Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt. Még ifju szivemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet... Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide! Ki most fejedet kebelemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sirom fölibe? Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz-e szemfödelet? S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könyűimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, Szeretem azt a kis Könnyű termetedet, Fekete hajadat, Fehér homlokodat, Sötét szemeidet, Piros orcáidat, Azt az édes ajkat, Azt a lágy kis kezet, Melynek érintése Magában élvezet, Szeretem lelkednek Magas röpülését, Szeretem szivednek Tengerszem-mélységét, Szeretlek, ha örülsz És ha búbánat bánt, Szeretem mosolyod S könnyeid egyaránt, Szeretem erényid Tiszta sugárzását, Szeretem hibáid Napfogyatkozását, Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, Amint embernek csak Szeretnie lehet. Kivűled rám nézve Nincs élet, nincs világ, Te szövődöl minden Gondolatomon át, Te vagy érzeményem Mind alva, mind ébren, Te hangzol szivemnek Minden verésében, Lemondanék minden Dicsőségrül érted S megszereznék érted Minden dicsőséget, Nekem nincsen vágyam, Nincsen akaratom, Mert amit te akarsz, Én is azt akarom, Nincs az az áldozat, Mely kicsiny ne lenne Éretted, hogyha te Örömet lelsz benne, S nincs csekélység, ami Gyötrelmesen nem sért, Hogyha te fájlalod Annak veszteségét, Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, Mint ember még soha, Sohasem szeretett! Oly nagyon szeretlek, Hogy majd belehalok, Egy személyben minden, De mindened vagyok Aki csak szerethet, Aki csak él érted: Férjed, fiad, atyád, Szeretőd, testvéred, És egy személyben te Vagy mindenem nekem: Lyányom, anyám, húgom, Szeretőm, hitvesem! Szeretlek szivemmel, Szeretlek lelkemmel, Szeretlek ábrándos Őrült szerelemmel!... És ha mindezért jár Díj avvagy dicséret, Nem engem illet az, Egyedül csak téged, A dicséretet és Díjat te érdemled... Mert tőled tanultam Én e nagy szerelmet!
Szép s ifju volt, forró vér áldozatja; De ifjuságát bűnbánón siratta. S a porból, hova röpke gerjedelme Tiporta, isten karja fölemelte. Mert szíve tiszta volt, s bár elbukott, Szeretni mint ő senki sem tudott. Midőn Jézus, kinek selyem hajával Lábát törölgeté, kereszthalállal Kimult, a mint azt megjövendölék: Ott sirt, ott tördelé fehér kezét. Hirdetni a világnak ő ment A Megváltó feltámadását; Ő, a dicső, fényeskedő szent!... Emléke illat, neve fény, imádság!...
De jaj, akkor volt az, midőn az isten Közöttünk járt, emberré válva itten! De hol keressük most, mely égi jelbe', Ki az igaz bünbánót fölemelje?... Buktatni, azt most is mindenki kész. Emelni?... Erre nincsen férfi-kéz. Csak vén szatír, ki pénzzel csalogat, Kinek vérdíja gyöngy, selyem, fogat; Csak ifju aggastyán, ki részegen Megrúgja a leányt, ha védtelen. Szegény Magdolna, mondj le a reményrül; Nincs, nincs kinek lábához öntened, - Gyönyörre készült, bóditó csalétkül, S nem hódolat-jelűl illatszered. Mulass és tombolj, gyúljon lángra véred Igy is, ugy is utólér bünhödésed. Még jó, ha nem lesz ránczos homlokod; Ha idején, kórházban ér halálod, Mielőtt elgőzölgött mámorod, S a pirosító arczodról lemállott. De ha fenékig kel kihajtanod A megvetést, szégyent, utálatot: Megvénülsz és leköpve, letaposva Szeméten pusztulsz el, mint utcza rongya.
Te bennem szörnyeteget látsz, én benned nem akarok látni inkvizítort; szüntesd meg ezt az öngyilkos küzdelmet, mely téged már könnyekig sodort. Nem titkolom, hogy gyengébb vagyok annál, kit vak bizalmad remélt támaszul, és nem szeretném, ha vaknak maradnál, s nem látnád: szegény fejem rád szorul.
Hát láss olyannak, amilyen valóban vagyok. Nem én hazudtam, ha szemed csak a részt látta bennem, és a jóban, mely részem, ismerni vélt engemet. Álmoddal mértél; én az álmodónak mit mondhatok? Ne légy a börtönöm! Csalódtál, de ne tarts engem csalónak, amiért álmaidhoz nincs közöm.
Én nem dicsérem frivolan a szennyet, mely negyven évenát hozzám tapadt, a szenvedést se dicsérem, de szenvedj, ha társamul kötelezted magad. Nem biztatlak, hogy próbáld letagadni vétkeim, nem mondom, hogy ne perelj, de csak egészen tudom magam adni, fogadj mindenestől, egészen el.
Ne mérj az álmaidhoz: kevesebbnek mutatják azt, ami több, mert egész; ítélő szavaid téged sebeznek, ha eszményednél törpöbbnek ítélsz. láss kegyetlenül, de lásd meg merészen a világot is, amely alakít, és magadénak fogadj el egészen, azzal együtt, mi tőled elszakít. . .
Én a világnak élek, ne szakíts ki belőle, jöjj, járj együtt velem, gyötrődjünk együtt, így fog meggyógyítni mindkettőnket az orvos gyötrelem. Amíg javíthat per és szidalom, perelj és szidj, nem vész kárba a bánat, - de megmásíthatatlan múltamon őrködjék hallgatás és bűnbocsánat.
Miért kívánsz fordított vallomást? Miért vallatsz, hogy szerettem-e mást rajtad kívül, és mennyire szerettem, míg kezed, birtokul, kezembe vettem? Ne vallass, ne gondoltass a régi szeretőkre; ami nincs, nem is volt az, megsemmisült örökre.
Igen, szerettem. Mint orvosi kés boncol az objektív emlékezés, s felfejti a már halott idegszálat, mely egykor vonaglott, mint sebzett állat. A szívem meg se dobban, a régi tűz nem éget. Szerettem egy nőt. Jobban szerettem, mint ma téged.
Jobban szerettem, de értsd meg : nem őt! Benne szerettem minden ifjú nőt, mert véget ért a vaksötét gyerekkor. . . Jobban szerettem magamat is akkor. Ragyogott a halál is, akik öleltek, öltek, a dolog irreális fényben tündököltek.
Fényekben tündökölt a vad titok, hő szemem nem látott : világított. Fénye kihunyt már, a világ sötétebb, - de a sötétben fényleni lát téged! Csillogj, Margitka, tennen fényeddel csillogj fennen, fényeddel segíts engem az igaz úton mennem.
A bűvész istent, aki semmiből eget és földet és embert bűvöl, detronizálja már az érett férfi, ki a világot nem teremti : érti. Világolj hát, világom, világolj életemben, fényednél a világon a rendet megteremtem.
A homlokodtól lefelé, ha jött érzékiség, akármi, egész testedben mindenütt jó cinkosra tudott találni. Milyen gyöngeség, hogy soha nem volt olyan jó örömöd, mint húsodat felejteni más húsok ajkai között!
S nem nézed-e irtózva most, hogy mily hiú és ostoba a kedvek s nedvek részegen üdvözölt paradicsoma, a szép állat, amely nem is szép tán, csak a te pokoli kéjed önzése kényszerít, hogy hízelegj s hazudj neki?
Minden ellenség, ami él, és csak mint prédáját szeret; mind csak győzelmének örűl, annak soha, hogy segitett. Sírsz, mert idegen láthatár borúl rád? Csoda kellene? Mindig megbüntet valami, ha rászorúlsz valakire.
Harminc év van már benned; óh, harminc év, mennyi gyötrelem! Harminc év, mennyi bujdosás! Harminc év, mennyi, mennyi szenny. Bujj el magadba, nyomorult: egy még szent s tiszta, az agyad, melyben a test számára csak undor és megvetés maradt.
Füled és orrod szimatol, megcsal, megoszt, elad a szád, a kéz kinyúl, szemed bolond, sajgó velőd csurranni vágy? Ébredj! A piszok csalogat! Vigyázz! Maradj a magadé! Férfi, légy tiszta legalább a homlokodtól fölfelé!
És mikor újra megcsókoltalak, szólni se bírtál... Halkan nyöszörögtél, mint szenvedõ állat: mély zsibbadás zsongott feszülõ izmainkban és a szerelemtõl szavunk elapadt. Elapadt, elakadt, - óh szenvedõ szegény kis állatom, mily védtelen néztél föl rám! mily édes és beszédes volt néma mosolyod s mily biztató ez az egész szótlan odaadás! Ma is elõttem állsz: élõ aranyból s virágból szõtt remegõ gyermekangyal, ki rémülten és mégis bizakodva bújtál hozzám, mikor égõ kezem s ajkam simogató hulláma melled bimbóiban gyönyörré merevült.
Mint málló szobrok s festmények között, úgy járok-kelek, úgy rémüldözök, úgy hallgatok köztetek, asszonyok: milyen silány volt az anyagotok, milyen romló, hogy tíz-húsz év alatt szépségetekből semmi sem maradt.
Ismerlek jól… emlékszem… S veletek vénülök én is: tudom, mit lehet mutatni még, csalni, megjátszani, s tudom azt is, hogy mi az igazi: az igazi elveszett s egyre vész… De még hazudik a megbékülés,
mert húsunkban fáj, rombol s egyre nő a legszörnyűbb betegség, az idő, benne a lassú halál dolgozik, kiüti rátok hullafoltjait: asszonyok, isten remekművei, szétszed az idő és örül neki.
Örül, igen, úgy örül, ahogy én sajnálom a multatokat, szegény barátaim, hervadó asszonyok… Hol van a mester, aki alkotott? Hámlik és mállik hitvány anyagunk s a romlásban mind testvérek vagyunk.
Testvérek mind, egy korszak: egy család. S jönnek friss testek, fiatal csodák, jönnek az újak, az idegenek, akik mindent előlről kezdenek, akik bírják tíz-húsz új éven át a tragédiát és komédiát.
Már ők az isten remekművei! – Be sok jót kell még elfelejteni s be sok rosszat, ami még hátra van, hogy – mint egykor egymásnak – boldogan adhassuk át testünket a föld alatt a férgek megváltó csókjainak!
Mióta tegnap megcsókoltalak s te sóváran (de csak egy pillanatra, mert máris tiltakoztál!) remegő térdeid közt hagytad a térdemet: folyton elém rajzol a hála, folyton előttem állsz, utcán és munka közben folyton beléd ütközöm: hátracsukló fejedet látom, kigyúlt arcodat, csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy gyönyörű mosolyát az ajkadon. Ilyenkor egy-egy pillanatra én is lehúnyom a szemem és szédülök: érzem közeled, arcom arcod édes vonalaiban fürdik, kezemet sütik forró kebleid, újra csókolsz, s én rémülten ébredek: óh, hisz ez már őrület – s mégis oly jólesik beléd veszteni magamat: egész tested körülömöl és én boldogan nyargalok szét lobogó ereidben.
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis
Könnyű termetedet,
Fekete hajadat,
Fehér homlokodat,
Sötét szemeidet,
Piros orcáidat,
Azt az édes ajkat,
Azt a lágy kis kezet,
Melynek érintése
Magában élvezet,
Szeretem lelkednek
Magas röpülését,
Szeretem szivednek
Tengerszem-mélységét,
Szeretlek, ha örülsz
És ha búbánat bánt,
Szeretem mosolyod
S könnyeid egyaránt,
Szeretem erényid
Tiszta sugárzását,
Szeretem hibáid
Napfogyatkozását,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Amint embernek csak
Szeretnie lehet.
Kivűled rám nézve
Nincs élet, nincs világ,
Te szövődöl minden
Gondolatomon át,
Te vagy érzeményem
Mind alva, mind ébren,
Te hangzol szivemnek
Minden verésében,
Lemondanék minden
Dicsőségrül érted
S megszereznék érted
Minden dicsőséget,
Nekem nincsen vágyam,
Nincsen akaratom,
Mert amit te akarsz,
Én is azt akarom,
Nincs az az áldozat,
Mely kicsiny ne lenne
Éretted, hogyha te
Örömet lelsz benne,
S nincs csekélység, ami
Gyötrelmesen nem sért,
Hogyha te fájlalod
Annak veszteségét,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Mint ember még soha,
Sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek,
Hogy majd belehalok,
Egy személyben minden,
De mindened vagyok
Aki csak szerethet,
Aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád,
Szeretőd, testvéred,
És egy személyben te
Vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, húgom,
Szeretőm, hitvesem!
Szeretlek szivemmel,
Szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos
Őrült szerelemmel!...
És ha mindezért jár
Díj avvagy dicséret,
Nem engem illet az,
Egyedül csak téged,
A dicséretet és
Díjat te érdemled...
Mert tőled tanultam
Én e nagy szerelmet!
De ifjuságát bűnbánón siratta.
S a porból, hova röpke gerjedelme
Tiporta, isten karja fölemelte.
Mert szíve tiszta volt, s bár elbukott,
Szeretni mint ő senki sem tudott.
Midőn Jézus, kinek selyem hajával
Lábát törölgeté, kereszthalállal
Kimult, a mint azt megjövendölék:
Ott sirt, ott tördelé fehér kezét.
Hirdetni a világnak ő ment
A Megváltó feltámadását;
Ő, a dicső, fényeskedő szent!...
Emléke illat, neve fény, imádság!...
De jaj, akkor volt az, midőn az isten
Közöttünk járt, emberré válva itten!
De hol keressük most, mely égi jelbe',
Ki az igaz bünbánót fölemelje?...
Buktatni, azt most is mindenki kész.
Emelni?... Erre nincsen férfi-kéz.
Csak vén szatír, ki pénzzel csalogat,
Kinek vérdíja gyöngy, selyem, fogat;
Csak ifju aggastyán, ki részegen
Megrúgja a leányt, ha védtelen.
Szegény Magdolna, mondj le a reményrül;
Nincs, nincs kinek lábához öntened, -
Gyönyörre készült, bóditó csalétkül,
S nem hódolat-jelűl illatszered.
Mulass és tombolj, gyúljon lángra véred
Igy is, ugy is utólér bünhödésed.
Még jó, ha nem lesz ránczos homlokod;
Ha idején, kórházban ér halálod,
Mielőtt elgőzölgött mámorod,
S a pirosító arczodról lemállott.
De ha fenékig kel kihajtanod
A megvetést, szégyent, utálatot:
Megvénülsz és leköpve, letaposva
Szeméten pusztulsz el, mint utcza rongya.
hajszolom mindig a jelzőt,
hogy Máriát úgy kifejezze,
mint zöld szín nyáron az erdőt.
De mi állna szőke hajára,
amelynek illata is van?
Népiesen persze a hársfa,
ha sárgáll a kék júliusban.
Pitypang és hársfa! A kettő
együtt is vajmi kevés lesz.
S hol van a fény, elegendő,
mértéknek hozni szeméhez?
Keze a téli havas fák
havánál messze fehérebb.
Színek, a sok-sok vetélytárs,
metaforák, jelzők és képek
hullnak, mint télen a hó száll
s hiába, tengerre szállong.
Egy van csak - s nincs is a szónál,
hogy szeretem, szebb és találóbb..
nem akarok látni inkvizítort;
szüntesd meg ezt az öngyilkos küzdelmet,
mely téged már könnyekig sodort.
Nem titkolom, hogy gyengébb vagyok annál,
kit vak bizalmad remélt támaszul,
és nem szeretném, ha vaknak maradnál,
s nem látnád: szegény fejem rád szorul.
Hát láss olyannak, amilyen valóban
vagyok. Nem én hazudtam, ha szemed
csak a részt látta bennem, és a jóban,
mely részem, ismerni vélt engemet.
Álmoddal mértél; én az álmodónak
mit mondhatok? Ne légy a börtönöm!
Csalódtál, de ne tarts engem csalónak,
amiért álmaidhoz nincs közöm.
Én nem dicsérem frivolan a szennyet,
mely negyven évenát hozzám tapadt,
a szenvedést se dicsérem, de szenvedj,
ha társamul kötelezted magad.
Nem biztatlak, hogy próbáld letagadni
vétkeim, nem mondom, hogy ne perelj,
de csak egészen tudom magam adni,
fogadj mindenestől, egészen el.
Ne mérj az álmaidhoz: kevesebbnek
mutatják azt, ami több, mert egész;
ítélő szavaid téged sebeznek,
ha eszményednél törpöbbnek ítélsz.
láss kegyetlenül, de lásd meg merészen
a világot is, amely alakít,
és magadénak fogadj el egészen,
azzal együtt, mi tőled elszakít. . .
Én a világnak élek, ne szakíts ki
belőle, jöjj, járj együtt velem,
gyötrődjünk együtt, így fog meggyógyítni
mindkettőnket az orvos gyötrelem.
Amíg javíthat per és szidalom,
perelj és szidj, nem vész kárba a bánat, -
de megmásíthatatlan múltamon
őrködjék hallgatás és bűnbocsánat.
Miért vallatsz, hogy szerettem-e mást
rajtad kívül, és mennyire szerettem,
míg kezed, birtokul, kezembe vettem?
Ne vallass, ne gondoltass
a régi szeretőkre;
ami nincs, nem is volt az,
megsemmisült örökre.
Igen, szerettem. Mint orvosi kés
boncol az objektív emlékezés,
s felfejti a már halott idegszálat,
mely egykor vonaglott, mint sebzett állat.
A szívem meg se dobban,
a régi tűz nem éget.
Szerettem egy nőt. Jobban
szerettem, mint ma téged.
Jobban szerettem, de értsd meg : nem őt!
Benne szerettem minden ifjú nőt,
mert véget ért a vaksötét gyerekkor. . .
Jobban szerettem magamat is akkor.
Ragyogott a halál is,
akik öleltek, öltek,
a dolog irreális
fényben tündököltek.
Fényekben tündökölt a vad titok,
hő szemem nem látott : világított.
Fénye kihunyt már, a világ sötétebb, -
de a sötétben fényleni lát téged!
Csillogj, Margitka, tennen
fényeddel csillogj fennen,
fényeddel segíts engem
az igaz úton mennem.
A bűvész istent, aki semmiből
eget és földet és embert bűvöl,
detronizálja már az érett férfi,
ki a világot nem teremti : érti.
Világolj hát, világom,
világolj életemben,
fényednél a világon
a rendet megteremtem.
ha jött érzékiség, akármi,
egész testedben mindenütt
jó cinkosra tudott találni.
Milyen gyöngeség, hogy soha
nem volt olyan jó örömöd,
mint húsodat felejteni
más húsok ajkai között!
S nem nézed-e irtózva most,
hogy mily hiú és ostoba
a kedvek s nedvek részegen
üdvözölt paradicsoma,
a szép állat, amely nem is
szép tán, csak a te pokoli
kéjed önzése kényszerít,
hogy hízelegj s hazudj neki?
Minden ellenség, ami él,
és csak mint prédáját szeret;
mind csak győzelmének örűl,
annak soha, hogy segitett.
Sírsz, mert idegen láthatár
borúl rád? Csoda kellene?
Mindig megbüntet valami,
ha rászorúlsz valakire.
Harminc év van már benned; óh,
harminc év, mennyi gyötrelem!
Harminc év, mennyi bujdosás!
Harminc év, mennyi, mennyi szenny.
Bujj el magadba, nyomorult:
egy még szent s tiszta, az agyad,
melyben a test számára csak
undor és megvetés maradt.
Füled és orrod szimatol,
megcsal, megoszt, elad a szád,
a kéz kinyúl, szemed bolond,
sajgó velőd csurranni vágy?
Ébredj! A piszok csalogat!
Vigyázz! Maradj a magadé!
Férfi, légy tiszta legalább
a homlokodtól fölfelé!
szólni se bírtál... Halkan nyöszörögtél,
mint szenvedõ állat: mély zsibbadás
zsongott feszülõ izmainkban és
a szerelemtõl szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, - óh szenvedõ
szegény kis állatom, mily védtelen
néztél föl rám! mily édes és beszédes
volt néma mosolyod s mily biztató
ez az egész szótlan odaadás!
Ma is elõttem állsz: élõ aranyból
s virágból szõtt remegõ gyermekangyal,
ki rémülten és mégis bizakodva
bújtál hozzám, mikor égõ kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült.
úgy járok-kelek, úgy rémüldözök,
úgy hallgatok köztetek, asszonyok:
milyen silány volt az anyagotok,
milyen romló, hogy tíz-húsz év alatt
szépségetekből semmi sem maradt.
Ismerlek jól… emlékszem… S veletek
vénülök én is: tudom, mit lehet
mutatni még, csalni, megjátszani,
s tudom azt is, hogy mi az igazi:
az igazi elveszett s egyre vész…
De még hazudik a megbékülés,
mert húsunkban fáj, rombol s egyre nő
a legszörnyűbb betegség, az idő,
benne a lassú halál dolgozik,
kiüti rátok hullafoltjait:
asszonyok, isten remekművei,
szétszed az idő és örül neki.
Örül, igen, úgy örül, ahogy én
sajnálom a multatokat, szegény
barátaim, hervadó asszonyok…
Hol van a mester, aki alkotott?
Hámlik és mállik hitvány anyagunk
s a romlásban mind testvérek vagyunk.
Testvérek mind, egy korszak: egy család.
S jönnek friss testek, fiatal csodák,
jönnek az újak, az idegenek,
akik mindent előlről kezdenek,
akik bírják tíz-húsz új éven át
a tragédiát és komédiát.
Már ők az isten remekművei! –
Be sok jót kell még elfelejteni
s be sok rosszat, ami még hátra van,
hogy – mint egykor egymásnak – boldogan
adhassuk át testünket a föld alatt
a férgek megváltó csókjainak!
Mióta tegnap megcsókoltalak
s te sóváran (de csak egy pillanatra,
mert máris tiltakoztál!) remegő
térdeid közt hagytad a térdemet:
folyton elém rajzol a hála, folyton
előttem állsz, utcán és munka közben
folyton beléd ütközöm: hátracsukló
fejedet látom, kigyúlt arcodat,
csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
gyönyörű mosolyát az ajkadon.
Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
lehúnyom a szemem és szédülök:
érzem közeled, arcom arcod édes
vonalaiban fürdik, kezemet
sütik forró kebleid, újra csókolsz,
s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
már őrület – s mégis oly jólesik
beléd veszteni magamat: egész
tested körülömöl és én boldogan
nyargalok szét lobogó ereidben.