen híred beszőtt.
a fésük és gyürűs csatok:
ha büszkén a tükör előtt
bontod villanyos hajzatod!
Ugy nyúlik karcsú két karod
a válladtól a fürtödig,
mint antik kancsó két füle
ha könnyed ívben fölszökik.
Ó kancsók kincse! drága kincs!
Kincsek kancsója! Csókedény!
Hozzád hasonló semmi sincs,
szent vággyal nézlek téged én!
Eleven kancsó! életé,
kiben a nagy elixir áll,
amelytől élő lesz a holt
s a koldus több lesz, mint király.
Hogyan dícsérjem termeted?
A pálmafák, a cédrusok,
az árboc és a liliom -
az mind nem él, az nem mozog...
De benned minden izom él,
idegek, izmok és inak,
titkon mint rejtelmes habok
szélcsöndben is hullámlanak.
Amerre jársz, a levegő
megkéjesül, megfinomul,
s miként dicsfény a szent köré
testedhez fényköddel borul.
Kályhában fellobog a láng,
falon az óra elakad,
ha büszkén a tükör előtt
kibontod élő derekad.
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?
Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!
Láng, nem mondható,
Szenvedély, nagy és örök,
El nem oltható.
S oh kinok mély tengere!
Oh kemény egek!
Nem lehet kimondanom,
A mit érezek.
Nem lehet kimondanom,
Bárha éltemet;
Tiltja eskü, kárhozat
Szenvedélyemet.
Oltsd el, oh hatalmas ész,
Oltsd el lángomat,
Vagy szakadjatok le rám
Oltár! boltozat!