1 Sűrű spanyolbort szürcsöltél-e? Vagy ittál-e már téli estén hajadonlány-szeretőd ajkán legördülő parfőmös nyálból? Vagy aludtál-e sátorában a lángoló nő üstökének? És húnytad-e már szemedet le, látva egy vérző, hűs narancsot? … Én Mária Abariendost tartom a borok velejének! A szeretők anyjának tartom én Mária Abariendost! Áldassék érte minden lépte, mely forró combját összehajtja, hogy egyszer húsa volt a párnám s véréből ittam vért és óbort… 2 Ó, Mária, szüzek szüze! – bús szájam ezt rebegte; a Via del Pinón a bál, a farsang lelke vagy te! Ó, Mária, kis balkonod magasra építették. Én nem alszom már két hete, oly lázasak az esték… A Quarnero oly hűs, oly lágy, mint – gondolom – a kebled… Ma reggel rádgondoltam és ráfeküdtem… Ne vess meg! Szemem behúnytam és a víz mellem s hasamat érte: rádgondoltam és üdvöm volt, légy százszor áldott érte! Versek bús csavargója: én, te táncosnő és nő vagy. Én meleg ételt nem eszem, s te szótlan – öldöklő vagy. Még ifjú testem bús, mert szűz; te csókokon kövérszel. És mégis vézna csöppenként korán miattad vész el. Kapud alatt, hol buja nők árulnak rothadt dinnyét, itt éhezem én éccakán s el nem mozdulok innét, amíg a sok fagrádicson föl nem kerültem hozzád… Abariendos Mária borítsd szememre szoknyád… 3 Lejött Mária, lejött Mária, suhogott, mint a selymek. S rekedten szólt: ölelj meg! Bezárt szemmel nézett reám s kínosan zárt öléből szent füst szállt föl a mélyből. Belémártotta körmeit szennyes, vézna husomba; selyme csípőm surolta. Kivonszolt… piszkos földje volt a Via del Pinónak; lent fügehéj és tökmag. Lerántott. Forró keblein kihasadt a ruhája. S én hanyatt rogytam rája. Karolt a karja, mint a vész s karolt két izmos lába. – Fuldoklottam hajába… A nyelve, mint piros narancs, fogam közé úgy folyt be; s nyála a keblén folyt le. És ringott, mint a tengerek, és ringtam, mint a tenger: két égő acélhenger… … És vége volt… És vége volt… Egy úr állt a balkónon, mely sötét volt és ódon. És harsány hangon kacagott és Mária is véle… Vajjon még él-e?… Él-e?…
Azt hiszed drágám, az a régi dallam elnémulhat? Többé nem énekel? Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó, Nincs hatalom, mivel ne bírna el. Kettőnk testéből két szép fa eredt. ők mindketten megjegyezték a dalt. Nem szállt tova, mint langyos fellegek, s ajkaikon aratnak diadalt.
Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt. Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass! Fiaim, rátok nézek holdsugárból, s nevetek, ha köröz a réti sas. Amíg szerettek, akárhol kerestek, én ott leszek: megleltek, így ígérem, búvár vagyok, elbújtam bú elől, s nevetésem felcseng, mint egy érem. Amíg szerettek, ahányszor kerestek szólítotok, annyiszor nézek vissza, felelek is az állatok szavával, a sose múló szeretet szavával, míg érintésem könnyetek felissza.
Olyan nehéz még nélkületek élnem, nem ízlelni édeset meg keserűt. De ott leszek a házban. Láttok engem? Én szólok, ha a tücsök hegedül.
Fát hasogatok minden este, hogy reggel alhass, pihenhess te. Tűzhelynél telik minden ested, hogy reggel ehessek s vihessek. Vigyázzuk egymás álmát ébren, érted én, s virrasztasz te értem! Élünk egymást segítve, váltva - készen életre és halálra.
Viselj rám egy kicsit gondot! Ne ügyeld azt, amit mondok de ha elszakad az ingem foltozgasd meg, szeress engem! Párosítsd meg a harisnyám tartsd a szobám mindig tisztán reggelimet készítsd tejjel s kínálj magad mellett hellyel. Mindennapra főzz ebédet csak azt, amit a szegények de amit adsz, kedvvel adjad mintha adnád tenmagadnak. Ha anyámra emlékezném mint az árnyék simulj mellém s amit ő is adna mostan te is add, de százszorosan! Hogyha volnék nyughatatlan takarjon be puha paplan vesd meg ágyam, s észrevétlen simogass meg a sötétben. Hogyha volnék tele sebbel kenni testem ne feledd el hogyha volnék mint a poklos légy hasonló orvosokhoz hogyha volnék kitaszítva rejtekedbe fogadj vissza hogyha volnék immár halva büszkén fektess ravatalra! Jutalmad tán semmi lészen csak én leszek, de egészen fejtől lábig, szívtől szájig minden birtokoddá válik. Elfeledném az anyámat s már csak téged akarnálak ébren, alva... szólva, némán... hogyha gondot viselnél rám.
"Ízlellek, mint gyermek a szót - Szavak, ezüst szavak! Fényetekből, csengésetekből csak ez a dadogás marad."
"Ízlellek, mint nyelv a szót, talp a járást, szem a fényt, újszülöttként kínlódom, újszülött világomért."
"Virágvállú, hogy bírod cipelni a súlyt? Fájdalom és szerelem iker-átka sújt."
"Üres lettem, megteltem fájdalommal, vadul birkóznom kell a nyugalommal; kit vállalok? Már nem tudom: - Ki vállal? Kiért szálljak pörbe a halállal? Ki száll érettem pörbe a halállal?" . . . . . . . "Reám várnak, akik remélnek, ébredeznek, akik nem élnek. Halak tátognak: szeressem őket, jövőt szerkesszek csecsemőknek, énnekem tanul a világ nagyszerű dialektikát! A törvények vállamra szállnak. Emberré lesz a lelkes állat. Növényi sejtek fényem esdik. Látod, akad munkám napestig. A Rend vagyunk mi, ugye, kedves, Fáradni jó, hogy megpihenhess."
"Vállalja gyönge vállad, amit vállam elvállal? Nem szabad szövetkeznünk halál ellen halállal."
Ó tavaszi játszadozás a partokon, a réteken! Szerelmet hajszol a legény, lányban szunnyad a szerelem. Ó röpke labda, lenge tánc, a tavasz gyilkos bársonyán rosszul alszik a szerelem, mocorog, ébredni kiván.
Lányban szunnyad a szerelem, gomolygó hajfürtjeiben melyekről pattogzik a fény ahogy üllőn parázs terem, ravasz varázs-lepleiben miket cifrára fest a fény: álomi tarkaság a lány, mögötte árnyék a legény.
Lányban szunnyad a szerelem, szénserpenyő-szemeiben hol felgyűl és kihuny a tűz de mindig rejtve kényesen; lányban szunnyad az ölelés, ringatózó karjaiban hol a toll-bábu üldögél, hol a halál bilincse van.
Magányos éjek tőrei vér-erek dörgő dobjai két külön tűzvész kanyarog egymást akarja oltani, két szerelem egymás felé kígyózik mint a gyűlölet s az ősökkel telt temető s usogva bíztat, integet.
Ó a hináros férfi-szem ó a homályos nő-sikoly ; mikor tavasz indái közt két test először összeforr, ott a fehér kút angyala vonaglik, meghal csöndesen s jövendő koporsók hada nyüzsög sötéten, férgesen.
Lányban szunnyad a méz, a tej, övé lesz konyha, kamara, cukorral, dísszel telt fenyő, fosztja férj, gyermek, unoka. Lányban dereng az éjszaka minden hulláma, csillaga, csípője urna-íve közt a virrasztó halál maga.
Ó a közös kétféle vágy vakon egymás felé szalad e egyetlen cérnaszál-hidon és a híd mindig leszakad! Ó tavaszi játszadozás, egy érintés a lomb alatt, belőle mennyi könny fakad és nem lehet és nem szabad!
Játszótársam s hű követőm fatetőn, kerítésen, mindent tűrő, néha dühös, de soká sose durcás, víg ragyogószemű gömböc - hirtelen átalakult és fényes karcsú sudárrá nőtt, nézték mosolyogva, s másra ha visszakacsintott, majdnem az ördög evett meg: ő gyönyörű nagylány, én kóchaju vad siheder csak. Kószáltunk, veszekedtünk, összehajolva tanultunk, mint azelőtt; mégis valahogy más nap lobogott ránk, másképpen dulakodtam hullámzó derekával, fű-szagu szőke haját másképp szimatoltam; akár ha áram-ütést szikrázna feszes sima bőre, az ujjam szinte bizsergett, hajló rejtekeit simogatva.
S ő testvéries egyszerűséggel hagyta: halásszak száz kicsi rejtelmére, mi felcsillan meg elillan, míg eredendő gyengéd ősanya-gonddal ügyelt rám ócska cipőmadzagtól sapka lyukas tetejéig, elnyelt, mintha a kisbárány falná föl a farkast, tündöklő rabságba vetett, hálásan imádtam; vagy húztam-nyúztam: mindent szabad, úgyse haragszik.
Kék tavasz-estén, elmerülő Nap s élesedő Hold őrváltásakor összefonódó tarka sugárban . birkóztunk, leterítettem kazalon, puha szénán, arcom az arcán, küzdő gyors szuszogása fülemben, kúposodé ruganyos kebelére feszítve a mellem, . lágy hasa, izmos combja, meleg lágyéka alattam elnyújtózva hanyatt; csúfolt-kacagott, nem ijedt meg: "Mondd, mit akarsz? tüzet oltsak?" “Még ahhoz te gyerek vagy."
“Hát ne szoríts le! Babát sajtolsz ki belőlem azonnal és a tied lesz, füstszemü mint te, aranyhaju mint én, szalma közé rejtjük, s kiszökünk hozzá a sötétben, öltöztetni, etetni. . . Eressz, ne bubolj, te kakaska, mert megcsípdes a jércéd!" Fickándozva a szénán, karral, röpke bokával, széttárt térddel ölelt át, fojtogatón tekerődzött, csókolt záporesőként, elsűlyedtem az örjöngésbe, kazalba, leányba, s gyík-fürgén siklott ki alólam: “Mégse való ez - Mint a rigók a sövényben. Nem leszek én feleséged,' szűz maradok száz évig, az ujjam közt liliomszál. Bántottál?" “Te vacak, gyere mellém, semmi se történt."
“És ha, no, történt! Hogyha szüzességemre fogad fáj, hozzád vágom, mint a lyukas pénzt, légy vele boldog, : többet is elveszítettem. Az ép eszemet. Te vigyázol lányságomra, nem énrám; hozzá tartozom én is!" Anyja kiáltott: “Hol vagytok, gyerekek? Vacsorázni!" Erre kibújtunk, mint két ördög a szecska-pokolból, mégis az anyja szemet hunyt, nem szólt; benn a szobában hozta a gőzölgő vacsorát: “Nesztek ti zsiványok, elfogytok, ha nem esztek bőven, két libatolvaj." '
Később - tán kikapott a gyerek? - zokogott a sarokban, engesztelni akartam s végigmért gyűlölettel, kérdtem, szót se felelt. Csak az ifjú csinos mama hívott, megsimogatta fejem: “Most menj haza. Morcos a hölgyed, holnapig újra kibékül. S eztán jó ha vigyázol, meg ne kapard a csikót: rúg!" - Más házban, külön ágyban, éjszaka, ébren, csillagok és vad szívdobogás közt; és másnap folytattuk a jótanulást, kusza sétát, nő-titkot, kamasz-ámulatot, bőséges ebédet, '
váratlan kitörő lány-sírást, zsenge szerelmet. Ámor mondja: - Boldogok az összekulcsolódó szeretők: úgy kapnak hogy adnak, s úgy adnak hogy kapnak; adott és kapott ajándékot itt nem lehet megkülönböztetni, sem adományt és zsákmányt. Sebezve sebesülnek és sebesülve sebeznek. Egymás iránti féktelen szomjukban tulajdonképpen vágytalanok: hiszen karjukban tartják a kielégülést, aki éppúgy szomjazik. Dulakodnak, sírnak, haragusznak: de dulakodásuk ölelés, könnyük ékesség, haragjuk szerelem. Boldog, aki az élet minden állapotában ugyanúgy küzd, sért, haragszik, mint az első egyesülésben: folyton a bizalom perceit éli, az ős-örök Aranykort - mondja Ámor.
Ámor mondja: - Engesztelő máglyatűz minden bántalomért és bánatért: ez a két szeretőnek rohama egymás ellen, valamennyi gátat áttörve, csak egy lassítja: akaratlan kímélet a másik iránt, ő maga sem tud róla. De párja semmitől sem szenved inkább, mint éppen e kímélettől, pedig benne is ugyanez lakik. Végül a kettő eggyé olvad, és mégsem egy: nem marad más feloldatlan, mint ez a tétova mozdulat: fátyolvékony, mégis páncél-erős határ mindörökre; titok, melyben az irgalom a szerelemnél is hatalmasabb. Ez a pillanatnyi megingás, parányi késlekedés veti borúba, viszályba és szenvedésbe a világot; mégis nélküle a szerelem mindent rögtön elhamvasztana, tüzet az érzéketlen porszem se bírná - mondja Ámor.
Mint akit ölnek, törzse hanyatt dűlt, lába kalimpált, csontos mellem alá gömbölyű keble szorult. Szép pajtásom, az égszín pillantásu kisasszony, fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhaju szűz,
most szepegett: “Mit akarsz, te bolond? Tréfáltam, eressz el!" Tűzben a tűz-okozó még sikogatni se mert, hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért hogy hab-remegése fölé már bika-súly nehezül, inkább karmok és harapott, s csókkal borítottam széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait, válla fehérét, mell-kupoláit, lenge csípőjét, táncos térde közé csúszva kerestem a rést, s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába. Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért. fejemet megölelte anyásán: “Csúnya te! jó volt? Most könnyebb teneked. Hagyj, csacsi, bajt ne csinálj." Simogatott szelíden s halk gúnnyal: “Uram, kielégült?" Karba ragadtam a lányt: “Fölfalom ezt a rigót." Arca hevült, pihegett: “Szétszaggatsz! várj kicsit, édes: gyűrött rongy a ruhám! össze ne tépd, levetem." Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya, néhány könnyű rúgás, lenn a selyem bugyogó, és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem, titkon a párja elé meztelenül kibomolt. Lázban rája-fonódtam, szerte vetette bokáit, hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott, így forrt össze tüzes zivatarral telt levegőben lány s fiú egy-testté, kétfejű ősi alak. . Szégyenkeztek a lány szoba tarka cserép-figurái, nézni se merték szép szende kisasszonyukat: mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyú vonaglott, s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt. Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban, vittem meztélláb, ölben a csermelyen át, tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját: itt velem egy, mégis távoli, új, idegen, fénylő fürge tekintete most ködfátylu tehénszem, asszonyi lett, megadó, lángba-borult szerető. Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba gurulva hátat fordított: “Jobb neked így, te betyár?" Kértem súgva: “Bocsáss meg!" Hátravetette fejét és kék szeme rám-ragyogott cinkosán és kacagón.
Édes bogyót, csörgő húsú gyümölcsöt, sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek, tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot holnapra is hagyjatok, gyerekek! késő este van.
Tücsökdal szőttesén madárfütty-kacskaringók, és ti álmodtok illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán. Majd sorra járom szobáitokat, s alvó arcotok fölött megcsókolom a levegőt és tenger ragyog szivemben.
Hogy ifjú tested átsüt a halálon, másfélezer magányos éjszakámon, hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek, hogy árvaságom ablakát beverted, hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak, hogy a temetők rám ujjal mutatnak, hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség, nincs más erény már, csak az ifjú szépség, hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded, napkeltét lesik a didergő éjek, hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak, mert arcod fénye nem szűnik fölöttem, s kiver a boldogság, mint a verejték - oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!
Sűrű spanyolbort szürcsöltél-e?
Vagy ittál-e már téli estén
hajadonlány-szeretőd ajkán
legördülő parfőmös nyálból?
Vagy aludtál-e sátorában
a lángoló nő üstökének?
És húnytad-e már szemedet le,
látva egy vérző, hűs narancsot?
… Én Mária Abariendost
tartom a borok velejének!
A szeretők anyjának tartom
én Mária Abariendost!
Áldassék érte minden lépte,
mely forró combját összehajtja,
hogy egyszer húsa volt a párnám
s véréből ittam vért és óbort…
2
Ó, Mária, szüzek szüze! –
bús szájam ezt rebegte;
a Via del Pinón a bál,
a farsang lelke vagy te!
Ó, Mária, kis balkonod
magasra építették.
Én nem alszom már két hete,
oly lázasak az esték…
A Quarnero oly hűs, oly lágy,
mint – gondolom – a kebled…
Ma reggel rádgondoltam és
ráfeküdtem… Ne vess meg!
Szemem behúnytam és a víz
mellem s hasamat érte:
rádgondoltam és üdvöm volt,
légy százszor áldott érte!
Versek bús csavargója: én,
te táncosnő és nő vagy.
Én meleg ételt nem eszem,
s te szótlan – öldöklő vagy.
Még ifjú testem bús, mert szűz;
te csókokon kövérszel.
És mégis vézna csöppenként
korán miattad vész el.
Kapud alatt, hol buja nők
árulnak rothadt dinnyét,
itt éhezem én éccakán
s el nem mozdulok innét,
amíg a sok fagrádicson
föl nem kerültem hozzád…
Abariendos Mária
borítsd szememre szoknyád…
3
Lejött Mária, lejött Mária,
suhogott, mint a selymek.
S rekedten szólt: ölelj meg!
Bezárt szemmel nézett reám
s kínosan zárt öléből
szent füst szállt föl a mélyből.
Belémártotta körmeit
szennyes, vézna husomba;
selyme csípőm surolta.
Kivonszolt… piszkos földje volt
a Via del Pinónak;
lent fügehéj és tökmag.
Lerántott. Forró keblein
kihasadt a ruhája.
S én hanyatt rogytam rája.
Karolt a karja, mint a vész
s karolt két izmos lába. –
Fuldoklottam hajába…
A nyelve, mint piros narancs,
fogam közé úgy folyt be;
s nyála a keblén folyt le.
És ringott, mint a tengerek,
és ringtam, mint a tenger:
két égő acélhenger…
… És vége volt… És vége volt…
Egy úr állt a balkónon,
mely sötét volt és ódon.
És harsány hangon kacagott
és Mária is véle…
Vajjon még él-e?… Él-e?…
elnémulhat? Többé nem énekel?
Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,
Nincs hatalom, mivel ne bírna el.
Kettőnk testéből két szép fa eredt.
ők mindketten megjegyezték a dalt.
Nem szállt tova, mint langyos fellegek,
s ajkaikon aratnak diadalt.
Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.
Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!
Fiaim, rátok nézek holdsugárból,
s nevetek, ha köröz a réti sas.
Amíg szerettek, akárhol kerestek,
én ott leszek: megleltek, így ígérem,
búvár vagyok, elbújtam bú elől,
s nevetésem felcseng, mint egy érem.
Amíg szerettek, ahányszor kerestek
szólítotok, annyiszor nézek vissza,
felelek is az állatok szavával,
a sose múló szeretet szavával,
míg érintésem könnyetek felissza.
Olyan nehéz még nélkületek élnem,
nem ízlelni édeset meg keserűt.
De ott leszek a házban. Láttok engem?
Én szólok, ha a tücsök hegedül.
hogy reggel alhass, pihenhess te.
Tűzhelynél telik minden ested,
hogy reggel ehessek s vihessek.
Vigyázzuk egymás álmát ébren,
érted én, s virrasztasz te értem!
Élünk egymást segítve, váltva -
készen életre és halálra.
Ne ügyeld azt, amit mondok
de ha elszakad az ingem
foltozgasd meg, szeress engem!
Párosítsd meg a harisnyám
tartsd a szobám mindig tisztán
reggelimet készítsd tejjel
s kínálj magad mellett hellyel.
Mindennapra főzz ebédet
csak azt, amit a szegények
de amit adsz, kedvvel adjad
mintha adnád tenmagadnak.
Ha anyámra emlékezném
mint az árnyék simulj mellém
s amit ő is adna mostan
te is add, de százszorosan!
Hogyha volnék nyughatatlan
takarjon be puha paplan
vesd meg ágyam, s észrevétlen
simogass meg a sötétben.
Hogyha volnék tele sebbel
kenni testem ne feledd el
hogyha volnék mint a poklos
légy hasonló orvosokhoz
hogyha volnék kitaszítva
rejtekedbe fogadj vissza
hogyha volnék immár halva
büszkén fektess ravatalra!
Jutalmad tán semmi lészen
csak én leszek, de egészen
fejtől lábig, szívtől szájig
minden birtokoddá válik.
Elfeledném az anyámat
s már csak téged akarnálak
ébren, alva... szólva, némán...
hogyha gondot viselnél rám.
Szavak, ezüst szavak!
Fényetekből, csengésetekből
csak ez a dadogás marad."
"Ízlellek, mint nyelv a szót,
talp a járást, szem a fényt,
újszülöttként kínlódom,
újszülött világomért."
"Virágvállú, hogy bírod
cipelni a súlyt?
Fájdalom és szerelem
iker-átka sújt."
"Üres lettem, megteltem fájdalommal,
vadul birkóznom kell a nyugalommal;
kit vállalok? Már nem tudom: - Ki vállal?
Kiért szálljak pörbe a halállal?
Ki száll érettem pörbe a halállal?"
. . . . . . .
"Reám várnak, akik remélnek,
ébredeznek, akik nem élnek.
Halak tátognak: szeressem őket,
jövőt szerkesszek csecsemőknek,
énnekem tanul a világ
nagyszerű dialektikát!
A törvények vállamra szállnak.
Emberré lesz a lelkes állat.
Növényi sejtek fényem esdik.
Látod, akad munkám napestig.
A Rend vagyunk mi, ugye, kedves,
Fáradni jó, hogy megpihenhess."
"Vállalja gyönge vállad,
amit vállam elvállal?
Nem szabad szövetkeznünk
halál ellen halállal."
a partokon, a réteken!
Szerelmet hajszol a legény,
lányban szunnyad a szerelem.
Ó röpke labda, lenge tánc,
a tavasz gyilkos bársonyán
rosszul alszik a szerelem,
mocorog, ébredni kiván.
Lányban szunnyad a szerelem,
gomolygó hajfürtjeiben
melyekről pattogzik a fény
ahogy üllőn parázs terem,
ravasz varázs-lepleiben
miket cifrára fest a fény:
álomi tarkaság a lány,
mögötte árnyék a legény.
Lányban szunnyad a szerelem,
szénserpenyő-szemeiben
hol felgyűl és kihuny a tűz
de mindig rejtve kényesen;
lányban szunnyad az ölelés,
ringatózó karjaiban
hol a toll-bábu üldögél,
hol a halál bilincse van.
Magányos éjek tőrei
vér-erek dörgő dobjai
két külön tűzvész kanyarog
egymást akarja oltani,
két szerelem egymás felé
kígyózik mint a gyűlölet
s az ősökkel telt temető s
usogva bíztat, integet.
Ó a hináros férfi-szem
ó a homályos nő-sikoly ;
mikor tavasz indái közt
két test először összeforr,
ott a fehér kút angyala
vonaglik, meghal csöndesen
s jövendő koporsók hada
nyüzsög sötéten, férgesen.
Lányban szunnyad a méz, a tej,
övé lesz konyha, kamara,
cukorral, dísszel telt fenyő,
fosztja férj, gyermek, unoka.
Lányban dereng az éjszaka
minden hulláma, csillaga,
csípője urna-íve közt a virrasztó halál maga.
Ó a közös kétféle vágy
vakon egymás felé szalad e
egyetlen cérnaszál-hidon
és a híd mindig leszakad!
Ó tavaszi játszadozás,
egy érintés a lomb alatt,
belőle mennyi könny fakad
és nem lehet és nem szabad!
Játszótársam s hű követőm fatetőn, kerítésen,
mindent tűrő, néha dühös, de soká sose durcás,
víg ragyogószemű gömböc - hirtelen átalakult és
fényes karcsú sudárrá nőtt, nézték mosolyogva,
s másra ha visszakacsintott, majdnem az ördög evett meg:
ő gyönyörű nagylány, én kóchaju vad siheder csak.
Kószáltunk, veszekedtünk, összehajolva tanultunk,
mint azelőtt; mégis valahogy más nap lobogott ránk,
másképpen dulakodtam hullámzó derekával,
fű-szagu szőke haját másképp szimatoltam; akár ha
áram-ütést szikrázna feszes sima bőre, az ujjam
szinte bizsergett, hajló rejtekeit simogatva.
S ő testvéries egyszerűséggel hagyta: halásszak
száz kicsi rejtelmére, mi felcsillan meg elillan,
míg eredendő gyengéd ősanya-gonddal ügyelt rám
ócska cipőmadzagtól sapka lyukas tetejéig,
elnyelt, mintha a kisbárány falná föl a farkast,
tündöklő rabságba vetett, hálásan imádtam;
vagy húztam-nyúztam: mindent szabad, úgyse haragszik.
Kék tavasz-estén, elmerülő Nap s élesedő Hold
őrváltásakor összefonódó tarka sugárban .
birkóztunk, leterítettem kazalon, puha szénán,
arcom az arcán, küzdő gyors szuszogása fülemben,
kúposodé ruganyos kebelére feszítve a mellem, .
lágy hasa, izmos combja, meleg lágyéka alattam
elnyújtózva hanyatt; csúfolt-kacagott, nem ijedt meg:
"Mondd, mit akarsz? tüzet oltsak?" “Még ahhoz te gyerek
vagy."
“Hát ne szoríts le! Babát sajtolsz ki belőlem azonnal
és a tied lesz, füstszemü mint te, aranyhaju mint én,
szalma közé rejtjük, s kiszökünk hozzá a sötétben,
öltöztetni, etetni. . . Eressz, ne bubolj, te kakaska,
mert megcsípdes a jércéd!" Fickándozva a szénán,
karral, röpke bokával, széttárt térddel ölelt át,
fojtogatón tekerődzött, csókolt záporesőként,
elsűlyedtem az örjöngésbe, kazalba, leányba,
s gyík-fürgén siklott ki alólam: “Mégse való ez -
Mint a rigók a sövényben. Nem leszek én feleséged,'
szűz maradok száz évig, az ujjam közt liliomszál.
Bántottál?" “Te vacak, gyere mellém, semmi se történt."
“És ha, no, történt! Hogyha szüzességemre fogad fáj,
hozzád vágom, mint a lyukas pénzt, légy vele boldog, :
többet is elveszítettem. Az ép eszemet. Te vigyázol
lányságomra, nem énrám; hozzá tartozom én is!"
Anyja kiáltott: “Hol vagytok, gyerekek? Vacsorázni!"
Erre kibújtunk, mint két ördög a szecska-pokolból,
mégis az anyja szemet hunyt, nem szólt; benn a szobában
hozta a gőzölgő vacsorát: “Nesztek ti zsiványok,
elfogytok, ha nem esztek bőven, két libatolvaj." '
Később - tán kikapott a gyerek? - zokogott a sarokban,
engesztelni akartam s végigmért gyűlölettel,
kérdtem, szót se felelt. Csak az ifjú csinos mama hívott,
megsimogatta fejem: “Most menj haza. Morcos a hölgyed,
holnapig újra kibékül. S eztán jó ha vigyázol,
meg ne kapard a csikót: rúg!" - Más házban, külön ágyban,
éjszaka, ébren, csillagok és vad szívdobogás közt;
és másnap folytattuk a jótanulást, kusza sétát,
nő-titkot, kamasz-ámulatot, bőséges ebédet, '
váratlan kitörő lány-sírást, zsenge szerelmet.
Ámor mondja: - Boldogok az összekulcsolódó szeretők: úgy kapnak hogy adnak, s úgy adnak hogy kapnak; adott és kapott ajándékot itt nem lehet megkülönböztetni, sem adományt és zsákmányt. Sebezve sebesülnek és sebesülve sebeznek. Egymás iránti féktelen szomjukban tulajdonképpen vágytalanok: hiszen karjukban tartják a kielégülést, aki éppúgy szomjazik. Dulakodnak, sírnak, haragusznak: de dulakodásuk ölelés, könnyük ékesség, haragjuk szerelem. Boldog, aki az élet minden állapotában ugyanúgy küzd, sért, haragszik, mint az első egyesülésben: folyton a bizalom perceit éli, az ős-örök Aranykort - mondja Ámor.
Ámor mondja: - Engesztelő máglyatűz minden bántalomért és bánatért: ez a két szeretőnek rohama egymás ellen, valamennyi gátat áttörve, csak egy lassítja: akaratlan kímélet a másik iránt, ő maga sem tud róla. De párja semmitől sem szenved inkább, mint éppen e kímélettől, pedig benne is ugyanez lakik. Végül a kettő eggyé olvad, és mégsem egy: nem marad más feloldatlan, mint ez a tétova mozdulat: fátyolvékony, mégis páncél-erős határ mindörökre; titok, melyben az irgalom a szerelemnél is hatalmasabb. Ez a pillanatnyi megingás, parányi késlekedés veti borúba, viszályba és szenvedésbe a világot; mégis nélküle a szerelem mindent rögtön elhamvasztana, tüzet az érzéketlen porszem se bírná - mondja Ámor.
Mint akit ölnek, törzse hanyatt dűlt, lába kalimpált,
csontos mellem alá gömbölyű keble szorult.
Szép pajtásom, az égszín pillantásu kisasszony,
fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhaju szűz,
most szepegett: “Mit akarsz, te bolond? Tréfáltam, eressz el!"
Tűzben a tűz-okozó még sikogatni se mert,
hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért hogy
hab-remegése fölé már bika-súly nehezül,
inkább karmok és harapott, s csókkal borítottam
széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait,
válla fehérét, mell-kupoláit, lenge csípőjét,
táncos térde közé csúszva kerestem a rést,
s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába.
Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért.
fejemet megölelte anyásán: “Csúnya te! jó volt?
Most könnyebb teneked. Hagyj, csacsi, bajt ne csinálj."
Simogatott szelíden s halk gúnnyal: “Uram, kielégült?"
Karba ragadtam a lányt: “Fölfalom ezt a rigót."
Arca hevült, pihegett: “Szétszaggatsz! várj kicsit, édes:
gyűrött rongy a ruhám! össze ne tépd, levetem."
Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya,
néhány könnyű rúgás, lenn a selyem bugyogó,
és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,
titkon a párja elé meztelenül kibomolt.
Lázban rája-fonódtam, szerte vetette bokáit,
hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott,
így forrt össze tüzes zivatarral telt levegőben
lány s fiú egy-testté, kétfejű ősi alak. .
Szégyenkeztek a lány szoba tarka cserép-figurái,
nézni se merték szép szende kisasszonyukat:
mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyú vonaglott,
s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt.
Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban,
vittem meztélláb, ölben a csermelyen át,
tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját:
itt velem egy, mégis távoli, új, idegen,
fénylő fürge tekintete most ködfátylu tehénszem,
asszonyi lett, megadó, lángba-borult szerető.
Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba gurulva
hátat fordított: “Jobb neked így, te betyár?"
Kértem súgva: “Bocsáss meg!" Hátravetette fejét és
kék szeme rám-ragyogott cinkosán és kacagón.
Édes bogyót, csörgő húsú gyümölcsöt,
sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek,
tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot
holnapra is hagyjatok, gyerekek! késő este van.
Tücsökdal szőttesén madárfütty-kacskaringók, és ti álmodtok
illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán.
Majd sorra járom szobáitokat, s alvó arcotok fölött
megcsókolom a levegőt és tenger ragyog szivemben.
mindig készek véletlen kalandra:
most, hogy rám-gyűrődik a sötétség,
lányok, lányok, mért hagytok magamra?
Amíg győztem víg szapora szókkal,
dédelgetve csókoltatok engem -
dadogót ki dédelgetne csókkal,
mikor a pokolba kell lemennem?
Házamat a föld ingása rázta,
mézet s téglaport kever a kamra,
rom közt cserepekre ki halászna?
lányok, lányok, mért hagytok magamra?
Mint ruha, mit kutyák összetéptek,
kilódul a szemétdombra, bűzbe -
szemétdombon ráz a szél felétek,
nincs tűtök, mi újból egybefűzne.
Kinek testtel kell a sírba menni,
koszorú jut néki s gyertya hamva.
Kinek lelke vész el: senki-semmi.
Lányok, lányok, mért hagytok magamra?
másfélezer magányos éjszakámon,
hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
hogy árvaságom ablakát beverted,
hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
nincs más erény már, csak az ifjú szépség,
hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded,
napkeltét lesik a didergő éjek,
hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
s kiver a boldogság, mint a verejték -
oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!