Kisfaludy Sándor - A kesergő szerelem (részletek)


Kisfaludy Sándor - A kesergő szerelem (részletek)
1. Dal
Az életnek tengerében
Két örvény van: szív és ész;
A kettőnek egyikében
A jobb ember könnyen vész.
Az ész ezer bajt okozó:
Ezt el lehet kerülni;
A szív, minthogy ragadozó,
Könnyű benn elmerülni.
Engem a sors forgó szele
Ez örvénybe csapott bele;
S elragadt ez engemet:
A szív szerzi vesztemet.
6. Dal
Semmiként sem remélhetvén
A kemény szív irgalmát,
S tovább immár nem tűrhetvén
Fájdalmim nagy halmát:
Vérző szívvel kifejtőztem
Barátim karjaiból,
S a nagy harcba kiköltöztem
Hazámnak határiból.
Ott, hegyeken s völgyeken túl,
Hol Mars vért ont s népeket dúl,
Kínom végét, halálom,
Talán majd ott találom.
7. Dal
Mint a szarvas, kit megére
A vadásznak fegyvere,
Fut, de későn, foly már vére,
Vérzik tőle a csere:
Úgy futok én a pár szemtől,
A seb mellyem baljában;
Ázik a föld keservemtől
Lábam minden nyomában.
De hajh! mennél tovább érek,
Annál jobban gyűl a méreg,
S beljebb rögzik szívembe:
Futok, hajh! de vesztembe.
III. ÉNEK
Mars vad dühe bont, dúl, vág,
Amerre jár, s öldököl;
Vérben fetreng a fél világ,
Minden kidül helyéből;
Századokig büszkélkedett
Tartományok omlanak;
Örök létre törekedett
Alkotványok bomlanak.
Keltek olta meg nem rendült,
Trónusok felfordulnak;
Százak olta felségben ült
Főhatalmak elmulnak;
Világszerte jót s hasznot tett
Törvények eltörlődnek,
Kezdetjeket istentől vett
Kormányok kiűződnek.
Róma! te ki a világnak
Hajdan sorsot osztottál,
Mily sanyarú szolgaságnak
Igájába jutottál!
Boldogabb volt jámbor atyák!
Vallástok, szokásitok
Gúnyolódva változtatják
Szilaj onokáitok.
Szív a szívtől, szülőjétől
A még nevendék legény,
A deli férj kedvesétől,
S kisdeditől, óh szegény!
A jó barát barátjától,
Vérétől az atyafi,
A birtokos birtokától,
Honjától a hazafi
Ezer kín közt szakadoz el,
Sírva megy bal sorsába;
Küszködik a veszélyekkel,
Míg oda dűl sírjába;
S meghalva már, nem nyughatik
Anyaföldje keblében;
Idegentől tiportatik
Idegen por szennyében.
Aki előbb uralkodott,
Most inségben nyavalyog;
Aki előbb pompáskodott,
Most ringyrongyban fanyalog,
Azok, kiknek több ezerek
Térdet fejet hajtának,
Most mely nyomorúlt emberek:
A föld alá bújnának.
Az ott elébb bőségében
Adakozott szívesen;
S most keserű inségében
Azok marják mérgesen,
Kiket ő, most gyilkosait,
Értékével s kegyével
Úgy táptála, mint fiait
A pelikán vérével.
Annak előbb csillag fénylett
Kevély mellye baljában;
Mely szegény most! mily cserét tett!
Kenyere is alig van.
Ott egy atya, nem atya már,
Gyámol nélkül maradt vén,
Némán keserg a szép huszár
Egy fiának elestén.
Ott egy szép szűz, elcsüggedve,
Mint a hervadt liliom,
Csak alig él: mert temetve,
Hol sírba dűlt milliom,
Eltemetve van most már ott
Választottja szívének,
Kiben öszvegyilkoltatott
Boldogsága éltének.
Ott egy másik, hah! fertelem!
Óh természet, fordulj el!
Ily gyalázat, ily sérelem,
Emberiség! borzadj fel!
Ott egy másik, nem asszony még,
Leány sem már, sorsában
Kétségbesve – boszúld meg ég! –
S elbódúlván agyában,
Most is látja bomlott ésszel
Marsnak dühös szolgáját,
Ki elrablá gyilkos kézzel
Szüzessége pártáját:
Virginia foglalatja
Eszét vesztett fejének,
Kit megmente derék atyja,
Vérét ontván szívének.
Ott egy szép hölgy – óh szörnyűség!
Első gyermek méhében
És már özvegy, s nem tudja még,
Sorsa mit mért mérgében;
Halljad, szegény: bajnok híved,
Kit oly hosszan szerettél,
De csak nem rég nyert meg szíved,
Az nincs többé, már nem él.
Értvén ő, hogy oda híve,
Nem küzdhetik kínjával;
Meghal, mert meghasad szíve,
S a mi benne, vele hal.
Egy élet felgyilkoltatván,
Így visz többet magával;
Ama tölgy levágattatván,
Így dült oda ágával.
Ott, hol előbb az életnek
Kénye s kedve zsibongott,
S barátságos több nemzetnek
Víg zavarja tolyongott,
Minden üres, puszta most ott,
Néma, lankadt, szomorú;
Azt, a mit Mars még meghagyott,
Éhség öli, vagy a bú.
Mindenfelől kicsapának
Az inségnek árjai;
Mindenfelől megnyílának
A halálnak torkai!
Óh! és mennyit emésztének
Már az élet javából!
Mennyit, mennyit elnyelének
Az élőknek számából!
Embervértől, hányszor vala,
Hogy bíborrá levétek,
Emberélet mennyi hala,
Rajna, Duna, belétek!
E veszélynek itt a földön
Szajna! te vagy forrása;
Pokol-Páris! általad lőn
A világnak bomlása!
Ott egy város, csak tegnap még
Fészke, boldog békének,
Most köz célja két ellenség
Neki dühödt mérgének,
Füstbe, lángba enyészik el:
Trója, te is így vesztél!
S akik lakták, inségikkel
Elszéljednek, ki még él.
Ihol egyik övéivel,
Ki jókor megszökhetett,
Kínjává lett örömivel,
Kiket még megmenthetett,
Borzadozva tekint vissza
Füstbe menő házára,
S kiknek vérét a föld issza,
A megöltek halmára.
Itt egy asszony jön egyedül,
Egy csecsemő karjában;
(Férje otthon a tűzben sül
Régi betegágyában;)
Itt jön, lába már nem bírja
Súlyát meredt testének,
Minthogy szeme ki nem sírja
Fájdalmait szívének;
Elájulva öszveroskad
S magzatjával ott fekszik,
Hová épen két lovas had
Száguldozva igyekszik;
Hah! s most, midőn öszvecsapnak,
Egymást vágják, nyaggatják,
S kik sebet, kik halált kapnak:
Ott – őket eltipratják!
Jőj el, jőj el, áldott béke!
Jőj le hozzánk az égből!
A föld egész kereksége
Így kiált az inségből.
Engeszteld a szörnyeteget,
Hajh! eleget dühödött!
Oszlasd a harcfergeteget,
A föld váltig bűnhődött.
Valamint Mars hóhérolja
E földtekét dühével,
Keblemet úgy marcangolja
Ő is bájos szemével.
Szívembe is jőj le, béke,
Sorsot osztó szeméből;
Szakadj lelkem kínos féke,
Jőj, megváltás, szívéből.
27. Dal
Ott, ahol én nevelkedtem,
Egy dombról egy patak folyt:
Hányszor ott nem estvéledtem!
Éltem akkor boldog volt.
Vígan, mint a völgy öblében
Ama patak csordogált,
Az ártatlanság ölében
Életem úgy folydogált.
Ez idők az örökségbe,
Mint a vizek a mélységbe,
Lefolytanak. Halandó!
A jó hamar mulandó.
71. Dal
Édes, kínos emlékezet,
Ó Badacsony szürete!
Mulatságos gyülekezet,
Te rabságom kezdete!
Ott tudtam meg, ki légyen ő,
S mi legyen a szerelem;
Amor nyila miként sebző,
S mi az édes gyötrelem.
Nem úgy mentem, amint jöttem;
Nagy különbség volt közöttem,
Aki valék az előtt,
S aki lettem, látván őt.
75. Dal
A Havasnak oldalában
Keletkező patak te!
Mely a fenyők homályában
Búsan zúgva szakadsz le,
És tétova csavarogva
Fába szirtbe ütődöl
Míg küszködve és zokogva
A tengerbe vergődöl:
Képe vagy te életemnek,
Mely temérdek sérelemnek
Tőrit lelvén útjában,
Zokog kínos folytában.
76. Dal
A fecskék elköltöztenek,
Hull a fának levele;
A víg dalok megszüntenek,
Erdő s mező bús bele;
A rét fakó térségein
Száraz füvek suhognak;
A vén tölgyek gerébein
Csókák s varjak kárognak:
Közelget az évenyészet,
Haldoklik a szép természet!
Így hal szívem fenekén
A remény, így halok én.
85. Dal
Szerelemben fogantattál,
Szerelemtől születtél,
Szerelemmel tápláltattál,
Szerelmek közt termettél;
Amit szemed lát s füled hall,
(Így szól a bölcs értelem)
A teremtés valóival
Nem egyéb, mint szerelem:
Szerelem a föld, víz, tűz, ég,
S azt te mégsem ismernéd még?
Kémleld ki csak szívedet,
Megtanít az tégedet.
89. Dal
Láttam őtet siránkozni,
(Barátnéját siratta)
És hallottam sohajtozni,
Keblem hajh! mint szaggatta:
Meleg hó volt ábrázatja,
Szemöldöke szivárvány;
Szeme az est csillagzatja,
Mellye pihegő márvány;
Láng volt az ő sohajtása,
Felhős hajnal mosolygása;
Gyöngyök voltak könyei,
Halvány rózsák színei.
90. Dal
Hallottam én szép szavának
Ezüst hangját zengeni;
Philomela panaszának
Hangja nem oly isteni.
A természet figyelmes volt,
S olvadozni láttatott;
A patakvíz lassabban folyt,
A fatető hallgatott;
Megszünt minden madár dala,
Minden Zephyr fülel vala,
Megszünt minden fúvalom:
S mosolygott a fájdalom.
107. Dal
Úgy lebegett ő szüretkor
A táncolók sorában,
Mint a Zephyr szürkületkor
A rét szélte hosszában.
Mely nemes volt mozdulása,
Mely felséges lépése,
Mely gömbölyű fordulása,
Milyen könnyű lejtése;
Teli keble mint pihegett,
Rózsaszája mint lihegett:
Hajh! midőn így táncola,
Mennyi szívet láncola!
126. Dal
Napok jönnek, napok mennek,
De búm csak nem távozik;
És az órák elreppennek,
De sorsom nem változik:
A volkánok kifáradnak,
De nem az én tüzeim;
Folyók, tavak kiapadnak,
De nem az én könyeim;
Erdők, mezők felvidulnak,
Csillagzatok megfordulnak,
A szerencse forgandó:
Csak inségem állandó.
155. Dal
Zúg a zápor, ordít a szél,
Csikorog a rengeteg;
Dörög az ég, fél ami él,
Iszonyú a fergeteg!
Viaskodik ég, föld, víz, tűz,
Dühödik a természet,
Egy mennykő más mennykövet űz,
Így lesz a vég egyészet!
A nyomorék ím! itt vagyon,
Szánd meg, villám, vesd, zúzd agyon,
Égesd porrá csontjait:
Szánd meg, s végezd kínjait.
172. Dal
Téged látlak az egeknek
Magas, tiszta kékjében;
Téged látlak a vizeknek
Folydogáló tükrében;
Nappal a nap aranyának
Ragyogó lángfényében;
Éjjel a hold világának
Reszkető ezüstjében.
Minden időpercenetben,
Mindennemű szegeletben,
Üldözőm vagy szünetlen:
Hagyj békét, oh kegyetlen!
180. Dal
Végtére hát elértelek,
Édes hazám! tégedet?
Végtére megnyerhettelek?
Itt csókolom földedet.
Óh Hunnia! sínlettelek,
Kedves honom, tégedet!
Te, kit mindég sziveltelek,
Nyisd meg anyaöledet! –
Hogy elmentem, poklom valál:
Jobb élet-e, avagy halál,
Amire most érkezem?
Óh hazám! azt kérdezem.
182. Dal
Amott látom domborodni
Nagy-Somlónak kalapját;
Amott, jobbról, nyálasodni
A Marcalnak iszapját;
A felhőben merőn ott áll
A sümegi vár foka;
A Bakonyból ott kandikál
Tátikának homloka;
S a tündérnek lakóhelye,
Kínaimnak a műhelye,
A kék gőzben ott borong –
Kebelem, hajh! mint szorong.
199. Dal
A titok kinyilatkozott:
Szeret, de nem engemet!
Nem érettem sohajtozott –
Fojtsd meg, óh kín! szívemet!
Boldogtalan indulatok,
Melyek létet adátok,
Emlők, akik tápláltatok,
Nézzétek itt munkátok!
Nyílj meg, óh föld! szakadj rám ég!
E pontban itt hadd legyen vég:
S te, ki megölsz, vad lélek!
Légy boldog! ha nem élek.

Szerkesztés dátuma: csütörtök, 2011. január 27. Szerkesztette: Szász Bea
Nézettség: 1,217 Kategória: Szeretni tehozzád szegődtem » Klasszikus
Előző cikk: Kazinczy Ferenc - Az ő képe Következő cikk: Kiss József - A hónapos szoba


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: