S hogy eltört a lakadalom:
Nem én vagyok, te vagy oka,
Miért hajlongtál ide, oda?
Nyílt rózsa volt az ajkad,
Hol nem csak egy méhnek szabad,
Égő tüzes nap a szemed,
Mely sok szívet melengetett!
Seregestül voltunk rabod,
Megszéditél ötöt, hatot;
Szerettél - , s mi hivek valánk,
Úgy mondta szád, úgy mondta szánk.
Két hű kebel vonzalmiban
A boldogság hő vágya van:
Szerelmedben nem volt e cél:
Hiúságból szeretkeztél!
S bár csábitón hajlál felénk:
Mint a madár, szétröppenénk!
Fészket rakánk, az ott, ez itt...
Sorsunk nyájas vidékre vitt.
Mégis ha úgy elképzelem:
Minő bűbáj ült képeden!
Az a mosoly... haj... váll... szemek...
Rád éppen nem neheztelek!
Ennyit kimondhatok...! s ha még
Tán többet is kimondanék:
A ház csendjét ásnám alá...
- Feleségem meghallaná!
