szótlan szunnyadtál bennem, kedvesem,
nem dúltad föl egyetlen percemet,
fájdalomtalan szerethettelek.
Fájdalomtalan, öntudattalan
lettél – mi is? Én lettél, én magam!
Ha meg-megkérdtem, hol vagy, mit csinálsz,
bentről, magamból jött megnyugtatás.
Ma reggel aztán, mire ébredek,
halk susogás csiklandja szívemet.
Te beszélsz. Oly rég vártam! Te beszélsz,
és semmi vita, semmi szenvedés!
Kibékültünk! Kedves, kezes, szerény
vagy újra, és a világ újra: fény,
s az vagyok én is. A lelkem csupa nap,
hogy újra így nekem adtad magad!
