árnyékos völgyét, szemöldöködet,
a pillák sûrû sását, mely között
az eleven kis vadvíz incseleg,
villantja fényét, fürge terveit,
sikos halacskák szökdeléseit -
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.
S töltöttem volna három új napot
csak nézni némán a hû hajlatot:
ruhád alól kisejlõ kebledet,
a csillagot, mely rajta szendereg,
s készül, fényküllõt ütve lágy mezén,
már tündökölni sorsom éjjelén -
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.
S elég lett volna újonnan nekem
csak legeltetni, itatni szemem
szép szárba szökkent páros térdeden,
melyek hivalgón, mégis derûsen,
mint fényes kapu kettõs szárnyai
tán bíztatták már egymást nyílani -
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.
Az enyhe hõben, amely szelíden
testedbõl áradt, tested fényiben
elültem volna, napon a beteg,
lesve, mellemben hogyan bizsereg,
hogy' oldódik a fájdalom, hogyan
oszlana már a test is boldogan
el, föl egy könnyebb táj felhõibe,
mely maga már az altató mese -
És lettem volna gyermek, gyermeked,
hogy, ha ölellek: úgy öleljelek,
hogy mit szerelem csak sokára ad,
halljam már most vígasztaló szavad.
Fi a lánytestvért, - úgy öleltelek,
õs vágy ízével enyhítve a bűnt,
így aludtam el, - leghűbb kedvesed
mire az elsõ éjjel tovatűnt.
