Mikor még nagyon szeretik egymást ketten, az örök legbenső erkélyjelenetben terveket szőnek, s kézenfogva akarják végigjárni a fárasztó körutakat s a környező magaslatokat. A tulipángruppok mentén valahol a lány lehúzza tűsarkú cipőjét, s a fiú kabátján megpihennek. Lenn esti fényben vagy délutáni napban a város. A fiú boldog, hát komoly, mint a férfiak ilyenkor: "Meglátod, megöregszem s nem fogsz szeretni" - mondja - "Ott totyog majd az öreg tanár, te pedig -" "... melletted megyek, mert az öreg tanárné felett is éppen úgy eljár az idő." És elindulnak, mert semmi közük még az időhöz, csak a szerelem izzik fel bennük pillanatokra úgy, hogy azt hiszik: életük minden zugába bevilágít. A szerelem épp olyan lámpa, mint minden lámpa. A fénykörén kívül totyognak később a férfiak megöregedve, s a leejtett bot után hajolva ütközik kezük a magányos földbe, az egész nagy földgömbbe: egyetlen Júlia sírja.
Megyek utánad, jössz utánam, csupasz a vállad, csupasz a vállam, s akar a bőrre tapadó inget, cipeljük pőre kétségeinket, meg azt a terhes, meg azt az áldott, azt a keserves bizonyosságot.
Szándékot szándék félve kerülget, karjatárt árnyék lopva feszül meg, szólsz botladozva, szolok dadogva, s legyűrnek félszeg, didergő félszek.
Szempillád néha nyugtalan rebben, mint lüktetés a kötözött sebben, s szavunk a semmi rácsához koccan kétemeletnyi hűvös magosban.
Valami lomha időtlenség süketen kongja ideges csendjét, s ebből a csendből, ösztönünk börtön- odvából feltör, feltör dübörgőn az a parázsló, magát veszejtő, meg nem bocsátó. el nem eresztő, eszelős, fojtott kényszerűség, vérünkbe oltott védtelen hűség, az a sikoltó, láncokat oldó, borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen, emberi szóval nevezhetetlen, amitől félsz, és amitől felek, amiért élsz, és amiért élek.
Létem ha végleg lemerült ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantu mezõvé a szikla- csípõket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verõereket? S dúl hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerült, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!
"Szájából hallottam a Báthori Gábornak : Én vagyok az Báthori Gábor, utánam mindjárást Dengeleghiné." "Hallottam, hogy asszony Dengeleghiné szeméremtestét kökény levével mosogatta gonosz végre" "Hallottam, egy csuprot tartott Imrefiné, melyet forgatva azt mondotta: Gábor, Gábor, Gábor, s úgy kellett jönni a szegény fejedelemnek, hogy csaknem nyaka szakadt." Tanúvallomások 1614-ből
Gábriel Gábriel Gábriel árnyékodért selyemingem ázik el ágy havasán fejedelmem húrjaimon hegedősöm göndörödősöm haramia - hősöm nyári vörös agyagomban lábnyomodat őrzöm látni akarlak sürgetem a sarkad tüzet rakok ropogósat fölteszem a lukasit rácsapom a kupasit lábosban a lábnyomodat főzöm nyergelj s nyargalj paripát sarkalj tűz ahogy a nád-mezőn átropog a háztetőn gyere piros angyal
Gábriel Gábriel Gábriel nehogy engem csereberélj bárkivel gyöngyszem-szép mesternődet kuka hajadonra gyönyörödet gondra sutababa butababa dib-dáb dib-dáb nem érti a cifrát törj be angyal az akolba inkább de te ide nyargalsz ha mondom nyárdelelő tündöklet a boltom így adok úgy adok jól tartalak jóval nem gyüszüvel mérikélek de ló-zabolával nyalánkságra nyiss a számba itt a mézelt óbor pörkölt dió szentegyháza hasadékos dombor minden kis csucsorban égetett cukor van édességem édességed én akit megigézek bármit akart is bárhova tart is úgy megtorpan úgy ide fordul alattunk a fekete föld megcsikordul
Gábriel Gábriel Gábriel szivárványos úton ide hét verőér erejével ágyam havasára mélyföldi nyüves dögtől mazsolás kalácsra száz nyíllövés távolán át a hegyek táborán zászlókon tömlöcökön harangokon bödönökön át a pénzes örömökön nyolc boldogsáon golgotavirágon árvácskán basa-rózsán hangyán morzsán csipkefa csipkéin szűzeknek micskéin mókusokon át ordasokon át ország aszályán át a világ ragályán róka-büdös gyámokon át özvegyi fátylakon sisakokon kalapokon verebeken át ebeken is át könyveken patikákon kígyókon koponyákon palavesszőn palatáblán szerkezeten ábrán át a bölcsességen mint a sav a fémen kovakövön patazaja a fülemig érjen hajszálam a gyertya-lángon úgy elér a távol nyög a lovad jön a lovad nyakaszakadtából
az örök legbenső erkélyjelenetben terveket
szőnek, s kézenfogva akarják végigjárni
a fárasztó körutakat s a környező magaslatokat.
A tulipángruppok mentén valahol a lány
lehúzza tűsarkú cipőjét, s a fiú kabátján
megpihennek. Lenn esti fényben vagy délutáni
napban a város. A fiú boldog, hát komoly,
mint a férfiak ilyenkor: "Meglátod,
megöregszem s nem fogsz szeretni" - mondja -
"Ott totyog majd az öreg tanár, te pedig -"
"... melletted megyek, mert az öreg tanárné
felett is éppen úgy eljár az idő."
És elindulnak, mert semmi közük még az időhöz,
csak a szerelem izzik fel bennük pillanatokra
úgy, hogy azt hiszik: életük minden
zugába bevilágít.
A szerelem épp olyan lámpa, mint minden lámpa.
A fénykörén kívül totyognak később
a férfiak megöregedve, s a leejtett
bot után hajolva ütközik kezük
a magányos földbe, az egész nagy földgömbbe:
egyetlen Júlia sírja.
már nem velem vagy.
Tagadd meg tőlem
folyton menőben
mit úgy sem adnál
ha itt maradnál.
Hajnallik.
Félem tüzed az égen.
Az kell, a vak hit
nyújtsad a semmid
éjjeli magad
csúnyácska nyakad.
Szót, csaló jelet
lámpátlan szemed
szeszek mű hevét
és amit megért még neked
velem e rút küzdelem.
jössz utánam,
csupasz a vállad,
csupasz a vállam,
s akar a bőrre
tapadó inget,
cipeljük pőre
kétségeinket,
meg azt a terhes,
meg azt az áldott,
azt a keserves
bizonyosságot.
Szándékot szándék
félve kerülget,
karjatárt árnyék
lopva feszül meg,
szólsz botladozva,
szolok dadogva,
s legyűrnek félszeg,
didergő félszek.
Szempillád néha
nyugtalan rebben,
mint lüktetés a
kötözött sebben,
s szavunk a semmi
rácsához koccan
kétemeletnyi
hűvös magosban.
Valami lomha
időtlenség
süketen kongja
ideges csendjét,
s ebből a csendből,
ösztönünk börtön-
odvából feltör,
feltör dübörgőn
az a parázsló,
magát veszejtő,
meg nem bocsátó.
el nem eresztő,
eszelős, fojtott
kényszerűség,
vérünkbe oltott
védtelen hűség,
az a sikoltó,
láncokat oldó,
borzongó óhaj,
sunyi, kegyetlen,
emberi szóval
nevezhetetlen,
amitől félsz, és
amitől felek,
amiért élsz, és
amiért élek.
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed
az még beszélt velem.
A kezed már hideg volt, jéghideg
nem is adtál kezet
de a szemed még megsímogatott
nálam feledkezett.
És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.
És ellebegtél és csak
a hegyes lándzsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.
Zúgatják a csapot.
Túlságos volt a lárma,
amit a csap csapott.
Egyszerre kitalálom,
a fürdőben ki van,
és szememből az álom
kiszáll, ez Mariann!
Fürödni fog, rivalgó
hangokkal hirdeti,
közöttünk csak az ajtó,
mulatság ez neki.
Csak azt akarta, tudjam
és máris belekezd.
A csap utolsót buggyan,
rátolja a reteszt.
És jönnek hangok, újak.
Lepedőlobbanás,
hogy attól is vaduljak,
utána csobbanás.
Most lép a kád vizébe,
tudatja ezt velem,
hogy ő, a szépek szépe,
már tiszta meztelen.
És nem merül be rögtön,
kicsit még elidőz,
még hagyja, hömpölyögjön
térde körül a gőz.
Jó így a kádban állni,
szemközt a nagytükör,
nem tud a képtől válni,
mely benne tündököl.
Azért van csend. Csak egy-két
neszecske hangzik el:
meg-megsimítja testét.
Most meg felém figyel.
Kíváncsi szörnyű módon,
Ébren vagyok-e hát
és hallja, forgolódom,
lobbantom a gyufát.
Csobban a víz is mingyárt,
ez volt a felelet.
Ajtón keresztül így vált
velem titkos jelet.
Most már folytatja bátran,
keverint, kavarint,
sétára kel a kádban,
csapokon csavarint,
szájában édes ízzel,
ez tán a szerelem,
így játszik ő a vízzel,
a vízzel és velem.
Csak azután merül be,
a vízben új zavar,
előre, hátra dűlve,
egész vihart kavar.
a kád is belekondúl,
aztán egyszerre csend
és semmi hang azontúl,
csak a csap csöppje cseng.
A csend meséli szépen:
most csendbe heverész,
kagyló a tó vizében,
milyen szép és merész!
Heverész, meg se moccan,
csak fel meg letekint,
az ajtót nézi hosszan,
meg a vizet megint
és tudja, hogy az ajtó
csupa szem, csupa fül,
és nem riad meg attól,
hogy nincsen egyedül.
Új hangok, egyre szebbek,
most a vízből kikel.
a visszacsurgó cseppek,
azok zenélik el.
Most meg a szappan futkos,
tartóba dobja, kopp,
aztán tenyere futkos,
hol a bal, hol a jobb,
nyomában édes, titkos,
szemérmes sugdosás,
a két szép karja sugdos,
milyen csodás, csodás,
az egész teste sugdos,
csupa halk titkokat,
minden tájéka titkos
hangokkal hívogat
és mind másféleképpen
és én nem is tudom,
melyik is sugdos éppen,
melyik rózsás idom.
És néha egyik-másik
halkan fel is kacag,
szembekötősdit játszik
velem, azon kacag
és sóhajok fakadnak
és hallga, mint a csók,
oly hangok is akadnak,
csicsergők, cuppanók.
Jaj, ezt már megsokallom,
befogom fülemet,
de úgy is hallom, hallom,
oly hangos üzenet:
most a zuhany záporzik!
egész testét veri!
az egész teste porzik!
halmai, völgyei!
az egész teste végig
felzendül odaát
és zengi fel az égig,
diadalmas dalát!
gyorsposta nem kell most nekem
a kis csigára bízom inkább
vigye el üzenetem.
Fűszálon kúszva, porban csúszva
csigabiga menj, hírvivő
a nagy tavat kell megkerülnöd
a nagy hegyet: ott lakik Ő.
Évek múltán, ha odaérsz majd
lesd meg, mikor a kertben ül
mikor nincs senki a közelben
csendesség van a ház körül.
Csigabiga bújj elő akkor
add át a bús üzenetem
mondd meg neki, te vagy a postás
tőled üzenem: szeretem.
a virág térdedre dől,
szerelmem súlyos zászlaja
tűzve van fejed felől.
Lecsukott zsalu-levelek
homályán, itt ülök én,
varasodnak a zöld lapok,
repednek, dőzsöl a fény.
Üvegben málna-alkonyat.
Lenyesett rózsa zihál,
illata fölszáll, fönn bolyong
új nyaram ormainál.
Újra remeg a levegő,
hol kezed integetett.
Ágyadra szakadt óriás
lepke az emlékezet.
Kereng a nyárban köszörű,
szívemből szikraesés.
Feküdtél sujtó fény alá,
keltsen a fölismerés.
Ifjúság, szentség szétomol,
gyere be, birkózz velem.
Fönségesebb az ölelés,
amikor nincs kegyelem.
Te szivárvány- szemöldökű,
Napvilág lánya, lángölű,
Dárdának gyémánt köszörű,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Te fülemülék pásztora,
Sugarak déli lantosa,
Legelső márvány-palota,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Siralomvölgyi datolya,
Festmények rejtett mosolya,
Templomi arany-kupola,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Díjra korbácsolt versenyló,
Lázadásokban lobogó,
Csillag, dutyiba pillantó,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Harctéri sebek doktora,
Hazátlanoknak otthona,
Mézes bor, édes babona,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Piaci csarnok álmosa,
Nyomorúságnak táncosa,
Szilveszter-éji harsona,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Béta-sugárban reszkető,
Sok-fejű kölyket elvető,
Tengerek habján csörtető,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Minden időben ismerős,
Mindig reménnyel viselős,
Bájokkal isteni erős,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Öröktől belémkaroló,
Vánkosra velem hajoló,
Varjakat döggé daloló,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Jog hogyha van: az én jogom,
Enyém itt minden hatalom,
Fölveszem kardom, sisakom,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Felragyog az én udvarom,
Megdicsőül a vér s korom,
Galambok búgnak vállamon,
Gyönyörűm, ha segítsz engem!
Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezõvé a szikla-
csípõket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verõereket?
S dúl hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
"Szájából hallottam a Báthori Gábornak : Én vagyok az Báthori Gábor, utánam mindjárást Dengeleghiné."
"Hallottam, hogy asszony Dengeleghiné szeméremtestét kökény levével mosogatta gonosz végre"
"Hallottam, egy csuprot tartott Imrefiné, melyet forgatva azt mondotta: Gábor, Gábor, Gábor, s úgy kellett jönni a szegény fejedelemnek, hogy csaknem nyaka szakadt."
Tanúvallomások 1614-ből
Gábriel
Gábriel
Gábriel
árnyékodért selyemingem
ázik el
ágy havasán fejedelmem húrjaimon hegedősöm
göndörödősöm
haramia - hősöm
nyári vörös
agyagomban
lábnyomodat
őrzöm
látni akarlak
sürgetem a sarkad
tüzet rakok ropogósat
fölteszem a lukasit
rácsapom a kupasit
lábosban a lábnyomodat
főzöm
nyergelj s nyargalj
paripát sarkalj
tűz ahogy a nád-mezőn
átropog a háztetőn
gyere piros angyal
Gábriel
Gábriel
Gábriel
nehogy engem csereberélj
bárkivel
gyöngyszem-szép mesternődet
kuka hajadonra
gyönyörödet gondra
sutababa
butababa
dib-dáb
dib-dáb
nem érti a cifrát
törj be angyal az akolba
inkább
de te ide nyargalsz
ha mondom
nyárdelelő tündöklet
a boltom
így adok
úgy adok
jól tartalak jóval
nem gyüszüvel mérikélek
de ló-zabolával
nyalánkságra
nyiss a számba
itt a mézelt óbor
pörkölt dió szentegyháza
hasadékos
dombor
minden kis csucsorban
égetett cukor van
édességem
édességed
én akit megigézek
bármit akart is
bárhova tart is
úgy megtorpan
úgy ide fordul
alattunk a fekete föld megcsikordul
Gábriel
Gábriel
Gábriel
szivárványos úton ide
hét verőér erejével
ágyam havasára
mélyföldi nyüves dögtől
mazsolás kalácsra
száz nyíllövés távolán
át a hegyek táborán
zászlókon tömlöcökön
harangokon bödönökön
át a pénzes örömökön
nyolc boldogsáon
golgotavirágon
árvácskán basa-rózsán
hangyán morzsán
csipkefa csipkéin
szűzeknek micskéin
mókusokon át
ordasokon át
ország aszályán
át a világ ragályán
róka-büdös gyámokon
át özvegyi fátylakon
sisakokon kalapokon
verebeken át
ebeken is át
könyveken patikákon
kígyókon koponyákon
palavesszőn palatáblán
szerkezeten
ábrán
át a bölcsességen
mint a sav a fémen
kovakövön patazaja
a fülemig érjen
hajszálam a gyertya-lángon
úgy elér a távol
nyög a lovad
jön a lovad
nyakaszakadtából