Mint egy megért boróka, Mely tiszta hóra hullott; Mint a delin fejérlő Rózsába bútt bogárka; Mint a korinti szőllő A cúkoros kalácson: Úgy bársonyollik, oly szép, Oly édes egy kerekded Szeplőcske Lilla mellyén.
Ez az a kies szigetke, Amelybe a szerelmek, Ha keble tengerének Téjhabja közt fürödtek, Enyelgve szárogatják Hajok vizes aranyját.
Ti szóljatok, reája Hullt csókjaim! ha méltó Dühödés-e Lilla mellyén, Egy főldi nimfa mellyén Imádni a hibát is?
Én szenvedek, s pedig miattad, Miolta szívem elragadtad, Édes kegyetlenem! El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe, S így kell talán e gyötrelembe Örökre sínlenem.
Érted borong éltem tavassza. Mert nincs nap, amely elfogyassza A rám vonúlt ködöt. Sír tisztelőd, ha kél, ha fekszik, Miolta azzal nem dicsekszik, Kiben gyönyörködött.
Sír tisztelőd, kétségbe esvén, Miolta, tőled távol esvén, Reményje füstbe szállt; Holt álom űl zsibbadt ölében, S gyakran ijesztő képzetében Lilit, Lilit kiált.
E szóra karjaim kinyúlnak, De csak sovány homályba húllnak Nincs Lilla, nincs öröm! Már nyugtom éjjel sem találom, Mert ott is ébren tart az álom, S fejem Lilin töröm. -
Óh, mely keserves annak élni, Kinek tovább nincs mit remélni, És mégis élni kell! Él az, de nincsen benne lélek. Az én tüdőm is, bátor élek, Lelketlenűl lehell.
És tán te, szép szememvilága! Úgy élsz, hogy életed virága Virít, míg én halok. Adná az ég! Azon örűlnék. Könnyemnek azzal eltörűlnék Felét az angyalok.
De tán, Lilim! te is kesergesz? Rab gerlicém, saskézbe hergesz S kéred segédemet? Hiába már, kincsem, hiába! Csak a halál jégsátorába Ölelsz meg engemet.
Ama fejér nyárfák alatt A part felé, Sürü rekettye közt vezet Egy róna bé. Óh! mert ez a hely énnekem Irtóztató; Ott egy vityilló, abba nyög A szép Kató.
Hiszen no csendes este van, Nincs semmi szél: Mégis hogyan, hogyan rezeg A nyárfalevél. Óh, szép Katóm! nem reszket úgy A nyárlevél, Mint én teérted reszketek: Hová levél?
Katóm! Katóm! ki sem jöhetsz Te tán soha, Úgy bécsukott az a guta Vén mostoha, Miolta szép orcáidat, Szép violám, Ottbenn az ajtósark megett Megcsókolám.
T'od, azt hazudtam volt neki: Csak a pipát... Hogy a manó el nem vivé A vén szipát! El sem hivé, rá sem hagyá Egy szómat is; Kikergetett s lelúgozá Subámat is.
Azolta erre jönni is Nem mertem én: Tudod, pemetén jár az a Puruttya vén. Csak itt nyögök hozzád, Katóm! E fák alatt; Tudom, te is nyögsz a setét Kémény alatt.
Füstöl, galambom! füstöl a Kéményetek; Mert tán bizony nagyon alá Tüzeltetek, Héj, héj, az én szívembe is Nagy tűz vagyon; Héj, héj azért sohajtok én Ilyen nagyon.
De még az Isten módot ád - Tudom, hogy ád - Kimentlek én, vagy meggebed A vén anyád. Ha máskülönben nem lehet, Felégetem Azt a vityillót s őtet is Belévetem.
A szívem is majd meghasad, Kedves Katóm! Hogy képedet még csak nem is Csókolhatom. Szegény legény vagyok; de csak Egy csókot adj: Ihon van a szűröm, nesze, Gatyába hagyj.
De már reám setétedett Az éjjel is: Mégis csak itt kesergek én Potomra is. Bús sorsomat kesergem én S a szép Katát. Rózsám, aludj helyettem is - Jó éjszakát!
Akarsz-e futni, arany éjszakába futni velem? A földre bukni és az égre nézni fel? Akarsz-e adni árva csillagoknak szép neveket? S nevetve hagyni, hogy a szél sodorja el?
Akarsz-e együtt ülni házad küszöbén majd? És arra nem gondolni, hogy meddig is tart? Akarsz-e rám találni őszbe rohanó üres vonaton? Akarsz-e bennünk hinni, ahogy én akarom?
Akarsz-e bújni, velem összebújni zord teleken? És lángra gyúlni fázós, fehér reggelben. A hóba írni édes titokból szőtt rejtjeleket, Hogy szóra bírni más ne tudja senki sem.
Van az úgy, hogy semmi sem jó. És van az úgy, hogy lenni sem jó. Hát gyere, mondd, hogy akarod még! És ezer év sem téphet szét.
Akarsz-e szánni, ha egyszer bánni kell a bűneidet? Akarsz-e látni, ha lábam rossz utakra tért? Az arcot látni, amivel megosztottad tükreidet. Akarsz-e engem, aki csak ennyit ígért?
Be jól esett, te kislyány, Zsendült cseresznye szemmel Zsendítni a szerelmet. Be jól esett az első Piross epert pirossabb Szácskádhoz illegetnem. Guggon, tudod, be jó vólt Csipegetni zsenge szőlőt, De levét ezerszer is jobb Dúdolva szürcsölésznünk. S eszemadta kis kezedből Mogyorót szemelni hozzá. Sokáig élj, gyerek bor! Nőttön neveld tüzünket. Ámor, te is! ki nádcsőn Szopatsz velünk szerelmet.
A nyúgodalomnak útján Még nem is messze mentünk; A borzasztó csata után Még csak alig pihentünk; A hadra feszült ereink Még jól se lankadtak; Tüzünktől felforrt véreink Még el se csillapodtak: Mégis mely gyenge mozgások, Melyek bennem pezsegnek. Egy harc után nem szokások Igy verni sziveknek. Óh hányféle indúlattól Hányódunk és vetődünk! Most a hadi ábrázattól Talpig felhevitődünk: Majd egy szép kép csillámjától Lobbant fel egy tekintet, Melynek igaz bírásától Márs vasbottal elintett. Most is a török puskája Nem lőtt meg oly mérgessen, Mint egy oláh kislyánykája Rám tekintvén édessen. Nem láttam én még vad fának Soha ily szép gyümölcsét, Egy havason nőtt oláhnak Ilyen nyájas erkölcsét. A Mahomed zord vitézze Elfelejti vadságát, Dühösségében csak nézze E természet virágát. Én is, ha magyar nem volnék, Érte nevem letenném, Vagy halnék, vagy megbomolnék De Ruszándát elvenném. Ha nem volnék, ami vagyok, Lábom azt is igérte, Hogy a Kárpátusok nagyok, Mégis megmászná érte. Oláhszűrt vennék magamra, Kérges bocskort kötöznék, Fejszét vennék a vállamra, S a hegyekbe költöznék, Ha kimennék a juhokkal, Ruszándát is kicsalnám, Talpig megraknám csókokkal, Örömömbe befalnám. Vess véget hazai hűség E lágy gondolatoknak, A puhának gyönyörűség, Pálma kell a bajnoknak.
Mely tiszta hóra hullott;
Mint a delin fejérlő
Rózsába bútt bogárka;
Mint a korinti szőllő
A cúkoros kalácson:
Úgy bársonyollik, oly szép,
Oly édes egy kerekded
Szeplőcske Lilla mellyén.
Ez az a kies szigetke,
Amelybe a szerelmek,
Ha keble tengerének
Téjhabja közt fürödtek,
Enyelgve szárogatják
Hajok vizes aranyját.
Ti szóljatok, reája
Hullt csókjaim! ha méltó
Dühödés-e Lilla mellyén,
Egy főldi nimfa mellyén
Imádni a hibát is?
Mint egy májusi szép fa,
Bokrétákat ajánlottál
Minden ifjú hajára.
Én is, más is szaggathattunk
Rólad friss virágokat,
Árnyékod alatt szíhattunk
Újító balzsamokat.
De virág-hullta szépséged
Hozván már gyümőlcsöket,
Kerűlünk, óh Dóris, téged
S álomtalan csőszödet.
Már most csak az ő számára
Kell neked virítani;
Kacsi! a más almájára
Számot sem kell tartani.
A szűz s mátróna a szemnek
Vét más-más tekintetet.
Tavasz van a szerelemnek,
Hideg ősz a tisztelet.
Hajdan egy pillantásodra
Mint kótogott kebelünk!
Most már komoly virtusodra
Bőlcs fázással ügyelünk.
Sovány lelkem titulussal
Bé kell érni néked már.
Kit mindennapos tónussal
Férjed morog, úgyebár?
Az a boldog kor eszébe
Asszonyságodnak jut-é,
Midőn ledér szerelmébe
Oly sok ifjú tégeté?
Dóris! Dóris! mit nem tettél
Az én lágy szívembe is.
Mi valál? de mivé lettél
Szent jármod alatt te is!
Már bút terem barázdáján
Asszonyságod homloka,
Már karcsú nyakad símáján
Hasat ereszt a toka.
Már, ahol domború voltál,
Lapos vagy és négyszegű:
Olyan állásra hajoltál,
Mint a bőgő-hegedű.
Már cédrusa szép testednek
Öles törzsök, nem súgár;
Egy pár narancsa mellyednek
Sárgadinnye-forma már.
Dóris! Dóris! mivé lettél
Szent jármod alatt te is!
De mit? jaj, akit szerettél,
Hanyatlani kezd az is.
Én is hanyatlok időmmel,
És kergetlek tégedet;
Nékem is roskadt erőmmel
Szivem meggémberedett.
Régi langom ellocsolta
Cipris pajzán gyermeke,
Virgonc kedvem elgázolta,
Csak füstöl szövétneke.
Elmém is, mely hajdanában
Az égnek tág boltjain
Átlövellt egy minutában
A Pégazus szárnyain.
Lassodik, s hogy megjárhassa
A szomszédság vőlgyeit,
Mankót fog és megolvassa
Minden tippenéseit.
Most is, hogy tréfás versembe
Játszhatnak még húrjaim,
Az, hogy ti juttok eszembe,
Régi kedves napjaim.
Sőt, Dóriskám! ha nem volna
Párod, úgy áldjon az ég
Szívem szívedhez hajolna,
S megifjodnám egyszer még.
Mint te, olyan rózsaszál;
Még nagyobb díszt nyerne Sáron,
Csak te ott virítanál.
Rózsaszínnel játszadoznak
Két virító arcaid,
Rózsamézzel harmatoznak
Csókra termett ajkaid.
Látta kellemid Citére.
Látta és irígykedett,
Hogy pirosló lába-vére
Képeden büszkélkedett.
Hófehér tekintetednek
Hajnalán nyílásba jött
Rózsaszálacskák ferednek
Tiszta téjhabok között:
Szűz mellyed fehér ölére
Ők is úgy mosolyganak,
Mint mikor rózsák tövére
Gyöngyvirágot raktanak. -
Rózsa vagy te, rózsa lészel,
Rózsa még a selymed is:
Jaj, de bezzeg kínra tészel,
Hogyha van tövisked is!
Rózsa! engedd, hadd heverjek
Éltető bokrodba már,
S édes árnyékodba nyerjek
Fészket én, rideg madár.
Miolta szívem elragadtad,
Édes kegyetlenem!
El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe,
S így kell talán e gyötrelembe
Örökre sínlenem.
Érted borong éltem tavassza.
Mert nincs nap, amely elfogyassza
A rám vonúlt ködöt.
Sír tisztelőd, ha kél, ha fekszik,
Miolta azzal nem dicsekszik,
Kiben gyönyörködött.
Sír tisztelőd, kétségbe esvén,
Miolta, tőled távol esvén,
Reményje füstbe szállt;
Holt álom űl zsibbadt ölében,
S gyakran ijesztő képzetében
Lilit, Lilit kiált.
E szóra karjaim kinyúlnak,
De csak sovány homályba húllnak
Nincs Lilla, nincs öröm!
Már nyugtom éjjel sem találom,
Mert ott is ébren tart az álom,
S fejem Lilin töröm. -
Óh, mely keserves annak élni,
Kinek tovább nincs mit remélni,
És mégis élni kell!
Él az, de nincsen benne lélek.
Az én tüdőm is, bátor élek,
Lelketlenűl lehell.
És tán te, szép szememvilága!
Úgy élsz, hogy életed virága
Virít, míg én halok.
Adná az ég! Azon örűlnék.
Könnyemnek azzal eltörűlnék
Felét az angyalok.
De tán, Lilim! te is kesergesz?
Rab gerlicém, saskézbe hergesz
S kéred segédemet?
Hiába már, kincsem, hiába!
Csak a halál jégsátorába
Ölelsz meg engemet.
A part felé,
Sürü rekettye közt vezet
Egy róna bé.
Óh! mert ez a hely énnekem
Irtóztató;
Ott egy vityilló, abba nyög
A szép Kató.
Hiszen no csendes este van,
Nincs semmi szél:
Mégis hogyan, hogyan rezeg
A nyárfalevél.
Óh, szép Katóm! nem reszket úgy
A nyárlevél,
Mint én teérted reszketek:
Hová levél?
Katóm! Katóm! ki sem jöhetsz
Te tán soha,
Úgy bécsukott az a guta
Vén mostoha,
Miolta szép orcáidat,
Szép violám,
Ottbenn az ajtósark megett
Megcsókolám.
T'od, azt hazudtam volt neki:
Csak a pipát...
Hogy a manó el nem vivé
A vén szipát!
El sem hivé, rá sem hagyá
Egy szómat is;
Kikergetett s lelúgozá
Subámat is.
Azolta erre jönni is
Nem mertem én:
Tudod, pemetén jár az a
Puruttya vén.
Csak itt nyögök hozzád, Katóm!
E fák alatt;
Tudom, te is nyögsz a setét
Kémény alatt.
Füstöl, galambom! füstöl a
Kéményetek;
Mert tán bizony nagyon alá
Tüzeltetek,
Héj, héj, az én szívembe is
Nagy tűz vagyon;
Héj, héj azért sohajtok én
Ilyen nagyon.
De még az Isten módot ád -
Tudom, hogy ád -
Kimentlek én, vagy meggebed
A vén anyád.
Ha máskülönben nem lehet,
Felégetem
Azt a vityillót s őtet is
Belévetem.
A szívem is majd meghasad,
Kedves Katóm!
Hogy képedet még csak nem is
Csókolhatom.
Szegény legény vagyok; de csak
Egy csókot adj:
Ihon van a szűröm, nesze,
Gatyába hagyj.
De már reám setétedett
Az éjjel is:
Mégis csak itt kesergek én
Potomra is.
Bús sorsomat kesergem én
S a szép Katát.
Rózsám, aludj helyettem is -
Jó éjszakát!
Viola-szín pecsét alatt,
Egy szép tavaszi éjszakán
Zörgettek Jancsim ablakán.
Éppen akkor vált el tőlem,
Vígan álmodott felőlem,
Kedvére pihent ágyában,
Engem ölelvén álmában:
Mikor bús trombitaszóra
Űlni kellett mindjárt lóra,
Elindúlván a törökre;
Jaj! talán elvált örökre!
Sírva mentem kvártélyjáig
S onnan a kertek aljáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.
Csákóját könnyel öntöztem,
Gyász pántlikám rákötöztem;
Tíz rózsát hinték lovára,
Százannyi csókot magára.
A lelkem is sírt belőlem,
Mikor búcsút veve tőlem:
"Isten hozzád!" többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.
A földre bukni és az égre nézni fel?
Akarsz-e adni árva csillagoknak szép neveket?
S nevetve hagyni, hogy a szél sodorja el?
Akarsz-e együtt ülni házad küszöbén majd?
És arra nem gondolni, hogy meddig is tart?
Akarsz-e rám találni őszbe rohanó üres vonaton?
Akarsz-e bennünk hinni, ahogy én akarom?
Akarsz-e bújni, velem összebújni zord teleken?
És lángra gyúlni fázós, fehér reggelben.
A hóba írni édes titokból szőtt rejtjeleket,
Hogy szóra bírni más ne tudja senki sem.
Van az úgy, hogy semmi sem jó.
És van az úgy, hogy lenni sem jó.
Hát gyere, mondd, hogy akarod még!
És ezer év sem téphet szét.
Akarsz-e szánni, ha egyszer bánni kell a bűneidet?
Akarsz-e látni, ha lábam rossz utakra tért?
Az arcot látni, amivel megosztottad tükreidet.
Akarsz-e engem, aki csak ennyit ígért?
Szeretlek én: te 's megszeress.
Narancscsecsü, keskeny derekü
Szeretlek én, te 's megszeress.
Éjjel-napval eszembe vagy,
Kérlek téged, engem ne hagyj;
Oh mely fényes orcáju vagy!
Szeretlek én, te 's megszeress.
Melykor nem lát téged szemem,
Elvész ottan mind örömem,
És elhervad mind tetemem.
Szeretlek én, te 's megszeress.
Az ok dícsíretes legyen;
Vagy lyány, vagy menyecske legyen:
Kit szeretsz, szeretőd legyen.
Szeretlek én, te 's megszeress.
Se élhetem, se halhatom,
Se ülhetem, se járhatom,
Se ehetem, se ihatom:
Szeretlek én, te 's megszeress.
Kegyelmedtől én jót várok,
Mint ebecskéd utánjárok,
Vagy élek, avagy meghalok:
Szeretlek én, te 's megszeress.
Egy divinyi ezt megírta
Meddig az eszivel bírta,
Az szerelmet hogy forgatta:
Szeretlek én, te 's megszeress.
(Vidor Miklós fordítása)
Zsendült cseresznye szemmel
Zsendítni a szerelmet.
Be jól esett az első
Piross epert pirossabb
Szácskádhoz illegetnem.
Guggon, tudod, be jó vólt
Csipegetni zsenge szőlőt,
De levét ezerszer is jobb
Dúdolva szürcsölésznünk.
S eszemadta kis kezedből
Mogyorót szemelni hozzá.
Sokáig élj, gyerek bor!
Nőttön neveld tüzünket.
Ámor, te is! ki nádcsőn
Szopatsz velünk szerelmet.
Még nem is messze mentünk;
A borzasztó csata után
Még csak alig pihentünk;
A hadra feszült ereink
Még jól se lankadtak;
Tüzünktől felforrt véreink
Még el se csillapodtak:
Mégis mely gyenge mozgások,
Melyek bennem pezsegnek.
Egy harc után nem szokások
Igy verni sziveknek.
Óh hányféle indúlattól
Hányódunk és vetődünk!
Most a hadi ábrázattól
Talpig felhevitődünk:
Majd egy szép kép csillámjától
Lobbant fel egy tekintet,
Melynek igaz bírásától
Márs vasbottal elintett.
Most is a török puskája
Nem lőtt meg oly mérgessen,
Mint egy oláh kislyánykája
Rám tekintvén édessen.
Nem láttam én még vad fának
Soha ily szép gyümölcsét,
Egy havason nőtt oláhnak
Ilyen nyájas erkölcsét.
A Mahomed zord vitézze
Elfelejti vadságát,
Dühösségében csak nézze
E természet virágát.
Én is, ha magyar nem volnék,
Érte nevem letenném,
Vagy halnék, vagy megbomolnék
De Ruszándát elvenném.
Ha nem volnék, ami vagyok,
Lábom azt is igérte,
Hogy a Kárpátusok nagyok,
Mégis megmászná érte.
Oláhszűrt vennék magamra,
Kérges bocskort kötöznék,
Fejszét vennék a vállamra,
S a hegyekbe költöznék,
Ha kimennék a juhokkal,
Ruszándát is kicsalnám,
Talpig megraknám csókokkal,
Örömömbe befalnám.
Vess véget hazai hűség
E lágy gondolatoknak,
A puhának gyönyörűség,
Pálma kell a bajnoknak.