mindig készek véletlen kalandra:
most, hogy rám-gyűrődik a sötétség,
lányok, lányok, mért hagytok magamra?
Amíg győztem víg szapora szókkal,
dédelgetve csókoltatok engem -
dadogót ki dédelgetne csókkal,
mikor a pokolba kell lemennem?
Házamat a föld ingása rázta,
mézet s téglaport kever a kamra,
rom közt cserepekre ki halászna?
lányok, lányok, mért hagytok magamra?
Mint ruha, mit kutyák összetéptek,
kilódul a szemétdombra, bűzbe -
szemétdombon ráz a szél felétek,
nincs tűtök, mi újból egybefűzne.
Kinek testtel kell a sírba menni,
koszorú jut néki s gyertya hamva.
Kinek lelke vész el: senki-semmi.
Lányok, lányok, mért hagytok magamra?
