Ó játékos ujjaid, ó finom szíved: picinyke serleg, Ó lágy ágyékod s langyos, édes, leglágyabb hasad, Ó fénylő fogad: lágy, olvadó száj csiszolt, édes műszere. S finom ereid: kék, felejthetetlen hímzés drága testeden, S ó finom belső szerveidnek egész ékes bársony-tokja te!! S ó finom anyag te, sokkalta, sokkalta finomabb annál, Ki téged szeret!! S ó drága bor, amelyből ittam én: te édes, édes, Kecses, csodálatos, tündöklő, drága asszony!! Ebédnél ülsz és látlak én: eszel S iszik olvadékony, édes ajkad, úszó, szép szemed. Ó kecsesség, látlak én: most enni, inni látlak S most elhiszem: te átesel az életünk nem egy csúf állapotján Kecses, nemes mozgással így: felejthetetlenül Ó látlak én és lásd és lásd: szeretlek én Ím könnybe lábadt bús szemem amíg dicsérlek!!!
Az édeságyú-vágyú Pergola Busásan issza ám a sört nagyon, Hogy oly széles lett tőle tompora: Ha ráül, hordókat lapít agyon. S az öle négyölnyi mély, mint a tenger , Nem leli mélyét semmi utazó, Ott míly veszélyben vagy, nincs arra szó! Ki tudja, megjössz-e majd onnan ember? Haj din, haj dán.
Így mulattunk mi hajdanán.
Az édeságyú-vágyú Pergola Úgy csókol téged, mint a kancsó, Vagy vederből ha iszol cimbora S úgy megtelsz tőle, mint a kan ló. Papot hozass és nincsen semmi baj, Meggyónsz előbb és nincs mit félni, Ha elfogysz is, mint napfényben a vaj... A Fanti-utca tudna mit beszélni. Haj din, haj dán.
Így mulattunk mi hajdanán.
Óh édeságyú-vágyú Pergola, Én néked köszönöm most minden üdvöm, Ha borba vagyok mártva éjszaka S az eszem nem tudja, hogy merre küldjön S mint sarkcsillag, úgy villog és rezeg A házacskád zöld, éji mécse nékem: Akkor a bor nevet. Mert tudja mit teszek: A Fanti-utcába én nem megyek. Haj din, haj dán.
Hiába csitítasz, vigasztalsz, hogy tűrjem, hogy nem nagy dolog; beteg vagyok s áltatni azzal nem mersz te sem: meggyógyulok. Halálos nyavalyába estem, nem tegnap s nem tegnapelőtt és nincs mód rá, hogy kiheverjem, öröklött baj, mitől nyögök, és gyógyszer sincs, hogy csillapítsa kínját, pedig be nagy, be sok - kit ez gyötör, arról előre lemondanak az orvosok; egy napra bár elhessegetni rémképet, nincs arra se szer; nincs hátra csak a szembenézés, a belenyugvás: veszni kell.
Mert ez az ősbaj az öregség. Annak lepnek tünetei, olyan riasztón, szinte félek tükör felé tekinteni. Így érezhet, akinek arcát sárgítani kezdi a rák, így, akinek vérbaj-fekély üt homlokára szentenciát; minden nap elérhet a vég. Így nézem magam; így néz reám; lassúbb-gyorsabb agonizálás minden élet ötven után.
Nem erősítesz engem azzal, ha eltakarod szememet az elől, amitől talán már nem is oly nagyon rettegek. Tudjam nem elgyávulva nézni, mit elkerűlni nem tudok, erre használd, édes csitítóm, asszonyi tudományotok; tudjak, ha meglep ama végső ebtámadás, a végzeté, hátrálni úgy, hátra se nézve, mint rég anyánk térde közé; tudjam, - halld a szép, régi verset: te spectem suprema mihi cum venerit hora - "utolsó órám, ha majd távozni hí: szememet terád emelnem" és - te teneam moriens deficiente manu - "téged fogjon bukó kezem." Te ments!
Mert angyali fölényetekkel, asszonyok, ti, ti értitek kezelni a vérébe mocskult hőst is úgy, mint a kisdedet, s mert halál és szerelem egy ágy, s mert végezzük bárhogy is itt, lemeztelenít a halál és tisztátlanná aljasít, s mert régtől fogva te előtted a titkom se csak az enyém, segíts át anya-türelemmel elpusztulásom szégyenén.
Szeress, ne kérdezd, hogy miért, ha nem magamért: magadért, a jövőért, egy napodért, ezért a meleg mosolyért, mit mégis ízlelhetett ajkad, ennyiért, ízéért e friss pillanatnak.
Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy? Az vagy, mit a szív, mit az agy, a szem kintről kölcsönbe kap! Ne félj kinyílni: szabadabb leszel csak, minden porcikáddal gazdagabb nem is velem, de a világgal!
Szeretünk, már nem is neked mondom, nem is kell értened, örülj: a tested is szeret, a falánk föld, mely eltemet, az idő: hogy átfolyna rajtad! Istened, ki így sejtteti, mit akarhat.
Megért málnánál hamarabb ecetesül, lesz poshatag a jó íz, mit egy nappal ad: a kosár édes pillanat! - tanácsolták már, higgy azoknak, kik alant a csontjaikkal tanúskodnak.
Három nap néztem volna csak szemed árnyékos völgyét, szemöldöködet, a pillák sûrû sását, mely között az eleven kis vadvíz incseleg, villantja fényét, fürge terveit, sikos halacskák szökdeléseit - Három nap néztem volna hallgatag az egyiket, aztán a másikat.
S töltöttem volna három új napot csak nézni némán a hû hajlatot: ruhád alól kisejlõ kebledet, a csillagot, mely rajta szendereg, s készül, fényküllõt ütve lágy mezén, már tündökölni sorsom éjjelén - Három nap néztem volna hallgatag az egyiket, aztán a másikat.
S elég lett volna újonnan nekem csak legeltetni, itatni szemem szép szárba szökkent páros térdeden, melyek hivalgón, mégis derûsen, mint fényes kapu kettõs szárnyai tán bíztatták már egymást nyílani - Három nap néztem volna hallgatag az egyiket, aztán a másikat.
Az enyhe hõben, amely szelíden testedbõl áradt, tested fényiben elültem volna, napon a beteg, lesve, mellemben hogyan bizsereg, hogy' oldódik a fájdalom, hogyan oszlana már a test is boldogan el, föl egy könnyebb táj felhõibe, mely maga már az altató mese -
És lettem volna gyermek, gyermeked, hogy, ha ölellek: úgy öleljelek, hogy mit szerelem csak sokára ad, halljam már most vígasztaló szavad. Fi a lánytestvért, - úgy öleltelek, õs vágy ízével enyhítve a bűnt, így aludtam el, - leghűbb kedvesed mire az elsõ éjjel tovatűnt.
Te rongy, aki szeretni gyáva vagy, akinek több a biztosító munka, melyet a tetves ég taszít nyakunkba, küldvén máris a külső fagyokat, - fordított ringyó, ki a kötelesség aranyát gyüjtöd élő nap alatt: a gyermek rimánkodhat, hogy szeressék, én nem tehetem; elpusztítalak.
Én férfi vagyok, nemes és konok, nincs vigaszom s nem erényem a bánat. Csak szenvedek, mint akit megnyomott ásás közben a föld; káromkodok - Ringyó! - hogy rólad ilyen szavam támad! Rajtad a komolyság is kellemes, nő létedre erős vagy s érdemes, hogy lábod csámpás mivoltán nevess. Én nem jártatom hiába a számat, de kín sem űzhet hiába utánad.
Már elrebbent a férfias szemérem nyoma orcámról, és csak sáppadok. Dolgaim is úgy hallgatják személyem, mint bolond tanárt az üres padok. Nem éreznéd, mily veszély fenyeget téged, életem s engem is, ki vágyom, ha másra nem, hát hogy veled legyek s ha másutt nem, hát a halálos ágyon?
Add kezembe e zárt világ kilincsét, könnyü kezedet - vár kinn a szabad. Gyülekező halottaimat intsd szét, szólj s hízelegjen körül jószavad. Ismersz engem, kit szemed megviselt, lehetetlen, hogy ne szeressél, kedves! Egykor egy sejt a tengerben kikelt, hadd jusson el már örökös öledhez!
Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét, akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség, aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman, vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban, aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni, azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni. Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem, napozva, álmodozva amint ott ül a kertben s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben. Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan, mint aki gondol egyet a susogó lugasban, föláll és szertepillant és hirtelen megindul és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl ott lappang, elvezetni a távolokon által, két oldalán a búcsút integető fákkal. Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek, azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.
Ó lágy ágyékod s langyos, édes, leglágyabb hasad,
Ó fénylő fogad: lágy, olvadó száj csiszolt, édes műszere.
S finom ereid: kék, felejthetetlen hímzés drága testeden,
S ó finom belső szerveidnek egész ékes bársony-tokja te!!
S ó finom anyag te, sokkalta, sokkalta finomabb annál,
Ki téged szeret!!
S ó drága bor, amelyből ittam én: te édes, édes,
Kecses, csodálatos, tündöklő, drága asszony!!
Ebédnél ülsz és látlak én: eszel
S iszik olvadékony, édes ajkad, úszó, szép szemed.
Ó kecsesség, látlak én: most enni, inni látlak
S most elhiszem: te átesel az életünk nem egy csúf állapotján
Kecses, nemes mozgással így: felejthetetlenül
Ó látlak én és lásd és lásd: szeretlek én
Ím könnybe lábadt bús szemem amíg dicsérlek!!!
Busásan issza ám a sört nagyon,
Hogy oly széles lett tőle tompora:
Ha ráül, hordókat lapít agyon.
S az öle négyölnyi mély, mint a tenger ,
Nem leli mélyét semmi utazó,
Ott míly veszélyben vagy, nincs arra szó!
Ki tudja, megjössz-e majd onnan ember?
Haj din, haj dán.
Így mulattunk mi hajdanán.
Az édeságyú-vágyú Pergola
Úgy csókol téged, mint a kancsó,
Vagy vederből ha iszol cimbora
S úgy megtelsz tőle, mint a kan ló.
Papot hozass és nincsen semmi baj,
Meggyónsz előbb és nincs mit félni,
Ha elfogysz is, mint napfényben a vaj...
A Fanti-utca tudna mit beszélni.
Haj din, haj dán.
Így mulattunk mi hajdanán.
Óh édeságyú-vágyú Pergola,
Én néked köszönöm most minden üdvöm,
Ha borba vagyok mártva éjszaka
S az eszem nem tudja, hogy merre küldjön
S mint sarkcsillag, úgy villog és rezeg
A házacskád zöld, éji mécse nékem:
Akkor a bor nevet. Mert tudja mit teszek:
A Fanti-utcába én nem megyek.
Haj din, haj dán.
Így mulattunk mi hajdanán.
Nagyon sajnálom,asszonyom,
Ha nem vagyok jó szeretőnek,
Egyébre nem vállalkozom.
Például arra ,mit oly gyakorta
Szónoki hévvel mond kegyed,
Hogy meggyötört, szegény szívének
Legjobb barátja én legyek.
Legjobb barát,barát?
Szavamra, méltó egy hivatal,
De nem vagyok hozzá elég vén,
S ön aggasztóan fiatal.
Ön csupa élet, csupa illat,
Vakít, hevít, ragyog.
Hát hogyne szomjazzam a csókjára,
Én, ki angyal nem vagyok?
Hisz oly kevés, amit kérek,
Ha osztozkodni restell is,
Legyen a tisztelt lelke másé,
Nekem elég a teste is.
Legyen lelkének egy jóbarátja,
Kivel csevegni élvezet,
Csak ez a mamlasz, ez a bamba,
Ez a barát ne én legyek.
Legyen az övé minden poézis,
Az enyém csak az, ami tény,
Ő oldja meg a problémákat,
A ruháját-azt majd megoldom én.
Hogy ez a hang szokatlan önnek,
Kétségbe, kérem, nem vonom.
De annak, hogy megértsük egymást,
Csak egy módja van, asszonyom.
Adjon a sors, mely egy tenyérből
Jót is, rosszat is osztogat,
Rosszabb erkölcsöket önnek,
Vagy nekem adjon jobbakat.
lovagok igy párbajoznának.
Bevág a férfi, - hátradõl, de
lendül a kis nõ már elõre.
Nincs pissze sem köztük haragnak,
deresén csak ágfa jajgat.
S nyög, hogy feje lehull a mélybe,
utána válla, törzse, térde.
Fent foly a munka küzdve-kérve
a szerelem gyors ütemére.
S már a fa-halmot csecsemõknek,
látom a kis párt õs-szülõknek.
Vívás és harc, halál a munka
s lám a világot szüli újra.
Oh, hogy ha mint ők, párba állva,
a nemzet is mind igy csatázna.
Jõ-megy a fűrész könnyű kedvvel,
noha vasból van, noha fegyver.
hogy tűrjem, hogy nem nagy dolog;
beteg vagyok s áltatni azzal
nem mersz te sem: meggyógyulok.
Halálos nyavalyába estem,
nem tegnap s nem tegnapelőtt
és nincs mód rá, hogy kiheverjem,
öröklött baj, mitől nyögök,
és gyógyszer sincs, hogy csillapítsa
kínját, pedig be nagy, be sok -
kit ez gyötör, arról előre
lemondanak az orvosok;
egy napra bár elhessegetni
rémképet, nincs arra se szer;
nincs hátra csak a szembenézés,
a belenyugvás: veszni kell.
Mert ez az ősbaj az öregség.
Annak lepnek tünetei,
olyan riasztón, szinte félek
tükör felé tekinteni.
Így érezhet, akinek arcát
sárgítani kezdi a rák,
így, akinek vérbaj-fekély üt
homlokára szentenciát;
minden nap elérhet a vég. Így
nézem magam; így néz reám;
lassúbb-gyorsabb agonizálás
minden élet ötven után.
Nem erősítesz engem azzal,
ha eltakarod szememet
az elől, amitől talán már
nem is oly nagyon rettegek.
Tudjam nem elgyávulva nézni,
mit elkerűlni nem tudok,
erre használd, édes csitítóm,
asszonyi tudományotok;
tudjak, ha meglep ama végső
ebtámadás, a végzeté,
hátrálni úgy, hátra se nézve,
mint rég anyánk térde közé;
tudjam, - halld a szép, régi verset:
te spectem suprema mihi
cum venerit hora - "utolsó
órám, ha majd távozni hí:
szememet terád emelnem"
és - te teneam moriens
deficiente manu - "téged
fogjon bukó kezem." Te ments!
Mert angyali fölényetekkel,
asszonyok, ti, ti értitek
kezelni a vérébe mocskult
hőst is úgy, mint a kisdedet,
s mert halál és szerelem egy ágy,
s mert végezzük bárhogy is itt,
lemeztelenít a halál és tisztátlanná aljasít,
s mert régtől fogva te előtted
a titkom se csak az enyém,
segíts át anya-türelemmel
elpusztulásom szégyenén.
szótlan szunnyadtál bennem, kedvesem,
nem dúltad föl egyetlen percemet,
fájdalomtalan szerethettelek.
Fájdalomtalan, öntudattalan
lettél – mi is? Én lettél, én magam!
Ha meg-megkérdtem, hol vagy, mit csinálsz,
bentről, magamból jött megnyugtatás.
Ma reggel aztán, mire ébredek,
halk susogás csiklandja szívemet.
Te beszélsz. Oly rég vártam! Te beszélsz,
és semmi vita, semmi szenvedés!
Kibékültünk! Kedves, kezes, szerény
vagy újra, és a világ újra: fény,
s az vagyok én is. A lelkem csupa nap,
hogy újra így nekem adtad magad!
ha nem magamért: magadért,
a jövőért, egy napodért,
ezért a meleg mosolyért,
mit mégis ízlelhetett ajkad,
ennyiért,
ízéért e friss pillanatnak.
Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy?
Az vagy, mit a szív, mit az agy,
a szem kintről kölcsönbe kap!
Ne félj kinyílni: szabadabb
leszel csak, minden porcikáddal
gazdagabb
nem is velem, de a világgal!
Szeretünk, már nem is neked
mondom, nem is kell értened,
örülj: a tested is szeret,
a falánk föld, mely eltemet,
az idő: hogy átfolyna rajtad!
Istened,
ki így sejtteti, mit akarhat.
Megért málnánál hamarabb
ecetesül, lesz poshatag
a jó íz, mit egy nappal ad:
a kosár édes pillanat! -
tanácsolták már, higgy azoknak,
kik alant
a csontjaikkal tanúskodnak.
árnyékos völgyét, szemöldöködet,
a pillák sûrû sását, mely között
az eleven kis vadvíz incseleg,
villantja fényét, fürge terveit,
sikos halacskák szökdeléseit -
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.
S töltöttem volna három új napot
csak nézni némán a hû hajlatot:
ruhád alól kisejlõ kebledet,
a csillagot, mely rajta szendereg,
s készül, fényküllõt ütve lágy mezén,
már tündökölni sorsom éjjelén -
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.
S elég lett volna újonnan nekem
csak legeltetni, itatni szemem
szép szárba szökkent páros térdeden,
melyek hivalgón, mégis derûsen,
mint fényes kapu kettõs szárnyai
tán bíztatták már egymást nyílani -
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.
Az enyhe hõben, amely szelíden
testedbõl áradt, tested fényiben
elültem volna, napon a beteg,
lesve, mellemben hogyan bizsereg,
hogy' oldódik a fájdalom, hogyan
oszlana már a test is boldogan
el, föl egy könnyebb táj felhõibe,
mely maga már az altató mese -
És lettem volna gyermek, gyermeked,
hogy, ha ölellek: úgy öleljelek,
hogy mit szerelem csak sokára ad,
halljam már most vígasztaló szavad.
Fi a lánytestvért, - úgy öleltelek,
õs vágy ízével enyhítve a bűnt,
így aludtam el, - leghűbb kedvesed
mire az elsõ éjjel tovatűnt.
akinek több a biztosító munka,
melyet a tetves ég taszít nyakunkba,
küldvén máris a külső fagyokat, -
fordított ringyó, ki a kötelesség
aranyát gyüjtöd élő nap alatt:
a gyermek rimánkodhat, hogy szeressék,
én nem tehetem; elpusztítalak.
Én férfi vagyok, nemes és konok,
nincs vigaszom s nem erényem a bánat.
Csak szenvedek, mint akit megnyomott
ásás közben a föld; káromkodok -
Ringyó! - hogy rólad ilyen szavam támad!
Rajtad a komolyság is kellemes,
nő létedre erős vagy s érdemes,
hogy lábod csámpás mivoltán nevess.
Én nem jártatom hiába a számat,
de kín sem űzhet hiába utánad.
Már elrebbent a férfias szemérem
nyoma orcámról, és csak sáppadok.
Dolgaim is úgy hallgatják személyem,
mint bolond tanárt az üres padok.
Nem éreznéd, mily veszély fenyeget
téged, életem s engem is, ki vágyom,
ha másra nem, hát hogy veled legyek
s ha másutt nem, hát a halálos ágyon?
Add kezembe e zárt világ kilincsét,
könnyü kezedet - vár kinn a szabad.
Gyülekező halottaimat intsd szét,
szólj s hízelegjen körül jószavad.
Ismersz engem, kit szemed megviselt,
lehetetlen, hogy ne szeressél, kedves!
Egykor egy sejt a tengerben kikelt,
hadd jusson el már örökös öledhez!
akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,
aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,
vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,
aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,
azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.
Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,
napozva, álmodozva amint ott ül a kertben
s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében
s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.
Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,
mint aki gondol egyet a susogó lugasban,
föláll és szertepillant és hirtelen megindul
és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl
ott lappang, elvezetni a távolokon által,
két oldalán a búcsút integető fákkal.
Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,
azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.