1 Idővel paloták, házak, erős várak, városok elromolnak, Nagy erő, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság idővel mind elmúlnak, Tavaszi szép rózsák, liliom, violák idővel mind elhullnak,
2 Királyi méltóság, tisztesség, nagy jószág idővel mind elvésznek, Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává nagy idővel lehetnek, Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség idővel porrá lésznek.
3 Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak, idővel tenger apad, Az ég is béborul, fényes nap setétül, mindennek vége szakad, Márvánkőben metszett írás kopik, veszhet, egy helyiben más támad.
4 Meglágyul keménség, megszűnik irigység, jóra fordul gyűlölség, Istentűl mindenben adatott idővel változás s bizonyos vég, Csak én szerelmemnek, mint Pokol tüzének nincs vége, mert égten-ég.
5 Véghetetlen voltát, semmi változását szerelmemnek hogy látnám, Kiben Juliátúl, mint Lázár ujjátúl, könnyebbségemet várnám, Ezeket úgy írám, és az többi után Juliának ajánlám.
Friss szép fejér póka, édes szűrő móka, Porcogós Annóka, szerelemnek oka, Mit haragszol? Hogy nem játszol velem, kivel egy fraj szól? Ládd-é, víg, ki-ki táncol!
Julia két szemem, olthatatlan szenem, véghetetlen szerelmem, Julia víg kedvem s néha nagy keservem, örömem és gyötrelmem, Julia életem, egyetlenegy lelkem, ki egyedül bír vélem.
Julia az lelkem, mikoron szól nékem, Szerelem beszél vélem, Julia ha rám néz, azonnal eszem vész, mert Szerelem néz éngem, Julia hol alszik, még az is úgy tetszik, hogy ott nyugszik Szerelem.
Ő tüzes lelkemnek, fájdalmas szívemnek kívánt jó orvossága, Ő szemem világa, árnéktartó ága, jó szerencsés csillaga, Ő, kinek kívüle ez világ szépsége nem kell, sem vigassága.
Vagy áll, ül, nevet, sír, örül, levelet ír, Szerelem is azt teszi, Vagy múlat, énekel, vagy sétál alá s fel, Szerelem azt míveli, Mert mint jó barátját, Venus asszony fiát kézen fogva viseli.
A Paradicsomba termett szép új rózsa dicsőséges orcája, Testszín ruhájába aki őtet látja, szép Venusnak alítja, Új formában illik, mint nap, úgy tündöklik gyöngy között fényes haja.
Duna lefoltába rugaszkodott sajka mely sebességgel mégyen, Táncát ő úgy járja, merőn áll dereka, mintha csúszna sík jégen, Valahová lépik, sok szemek kísérik csudálván, jár mely szépen. Midőn néha térül vagy mellettem kerül, szoknyája elterjedvén, Szerelmével belül vészen akkor körül éngemet felgerjesztvén; Udvari jó módját látván, érzem kínját, keservesen ránézvén.
Akkor az én dolgom azonképpen vagyon, amint a bölcsök írják, Hogy egy kárhozottnak Pokolban nagy kányák szívét rágják, szaggatják, De nem fogyathatják, noha rágton-rágják, mert nőttön-nőni látják. Én szívemet is így, mikor énhozzám víg, ő nevelten neveli, De viszont, mint kánya, ő kegyetlen kínja rágja, szaggatja, eszi, Én állapotomot, mint egy kárhozatot, oly keservessé teszi.
Dolga mind egyenlő, Szerelemmel egy ő, csak erkölcse különböz, Kegyes a Szerelem, s Julia kegyetlen, éngem halálra üldöz, Szerelem mely édes, Julia oly mérges, mert éngem csak ver földhöz.
Mint az szomjú szarvas, kit vadász rettentett, Hegyeken völgyeken széllel mind kergetett, Rí, leh, s alig vehet szegény lélegzetet, Keres kútfejeket.
Úgy keres Úristen lelkem most tégedet, Szerte mind kiáltván az te szent nevedet, Szabadulására hogy onts kegyelmedet, Mint forrásfejedet.
Ételem mert nincsen fohászkodás nélkül, Italom csak méreg keserű könyvemtűl, Midőn ily szót hallok én ellenségimtűl, Kiben lelkem elhűl,
Mond: Te számkivetett, nyavolás megomlott, Amaz reménletted Istened most holott? Tőled immár régen talám elhasomlott, Hogy vagy ilyen romlott?
Mely szó csak meg nem öl nagy szégyenletemben, Hogy kevél ellenség azt véti szememben, Kin elkeseredem, s ottan jut eszemben, Mint éltem helemben,
Midőn nagy sereggel, zengéssel-bongással, Templomodban mentem szentelő áldással, Szintén az ajtódig, sok szép hangossággal, Oly nagy méltósággal!
De te mindazáltal szomjú lelkem ne féll, Sőt régi uradban minden ellen reménll, Bízván kegyelmében, higgy és csendeszen éll, Gonoszt hozzá ne véll,
Mert még megtéríti régi szerencsédet, Kiben virágoztat jókkal úgy tégedet, Tél után tavasszal mint az szép kerteket, Megáldja fejedet.
Kiért mondasz te is neki dicséretet, Mint egy fülemile sok szép énekeket, Ámbár szenvedjek hát érte mindeneket, Nyellek sok bút s mérget,
Csak legyen korosként lelkével mellettem, Hogy fájdalom miatt ne vesszen el éltem, Mint Jordán és Hermon fogyhatatlan hitem, Legyen erős lelkem.
Mert ha tenger búsul parancsolatjára, Hát rám is ő ereszt bút bűnös fiára, támaszkodom azért jóakaratjára, Mint atyám karjára.
Főképpen hogy tudom már hogy nemsokára Megkönyörül rajtam az bosszúságára, Az ki járt életem vesztére s kárára, Szégyenvallására.
Kiért áldom őtet, erős kősziklámot, Csak ne hagyja fogyni el bizodalmomat. Mikor bosszantással gyújtják nyavolámot, Mint olajjal langot.
Mondok: Csak ne kérdjék, hogy hol én Istenem? Mert mérgemben akkor nem tudok mit tennem, Hogy azzal terjesztik keservemet bennem, Kész volnék holt lennem.
No azért elbágyadt lelkem te ne búsull, Buzgó imádsággal sőt uradra burull, Erős reménséggel csak ő hozzá szorull, Tőle el ne fordull.
1 Óh, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség, csillagok palotája, Szép zölddel béborult, virágokkal újult jó illatú föld tája, Csudákat nevelő, gályákat viselő nagy tenger morotvája!
2 Mi haszon énnékem hegyeken-völgyeken bujdosva nyavalyognom, Szörnyű havasokon fene párduc módon kietlenben bolyognom, Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban holtig csak nyomorognom?
3 Medvéknek barlangit, vadak lakóhelyit mi haszon, hogy béjárom? Emberek nem lakta földön ily régolta mi jutalmamat várom? Ha mindenütt éget szerelem éngemet, mind búm, kínom csak károm.
4 Sokszor vadászással, szép madarászással én mind csak azon voltam, Hogy nagy szerelmemet, ki forral éngemet, szívemben mint megoltsam, De semmit nem nyertem véle, sőt vesztettem, mert inkább égtem, gyúltam.
5 Mert valahol járok s valamit csinálok, elmémbe mind ott forog Julia szép képe, gyönyörű beszéde, lelkem érte forr, buzog, Valahová nézek, úgy tetszik szememnek, hogy mind előttem mozog.
6 Noha felmetszette szívem közepette Cupido néki képét Gyémánt szép bötűkkel maga két kezével, de mégis szép személyét Nézni elűz éngem, noha nyilván érzem, hogy csak vallom gyötrelmét.
7 Más kegyes is éngem szeret, de én őt nem, noha követ nagy híven, Azért, mert az Isten, csodául nagy bölcsen, csak Juliára éppen Minden nagy szépséget e földön úgy szerzett, hogy senki szebb ne légyen.
8 Óh, énreám dihüdt, elvesztemre esküdt igen hamis szerelem! Miért nem holdultatsz meg annak, kit jártatsz utánam szerelmesen? S mire kedvem ellen gyútasz ahhoz éngem, aki megnyerhetetlen?
9 De te törvényidnek, noha csak vesztenek, kételen kell engednem, Zsámolyul vetettél, rabjává ejtettél mert Juliának éngem, Kínját, hiszem csoda, hogy mintha jó volna, oly örömest viselem.
10 Mint az leppentőcske gyertyaláng közibe magát akartva üti, Nem gondolván véle, hogy gyertyaláng heve meg is égeti, süti, Szívem is ekképpen Julia szenében magát örömest fűti.
11 Hatalmas szemei, haragos beszédi éngem noha vesztenek, De minden szépségnél, minden szerelemnél mégis inkább tetszenek, Rajta esik, hal, vész lelkem, s csak az nehéz, hogy tart számkivetettnek.
12 De ám akár medgyen vélem bár szerelem, szabad légyen már véle, Csak hogy ezt engedje kínom érdemébe, hogy amint felmetszette Juliát szívemben, szinte úgy versemben is tessék meg szép képe.
13 Hideg lévén kívöl, égvén penig belöl Julia szerelmétűl, Jó hamar lovakért járván Erdély földét nem nagy fáradság nélkül, Ezt öszverendelém, többé nem említvén Juliát immár versül.
Az én kegyesem nem nemes, De deli és szép, Mint egy Gratia, kellemes. Szíve tiszta s ép. Félénk szeme nem mosolyog, Csak dagadó melle dobog, Midőn felém lép.
A módit ő nem ismeri, Sem piperéit, Ah, mégis oly szépen szedi Könnyű lepleit! Bama fürtje sodradéka, Fátyola csendes árnyéka Festi kecseit.
Szép, ha képén a szerelem Rubintja pirul, Szép, ha könnyét törülgetem, S vállamra simul; Szép, ha ölel, fohászkodik, Színe százfelé változik, S nyelve elnémul.
Nini, szemeim, ide nézzetek, Ni, e kis rózsabokor hirtelen Mint megrezzent amott a vízszélen! Nini, szemeim, ide nézzetek! Ni, mint öszveverődtenek Levelei s ágai, Tövise s virágai, Ni, mind megbillegtenek.
Felcifrázott kevély virágának Bíbor pompái széjjel szóródának. Némelyik leesve elterűlt a dudvák szárain, Némelyek úsznak az itt lengő És játszadozva kerengő Zefirek szárnyain.
Nini, vigyázzatok! De fényetek rezeg pislogva, Hol öszvevonúl, hol kidüllyed, Most repes víg pattanással forogva, Majd rettenve komor gödribe süllyed. Tán istent láttatok? Ne zárjátok bé az ablaktokat. Ott nem haragos istenség látszik, Ne féljetek, ott egy szép nimfa játszik. Nyissátok meg ablaktokat.
A rózsákon általfénylenek Sokkal szebb rózsái, Pirosló orcái, Melyek titeket megigéztenek. Ah, boldog rózsafa! Be nyájas nimfa Nyugszik alatta árnyékodnak! Ah, végy be engem egyik ágodnak!
Ti pedig, szemeim ti, ide vigyázzatok, Mit akar ott a ti igéző nimfátok! Nini, ruháit levetette S a rózsa tövére tette. - Maga indúl: - most már, most nézzetek! A nézés istene légyen véletek!
Ahol megy! - ah, mely isteni képnek kell lenni, Mely hátúlról is ennyi gráciákkal kezd jelenni! - Ah, bár láthatnátok, mely szép A halhatatlan kép! - Ah, fordúlj erre, szép istenné - Egek! - mi csuda! - ah! szemeim! mit látok? - Mint reszkettek! - Mint meredtek! - Mint fellobbanátok! - Már kipattannátok, S tán golyóbiskátok A nézés tövéből kivenné? -
Ah, mit látok? - Irgalmas Egek! - Ah! Én kincsem! - alig pihegek! - Visszafordúlt az én galambom, - visszanézett! S szememet, szívemet, lelkemet, mindent megigézett. Az én kedvesem fut amott! - Ah, mint dobog szívem belől! - Ah, mint olvadok mindenfelől! - Isten! Egek! - Jaj, elfogyok! - Ne hagyjatok! - mindjárt lerogyok! - Az én kedvesem fut amott! - Ah, őtet - őtet láttam ott! -
Ahol megy! - jaj! mit látok? - - Mezítelen! - Irígylem e vidékeknek ezt: Hogy látják, ami engem öl s éleszt, S szerelmestársimmá lesznek Ily hirtelen. - De csalódom! - Ti láttok testén Valamely leplet - de, mely ritka Az a fedél, mely alatt van szívem kies titka, S mely lebeg meztelen Évám édenén!
E csalódás játszódtat-é titeket, Vagy csakugyan látjátok ezeket?: Miként pirosolnak, Mikor meghajolnak, Fényes szárai, Márvány combjai, Amelyeket főhajtva És utána sóhajtva Csókolnak magok A szép virágok. Vajha én most, vajha virág lennék, Én is ilyen komplimentet tennék!
Nézd, a vékony patyolat Vigály felhője alatt A szerelmes zefirek mint enyelegnek: Ah, ezt mint irígylem e játszi seregnek! Némelyik szép lábára tekergőzik, Egyik kies mellye alá rejtőzik, Másik márvány óldalára könyököl: Ah, a szerelemféltés, ah, majd megöl! Vajha én most, vajha Zefir lennék! Én is a legszebbik helyre mennék. -
De látjátok! már a patakba lépett, Mely kettőssé teszi ezt a gyönyörű képet. A hízelkedő habok hozzá tódúlnak, S farkok csóválva lábához símúlnak. Vetélkednek, az első melyik légyen, Mely néki udvarlást csókolással tégyen?
Már szárait. Már térdeit, Már combjait, Combtöveit Nyelik el a fajtalan habok. - Ah, távozzatok, ocsmány habok! - Ha feljebb viszitek vizeteket: Menten öszvetördellek benneteket. - Ah! már megöltelek! - Szerelemtárssá lettetek. -
Óh, már alig látom szép mellyét, Jaj, mint nyalogatják nyugodalmam helyét! Vajha én most, vajha egy hab lennék: Én is szerelmes testén pihennék!
Főldiekkel játszó Égi tűnemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan. Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal Végig űltetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal Fűszerezted azt. Gondolatim minden reggel, Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé. Egy híjját esmértem Örömimnek még: Lilla szívét kértem; S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak; Forrásim, zőld fáim Kiszáradtanak; Tavaszom, vígságom Téli búra vált; Régi jó világom Méltatlanra szállt. Óh! csak Lillát hagytad volna Csak magát nekem: Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem. Karja közt a búkat Elfelejteném, S a gyöngykoszorúkat Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység! Hagyj el engemet; Mert ez a keménység Úgyis eltemet. Érzem: e kétségbe Volt erőm elhágy, Fáradt lelkem égbe, Testem főldbe vágy. Nékem már a rét hímetlen, A mező kisűlt, A zengő liget kietlen, A nap éjre dűlt. Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek!
1
Idővel paloták, házak, erős várak,
városok elromolnak,
Nagy erő, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság
idővel mind elmúlnak,
Tavaszi szép rózsák, liliom, violák
idővel mind elhullnak,
2
Királyi méltóság, tisztesség, nagy jószág
idővel mind elvésznek,
Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává
nagy idővel lehetnek,
Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség
idővel porrá lésznek.
3
Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak,
idővel tenger apad,
Az ég is béborul, fényes nap setétül,
mindennek vége szakad,
Márvánkőben metszett írás kopik, veszhet,
egy helyiben más támad.
4
Meglágyul keménség, megszűnik irigység,
jóra fordul gyűlölség,
Istentűl mindenben adatott idővel
változás s bizonyos vég,
Csak én szerelmemnek, mint Pokol tüzének
nincs vége, mert égten-ég.
5
Véghetetlen voltát, semmi változását
szerelmemnek hogy látnám,
Kiben Juliátúl, mint Lázár ujjátúl,
könnyebbségemet várnám,
Ezeket úgy írám, és az többi után
Juliának ajánlám.
Porcogós Annóka, szerelemnek oka,
Mit haragszol? Hogy nem játszol velem, kivel egy fraj szól?
Ládd-é, víg, ki-ki táncol!
Nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most énmellettem,
Egészséggel, édes lelkem?
Én bús szívem vidámsága,
Lelkem édes kévánsága,
Te vagy minden boldogsága,
Véled isten áldomása.
Én drágalátos palotám,
Jóillatú piros rózsám,
Gyönyerő szép kis violám,
Élj sokáig, szép Júliám!
Feltámada napom fénye,
Szemüldek fekete széne,
Két szemem világos fénye,
Élj, élj életem reménye!
Szerelmedben meggyúlt szívem
Csak tégedet óhajt lelkem,
Én szívem, lelkem, szerelmem,
Idvez légy, én fejedelmem!
Júliámra hogy találék,
Örömemben így köszönék,
Térdet-fejet neki hajték,
Kin ő csak elmosolyodék.
véghetetlen szerelmem,
Julia víg kedvem s néha nagy keservem,
örömem és gyötrelmem,
Julia életem, egyetlenegy lelkem,
ki egyedül bír vélem.
Julia az lelkem, mikoron szól nékem,
Szerelem beszél vélem,
Julia ha rám néz, azonnal eszem vész,
mert Szerelem néz éngem,
Julia hol alszik, még az is úgy tetszik,
hogy ott nyugszik Szerelem.
Ő tüzes lelkemnek, fájdalmas szívemnek
kívánt jó orvossága,
Ő szemem világa, árnéktartó ága,
jó szerencsés csillaga,
Ő, kinek kívüle ez világ szépsége
nem kell, sem vigassága.
Vagy áll, ül, nevet, sír, örül, levelet ír,
Szerelem is azt teszi,
Vagy múlat, énekel, vagy sétál alá s fel,
Szerelem azt míveli,
Mert mint jó barátját, Venus asszony fiát
kézen fogva viseli.
A Paradicsomba termett szép új rózsa
dicsőséges orcája,
Testszín ruhájába aki őtet látja,
szép Venusnak alítja,
Új formában illik, mint nap, úgy tündöklik
gyöngy között fényes haja.
Duna lefoltába rugaszkodott sajka
mely sebességgel mégyen,
Táncát ő úgy járja, merőn áll dereka,
mintha csúszna sík jégen,
Valahová lépik, sok szemek kísérik
csudálván, jár mely szépen.
Midőn néha térül vagy mellettem kerül,
szoknyája elterjedvén,
Szerelmével belül vészen akkor körül
éngemet felgerjesztvén;
Udvari jó módját látván, érzem kínját,
keservesen ránézvén.
Akkor az én dolgom azonképpen vagyon,
amint a bölcsök írják,
Hogy egy kárhozottnak Pokolban nagy kányák
szívét rágják, szaggatják,
De nem fogyathatják, noha rágton-rágják,
mert nőttön-nőni látják. Én szívemet is így, mikor énhozzám víg,
ő nevelten neveli,
De viszont, mint kánya, ő kegyetlen kínja
rágja, szaggatja, eszi,
Én állapotomot, mint egy kárhozatot,
oly keservessé teszi.
Dolga mind egyenlő, Szerelemmel egy ő,
csak erkölcse különböz,
Kegyes a Szerelem, s Julia kegyetlen,
éngem halálra üldöz,
Szerelem mely édes, Julia oly mérges,
mert éngem csak ver földhöz.
Hegyeken völgyeken széllel mind kergetett,
Rí, leh, s alig vehet szegény lélegzetet,
Keres kútfejeket.
Úgy keres Úristen lelkem most tégedet,
Szerte mind kiáltván az te szent nevedet,
Szabadulására hogy onts kegyelmedet,
Mint forrásfejedet.
Ételem mert nincsen fohászkodás nélkül,
Italom csak méreg keserű könyvemtűl,
Midőn ily szót hallok én ellenségimtűl,
Kiben lelkem elhűl,
Mond: Te számkivetett, nyavolás megomlott,
Amaz reménletted Istened most holott?
Tőled immár régen talám elhasomlott,
Hogy vagy ilyen romlott?
Mely szó csak meg nem öl nagy szégyenletemben,
Hogy kevél ellenség azt véti szememben,
Kin elkeseredem, s ottan jut eszemben,
Mint éltem helemben,
Midőn nagy sereggel, zengéssel-bongással,
Templomodban mentem szentelő áldással,
Szintén az ajtódig, sok szép hangossággal,
Oly nagy méltósággal!
De te mindazáltal szomjú lelkem ne féll,
Sőt régi uradban minden ellen reménll,
Bízván kegyelmében, higgy és csendeszen éll,
Gonoszt hozzá ne véll,
Mert még megtéríti régi szerencsédet,
Kiben virágoztat jókkal úgy tégedet,
Tél után tavasszal mint az szép kerteket,
Megáldja fejedet.
Kiért mondasz te is neki dicséretet,
Mint egy fülemile sok szép énekeket,
Ámbár szenvedjek hát érte mindeneket,
Nyellek sok bút s mérget,
Csak legyen korosként lelkével mellettem,
Hogy fájdalom miatt ne vesszen el éltem,
Mint Jordán és Hermon fogyhatatlan hitem,
Legyen erős lelkem.
Mert ha tenger búsul parancsolatjára,
Hát rám is ő ereszt bút bűnös fiára,
támaszkodom azért jóakaratjára,
Mint atyám karjára.
Főképpen hogy tudom már hogy nemsokára
Megkönyörül rajtam az bosszúságára,
Az ki járt életem vesztére s kárára,
Szégyenvallására.
Kiért áldom őtet, erős kősziklámot,
Csak ne hagyja fogyni el bizodalmomat.
Mikor bosszantással gyújtják nyavolámot,
Mint olajjal langot.
Mondok: Csak ne kérdjék, hogy hol én Istenem?
Mert mérgemben akkor nem tudok mit tennem,
Hogy azzal terjesztik keservemet bennem,
Kész volnék holt lennem.
No azért elbágyadt lelkem te ne búsull,
Buzgó imádsággal sőt uradra burull,
Erős reménséggel csak ő hozzá szorull,
Tőle el ne fordull.
Óh, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség,
csillagok palotája,
Szép zölddel béborult, virágokkal újult
jó illatú föld tája,
Csudákat nevelő, gályákat viselő
nagy tenger morotvája!
2
Mi haszon énnékem hegyeken-völgyeken
bujdosva nyavalyognom,
Szörnyű havasokon fene párduc módon
kietlenben bolyognom,
Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban
holtig csak nyomorognom?
3
Medvéknek barlangit, vadak lakóhelyit
mi haszon, hogy béjárom?
Emberek nem lakta földön ily régolta
mi jutalmamat várom?
Ha mindenütt éget szerelem éngemet,
mind búm, kínom csak károm.
4
Sokszor vadászással, szép madarászással
én mind csak azon voltam,
Hogy nagy szerelmemet, ki forral éngemet,
szívemben mint megoltsam,
De semmit nem nyertem véle, sőt vesztettem,
mert inkább égtem, gyúltam.
5
Mert valahol járok s valamit csinálok,
elmémbe mind ott forog
Julia szép képe, gyönyörű beszéde,
lelkem érte forr, buzog,
Valahová nézek, úgy tetszik szememnek,
hogy mind előttem mozog.
6
Noha felmetszette szívem közepette
Cupido néki képét
Gyémánt szép bötűkkel maga két kezével,
de mégis szép személyét
Nézni elűz éngem, noha nyilván érzem,
hogy csak vallom gyötrelmét.
7
Más kegyes is éngem szeret, de én őt nem,
noha követ nagy híven,
Azért, mert az Isten, csodául nagy bölcsen,
csak Juliára éppen
Minden nagy szépséget e földön úgy szerzett,
hogy senki szebb ne légyen.
8
Óh, énreám dihüdt, elvesztemre esküdt
igen hamis szerelem!
Miért nem holdultatsz meg annak, kit jártatsz
utánam szerelmesen?
S mire kedvem ellen gyútasz ahhoz éngem,
aki megnyerhetetlen?
9
De te törvényidnek, noha csak vesztenek,
kételen kell engednem,
Zsámolyul vetettél, rabjává ejtettél
mert Juliának éngem,
Kínját, hiszem csoda, hogy mintha jó volna,
oly örömest viselem.
10
Mint az leppentőcske gyertyaláng közibe
magát akartva üti,
Nem gondolván véle, hogy gyertyaláng heve
meg is égeti, süti,
Szívem is ekképpen Julia szenében
magát örömest fűti.
11
Hatalmas szemei, haragos beszédi
éngem noha vesztenek,
De minden szépségnél, minden szerelemnél
mégis inkább tetszenek,
Rajta esik, hal, vész lelkem, s csak az nehéz,
hogy tart számkivetettnek.
12
De ám akár medgyen vélem bár szerelem,
szabad légyen már véle,
Csak hogy ezt engedje kínom érdemébe,
hogy amint felmetszette
Juliát szívemben, szinte úgy versemben
is tessék meg szép képe.
13
Hideg lévén kívöl, égvén penig belöl
Julia szerelmétűl,
Jó hamar lovakért járván Erdély földét
nem nagy fáradság nélkül,
Ezt öszverendelém, többé nem említvén
Juliát immár versül.
De deli és szép,
Mint egy Gratia, kellemes.
Szíve tiszta s ép.
Félénk szeme nem mosolyog,
Csak dagadó melle dobog,
Midőn felém lép.
A módit ő nem ismeri,
Sem piperéit,
Ah, mégis oly szépen szedi
Könnyű lepleit!
Bama fürtje sodradéka,
Fátyola csendes árnyéka
Festi kecseit.
Szép, ha képén a szerelem
Rubintja pirul,
Szép, ha könnyét törülgetem,
S vállamra simul;
Szép, ha ölel, fohászkodik,
Színe százfelé változik,
S nyelve elnémul.
A rózsára homályt vetsz,
S szívégető szemeiddel
Belém ezer tőrt nevetsz.
Szebb vagy te, mint a szép Hébe
A Dörgő lángölében,
Szebb, mint a szép Erycene
A kellem bájövében.
Képed szelíd vonásiban
Szerelmek nyíladoznak.
Tested minden mozgásiban
Tündérek múlatoznak.
Szép, mikor édes éneked
Szirénhangja zengedez,
S angyali érzékeny szíved
Harmoniát ömledez.
Szép, mikor pihegő kebled,
Mint egy galamb, epedez,
S lankadó nefelejcs-szemed
Harmatgyöngyöt görgedez.
Szép vagy te, mikor csintalan,
Mint könnyű Zephyr, játszol,
S titkaidról vigyáztalan
Le-lereppen a fátyol.
Szép, mikor a gerjedelem
Andalodásba merít,
Szép, mikor a szűz szemérem
Bíborlángszínbe borít.
De Lolli! a test szépségét,
Hidd el, csak úgy imádom,
Ha a szép lélek épségét
Tiszta kebelbe látom.
Ha angyali leplegidben
Angyali szív verdegél,
Nemes tűz ég ereidben,
S lelked a porból kikél.
Ni, e kis rózsabokor hirtelen
Mint megrezzent amott a vízszélen!
Nini, szemeim, ide nézzetek!
Ni, mint öszveverődtenek
Levelei s ágai,
Tövise s virágai,
Ni, mind megbillegtenek.
Felcifrázott kevély virágának
Bíbor pompái széjjel szóródának.
Némelyik leesve elterűlt a dudvák szárain,
Némelyek úsznak az itt lengő
És játszadozva kerengő
Zefirek szárnyain.
Nini, vigyázzatok!
De fényetek rezeg pislogva,
Hol öszvevonúl, hol kidüllyed,
Most repes víg pattanással forogva,
Majd rettenve komor gödribe süllyed.
Tán istent láttatok?
Ne zárjátok bé az ablaktokat.
Ott nem haragos istenség látszik,
Ne féljetek, ott egy szép nimfa játszik.
Nyissátok meg ablaktokat.
A rózsákon általfénylenek
Sokkal szebb rózsái,
Pirosló orcái,
Melyek titeket megigéztenek.
Ah, boldog rózsafa!
Be nyájas nimfa
Nyugszik alatta árnyékodnak!
Ah, végy be engem egyik ágodnak!
Ti pedig, szemeim ti, ide vigyázzatok,
Mit akar ott a ti igéző nimfátok!
Nini, ruháit levetette
S a rózsa tövére tette. -
Maga indúl: - most már, most nézzetek!
A nézés istene légyen véletek!
Ahol megy! - ah, mely isteni képnek kell lenni,
Mely hátúlról is ennyi gráciákkal kezd jelenni! -
Ah, bár láthatnátok, mely szép
A halhatatlan kép! -
Ah, fordúlj erre, szép istenné -
Egek! - mi csuda! - ah! szemeim! mit látok? -
Mint reszkettek! -
Mint meredtek! -
Mint fellobbanátok! -
Már kipattannátok,
S tán golyóbiskátok
A nézés tövéből kivenné? -
Ah, mit látok? - Irgalmas Egek! -
Ah! Én kincsem! - alig pihegek! -
Visszafordúlt az én galambom, - visszanézett!
S szememet, szívemet, lelkemet, mindent megigézett.
Az én kedvesem fut amott! -
Ah, mint dobog szívem belől! -
Ah, mint olvadok mindenfelől! -
Isten! Egek! - Jaj, elfogyok! -
Ne hagyjatok! - mindjárt lerogyok! -
Az én kedvesem fut amott! -
Ah, őtet - őtet láttam ott! -
Ahol megy! - jaj! mit látok? - - Mezítelen! -
Irígylem e vidékeknek ezt:
Hogy látják, ami engem öl s éleszt,
S szerelmestársimmá lesznek Ily hirtelen. -
De csalódom! - Ti láttok testén
Valamely leplet - de, mely ritka
Az a fedél, mely alatt van szívem kies titka,
S mely lebeg meztelen Évám édenén!
E csalódás játszódtat-é titeket,
Vagy csakugyan látjátok ezeket?:
Miként pirosolnak,
Mikor meghajolnak,
Fényes szárai,
Márvány combjai,
Amelyeket főhajtva
És utána sóhajtva
Csókolnak magok
A szép virágok.
Vajha én most, vajha virág lennék,
Én is ilyen komplimentet tennék!
Nézd, a vékony patyolat
Vigály felhője alatt
A szerelmes zefirek mint enyelegnek:
Ah, ezt mint irígylem e játszi seregnek!
Némelyik szép lábára tekergőzik,
Egyik kies mellye alá rejtőzik,
Másik márvány óldalára könyököl:
Ah, a szerelemféltés, ah, majd megöl!
Vajha én most, vajha Zefir lennék!
Én is a legszebbik helyre mennék. -
De látjátok! már a patakba lépett,
Mely kettőssé teszi ezt a gyönyörű képet.
A hízelkedő habok hozzá tódúlnak,
S farkok csóválva lábához símúlnak.
Vetélkednek, az első melyik légyen,
Mely néki udvarlást csókolással tégyen?
Már szárait.
Már térdeit,
Már combjait,
Combtöveit
Nyelik el a fajtalan habok. -
Ah, távozzatok, ocsmány habok! -
Ha feljebb viszitek vizeteket:
Menten öszvetördellek benneteket. -
Ah! már megöltelek! -
Szerelemtárssá lettetek. -
Óh, már alig látom szép mellyét,
Jaj, mint nyalogatják nyugodalmam helyét!
Vajha én most, vajha egy hab lennék:
Én is szerelmes testén pihennék!
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!