Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.

Szatír, ki bennem élsz, a hellén tavaszokból
Lelkembe szállt szatír, pogány, vidám dalos,
Mért vagy ma bánatos? Mert oda már az ókor
S a mosolygós borág bús dértől harmatos?

Talán azért borús nyílt homlokod nagy íve,
Mert görög nap derűt nem csókol rá soha
S azért olyan beteg a szemed égi színe,
Mert benne nem ragyog thalassza mosolya?

Kit víg majálisok szőke tüzei híttak,
Ki annabálokon nézted a táncokat,
Míg dalra nógatott a lámpion s a csillag,
Szatír, ki bennem élsz, hol hagytad el magad?

Hisz vannak még tanyák és jegenyék a szélben,
Vannak szőke habok és víg majálisok
És annabáli csók is csattan még az éjben
És vannak ó borok és vannak víg ivók!

Szatír, ki bennem élsz, talán szemébe néztél,
Tán szőke fürtein feledted nagy szemed,
Talán te is, te is Anna hajához értél,
Mikor a dal Vénusz bájához érkezett?

S azóta nincs, ugye, se pogányság, se vígság.
A körtánc a mezőn s az evoé oda,
A kacagó szatír hiába fújja sípját,
Oly mélán sír a síp, mint fájó oboa!

Annának víg bukását, könnyű vesztét
Jelentik gyászos pósták néha nékem,
Hogy elsodorták tőlem ködös esték
S rózsák között botorkál víg vidéken.

Annának víg bukását nem sirattam,
Mert Annát nékem nem lehet siratni,
Annának én örök száz kincset adtam,
Min nem győzhetnek a pokol hatalmi.

Szépség, szűzesség, ifjúság virága,
Mint tépett párta, hullhat föld porába,
Örökkön él én édes, büszke, drága,
Mennyei mély szerelmem ciprusága.

Annának már a koronája készül
Aranyból és gyémántból szűz egekben,
Ő nem szédülhet már le semmi égbül,
Anna örök, mert Annát én szerettem!

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!

Te édes-kedves társam,
Miféle szerzõdés ez?
Micsoda Isten irta,
Mikor szivünkbe irta?

Ez puha, fehér párnám,
Min nem nyugodtam eddig.
Lelkem szép muzsikája
Mit nem hallottam eddig.
Bölcsességgel teljes könyv;
Mostanig nem tanultam.
Én friss-jó egészségem;
Mily soká beteg voltam!

Én reggeli harangszóm,
Szép, napos délutánom,
Szelíd, esteli lámpám,
Sürü csillagos éjem. -
Ó éjem, égem, kékem,
Te kedves-kedvességem!
Csobogó, teli korsóm,
Friss, hajnali harangszóm,
Csendes, nyugalmas álmom,
Napfényes délutánom.

"Szerelem"? - ezt már írtuk,
Prózába, versbe sirtuk.
Szerelem; olcsó szó ez:
Szerelem, - így ne hívjuk!

Apám vagy és fiam vagy,
A mátkám és a bátyám,
- Kicsiny, fészkes madárkám;
Ideál, - szent, komoly, nagy;
Pajtásom, kedvesem vagy.

Hittel és emberséggel
Elsõ te, kit vállallak,
Kit szóval-szívvel vallak
És álmomba se csallak.
Kit bántani nem hagynék,
Kiért tán ölni tudnék;
Te édes-kedves társam,
Miféle szerzõdés ez?
Micsoda Isten irta?

Midőn az hajnal elveri álmomat,
'S a' fény csak lopva csúsz még rejtekembe,
Imádott kedves kép, te tűnsz szemembe,
'S ah! gyúladni érzem régi lángomat.

Ez ő! ez ő! kiáltom, 's csókomat
A képnek hányom részegűlt hevembe';
Így szólott, így járt, így mozgott, ölembe
Így sűllyede, elfogadván jobbomat.

'S most ezzel folynak, mint egykor vele,
A' titkos, édes, boldog suttogások,
Vád, harcz, megbánás, új meg új alkvások.

'S midőn ezt űzöm, mint egykor vele,
Kél a nap, 's bélő a' zsalunyiláson,
'S sugárival körűle glóriát von.

1. Dal
Az életnek tengerében
Két örvény van: szív és ész;
A kettőnek egyikében
A jobb ember könnyen vész.
Az ész ezer bajt okozó:
Ezt el lehet kerülni;
A szív, minthogy ragadozó,
Könnyű benn elmerülni.
Engem a sors forgó szele
Ez örvénybe csapott bele;
S elragadt ez engemet:
A szív szerzi vesztemet.
6. Dal
Semmiként sem remélhetvén
A kemény szív irgalmát,
S tovább immár nem tűrhetvén
Fájdalmim nagy halmát:
Vérző szívvel kifejtőztem
Barátim karjaiból,
S a nagy harcba kiköltöztem
Hazámnak határiból.
Ott, hegyeken s völgyeken túl,
Hol Mars vért ont s népeket dúl,
Kínom végét, halálom,
Talán majd ott találom.
7. Dal
Mint a szarvas, kit megére
A vadásznak fegyvere,
Fut, de későn, foly már vére,
Vérzik tőle a csere:
Úgy futok én a pár szemtől,
A seb mellyem baljában;
Ázik a föld keservemtől
Lábam minden nyomában.
De hajh! mennél tovább érek,
Annál jobban gyűl a méreg,
S beljebb rögzik szívembe:
Futok, hajh! de vesztembe.
III. ÉNEK
Mars vad dühe bont, dúl, vág,
Amerre jár, s öldököl;
Vérben fetreng a fél világ,
Minden kidül helyéből;
Századokig büszkélkedett
Tartományok omlanak;
Örök létre törekedett
Alkotványok bomlanak.
Keltek olta meg nem rendült,
Trónusok felfordulnak;
Százak olta felségben ült
Főhatalmak elmulnak;
Világszerte jót s hasznot tett
Törvények eltörlődnek,
Kezdetjeket istentől vett
Kormányok kiűződnek.
Róma! te ki a világnak
Hajdan sorsot osztottál,
Mily sanyarú szolgaságnak
Igájába jutottál!
Boldogabb volt jámbor atyák!
Vallástok, szokásitok
Gúnyolódva változtatják
Szilaj onokáitok.
Szív a szívtől, szülőjétől
A még nevendék legény,
A deli férj kedvesétől,
S kisdeditől, óh szegény!
A jó barát barátjától,
Vérétől az atyafi,
A birtokos birtokától,
Honjától a hazafi
Ezer kín közt szakadoz el,
Sírva megy bal sorsába;
Küszködik a veszélyekkel,
Míg oda dűl sírjába;
S meghalva már, nem nyughatik
Anyaföldje keblében;
Idegentől tiportatik
Idegen por szennyében.
Aki előbb uralkodott,
Most inségben nyavalyog;
Aki előbb pompáskodott,
Most ringyrongyban fanyalog,
Azok, kiknek több ezerek
Térdet fejet hajtának,
Most mely nyomorúlt emberek:
A föld alá bújnának.
Az ott elébb bőségében
Adakozott szívesen;
S most keserű inségében
Azok marják mérgesen,
Kiket ő, most gyilkosait,
Értékével s kegyével
Úgy táptála, mint fiait
A pelikán vérével.
Annak előbb csillag fénylett
Kevély mellye baljában;
Mely szegény most! mily cserét tett!
Kenyere is alig van.
Ott egy atya, nem atya már,
Gyámol nélkül maradt vén,
Némán keserg a szép huszár
Egy fiának elestén.
Ott egy szép szűz, elcsüggedve,
Mint a hervadt liliom,
Csak alig él: mert temetve,
Hol sírba dűlt milliom,
Eltemetve van most már ott
Választottja szívének,
Kiben öszvegyilkoltatott
Boldogsága éltének.
Ott egy másik, hah! fertelem!
Óh természet, fordulj el!
Ily gyalázat, ily sérelem,
Emberiség! borzadj fel!
Ott egy másik, nem asszony még,
Leány sem már, sorsában
Kétségbesve – boszúld meg ég! –
S elbódúlván agyában,
Most is látja bomlott ésszel
Marsnak dühös szolgáját,
Ki elrablá gyilkos kézzel
Szüzessége pártáját:
Virginia foglalatja
Eszét vesztett fejének,
Kit megmente derék atyja,
Vérét ontván szívének.
Ott egy szép hölgy – óh szörnyűség!
Első gyermek méhében
És már özvegy, s nem tudja még,
Sorsa mit mért mérgében;
Halljad, szegény: bajnok híved,
Kit oly hosszan szerettél,
De csak nem rég nyert meg szíved,
Az nincs többé, már nem él.
Értvén ő, hogy oda híve,
Nem küzdhetik kínjával;
Meghal, mert meghasad szíve,
S a mi benne, vele hal.
Egy élet felgyilkoltatván,
Így visz többet magával;
Ama tölgy levágattatván,
Így dült oda ágával.
Ott, hol előbb az életnek
Kénye s kedve zsibongott,
S barátságos több nemzetnek
Víg zavarja tolyongott,
Minden üres, puszta most ott,
Néma, lankadt, szomorú;
Azt, a mit Mars még meghagyott,
Éhség öli, vagy a bú.
Mindenfelől kicsapának
Az inségnek árjai;
Mindenfelől megnyílának
A halálnak torkai!
Óh! és mennyit emésztének
Már az élet javából!
Mennyit, mennyit elnyelének
Az élőknek számából!
Embervértől, hányszor vala,
Hogy bíborrá levétek,
Emberélet mennyi hala,
Rajna, Duna, belétek!
E veszélynek itt a földön
Szajna! te vagy forrása;
Pokol-Páris! általad lőn
A világnak bomlása!
Ott egy város, csak tegnap még
Fészke, boldog békének,
Most köz célja két ellenség
Neki dühödt mérgének,
Füstbe, lángba enyészik el:
Trója, te is így vesztél!
S akik lakták, inségikkel
Elszéljednek, ki még él.
Ihol egyik övéivel,
Ki jókor megszökhetett,
Kínjává lett örömivel,
Kiket még megmenthetett,
Borzadozva tekint vissza
Füstbe menő házára,
S kiknek vérét a föld issza,
A megöltek halmára.
Itt egy asszony jön egyedül,
Egy csecsemő karjában;
(Férje otthon a tűzben sül
Régi betegágyában;)
Itt jön, lába már nem bírja
Súlyát meredt testének,
Minthogy szeme ki nem sírja
Fájdalmait szívének;
Elájulva öszveroskad
S magzatjával ott fekszik,
Hová épen két lovas had
Száguldozva igyekszik;
Hah! s most, midőn öszvecsapnak,
Egymást vágják, nyaggatják,
S kik sebet, kik halált kapnak:
Ott – őket eltipratják!
Jőj el, jőj el, áldott béke!
Jőj le hozzánk az égből!
A föld egész kereksége
Így kiált az inségből.
Engeszteld a szörnyeteget,
Hajh! eleget dühödött!
Oszlasd a harcfergeteget,
A föld váltig bűnhődött.
Valamint Mars hóhérolja
E földtekét dühével,
Keblemet úgy marcangolja
Ő is bájos szemével.
Szívembe is jőj le, béke,
Sorsot osztó szeméből;
Szakadj lelkem kínos féke,
Jőj, megváltás, szívéből.
27. Dal
Ott, ahol én nevelkedtem,
Egy dombról egy patak folyt:
Hányszor ott nem estvéledtem!
Éltem akkor boldog volt.
Vígan, mint a völgy öblében
Ama patak csordogált,
Az ártatlanság ölében
Életem úgy folydogált.
Ez idők az örökségbe,
Mint a vizek a mélységbe,
Lefolytanak. Halandó!
A jó hamar mulandó.
71. Dal
Édes, kínos emlékezet,
Ó Badacsony szürete!
Mulatságos gyülekezet,
Te rabságom kezdete!
Ott tudtam meg, ki légyen ő,
S mi legyen a szerelem;
Amor nyila miként sebző,
S mi az édes gyötrelem.
Nem úgy mentem, amint jöttem;
Nagy különbség volt közöttem,
Aki valék az előtt,
S aki lettem, látván őt.
75. Dal
A Havasnak oldalában
Keletkező patak te!
Mely a fenyők homályában
Búsan zúgva szakadsz le,
És tétova csavarogva
Fába szirtbe ütődöl
Míg küszködve és zokogva
A tengerbe vergődöl:
Képe vagy te életemnek,
Mely temérdek sérelemnek
Tőrit lelvén útjában,
Zokog kínos folytában.
76. Dal
A fecskék elköltöztenek,
Hull a fának levele;
A víg dalok megszüntenek,
Erdő s mező bús bele;
A rét fakó térségein
Száraz füvek suhognak;
A vén tölgyek gerébein
Csókák s varjak kárognak:
Közelget az évenyészet,
Haldoklik a szép természet!
Így hal szívem fenekén
A remény, így halok én.
85. Dal
Szerelemben fogantattál,
Szerelemtől születtél,
Szerelemmel tápláltattál,
Szerelmek közt termettél;
Amit szemed lát s füled hall,
(Így szól a bölcs értelem)
A teremtés valóival
Nem egyéb, mint szerelem:
Szerelem a föld, víz, tűz, ég,
S azt te mégsem ismernéd még?
Kémleld ki csak szívedet,
Megtanít az tégedet.
89. Dal
Láttam őtet siránkozni,
(Barátnéját siratta)
És hallottam sohajtozni,
Keblem hajh! mint szaggatta:
Meleg hó volt ábrázatja,
Szemöldöke szivárvány;
Szeme az est csillagzatja,
Mellye pihegő márvány;
Láng volt az ő sohajtása,
Felhős hajnal mosolygása;
Gyöngyök voltak könyei,
Halvány rózsák színei.
90. Dal
Hallottam én szép szavának
Ezüst hangját zengeni;
Philomela panaszának
Hangja nem oly isteni.
A természet figyelmes volt,
S olvadozni láttatott;
A patakvíz lassabban folyt,
A fatető hallgatott;
Megszünt minden madár dala,
Minden Zephyr fülel vala,
Megszünt minden fúvalom:
S mosolygott a fájdalom.
107. Dal
Úgy lebegett ő szüretkor
A táncolók sorában,
Mint a Zephyr szürkületkor
A rét szélte hosszában.
Mely nemes volt mozdulása,
Mely felséges lépése,
Mely gömbölyű fordulása,
Milyen könnyű lejtése;
Teli keble mint pihegett,
Rózsaszája mint lihegett:
Hajh! midőn így táncola,
Mennyi szívet láncola!
126. Dal
Napok jönnek, napok mennek,
De búm csak nem távozik;
És az órák elreppennek,
De sorsom nem változik:
A volkánok kifáradnak,
De nem az én tüzeim;
Folyók, tavak kiapadnak,
De nem az én könyeim;
Erdők, mezők felvidulnak,
Csillagzatok megfordulnak,
A szerencse forgandó:
Csak inségem állandó.
155. Dal
Zúg a zápor, ordít a szél,
Csikorog a rengeteg;
Dörög az ég, fél ami él,
Iszonyú a fergeteg!
Viaskodik ég, föld, víz, tűz,
Dühödik a természet,
Egy mennykő más mennykövet űz,
Így lesz a vég egyészet!
A nyomorék ím! itt vagyon,
Szánd meg, villám, vesd, zúzd agyon,
Égesd porrá csontjait:
Szánd meg, s végezd kínjait.
172. Dal
Téged látlak az egeknek
Magas, tiszta kékjében;
Téged látlak a vizeknek
Folydogáló tükrében;
Nappal a nap aranyának
Ragyogó lángfényében;
Éjjel a hold világának
Reszkető ezüstjében.
Minden időpercenetben,
Mindennemű szegeletben,
Üldözőm vagy szünetlen:
Hagyj békét, oh kegyetlen!
180. Dal
Végtére hát elértelek,
Édes hazám! tégedet?
Végtére megnyerhettelek?
Itt csókolom földedet.
Óh Hunnia! sínlettelek,
Kedves honom, tégedet!
Te, kit mindég sziveltelek,
Nyisd meg anyaöledet! –
Hogy elmentem, poklom valál:
Jobb élet-e, avagy halál,
Amire most érkezem?
Óh hazám! azt kérdezem.
182. Dal
Amott látom domborodni
Nagy-Somlónak kalapját;
Amott, jobbról, nyálasodni
A Marcalnak iszapját;
A felhőben merőn ott áll
A sümegi vár foka;
A Bakonyból ott kandikál
Tátikának homloka;
S a tündérnek lakóhelye,
Kínaimnak a műhelye,
A kék gőzben ott borong –
Kebelem, hajh! mint szorong.
199. Dal
A titok kinyilatkozott:
Szeret, de nem engemet!
Nem érettem sohajtozott –
Fojtsd meg, óh kín! szívemet!
Boldogtalan indulatok,
Melyek létet adátok,
Emlők, akik tápláltatok,
Nézzétek itt munkátok!
Nyílj meg, óh föld! szakadj rám ég!
E pontban itt hadd legyen vég:
S te, ki megölsz, vad lélek!
Légy boldog! ha nem élek.

I

Meglesték suhanó lépteid neszét,
Mikor jöttél hozzám,
Volt háborodás, volt szörnyűködés,
Hogy ez minő - botrány!

Két hét a felmondás - örülj, nevess,
Én édes angyalom!
Azalatt legalább járhatsz-jöhetsz
Bátran és szabadon.

II

Piruló arcodon hő könnyek égnek:
Zokogva hajtod keblemre fejed,
Kik arcodba űzték kigyúló véred,
Nem érdemlik e drága könnyeket.

Botrány!...Ó, csendesedj, éltem virága,
S ne vedd magadra, ne vedd oly zokon:
A hivalgó erény kacérkodása
Nem ejthet foltot e szép homlokon.

Emeld fel bátran szent Madonna-képed,
Egy világ ellen büszkén hordhatod:
A te szerelmed erény és nem vétek:
Bűn az, hogy érte mit sem adhatok.

Papok szószéken és költők dalba'
Fennen dicsérik a szegény sorát:
Ne járj templomba! Ne hallgass a dalra!
Bérelt hazugság! Fényes csalfaság!

Jó angyalom elhágy, Mari, ha látom
E pírt, e könnyet fényes arcodon:
Ó, mért is kellett gyémántot találnom,
Ha aranyba nem foglalhatom!

Búsan csörög a lomb,
Mert fú szél;
Sűrűn dobog e szív,
Mert búm kél.
Kárpát kebeléből
A szél fú;
Tőled szerelem jön ez éjjeli bú.

Lyány sziklakemény, lyány
Csillagszép,
Nem látod-e kínom,
Mely dúl s tép?
Nem szánod-e kínom,
Mely tép s dúl,
S felforrva szememben ez arcra lehull?

Hajh rózsa, piroslik
Lángorcád,
Jer, könnye szememnek
Forrjon rád!
Hervadva hevétől,
Mely áltfut,
Majd adsz temetőmre halottkoszorút!